REJTŐ JENŐ A SZŐKE CIKLON

REJTŐ JENŐ A SZŐKE CIKLON

TARTALOM ELŐSZÓ Az író töredelmesen, de röviden beismeri, hogy regényének előzményei vannak. ELSŐ FEJEZET Egy milliomos örökre leteszi a csirizesvödröt. Végrendelkezik vagyonáról, amelyet könnyű megtalálni. Itt kell lennie valahol a Földön. Az igazgató beszámol egy fegyencről, aki 190 cm magas, régi sebhely rútítja el az orrát, és feltételezhető, hogy nem aludt. Ez baj. A falnak is fülei vannak, Eddy Rancing személyében. Terve a következő: kirabolja a lányt, hogy gazdaggá tegye. Elrohan. MÁSODIK FEJEZET Elsősorban Marius bácsihoz mennek. Szerencsére Mr. North nem hanyagolta el az epekövét, és így az irattáros arra gondolhat, hogy öreg napjaira csinos nőkkel víkendezzen a kontinensen. Terveket sző régi üzleti könyvek kiárusítására. Később megverik. Mr. Bradford szerint a sors olyan, mint egy részeges szabász. Ezek után mindenki elutazik, és Evelyn is hajóra száll, egy pocsolyából. HARMADIK FEJEZET A kajüt romokban hever. A tanár tehetetlen, Evelyn alszik. A felkelő nap rossz megvilágításba helyezi őket. A fegyenc kitűnő referenciái dacára kénytelen más elhelyezkedést keresni. Corned-Beef jogos önvédelmet követ el egy sofőrön, és ezzel háziasságát bizonyítja. Gordon a lakásán keresi fel Buddhát. Evelyn lemondja Mr. Wilmington vacsoráját, és megterít. NEGYEDIK FEJEZET Eddy Rancing nyomozni kezd, de csak hullafoltokat és külsérelmi nyomokat talál. Ezek nem érdeklik. Megismerkedik Viktóriával, a főkertész nejével, és bemutatkozik neki Mustár is, ez a bohém kérődző. Nem kell a karlsbadi emlék. Megfenyíti a szeszélyes Grétit. Egy gonosz manó tőrbe csalja. Átúszik a szomszédos községbe. Minden rossz, de a vége jó. ÖTÖDIK FEJEZET Evelyn kénytelen indiszkréciót elkövetni. Huzat van, majd lövöldözés lesz, és végül sok embert elvisz a razzia. Mindenkit üldöznek, és mindenki üldöz mindenkit. A rablók kartellba mennek, majd a Babkirály -kocsmába. A trópusi vihar elsodor egy bankettet, és az ünnepelt hosszú autótúrára indul, frakkban. HATODIK FEJEZET Visszaemlékezések egy világítótoronyra és a morze ábécére. Az újabb terv fennakadást szenved öt emelet magasságban. A Tell Vilmos költője aranyórára tesz szert, és Högrabenhez viszi megbecsültetni. Kivonul a tűzőrség, Eddy Rancing Shakespeare-re hivatkozik, és Löwy, a csővezető tolmácsol. Sürgöny megy. HETEDIK FEJEZET A tanárt csodálják. Frissen mosott hálókabátra tesz szert. A frakk irigyelt túraöltözék lesz, de ott marad. Evelyn bravúrosan vezet. Három tehénnel találkoznak. A lord megszelídül az autó belsejében, de megvadítja a neszesszer. A három tehén újra feltűnik. Lyonban népies jelmezt öltenek, elbúcsúznak, és együtt folytatják útjukat. Lord Bannister kis híján megfullad egy vezércikktől. NYOLCADIK FEJEZET A tanár azt hiszi, hogy mindent ért. Erről szó sincs. Az esküvőt nem lehet megtartani a csatornázás miatt. Sir Arthur még a segédmérnök napidíját is kifizeti. A vendéglőre kitűzik a nemzeti lobogót, de a dalárdára kis híján nem kerül sor. Eddy megtudja, hogy minden elveszett. Erre lemond a nagybátyja javára. Holler ellen nincs orvosság. A szerkesztő rohammal foglalja el Marokkó félelmetes erődjét. Bevásárol Evelyn számára, de nem ölik meg. Összefüggések egy amerikai hangversenyzenekar és a Szahara sivatag között. 2

KILENCEDIK FEJEZET Lord Bannister áldozata lesz egy hallucinációnak. Később összetévesztik Medici Katalinnal. Előkészül jövendő fegyházi éveire, majd megállapítja, hogy a Szaharában sokkal kellemesebb az út estélyi ruha nélkül. Rablók jelentkeznek, Eddy Rancing tevehalálában vágtat vissza, és rájön, hogy mi a relativitás. TIZEDIK FEJEZET Akhillész körszakálla. A rablók minden aljassággal szemben védtelenek. Eddy Rancing megtudja, hogy a sivatag sem fenékig tejfel. Egy egészen kis zarándok kineveti. Halála előtt rájön, hogy nem a Harrington lányának, hanem az életnek tanulunk. Kiderül, hogy a zsilett és az ismétlőpisztoly között alig van különbség, és ez nagyon elszomorítja. Aki utoljára nevet, az a neszesszer. Visszalő és talál. Párbaj után a felek kibékülnek, és már csak a vendéglős házikabátja felől kell intézkedni. Evelyn megbocsát. Mr. Bradford föllel issza a kávét, azonban gondosan leszűri a tanulságot. Így megtudjuk, hogy életünk voltaképpen milyen. 3

ELŐSZÓ Az író töredelmesen, de röviden beismeri, hogy regényének előzményei vannak. A regény úgynevezett előzményein olvasó és író egyaránt szeret hamar túlesni. Az ilyesmi részint unalmas, részint sablonos, különösen ma, mikor a regényírás bizonyos fajtáit már nem is iparszerűen, hanem a konyhaművészet szabályai szerint, kész receptek alapján főzik ki. Például: Végy két ifjú szerető szívet, törd meg, forrald fel a szenvedélyeket, hintsél a tetejébe egy kis édes egyházi áldást, és jól megfőzve vagy félig sületlenül bármikor feltálalhatod az olvasónak. Azt hiszem, okosabb, ha egyszerűen beismerem, hogy regényemhez szükséges néhány előzményt közölni az olvasóval. Essünk túl ezen; mennél hamarabb, annál jobb. Mi kell tehát a regényemhez? Vegyünk egy szegény fiatal leányt, aki balladák műfordításából él, nem valami fényesen, miután a világ nagytőkései között igen elenyésző számban szerepelnek azok, akik vagyonukat balladaműfordítással szerezték. Azután vegyünk elő egy öreg fegyencet, tisztítsuk meg a szívét gondosan minden bűntől, míg rábukkanunk valahol a belsejében az igaz emberi jóság drágakövére. A drágakő értéke legalább egymillió font sterling. Az öreg fegyenc, Jim Hogan, valamikor az említett fiatal leány apjának, Mr. Westonnak iskolatársa volt. Mr. Weston olykor meglátogatta fegyenc barátját, néha csomagot küldött neki, szóval igyekezett Jim Hogan szerencsétlen sorsán enyhíteni. Miután Mr. Weston meghalt, családja mint hagyományt vette át a vén bűnös pártfogolását, továbbra is küldték számára a csomagokat, és az elhunyt Weston helyett leánya, Evelyn látogatta meg olykor Hogant. Szükségünk van még egy könnyelmű fiatalemberre, akit Eddy Rancingnak hívnak, álmodozó és inkorrekt úr. A miss Westonék lakásával szomszédos manzárdszobát bérli, foglalkozására nézve egy találmányon dolgozik, amelyet motorkerékpárra kell szerelni, és milliókat jövedelmez. A találmánynak még csak a lényege hiányzik. Az ifjú körülbelül két félév jogtudományt hallgatott az egyetemen, gyámja és nagybátyja, Mr. Arthur Rancing jóvoltából. Most már hosszabb ideje, elsejétől negyedikéig, gondosan elkártyázza Mr. Arthur Rancing gyám és nagybácsi pénzküldeményeit. Üres óráiban miss Evelyn Westonba szerelmes, történetünk kezdetéig reménytelenül. Eddy Rancingon kívül még be kell mutatnunk Mr. Charles Gordont, aki hatéves büntetése elteltével most fogja elhagyni a fegyházat. Öt évet és háromszázhatvankét napot egészen jól kibírt, de most már kezd az idegeire mászni ez a dolog a fegyházzal, és úgy érzi, hogy a hátralevő három nap elviselhetetlen. Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre. Gordon, három nappal szabadulása előtt, heves migrénekről és szívdobogásról panaszkodott, mire a megértő fegyházorvos kórházba utalta. 4

