NEMERE ISTVÁN TILTOTT KÖNYVEK. Nemere István. Pallas Antikvárium Kft., 2008. Előszó

NEMERE ISTVÁN TILTOTT KÖNYVEK Nemere István Pallas Antikvárium Kft., 2008 Előszó Az első mű, amit cenzúrázni próbáltak, már Krisztus előtt pár száz évvel keletkezett. A legutolsó meg talán tavaly, vagy tavalyelőtt? Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy cenzúra szinte mindig volt, van is sokfelé, és még lesz is egy ideig. A könyv mindig is veszélyes üzem és egyben veszélyes fegyver is volt. Könyvet írni nemegyszer életveszélyt hordozott magában a szerzőre nézve. Könyvet terjeszteni és olvasni sem volt veszélytelen. A szó önmagában is álnok eszköz, sok sebet ejthet. Hát még a kinyomtatott, a terjesztett, gyakorlatilag mindenfelé eljutó szó! Cenzúra és tiltás párban jártak a legrégebb időktől. A cenzorok a legtöbbször négy okból nem engedték át a műveket saját szűrőiken. A cenzúra az esetek 99 százalékában politikai, vallási, erkölcsi és társadalmi okokra szeretett hivatkozni minden korban és minden földrajzi szélességen. Mind a négy csoportban számos árnyalatot, okokat és ál-okokat fedezhetünk fel. Vannak szerencsés országok, ahol a cenzúra szó gyakorlatilag ismeretlen, mert az utóbbi egy-kétszáz évben soha nem alkalmazták de az ilyen országokat egy kézen meg lehet számlálni. Sokkal gyakoribb volt különösen a középkorban és utána, hogy a hatalom (legyen az bármilyen színezetű is, főleg a régi korokban) alaposan megválogatta, miről szerezhet tudomást az állampolgár és miről csak a hatalom többi embere, és mi az, amiről egyik sem. Ezek azok a hatalmak ma is ahol az állampolgár szót birtokos esetnek hiszik, vagyis a vezetés meg van győződve arról, hogy a polgár az állam tulajdona, ezért az állam mondja meg, mire van, mire lehet neki szüksége és abból is mennyit kaphat meg, mikor és hogyan Volt idő, és olykor a totalitárius államokban ma is előfordul, hogy a cenzúra legdrasztikusabb formáját űzik: egy-egy, odafönt nem tetsző könyv szerzőjét meggyilkolják, más esetben ez, vagy majdnem ilyen drámai sors várhat olvasóira is. Ugyanakkor a másik póluson ott vannak például az amerikaiak, az Egyesült Államok lakói, akik mivel cenzúrát sohasem ismertek, igazából el sem tudják képzelni annak mélységeit és rettenetes, köznapi valóságát. Ezeket mi, a világnak ebben a felében nagyon is átéltük. Láttam olyan szakirodalmat, ahol amerikai szerzők száz betiltott könyvet soroltak fel de bizony ennek az ötöde sem volt igazán betiltott könyv. Ők kénytelenek voltak idesorolni teljesen jelentéktelen eseteket is, csak hogy meglegyen a mágikus mennyiség, a száz könyv. Nekik már az is

betiltott könyvnek számított, ha egy könyvet mondjuk száz évvel megjelenése után egy istenhátamögötti missouri iskolában néhány szülő vagy tanár elhagyandó tananyagnak nevezett, vagy néhányan felemelték a szavukat a könyv ilyen vagy olyan szellemisége, tartalma, vagy szerzője ellen. Nem volt igazuk. Nem ezek az igazi cenzúra állomásai. Itt valódi drámák játszódnak le, és nemcsak az író vagy néhány olvasója károsodik, hanem olykor egész társadalmak. Cenzúra miatt vesztek el már értékes tudományos felfedezések, nem kezdtek időben hatni bizonyos társadalmi fo-lyamatok. Amikor majd beleolvasnak ebbe a könyvbe, hitetlenül dörgölik a szemüket, és egyre-másra kérdik majd: hát ő is, meg ő is, meg az is és amaz is..? Igen, a cenzúra, a tiltás olykor meglepő műveket vett célba. És ha nem a nyílt tiltás, akkor bírósági perek és/vagy más drasztikus módszerek próbálták a műveket elválasztani az