FREDRIK BACKMAN Az ember, akit Ovénak hívnak
Copyright Fredrik Backman, 2012 A mű eredeti címe: En man som heter Ove A Bonnier Group Agency, Stockholm engedélyével A fordítás a Forum Bockförlag, Stockholm kiadása alapján készült Magyar kiadás Animus Kiadó, 2014 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Bándi Eszter Szerkesztette: Kukucska Zsófia Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója info@animus.hu www.animus.hu
Nedának. Szeretnélek mindig megnevettetni. Mindig.
1 Az ember, akit Ovénak hívnak, vásárol egy számítógépet, ami nem is számítógép Ove ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki rábök azokra, akiket nem kedvel, kicsit úgy, mintha betörők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi zseblámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe japán autókkal rendelkezők szoktak betérni mindenféle fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre veszi az eladót, mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér dobozt. Nos! Ez egy olyan Ájjped? érdeklődik Ove. Az eladó, egy fiatalember egy számjegyű testtömegindexszel, kellemetlenül érzi magát. Szemmel láthatólag igyekszik leküzdeni a késztetését, hogy azonnal kikapja Ove kezéből a dobozt. Pontosan. Egy ipad. De igazából jó lenne, ha nem lengetné annyira Ove alaposan megnézi a dobozt, úgy, mintha az egy különösen megbízhatatlan darab lenne. Mintha a doboz Vespát vezetne, melegítőnadrágot hordana, és épp most szólította volna Ovét havernak, aztán megpróbált volna eladni neki egy karórát. Aha! És akkor ez egy számítógép? Az eladó bólint. Aztán habozik, és inkább gyorsan megrázza a fejét. Igen azaz, nos, ez egy ipad. Néhányan tabletnek hívják, mások pedig táblagépnek. Többféleképpen is megközelíthető a kérdés. Ove meglepetten néz az eladóra.
Vagy úgy! Az eladó tétován bólint. Iiigen. Ove ismét megrázza a dobozt. Ez jó fajta? Az eladó a fejét vakarja. Igen vagyis hogy érti? Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót gondosan formál, mintha az egyetlen probléma a beszélgetéssel az volna, hogy az eladó kicsit süket. Ez. Itt. Jóóó? Egy jófajta számítógép? Az eladó az állát vakarja. Nos igen nagyon jó de persze attól függ, milyen számítógépet akar. Ove rábámul. Egy számítógépet akarok! Egy átlagos számítógépet! Rövid csend áll be. Az eladó a torkát köszörüli. Nos, szóval, tulajdonképpen ez nem egy átlagos számítógép. Talán inkább szeretne egy Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele szemben álló férfinak talán van valami köze. Újból krákog, majd kiböki: egy laptopot? Ove hevesen rázza a fejét, és fenyegetően a pult fölé magasodik.
Egy frászt! Egy számítógépet akarok! Az eladó megértően bólint. A laptop számítógép. Ove sértetten néz rá, és zseblámpaujjával tüntetőleg a pultra koppint. Ezzel természetesen tisztában vagyok. Az eladó bólint. Oké Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi között áll be, akik hirtelen észreveszik, hogy otthon hagyták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a dobozt, kicsit úgy, mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit. Hová kell csatlakoztatni a billentyűzetet? Az eladó a pult szélén vakargatja a tenyerét, és kissé idegesen helyezgeti a súlyát egyik lábáról a másikra, mint ahogy olyan ifjú eladók teszik, akik kezdenek rájönni, hogy ez sokkal több időt fog igénybe venni, mint gondolták. Nos, szóval, ennek nincs billentyűzete. Ove felhúzza a szemöldökét. Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi? ROHADT sok pénzért! Az eladó ismét megvakarja a tenyerét. Nem vagyis tehát: ennek a számítógépnek nincs billentyűzete. Mindent a képernyőn lehet vezérelni. Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná, hogy az eladó egy fagylaltospult üvegét nyalogatja. De nekem kell billentyűzet! Ezt csak megérti? Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az ember elszámol magában tízig. Oké. Értem. De akkor szerintem nem ezt a számítógépet keresi. Akkor talán jobb lenne például egy MacBook.
Ove arckifejezése arról árulkodik, hogy nem sikerült teljesen meggyőzni. Egy Mek-búk? Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna el áttörést a tárgyalásban. Igen. Ove gyanakodva ráncolja a homlokát. Ez egy olyan nyamvadt könyvolvasó, amiről mindenki beszél? Az eladó egy hőskölteménybe illőt sóhajt. Nem. A MacBook az egy egy laptop. Billentyűzettel. Ahá! derül fel Ove rögtön. Az eladó bólint, és megvakarja a tenyerét. Igen. Ove körülnéz a boltban. Ismételten megrázza a kezében tartott dobozt. És azok jók? Az eladó lesüti a szemét, mintha leplezni akarná az iránti erős vágyát, hogy végigkarmolja az arcát. Aztán hirtelen elmosolyodik. Tudja mit? Megnézem, hogy a kollégám végzett-e már a vevőjével, idehívom, és ő majd megmutatja! Ove az óráját nézi. A fejét rázza. Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész nap itt állni és várni! Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva visszatér egy
kollégájával. Az illető boldognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég ideig eladóként. Jó napot! Miben segíthetek? Ove sürgetően kopogtat zseblámpaujjával a pulton. Szeretnék egy számítógépet! A kolléga máris nem tűnik annyira boldognak. Aztán az első eladóra néz olyan pillantással, ami azt üzeni: ezért még megfizetsz! Reeendben. Egy számítógép, értem. Akkor kezdetnek át is mehetnénk a hordozható számítógépes osztályunkra mondja a kolléga mérsékelt lelkesedéssel, és Ove felé fordul. Ove rábámul. Hé! Tudom, mi a fene az a lepptopp! Felesleges azt mondania, hogy hordozható! A kolléga segítőkészen bólint. Mögötte az előző eladó közben azt motyogja: én nem bírom, elmentem ebédelni. Ebéd, igen, az az egyetlen, amire az emberek manapság gondolnak horkant Ove. Micsoda? kérdezi a kolléga, és megfordul. E-BÉD! tagolja Ove.
2 Három héttel korábban Az ember, akit Ovénak hívnak, ellenőrző körútra megy a lakónegyedben Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska először találkoztak. A macska rögtön nagyon rossz véleményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt. Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleténél. Sose értette azokat az embereket, akik folyton elaludtak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor ébredt, és rögtön fel is kelt. Bekapcsolta a kávéfőzőt. Pontosan annyi őrleményt adagolt bele, mint amennyit minden reggel szoktak a majd négy évtized alatt, amit a feleségével itt töltöttek a sorházas lakónegyedben. Egy adag csészénként, és egy ráadás a kannának. Se több, se kevesebb. Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép! És hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem tudnak? Na? Ezen mélázott Ove. Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját és kék kabátját, belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember teszi, aki bizton számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást okoz neki, majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyedben. Ahogyan azt minden reggel tette. A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre számítani lehetett. Ebben a negyedben senki meg sem próbál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta népek laknak. A macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti ösvényen. Vagy legalábbis valami macskaféle jószág. Fél farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla egy-egy szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat tépett volna ki belőle. De mégis: aligha lehet máshogy meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett Ove.
Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna. Sicc! kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska felugrott és hátrált egy lépést. Aztán még egyszer jól megnézte az ötvenkilenc éves férfit és a facipőjét. Végül megfordult, és elügetett. Ove esküdni mert volna rá, hogy a szemét is forgatta közben. Jószágok gondolta, majd egy pillantást vetett a karórájára. Két perc múlva hat. Itt az ideje, hogy továbbinduljon, ha máris el nem késett a rozoga macska miatt. Az lenne csak szép! Elindult a házak közötti ösvényen a parkoló felé, ahogy minden reggel. Megállt a táblánál, ami azt hirdette, hogy a lakónegyedben tilos a járműforgalom. Ove kissé sürgetően megrugdosta a táblát tartó oszlopot. Nem mintha el lett volna ferdülve vagy ilyesmi, de azért sosem árt az ellenőrzés. Ove pedig az a fajta ember, aki úgy ellenőrzi a tárgyak állapotát, hogy megrugdossa őket. Kisétált a parkolóba, végig a garázsok előtt, hogy ellenőrizze, egyikbe se törtek-e be éjszaka, vagy esetleg valami vandál banda nem gyújtotta-e fel őket. Nem mintha ez valaha is megtörtént volna errefelé. De Ove akkor sem hagyott ki egyetlen ellenőrző körutat sem. Megrángatta a saját garázsa kilincsét is, ahol a Saabja parkolt, háromszor is. Mint minden reggel. Azután elkanyarodott a vendégparkoló felé, ahol maximum huszonnégy órán át lehetett várakozni, és körültekintően lejegyzett minden rendszámot a kis noteszébe, amit a kabátzsebében tartott. Összehasonlította őket az előző napi rendszámokkal, amiket ugyanoda jegyzett fel. Ha ugyanaz a rendszám két egymást követő napon feltűnt a noteszében, Ove hazasétált, rutinosan felhívta a Közlekedési Hatóságot, kikövetelte a jármű tulajdonosának adatait, majd felhívta a szóban forgó egyént, és közölte vele, hogy egy hitvány alak, aki nem tud olvasni. Nem mintha Ovét érdekelte volna, ki áll a vendégparkolóban. Természetesen nem érdekelte. De ez egy elvi kérdés. Ha az áll a táblán, hogy huszonnégy óra, akkor tessék elfogadni. Mert mi is lenne abból, ha mindenki egész napokra oda parkolna, ahová eszébe jut? Káosz lenne, ezt Ove jól tudta. Mindenfelé kocsik parkolnának. De ma egyetlen illetéktelen sem állt a vendégparkolóban, így Ove folytathatta a jegyzetelést a következő állomáson: a kukatárolóban. Nem mintha ez a szívügye lett
volna. Sőt. Ő már az elejétől kezdve hangosan tiltakozott az ellen a badarság ellen, amit az újonnan beköltözött figurák találtak ki: hogy minden átkozott apróságot szelektíven kell gyűjteni. De ha már a lakóbizottság eldöntötte, hogy szelektív gyűjtés van, akkor kell, hogy legyen valaki, aki ellenőrzi, hogy rendesen megy-e. Nem mintha bárki is megbízta volna Ovét, de ha az ember nem kezdeményez ilyen ügyekben, kitör az anarchia. Ove ezzel tisztában volt. Mindenütt szemét heverne. Megrugdosta kicsit a kukát. Káromkodott, és előhalászott egy befőttesüveget az üveggyűjtőből, valami olyasmit motyogott, hogy pancserek, és letekerte róla a fémtetőt. Az üveget visszalökte az üveggyűjtőbe, a fémfedelet pedig a fémgyűjtőbe dobta. Mikor Ove volt a lakóközösség vezetője, erőteljesen szorgalmazta, hogy kamerázzák be a szeméttárolót, hogy ellenőrizhessék, senki nem dobál-e be oda nem tartozó szemetet. Ove legnagyobb bosszúságára a javaslatot leszavazták, mert néhány szomszéd úgy gondolta, hogy ez azért túlzás, és túl sok munka is volna a rengeteg videoszalagot archiválni. Ennek ellenére Ove időről időre méltatlankodva jegyezte meg, hogy akinek nincsen vaj a fején, annak nincs félnivalója az igazságtól. Két évvel később, amikor a lakóközösség lemondatta Ovét (amire ő később csak mint puccsra utalt), újra felvetődött a kérdés. Megjelent ugyanis valami divatos kamera, amit mozgásérzékelők kapcsolnak be, és ami a felvett képeket rögtön az internetre küldi, magyarázta az új vezetőség egy lelkes körlevélben. És ezzel nemcsak a kukatárolót lehetne megfigyelni, hanem a parkolót is, hogy elkerüljék a rongálást és a betörést. Ráadásul az anyag huszonnégy óra múlva törli magát, hogy ne sértse a lakók személyiségi jogait. Egyhangú döntés kellett ahhoz, hogy felszerelhessék a kamerákat. Egyetlen tag szavazott nemmel. Ugyanis Ove nem bízott az Internetben. Nagy I-vel. Így is írta, bár a felesége mindig mondta, hogy kicsivel kell. És ez az Internet majd jól megfigyeli Ovét, amikor a szemetet viszi ki. Hát csak a testén keresztül! Végül tehát nem lettek kamerák, és Ove elégedett volt, mert sokkal jobbnak találta a napi rendszerességgel végzett személyes ellenőrzést. Így legalább lehet tudni, ki mit csinál, és szemmel lehet tartani mindent. Ez a napnál is világosabb. Amikor befejezte a kukatárolók ellenőrzését, bezárta az ajtót, és mint minden reggel, háromszor megrángatta a kilincset. Aztán megfordult, és meglátott egy kerékpárt, ami a biciklitároló külső falának volt támasztva. Annak ellenére, hogy feketén-fehéren ott állt egy nagy táblán, hogy Kerékpárral parkolni tilos!, pontosan fölötte. A bicikli mellé egy másik szomszéd kézzel írott cetlit ragasztott: Ez itt nem a biciklitároló! Tanuljon meg olvasni! Ove motyogott valamit az idiótákról, kinyitotta a biciklitárolót, és takarosan beállította egy üres helyre a biciklit. Bezárta az ajtót, és háromszor megrángatta a kilincset.
