Molnár Csikós László A magyar nyelvújítás helye az európai nyelvek megújulásában A nyelvi reformok és a nyelvújítási mozgalmak a világnak szinte minden részén megjelentek és hatással voltak az ott beszélt főbb nyelvekre. Ezúttal csupán az európai nyelveket vesszük szemügyre abból a szempontból, hogyan és miért újultak meg. Nyilván minden nyelvnek megvan a maga sajátos társadalmi viszonyrendszere, történelmi, földrajzi, gazdasági, kulturális helyzete, amely szükségessé tehet bizonyos kisebbnagyobb módosításokat rajta. A magyar nyelv több szempontból is újításra szorult két évszázaddal ezelőtt. Először is nem még volt standardizált köznyelvi formája, amely átvehette volna a latintól a hivatalos nyelv szerepét. Ha a népnyelvet természetes úton köznyelvvé lehetett volna tenni, nem lett volna szükség olyan fokú nyelvújításra, mint amilyent Kazinczyék végrehajtottak. Másodszor a magyar népnyelv nem volt alkalmas arra, hogy mesterséges beavatkozás nélkül nemzeti nyelvként funkcionáljon. Az ortológusok ezt nem látták be, ezért szükségtelennek tekintették a neológusok próbálkozásait. Az idő megmutatta, hogy nem lett volna elegendő az akkori közélet latin-magyar keveréknyelvét népnyelvi elemekkel kiegészíteni, tényleg szükség volt mesterséges úton létrehozott szavakra, hiszen a társadalmi élet, a gazdaság, a tudományok, a művészetek számos fogalmára a népnyelv nem adhatott megfelelő jelölőeszközt. 45
A szógyártás sok selejttel járt ugyan, viszont azoknak a szavaknak a zöme, amelyeket a nyelvszokás elfogadott, tartósan megmaradt a nyelv állományában. A tizenkilencedik század második felének új ortológiája hiába hadakozott a nyelvújításnak már bejáródott szavai ellen, még akkor is, ha egyébként szabálytalanok voltak. A nyelvújítási mozgalom eredményeként több mint tízezer új szót alkottak és vezettek be a köznyelvbe. Ezek közül több ezer ma is használatos, az élő nyelv része. Részben hasonló, de azért más természetű nyelvújításon esett át a román nyelv. Beszélőiknek az ószláv nyelv helyett kellett kialakítaniuk nemzeti nyelvüket. Ugyanis a románok a XVI. század elejéig ószláv nyelven, cirill ábécével írtak, első irodalmi műveiket is beleértve. Ekkor keletkezett a legrégebbről fennmaradt teljes román szöveg, egy kereskedő levele Brassó polgármesteréhez. Az első román nyelvű művek munténiai nyelvjárásban íródtak, ez egyúttal a délkeleterdélyi románok nyelvjárása is. Ezen az alapon kezdett kifejlődni a román irodalmi nyelv. Nehézséget okozott, hogy a nemzetivé válás útján levő román nyelv sok magyar, szláv, oszmán-török, újgörög jövevényszót használt. Hogy ezt ellensúlyozzák és részben kiküszöböljék, tudatos akciót indítottak a román nyelv ún. visszalatinosítására. Sok szláv szót helyettesítettek vagy háttérbe szorítottak nyugati újlatin jövevényszavakkal, és a cirill betűs írásról áttértek a latin betűsre. A XVIII. század közepétől kezdték tömegesen bevinni a román nyelvbe az újlatin szavakat. A modern standard nyelvváltozat kifejlesztése majdnem a XIX. szá- 46
zad végéig tartott. Két főbb irányzat állt szemben egymással: egy latinosító (az Erdélyi Iskola) és egy olaszosító (Ion Heliade Rădulescu és követői), közülük az utóbbi győzött. A sok, természetes vagy mesterséges úton szerzett jövevényszó a román nyelvnek szinonimákban való gazdagságát eredményezi. A nyelven belüli szóalkotás legfontosabb módszere a szóképzés (ez részben prefixumokkal történik), a szóösszetétel kevésbé termékeny eszköz, mint a magyar nyelvben. A görögök a XIX. században mesterségesen felújították az ógörögöt, 1834-től majdnem másfél évszázadig a hivatalos nyelv szerepét töltötte be, majd a jelenkori népnyelv hívei kerültek fölénybe. Azt is mondhatnánk, hogy Hellászban az ortológusok győzedelmeskedtek. A mesterségesen létrehozott katharevusza ( tisztított ) hivatalos nyelvet a politikai életben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és a honvédelemben használták, tele volt az ógörögből átvett szavakkal, és az évtizedek során folyamatosan vesztett a jelentőségéből, a népi görög dimotikí viszont ettől eltérő utakon fejlődött, lassacskán háttérbe szorította a katharevuszát. A közoktatásban mindkét nyelvváltozat szerepet kapott, a szépirodalomnak viszont a dimotikí vált a nyelvévé a XIX. század végén. 