Tartalomjegyzék 1. BEVEZETÉS... 2 2. AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA... 3 2.1. FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE... 3 2.2. NÉPEI, NEMZETEI, VALLÁSI FELEKEZETEI... 3 3. MAGYARORSZÁG AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN... 6 3.1. VILÁGHÁBORÚS HADICÉLOK... 6 3.2. MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA... 19 3.3. ÚJ HATALMI BERENDEZKEDÉS... 29 4. BÉKEKONFERENCIA... 32 4.1. A BÉKEKONFERENCIA SZERVEI... 32 4.2. MAGYARORSZÁGGAL SZEMBENI KÖVETELÉSEK... 34 4.3. A BÉKEKONFERENCIA ÉS A MAGYARORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG... 36 4.4. A MAGYAR BÉKEDELEGÁCIÓ... 51 4.4.1. A békedelegáció tagjai... 51 4.4.2. A békedelegáció álláspontja és tevékenysége... 52 5. BÉKESZERZŐDÉS - TRIANON... 72 5.1. A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS ELFOGADÁSA... 72 5.2. A BÉKESZERZŐDÉS RATIFIKÁLÁSA... 74 5.3. A BÉKESZERZŐDÉSBEN FOGLALTAK VÉGREHAJTÁSA... 75 6. TRIANON HATÁSA... 77 6.1. TERÜLET- ÉS NÉPESSÉGVÁLTOZÁSOK... 77 6.2. GAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK... 80 7. ÖSSZEGZÉS... 83
1. Bevezetés Trianon Ez a mindössze hétbetűs szó talán más nemzeteknek nem mond semmit, azonban a magyar ember, Magyarország számára ez egy olyan történelmi folyamatot jelképez, amely fordulópontot jelentet az ország, annak népei, a magyarság sorsában. Ez az a téma, amelyhez - mint a focihoz - Magyarországon szinte mindenki úgy érzi, hogy ért és mindenkinek megvan a saját igazsága vele kapcsolatban. Ideértve természetesen a 40 éves hallgatás időszakát is. Sajnos azonban az tény, hogy a múltat nem lehet meg nem történtté tenni ott, ahol az nem tetszik vagy fájdalmas. Így mindig és örök időre fel-felmerülő kérdés lesz, hogy hogyan értékelendő ez a békeszerződés, ha annak lehet nevezni. Én nem élhettem ebben a korban, így könyvekből, feljegyzésekből, szakirodalomból, fennmaradt dokumentumokból és filmekből tudtam tájékozódni az eseményekről, a történésekről, a lehetséges okokról, valamint a következményekről. Mint minden magyar érzésű embert, engem is megérintett ezen kor szelleme, felkeltette érdeklődésemet a történelmi események iránt, mely arra késztetett, hogy e témakört válasszam a diplomamunkám alapjául. Szakdolgozatomban végigtekintem Magyarország Osztrák-Magyar Monarchiabeli helyzetét az 1914-es évtől kezdődően, továbbá szerepét az első világháborúban. Az új hatalmi berendezkedések hatásait vizsgálva jutok el a trianoni békekonferenciáig, bemutatom a békekonferencia szerveit, a delegációt, továbbá szemléltetem mind a Magyarországgal szemben megfogalmazott követeléseket, mind békeszerződés megkötésének momentumait, valamint a mindezek hazánkra gyakorolt hatásait. Végigvezetve a történelmi eseményeket, képet kaphatunk a 1914-től 1921-ig terjedő időszakról. Úgy gondolom, hogy a történelmi események és az azokból kirajzolódó folyamat kidolgozásához kapcsolódóan végzett könyvtári kutatómunkám, a forrásanyagok, könyvek, cikkek tanulmányozása során nagyon sok olyan értékes és fontos ismeretre tettem szert, mely tudást a későbbi, a tanári pályán végzendő munkám során fel tudom használni, illetve továbbbővíteni. 2
2. Az Osztrák-Magyar Monarchia 2.1. Földrajzi elhelyezkedése Az Osztrák-Magyar Monarchia az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében, amely az osztrák-magyar viszonyt új alapokra helyezte, a Habsburg Birodalom két államából tevődött össze: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. Az Osztrák-Magyar Monarchia Közép- és Délkelet Európában, a földrajzi értelemben vett Európa szívében volt megtalálható. Területe az első világháború kitörése előtt 676,6 ezer km2, ezzel - Oroszországot nem számítva - akkoriban a kontinens legnagyobb állama. Kelet-nyugati irányba szélessége meghaladta az 1200 km-t. Legdélebbi és legészakabbi pontja között mintegy 1046 km távolság volt. Nyugaton Svájccal, északnyugaton a Német Birodalommal, északon és keleten Oroszországgal, délkeleten Romániával, délen Szerbiával, délnyugaton Olaszországgal volt határos.1 2.2. Népei, nemzetei, vallási felekezetei Lakosságának száma az 1910. évi statisztikák szerint elérte az 51,3 millió főt. Ezzel Oroszországot ismét figyelmen kívül hagyva - Németország (64,9 millió fő) után, a második helyen állt az európai országok rangsorában. Ez a több mint félszáz milliós népesség vallási szempontból 7, nyelvi-etnikai szempontból pedig 12 nagy csoportra oszlott. Az egyházak közül kiemelkedő volt a római katolikus, melyhez az összlakosság 66%-a tartozott. Őket követték nagyságrendben a görög katolikusok 10,6%-ban, míg a görögkeletiek vagy ortodoxok 8,7%-ban, a reformátusok 5,3%-ban, az izraeliták 4,3%-ban, az evangélikusok 3,4%-ban és a mohamedánok 1,1%-ban voltak jelen az országban. A nyelvi-etnikai csoportok közül egyetlenegy sem alkotott abszolút többséget. Legtöbben, 12 millióan, a németek voltak, melyek többsége az osztrák örökös tartományokban, Alsó- és Felső-Ausztriában, Tirolban, Stájerországban, Karintiában és Krajnában élt. Emellett nagy számban laktak még németek Cseh- és Morvaországban, Sziléziában, Magyarországon és kisebb-nagyobb számban szinte a birodalom egész területén. 1 Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 9. 3
A magyarok, akik lélekszámban 10 millióan (az össznépesség 20%-a) voltak, a németek után következtek a rangsorban, azonban sokkal zártabb településeket alkottak. Az osztrák birodalmi fővároson, Bécsen, illetve a bukovinai és a moldvai magyar enklávékon kívül lényegében csak a történelmi magyar állam területén éltek. Különböztünk a németektől abban, hogy vallásilag megosztottabbak voltunk. Míg az osztrák-németek túlnyomó többsége a római katolikus felekezethez tartozott, a magyaroknak csak 58%-a, s a reformátusok aránya egyedül kitett több mint egynegyed részt, azaz 26%-ot. A szinte kizárólag katolikus csehek (13%) elsősorban Cseh- és Morvaországot népesítették be, bár ettől függetlenül még nagy számban éltek Sziléziában és Bécsben is. A 18. század végén fokozatosan három részre osztott katolikus lengyelségből a Habsburg Birodalomban csaknem 5 millióan (10%) éltek, nagy részük Nyugat-Galíciában, kevesebben Sziléziában, Kelet-Galíciában és Bukovinában. A lengyelek után népességszám tekintetében a görög katolikus ukránok, illetve ruszinok következtek (8%), akik