Aztán letépte a cetlit a falról. Kedve lett volna beadni egy indítványt a lakógyűlésen, hogy tegyenek fel egy rendes Plakátot ragasztani tilos! táblát erre a falra. Az emberek manapság nyilvánvalóan azt hiszik, hogy oda rakhatnak cetlit, ahová csak kedvük szottyan. A fenébe is, ez a fal nem hirdetőtábla! Aztán Ove hazafelé indult a házak közti kis ösvényen. A saját ajtaja előtt megállt, a járólapok fölé hajolt, és erőteljesen szimatolni kezdett. Pisi. Pisiszag van. A megállapítást követően visszament a házba, és megitta a kávéját. Mikor elkészült, telefonált: lemondta a telefon- és az újság előfizetését. Megjavította a csapot a kisfürdőben. Új csavarokat tekert a konyhai terasz kilincsébe. Beolajozta a fa konyhapultot. Átrendezte a dobozokat a padláson. Átválogatta a szerszámokat a fészerben, és a Saabra feltette a téli gumit. És most csak áll. És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ezt érzi Ove. Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt minden lámpát. Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt. Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség. Ebben a házban azonban félévente beolajozzák a konyhapultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy sárga piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény az önkiszolgáló részlegen. Kedvetlenül áll a kétszintes sorház nappalijában, és bámul ki az ablakon. Az a negyvenéves borostás sznob, a srégen szemben levő házból, kocog be a képbe. Anders, ez a neve. Újonnan költözött ide, biztosan nem lakik itt régebben négy-öt évnél. De már sikerült bekerülnie a lakóbizottság vezetőségébe. A kígyó. Most már azt hiszi, övé az utca. A válása után költözött ide, és jóval áron felül vette meg a házat. Ezek olyan fajta marhák, hogy idejönnek, és felnyomják a környék lakásainak árát a becsületes emberek terhére. Audival jár, még ez is, Ove már látta. Erre persze számítani lehetett. A vállalkozók meg a hasonló idióták, azok mind Audival járnak. Mert nincs semmi józan eszük. Ove sötétkék nadrágja zsebébe dugja a kezét. Türelmetlenül rugdossa a parkettát. A lakás kicsit nagy Ovénak és a feleségének, ezt bevallhatja. De ki van fizetve. Egy korona hitel sincs rajta. Ez biztos hogy több, mint amit az a sznob elmondhat magáról. Ma már mindenki hitelt vesz fel, ilyenek az emberek. De Ovét nem olyan fából faragták. Megtette, amit kell. Dolgozni járt. Egy napot se volt beteg egész életében. Gyűjtögetett. Felelősséget vállalt. Ezt ma már senki sem csinálja, a felelősségvállalást. Ma már csak számítógép van, tanácsadók és fejesek az önkormányzatnál, akik sztriptízbárba járnak, és feketéznek a lakásszerződésekkel. Adóparadicsom és részvények. Senki sem akar dolgozni. Egy egész országnyi ember, aki egész nap csak ebédelni akar. Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem? Ezt mondták tegnap Ovénak a munkahelyén.
Amikor elmagyarázták, hogy kevés a munka, és hogy leépítik az idősebb generációt. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és így nevezik Ovét. Egy átkozott generációnak. Mert ma már mindenki harmincegy éves, szűk nadrágot hord, és már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelősséget vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal mindenütt, akik váltogatják a munkahelyüket, a feleségüket és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik. Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára? És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel fiatalabb! A szőke liba, ahogy Ove hívja. Fel-alá járkál a környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora napszemüvegben, hogy nem is egyértelmű már, napszemüveg -e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis zsebállatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe, és Ove járólapjaira pisil. A nő azt hiszi, Ove nem veszi észre, de Ove észreveszi. És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ennyi az egész. Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem? ezt mondták neki tegnap a munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajozott konyhapult mellett. Nem kellene, hogy ilyesmire jusson idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család költözött oda. Külföldiek, tudta meg Ove. Azt még nem tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet benne, hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán. Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna, amivel ő maga is teljes mértékben egyetért. Felnéz a nappali plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És nem is akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informatikus egy olyan nemileg nem teljesen egyértelmű kötött pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud szerelni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint egy szikla. Olyan erős, hogy mikor az egész ház összeomlik, a kampó még mindig tartsa magát. Néhány nap múlva itt fog állni valami ingatlanos mókus, egy akkora csokornyakkendőben, mint egy csecsemőfej, és majd olyasmiről hablatyol, hogy felújítási lehetőség meg térkihasználás, és rengeteg rosszat mondhat majd Ovéra a marha, de semmi
rosszat Ove kampójára. Ezt eltökélte. A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik minden eshetőségre doboza. Így van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves. Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két külön dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden eshetőségre dobozban. Ez itt most a kicsi. Csavarokkal, szögekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az emberek már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az emberek csak a szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az egész ház tele van mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket egy sniccerrel. Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz van a tiplik számára. Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel kapcsolatos döntését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli más, és mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az emberek már nem tisztelik az egyszerű funkcionalitást, mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok azt megkövetelik. Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munkahelyén. Bejöttek az irodájába hétfőn, és azt magyarázták, hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elrontani Ove hétvégéjét. Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem? mondták. Mit tudnak arról, milyen felkelni egy keddi napon úgy, hogy az embernek már nincs semmi feladata? Az Internetükkel meg az eszpresszóikkal, mit tudnak a felelősségvállalásról? Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó középen legyen, dönti el. Ott áll, és ezekre a létkérdésekre gondol, mikor tapintatlanul megzavarja egy hosszú, karistoló hang. Egyáltalán nem különbözik attól a hangtól, mint amikor egy nagy mamlasz tolatni próbál egy utánfutós japán kocsival, és végighúzza Ove sorházi lakásának külső falát.
3 Az ember, akit Ovénak hívnak, utánfutóval tolat Ove elhúzza a zöld virágos függönyt, amit a felesége évekig ígérgetett, hogy lecserél. Egy alacsony, fekete hajú, harmincas, nyilvánvalóan külföldi nőt lát odakinn. Áll és őrültmód gesztikulál egy hasonló korú, túlságosan is magas, szőke mamlasz felé, aki be van szorítva annak a túlságosan is kicsi japán kocsinak a kormánya mögé, amelyik éppen most karistolta végig Ove falát. A mamlasz finom mozdulatokkal próbálja a nő tudomására hozni, hogy ez igazából nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. A nő már kevésbé finom mozdulatokkal igyekszik visszajelezni, hogy ennek minden valószínűség szerint ahhoz van köze, hogy az autóban ülő mamlasz egy tökfej. Nahát, most aztán már! üvölti Ove az ablakon át, amikor az utánfutó egyik kereke belegurul a virágágyásába. Ove a földhöz vágja a minden eshetőségre dobozát. Ökölbe szorítja a kezét. Néhány másodperccel később úgy vágódik ki a bejárati ajtaja, mintha magától tette volna, attól való félelmében, hogy Ove esetleg keresztülrohan rajta. Mi a frász folyik itt? ordibálja Ove a fekete hajú nőnek. Én is pont ezt akarom tudni! kiabál vissza a nő. Ove egy kis időre teljesen paff lesz. Rábámul a nőre. Az visszabámul. Ide a lakónegyedbe nem lehet behajtani! Nem tudnak olvasni, vagy mi? Az apró külföldi nő egy lépést tesz felé, és Ove most először veszi észre, hogy a nő vagy nagyon előrehaladott terhes, vagy pedig, ahogy Ove kategorizálná, szelektív módon elhízott.