1976-ban a katonai diktatúra bukása után fogadták el azt a törvényt, amely a dimotikí változatot tette meg az ország hivatalos nyelvének. A katharevusza öröksége azonban még ma is jelen van Görögországban, az egyház, a bíróságok és a hadsereg szóhasználatában ma is számos katharevusza elem található. Az a beszélő vagy író személy, aki választékosabban szeretné kifejezni ma- 47
gát, a kataharevusza készletéből való szóval vagy fordulattal él. A norvég nyelvhasználatot sajátos kettőség jellemzi. Az egyik nyelvváltozat, a bokmål a dán nyelven alapul, a nynorsk pedig a norvég népnyelven. Az elsőt inkább a városiak beszélik, a másodikat pedig inkább a falusiak. A nynorsk a községek 27%-ának hivatalos nyelve, de ez a népességnek csupán 12%-át teszi ki. Az iskolákban és az egyházközségekben a nynorsk használata kicsit elterjedtebb, mint másutt, az általános iskolai tanulók 15%-a használja, az egyházközségek 31%- ában ez a prédikáció és a liturgia nyelve. Norvégia 1380 és 1814 között dán fennhatóság alatt állt. Ezalatt a régi norvég írásbeliség háttérbe szorult, 1450-ben hivatalosan is bevezették a dán írásbeliséget az országban. Az eredeti norvég dialektusokat a vidéki lakosság azonban tovább használta. Amikor Norvégia 1814-ben függetlenné vált, egy romantikus-nacionalista irányzat kapcsolatot keresett a középkori norvég írásbeliséggel, és az élő nyelvjárások alapján megkísérelte létrehozni az új nemzeti nyelvet. Az 1850-es években Ivar Aasen költő és nyelvész az összes norvég dialektus "keverékéből" gyúrta össze a landsmålt, azaz az "ország nyelvét", ezt nevezik 1929 óta nynorsknak (újnorvégnak). A cél az volt, hogy a nép "visszakapja" a norvég írásbeliséget. Az új írásbeli nyelv a társadalom felső rétegeinek dán írásbeliségével szemben jött létre. 1885-től a landsmål hivatalosan elismert írásbeli nyelv. Knud Knudsen gimnáziumi tanár szintén egy nyelvi reform kezdeményezője volt. Nevéhez köthető az 1862-es helyesírási reform, melyet a parlament nagyrészt jóvá- 48
hagyott, és mely a riksmål (a "birodalmi nyelv") alapja lett. Az 1907-es és 1917-es reform után a riksmålt hivatalos nyelvnek tették meg, 1929-ben pedig átnevezték bokmålra (írott nyelv). A bokmål és a nynorsk közötti jelentősebb különbségeket az 1938-as újítások jórészt eltüntették. A horvát nyelv standardizálása szorosan kapcsolódik a horvátok nemzeti öntudatának feléledéséhez a XIX. században. Ezt az Illír mozgalom képviselte. Főleg fiatal polgári származású értelmiségiek vettek részt benne. A mozgalom vezetője Ljudevit Gaj volt, aki nyelvészként, politikusként, újságíróként és íróként is tevékenykedett. A Kratka osnova horvatsko-slavenskog pravopisanja című munkájában (Buda, 1830) javaslatot tett az egységes horvát írás bevezetésére. A különböző régiókban használt olasz, német és magyar írásjelek helyett a cseh és a lengyel írás diakritikus jeleit alkalmazva hozta létre a horvátoknak ma is használt latin betűs ábécéjét. Az általa kialakított fonetikus íráson kívül ebben az időszakban honosodott meg az ijekavski štokavski nyelvjárás alapján a horvát irodalmi nyelv standardja. A XX. században két újításon is átesett a horvát nyelv, mindkettő Horvátország önállóvá válásával van kapcsolatban. Ezek arra irányultak, hogy csökkentsék a horvát nyelvnek azokat a sajátságait, amelyek alapján a szerbbel azonos, ún. szerbhorvát nyelvnek lehet tekinteni. Az elsőre 1941-től került sor, miután a királyi Jugoszlávia szétesése után létrejött a Független Horvát Állam (NDH). Ekkor úgy próbálták a függetlenség nyelvi alapjait megerősíteni, hogy a fonetikai alapokon nyugvó szerb helyesírás ellenében ki- 49