Kelet-Galíciát, Bukovinát és Magyarország északkeleti csücskét népesítették be. A kétharmad részt ortodox, egyharmad részt görög katolikus románok (6,5%) otthona elsősorban Erdély és az Erdélyhez csatlakozó részek (Partium), Bukovina és a Bánság volt. A katolikus horvátok (5%) túlnyomórészt a Szávától északra és délre, Horvátországban és Szlavóniában éltek, míg az ortodox szerbek (3-4%) Dél-Magyarországon, illetve ezen belül a Bácskában és a Bánságban, valamint Bosznia-Hercegovinában voltak fellelhetők. A felső-magyarországi megyéket benépesítő szlovákok (4%) háromnegyede a római katolikus, egynegyede pedig az evangélikus vallást követte. A stájerországi, karintiai, krajnai és tengermelléki szlovének (2,5%) pedig kizárólag a katolikus vallás hívei voltak. A felsoroltakon kívül még két nagy népcsoport élt a birodalomban: az olaszok és a bosnyákok. Az olaszok (1,6%) jellemző településterülete részben Dél-Tirol, részben az Adriai-tenger melléke, elsősorban Isztria, Trieszt és Fiume volt, ahol a horvátokkal, szlovénekkel és a szerbekkel keveredtek. A bosnyákokat, vagyis a boszniai muzulmánokat (1%) nem etnikai hovatartozás, hanem vallási alapon tartották nyilván ( török szerbek horvátok ). Hasonló volt a két és fél milliós zsidóság helyzete is, akiket ugyancsak nem népként, hanem hitközösségként regisztráltak. A zsidók, a németekhez hasonlóan a birodalom minden részében megtalálhatók voltak, elsősorban a városokban, azonban legnagyobb számban, Bukovinában, Galíciában és Kelet-Magyarországon éltek.2 3 2 3 Uo.7-35. Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001 41-47. 4
1. számú térkép Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei a XX. század elején Forrás: Romsics I. - Magyarország története a XX. században Budapest: Osiris, 2001 146. 2. számú térkép Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei a XX. század elején Forrás: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=f%c3%a1jl:austria_hungary_ethnic.svg&filetimestamp=200902 05004531 (2011. március 10.) 5
3. Magyarország az első világháborúban 3.1. Világháborús hadicélok Az első világháború kirobbanásának két oka volt. Az egyik, az úgynevezett ürügy a szarajevói merénylet volt, melyben Gavrilo Princip boszniai, szerb diák 1914. június 28-án az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét megölik. Egy hónap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az Osztrák Magyar Monarchia hadicélja szerint egy gyors, időben korlátozott hadjáratban térdre kell kényszeríteni Szerbiát úgy, hogy az lehetőleg ne vezessen a Monarchia számára többfrontos háborúhoz, vagy a konfliktus kiszélesedéséhez. Kirobbanásának másik oka pedig a balkáni kérdés volt, amely lényegében a hosszú török uralom alól felszabaduló Balkán érdekszférákra osztását, illetve új állami konfigurációját jelentette. Bosznia- Hercegovina 1908-as annektálását a Monarchia által a délszláv területek egyesítésére törekvő Szerbia elfogadhatatlannak tartotta. A két ország kapcsolata ezt követően véglegesen megromlott, s többé nem javult meg. A szerbek végső célja a tengeri kijárattal rendelkező, s lehetőleg valamennyi délszláv területet magába foglaló Nagy-Szerbia létrehozása volt. Augusztus elején az európai nagyhatalmak sorra léptek be a háborúba. A szemben álló felek egyfelől a központi hatalmak: az Osztrák Magyar Monarchia és Németország, hozzájuk csatlakozott később Törökország és Bulgária; másfelől az antant hatalmak: Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország, s az ő oldalukon léptek hadba a Monarchia egykori szövetségesei: 1915-ben Olaszország, 1916ban Románia. A magyar aggályok elsősorban Románia magatartása miatt jelentkeztek, mert a balkáni háborúk óta nyilvánvaló volt, hogy a Román Királyság csak az alkalomra vár, hogy az Erdély bekebelezését célzó területi igényeit valóra válthassa, így a magyar kormány szívesebben fogadott volna egy Bulgáriával megkötött szövetséget, mint egy Szerbia elleni katonai fellépést.4 A Szerbiának küldött hadüzenet után kiderült, hogy a Monarchia hadserege nincs megfelelően felkészülve: még Szerbiával sem bír, s igénybe kell vennie a németek támogatását. A lehetséges hadicélokról ugyancsak megoszlottak a vélemények. Franz Conrad Von Hötzendorf és a politikai vezetés egyik szárnya messzemenő annexiós terveket dédelgetett.5 4 5 Uo. 104-105. Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001 35. 6
Azt vallották, hogy Orosz-Lengyelországot fel kell osztani Németország és a Monarchia között, Szerbiát és Montenegró egy részét annektálni kell, Albániát protektorátus alá kell helyezni, sőt Velencére és környékére is ki kell terjeszteni Bécs fennhatóságát. A magyar vezetők többsége, köztük Tisza is a status quo alapján állt, vagy csak kismértékű területnövelést helyeselt. Óvatosságukat azzal magyarázták, hogy újabb szláv területek bekebelezése valószínűleg a dualizmus végét és a föderalizmus valamilyen formájának a diadalát fogja jelenteni, ami pedig Magyarország dezintegrálódását vonja maga után. 1914 augusztusára olyan kölcsönösen elfogadható álláspont alakult ki, hogy újonnan megszerzendő lengyel területek Galíciával együtt az Osztrák Császársághoz, Bosznia-Hercegovina és esetleg Dalmácia, pedig a Magyar Királysághoz fog tartozni, ez az úgynevezett bővített dualizmus.6 3. számú térkép Szerbia elleni hadjárat 1914-1915. Forrás: Pándi L.- Köztes-Európa 1763-1993. Budapest: Osiris- Századvég, 1995-263. 6 Romsics I. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-29. 7