ELSŐ FEJEZET Egy milliomos örökre leteszi a csirizesvödröt. Végrendelkezik vagyonáról, amelyet könnyű megtalálni. Itt kell lennie valahol a Földön. Az igazgató beszámol egy fegyencről, aki 190 cm magas, régi sebhely rútítja el az orrát, és feltételezhető, hogy nem aludt. Ez baj. A falnak is fülei vannak, Eddy Rancing személyében. Terve a következő: kirabolja a lányt, hogy gazdaggá tegye. Elrohan. 1 A milliomos, kezében a vödörrel, egy másodpercre megállt. Ezt nyomban nagyon megbánta, miután egy erőteljes lökés figyelmeztette, hogy siessen, mert a műhelyben már várják. A műhelyben csakugyan várták lakótársai a milliomost, a vödörrel. A lakótársak ugyanis üres idejüket papírzacskó-készítéssel ütötték agyon, és ehhez az időtöltéshez állandóan csirizre volt szükségük, amelyhez a fent inzultált milliomos útján jutottak. E gazdag úr társadalmi osztályához nem illő közönnyel vette tudomásul azt a tényt, hogy oldalba lökték. A milliomos ugyanis, bármilyen hihetetlenül hangzik ez, a Dartmoor nevű helységben fennálló angol fegyház lakója volt. Már nyolc esztendeje élt pillanatnyilag ebben a környezetben. Azt, hogy milliomos, senki sem tudta róla. Általában nem tudtak róla mást, csak annyit, hogy zárkózott, hallgatag, kissé nehézkes öregúr, akit elég tiszteletre méltó korban, a bűnözés terén betöltött harminc teljes szolgálati év után helyeztek jól megérdemelt nyugalomba, életfogytiglani teljes ellátással Dartmoorba. Itt már a nyugalmazott bűnöző egyszerű, békés életét éli: cellatakarítás, séta, zacskóragasztás, néha élelmiszercsomag és olykor látogató. Jimmy Hogannak csak egy látogatója volt: miss Evelyn Weston. Mióta egykori iskolatársa meghalt, a leány látogatta meg kéthónaponként, ilyenkor néhány szót beszélt az öreg fegyenccel, aki csak barátságtalanul, komoran dörmögött rá valamit. Miss Weston bölcsészetet tanult az egyetemen, ami nem a legkedvezőbb fényt veti egy fiatal hölgy gyakorlati érzékére. Különös, de így van: akik a legnagyobb mesterektől tanulnak bölcsen gondolkozni, azoknak általában a legritkább esetben jut az eszükbe olyasvalami, aminek hasznát vehetik. Evelyn Weston például abból próbált megélni, hogy régi francia balladákat fordított angolra. Ha tekintetbe vesszük, hogy történetünk idején Angliában pánikszerűen csökkent a kereslet francia nyelvből átültetett balladákban, nem csodálkozhatunk azon, hogy miss Weston és édesanyja nagy szegénységben éltek a Kings Road egy bérházának manzárdjában. Az elhunyt Weston nyugdíjából alig futotta megélhetésre. Szerencsére Mrs. Weston fivére, ha nem is volt vagyonos ember, arra tellett a jövedelméből, hogy időnként kisebb-nagyobb összegekkel segítségére legyen húgának. Ez a fivér, Mr. Bradford: úri szabó volt. Elég jómódú, mert iparán kívül tőzsdei spekulációkkal is foglalkozott, általában sikeresen. Az elmondottakat csak annyiból tartom fontosnak, hogy az olvasó érzékelni tudja Evelyn Weston áldozatkészségét, amellyel szerény körülményei dacára sem hagyta sorsára a vén bűnös Jim Hogant, és időnként egy-egy csomag élelmiszert vitt el hozzá Dartmoorba. 5

2 Miután Jim Hogan már tizenöt évet ült, ügye a legfelsőbb fórum elé került, és ezen a végső fokon csak felmentő ítéleteket hoznak. Az öreg Hogan a rabkórházban várta, hogy szabadlábra helyezzék földi testéből, és miután olyan hatóság előtt állott, ahol a legnagyobb bűn is eltörpül a legkisebb jó mellett, bizonyos lehetett benne, hogy néhány órán belül elhagyja Dartmoort. Este nyolckor meglepő dolog történt. Az öreg Hogan kijelentette, hogy végrendelkezni akar. Az orvos először a láznak tudta be az egészet. Ugyan miről végrendelkezhetne egy vén fegyenc? Teste a földé, lelke a pokolé, ruhája az államé. Miután azonban a rab kötötte magát furcsa ötletéhez, és mivel egy haldokló utolsó kívánságát még fegyházigazgatók is ritkán tagadják meg, tehát jegyzőkönyvbe vették az öregúr végső intézkedését, kívánsága szerint kizárólag a pap és az igazgató jelenlétében......másnap a vén Hogan már a Saturnus peremén ülve vidáman lóbázta lábait, és több ezer fényév távlatából visszanézve hasfájós bolygónkra, megelégedetten dörzsölte a kezét: Körülbelül egymillió fontot hagyott miss Evelyn Westonra. 3 Nem szeretek senkit sem a gyöngéje után megítélni. A kíváncsiságot sem tartom bűnnek. Lehet, hogy hamar megöregszik általa az ember, legalábbis emellett szól az a körülmény, hogy igen sok hölgy aránylag fiatalon állandóan kozmetikushoz jár, de semmi esetre sem bűn. A kíváncsiságnak azonban van egy torzszülött ikertestvére, csúnya fattyúhajtása: a hallgatózás. A hallgatózó embert megvetem. Valahányszor hallgatóztam, lelki konfliktusom volt utána. Higgyék el, hogy van abban valami, ami orgyilkosságra emlékeztet, midőn hallószervünkkel hátulról ledöfjük egy másik ember titkát. Eddy Rancingnak sem bocsáthatjuk meg ezt az alattomosságot, pedig a fiatalember szerelmes volt, és jól tudjuk, hogy ez a lelkiállapot milyen nagymértékben oxidálja olykor a legacélosabb férfijellemet is. Eddy Rancing hallgatózott. A manzárdszobák oly vékony fallal vannak elválasztva, hogy e művelethez elegendő volt fülét erősen a tapétára szorítani, és nyomban minden szót áthallott, amit a szomszédban lakó Evelyn Weston édesanyjával beszélt. Később egyre szorosabban tapadt a falhoz, és legszívesebben a másik fülét is odaszorította volna, ha a természet, a hallgatózó emberek nagy bosszúságára, nem osztja be olyképpen füleinket, hogy azok két párhuzamos sík irányában nőjenek ki arcunkból. Szerencsére így is jól hallott mindent. Evelyn egy levelet olvasott föl. Az öreg Jim Hogan végrendelete volt ez a levél. A délutáni postával érkezett....jim Hogan fegyenc kívánságára készséggel tanúsítjuk, hogy nevezett személyes tapasztalatunk, de az intézeti orvos véleménye alapján is, ép elmével és betegsége dacára teljes öntudatánál, az alábbi rendelkezést mondotta tollba, és saját aláírásával hitelesítette. G. H. Gladstone lelkész és M. Crickley igazgató. Egymillió font sterling értékű vagyonomat Samuel Weston leányára, Evelyn Weston, Kings Road 4. sz. alatti londoni lakosra hagyom. Az egymillió font sterling értékű vagyon diónagyságú gyémánt, amelyet ajándékba kaptam. Ez elég valószínűtlenül és csodálatosan hangzik, de valószínűtlen és csodálatos események ideje volt, mikor hozzájutottam. A háború végén, néhány angol katonával együtt, én is beálltam Kolcsak ellenforradalmi hadseregébe. Miután Szibériában véget ért a hadjárat, hihetetlen szenvedések árán sikerült visszatérnem európai Oroszországba. Egy halott osztrák fogoly írásaival feljutottam az egyik fogolyszállító vonatra, 6