Hát nem én vezetek! Ove csöndben nézi egy pár pillanatig. Aztán a nagy, szőke mamlasz felé fordul, aki épp akkor mászik ki a japán kocsiból, és bocsánatkérően felemeli a kezét. Kötött pulóvere van, és olyan testtartása, amiből nyilvánvaló, hogy kálciumhiánnyal küzd. És maga kicsoda? óhajtja Ove megtudni. Én vezetek! bólint lelkesen a mamlasz. Körülbelül két méter magas lehet. Ove ösztönösen szkeptikus minden olyan emberrel, aki magasabb, mint száznyolcvanöt centi. A tapasztalatai alapján úgy véli, hogy a vér olyankor nem ér el az agyig. Igazán? Tényleg? Mert nem úgy tűnik! szólja le a mamlaszt a várandós, fekete hajú nő, aki nagyjából fél méterrel alacsonyabb a férfinél. És maga kicsoda? kérdezi Ove, és ránéz. A feleségem mondja a nő helyett a mamlasz barátságosan. De már lehet, hogy nem sokáig! jegyzi meg a nő csípősen, s a nagy hasa fel-le ugrál. Nem annyira egyszerű, mint ahogy tű próbálkozik a mamlasz, de a nő rögtön félbeszakítja. Azt mondtam JOBBRA! És te továbbra is BALRA tolattál! És nem figyelsz! SOSE figyelsz! Aztán belekezd egy félórás szónoklatba, amiről Ove úgy tippeli, hogy elejétől a végéig cifra arab káromkodásokból áll. A szőke mamlasz harmonikus mosollyal bólogat. Pont azzal a fajta mosollyal, ami az egyszerű embert arra készteti, hogy képen törölje a buddhista szerzeteseket, gondolja Ove. Jaj, hát elnézést! Csak egy kis baleset, de megoldjuk! mondja boldogan Ovénak, mikor a nő végre elhallgat.
Aztán gondtalanul előhalászik egy kerek dobozt a zsebéből, és egy kézilabda méretű bagót vesz a szájába. Úgy néz ki, mint aki vállon akarja veregetni Ovét. Ove olyan pillantással méri végig, mintha az épp most ült volna fel az ő motorháztetejére, hogy ott végezze el a dolgát. Megoldjuk?! A virágágyásom közepén áll! A mamlasz lenéz az utánfutó kerekére. Hát de ez nem is virágágyás mosolyog gondtalanul, és nyelve hegyével eligazítja a bagót. Ez egy vi-rág -á-gyás! jelenti ki Ove. A mamlasz bólint. A talajt tanulmányozza. Úgy néz Ovéra, mintha azt gondolná, hogy az szórakozik vele. Jaaaj, dehogy, hiszen ez csak föld! Ove homloka egyetlen fenyegető ránccá válik. Ez. Egy. Virágágyás. A mamlasz elgondolkodva vakargatja a fejét, úgy, hogy egy kis bagó is kerül a kócos loboncába. De hát nem is nő benne semmi Magának ahhoz semmi köze, hogy mit csinálok vagy nem csinálok a virágágyásommal! A mamlasz gyorsan bólint, nyilvánvalóan nem akarja tovább bosszantani ezt az idegent. A felesége felé fordul, mintha tőle várná, hogy a segítségére siessen. De a nő egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek ilyen tervei vannak. A mamlasz ismét Ovéra pillant.
Terhes, tudja. A hormonok meg ilyesmi próbálkozik, és vigyorog. A terhes nem vigyorog. Ove sem. A nő karba teszi a kezét. Ove pedig az övébe akasztja a sajátját. A mamlasz nyilvánvalóan nem igazán tudja, mihez kezdjen hatalmas ökleivel, így hát kissé szégyenkezve hintáztatja őket előrehátra a teste mellett, mintha csak a szél lengetné őket. Arrébb megyek, és megpróbálom újra dönti el végül, és ismét lefegyverzően mosolyog Ovéra. Ove nem úgy néz vissza, mint aki letette a fegyvert. A lakónegyedben a járműforgalom tilos. Tábla van róla. Táábla. A mamlasz visszalép egyet, és buzgón bólint. Majd elfut, és újra beszuszakolja túldimenzionált testét a teljes mértékben aluldimenzionált japán autóba. Szent egek motyogja Ove és a várandós megfáradtan egymás felé. Amitől a nő egy kicsit javít Ovénál. A mamlasz néhány métert előregurul, Ove tisztán látja, hogy nem egyenesítette ki rendesen az utánfutót. Aztán újra tolatásba kezd. Egyenesen bele Ove postaládájába, úgy, hogy az utánfutó széle nagy lyukat üt a zöld bádogba, és el is görbíti azt. Na most sziszegi Ove, elviharzik, és feltépi a kocsiajtót. A mamlasz megint bocsánatkérően gesztikulál. Az én hibám! Az én hibám, sorry, nem láttam a postaládát a visszapillantóban, tudja. Nehéz ezzel az utánfutóval, sose tudom, melyik irányba forduljak Ove akkorát vág öklével az autó tetejére, hogy a mamlasz ijedtében felugrik, és beveri a fejét. Ove olyan közel hajol hozzá, hogy a szavai szinte ki se jutnak a levegőre, mielőtt bekerülnek a mamlasz fülébe. Kifelé a kocsiból! Mi? Mondom, kifelé a kocsiból!
A mamlasz kicsit ijedten néz Ovéra, de nem mer rákérdezni az okra. Inkább csak simán kiszáll, és úgy áll meg a kocsi mellett, mint egy kisdiák, akit sarokba állítottak. Ove a házak közötti kis ösvényre mutat, amelyik a biciklitároló és a parkoló felé vezet. Menjen, és álljon oda valahova, ahol nincs útban. A mamlasz kissé zavarodottan bólint. Istenem, egy amputált alkarú ember szürkehályoggal a szemén hamarabb be tudott volna tolatni, mint te motyogja Ove, mikor beül a kocsiba. Hogy a fenébe nem képes valaki utánfutóval tolatni? kérdezi magától. Mi? Mennyire lehet már nehéz rájönni, hogy merre van a bal és a jobb, aztán pedig fordítva csinálni? Egyáltalán: hogyan boldogulnak ezek az emberek az életben? Automata váltó, na, még ez is, konstatálja. Várható volt. Ezek a kontárok már vezetni se tudnak gondolja Ove, mikor drive funkcióba teszi a kart és elindul. Legjobb lenne, ha manapság a kocsik saját magukat vezetnék. Akárcsak egy robot! Meg se kéne tanulni párhuzamosan parkolni, mi? Ove úgy véli, nem volna szabad jogosítványt adni olyannak, aki még erre sem képes. Sőt abban sem biztos, hogy jár-e a választójog olyasvalakinek, aki még erre sem képes. Előregurul az autóval, és kiegyenesíti az utánfutót, ahogy a civilizált emberek szokták, mielőtt tolatni kezdenének, majd rükvercbe teszi a kocsit. A japán kocsi azonnal méltatlankodva sípolni kezd. Ove dühösen néz szét az utastérben. De mi a fészkes mi van veled, minek visítasz? szidja Ove a műszerfalat, és a kormányon kopogtat. Azonnal hagyd abba! üvölti fenyegetően egy különösen kitartóan villogó piros lámpa felé. Ugyanebben a pillanatban feltűnik a mamlasz az autó oldalánál, és óvatosan megkocogtatja az ablaküveget. Ove lehúzza az ablakot, és idegesen bámul rá. Csak a tolatóradar sípol biccent a mamlasz. Tudom én! dohog Ove. A mamlasz a torkát köszörüli. Különleges autó ez, ha gondolja, megmutathatom a műszereket meg Ove