Ugyancsak német segítséggel tudta kiszorítani az 1914 15-ben az országba benyomuló oroszokat, majd 1916-ban az Erdélybe betörő románokat is. A koronatanács egy lehetséges különbékére készülvén 1917. január 12-ei ülésén ismét heves vita bontakozott ki a lehetséges hadicélokról. Conrad továbbra is ragaszkodott a maximális hadicélokhoz, míg Tisza óva intett attól, hogy képtelen, sőt veszélyes álmokat kergessenek. Szerbia annexiója és az összes délszláv terület egyesítése nemcsak Magyarország, hanem az egész Monarchia számára a lehető legnagyobb szerencsétlenséget jelentené, és kétségkívül végzetes következményekkel járna - jelentette ki. Végül a koronatanács, olyan döntést hozott, hogy a lengyelek ügyében meg kell őrizni a status quo-t, a Monarchia számára a legfőbb hadicélt a terület integrálásának megőrzése jelenti, a továbbiakban Szerbiának széles körű életlehetőségeket kell biztosítani. E döntés fényében IV. Károly sógorai, a belga hadseregben szolgáló Sixtus és Xavér hercegek útján különbéke-tárgyalásokat kezdeményezett. Poincaré francia elnökhöz intézett levelében a különbéke érdekében ígéretet tett Szerbia függetlenségének helyreállítására, sőt tengeri kijáratokhoz juttatására, továbbá elismerte Franciaország jogát Elzász-Lotharingiára. Azért, hogy ezt a tervet IV. Károly végig tudja vinni, hajlandó volt lemondani lengyel területeiről, beleértve Galíciát is. Sajnos kezdeményezését sem az antant, sem pedig a németek nem fogadták el. Németországnak az önkéntes területfeladás, míg Olaszország és az antant balkáni szövetségesei számára a Monarchia integritása volt elfogadhatatlan. A szerb kormány már 1914. szeptember 4-én informálta szövetségeseit arról, hogy győzelem esetén Szerbiából egy olyan erős délszláv államot kíván létrehozni, amelynek lakosságát valamennyi szerb, horvát és szlovén fogja alkotni. Szazonov orosz külügyminiszternek küldött szeptember 21-ei és 28-ai távirataiban Pašić miniszterelnök így konkretizálta ezt a programot: Ha [ ] Ausztria-Magyarország végérvényesen le lesz győzve akkor a következő földeket és határokat igényeljük: a Bánátot olyan határral, hogy azon belül a szerb elem a lakosság többségét adja, stratégiai legyen keleten Románia felé. [ ] A Maros Tiszába torkollásától a határ nyugat felé a Dunáig halad, úgy hogy Szabadka és Baja a miénk a lesz. Azután egyenes vonalban halad nyugat felé, s Barcs fölött a Rinya folyócska torkolatánál éri el a Drávát, majd a Dráva mentén halad a Mura torkolatáig, majd a Mura mentén Leibnitzig s tovább a vízválasztón átkarolva Krajnát, és azután le Isztria felé. 7 7 Romsics I.(2007): i.m. 32. 8
4. számú térkép Szerb területi követelések az I. világháború alatt Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-31. Belgrád egyetemi tanárokból álló külön munkabizottságot hozott létre annak bizonyítására, hogy a Monarchiából kiszakadó délszláv területeken önálló államot, vagy államokat lehet létrehozni, s a horvátok és a szlovének egyetlen lehetősége, ha csatlakoznak Szerbiához. Azonban, amennyiben a szövetségesek az egyesülést időközben elvetnék, a szerbeknek volt még egy alternatív követelése is, miszerint Szerbiának meg kell kapni a szerbek által lakta Bácskát és a Bánságot, Dalmáciát egészen a Zárától északra folyó Likáig, valamint Bosznia-Hercegovinát, Szlavóniát és a Szerémséget. A Monarchia szomszédos államai közül területköveteléssel lépett fel még Olaszország és Románia is. Az olasz külpolitika feltétlen jogot formált a Monarchia olasz lakta déli tartományaira, ÉszakAfrikára, valamint a kis-ázsiai partvidékre és a szigetvilágra. Az 1915. április 26-án, Londonban megkötött titkos egyezménybe ezeket foglalták bele, amelyben a volt szövetségeseivel szembefordulva ígéretet tett az antant oldalán történő hadba lépésre. Olaszország az Adria térségére vonatkozó követelésére kapott garanciát, ezek a területek: Dél-Tirol és Valóna (Albánia), Isztria és a Kvarner-öböl, Trieszt és környéke, valamint Észak-Dalmácia a Planka-fokig, azaz Spalatóig.8 9 8 9 Pándi L.- Köztes Európa 1763-1993. Budapest: Kossuth, 1995 278. Romsics I. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001. - 42-43. 9
5. számú térkép I. világháborús olasz területi követelések az adriai térségben Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 34. A szövetségesek egyedül Dél-Dalmácia átadását vetették el, mert ezt Szerbiának szánták. Ezért itt Rómának néhány part menti szigettel kellett megelégednie. 1916 augusztusában Románia is az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott Máramarosra, Erdélyre, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére, Debrecen-Szeged vonaláig, a Bánságra és Bukovinára a Prut folyóig. Besszarábia is a követelések közé tartozott, azonban ez sértette a magyar, az orosz (Bukovina) és a szerb (Bánság) érdekeket. Francia javaslatra azonban a szövetségesek csak azzal a megkötéssel írták alá a bukaresti titkos szerződést, hogy csak a háború utáni helyzetnek megfelelően fogják végrehajtani, ha 10
pedig a körülmények másként alakulnak a tervezettnél, úgy kényszeríteni fogják elfogadhatóbb határokra. Feltétel volt még az is, hogy Románia nem köthet különbékét. Az antant győzelmében bízva 1916. augusztus 27-én a román hadsereg betört Erdélybe.10 6. számú térkép Az 1916-os bukaresti szerződésben megállapított román-magyar határ Forrás: Pándi L.- Köztes-Európa 1763-1993. Budapest: Osiris- Századvég,1995-273. A lengyelek célja nemzetük újraegyesítése és függetlenségük kivívása volt. Úgy vélték erre akkor van esélyük, ha a központi hatalmak oldalára állnak. Józef Piłsudski lövészei 1914. augusztus 6-án elsőként támadták meg az oroszokat. Piłsudski Władisłav Sikorskival és másokkal együtt létrehozta az osztrák-magyar hadseregbe tagolt Lengyel Légiót és egy függetlenségükért küzdő politikai szervezetet. A cári kormány támogatta a lengyel egység ügyét, de a függetlenségét nem.11 A szláv-barát, de Monarchia ellenes brit értelmiséget (Wickham Steed, Robert Seton-Watson) a londoni Lengyel Információs Központ látta el 10 11 Uo. (1995) - 266. Sárándy Gy. - Széttöretett... 70 éve. Budapest: ConPrint KM, 1991-48-49. 11
lengyel információkkal. Ugyanígy Svájcban is volt lengyel politikai tömörülés. 1916 és 1917 fordulóján az amerikai elnök elkötelezte magát a lengyel függetlenség és egyesült állam mellett. A nyugati hatalmak erre még Oroszország miatt nem mutattak hajlandóságot. Az 1917. május 29-ei nyilatkozatban, melynek megtételére a Reichsrat összehívása adott alkalmat, a cseh vezetők a Habsburg Monarchia föderációvá alakulását sürgették. Az egyik ilyen egység a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből jött volna létre, ideértve a szlovákokat is. Más cseh politikusok viszont elhatározták, hogy a monarchiának fel kell bomlania. A csehek kétfajta követelést képviseltek. Az egyik csoport vezetője Karel Kramář és a nemzeti szocialista Václav Klofáč, akik egy Pétervárról indított szláv konföderáció keretében képzelték el a csehszlovák állam létrehozását. E csoporthoz tartozott még Eduard Beneš és Tomáš G. Masaryk, de ők inkább a nyugati antant hatalmak felé orientálódtak. 