és elértem Moszkvát. Ott néhány hozzám hasonló emberrel vállalatot alapítottunk, amelynek fő jövedelmi forrása a rémülten menekülni akaró vagyonos emberek kifosztása volt. Az ilyen embereket kinyomoztuk és ajánlkoztunk, hogy átszöktetjük őket Lengyelországba. Erre a célra szereztünk egy katonai teherautót. Valami elhagyatott helyen azután egyszerűen elvettük mindenüket, és otthagytuk őket az úton. Így akadt horogra az az öregúr is, alacsony, ősz hajú, szakállas, halk szavú ember, utolsó szökevényünk. Mesebeli összeget ígért, ha átcsempésszük Lengyelországba. Kerek ötvenezer dollárt! Ezen a napon nem is vittünk más utast. Felraktuk az öreget ládáival, csomagjaival, és elvittük vagy kétszáz versztnyire, ahol egy behavazott erdőn haladt át az országút. Itt kifosztottuk. Illetve kifosztottuk volna, de nem lehetett. Ruhanemű, könyv és egyéb értéktelen holmi töltötte ki utasunk poggyászát. Hiába vágtuk szét a kabátja bélését, hiába törtük darabokra a ládáját; ez az ember nem hozott magával semmit sem. Három társam ráförmedt, hogy miből akart ötvenezer dollárt fizetni?»még annál is többet adok - felelte az utas -, ha átvisznek a határon. A vagyonom ugyanis már nincs Oroszországban.«Az egyik társam előrántotta a kését, és nyomban ledöfi az öreget, ha nem lököm félre. Most már nincs okom rá, hogy mentegessem magam; hitvány bűnöző voltam, és ha megleptek olykor munka közben, nem néztem, hová szúrok, de azt igenis állítom: az emberi érzés sohasem veszett ki teljesen belőlem. Nem hagytam lemészárolni az öreget. Veszekedés, majd verekedés lett belőle, végül engem is letaszítottak az autóról és elrobogtak. Nem mondom el részletesen, hogyan jutottunk el a lengyel határig, kisvárosokon, tanyákon keresztül, mondanivalóm szempontjából csak az a tény fontos, hogy elértük utunknak azt a kritikus szakaszát, amely a két országot néhány kilométeres sávon elválasztotta egymástól a béketárgyalások idejére, és»semleges zónának«nevezték. Kemény tél volt. Rossz felszereléssel, sérült karral és egy fáradt, öreg aggastyánnal bolyongtam a hóban.»uram, meglátja - ismételgette az öreg, abban a hitben, hogy lelket önt belém -, ha innen élve kijutunk, gazdaggá teszem magát.«majd hogy meg nem vertem.»hagyja már ezeket a meséket! Nincs magának egyebe a nadrágjánál!«most is magam előtt látom, ahogy rám nézett:»téved, uram. Milliókat érő ékszereim már régen Párizsban vannak. A fiamnak sikerült még idejében elmenekülni. Ez az igazság. Nem kérhet annyit, hogy szerénytelen legyen.«egyre dühösebb lettem.»tudja mit - förmedtem rá -, beszéljük talán meg itt a hófúvásban, hogy alkalmilag elhozza nekem Londonba családi ékszerei közül a legértékesebbet. Bizonyos vagyok benne, hogy megéri.«nyugodtan bólintott:»ha élni fogunk, uram, akkor elhozom önnek Londonba a legértékesebb családi ékszerünket. Bár éppen ettől nem szívesen válok meg, mert a régi cári korona legszebb gyémántja.«képzelhetik, mit feleltem. Körülöttünk sűrű oszlopokban rohant a tölcsérbe kavargó hó, a szél kis híján levert a lábunkról, és mindezt távoli farkasüvöltés tette felejthetetlenül ijesztővé. Közben eltévedtünk. Szörnyű vándorlás következett. Utolsó erőink megfeszítésével, rogyadozva bolyongtunk, míg ismét szekérnyom tűnt fel a hóban. Az utolsó útszakaszon az öreget már beteg karommal kellett vinnem, miközben magamat is alig bírtam továbbvonszolni. Mégsem lettem volna képes rá, hogy otthagyjam fekve a hideg, fehér sivatagban. Fogcsikorgatva, dühösen, de cipeltem. Végül ránk találtak a lengyel határőrök. Útitársamat súlyos állapotban szállították be a legközelebbi kórházba, és engem is annyira megviselt az út, hogy egy egész üveg pálinkát kellett kiinnom, amíg rendbe jöttem. Menekülők között, tehervagonba gyömöszölve érkeztem Danzigba, ahonnan egy angol cirkáló hazavitt. Tökéletesen elfeledkeztem az öregről. Londonban ismét megtaláltam régi cimboráimat, és nyomban»munkához«láttunk. Néhány sikeres betörés után rajtavesztettünk, bezártak. Büntetett előéletű voltam, ezért két évre ítéltek, pedig csak egy betörést sikerült rám bizonyítani. Az ügyvédem figyelmeztetett, hogy ha kiszabadulok, gondoljam meg, mielőtt bármilyen ügybe is belekeverednék, mert ha ismét törvény elé kerülök, a maximumot fogják kiszabni rám. De mit tehet az ember túl a negyvenen, ha addig mást sem próbált, csak rabolni és lopni? Kiszabadulásom után négy nappal már betörtem a Manhattan Áruházba. Csak egy napot vártam volna 7

még! Huszonnégy órán múlott, hogy nem mint gazdag, szabad úr fejezem be az életemet, hanem így halok meg, életfogytiglani büntetésemet az utolsó másodpercig kitöltve. Betörés közben meglepett az éjjeliőr. Dulakodtunk. Végül leszúrtam és elmenekültem. Azt hittem, meghalt. Elhatároztam, hogy összeszedem a holmimat, és elhagyom Angliát. Bizonyos voltam benne, hogy reggel, ha felfedezik a gyilkosságot, engem is gyanúba vesznek. Arra nem gondoltam, hogy még az éjszaka folyamán a nyomomban lehetnek. Pedig így történt. Az őr nem halt meg. Súlyos sebével elvonszolta magát a riasztócsengőig. Perceken belül megérkezett a rendőrség. A sebesült felületes személyleírása is elegendő volt ahhoz, hogy a detektívek rám ismerjenek. Én azonban nem tudtam erről. Azt hittem, hogy az őr meghalt, és az áruház nyitásáig bőven van időm a menekülésre. A Knightbridge 8. sz. alatt laktam. Lakásom mellett, a földszinten, nagy díszműáru-kereskedés volt, ahol kerámiákat és szobrokat árultak főként. A cég neve Longson & North. Ezt a címet tessék jól megjegyezni... Eddy Rancing egy másodpercre sem hagyta abba a hallgatózást, de közben előrántotta a ceruzáját, és gyorsan odaírta füle mellé a falra a címet. - Csodálatos történet - mondta Evelyn. - Folytasd - suttogta izgatottan Mrs. Weston. Evelyn folytatta az olvasást, és Eddy Rancing a hallgatózást....siettem haza. Az első meglepetés a kapuban ért, ahol a késő éjszakai órában hatalmas, gyönyörű autó állt. Benyitottam a szobába. Ott ült szemben velem az asztalnál az a bizonyos öregúr, akit áthoztam a határon. De milyen változáson ment át ez az ember! Szemei derűsen csillogtak, az arcán nyájasság, nyugalom és fölény váltotta fel azt a fakó szomorúságot, amellyel legutóbb rám nézett. Nagyon finoman volt öltözve, előtte az asztalon feküdt a botja és kalapja. Mosolyogva jött elém. - Egy kis számadásunk van még, uram, ha jól emlékszem. Engedje meg, hogy végre bemutatkozzam: Radzovill herceg vagyok. Már régen jelentkeztem volna, de sokáig feküdtem súlyos betegen, később pedig hihetetlenül nehéz volt kinyomoztatnom a tartózkodási helyét. Már nem is tudom, mit hebegtem. Vállamra tette a kezét, és vidáman, mint aki egy jó tréfára készül, folytatta: - Elhoztam a viteldíjat, bár amit értem tett, azt gyémánttal nem lehet megfizetni, ha jól emlékszem, legértékesebb családi ékszeremet kívánta? Kis fekete tokban egy gyémántot nyújtott át. Ilyen hatalmas, tiszta drágakövet még soha életemben nem láttam. Nem is hiszem, hogy sok hasonló kő lenne a világon. A látvány káprázatában, megfeledkezve mindenről, gyilkosságról, menekülésről, csak álltam ott, a sziporkázó gyémántra meredve... - Már akkor megmondtam önnek, hogy nem szívesen válok meg ettől az ékszertől, mert a régi cári korona gyémántja. De ez természetesen nem lehet ok arra, hogy ígéretemet megszegjem. A Radzovill hercegi család mindig készséggel igazolja majd, hogy ez a gyémánt Jim Hogan tulajdona, amelyhez tisztességes úton jutott hozzá. - Kö... köszönöm... - hebegtem bután. - Nincs mit - felelte. - Szolgálatáért jelentéktelen ellenérték ez a gyémánt. Éljen boldogan, uram. Kezet szorított velem, és elment. Lent búgott a motor. Utánanéztem az ablakon át. Éppen jókor. A herceg kocsija mögött egy másik, sokkal nagyobb autó állt meg a kapuban. Rendőrök és detektívek ugráltak le róla. Tragikomikus helyzet! Ott álltam - kezemben a felbecsülhetetlen 8