olvasóktól. Csak megemlítem a teljesség igénye nélküli hogy voltak idők és helyek, amikor és ahol cenzúrázták még a Bibliát is és ezek keresztény országok voltak. A filozófusok, vagyis a gondolkodás barátai és serkentői közül ezerféle módon korlátozták például Spinoza, Machiavelli, Hobbes, Hume, Voltaire, Rousseau, Diderot, Shakespeare, La Fontaine, Dante, Ovidius, Boccaccio, Moliére, Cervantes, Swift, Mark Twain, Stendhal, Balzac, Zola, Victor Hugó, G.B. Shaw, Moravia és mások műveit. A cenzúra tekintetében nincs objektív mérce. Mindig a hatalom állapítja meg: mi nem tetszik neki és miért? A cenzúrának a századok során külön-féle intézményei voltak. Az európai középkorban a legerősebb ilyen hatalom egyenesen túlnyúlt az államok határain a római keresztény, majd katolikus egyház egész szervezetével, beleértve a Szent Inkvizíciót is, befolyásolta a művek terjedését, sőt, sok mű megjelenését eleve lehetetlenné tette. Ha ez a rendszer nem működik, minden társadalmi változás sokkal hamarabb következett volna be Európában és így aztán a világ más részein is. Ez az igazi bűne a katolikus egyháznak, nem, vagy nem csupán önmagában az inkvizíció működtetése. Az inkvizíció csak egy eszköz volt az emberek szabad gondolkodásának korlátozására, sőt megakadályozására és ez a valódi bűn. Ma már kevesen érzik-értik, hogy két dolognak milyen nagy hatása volt akkoriban. Az egyik a könyvnyomtatás feltalálása, a másik a keresztény egyházban bekövetkezett szakadás. E kettő együtt alaposan megnövelte a lehetőségeket, amivel a szabad szó és gondolat eljuthatott a szélesebb tömegekhez. Európában első volt a politikai cenzúra, azt követte a vallási. Később természetesen itt-ott szétválaszthatatlanul összefolyt a két tilalmi rendszer, azok ok-okozati összefüggései is. A nyomtatás elterjedése valóságos gon-dolatháborút indított el, amely évszázadokon át tartott (valamilyen értelemben ma is tart még). A politikai hatalom és az egyház(ak) mindig is korlátozni akarták az emberek gondolkodását, információhoz jutását. Ezek a legjobb bizonyítékok arra, hogy mindkét hatalmi ágazat emberellenes volt és nagyrészt az ma is. X. Leó pápa 1515-ben elhatározta és kihirdette, hogy ezen túl minden könyvet, megjelentetése előtt be kell mutatni, engedélyeztetni kell a helybe-li egyházi hatóságnál. Ezért aztán a különféle helyi egyházi

hatóságok, püspökségek, egyházkerületek, országos egyházi szervezetek saját tilalmi listákat jelentettek meg. Mert hát, persze aki csak tehette, igyekezett megkerülni a tiltást, és könyvek bizony születtek engedélyek nélkül is. Akkor ezeket be kellett tiltani, vagyis jelezni az egyházhoz hű, vallásos embereknek, hogy ezt vagy azt a könyvet amazt meg pláne! nem szabad elolvasniuk, mert akkor lelkük elkárhozik, az ördög befolyása alá kerülnek, és a pokolra jutnak. 1557-ben már központosították ezeket a listákat, és attól kezdve évről évre szépen megjelent az Index Librorum Prohibitorum, vagyis a Tiltott Könyvek Jegyzéke. Röviden az Index! Egy ilyen listára került fel Ovidius is, mint föntebb a névsorban említettük, és ahol őszintén szólva kicsit kakukktojásnak tűnt - de ne feledjük, a középkor vallásos emberét a főnökök (pápák, császárok, királyok, fejedelmek, püspökök, plébánosok) igyekeztek távol tartani a pajzán gondolatoktól, a szextől, a szerelmi leírásoktól (így került a listára Boccaccio) is, nemcsak az ördög egyéb műveitől. Mellesleg jegyezzük meg, azokban az időkben a protestáns egyházaknak is voltak tilalmi listáik, és ők is legalább olyan határozott tiltásokkal operáltak, mint a katolikus egyház. Európában legelőször a felvilágosult angol törvényhozás (londoni parlament, 1695) döntött úgy, hogy minden könyv szabadon megjelenhet, de ha valakinek nem tetszik egyik vagy másik, úgy érzi, valamiért káros a mű terjesztése, akkor a független bírósághoz fordulhat. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel deklarálták első ízben ezen a bolygón a nézetek szabad terjesztésének elvét. Ettől kezdve ez volt az irány, és a folyamat (sajnos, túl lassan) tart a mai napig is. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vagy a francia forradalom emberjogi-polgárjogi nyilatkozata is ebben az irányban tett nagy lépéseket. Mindazonáltal a politikai és vallási cenzúra mint majd látni fogják vidáman élt a huszadik század végén és él ma is. Hosszú ez a harc, és még nincs vége. Könyvünkben, időrendben haladunk majd és ügyet sem vetünk a más hasonló munkák, vagy akár forrásmunkák szerzői által e tárgyban megszokott négyes felosztásra. Mi nem aszerint csoportosítjuk a betiltott műveket, hogy azokat vajon vallási, politikai, erkölcsi vagy társadalmi okokból tiltották el az olvasóktól, akadályozták megszületésüket, kiadatásukat, terjesztésüket. Az egyetlen logikai sorrend, amihez ragaszkodunk, az a művek első megjelenésének időrendisége, semmi egyéb. Első könyv:

TALMUD A judaizmus szokásjogának és hagyományának összegyűjtött szövegeit még az ókorban írták le, valamikor Krisztus előtt 500 és 200 között. Tör-tént mindez Palesztina és Mezopotámia területén. A cím a héber talmud, azaz tanítás szóból ered. A héber Biblia mellett ezt a művet tartják a judaizmus egyik fő alapjának és a zsidó kultúra legfontosabb művének. Minden ortodox, vagyis az ősi hithez aránylag változatlan formában hű és ragaszkodó zsidó számára vallási ügyekben a Talmud a tekintély. Mint látni fogják, az egyes vallások alapművei elsősorban a vele konku-rens más, régebbi vagy újabb vallások, és egyházak cenzúrája alá eshet, annak volt-van kiszolgáltatva. A Talmudot sem a zsidók cenzúrázták, hanem a másvallásúak. És ez a cenzúra sok évszázadon át tartott. Valóságos külön története van, amiről érdemes azért néhány szót ejtenünk. A kereszténység első évszázadaiban, sőt, szinte első fél évezredében, nem nagyon törődtek a keresztény teológusok azzal, ki milyen más munkát írt le korábban. Nagyon is benne voltak a maguk vallásában, csak azzal foglalkoztak. De aztán később, különösen a hetedik századtól, vagyis már a középkortól kezdett zavarosabb lenni a helyzet. A teológia tantárgy lett, ehhez ha még kézzel másolták is tankönyveket kellett írni. Ugyanakkor felbukkantak olyan írások is, amelyek nem úgy magyarázták a világot, ahogyan a keresztény könyvek. Az egyik ilyen volt éppen a Talmud, amelyik ezért bukott meg a teológusok körében. Ahogyan mentek előre az időben, a katolikus egyház mind szigorúbb ál-láspontot képviselt mindazzal szemben, ami nem volt összhangban a keresztény tanítással. A Talmud és más zsidó vallási könyvek akkortól váltak a keresztény tudósok kritikus vizsgálódásának célpontjává. De még így is újabb fél évezrednek kellett eltelnie, mire 1144-ben a teológusok kérésére az akkori pápa nemcsak hogy betiltotta a Talmudot, hanem az Egyház legalábbis egyelőre csak Párizsban utasítást adott a Talmud fellelhető példányainak elégetésére. (Tehát ne feledjük el: nem a fasiszták és/vagy a kommunisták voltak az első könyvégetők a történelemben, hanem már ezervalahányszáz évvel korábban az Egyház vetemedett erre