1914. október 24-25-én Masaryk Rotterdamban találkozott Seton-Watson-nal. Úgy gondolta, először helyre kellene állítani a történelmi Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, majd ehhez hozzá csatolni Magyarország szlovák területeit. Nem akarta, hogy az orosz nagyherceg, hanem inkább egy dán, vagy egy belga álljon az élükön. Elképzelései szerint az új cseh államot északról az autonóm Lengyelország, keletről a Kárpátaljával és Kelet-Galíciával kiegészült Orosz Birodalom határolta volna. Masaryk ekkor még a nemzetiségekkel és a Monarchia többi területeivel nem foglalkozott. Azonban 1915. május 3-án már egy nagy délszláv állam megalkotására tett javaslatot. Ez Szerbiából és a Monarchia délszláv területeiből állt volna, és még felvetette a Pozsony és Zágráb közötti úgynevezett szláv korridor tervét is. A Pozsony-, Sopron-, Moson-, Vas- és Zala-vármegyék járásaiból kialakítandó területsáv északi része Csehszlovákiához, déli pedig Jugoszláviához tartozott volna. Ezt az ésszerűtlen csonkítást Masaryk részben a nemzetiségi eszmével, részben pedig a brit biztonságpolitika érdekeivel indokolta. Érvelésében még azt is hozzátette, hogy a török megszállás óta a Habsburg Birodalom elvesztette létének értelmét; a hármas szövetség óta Ausztria-Magyarország a német terjeszkedés hatékony elősegítője. Véleménye szerint a korridor egy sorompót képezne Berlin, Konstantinápoly és Bagdad felé, megakadályozhatná, hogy Németország gyarmatosítsa a Balkánt és Kis-Ázsiát, valamint azt is, hogy a magyarok Berlin előőrsévé váljanak.12 12 Romsics I. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-36. 12
7. számú térkép T. Masaryk 1915-ös elképzelése Csehszlovákiáról és ún. szláv korridorról Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés, Budapest: Osiris, 2007-37. Masaryk Párizsban megalakította Milan Stefanikkal és Benešsel együtt a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ezt követően Masaryk Londonban csatlakozott a Seton-Watson támogatásával megjelenő laphoz és köréhez a New Europe-hoz, mely a Monarchia felbomlásának programját népszerűsítette. Beneš pedig 1916-ban, Párizsban jelentette meg a Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot című propagandamunkáját, melyben Masaryk eszméjét továbbfejlesztetve kijelentette: Erdélyt Romániához kell visszacsatolni. A birodalmi gyűlés délszláv képviselői 1917. május 30-án a Monarchiában élő összes szlovén, horvát és szerb egyesítését és az általuk lakott területek autonómiáját tűzte ki célul. Azonban a dalmáciai horvát emigráció a Monarchiából való kiszakadást és a Szerbiával való egyesülést kívánta. 1915. januári memorandumában Supilo véleménye szerint gyengíteni kell a Monarchiát, egyesíteni és felszabadítani a délszlávokat, melytől remélni lehet, hogy bezárja Kelet kapuját a németek elől. A szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és a dalmátok közötti kulturális különbségeket Supilo ugyanúgy elhanyagolhatónak és áthidalhatónak mutatta be, mint Masaryk a csehek és a szlovének közötti eltéréseket. A szerb és horvát vezetők sok mindenben nem értettek egyet. Míg a szerbek egy Belgrádból irányított Nagy-Szerbiában gondolkodtak, addig a horvátok három egyenjogú nemzet föderációját célozták meg. 1917 júniusában született meg az a korfui-egyezmény, 13
amely kimondta a három nemzet és három vallás egyenlőségét. Rögzítették benne azt is, hogy nemcsak a Monarchia délszláv tartományai, hanem a Baranya, a Bácska és a Bánság is hozzájuk tartozik. A monarchiai ukránokon belüli orientációs bizonytalanság a háború folyamán tovább mérséklődött. Az oroszok és ukránok közötti különbségeket hangsúlyozó nemzeti irányzat támogatottsága viszont nőtt. Ebben szerepet játszott a galíciai 1914-1915-ös orosz megszállás, mivel az új orosz hatóságok ígéreteiket megszegve durva oroszosításba kezdtek, a görög-katolikus papokat és híveiket pedig üldözték. II. Miklós cár, amikor meglátogatta az úgynevezett felszabadított területeket, már egy osztatlan Oroszországról beszélt. Így nem meglepő, hogy 1917 májusában azt akarták, hogy a Monarchia ukránok lakta részeiből és az Orosz Birodalom ukrán többségű nyugati tartományaiból egy olyan föderatív egységet hozzanak létre, mint amilyet a csehek és a szlávok követelnek. A magyarországi szlovákok és románok a háború utolsó szakaszáig alig mutattak aktivitást. Ha mégis, akkor is csak hűségnyilatkozatot tettek a Monarchia és Magyarország mellett. Azonban az bizonyos, hogy a status quo-val szembeni ellenszenvük és az önállóság iránti vágyuk nőtt a háború alatt. Az erdélyi román értelmiségre nagy hatást gyakorolt az 1916-os román hadsereg betörése. A csakhamar visszavonulásra kényszerített román hadsereggel több román erdélyi értelmiségi is távozott. Sokan beálltak a menekültek fegyveres szervezetébe, az Erdélyi Légióba. A Habsburg Birodalommal szembeni területi követeléseket Oroszország támogatta. Az orosz hadi célok minimuma délen a szorosok és Konstantinápoly, északra a birodalom nyugati határai mellett lévő kisoroszok azaz ukránok és ruszinok lakta területek (Bukovina, Kárpátalja, Kelet-Galícia), és a keletporosz tengerpart megszerzése volt. Az orosz külpolitika vazallus államok övezetének létrehozását tervezte. Lengyelországot továbbra is szoros állami kötelékek fűzték volna Oroszországhoz. Élén a cár képviseletében alkirály állt volna, s a lengyelek korlátozott autonómiával rendelkeztek volna. Az orosz cár többször is azt nyilatkozta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kizárt, hogy túlélje azokat a területi áldozatokat, amelyekre a háború végén rákényszerül. Azonban 1914. szeptember 14-én Szazonov külügyminiszter arról beszélt, hogy a háború után a Habsburg Birodalmat három részre kell osztani: Csehország, Ausztria, Magyarország. Kijelentette, hogy Kelet-Galíciát Oroszország annektálja, Szerbiáé Bosznia-Hercegovina, Dalmácia, Észak-Albánia. Tervezetében Felső-Magyarország először Magyarország részeként, majd Csehország tartományaként szerepelt. A viták miatt 14