horkant. Nem vagyok teljesen idióta! A mamlasz buzgón bólogat. Nemnem, természetesen nem. Ove a műszerfalra mered. És most mi a baja? A mamlasz lelkesen bólogat. Az akkumulátor töltöttségét méri. Tudja, mielőtt az elektronikus motorról átkapcsol benzinmotorra. Tudja mert ez egy hibrid Ove nem válaszol. Csak feltekeri az ablakot. A mamlasz tovább áll ott, félig nyitott szájjal. Ove belenéz a bal oldali tükörbe. Aztán a jobb oldaliba. Aztán a kétségbeesett sípolás közepette tolatni kezd, és tökéletesen középre állítja a kocsit a saját és a mamlaszék háza közé. Kiszáll a kocsiból, és odadobja a kulcsokat a mamlasznak. Tolatóradar és parkolást segítő rendszer, kamerák meg más rémségek. Egy pasas, akinek ilyesmire van szüksége ahhoz, hogy utánfutóval tolasson, úgy éljek, nem is kéne, hogy olyasmivel foglalkozzon, mint az utánfutóval való tolatás. A mamlasz csak boldogan visszabólint. Köszönöm a segítséget! kiáltja, mintha Ove nem épp tíz percen keresztül inzultálta volna. Egy bevásárlókocsit se lenne szabad magára bízni! válaszolja Ove, és hazafelé indul. A várandós külföldi nő még mindig karba tett kézzel áll, de már nem tűnik annyira dühösnek. Köszönjük! szól utána, és kissé elmosolyodik, de Ovénak az a benyomása, hogy
próbálja megállni nevetés nélkül. A legnagyobb barna szeme van, amit Ove valaha is látott. A lakóbizottság határozata értelmében nem hajtunk be a lakónegyedbe, ezt csak el tudják valahogy fogadni! válaszolja Ove. Félúton a járólapoknál, amelyek a házától a fészerig vezetnek, megáll. Összeráncolja az orrát, aztán térdre ereszkedik, az arcát egész közel hajtja a talajon fekvő járólapokhoz, azokhoz, amelyeket évente egyszer, kivétel nélkül, takarosan újra lefektet, akár kell, akár nem. Ismét szimatol. Bólogat. Felemelkedik. A várandós, fekete hajú nő és a mamlasz őt nézik. Pisi! Mindenütt pisi! csattan fel Ove. A járólapok felé legyint. O ké mondja a fekete hajú nő. Nem! Rohadtul nem oké! felel Ove. Azzal bemegy a házába, és bevágja az ajtót. Leereszkedik egy hokedlira az előszobában, és ott ül egy jó darabig, míg rá nem szánja magát valami másra. Nyavalyás nőszemély gondolja. Minek jött ide a családjával együtt, ha még egy táblát sem tudnak elolvasni, amely ott áll az orruk előtt? Nem lehet a lakónegyedben autózni. Ezt mindenki tudja. Ove feláll, felakasztja a kék kabátját a helyére, a felesége kinti ruháinak tetejébe. Idióták motyogja a biztonság kedvéért a bezárt ablaknak. Aztán megáll a nappali közepén, és felbámul a plafonra. Nem tudja, mennyi ideig áll ott. Elmerül a gondolataiban. Ellebeg, mint a köd. Sose volt az a fajta ember, aki ilyesmit csinál, nem álmodozott, de az elmúlt időben mintha valami megzavarodott volna a fejében. Egyre nehezebben koncentrál. És ez nagyon nem tetszik neki. Amikor csengetnek, úgy érzi, mintha mély szendergésből riasztották volna fel. Erőteljesen megdörzsöli a fülét, körülnéz, mintha attól félne, hogy valaki figyeli.
Újra csöngetnek. Ove megfordul, és úgy bámul az ajtóra, mintha annak szégyellnie kellene magát. Néhány lépést tesz az előszoba felé, és ráébred, hogy az egész teste olyan merev, mint a megszáradt gipsz. Nem is tudja, hogy a csontja recseg -e, vagy a parketta. És most mégis mi van? kérdezi a csukott ajtótól, mintha az tudna válaszolni. És most mégis mi van? ismétli meg, mikor kivágja az ajtót, olyan gyorsan, hogy a kint várakozó hároméves kislány ijedtében megbillen, és meglepetten huppan a popójára. Mellette egy hétéves lány áll, látszik rajta, hogy fél. Teljesen fekete hajúak. És a legnagyobb barna szemük van, amit Ove valaha is látott. Igen? kérdi Ove. A hétéves lány tétován előrenyújt egy műanyag dobozt. Ove vonakodva veszi a kezébe. A doboz meleg. Rizs! kiált fel boldogan a hároméves kislány, és gyorsan talpra áll. Sáfránnyal. És csirkével bólint a hétéves, és egyre kétkedőbben nézi Ovét. Ove gyanakodva méregeti őket. Árultok valamit esetleg? A hétéves sértetten néz. Mi itt lakunk! Ove elhallgat egy pár pillanatra. Aztán bólint. Vagy úgy. A hároméves elégedetten int egyet overallja túlméretezett ujjaival.
Anya aszonta, éhesnek tűnsz! Ove értetlenül mered a fel-alá hintázó kis beszédhibásra. Micsoda? Anya azt mondta, éhesnek tetszik tűnni. Ezért hoztunk vacsorát magyarázza a hétéves idegesen. Gyere, Nasanin! mondja aztán, határozottan kézen fogja a háromévest, egy mérhetetlenül vádló pillantást vet Ovéra, és elmennek. Ove kidugja a fejét az ajtón, és utánuk néz. Látja, hogy a fekete hajú, terhes nő ott áll a saját ajtajában, és rámosolyog, mikor a lányok beszaladnak a házba. Még integet is. Ove behúzza az ajtót. Újra az előszobában áll. Úgy néz a csirkére meg a sáfrányos rizsre, ahogy talán egy doboz nitroglicerinre szokás nézni. Aztán kimegy a konyhába, és beteszi a dobozt a hűtőbe. Nem mintha szokása lenne megenni akármit is, amit idegen külföldi gyerekek a bejárati lépcsőjén hagynak. Hanem azért, mert Ove sosem dob ki ételt. Elvből. Bemegy a nappaliba. Zsebre teszi a kezét. Felnéz a plafonra. Ott áll egy jó ideig, és azon gondolkodik, melyik tipli lesz a legalkalmasabb a célra. Addig áll ott, míg a bámulástól fájni nem kezd a szeme. Akkor némiképp zavarodottan horpadt karórájára néz. Aztán kipillant az ablakon, és rájön, hogy már besötétedett. Lemondóan rázza a fejét. Nem lehet elkezdeni fúrni, mikor már sötét van, ezt mindenki beláthatja. Akkor fel kéne kapcsolni az összes lámpát, és nem lehet tudni, mikor kapcsolhatja le újra. És az elektromos műveknek nem szerez ekkora örömet. Majd biztos hagyni fogja, hogy több ezer koronás villanyszámlája legyen. Azt elfelejthetik! Ove összepakolja a minden eshetőségre dobozát. Felviszi az emeleti nagyszobába. Elmegy a padláskulcsért, ami a helyén van, a kisszoba radiátora mögött. Visszamegy a nagyszobába, nyújtózkodik, és lenyitja a padlás csapóajtaját. Lehúzza a létrát. Felmászik a padlásra, és visszateszi a minden eshetőségre dobozát a helyére, a konyhaszékek mögé, amiket még a felesége kérésére hozott fel, mondván, nyikorognak. Egy kicsit sem nyikorogtak. Ove nagyon jól tudja, hogy csak kifogás volt, mert a felesége újakat akart venni. Mintha csak erről szólna az élet. Konyhaszékek vásárlásáról, éttermi vacsorákról és hasonlókról.