értékű gyémánttal - mint üldözött rablógyilkos. Egyetlen másodperc gondolkodási időm volt. A gyémánt akkor is az enyém, ha elfognak. De hány károsult (akitől raboltam, loptam) jelentkezik majd nyomban igényével, ha meghallja, hogy Jim Hogan vagyont érő gyémánt tulajdonosa? El kell rejtenem! De hová?... A rendőrök már a lépcsőn lehettek. Körülnéztem. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A fürdőszoba ablakán át kiugrottam a világítóudvarra... Szemben bemásztam egy nyitott ablakon. Tágas helyiségbe értem. Ládák, forgács, csomagolópapír és szemét mindenfelé. A fürdőszobám ablakából lövés dördült utánam. Futottam tovább. A szomszéd szobában, az utcai ablakon át beszüremlett a hajnali világosság, úgyhogy tájékozódni tudtam. A díszműáruüzlethez tartozó műhelyben voltam. A szoba sarkában betapasztott, hatalmas kemence állt. Innen már nem juthattam tovább. A kirakatablakon túl, az utcán, a riadóautó állt, és öt-hat figyelő rendőrtisztviselő leste körülötte, hogy felbukkanok-e valahonnan. Az asztalon félig kész szobrokat vettem észre... Az egyik kisebb szobor Buddhát ábrázolta, egy kis zománcozott doboz tetején. Véletlenül hozzáértem. Éreztem, hogy az anyaga még puha. A gyémántot belenyomtam a Buddha-szobor lágy masszájába, és gyorsan áthúztam felette a formázófát, eltörölve a nyomot. Sorsára kellett hagynom a gyémántot, bízva leleményességemben, hogy rátalálok a zománcos dobozt díszítő kerámiaszoborra, ha valaha kiszabadulok. Az is lehet, hogy addig eltörik a szobor, és így másé lesz a gyémánt, de legalább reményem van arra, hogy az enyém is lehet még. Az ilyen nagy üzletekben talán csak készítenek feljegyzést az eladásokról, valószínűleg lesz egy szál, amin elindulhatok, hogy megtaláljam a szobrot. Ha ötven embert kell kinyomoznom tíz év múlva, az sem lehetetlen feladat. Nemsokára a rendőri autón robogtam a Scotland Yard felé. Az őr nem halt meg, de mégis életfogytiglani fegyházra ítéltek. Évekig reméltem, hogy talán megszökhetek, talán kegyelmet kapok, és akkor megkeresem a zománcozott kazettán ülő Buddha-szobrot. Most már nincs mit remélnem, és nem akarom a titkot magammal vinni a sírba. A gyémántot miss Evelyn Westonra hagyom, és hiszem, hogy meg fogja találni a Buddhát, benne az ékszert, amelyről a Radzovill család tanúsítja, ha szükség lenne rá, hogy becsületes úton jutottam hozzá. Régi bűnügyeim közben elévültek, úgyhogy a gyémánt értékéből senki sem követelhet kártérítést. Miss Evelyn tudja meg, 1922. május 9-től kinek vagy kiknek adtak el egy vagy több kazettát, Buddha-szobor dísszel, amely ezen a napon készült. A szobrocska igen furcsán ábrázolta Buddhát. Nem egyenesen ülő helyzetben, hanem hajlott derékkal és mélyen lehajtott fejjel. Tudom, hogy a Longson & North cég még ma is fennáll. Ez megkönnyíti az első lépést. Köszönöm Westonéknak, hogy jók voltak egy emberhez, aki ezt nem érdemelte meg. Az Isten áldja meg őket, és legyen irgalmas hozzám. Jim Hogan. Eddy Rancing eleget hallott. Fejére csapta a kalapját, és rohant! Milyen szerencse! A nagybátyja éppen Londonban van! Pénzt kér tőle! Kapni fog! Megszerzi a gyémántot Evelyn elől, azután megajándékozza vele! Gyermekjáték megelőzni a leányt! Eddy Rancing zsenijével! És ha gazdag lesz, akkor Evelyn sem fog makacskodni tovább! Hozzámegy! Két gyémántot egy csapásra! Rohant! 9

MÁSODIK FEJEZET Elsősorban Marius bácsihoz mennek. Szerencsére Mr. North nem hanyagolta el az epekövét, és így az irattáros arra gondolhat, hogy öreg napjaira csinos nőkkel víkendezzen a kontinensen. Terveket sző régi üzleti könyvek kiárusítására. Később megverik. Mr. Bradford szerint a sors olyan, mint egy részeges szabász. Ezek után mindenki elutazik, és Evelyn is hajóra száll, egy pocsolyából. 1 Pedig nem ártott volna, ha Eddy Rancing még hallgatózik kissé. A végrendelethez ugyanis a fegyházigazgató egy magánlevelet is mellékelt: Kötelességemnek tartom közölni az örökösökkel, hogy mialatt a végrendeletet tollba mondták, a szomszédos kórteremben egy fegyenc tartózkodott, aki később azt állította, hogy aludt. Erről a kórteremről úgy tudtuk, hogy üres. Fel kell tételeznünk, hogy Charles Gordon (aki, valószínűleg váltóhamisítás miatt, hatéves büntetését tölti) nem aludt, hanem hallgatózott, és így lehetséges, hogy a végrendelet tartalmáról tudomással bír. Ezt azért közöltük sürgősen, mert nevezett a holnapi nappal kitölti büntetését Dartmoorban, és ha szabadlábra kerül, esetleg megkísérli, hogy Jim Hogan hagyatékát erőszakos és jogtalan úton megszerezze. Charles Gordon 1,93 méter magas, teljesen kopasz, hízásra hajlamos egyén, feltűnő ismertetőjele: egy régebbi sérülés következtében hatalmas forradás torzítja el az orrát. Midőn fentieket szíves tudomására hozzuk stb... Anya és leánya tanácstalanul ültek egymással szemben. Azt sem tudták, örüljenek-e egyáltalában a hagyatéknak. Egy tizenhat év előtt készített szobor belsejében van a kincs! Ki tudja, hol törött össze, milyen lomtárba került, ha egyáltalán megvan még? - Elsősorban menjünk el Marius bácsihoz - mondta határozottan Evelyn. 2 Mr. Marius Bradford éppen utolsó vevője után csukta be a próbaterem ajtaját, mikor megérkezett Mrs. Weston a leányával. Bradford szerette a húgát, és talán még a húgánál is jobban Evelynt. Mióta sógora meghalt, azon igyekezett, hogy pótolja őt az elhagyatottaknál. Voltaképpen ő volt a családfő. Ezért valahányszor Evelyn vagy az édesanyja felkeresték, igen nagy fontosságot tulajdonítottak mindannak, amit mond. Most is körülményesen és szigorúan tette maga elé a végrendeletet, gondterhelt mozdulattal húzta elő felső zsebéből a szemüveget, és figyelmesen átolvasta az írást. - Azt hiszem - mondta hosszas megfontolás után -, hogy ez a Jim Hogan nagy munkakerülő lehetett. Éppen most volt egy segédem, aki nagyszerűen dolgozott, olyan felöltőfazonja volt, hogy minden tiszteletem az övé, de elbocsátottam, mert ivott. Az ilyesmit nem bírom. Éppen ma mondta lord Peavebrook, aki állandó vevőm, hogy nézze, Mr. Bradford, a mai világban... - Marius bácsi - szólt közbe türelmetlenül Evelyn -, tanácsért jöttünk magához! Mit csináljunk? Holnap kiszabadul az a fegyenc! Legokosabb lenne, ha már most hozzáfognánk, hogy megelőzzük... 10