a gyalázatosságra, mondja ezt most egy író, tehát könyvekért és könyvekből élő ember azoknak, akik mivel éppen egy könyvet tartanak a ke-zükben szintén a Könyv barátainak számítanak.) A vád: a szent könyv tartalma erkölcstelen és istentelen! Istenkáromlással vádolták azt a könyvet, amelyben pedig ennek nyoma sem volt. De mint tudjuk a későbbi eseményekből is, az Egyházat voltaképpen sohasem izgatták olyan apróságok, mint igazság vagy méltányosság. A következő száz évben aztán az üldöztetés tovább folyt és ennek nyo-mait felleljük a szakirodalomban is. Ez a kampány fokozatosan kiszélese-dett és már rég nem csak a Talmudról volt szó, amikor 1239-ben IX. Gergely pápa megparancsolta, hogy az egész földrészen, minden keresztény országban égessenek el minden zsidó könyvet, amit csak találnak! Hogy ez milyen kulturális értékeket sodort végveszélybe, csak elképzelni tudjuk (vagy még elképzelni sem). Nem árt megjegyezni erről a pápáról, hogy aligha ragadhatta el a fiatalos hevület, a kamaszos szögletesség, és a felnőttek világa iránti megvetés. Ifjonti, forradalmár hév aligha lelkesítette, lévén, hogy hetven éves elmúlott, mire megválasztották. A pápasága tizennégy évéből tizenhármat

háborúzással töltött, folyton a német-római császárral, II. Frigyessel állt harcban, és nem habozott az Antikrisztus előfutárának nevezni. Egyfelől ő avatta szentté Assisi Ferencet, megalapította a párizsi egyetemet, vagyis csupa pozitív dolgot tett volna ismétlem, volna! ha mindezek mellett nem alapítja meg a független pápai fennhatóság alatt álló inkvizíciót is. Legalábbis egyik alapítója volt A vatikáni szakkönyvek jelentős pápának tartják őt. Mi kevésbé - hogy finoman fogalmaz-zunk. Állítólag azok a zsidók beszélték be neki, hogy a Talmud eretnekséget tanít, akik áttértek a keresztény vallásra. Ezek után jött a könyvégetési rendelet. Még szerencse, hogy esztelen rendeletét maradéktalanul csak Franciaországban hajtották végre, másutt Angliában, Navarrában, Kasztíliában és Portugáliában csak részben. Ennek a hanyagságnak (?) köszönhető, hogy fennmaradt a zsidó vallási irodalom egy része. Ám úgy látszik, az Egyház is észrevette egy idő után, hogy a dolog mégsem ment olyan könnyen, mert Gergely egyik utóda, IV. Ince ismét utasította az akkori francia királyt, IX. Lajost, hogy a Talmud összes fellelhető példányát égesse el. Négy évvel később megint zsidókönyv-égetésre felszólító parancs jött hát, és ennek eredményeképpen húsz szekérderéknyi könyv lángolt Párizs egyik terén, persze a bámészkodó és félrevezetett közönség nagy lelkesedése közepette. Mentségükre szóljon e szájtátiaknak: legtöbbjük nemcsak hogy nem tudott olvasni, de azt sem tudta, mi az, hogy könyv! Ha a korabeli kocsmák felgyújtására, elpusztítására érkezik parancs, akkor bizonyára nem lelkesedtek volna ennyire, hanem ellenállnak, így azonban ők nagy tömegben minden akkori ország lakosságának 99,5 százaléka kívül álltak a könyvek, az olvasás, a művelődés világán. Ezeket az embereket tehát nem aggasztotta a könyvégetés cselekménye, az égő könyvek látványa bennük legfeljebb a lappangó vagy nem is lappangó an-tiszemitizmust ébresztette fel. Rövidebben fogalmazva: fogalmuk sem volt arról, mi történik a szemük láttára Az égetésre szánt könyvek elkobzására ravasz módszer találtak ki. Olyan zsidó ünnepeket kerestek, amikor a zsidó hívek a zsinagógákban imádkoznak, akkor előre felkészített kisebb kommandók betörtek a zsidók házaiba és összeszedték az ott található könyveket. De az is megesett, hogy más