Lemászik a lépcsőn. Visszateszi a padláskulcsot a helyére a kisszoba radiátora mögé. Pihenjen kicsit ezt mondták neki. Egy csomó harmincegy éves sznob, akik számítógéppel dolgoznak, és nem isznak normális kávét. Egy egész társadalom, ahol senki sem tud utánfutóval tolatni, és akkor még ők mondják, hogy rá nincs már szükség. Ésszerű, ugye? Ove lemegy a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Nem azért, mert nézni akar valamit, hanem mert semmi kedve csak úgy ülni magában és nézni a falat egész este, mint valami idióta. Kiveszi a külföldi ennivalót a hűtőből, és megeszi egyenesen a dobozból. Ötvenkilenc éves. Kedd este van, és lemondta az újság -előfizetését. Lekapcsolt minden lámpát. És holnap felszereli a kampót.
4 Az ember, akit Ovénak hívnak, nem fizet ki egy háromkoronás díjat Ove a nő felé nyújtja a virágokat. Kettőt. Persze nem kettőt akart venni. Mert mértéket kell tartani. De ez más eset, elvi kérdés. Így lett kettő. Nincs rend otthon, ha nem vagy ott motyogja aztán, és megrugdossa a fagyos földet. A felesége nem válaszol. Ma éjjel havazni fog folytatja. A hírekben ugyan azt mondták, hogy nem fog, de Ove szerint ez biztos jele annak, hogy fog. Ezért mondja most ezt. De a nő nem válaszol. Ove kék nadrágja zsebébe dugja a kezét, és biccent. Nem természetes ám egyedül mászkálni fel-alá a házban, míg te távol vagy. Csak ennyit mondok. Nem lehet így élni. De a felesége erre sem válaszol. Ove bólint, és ismét a földet rugdalja. Nem érti azokat az embereket, akik azt mondják, alig várják a nyugdíjat. Hogy lehet egész életedben az után vágyakozni, hogy felesleges legyél? Koloncnak lenni a társadalom nyakán, miféle ember álmodozik erről? Hazamenni, és csak várni a halált. Vagy ami még rosszabb: hogy jönnek, és elvisznek egy otthonba, mert már nem tudsz gondoskodni magadról. Ove ennél visszataszítóbbat nem tud elképzelni. Hogy más emberektől függjön, ki tud-e menni vécére. Ove felesége mindig azon élcelődött, hogy Ove az egyetlen, aki egy temetésen szívesebben feküdne a koporsóban, mint lenne az az ember, akit a betegszállító hoz. És talán van is ebben valami. Az az átok macska reggel is ott ült egyébként. Szinte pontosan az ajtajuk előtt. Ha egyáltalán ugye macskának lehet nevezni. Ove háromnegyed hatkor kelt. Kávét főzött a feleségének és magának. Körbejárt, és
megfogott minden radiátort, hogy ellenőrizze, a felesége nem tekerte-e fel őket suttyomban. Természetesen ugyanazon a fokozaton voltak, mint tegnap, de azért egy csöppet így is lejjebb vette őket. A biztonság kedvéért. Aztán leakasztotta a kabátját az egyetlen olyan kampóról a hatból, amin nem a felesége ruhái lógtak. Elment az ellenőrző körútra. Feljegyezte a rendszámokat és megrángatta a garázsajtókat. Kezd már hűvösödni, állapította meg. Itt az ideje, hogy a kék őszi kabátját lecserélje a kék télikabátra. Mindig tudja, mikor fog havazni, mert a felesége akkor kezdi nyaggatni, hogy fűtsenek be jobban a hálószobában. Őrültség, jelenti ki Ove minden évben. Nem rajtuk fog az elektromos művek igazgatója meggazdagodni, csak mert kicsit korábban jött a tél. Öt fokkal emelni a hőmérsékletet több ezer koronába kerül évente, ezt Ove kiszámolta. Így minden évben levonszol a padlásról egy kis dízelgenerátort, amit egy régi gramofonért cserélt egyszer a bolhapiacon. Aztán összekapcsolja a kis hősugárzóval, amit egy kiárusításon vett harminckilenc koronáért. Amikor a generátor felmelegítette a hősugárzót, az egy fél órát képes még működni a kis akkumulátorról, amivel Ove szintén összekötötte, és akkor Ove felesége lefekvés előtt megkapja a hősugárzót az ágyrésze mellé. Még ha Ove rá is mutat, hogy ezzel is csak csínján. A dízel sem ingyen van. És Ove felesége úgy csinál, ahogy szokott. Bólint, és azt mondja, hogy Ovénak nyilván igaza van. Aztán egész télen járkál körbe-körbe, és suttyomban feltekeri a radiátorokat, amikor Ove nem figyel. Minden évben. Ove megint a földet rugdossa. Azon gondolkodik, elmesélje-e a macskát. Akkor is ott ült, mikor hazaért az ellenőrző körútról. Jól megnézték egymást, aztán Ove rászegezte az ujját és rákiáltott, hogy takarodjon. A hangja csak úgy pattogott a házak között, akár egy pingponglabda. A macska csak nézte Ovét. Aztán lassacskán felemelkedett. Mintha hangsúlyozni akarná, hogy nem azért távozik, mert Ove erre kérte, hanem mert van ám jobb dolga is. Aztán eltűnt a fészer sarka mögött. Ove úgy dönt, inkább nem beszél róla. Úgy gondolja, a felesége haragudna, hogy elzavarta. Ha tőle függne, tele lenne a ház csavargókkal, akár van bundájuk, akár nincs. Ovén a kék öltönye van. Fehér ingét egész állig begombolta. A felesége mindig azt mondogatja, hogy a felső gombot nem kell, ha nem vesz fel nyakkendőt, és Ove minden alkalommal azt válaszolja, hogy a fenébe is, nem vagyok valami nyamvadt görög nyugágykölcsönző, és juszt is begombolja a felső gombot. Az öreg, horpadt karórája van rajta, amit az apja örökölt az ő apjától, mikor tizenkilenc éves lett, és amit Ove is megörökölt az apjától, amikor az nem sokkal Ove tizenhatodik születésnapja után meghalt. Ove felesége szereti ezt az öltönyt. Mindig azt mondja, hogy Ove nagyon elegáns benne. Ove természetesen, mint minden értelmes ember, azon a nézeten van, hogy csak a sznobok hordanak öltönyt hétköznap. De ma reggel úgy döntött, hogy egy kivételt azért