- Hát nem mondtam még, hogy a Longson & North cég tulajdonosa, az öreg North régi vevőm? Szegény Longson szintén nálam dolgoztatott, de két év előtt meghalt, mert elhanyagolta az epekövét... Jó, jó... felhívom telefonon. Most bizonyára otthon van. Halló! Itt Mr. Bradford. Van szerencsém, Mr. North. Hogy van megelégedve az átmeneti kabáttal?... Tessék? Bocsánat, ez ki van zárva, csak a régi vevőimnek ajánlom ezt a príma anyagot... Dehogy ezért, Mr. North! Azt szeretném megkérdezni, hogy kinek adták el véletlenül tizenhét év előtt azt a szobrot, egy nagy gyémánttal?... De kérem, Mr. North! Soha életemben! Ezért dobtam ki a segédemet... Átadom a kagylót a húgom leányának, mert rángatja... Evelynnek sikerült megkaparintania a kagylót: - Bocsánat, hogy zavarjuk, Mr. North. Egy régebben eladott szobor ügyében szeretnék felvilágosítást... Hogyan? Megtudhatnám az alkalmazott címét? Evelyn feljegyzett valamit az asztalon heverő divatlap szélére. Közben elismételte: - Austin Knickerbock... Longstreet 4. Köszönöm. - Na látod - mondta Bradford -, nem kell azonnal megijedni. Továbbra is én akarom intézni az ügyet. - Azt mondta Mr. North - szólt közbe Evelyn -, hogy van egy öreg irattárosuk, aki körleveleket ír, és a régi vevőket látogatja újabb megrendelésekért. Ezért az eladási naplókat a lakásán tartja. Az összes régi könyveket megtaláljuk ennél az embernél. Austin Knickerbock, Longstreet 4. Azonnal menjünk el hozzá, talán otthon van. A fegyenc is ezen a nyomon kezdi majd a kutatást, ha meg akarja szerezni a gyémántot. - Nagyon helyes - hagyta rá Bradford. - Aki soká tétovázik, az hamarabb szab el egy ruhát, mint aki bátran vág bele a szövetbe. Mr. Bradford szerette a véleményeit a szabóipar köréből vett hasonlatokkal alátámasztani. Most is mondott volna még egy maximát a gonosz ember és a készen vett zsakettek között mutatkozó összefüggésekről, de Evelyn, Mrs. Weston segítségével, gyorsan fejébe nyomta a kalapját, és már vitték... 3 Szomorú kis háromemeletes bérház volt a Longstreet 4. számú épület. E háznak az udvar felőli részén, egy sötét folyosó legmélyén bérelt két rossz szagú odút Mr. Knickerbock, aki, mint általában az öreg irattárosok, agglegény volt és idült kedélybeteg. Régi mappák és könyvek között élt bagolyszemüvegével, lüszter kézelőjével, és hanyag vásárlókat buzdított díszműáruk vásárlására, ahogy kiböngészte nevüket régebbi eladási naplókból. Szelíd korholással hívta fel figyelmüket körleveleiben a modern intelligens ember életnívójának ápolására, amelynek előfeltétele a lakáskultúra, művészi szobrok, csinos kerámiák és gyönyörű kínaiváza-utánzatok beszerzése. Az olyan embertől, aki otthonát nem látja el díszműárukkal, ismerősei elhúzódnak, és barátai nem látogatják. Élő bizonysága volt e tételnek maga Knickerbock úr. Lakásában nem voltak szobrocskák, polcait nem díszítették kerámiák, és egyetlen kínai váza sem álldogált sehol, viszont a régi bőrdíványból, amelyen hált, dús csomókban kandikált ki a töltelék, és egy szemközti kocsmából hozatta a vacsoráját. Csak egy helyen sántított a hasonlat. Őt nem kerülték el a barátai. Egyáltalán nem voltak barátai. Ilyen előzmények után ne csodáljuk, ha kissé gyanakodva fogadta a késő esti órákban érkező vendégeket, Mr. Bradfordot, két nőrokonával. Gyanakvása valóságos szárnyakat kapott, midőn Mr. Bradford váratlanul tíz shillinget vett elő. Az irattáros 11

arca kissé hosszabb lett a mohóságtól, és szemében váratlan fény csillant fel. De nem nyúlt a pénz után. Meghallgatta, miről van szó. - Sajnálom, kérem - mondta korrekten -, de ilyesmiért sokkal többet kell fizetni. Már más is érdeklődött! - tette hozzá ösztönös ravaszsággal, és nyomban látta, hogy telibe talált. - Odaadta talán?! - kiáltotta Evelyn. - Nem! Megmondtam az illetőnek, hogy ötven fonton alul nem tehetem. Az érdeklődő elrohant, és azt mondta, hogy hozza az ötven fontot. - Tessék! - kiáltott Bradford, és átnyújtott egy ötvenfontos csekket. Nem merte tovább srófolni az árat. Bevezette őket a másik szobába, amelynek szaga római katakombákra emlékeztetett. Egy mennyezetig érő polcról kereste ki az 1922-es címkéjű kötetet. Igen megviselt állapotban volt a könyv. Címkéje lehullott róla, és földre esett. Knickerbock most már készséges lett, miután zord magatartásától további eredményt nem várhatott, és szolgálatkészen az enyvesüveghez nyúlt. - Visszaragasszam a címkét? - Nem, nem... - mondták egyszerre, és izgatottan rohantak el a könyvvel. Az ajtó becsukódott mögöttük. Knickerbock úr elsősorban leoltotta a villanyt, hogy ne fogyjon hiába, azután leült a bőrdíványra, amely keservesen felnyikordult, és rágyújtott egy fekete kis szivarra. Álmodozva fújta ki a füstöt. Ó, egek! Csakhogy egyszer észrevették már a szegény irattárost is ezen a rohadt világon, ahol általában csak a köztisztviselőket környékezik meg szívesen. Mégiscsak szép dolog a korrupció. Elérzékenyülten szivarozott, ábrándos lett, és boldog melankóliába révült, mint valami fiatal anya. Merengéséből váratlan csengetés zavarta fel. - Ez ki? Elsősorban villanyt gyújtott. Különös előérzettel ment ajtót nyitni. Egy heves ifjú nyomult be a lakásába. Szemmel láthatólag izgatott volt, és nyomban rákiáltott Knickerbockra: - Beszéltem telefonon a főnökével! Mr. North azt mondta, hogy mások is érdeklődtek... Voltak már látogatói?! Az irattáros szívét kellemes meleg járta át. Mit lehet tudni? Ellenőrizhetetlen híresztelések szerint az ördög nem alszik. Talán ez is vesztegetni jön. - Mit óhajt, uram? - kérdezte diplomatikusan. - Eddy Rancing vagyok. Az 1922-es év eladási naplóját akarom megvenni - és kezében egy százfontos bankjegy tűnt fel. - Uram - jegyezte meg Knickerbock úr bátortalanul és szinte sírva -, miért kell önnek pont az 1922-es? Megvan az összes kötet 1878-tól napjainkig, közöttük az 1914-es, háborús évjárat, két kötet... - Ne fecsegjen! Azonnal nézzen utána az 1922-esnek! Száz fontot adok, ha előkeríti. Knickerbocknak szörnyű gyanúja támadt. Azok a nyomorultak becsapták! Visszaéltek a jóhiszeműségével! Ki tudja, mi van abban a könyvben. De nem hagyja annyiban a dolgot! Holnap a rendőrségre megy! Mindenesetre most kipróbálja, mennyit ér: 12

- Sajnálom, fiatalember. Az előbb itt volt valaki, és kétszáz fontot ígért a könyvért. Azonnal hozza a pénzt. De a többi könyvet olcsóbban is megszámítom. Ha valamennyit megveszi, nagybani árat csinálok. - Nézze... - lihegte Rancing - kétszázötven fontot adok, és itt nyomban kifizetem... Az irattáros megdermedt! Egy láthatatlan gombócot kellett lenyelnie, amitől pillanatokig úgy érezte, hogy megfullad. A rendőrségre megy!... - Uram! - üvöltötte a fiatalember, mert azt hitte, hogy Knickerbock gondolkozik - itt van háromszáz font, és azonnal hozza! - Rancing félt, hogy visszajönnek, ezért nyomban rálicitált önmagára. - Háromszázötven font! Knickerbock úgy szédelgett a másik szobában, mint az a rémregényekben szereplő úr, aki hazaérve az erdészlakhoz, háza és családja helyén már csak füstölgő romokat talál. Ó, a gazemberek! Bezzeg vitték ötven fontért! Mert nem tudta, hogy mit ad. És most tudja? Igen! Most tudja, hogy háromszázötven fontot adott oda. Odaadta élete utolsó, hatalmas lehetőségét!... Révedező pillantása a földre tévedt. Ott vigyorgott rá a címke: AZ 1922. ÉV ELADÁSI NAPLÓJA Megvan! Felkapta a földre hullott címkét. Leemelte gyorsan az első keze ügyébe eső naplót, azután az eladott könyvről leesett vignettát gyorsan beenyvezte, és felragasztotta a másik könyvre úgy, hogy az eredeti címkét eltakarta. Így az 1926-os naplón volt az 1922-es jelzés. A piszkos, foltos címke, a régen megfeketedett tinta kétségtelenné teszi az azonosságot. Lehet ugyan, hogy ebben a könyvben nincs benne az a valami, ami az 1922-es naplót olyan értékessé teszi, de ha ez a fiatalember a másik szobában csak holnap veszi észre, akkor egyszerűen letagadja, hogy pénzt kapott tőle. Megvárta, amíg száraz lett az enyv, azután kilépett a könyvvel a kezében, és szomorúan így szólt: - Itt van ugyan a könyv, de sajnos, szavamat adtam annak, aki ön előtt járt nálam, és egy gentleman becsülete... - Gondolja meg, háromszázötven font!... - A becsületem nem vásárolható meg háromszázötven fontért! - Tehát? - Négyszáz font. Egy gentleman becsületéért alkalmi ár. Másodpercek alatt kezében volt a négyszáz font! Miután a fiatalember elment, már nem volt boldog. Világosan látta, hogy visszaéltek tudatlanságával. Ez a könyv valószínűleg vagyont ér! De be fogja őket perelni! Aztán valahogy megnyugodott, de már nem feküdt le. Lehet, hogy esetleg jönnek még. Ha az ember jól meggondolja, az 1927-es vignettát némi kézügyességgel át lehetne alakítani kettessé. Mindenesetre jó lesz leáztatni néhányról a címkét, és átírni. Úgy látszik, nem árt, ha ilyesmi van a háznál... 13