napokon, amikor a zsinagógákban nem volt senki, oda törtek be a szent könyvekért. De ez sem volt elég, a következő évtizedben Kelemen pápa már egy cenzúra-bizottságot hívott össze, amelynek meglehetősen különös feladatot szánt: a tisztes, a pápa szempontjából megbízható papi személyek tanulmányozzák át a Talmudot és húzzák ki belőle a keresztények számára sértő részeket! Vagyis cenzúrázzák meg egy másik, az övéknél sokkal ősibb vallás szent könyvét a saját, aktuális szempontjaik és a belátásuk szerint Ha belegondolnak, hogy ez milyen abszurd dolog! Kicsit olyan, mintha ma a szcientológusok vennék elő a Bibliát és mindenkire, a keresztényekre is kötelező érvénnyel kihúznának belőle részeket, amelyek nekik nem tetsze-nek, és ezután a világ csak

ilyen csonkított Bibliákat használhatna Vagy mintha az iszlám hívei vennék kezükbe a buddhizmus szent iratait, és kedvükre húzogatnák ki belőle a nekik nem tetsző részleteket. Ugye, milyen abszurd? Annyira az, hogy el sem tudjuk képzelni mindezt, nem hogy meg-tenni. De IV. Kelemen korában ez nagyon is normálisnak, kézenfekvőnek tűnt, a zsidókon kívül senki nem is ellenezte. Mi több, ezeket a csonka Talmudokat még engedménynek is tekinthették a zsidók, hiszen így legalább ezek a példányok megmaradhattak a birtokukban. A keresztény teológusok ezt nevezték a Talmud megtisztított változatának, és roppant elégedettek voltak művükkel. Persze, Kelemen nem nyugodhatott ezután sem, Angliában például arra kényszeríttették a zsidókat, hogy a birtokukban lévő Talmud-példányokat szolgáltassák be az Inkvizíciónak. A tizennegyedik és tizenötödik században, például Franciaországban végig antiszemita hangulat uralkodott, ami rányomta bélyegét a zsidó szentkönyv sorsára is. 1415-ben egy újabb túlbuzgó pápa miközben olykor egyszerre kettő, sőt három pápája is volt az Egyháznak, ezek egymást megfojtották volna egy pohár vízben, és súlyos harcokat vívtak a trónért, minden bizonnyal a keresztényi szeretet jegyében. A pápáknak és ellenpápáknak arra mindig maradt egy kis idejük, hogy üssenek egyet-egyet a Talmudon nos, ez a pápa egyszerűen megtiltotta a Talmud olvasását és birtoklását úgy a zsidóknak, mint a keresztényeknek is! Vajon mit szóltak volna a keresztények, ha valaki megtiltja nekik a Biblia birtoklását, használatát? És most jön egy érdekesség: a technikatörténet, a vallástörténet és az ideológiai találkozása. Ugyanis ekkortájt találták fel a könyvnyomtatási technikát legalábbis Európában és nem csoda, hogy a zsidók rögtön a megváltást látták benne. Ne feledjük, akkor már évszázadok óta módszere-sen égették el a Talmudokat, vagyis nagyon kevés példány maradt fenn az eredeti, meg nem csonkított változatból. A hívek értelemszerűen ez utóbbi-akat ismerték el csupán. Egy-egy Talmud, vagy bármilyen testesebb könyv lemásolása a korabeli szinten kézzel évekig tartott. Ezért volt az, hogy például a középkori Magyarországon az értelmes, egyben gazdag emberek olykor egész falukat adtak egy-egy könyvért és nagyon, de nagyon gaz-dagnak számított az a nemes úr, akinek esetleg akár tíztizenöt könyve is volt...! Az ilyennek csodájára jártak akkor, amikor még a magyar főnemesek között is általános volt az írástudatlanság. Bizony szégyen-szemre megesett még a tizenötödik, tizenhatodik században is, hogy a Bécsben vagy Velencében, vagy Konstantinápolyban diplomáciai egyezség, megál-lapodás után csak egy-egy főpap tudta a díszes okmányokat aláírni, a történelmi nagy neveket viselő főuraink meg csak egy-egy formás kis keresztet rajzoltak