1916-ra a teljes felosztás, illetve új nemzeti államok szervezésének gondolata került elfogadásra. Oroszország elsősorban Csehországot akarta magához láncolni. A nyugati nagyhatalmak hadi céljai között eleinte nem szerepelt új nemzetállamok kialakítása, az Osztrák-Magyar Monarchiát pedig még sokan tekintették az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének. Londonban Seton-Watson és Steed, Párizsban Leger és Denis befolyása korlátozott volt, ezzel magyarázható, hogy a háború első két évében sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem támogatta a lengyel és a cseh igényeket, a nemzeti elvnek pedig csak ott és csak annyiban tettek engedményt, ahol az előnyöket kínált. Ilyen volt a délszlávok és szerbek esete, akik nem harcoltak volna olyan elszántan konkrét és jelentős területek megszerzésének reménye nélkül, vagy Romániáé, amely a bukaresti egyezményben rögzített területi ígéretek nélkül nem, vagy az ellenkező oldalon kapcsolódott volna be a háborúba. Olaszország esetében a szövetségek csak olyan területi követelések mellett kötelezték el magukat, melyeket etnikai érvekkel nem, illetve alig lehetett alátámasztani. Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-ra mérséklődött, 1918-ra pedig átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcias cselekvésnek. Ennek elsődleges oka az 1915-től szellőztetett német Mitteleurópa-terv, mely szerint a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedt volna a német-osztrák-magyar nagytér. Emiatt félelem ébredt mind a csehekben, a lengyelekben, a britekben és a franciákban, melynek hatására 1916 augusztusában a brit külügyminisztérium kiadott egy tervezetet, melyben a Kelet-Közép-Európa nemzeti államokká alakításáról írt. A memorandum szerzői azt sem zárták ki, hogy a szövetségesek megmentik az Osztrák-Magyar Monarchiát, akárcsak 1849-ben. Ám valószínűbbnek és kívánatosabbnak tartották azt, hogy a Monarchia felbomoljék. A britek mindenekelőtt azt akarták, hogy létrejöjjön egy erős délszláv föderáció, mely gátat szab a Kelet felé orientálódó németek előtt. A Monarchia fennmaradó területén osztozkodott volna Ausztria Németország részeként, független Magyarország, valamint Románia, Lengyelország és Csehország. 1917-ben a hadba lépő amerikaiakat is úgy tájékoztatta Balfour külügyminiszter, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyén három állam fog alakulni: Magyarország, Csehország és Ausztria. Maga Lloyd George brit miniszterelnök 1917. február 10-én úgy nyilatkozott, hogy bár a románok, szerbek, szlávok és olaszok oldalán állnak, azért még politikájuk nem a teljes felosztást vallja. 1918-ban pedig úgy vélte, hogy Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetben kellene lennie, melyből azért még hatékony befolyást tud gyakorolni DélkeletEurópára. 15
A francia és amerikai külpolitikát ugyanez a bizonytalanság jellemezte 1917 végén egészen 1918 tavaszáig. Franciaországban Denis, Leger és társaik mellett befolyásos radikális és szabadkőműves körök is támogatták az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását. 1916-ban a francia békejavaslatok kidolgozásával megbízott bizottság azt vallotta, hogy nem a földarabolás lenne a célszerű, hanem a föderalizálás. Az új birodalom e szerint Ausztriából, Bohémiából (morva, cseh területek, Szlovákia nélkül), KisMagyarországból, Horvátországból (a birodalom horvát, szlovén, szerb, dalmát területei) és Erdélyből állt volna. Elvesztette volna Bukovinát, mely Romániáé és Oroszországé lett volna, és Galíciát, melyen Lengyelország és Oroszország osztozott volna. Olaszország megkapta volna Trieszt és Goríziát, de Isztriát és Észak-Dalmáciát nem, mert ezek létfontosságúak a Monarchia számára. Szerbia megkapta volna Montenegrót, BoszniaHercegovinát és Dél-Dalmáciát, de a Monarchia integráns és túlnyomóan katolikus részeit nem.13 A vezérkar és más konzervatív körök Monarchia- és Habsburg-barát elképzeléseit hevesen támadták. Leger egy nagy pánszláv konföderáció tervét vázolta fel, melynek tagjai lehettek volna: Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Bulgária, de még Románia és Görögország is csatlakozhatott volna. A konföderáció északi és déli részei között egy 80-100 km széles szláv korridor biztosította volna az összeköttetést. Denis és Leger álláspontja elérte a Párizsban, 1917. június 28-30-án tartott kongresszusi ülést is, ahol André Lebey 4 pontban foglalta össze a szabadkőművesség legfontosabb háborús céljait: Elzász-Lotaringia visszaszerzése, Lengyelország egységének, függetlenségének helyreállítása, Bohémia függetlensége, a Habsburg Birodalom elnyomott nemzetiségeinek felszabadítása, vagy egyesítése olyan államokba, amelyeket ezek a népek népszavazás útján hoznak létre. 13 Romsics I. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-44-47. 16
1917 végén egyértelművé vált a francia álláspont, melyet két esemény alakított ki. Elsőként említhető a második orosz forradalom, mellyel Franciaország elvesztette legfontosabb szövetségesét, a második pedig a november 17-ei kormányváltozások, melynek eredményeként a miniszterelnök George Clemenceau, a külügyminiszter pedig Stephen Pichon lett, akik a Monarchia felosztásának elkötelezett hívei voltak. 8. számú térkép A történelmi Magyarország nemzetiségei J. E. Pichon víziója szerint 1918. Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003-58. Pichon aláírta a Csehszlovák Hadsereg felállításáról szóló dekrétumot. Az Egyesült Államok sokáig még a Monarchia fennmaradása mellett állt. Wilson elnök 1918. január 18-i békeprogramjában csak a monarchiai nemzetiségeknek adandó széles körű autonómia, de semmiképp sem a függetlenségük mellett foglalt állást. Charles Seymour, történész is kidolgozott egy tervezetet a béke-előkészítő bizottságnak (Inquiry), miszerint hat tagállamból tevődött volna össze az államszövetség: Ausztria, Csehország (esetleg Szlovákiával együtt), Galícia, Erdély, Jugoszlávia (horvát, szlovén, bosnyák, esetleg Szlovénia), Magyarország. 17
