Találkozó Hodossy Gyulával
Hodossy Gyula 1960-ban született Dunaszerdahelyen. Költő, újságíró, könyvkiadó, irodalomszervező. Több szlovákiai magyar szervezet, intézmény alapítója és vezetője. Nevéhez fűződik többek között: az Iródia (1983), a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (1990), a Lilium Aurum Könyvkiadó (1992), a Katedra Alapítvány (1996) és a Vámbéry Polgári Társulás (2000) létrehozása. 2003-tól a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke. A költő 50. születésnapja alkalmából életéről Keresetlen szavak címmel beszélgetéskötet jelent meg. (A beszélgetéseket Csanda Gábor készítette.)
A napfény áthatol A napfény áthatol az ablaküvegen, megfényesít ibolyát, asztalt, szekrényt. A könyvlapja vakítóan világít, szemet éget. Agyadba lézerként hatol a ragyogás, a pillanat és az örökkévalóság játéka, nem tudni, merre és meddig tart, s mi végre! A boldogság beteljesülése: égni. A katarzis! Elégsz, ha belefeledkezel? A fecskék szerelmi tánca el-eltakarja a napot, be-beárnyékolja a vakító ismeretlent, fel-felvillan a piszkos valóság. Mint régi írógépek karja a betekert papírra, a betűk úgy ütődnek a szemedbe, megterhelve, jelentést kutatva. A napfény áthatol a szíveken, megfényesít testet-lelket, tekintetet. A könyv lapja mosoly és elégedettség. A világ, a fényorgiában hempergő feketeség után, újra tanul látni, ibolyát, asztalt, szekrényt, fényárban úszó, táncoló fecskepárt. Szövi a lélek vásznát Ötven év ötven vers Válogatta: Zalán Tibor Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2011. p. 75.
Tavaszi levél ajtóval, ablakkal Tavaszi szellő futja át a szobát, ajtó, ablak tárva, a lélek is fut vele. A test, ami nyúzott, nehéz és fáradt marad, ül és konokul tekint a falon lógó képre, krikszkraksz az egész, gondolja. De amikor elhomályosodik, a színek kavalkádja közül távolba tűnő sejtelmes utak tűnnek elő hívogatón, csalogatón. Az egyik úton, egy zsíros kenyeret majszoló, a másikon egy szénakazalba bukfencet vető, a harmadikon tavaszi fűben hentergő gyermek, a negyediken minden, ami szép volt, lágy és kerek. A lélek a fényes alagútban, lebegve, boldogan, míg a tavaszi szellő vissza nem tereli. Ajtó, ablak bezárul, A konok tekintet meghátrál. Az izom megfeszül, a test feláll. Győzedelmeskedik a vágy, hogy ablakhoz lépve, a rügyből levél bukjon elő. Hodossy Gyula: Szövi a lélek a vázát. p. 83.
Pihenés torral, semmivel Pihenni kellene. Végre lerázni magadról a port, a kort, a kórt, s meginni egy-két korty bort, s így ülni veled a tort, a múlt felett, az elveszett fecskecsaládért, a szerelemért, a megbocsátó mosolyért. Így kellene tort ülni minden felett, ami volt és szép ami van és hallgat, ami lesz és bujdos. Rég nem néztél szembe a világgal, az éhhalállal, az ártatlanok legyilkolásával, a megsebzett kutya kérdő szemével. Pihenni kellene, nem gondolni semmire, csak bámulni és feledni a semmit, miként kimúlik, a vihart követő szivárvány is. In: Irodalmi Szemle
Varjúvá leszek Feketét látok, a fehér galamb is fekete. Mint viharban a tenger, hullámzik kedvem irányíthatatlanul, már-már érzések nélkül csapódom, a szikla kemény, vág, hirtelen átbucskázva fejemen varjúvá leszek az sem érdekel, az ablak kívülről, vagy belülről kínál mást, levegőt, élhetőt. Fekete csőrömmel az üveget kopogtatom, miközben valaki megnyitja az ablakot In: Irodalmi Szemle
Eső, tócsa és a képzelet tengere A tenger vöröslött-e játszva vért és lebegést vagy valóban megszakadt bennem valami" Zalán Tibor: Egy elmaradt telefon miatt Esik. Az egyik tócsában hangyák fulladoznak. A kutya, ahogy iszik a vízből belafatyol egyet-kettőt. E tavaszi csendélet, nem játszva, valódi vért produkál. És esik. A tócsa egyre nő, tengert játszva hullámzik, falevél lebeg a felszínén, elképzeled Odisszeuszt a viharzó tengeren, félelem önti el a szíved, most valami megszakadt benned, gondolod, elemészt a honvágy, miközben a házad teraszán, karosszékben ülve, kényelemben, lesel a kerti zöldre. Tekinteted egyik esőcseppről játszva ugrik a másikra, csúszda a fűszál, buborék a lift, amely felemel, majd visszaejt, hogy lent, s fent, kint, s bent, a légtérben, a létben, s vérben, a teremtő hullámzásban, összekötődjön minden, ami himbálódzni tud a képzelet tengerén. In: Bárka Folyóirat, Ablak a kortárs magyar irodalomra, 2010/5.
Tehetetlenül, mint amikor a vonat mint ahogy a vonat sem áll meg. A vállamra hullott vérvörös falevél kemény télről regél. Alig múlt a nyár, s máris mezei pocokként félsz. Behúzódsz önmagadba, rátalálsz a biztos pontra, nem a lágy részekben, kiszolgáltatva, de a gerincre, rásimulva. Egyre több a falevél, egyre több a félsz, a kérdés, a fájdalmas nyelés. Inkább együtt hullnál, a falevéllel, himbálódzva, alá, a felhő alá, a föld alá, a szenvedély, a kéj alá, a számonkérésen innen, a szerelmen túl, a mardosó lelkiismeret elől. Akaratlanul is, a megmenekülés ösztönös kényszere irányítja döntéseid. Gúzsba kötve, kiszolgáltatva várod a naplementét, s hullsz alá, az Istentől kiszabott, rendezetlen rengetegbe. In: Irodalmi Szemle, 2012.04.19.