...Később újabb rövid fekete szivarra gyújtott, remegő ujjakkal. Mégiscsak szép dolog a korrupció. A pénz felével tőzsdézni fog, a másik felét kiadja uzsorára, de csak jó fedezet ellenében. Őt nem fogják meglopni. Abbahagyja ezt az egész piszkos körmölést, hiszen alig hatvanéves, még nyitva áll előtte az élet. A kontinensre jár majd víkendezni, és csinos, fiatal nőkkel ismerkedik meg. Reggel hatig várt. Miután újabb látogatót nem remélt, ledőlt kissé, és nyomban mélyen elaludt. Hat óra öt perckor éles csöngetés riasztotta fel. Éppen azt álmodta, hogy egy hatalmas díszműárutröszt vezérigazgatója, és néhány hanyag irattárost bocsát el. A csöngetésre felriadt, és rohant ajtót nyitni. A hajnali látogató körülbelül 1,90 méter magas volt, hízásra hajlamos, kopaszodó egyén, és az orrát egy régi sérülés torzította el. Kedélyes, vidám embernek látszott, amire minden oka megvolt, hiszen azon frissiben szabadult Dartmoorból. - Halló, öreg! - kiáltotta vidáman. - Hogy lehet ilyen elhagyatott vidéken éppen a legfélreesőbb lakást bérelni? Hiszen itt bárki nyugodtan megölheti. - Mit óhajt? - kérdezte kissé bizonytalan hangon, mert most először figyelmeztették erre a lehetőségre, pedig már tíz éve élt itt a folyosó mélyén. - Hát nézze, öreg, rövid leszek: az 1922-es eladási naplóra lenne szükségem. Nem sajnálnék érte egy kis pénzt. - Attól függ, mennyit - felelte Knickerbock, és máris elképzelte, amint a 27-es számot 22-esre alakítja át a másik szobában. - Ezer fontot már kínáltak érte, de nem adtam. - Elég rosszul tette. Tőlem legfeljebb három shillinget kap. Tudja mit? Készpénzajánlatomat már vissza is vonom. Egy fillért sem adok. Vagy ideadja az írást, vagy egyszerűen fejbe ütöm. Választhat. Fej vagy írás. - És egy hanyag mozdulattal megfogta Knickerbock nyakát. - Most jöttem Dartmoorból, ahol pontosan hat esztendő előtt foglaltam helyet. Én már szórakozottságból is öltem embert. Na, mars! Gyerünk a könyvvel. Knickerbocknak megrogytak a térdei. Most esetleg saját hazugsága miatt fog meghalni. Cérnavékony hangon nyögte: - Nem mondtam igazat... a könyv már nincs itt... kettőnek is eladtam... - Mondjon el mindent. De figyelmeztetem, ha kiáltani mer, meghal. A lépcsőházban egy egész rablóbanda vár. Az öreg előbb reszkető kézzel szájához emelte az asztalon álló poharat, és ivott. Azután elmondott mindent. Őszintén. Tudta, hogy az életével játszik. Gordon jól látta, hogy az irattáros nem hazudik. Mikor a hamisított naplóra került a sor, a volt fegyenc alig bírta a nevetését elfojtani. Végül vészjósló arccal rákiáltott Knickerbockra: - Hazudtál, kutya. És most meghalsz! Térdre rogyott rémületében, és összetette a kezeit: - Esdeklem, uram... nekem családom van... én tartom el a nagynénémet Birkham of Sussexben... - kétségbeesett argumentum volt, mert ezt a nénjét nyolc éve nem látta, mióta kölcsönösen elátkozták egymást két ezüst gyertyatartó miatt, amelyet nagybátyjuk halála után mindketten el akartak vinni a néhai lakásából. De érezte, hogy ez az érv sem elegendő, tehát elővette a pénzt: - Fegyenc úr! Nézze... Hogyan kerül egy szegény irattároshoz négyszázötven font, ha mindaz nem igaz, amit elmondtam?... 14

A fegyenc hatalmas keze gyors rántással elragadta tőle a pénzt, mintha az arcába akarná vágni, de azután egy váratlan mozdulattal zsebre gyűrte, majd a baljával egy szabályos knock outot mutatott be Knickerbock úrnak, amely az irattárost a jobb állkapcsán találta......reggel volt, mikor Knickerbock magához tért. Először az arcát tapogatta meg szomorúan, azután a zsebét, még sokkal szomorúbban. Négyszázötven fontja volt! Átutazóban. Itt pihent a zsebében ez a mesebeli, csodálatos összeg. Később elhűlten konstatálta, hogy a fegyenc alapossága nem ismert határt, mert azt a két fontot is magával vitte, ami Knickerbock úr keserves keresménye volt. Saját pénze! Fizetésének töredéke. Elsejéig kellett volna élnie belőle. Elveszíteni mesebeli négyszázötven fontot, lehet lehangoló, fájdalmas és szomorú. De két valóságos font elvesztése csapás! Tragédia! Knickerbock aznap nem nyitott ajtót senkinek, felmondó levelet írt a háziúrnak, és elhatározta, hogy víkendjeit a jövőben sem tölti a kontinensen. Micsoda rothadt, züllött világban élünk! Mégsem szép dolog a korrupció. Hiszen csak jöjjön hozzá még valaki vesztegetni! De hiába várt. Senki sem jött többé. 4 Hogyan jutott Eddy Rancing a mesebeli summához, amelytől az öreg Knickerbock kábulatba esett? Meggyőzte a nagybácsiját. Mr. Rancing, a szenior, vidéki ember volt, épp ezért gyanakvással viseltetett szegény sorsú fővárosi rokonaival szemben. Gyanakvása unokaöccsével szemben érte el a tetőpontját. Miután meghallgatta ifjabb Rancing fantasztikus meséjét a kihallgatott végrendeletről, sokáig járt fel és alá elgondolkozva, azután felhívta Dartmoort. Mint Jim Hogan rokona jelentkezett. Közölték vele, hogy az öreg fegyenc elhunyt, sőt még azt is megtudta, hogy végrendeletet hagyott hátra, amelyet az intézmény a közjegyző útján eljuttatott az örökösnek. Ez hatott. Egymillió font értékű drágakő végre megmozdította a gazdag, de kicsinyes rokon vállalkozási kedvét. És éppen a kicsinyes emberek viselik a legnagyobb kockázatot, ha egyszer sikerül őket gyanakvó elszigeteltségükből kizökkenteni. - Nézd, Arthur bácsi - magyarázta a junior -, ez végre nekem való dolog. Ide zseni kell. Az én agyvelőm, ha beleharap a nyomba, elhozza neked a gyémántot, mint vadászkutya a lelőtt fürjet. De ez költséges. Lehet, hogy hónapokig tart, amíg célt érek, talán vesztegetni kell, talán reprezentálni, valószínűleg utazgatni; ehhez kétezer font szükséges, mint egy fillér. Ha finanszírozol, akkor beveszlek ötvenszázalékos társnak. - És ha kijátszol? - Arthur bátyám! Hiszen ismersz! - Azért kérdezem. - Ide hallgass! Adóslevelet kapsz tőlem ötszázezer fontról. Ha megtalálom a gyémántot, akkor élvezni is akarom a pénzt. Üzletet alapítok, házat vagy birtokokat vásárolok, és te mindenképpen lecsaphatsz rám az adóslevéllel. Ha megtalálom a gyémántot, akkor nem dugom el a föld alá, viszont ha valamire felhasználom az árát, akkor te érvényesíted jogaidat. De erre nem kerül sor. Éppen olyan tisztességes vagyok, mint te, szóval bízhatsz a rablóbecsületemben. Így történt, hogy Rancingnak végre meghozta sorsa a nagy lehetőséget, és kétezer fonttal a zsebében ment el az irattároshoz, ahonnan boldogan hozta magával a könyvet, nem is sejtve, hogy az tulajdonképpen az 1926-os napló. Csak a vignettája eredeti. A hozzávaló 1922-es 15