9. számú térkép Az amerikai békedelegáció javaslata Magyarország új határaira Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-53. o. A Monarchia ellenesség első jele az 1918. április 9-11-i római Elnyomott Népek Kongresszusa volt. A kezdeményezők a New Europe tagjai voltak. A résztvevők többsége olasz volt, köztük Mussolini-vel. A delegátusok kimondták, hogy a Monarchia elnyomott nemzetei függetlenséget követelnek maguknak. A nyugati hatalmak Monarchiával szembeni álláspontját több tényező idézte elő, ilyen volt az egyrészt orosz forradalom, másrészt a breszt-litovszki békekötés 1918 márciusában. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában. Mindez azzal kezdődött, hogy Ottokar Czernin, a Monarchia külügyminisztere azt állította, hogy Clemenceau kezdeményezte a béketárgyalásokat. A francia miniszterelnök ekkor 1918. április 12-én közzé tette IV. Károly Poincaré-hoz intézett, 1917. március 24-én kelt levelét, melyben elismeri Franciaország jogát Elzász-Lotharingiára. Ez IV. Károlyt kiszolgáltatott helyzetbe hozta Berlinnel szemben. A harmadik tényező a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést rögzítő és előíró spai egyezmény volt 1918. május 15-én. Ezeket az eseményeket Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia nem tudja betölteni 1916-ban és 1917-ben gondolt kiegyensúlyozó szerepét, túlságosan függ Németországtól. Ettől kezdve az antanthatalmak már arról vitáztak, hogy hol legyenek a határok. 18
3.2. Magyarország felbomlása Az ősz derekára kialakult tehetetlenség miatt 1918. október 23-án a koalíciós jellegű Wekerle-kormány lemondott. Több napos habozás után az uralkodó előbb gróf Hadik Jánost, majd két napra rá, október 31-én gróf Károlyi Mihályt, a 24-én virradóra megalakult Magyar Nemzeti Tanács elnökét bízta meg kormányalakítással. Politikájukat radikális szakítás jellemezte az addigi politikával szemben. Céljuk egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozása volt, melynek közéletében a nem magyarok is államalkotó tényezőként vehettek volna részt.14 Az ország területi épségéhez a Károlyi-kormány is ragaszkodott. Úgy vélték, hogy Wilson elnök 1918 januárjában meghirdetett nemzeti önrendelkezés elve egyáltalán nem mond ellent a történelmi Magyarország integritásának. Bizakodott abban, hogy majd figyelembe veszik a háború alatti antimilitarista és pacifista hozzáállást, s ezeknek fejében támogatást fog kapni. Bár az ország független köztársasággá november 16-án alakult, a kormány ettől függetlenül már a kezdetektől egy önálló állam felelős vezetéseként viselkedett. A november 3-án, Padovában aláírt fegyverszüneti egyezmény Magyarországra való alkalmazásáról a kormány már november 4-5-én tárgyalásokat kezdett Franchet d Esperey-vel, a keleti szövetséges hadsereg főparancsnokával, aki elégtelennek tartotta a padovai egyezmény kikötéseit. Fontos volt a fegyverszünet, mivel november 4-ére átlépték a Szávát a francia tábornok csapatai, valamint az osztrák-magyar hadseregcsoport ekkorra szinte teljesen felbomlott.15 Elsősorban a nem magyar katonák lázadtak fel és mentek haza. A harc kimenetele egyértelmű lett volna, hiszen az osztrák-magyar csapatok tábornagyához, Kövess Hermannhoz már csak két és fél gyalogsági hadosztály tartozott, Franchet d Esperey azonban három szerb és két francia hadosztállyal indult. A helyzet súlyosságát látva Károlyi és kormánydelegációja november 7-én megérkezett Belgrádba, hogy átvegye a francia követeléseket. Az egyezményt a két fél képviselői és egy szerb tábornok november 13-án írta alá Belgrádban. A padovaihoz képest ez a belgrádi kiegészítő jóval kedvezőtlenebb volt. A padovai feltételei mindössze a délnyugati fronton állapított meg demarkációs vonalat, és a háború alatt megszállt területeket kellett szabaddá tenni, tehát a szűkebb értelemben vett Magyarországot sehol sem érintette. A 18 pontos 14 Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001-112. Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001-115. Vö. Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-62. 15 19
belgrádi kiegészítő viszont előírta, hogy ki kell üríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, a Szeged-Baja-PécsVarasd vonaltól délre eső vidéket, tehát a Bácskát és a Drávaközt is. Megszabta még, hogy csak hat gyalogos és kettő lovas hadosztályból álló hadseregünk lehet, s ha szükséges, biztosítani kell az antanthaderő átvonulását az egész ország területén. A szerb hadsereg már november 7-én megindult északnak. Baját november 13-án, Pécset november 14-én érték el. A délszláv lakosság 757 küldöttéből ült össze november 25-én, Újvidéken az úgynevezett bácska-bánság-baranyai nagy népgyűlés, mely kijelentette a megszállt dél-magyarországi megyék elszakadását és csatlakozását Szerbiához a nemzeti önrendelkezés joga alapján. Az újvidéki népgyűlés megalkotta a Nagy Néptanácsot, mely az ideiglenes országgyűlés feladatát látta el és a Népi Igazgatóságot, mely kormányként működött. Ez utóbbi a szerb katonaságra támaszkodva a magyar közigazgatás közegeit eltávolította és helyébe saját embereit ültette. A megszállt területek élére Dr. Stipan Tunics Vojnics került, mint főispán. Az eseményekbe a területeken élő magyarok és a nem szláv lakosság nem tudott beleszólni. Csakhogy ez a cselekedetük a szerbeknek ellentétes volt a belgrádi egyezményben leírtakkal, ezért Károlyi november 21-én bepanaszolta őket Franchet d Esperey-nél, ám a francia tábornok még válaszra sem méltatta. Így a Károlyi-kormány tudomásul vette a belgrádi egyezmény megsértését, és naivan abban bízott, hogy majd a békekonferencián ezen korrigálnak. A román hadsereg a belgrádi egyezmény megírásának napján jelent meg a Kárpátok szorosaiban. Óvatosan nyomultak előre, és a kijelölt demarkációs vonalat december elején érték el. Marosvásárhelyre december 2-án, Besztercére december 4-én, Brassóba december 7-én vonultak be. Eközben az Aradon székelő Nemzeti Tanács is aktivizálódott. Követelték, hogy 26 románok lakta vármegye, tehát a történeti Erdély mellett, a Bánságot, a Partiumot és Máramarost is helyezzék a Nagyszebenben megalakuló Román Nemzeti Kormány szuverenitása alá. A Károlyi-kormány figyelembe véve azt, hogy a terület egyharmadát magyarok lakták és jelentős volt még a német kisebbség is, a követelést túlzottnak és elfogadhatatlannak tartotta. A kormány nemzetiségügyi miniszterének, Jászi Oszkárnak a vezetésével november 12-én magyar delegáció utazott Aradra tárgyalni. November 13-ai indítványa szerint a többségében románok lakta területek autonómok lehettek volna széles körű önkormányzati jogokkal, azok viszont, ahol többségében magyarok éltek, az egyértelműen a magyar fennhatóság és közigazgatás alatt maradtak volna. November 14-én a román küldöttség ezt is visszautasította. Hosszas vitát követően Jászi újabb javaslattal állt elő, melynek lényege Erdély és Kelet-Magyarország román és 20