tehet. Még az elegáns fekete cipőjét is felvette, és megfelelő mennyiségű cipőpasztával ki is pucolta. Amikor induláskor levette kék őszi kabátját az előszobai kampóról, egy utolsó, merengő pillantással végigmérte a felesége kabátgyűjteményét. Azon gondolkodott, hogy egy ilyen kicsi embernek hogy lehet ilyen sok télikabátja. Az ember szinte arra számít, hogy ha átmászik közöttük, Narniába jut, viccelődött Ove feleségének egyik barátja egyszer. Ovénak persze lila gőze sem volt, mire is utalhatott. De hogy félelmetesen sok kabát volt, az egyszer biztos. Elindult otthonról, mielőtt a lakónegyedben bárki is felébredt volna. Kisétált a parkolóhoz. Kinyitotta a garázsát a kulcsával. Természetesen volt távirányítója hozzá, de sose értette, minek kell az, amikor minden valamirevaló ember ki tudja nyitni a saját kezével is a kaput. Kinyitotta a Saabot, szintén kulccsal. Évek óta így csinálta és bevált. Mi oka volna megváltoztatni? Beült a vezetőülésre, a rádió csatornaválasztóját félig előretekerte, aztán félig vissza. Megigazította a visszapillantó tükröket. Ahogy tette minden egyes alkalommal, mikor beült a Saabba. Mintha valami vandál rendszeresen feltörné az autót, és rosszindulatúan elállítgatná Ove visszapillantóit és rádióadóit. Mikor kikanyarodott a parkolóból, látta azt a várandós külföldi nőt a szomszéd házból. Kézen fogva a háromévessel. A szőke mamlasz mellettük lépkedett. Meglátták Ovét, és mindhárman boldogan integettek. Ove nem integetett vissza. Először azt fontolgatta, hogy megáll, és kioktatja azt a nőszemélyt, hogy ebben a negyedben nem futkározhatnak a gyerekek a parkolóban úgy, mintha játszótér volna. De aztán úgy döntött, nincs erre ideje. Ehelyett a főút felé vette az irányt. Elgurult egy sor pontosan olyan ház mellett, mint az övé. Mikor Ove és a felesége ideköltöztek, még csak hat ház állt itt. Most már több száz. Mellettük régebben erdő volt, de most már csak házak mindenfelé. Mind hitelre persze. Manapság ez a módi. Hitelre vásárolni, elektronikus autót vezetni, és egy villanykörte cseréjéhez is szakembert hívni. Laminált padló és elektromos kandalló. Egy egész társadalom, amely nem tud különbséget tenni egy tipli és egy tasli között. És ez már így is marad. Tizennégy percébe telt eljutni a bevásárlóközpont virágüzletébe. Ove minden sebességhatárt pontosan betartott, még azon az ötvenes korlátozású úton is, ahol az újonnan beköltözött nyakkendős idióták újabban kilencvennel mennek. Vigyázz, gyermekek! táblák és fekvőrendőrök tucatszám, de mikor mások házai között vezet az ember, nem olyan megfontolt már, ezt magyarázta Ove a feleségének minden egyes alkalommal, amikor az elmúlt tíz évben végighaladtak itt. Egyre rosszabb lesz ráadásul, tette mindig hozzá.
Ma még két kilométerre sem jutott, egy fekete Mercedes máris rányomult a Saabra hátulról. Ove háromszor jelzett a féklámpával. A Mercedes dühösen villogtatott. Ove a visszapillantóba nézve horkantott. Mintha mindenkinek kötelessége lenne alázatosan lehúzódni az út szélére, amint egy ilyen agyoniskolázott azt gondolja, hogy a sebességhatár rá nem vonatkozik, mi? Ove nem mozdult. A Mercedes ismét villogott. Ove lassított. A Mercedes dudált. Ove még egy kicsit csökkentette a sebességet. A Mercedes hangosabban dudált. Ove már csak hússzal ment. Mikor egy dombhoz értek, a Mercedes felbődült, és otthagyta. A benne ülő negyvenes, nyakkendős férfi, fehér vezetékekkel a fülében, felemelte a középső ujját Ovénak. Ove azzal a mozdulattal válaszolt, amit minden jól nevelt ötvenkilenc éves férfi alkalmaz ilyen esetben: lassan megkopogtatta a halántékát a mutatóujjával. A férfi a Mercedesben felüvöltött, de úgy, hogy a nyála az ablakra fröcskölt, aztán beletaposott a gázba és eltűnt. Két perccel később Ove egy piros lámpához ért. A Mercedes a sor végén állt. Ove rávillogott. Látta, hogy a férfi nyaka megrándul, és a fehér vezeték a műszerfal felé repül. Ove elégedetten bólintott. A lámpa zöldre váltott. A sor nem mozdult. Ove dudált. Semmi sem történt. Ove a fejét csóválta. Nyilván valami nőszemély. Vagy útépítés. Vagy egy Audi. Amikor harminc másodperc múlva sem történt semmi, Ove üresbe tette a kocsit, behúzta a kéziféket, járva hagyta a motort, és kiszállt a Saabból. Kiállt az útra, csípőre tette a kezét és előrekémlelt. Kicsit úgy, ahogy Superman tette volna csípőre a kezét felháborodásában, ha dugóba került volna. A mercedeses fickó dudált. Idióta gondolta Ove. Ebben a pillanatban megmozdult a sor. Az Ove előtt álló autók elindultak. A mögötte levő Volkswagen dudált, és a vezetője türelmetlenül integetett. Ove rábámult. Minden sietség nélkül visszaült a Saabba, és becsukta az ajtót. Hogy egyeseknek milyen sürgős mondta hangosan a visszapillantóba, és elindult. A következő pirosnál ismét a Mercedes mögé állt be. Újabb sor. Ove az órájára pillantott, és lekanyarodott balra. Igazából ez volt a hosszabb út a bevásárlóközpont felé, de kevesebb lámpával. Nem mintha Ove fukar lett volna. De aki tud bármit is, tisztában van vele, hogy kevesebb benzint igényel, ha folyamatosan mozgásban vagyunk, mint ha állunk. És ahogy a felesége mondja mindig: Ha valamit rá lehetne írni Ove sírkövére, az az volna, hogy: Mindenesetre a benzinnel takarékoskodott. Ove balról érkezett a bevásárlóközponthoz. Csak két üres hely volt a parkolóban, ezt már messziről látta. Hogy mit csinál ennyi ember hétköznap a bevásárlóközpontban, azt nem értette. Az embereknek nyilvánvalóan nem kell dolgozniuk manapság. Ove felesége mindig sóhajtozik, ha egy ilyen parkolóhoz érkeznek. Ove ugyanis az üzlet bejáratának közelébe szeretne parkolni. Mintha verseny lenne, kié lesz a legjobb hely mondja mindig a felesége, Ove pedig megállás nélkül köröz, és káromkodik minden egyes külföldi autóra, amelyik elfoglal egy helyet. Néha hat-hét kört is megtesz, és ha végül feladja, és