könyv Evelynnél van. Véletlenül az 1926-os évben is készítettek egy dobozra alkalmazott Álmodó Buddhá -t. Ez volt ugyanis a nagy értékű szobor neve, amit egy Thompson nevű iparművész szállított a cégnek. Aránylag keveset. Évente legfeljebb két-három darab került eladásra az Álmodó Buddha modelljéből. Ha eladtak egyet, Thompson újat készített. És Rancing szerencsétlenségére a számára hamisított könyv szerint is eladtak májusban egy példányt a dobozon ülő Álmodó Buddhá -ból. A könyv adatai szerint május 27-én az Arató pár nevű szoborral együtt elküldték Mügli am Seebe, Wollishoff műszaki tanácsos kastélyába. Eddy Rancing tehát, hogy mindenkit megelőzzön, repülőgépen igyekezett Zürichbe, hogy onnan a legrövidebb úton érkezzen a festői Mügli am Seebe. 5 Ezalatt Evelyn az eredeti 1922-es naplóból megtudta, hogy a kis zománcos dobozt, az Álmodó Buddha nevű kerámiadísszel, május 20-án Harry Brandes sorhajóhadnagynak szállították, megrendelésre, a Westminster Road 4. alatti lakására. Késő éjszakára járt már, de Evelyn ki akarta használni néhány órás előnyét, amíg a fegyenc, aki esetleg mindent tud, szintén akcióba lép. Éjfél volt, mire anya és leánya az írnok lakásáról a Westminster Roadra értek taxival. Bradford már hazament. Evelyn csöngetésére egy hálóruhás, ősz férfi jelent meg a kapuban, térdig tekintélyes, aranyozott felöltőben, bokáig egyszerű fehérben, csattogó papuccsal. - Kihez tetszik jönni? - Brandes hadnagy úrhoz. A portás úgy bámult rá, mintha a ház lakói között Kolumbus Kristóf után érdeklődne. - Hogy tetszik ezt gondolni?... - Miért?... - kérdezte aggódva Evelyn. - A hadnagy úr már elköltözött? - Tán az élők sorából is. Kisasszony nem olvas újságot soha? Egy éve sincs, hogy naponta írtak róla. A lány egy shillinget adott a térdig tekintélyes, ősz portásnak. - Azt hiszem, elkerülte a figyelmemet. Kérem, mondja el néhány szóban, mi történt Brandes sorhajóhadnaggyal. - Hát a tiszta igazat tulajdonképpen senki sem tudja. Állítólag igen fontos katonai okiratokat lopott. Pedig milyen rendes lakónak látszott. Hogy tisztelte mindenki. Én, aki portás lévén, hivatásos emberismerő vagyok, és nyomban látnom kell belépő idegenről, hogy a harmadik emeleti művésznőt akarja-e meglátogatni, vagy csak jól öltözött besurranó tolvaj, mondom, én személyesen, aki mint egy hatalmas bérház portása, egyetemi tanár vagyok a külső megjelenés alapján elemző tudományban, még én is tévedtem a hadnagy úrban. A leány örömmel gondolt arra, hogy nem Bradford bácsi beszél a portással, mert akkor eszmecsere közben rájuk virradna. - Szóval, Mr. Brandes valami bűnügybe keveredett? - De mennyire. Kérem, én mint portás... - Ezt már tudom: szintén tévedett benne. 16

- Úgy van. Egy portással is előfordul. A lónak négy lába van, és mégis téved. Hát még egy portás, mindössze két lábbal. A nagybátyám, aki szintén portás volt... Evelyn sóhajtott. - Úgy látom, önöknél ez a mesterség családi hagyomány. - Nem mondhatnám. A nagyapám például Earl of Derbynél főlovászmester volt, nem is szólva a nőrokonaimról, akik már a nemük miatt sem léphettek erre a szép pályára, miután a feminista mozgalom csak újabban követeli, hogy a portási pályát is nyissák meg a nők számára. De azt hiszem, ez még a távol jövő zenéje. Ide, kérem, férfiak kellenek. Okos, tehetséges férfiak. - Igen, igen... Most szeretnék Brandes hadnagy úrról megtudni valamit. - Látszólag a legderekabb ember volt, de egy szép napon katonai okiratokat lopott, azóta eltűnt. - Feltételezem, hogy hirtelen kellett szöknie, és így a holmiját hátrahagyta? - Ez így volt. Bútorai és egyéb dolgai még sokáig itt kallódtak a lakásában, míg végül az édesanyja, Mrs. Brandes elvitte. - Nem tudja véletlenül, hol beszélhetnék azonnal Mrs. Brandesszel? - Korunkban majdnem kizárt. Amíg a rakétaközlekedés problémája nincs megoldva, nem beszélhet a miss azonnal Mrs. Brandesszel, miután pillanatnyilag Párizsban tartózkodik. - Szóval - sóhajtott Evelyn -, Párizsba költözött? - Úgy van - felelte a portás, majd az egyik kapuszárny mögül széket húzott elő, leült és rágyújtott. - A repülőgép feltalálása óta Párizs elég gyorsan megközelíthető. Én emlékszem olyan időkre, amikor ez még komoly utazásnak számított. - Megtudhatnám öntől Mrs. Brandes párizsi címét? A portás becsoszogott a házba. Mikor visszatért, drótcsíptető volt a szemén, és egy kockás táblájú noteszban böngészett. - Megvan!... Erre a címre adtuk fel a bútort. Tetszik írni?... Az ilyesmit jó felírni, már csak azért is, hogy az ember ne mérgelődjék, ha elfelejtette. Tehát: Párizs... Megvan?... rue Mazarin 7... - Köszönöm. Viszontlátásra, nagyon sietek. - Én még kissé itt maradok és dohányzom. - Kellemes üldögélést. 6...Éjszaka nem hunyták le a szemüket. Nagy probléma Westonéknál: Párizsba utazni! Útiköltség, szálloda, vendéglő... Istenem, miből? - sóhajtott az özvegy. Valamikor jelentéktelen összegnek számított volna egy ilyen kirándulás költsége. Valamikor! Amikor szegény megboldogult Mr. Weston nem ugrott be abba a szerencsétlen telekspekulációba, még autójuk is volt. - Bizony, megint csak Marius segíthet rajtunk - sóhajtotta Mrs. Weston. - Én azt hiszem, hogy a bácsira számíthatunk. 17