magyar fennhatósága alá eső járásokra és városokra való felosztása volt, a nemzeti többség szerint. Az új közigazgatási rendszert egy román-magyar kormánybizottság vezette volna be. Azonban a románok ezt is elutasították, melyet követően a tárgyalások befejeződtek.16 A Román Nemzeti Tanács nyilatkozatot bocsátott ki, melyben elszakadási szándékát foglalja össze, miszerint elhatárolódik Magyarországtól és egy szabad, független államot létesít. Ezzel szemben magyar szervezetek ellenakciót szerveztek, és a budapesti Székely Nemzeti Tanács által összehívott november 17-ei nagygyűlés résztvevői támogatásukról biztosították Jászit és társait. A november 24-én Károlyi Mihály aláírásával megjelenő kiadvány felhívást intézett a wilsoni elv alapján minden nem magyarul beszélő néphez. Demokratikus reformokat, földet, valamint autonóm közigazgatási és kulturális jogokat ígért a nemzetiségeknek. November 28-án, Marosvásárhelyen az erdélyi, bánsági és partiumi magyarság küldöttei tiltakoztak Erdély elszakítása ellen. November 28-án Marosvásárhelyen az erdélyi magyarok gyűlése kiáltványban sorolja fel a magyar impérium által mindenkinek biztosított szabadságjogokat, amire válaszként a gyulafehérvári román gyűlés a magyar és szász nemzetek nélkül, sőt kizárásával egyoldalúan deklarálja Erdélynek Romániához való csatlakozását. 17 Jászi A világ népeihez című kiáltványában Erdélynek mind katonai megszállását, mind tervezett elcsatolását jogtalannak és a wilsonizmussal összeegyeztethetetlennek nevezte. A kormány törekedett arra, hogy különböző úton, módon a győztes nagyhatalmakat is tájékoztassa reményeiről és a valóságról. A legfontosabbnak a kormány elismerését tartották volna, amire azonban egyik nagyhatalom sem mutatott hajlandóságot. A britek úgy vélték, ha ezt nem tudja a kormány magának kivívni, akkor valószínűleg nem alkalmas arra a szerepre, amire vállalkozott. A franciák úgy vélték, hogy a magyar kormány mindent megtesz azért, hogy azt a látszatot keltse, hogy a szövetségesek jóindulatát élvezi, Károlyi pedig demokratikus leple mögé rejti eredeti elképzeléseit, hogy megtarthassa az elcsatolásra váró területeket. A magyar kormányt álkormánynak tekintették és egyszerű helyi hatóságként kezelték. Ennél rugalmasabbak csak az olaszok voltak, akik az új délszláv állam sakkban tartása érdekében, nem hivatalosan, 1918-ban tárgyalásokat folytattak a Károlyi-kormánnyal. Fülöp Lajos 1919. januári jelentése alapján Orlando olasz miniszterelnök és külügyminisztere egyaránt pártolták az Olaszország és Magyarország közötti gazdasági, politikai és katonai együttműködés lehetőségének megvitatását. Igaz, elismerte a kormányt, 16 17 Romsics I.- Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris, 2001. - 115-116. Sárándy Gy.: i.m. 63. 21
azonban hivatalos szintre még ők sem akarták emelni. A december 1-jén összehívott gyulafehérvári gyűlés, mely nemzetgyűlésnek nyilvánította magát, az elszakadás és Romániával való egyesülés mellett döntött. A 15 tagú Kormányzótanács, mely ideiglenes kormányként kívánt működni, másnap alakult. Röviddel ezután Franchet d Esperey engedélyezte a román csapatoknak a demarkációs vonalon belüli, egy-két stratégiailag fontos pont megszállását. A román bázisú Dunai Hadseregének parancsnoka december 12-én kijelentette, hogy egészen a SzatmárnémetiNagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig engedélyezte az előrenyomulást és Kolozsvár megszállását. Ez adta meg az utolsó lökést az erdélyi szászoknak ahhoz, hogy kimondják a csatlakozásukat Romániához, melyet 1919. január 8-án Medgyesen ki is hirdettek. A magyar kormány ismét tiltakozott, de szervezett ellenállásra továbbra sem adott utasítást, mivel ez ellenkezett a wilsonista-pacifista nézetekkel és a katonai ellenállás előfeltételei is hiányoztak, tekintve hogy a háborús hadsereg október végén - november elején felbomlott. A kormány, mert félt az irányíthatatlanná váló fegyveres tömegtől, ezt a folyamatot nem is próbálta megfékezni, inkább még siettette is. Erre vonatkozott a kormány első hadügyminiszterének, Linder Bélának felelőtlen kijelentése is: Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni! Ám Jászi és a kormány is sajnos ezt a véleményt osztotta. November végéig mintegy 700 ezer, december közepéig pedig 1,2 millió katona szerelt le.18 November 8-án megjelent a hadügyminisztérium leszerelési rendelete, de emellett egy új magyar hadsereg felállításáról is rendelkezett. A 18-22 évesek behívásával a belgrádi egyezményben engedélyezett 8 hadosztály minden további nélkül felállítható lett volna, viszont az alacsony zsoldok sem az altiszteket, sem a legénységet nem vonzotta, melynek eredményeként a fiatalok nem engedelmeskedtek a behívásra. Ezt látva, a kormány kecsegtetőbb ajánlatot kínált, Jászi például 10 hold föld garantálását javasolta minden önkéntesnek. Azonban a szociáldemokraták, akik a birtokos parasztságot reakciós tömegnek tartotta, hallani sem akart a paraszthadseregről. A hadseregünk ezért a mondvacsinált ürügyek miatt elég lassan gyarapodott, létszáma november végén csak 22 ezer fő, december közepén csak 38 ezer fő volt. Ezek szerteszét állomásoztak az ország helyőrségeiben, Erdélyben körülbelül 3-4 ezren voltak közülük. Igaz, a november első heteiben megszerveződött nemzetőrségek létszáma ennél jóval nagyobb, december elején már 100 ezer fő volt, ám ezek belső karhatalmi célokra jöttek létre, s lakóhelyeiktől távoli 18 Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-68. 22