dolgozták az etimológián alapuló horvát helyesírást ( Koriensko pisanje ), amelynek alapján a szerbbel azonos hangzású szavak alakjukban elkülönülnek (pl. glatko gladko). A második újítás 1991-től következett be, a titói Jugoszláviából kiszakadó Horvátországban tudatosan olyan új szavakat vezettek be, amelyek eltérőek a hasonló jelentésű szerb szavaktól (pl. krugoval = radio, tipkovnica = tastatura, bezračje = vakuum, raščlamba = analiza stb.). Az észt nyelv a XVII. század végéig szókincsét, alaktanát és mondattanát tekintve is nagyon németes képet mutatott. Az írásmód sem volt egységes: egymás mellett, keverve használták a latin, az alnémet, a felnémet írásmódot, az ellenreformáció idején pedig a lengyel írásmód is megjelent. Az észt írott nyelv reformja során a német eredetű szerkezetek egy részét elhagyták, de a német írásmódot megtartották. Később Eduard Ahrens kidolgozta a finn alapú észt írásmódot, ez a XIX. század végére széleskörű alkalmazást kapott, napjainkban is ezt használják. A XVIII. század közepéig küzdött egymással az irodalmi nyelv státusáért az északi (tallinni) és a déli (tartui) észt nyelvjárás, és az északi győzedelmeskedett. A mai észt nemzeti nyelv a XIX. század közepén jött létre az észt parasztok nyelvéből, ezt kezdték használni a szépirodalomban és a tudományos művekben. Ahhoz azonban, hogy igazán kultúrnyelvvé váljék, tudatos nyelvfejlesztést folytattak a XX. században. A nyelv egységesítésében és a tudományos nyelv fejlesztésében Johannes Aaviknak és Johannes Voldemar Veskinek volt fontos szerepe. Aavik tudatos nyelvfejlesztő tevékenységében egyrészt 50
a finn nyelvre és az észt nyelvjárásokra támaszkodott, másrészt mesterségesen képzett szavakat is alkalmazott. Több ezer tudományos terminust vezettettek be a semmiből időszaki kormányrendeletekkel. Láthatjuk tehát, hogy más európai nyelvek is hasonló gondokkal küszködtek, mint a magyar. A mesterséges úton való szóalkotásba mások is belebocsátkoztak (horvátok, észtek). Számos nyelvben a népnyelvre való támaszkodás meghozta gyümölcsét, Görögországban végül is ez diadalmaskodott, Norvégiában viszont kisebbségben maradt a népnyelven alapuló nyelvváltozat (talán éppen mesterséges volta, keverék-jellege miatt). Egyes nyelvek esetében az újítás voltaképpen egy régi, kiművelt nyelvváltozathoz való visszatérést jelentette (a román a latinhoz, a görög az ógöröghöz próbált meg igazodni). Irodalom Cseresnyési László: Nyelvek és stratégiák, Budapest, 2006., Tinta Könyvkiadó Zlatko Vince, Putovima hrvatskoga književnog jezika, Zagreb, 1978., Sveučilišna naklada Liber Haugen, Einar: Construction and Reconstruction in Language Planning: Ivar Aasen s Grammar, in: The Ecology of Language, Essays by Einar Haugen, Stanford, 1972., Stanford University Press, 191-215. Skutnabb Kangas, Tove & Robert Phillipson szerk.: Linguistic Human Rights. Overcoming linguistic discrimination, Berlin New York, 1994., Mouton de Gruyter 51
Frangoudaki, Anna: Diglossia and the present language situation in Greece, 1992., Language in Society 21: 365-381. Philippide, Alexandru: Istoria limbii române (A román nyelv története). Iaşi., 1894., Tipografia Naţională Szarvas Gábor: A nyelvújításról, Budapest, 1875., MTA Koriensko pisanje, Zagreb, 1942., Hrvatski državni ured za jezik Vatroslav Jagić: Gramatika jezika hervackoga. Osnovana na starobugarskoj slovenštini. Dio pervi: Glasovi, Zagreb, 1864. 52