megelégszik egy hellyel húsz méterrel arrébb, egész nap rossz kedve van. A felesége ezt sosem értette. De hát ő már csak olyan, hogy nem kifejezetten érti az elvi kérdéseket. Ove ma is tenni akart pár kört, hogy körülnézzen. De ekkor újra meglátta a Mercedest. Dél felől érkezett. Szóval ide tartott a vezetékes fickó a nyakkendőben. Ove egy másodpercig sem habozott. Beletaposott a gázba, és bevágódott a bejárat elé. A Mercedes satufékezett, ráfeküdt a dudára, és utána eredt. Kezdetét vette a párbaj. A parkoló bejáratánál a táblák jobbra terelték a forgalmat, de nyilván a Mercedes is látta a két üres helyet, és megpróbált átvágni Ove előtt bal felé. Ove villámgyorsan félrerántotta a kormányt, és elállta az utat. És így kezdte egymást üldözni a két férfi az aszfalton át. A visszapillantóban Ove észrevette, hogy mögöttük kikanyarodik egy kis Toyota, és a táblát követve, kényelmesen befordul jobbra a parkolóba. Ove követte a tekintetével, miközben az ellentétes irányba vetette magát, nyomában a Mercedesszel. Persze elfoglalhatta volna az egyik szabad parkolóhelyet, azt, amelyik közelebb van a bejárathoz, aztán nagylelkűen megengedhette volna a Mercedesnek, hogy beálljon a másikra. De az miféle győzelem lett volna? Így hát Ove lefékezett az első hely előtt, és aztán nem mozdult onnan. A Mercedes dudált. Ove nem mozdult. A Mercedes újra dudált. A kis Toyota távolabb volt, jobbról közelített. A Mercedes meglátta, és túl későn értette meg Ove ördögi tervét. Őrülten dudált, megpróbált előrenyomakodni a Saab mellett, de esélye sem volt. Ove már intett is a Toyotának, hogy álljon be az egyik üres helyre. Mikor már beállt, Ove fegyelmezetten bekanyarodott a másik helyre. A Mercedes ablaka annyira tele volt nyálfoltokkal, mikor elhúzott Ove előtt, hogy a sofőr nem is látszott. Ove olyan diadalmasan szállt ki a kocsiból, mint egy római gladiátor. Aztán a Toyotára pillantott. A fenébe is! motyogta, hirtelen elkedvetlenedve. A Toyota ajtaja kivágódott. Üdv! kiáltotta a szőke mamlasz vidáman, és kikászálódott a vezetőülésből. Ove csak a fejét csóválta. Helló, helló! mondta a terhes külföldi nő a Toyota másik oldaláról, és kiemelte a háromévest. Ove bánkódva nézett a Mercedes után. Kösz a helyet! Tökre kedves öntől! vigyorgott a mamlasz.
Ove nem válaszolt. Hogy hínak? kiáltott fel a hároméves. Ove így Ove. Engem Nasaninnak hínak! mondta boldogan. Ove bólintott. Az én nevem Pat kezdte a mamlasz. De Ove már megfordult, és elment. Köszönjük a parkolóhelyet! kiáltott utána a várandós külföldi nő. Ove hallotta a hangján, hogy nevet. Nem tetszett neki a dolog. Csak egy rövid igen, igen -t motyogott, de meg sem fordult, és bemasírozott a bevásárlóközpontba a forgóajtón keresztül. Először balra fordult, és többször is körülnézett, mintha attól félne, hogy a szomszéd család követi. De ők jobbra fordultak és eltűntek. Ove gyanakodva álldogált az élelmiszerbolt előtt. A reklámtáblát nézte a heti akciós ajánlatokkal. Nem mintha Ove pont ebben a boltban akart volna bármiféle sonkát venni. De sosem árt figyelni az árakat. Ha van valami, amit Ove nagyon nem szeret ezen a világon, akkor az az, ha valaki megpróbálja átverni. A felesége mindig azon viccelődik, hogy a három legrémesebb szó a világon Ove számára az elemet nem tartalmaz. Mindenki nevet, mikor a felesége ezt elmeséli. Csak Ove nem szokott nevetni. Otthagyta az élelmiszerboltot, és belépett a virágüzletbe. És ott persze veszekedés lesz, ahogy Ove felesége hívta. Holott ilyenkor nem történt más, mint megbeszélés. Ehhez Ove makacsul ragaszkodott. Ove tehát belépett és kitett a pultra egy kupont, amin az állt, hogy 2 virág 50 koronáért. És mivel Ovénak csak egy virágra volt szüksége, a világ legtermészetesebb módján közölte az eladóval, hogy akkor ő vehet egyet 25-ért. Merthogy az az 50 fele. Ezt természetesen a mobiltelefont nyomkodó tizenkilenc éves alkalmazott, akinek egyértelműen rágógumi volt az agya helyén, nem értette. Fenntartotta, hogy egy 39-be kerül, és a 2 virág 50 koronáért csak akkor áll, ha kettőt vesz az ember. Behívták az üzletvezetőt. Ovénak jó negyedórájába került, hogy az illető elismerje: Ovénak igaza van.
Az üzletvezető mormogott valamit az orra alatt, ami úgy hangzott, hogy nyamvadt vénember, aztán olyan erővel ütötte be a 25 koronát, mintha mindenről az tehetne. De Ove úgy gondolta, egyre megy. Tudta, hogy ezek az eladók egyfolytában azon vannak, hogy becsapják az embert. És Ovét nem lehet büntetlenül becsapni. Akinek igaza van, annak igaza van. Ove kitette a bankkártyáját a pultra. Az üzletvezető lenézően bólintott, és rámutatott egy táblára, amelyen az állt, hogy 50 korona alatti kártyás vásárlásért 3 korona díjat számolunk fel. És így történt, ami történt. Ove tehát most itt áll a felesége előtt két virággal. Mert hát ez egy elvi kérdés. Azt a három koronát el-fe-lejt-he-tik! mondja Ove a kavicsokat nézve. Ove felesége gyakran vitázik Ovéval azon, hogy ő miért veszekedik minden miatt. De hát a nyavalyába is, Ove nem veszekszik. Csak úgy gondolja, hogy ami igaz, az igaz. Talán nem ez a megfelelő hozzáállás az élethez? szokta kérdezni Ove a feleségét. Ove szerint ez a megfelelő. Felemeli a tekintetét, és ránéz a feleségére. Most biztos haragszol, hogy nem jöttem tegnap, ahogy megígértem motyogja. A nő nem felel. De az egész lakónegyed megőrült folytatja Ove. Teljes káosz. Hovatovább már az utánfutós tolatást is meg kell csinálni helyettük. Még egy kampót sem lehet békében felszerelni folytatja, mintha a felesége tiltakozott volna. A torkát köszörüli. Nem tudtam felszerelni a kampót, mikor már sötét volt kint, érted, ugye? Nem tudni, mikor fogják majd lekapcsolni a lámpákat. A villanyóra meg csak ketyeg. Az meg nem járja. A nő nem válaszol. Ove a fagyos földet rugdalja. Szavakat keres. Megint a torkát köszörüli. Nincs rend otthon, ha nem vagy ott.