Bús Anikó LÉGVÁRLAKÓK. Illusztrálta: Milesz Ágnes Dóra

Átírás

1 Bús Anikó LÉGVÁRLAKÓK Illusztrálta: Milesz Ágnes Dóra

2 2

3 Bús Anikó LÉGVÁRLAKÓK Lányaimak: Eszternek, Sárának, Dórának szeretettel 3

4 4

5 Csak egy mozdulat A kanapét a festőállvány mellett helyezte el, hogy az éjszakába nyúló munkák közben lepihenhessen, de egy pillanatra se szakítsa meg a kapcsolatot a készülő festménnyel. Manapság többnyire csak az üres állványt bámulta naphoszszat a kanapén heverve, s csak a képzelete vásznát festegette tele egyre szürkébb és fakóbb színű képekkel és az ecsetek dologtalanul hevertek a színes csuprokban vádló mozdulatlansággal. A behúzott függönyökön alig szűrődött át a fény. A műterem óriási ablakai, amelyek a lehető legtöbb természetes fény bebocsátására voltak hivatottak, most elsötétítve szűrték meg a nap legtermékenyebb és legfényesebb sugarait. A félhomály nem bántotta a fájó lelket, elfedte a restség tompa közönyét. Néha még fellobbant a kínzó vágy, az alkotás szenvedélye, lelkében életre kelt egy-egy álom, kezében érezte az ecset könnyed futását a vásznon, szemei kristálytisztán látták a megfestésre váró kép minden apró részletét, színeinek árnyalatát, az elkészült mű teljességét. Az idő múlásával azonban a vágy és a szenvedély tüze lassan parázzsá szelídült, majd hamuvá porladt szét a közöny könyörtelen és feltartóztathatatlan pusztítá- 5

6 sa nyomán. A férfi már nem számolta az idő múlását, s nem nézett vissza a múltba sem, éppúgy, ahogy a jövő sem létezett, csupán az órák, napok és hetek egymásutánisága fonta történéssé a lassú és biztos önpusztítás apró, gyilkos mozzanatait. Az alkohol, a láncdohányzás, a gyötrő gondolatok rohamléptekkel gyöngítettek testet és lelket, amelyet tovább rombolt a megfelelő táplálkozás és tisztálkodás egyre megdöbbentőbb formákban megnyilvánuló hiánya. Már nem kínozták a múlt fényes és szépséges képei. A széteső elme már csak foszlányaiban tudott néha belekapaszkodni egyegy boldog emlékbe és a múltból felfénylettek a körülült családi asztal, a gyermeki kacagás, aszszonyi ölelés és a siker és ünnepeltség emlékképei, hogy aztán még mélyebbre zuhanjon vissza az önvád és a keserűség legmélyebb bugyraiba, a közöny és a tompaság stációin át, útban a végső állomás felé. A kanapén fekvő férfi tekintete órák óta az üres vásznon pihen. Kié ez a műterem, ezek az ecsetek, ez a festőállvány? Ki ez a férfi, aki élő halottként múlt és jövő nélkül lebeg a valóság és az elmúlás keskeny határmezsgyéjén? Az üres vászonról lassan egyre fogyó testére fut a pillantása, amely már akkor sem emlékeztetné a hajdan volt vonzó férfira, ha képes lenne emlékeiben felidézni régi önmagát. Ó, a kéz, csak a kezében maradt 6

7 még némi élet. Arca elé emeli, egész közelről szemléli csontos, megsárgult ujjait és valami különös, ismeretlen-ismerős borzongás fut végig az gyenge testen. Különös erő ébred, amely felemeli a fekvő férfit, már csak egy mozdulat a vászonig. Az ujjak, az ecsetek, az üres vászon látványa és a különösös érzés ötvözete nyomán képzeletének mozivásznán élesen rajzolódik ki egy különös kép és a dologtalan kéz az ecsetek felé lendül. A vászon fehérjét lassan színekké és formákká varázsolják a magabiztos ecsetvonások. Megáll az idő. Pihenés nélkül, megszállottként keveri a színeket, és teríti be a vásznat képzeletének legszebb és leggazdagabb képeivel. És végre elkészül. Az ecsetet tartó kéz megpihen, a festő hátrább lép. Nézi a vásznat. Az alkotás mámora örömmé és elégedettséggé szelídül. Lehunyt szemei mögött életre kel egy ezerszer álmodott különös jelenet. Egy ajtón lép be, egy túl ismerős ajtón, amely egy ismerős, nagyon ismerős személyhez vezet. Kezében a festmény, szótlanul nyújtja át. A kecses kezek a kép felé nyúlnak, a megtört arcon öröm suhan át és a férfi lelkében felébred a remény, hogy a feledhetetlen arc kisimul, az összetört szíven beforrnak a sebek és ő visszatérhet. Szeméből megerednek az öröm és beteljesülés könnyei. De jaj, a könnyek csak folynak és folynak, elborítanak mindent, a férfit, a mű- 7

8 termet, a festményt. Mintha eső mosná a vászon színeit, összefolynak, összemosódnak a színek és hatalmas tarka tócsába gyűlnek össze a kanapén fekvő férfi lábainál. És akkor megérti. A bizsergés és az erő nem volt elég, a kéz nem lendült az ecsetek felé. Ennyin múlt megint. Csak egy mozdulat. 8

9 9

10 10