És nem csalódtak. Másnap délelőtt Evelyn ott állt a szép próbateremben, ahol frissen vasalt ruhák kellemes szaga adta meg a délelőtti munka hangulatát. Mr. Bradford épp egy próbabábura fércelt kabát előtt állt, és műértő arccal nézegette. - El fogsz utazni a kontinensre - mondta, és szájában néhány gombostűvel, kissé oldalt hajtva a fejét, mellényzsebéből lapos, kerek krétát vett elő, hogy megjelölje a gombok helyét. - Előteremtjük majd a pénzt. Végére kell járnunk ennek a dolognak, akár lesz belőle valami, akár nem. A sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág. Kétszáz font készpénzem van, fiam, ezt odaadom neked az útra. Én azt hiszem, hogy az Isten ujja volt ennek a fegyencnek végrendelete, bár az ilyen emberek szerintem megbízhatatlanok. De én sem tudnék többé nyugodtan aludni, ha nem néznél utána a gyémántnak. És egy szabónál fontos a nyugodt álom, mert a szellemi munka ezt megkívánja. Evelyn azonban nem figyelt a nagybátyjára. Véletlenül lenézett az ablakon, és a szemközti járdán megpillantott egy magas, kopasz embert, eltorzult orral... 7 Lord Bannistert, a kitűnő tudóst igen kellemetlen meglepetés fogadta este a kikötőben, mikor gyönyörű, hatalmas Alfa-Romeójával stoppolt és kiszállt. A Calais felé induló hajó körül újságírók és fényképészek szállták meg a terepet. A lord, mint általában a tudósok, szerény és félénk ember volt. Gyűlölte a publicitást, amely bizonyos teljesítmények után még egy természetbúvárt sem kímélt meg. Lord Bannister, bár negyvenéves sem volt, igen szép pályát futott be, és az álomkór gyógyítása körül szerzett érdemeiért, állítólag, Nobel-díjat fog kapni. Legutóbb az angol király személyesen tűzte frakkjára a legnagyobb kitüntetések egyikét, és kutatásainak népszerűsége már eljutott a legkülönb elismeréshez: amikor a tömeg divatot csinál valamelyik tudományos elméletből, amelynek, alapjában véve, egy szavát sem érti. Lord Bannister álomkórelmélete (a predesztinált fajokról) a szellemi sznobizmus diadalmas zászlajával bevonult a kávéházba, zsúrra és feltűnni vágyó banktisztviselők szókincsébe, a pszichoanalitika és a relativitás mellé, ahonnan már csak egy lépés választja el a boldogtalan teóriát valamelyik napilap vasárnapi mellékletétől. Párizsba készült, a Sorbonne meghívására, felolvasást tartani. Onnan fél évre Marokkóba utazik, ahol kísérleti telepe van, trópusi betegségek tanulmányozására, gyönyörű kastélynak is beillő villája. Az év nagy részét itt szokta tölteni. Már vágyott a trópusi magány után. Zárkózott, komoly ember volt, amellett szerény és félénk is. Mellékesen néhány családi tragédia lapult meg valahol az élete mélyén. Azt tartották róla, hogy szerencsétlen ember. Testvérei fiatalon elhaltak, és jelenlegi utazása a rossz házasságok happy endjével állt összefüggésben: aznap mondták ki a bontó ítéletet válóperében. Örült, hogy sikerült titokban tartani ezt a kínos ügyet. Állandó rettegésben élt, hogy valamelyik újságíró, mert ezek valóságos falkában követték, mégiscsak rájön, hogy válik a feleségétől. Érthető tehát, hogy lord Bannister rémülten torpant meg a fényképezőgépek felől sistergő magnézium salvé előtt, annyira rémülten, hogy hátrahőkölve egy nyomába siető hölgyet véletlenül elgáncsolt, és az illető kalapdobozának, valamint kézitáskájának társaságában, szép hosszában elnyúlt egy pocsolya kellős közepén. Az újságírók, tettük következményétől megrémülve, elmenekültek. A lord nem tudta, mit tegyen. Búvárkodásai közben az adott helyzettel 18

analóg eset nem fordult elő. A jól öltözött hölgy feltápászkodott, és mint valami vértanú nézett a tudósra. - Bocsánat... - hebegte a lord -, minden kárát megtérítem... Lord Bannister vagyok. - A tudós! - kiáltott a hölgy lelkesen, megfeledkezve a kéményseprőszerű átalakulásról. - Igazán örülök, hogy megismerhettem, Mylord. - Részemről... - hebegte a tanár, és némi önuralommal megfogta a lelkes leány sártól csepegő, nyújtott kezét. - Én is örülök, illetve sajnálom... Rettentő kínban igyekezett kievickélni a csődületből. Pedig eredetileg meg akarta várni, amíg felrakják az autóját. De már ezzel sem törődött. Igazán nagyon mérges volt erre az ügyetlen leányra. Lehet, hogy ezt is megírják a lapok. Ó, uram! Mit írnak meg a lapok?! Szerencsére a válóperét nem szimatolták meg. Csak ne lenne ismerőse a hajón. Ez nem volt valószínűtlen óhaj, miután Bannister a legkisebb dózisokban adagolta ismeretségét. Csak azzal ismerkedett meg, akivel szemben kényszerhelyzetbe került. Ugyanis jó ember volt, tehát kifejezetten barátságtalan nem tudott lenni. Ez alkalommal nem volt szerencséje a hajón. Mint a komprimált Tíz Csapás, elsősorban Holler szerkesztő tűnt fel, széles arcával, arany csíptetőjével. Egy sajtónagyhatalom, azok közül, akik már többször méltatták a lord működését. És micsoda szerencsétlenség! Szintén Marokkóba utazik, mert mindig Afrikában tölti a szabadságát. Hollerrel legalább tíz percet kell beszélgetni, és miután a szerencsétlenség ritkán jár egyedül, a párizsi polgármester is ezzel a hajóval tér haza londoni látogatásából, szintén ismeri Bannistert, mert jelen volt, midőn a Sorbonne-on díszdoktorrá avatták, és így a tíz percet prolongálni kellett félórára, súlyosbítva egy koktéllal és a párizsi polgármester rendkívül szóbő élettársával. A szóbő élettársakkal szemben a lord különös ellenszenvvel viseltetett. A polgármester örömmel újságolta, hogy valószínűleg őt is beválasztják abba a bizonyos erkölcsöket védő egyesületbe, amelynek lord Bannister védnöke volt. A lord kijelentette, hogy szerencsésnek érzi magát, ha a polgármester tagtársa lesz. Holler megígérte, hogy Párizsban félbeszakítja az utazását, és írni fog Bannister előadásáról. Legfeljebb repülőgépen utazik Marokkóba. Néhány undok tolakodó autogramot kért. Ez is micsoda őrület! Ezzel az autogrammal! Közben vigyorognak rá, és szemérmetlenül végignézik, mint aszfaltbetyárok a hetyke bakfist. Neki viszont nyájasan kell visszapillantania. Zúgott a feje, és verejték gyöngyözött homlokán. - Látott ön már, Mylord, napfelkeltét a Csatorna felett? Ezt a hülyeséget természetesen Holler kérdezte. És felelni kell rá. Nincs pardon. - Már a napfelkeltét?... - tűnődött a tudós valami válaszfélén. - Még nem láttam. De azt hiszem, alkalmilag... - Megbeszéltük Holler szerkesztő úrral - szólt közbe a polgármester -, hogy nem pihenünk le a hátralevő három és fél órára, hanem kora hajnalban megtekintjük a napot, amint ébred a Csatorna felett. - Ugyanis mi természetbarátok vagyunk - indokolta rögeszméjüket a szóbő élettárs. - Ennek igazán szívből örülök - sóhajtotta a lord komor arckifejezéssel. - Lady Bannister nem vesz részt a vacsorán? - kérdezte a szerkesztő, mert közben megütötték a gongot, és a vendégek az ebédlőbe mentek. A tanár elpirult. Még csak ez hiányzott! 19

- A lady?... Azt hiszem... - tanácstalanul körülnézett. - Nem hiszem, hogy részt vesz a vacsorán... - Jobb is lesz az út elején a fülkében... - jegyezte meg a polgármester. Micsoda hülyeség ez? - gondolta kínban, mint valami hazudozó elemista. - Mondhattam volna azt is, hogy a feleségem otthon maradt. De egyáltalán miért kell hazudoznom?...vacsora közben mindenki igyekezett legalább egy szót váltani a híres tudóssal. Miután kiszédelgett a fedélzetre, a polgármester karolt belé, hogy igen fontos ügyben egy másodpercre a kabinjába kérje. A fordulónál magnézium lobbant; Holler lefényképezi! A lord hagyta cipelni magát, zúgott a feje, karikák táncoltak a szeme előtt, és már attól sem ájult el ebben az érzéketlen, alvajáró állapotában, mikor a szóbő élettárs kigombolta előtte a blúzát, és megmutatta a bőrét, mert nyáron, ha csak a legkisebb mértékben megfogta a nap, tűrhetetlen viszketés kínozza, és utána hetekig nem képes húsételre nézni. Ez a trópusokon bizonyára gyakori tünet, és mit szoktak ott felírni ilyesmi ellen?...éjfél volt, mire lord Bannister betámolygott a kabinjába. Végre! Végre! Kimerülten roskadt egy fotelba, elkészítette a teáját (ezt sohasem bízta másra), rágyújtott egy szivarra, és hogy zsibongó idegeit megnyugtassa, olvasni kezdett. Rövidesen, ott helyben, ülve elaludt, halálosan kimerülten....ekkor kinyílt a fülke ajtaja, lila pizsamában az a bizonyos, kellemetlen körülmények között megismert hölgy lépett be hozzá, jó erősen megrázta a vállát, és így szólt: - Evelyn Weston vagyok. Kérem, engedje meg, hogy itt töltsem önnél az éjszakát... 20