oda Bizony még Hunyadi János sem tudott írni-olvasni. A könyvnyomtatás nem csak a tudás és a könyv történetét határozta meg. Döntő jelentősége abban állott, hogy attól kezdve nem egymástól mindig valamiben különböző, kézzel írt könyveket állítottak elő. A könyvek idővel szabványosak lettek, egy kiadáson belül mindegyik tartalma betűhíven egyezett, és sok volt belőlük tehát a könyvből olcsó árucikk lett. De ami ennél is fontosabb volt, és mint majd látni fogják, máig fontos tulajdonsága a nyomtatott műnek (akkor is, amikor a huszonegyedik szá-

zadban a technika már olyan magasságokba emelkedett, hogy nem is mindig nyomtatás a nyomtatás) az, hogy a könyvekkel ily módon meg lehetett kerülni a cenzúrát. Most már nem egy ember készített kézzel egy máso-latot két év alatt, hanem egy nap alatt akár száz könyvet is lehetett készíte-ni. És sejthető volt, hogy a nyomdák majdan elszaporodnak, mindenfelé lesz belőlük, és nincs az a hatóság, amelyik mindegyiket folyton szemmel tudná tartani! Már 1482-ben megjelent az első héber betűkkel nyomatott könyv a spa-nyolországi Guadalajarában. De tíz év sem kellett hozzá, a spanyol inkvizíció előbb kiűzette a zsidókat ebből az országból, majd egy nagy nyilvános égetésen 6 ezer mágikus és a zsidó hibákkal teli könyv vált a lángok martalékává. És ezzel már át is léptünk az 1500-as évekbe. 1509-ben egy zsidóból ki-keresztelkedett német pap, Johannes Pfefferkorn felhívta a német császár uralma alatt lévő fejedelemségeket, hogy pusztítsák el a zsidó könyveket. Értelemszerűen elsősorban a Talmud volt a célpont. Miksa császár úgy érezte, egyedül nem dönthet ez ügyben és felkért egy másik, nagyon is katolikus szakértőt, adjon tanácsot. A szakértő Johann Reuchlin volt, aki maga is foglalkozott a héber nyelvvel, ki is adott egy nyelvtant keresztények számára. Ő, az igazi keresztény pap meg amellett állt ki: nemhogy el kéne pusztítani a zsidó könyveket, ellenkezőleg. Tanulmányozni kell őket azért, hogy jobban megértsék a Bibliát! Mondhatnánk, ő volt az első legalábbis aki nyilvánosan kiállt véleménye mellett, aki felfogta, hogy a két mű valahogyan összefügg: a Talmud a Biblia őse. Mi több, Reuchlin azt is javasolta, hogy a zsidóktól kérjenek könyveket a német egyetemek, és az összes egyetemen kötelezően alapítsanak zsidótanulmányi szakot! Mondani sem kell, hogy Reuchlin ötlete egyfelől nagy feltűnést, másfelől még nagyobb felháborodást váltott ki. Ma már nehéz elképzelnünk, de a következő években a német értelmiség két táborra szakadt, ahol a humanisták, felvilágosultabb személyek támogatták a papot, míg egyházi társai és főleg az inkvizíció vaskalaposai ellene szólaltak fel. A vita elgyűrűzött egészen Rómáig, ahonnan aztán 1521-ben megtiltották a katolikus pap írásainak közlését, míg a zsidóból lett pályatársa, Pfefferkorn szabadon közölhette Talmud- és zsidóellenes iratait. De aztán változott a helyzet, mert jött X. Leó pápa, aki nagy műveltségű, humánus férfiú volt, mindamellett a nagy Lorenzo Medici egyik fia, aki pápaként legalábbis eleinte felvilágosultan viselkedett és reagált. Később persze, miután háborúkba bonyolódott a franciákkal és meg kellett küzdenie Lutherrel is már más ember lett belőle. Ám 1520 körül még érzékeny volt az efféle dolgokra engedélyezte például a Talmud kiadatását! De csak Velencében és korlátozott ideig. Akkor és ott aztán egymás után többször megjelent a szent könyv. Mielőtt valaki azt hinné, hogy Luther és követői mindenben szembefordultak az egyházzal, azoknak megjegyzem: hamarosan ő is a zsidók ellen volt, követelte, hogy deportálják őket Palesztinába, gyújtsák fel a zsinagó-