katonai célokra sem alkalmasak, sem hajlandók nem voltak. A katonaság szerveződését az is lassította, hogy sok helyen a katonatanácsok szembefordultak a parancsnokkal. November közepén leváltották Linder Bélát.19 Őt követi posztján Bartha Albert, aki az állományok negyedét továbbszolgáló altisztekkel kívánta betölteni, s emellett speciális riadóalakulatok és tiszti századok szervezésére adott utasítást. Azonban a budapesti katonatanács élén álló szociáldemokrata Pogány József ezt megakadályozta. November végétől a hadseregben kettős hatalom érvényesült. Ráadásul a kialakult helyzetet tetézte a december 2-án kibocsátott rendelet, mely a parancsnokoktól elvette a fenyítő hatáskört és azt a külön felállított tiszti és legénységi esküdtszékre ruházta. Ezekkel a rendeletekkel és utasításokkal elérték azt, hogy gyakorlatilag nem volt hadserege a magyaroknak, pedig már ekkor is látni lehetett, hogy az antant jóindulatával a háború számunkra politikai győzelemmel való zárulása hiú ábránd. A Károlyi-kormány végsőkig kitartó naivitása mármár bámulatba ejtő. December 22-én sok ezer magyar tiltakozott Kolozsvár főterén a gyulafehérvári határozatok, illetve a katonai megszállás ellen. A demonstrációt az úgynevezett Kelet-Magyarországi Főkormánybizottság szervezte, amely Apáthy István kolozsvári egyetemi tanár vezetésével, a kormány szerveként decemberben kezdett el működni. December 24-én román csapatok vonultak be Erdélybe, s január közepére elérték a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Csucsa-Vaskoh vonalat. A többségükben magyar közigazgatást eltörölték. Apáthy Istvánt, aki tovább tiltakozott, a román katonai hatóságok letartóztatták és családjával együtt internálták. Kolozsvár feladásának napjaiban gondolt először a Károlyi-kormány a fegyveres ellenállás lehetőségére. Ennek megvizsgálása céljából Erdélybe küldte Fényes László újságírót, a nemzetőrségek kormánybiztosát és Rónai Zoltán szociáldemokrata politikust. Ám a Kratochwill Károly ezredestől hallottak nem adtak okot a bizakodásra. A katonák létszáma ekkor még mindig nem érte el a 3000et, ráadásul az újoncok viselkedése sem volt katonához méltó. Ezek helyett az ezredes a román hadsereg elől menekülő székelyföldi férfiakból akart ütőképes alakulatot szervezni, de a 2000 főből csak 600-an rendelkeztek lőfegyverrel. Ezzel szemben a román katonaság létszáma Apáthy utólagos becslése szerint 15-20 ezer, újabb francia dokumentumok szerint viszont közel 40 ezer fő volt. Így az ezredes kénytelen volt őket úgy tájékoztatni, hogy a gyengén felszerelt, kiképzetlen, fegyelmezetlen magyar egységek még 24 óráig sem tudnák tartani a frontot. 19 Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001-91. 23
A bukaresti román kormány és az erdélyi román vezetők arra törekedtek, hogy francia segítséggel még a béketárgyalás előtt kész állapotokat teremtsenek. Folytatódott a román hadsereg előrenyomulása, valamint az 1919. január 24-i parlamenti döntés értelmében Románia, Bukovina, Besszarábia és a románok lakta magyar területek egyesítése. A románok nem titkolt terve volt a Tiszáig, illetve Dunáig előrenyomulni. A felső-magyarországi szlovákok elszakadási szándéka hivatalos formában az 1918. október 30-ai turócszentmártoni értekezleten körvonalazódott először. Ezt a tanácskozást Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze, melyen nyilatkozatot fogadtak el a szlovák területek Magyarországtól való elszakadásáról és teljes függetlenségéről. Ebben mindenki egyetértett. Vita mindössze abban volt, hogy a nyilatkozat utaljon-e Szlovákia autonómiájára a cseh-szlovák államon belül vagy ne, illetve jelezzék-e részvételi szándékukat a béketárgyaláson vagy sem. Először mindenki igennel szavazott, de végül törölték az erre vonatkozókat. Bevettek viszont egy utalást a csehszlovák egységre. Az értekezletet követően a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai felvették a kapcsolatot Prágával, majd november 5-én ideiglenes kormányt alakítottak, amely első feladatának tekintette a cseh fegyveres erők behívását a rend helyreállítása céljából. Ezek a cseh alakulatok a felbomlott Monarchia hadseregének szökött katonáiból, csendőrökből, és cseh nemzeti aktivistákból álltak. November 8-án lépték át a határt Nagyszombat, Trencsén, Zsolna térségben. Ezeket a városokat el is foglalták, majd szlovák önkéntesekkel kiegészülve tovább nyomultak kelet felé. A magyar hatóságokat általában elmozdították. Ez ellen is tiltakozott a magyar kormány és néhány századnyi fegyveres erőt a térségbe irányított. A csekély számú és harcértékű alakulatokat néhány nap alatt visszaszorították Morvaországba, illetve a határsávban fekvő magyar településekbe. Ezek ellen azonban a prágai kormány tiltakozott, mondván a felső-magyarországi szlovákok lakta terület a Csehszlovák állam része, és hogy a belgrádi egyezmény őket semmire sem kötelezi. Céljuk eléréséhez minden követ megmozgattak, Milan Hodža Budapestre utazott, míg Beneš Párizsba. A belgrádi egyezmény érvénytelenítését és a magyar csapatok visszarendelését követelték. A franciák elkötelezték magukat a szlovák területek megszállása mellett. December 1-jén maga Clemenceau közölte Franchet d Esperey-vel, hogy a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására. Azt is hozzátette, hogy hiba volt békét kötni Károlyiékkal. Párizs utasítását Franchet d Esperey december 3-án hozta a Károlyikormány tudomására a már korábban Budapestre küldött Vix alezredes útján. Mivel a kiürítendő területek határáról nem szólt a jegyzék, így Bartha Albert hadügyminiszter és Hodža december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Ez a szlovák24
magyar nyelvhatárt követte, nyugaton a Duna felső folyásától északra húzódott, majd az Ipolytól és Kassától is északra Homonnán át a Duklai-hágóig. Prága ismét tiltakozott. Francia támogatással elérték, hogy a Versailles-ban ülésező Legfelső Haditanács december közepén egy jóval délebb húzódó, nyugaton a Duna alsó folyását követő, keleten pedig a trianoni határral nagyrészt megegyező ideiglenes határvonalat jelöljön ki. A leválasztott területen a lakosság 63%-a szlovák anyanyelvű, 29%-a magyar, 7%-a német, 4%-a ruszin.20 Magyarország tiltakozott, de Károlyi úgy vélte, hogy egy esetleges fegyveres összetűzés rontana Magyarország helyzetén, és még mindig bízott a nagyhatalmak jóindulatában. 10. számú térkép Magyarország ideiglenes határai 1918-1919-ben Forrás: Romsics I.-Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003-116. 1919. január 20-ára a kijelölt demarkációs vonaltól északra fekvő területek kiürítése befejeződött. A Délvidék és Erdély után ezzel Észak-Magyarország is idegen kézre került. Erdélyhez és a Délvidékhez hasonlóan itt is jelentős számú, mintegy 700 ezer magyar, 200 ezer német élt, miközben a szlovákok száma 1,7 millióra volt becsülhető. Az egyetlen olyan nemzetiségi terület, ahol Károlyiék eredményt tudtak felmutatni, az Kárpátalja volt. A november 9-én Ungváron megalakult Magyar-Rutén Néptanács kulturális és önkormányzati követeléseit a kormányzat habozás nélkül teljesítette. A Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról szóló néptörvény kimondta a négy Kárpátaljai 20 Romsics I. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007-72-73. 25