Berzsenyi Dániel Szerzõ dezs Kidolgozott tétel Berzsenyi Dániel (1776-1836) Berzsenyi Zrínyi után az elsõ színvonalas költõnk, aki a magyar nemesség eredetét, történetét és némi öntudatát szólaltatta meg költészetében. Szerb Antal szerint nála minden az erõ körül forog. Ódaköltõként Toldi Miklóshoz hasonlítja. Toldi erejével halmozta és dobálta egymásra a monumentális képeket. Berzsenyi életét is hatalmas erõk küzdelmeként élte meg. Büszke volt szilaj, temperamentumos természetére, de azt is tudta, a gigászi erõk reménytelenek az elmúlással, az enyészettel szemben. Az erõ mellett másik kulcsszava az elmúlás. Az elmúlás élményét saját életébõl és a kor irodalmából merítette. Élete: 1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként. Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erõtlen fiát õ tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum elõkészítõ osztályába és 7 évet tanul itt (sokat lógott, mert idõsként nehezen alkalmazkodott az iskolai rendhez). Sokat olvasott, fõleg latin mûveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, õ volt közöttük a védõfal. 1799. májusában feleségül veszi
Dukai Takács Zsuzsannát. Önálló gazda lesz. 1804-ben Sömjénrõl Niklára költözik, csak titokban írogat. Egyedüli barátja a magányosság és az elmélkedés lesz, mert felesége mûveletlen. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költõt és 3 mûvét azonnal el is küldi Kazinczynak. 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeménybõl álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük. 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal. Terméketlen költõ: 137 vers. Életformája és költõi becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota. Ebben az idõszakban érte Kölcsey igaztalan bírálata. Berzsenyiben ezután elhallgat a költõ. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza. 1830-ban MTA (Akadémia) taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdõkben kúrálta magát. 1836. február 24-én halt meg Niklán. Költészete: Mûveinek nagy része 1803-1813 között született, amikor az irodalmi élet Magyarországon halott, csak nagy magányos alkotók vannak, köztük Berzsenyi. Mivel Pest az új irodalom központja, errõl az irodalomról semmit sem tud, mert teljesen más világban élt: életformája a dunántúli nemességhez kötötte, mûveltsége azonban Kazinczyékhoz. Sehova sem tartozott igazán. Az övéiktõl mûveltsége választotta el, Kazinczyéktól parlagias környezete, ezért maradt tehát otthontalan. Versei sorrendjét nem tudjuk, mert nem datálta õket. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltõ posztját jelölte ki számára. A nemzeti lét és nemlét kérdése, a régi dicsõség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának
víziója a "nagyszerû" halál réme egész reformkori költészetünknek visszatérõ témája. Stílusa inkább klasszicista. Horvát János szavai szerint: "Klasszicista formában romantikus lélek". Ódaköltészete: A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derûvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda mûfaját is Horatiustól vette, (H.-nál a mûfaj még tágabb értelmezésû tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltõ posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a mûfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta mûvelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival. Óda: lírai mûfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai mûfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet õsi mûformái közé tartozik. Ódaköltõk: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat) A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában, az egyes (idegen uralom alatt élõ) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetõjévé lett, és ez oktató, erkölcsnemesítõ társadalmi szerepet rótt a költõkre. A magyarokhoz (I.) (1810) Valószínûleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mû izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítõ alkotás. A romlott jelen és a hajdani erõ, feddhetetlenség
kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövõjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi tiszta és vele szemben a mostani veszni tért erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelõdött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két idõt, a múltat és a jelent: a múlt dicsõ nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét idõszembesítõ vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztõ elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is ( romlásnak indult hajdan erõs ). A számonkérõ indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a magyar, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat szórja most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az undok vipera-fajzatok. A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsõ hatalmak túlerejével, a nemzetet nem fojthatta meg a belsõ visszavonás, a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erõ, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a régi erkölcs volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bûneinek olvashatjuk a legbõvebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A lassú halál okozója a belsõ szétzüllés, a tiszta erkölcs eltûnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az éjszakai szélvészt kiálló kevély tölgy gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú
halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicsõ múlt nagysága zeng Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bûnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költõ lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a tündér szerencse kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerûséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélõ és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a Mi a magyar most? a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költõ végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepõ szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentõ metaforákat teremt: pl.: vérzivatar, vak tûz, ádáz ostromokat mosolyogva néz, világot ostromló, napkeletet leverõ hatalom, öldöklõ század, szent rokonvérben feresztõ visszavonás tüze, nemzeteket tapodó harag. A magyarokhoz (II.) (1807) Az elõzõ költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a
jövõbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nõve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az elsõ egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetõ hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerõsíti a rákövetkezõ mitológiai metafora (Erynnis a bosszúállás istene vérbe mártott tõre ). Az elsõ strófában felidézett háborús rémület a következõ kettõben az egész világot felfordulással fenyegetõ zûrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntõbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. ( A népek érckorláti dõlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak. ) A megrendítõ élménybõl nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezõleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott lebegõ hajónk állni-tudó lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás
történelmi szükségszerûségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely õrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az õsi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hõsi lélek magasabbrendûségét hirdetik a nyers erõvel szemben. A vers felfelé ívelõ menetû. A mû alkaioszi strófaszerkezetû. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: nem félek, bátran vigyázom. A költõ lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belõle hatásos kórusmûvet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva. Osztályrészem 1799 körül keletkezett elégikus óda. A megelégedéssel viaskodik: az antik költõ filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerû életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval. Az elsõ két versszak hajó-képe is Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja, az okosan kormányzott hajó a középutat választja. A Berzsenyi-vers csak utal az Odüsszeiából ismert tengerörvényre. Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötõben. Az élet viharain túljutott heves ifjú élete fordulópontjához érkezett: felnõtté vált, a maga ura lett. Az elzárt hely
védettséget jelent, de a biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma. Ráeszmél az idõ visszafordíthatatlanságára. A 2. vsz. jövõt jelentõ igealakjai ( fel nem oldja, fogadd ) az új életformára való felkészülést jelzi. A költõnek szüksége van önvigasztalásra, ezért a boldog megelégedés illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Osztályrészül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompázatával. A vsz-ot lezáró kérdõ mondat valójában erõs állítást tartalmazó felkiáltás. Rejtegetett elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett, valami másra, teljesebbre vágyik. Az 5. szakaszban látható leginkább az áhított és akart nyugalom. A nehéz szükséget kizárva bármilyen élethelyzetben mindenütt boldog megelégedéssel néz az égre. A sorsába beletörõdõ filozofikus lélek kijelentése ez. Nem rendítheti meg nyugalmában a sorsfordulat. A csak módosítószó egyetlen feltételhez köti az imitált boldog megelégedést, a mindenrõl lemondani tudás képességét. Ez a Camonea (kaména: a görög Múzsáknak megfelelõ itáliai istenségek) jelenléte, a költészet vigasza (6.). A vers horatiusi lezárása (7.) õszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is a minden bajtól mentesítõ csodáját. A költõ a Múzsához menekül, mint egyetlen oltalomhoz. Ha minden érték kihull is az emberi életbõl, ha vadon tájékára sodor is a sors, a mûvészet
még mindig tartalmassá teheti a létet. Közelítõ tél Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítõ tél címû, mai 1804-1808 között készült. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése logikus: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva õszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költõi negatív festés kettõs hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erõvel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékû szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az elsõ három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idõ múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idõ észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költõ magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjusága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után
döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe). Fohászkodás (1810) A vers a hívõ költõ hangján szól, de a benne levõ roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mû két részre osztató fel: Az elsõ részben írja le Istennek az õ szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek ( Léted világít mint az égõ Nap ; A legmagasabb menny s Uránjai ) és a kicsiny természeti jelenségek ( A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál ) tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté ( Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségbõl - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költõ is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethûvé a jelenetet ( Buzgón leomlom elõtted, Dicsõ! ). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás ( Letörlöm könnyeimet ) arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költõ a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul ( ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják ). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mû hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa)
és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézõpontjából a lehetõ legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemzõ, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben. A vers rímtelen, formája az úgynevezett alkaioszi strófaszerkezet, amely két nagy alkaioszi sorból, egy ötöd-feles jambusból és egy kis-alkaioszi strófából áll: Isten! Kit a bölcs lágesze fel nem ér Csak titkom érzõ lelk óhajtva sejt: Léted világít, mint az égõ Nap, de szmünk bele nem tekinthet. Berzsenyi költõi szempontból viszonylag terméketlen volt, ennek oka a gazdasági problémákban és családi nehézségekben keresendõ. A terméketlenség ellenére Berzsenyi mûvei nagy hatással voltak más költõkre, írókra. A Fohászkodás témakapcsolatban van Madách: Az ember tragédiája c. mûvével, ami arra utal, hogy Isten cselekedeteinek bemutatása minden korban - így Berzsenyiéiben is - közkedvelt volt.