gákat, égessék el a könyveiket... Alig harminc évvel később egy másik pápa már visszavonta a Talmud nyomtatási engedélyét, következett az ellenreformáció korszaka, amikor az Egyház véres erőszakkal számolt le minden eretnekkel. Akkoriban a püspökökre, egyházi szervezetekre bízták, hogy a zsidóktól szedjék össze, kobozzák el az összes könyvüket, elsősorban persze a Talmudot. Amiket aztán éppen a zsidó újév első napján, egy ünnepen égettek el mindenfelé nyilvánosan. Az Egyház kiközösítéssel fenyegette meg mindazokat a nyomdászokat, akik zsidó könyveket nyomnak és terjesztenek. Német és olasz városokban felbecsülhetetlen értékű kéziratokat és könyveket égettek el. Csak a cremonai Talmudiskola felszámolása során 12 ezer pótolhatat-lan héber kézirat veszett el örökre. A reneszánsz korban nem jelent meg egyetlen Talmud sem, a tizenhatodik század vége felé azonban ismét enyhült a szigor a csonka változatot kiadhatták itt-ott, hosszas utánjárások árán. Attól kezdve, ha meg is jelent valahol Európában, csak a megtisztított változat kerülhetett ki a nyomdagépek alól. Érdekes, hogy amikor a Vatikán anyagilag igen megszorult, nem kis zsidó adomány elfogadása után engedélyezte egyszer-egyszer a teljes Talmud kiadását is Hát igen, a pénz nagy úr. 1592-ben VIII. Kelemen pápa ismét a keménykedés útját választotta. De mit is várhattunk volna attól az embertől, akinek az utasítására Giordano Brunót máglyára küldték? Kelemen egy külön bullát, azaz pápai rende-letet adott ki, amelyben megtiltotta zsidóknak és keresztényeknek az istentelen talmudista kéziratok és könyvek tanulmányozását, birtoklását, vásárlását és terjesztését, azaz igyekezett bezárni minden lehetséges nyílást. Gyakorlatilag minden héber nyelvű írást betiltott, merthogy azok rej-tetten vagy nyíltan tartalmaznak eretnek állításokat a Szentírás ellenében. Ő már odáig jutott, hogy a megtisztított Talmudot sem engedélyezte és szinte természetes volt számára, hogy megparancsolta minden héber nyelvű könyv elégetését. Igazából a katolikus Egyház egészen a tizennyolcadik század végéig ül-dözte a Talmudot. Egy pápa még 1775-ben is külön rendeletben erősítette meg elődei tiltásait. De ne higgyük, hogy a Talmud megúszta baj nélkül a huszadik századot! Amit sokan már nagyon felvilágosult időszaknak hittek, az még akkora bajt hozott nemcsak a zsidókra, de a szent könyvre is, mint a régi századok. A Talmudot elsősorban a hitleri Németországban és az általa megszállt területeken üldözték - no és, amiről kevesebben tudnak: a Szovjetunióban. Abban a nagy országban, ahol az idegengyűlölet általában, és az antiszemitizmus még él és hat, az 1920-as években ideológiai okokból az összes nagy vallás könyveit el akarták tüntetni, megsemmisíte-ni. Ezért minden nyilvános könyvtárból eltávolították nemcsak a Talmudot, de a Bibliát, Koránt és más vallások alapkönyveit is. A második világháború, a náci őrület idején szerte Európában legalább annyi zsidó könyv pusztult el, köztük a Talmud példányainak ezrei, mint a sötét középkori, inkvizíciós időkben. Némi javulást csak az 1960-as évektől várhattak a Talmud hívei, amikor is a katolikus egyház elítélte az antiszemitizmust. A II. Vatikáni Zsinat után és óta az Egyház legalábbis szavakban a judaizmus és a kereszténység közös gyökerei mellett foglal állást. De hogy ez az álláspont meddig tart, senki sem tudhatja.

Második könyv: KORÁN A Korán egy külön világ. Nemcsak azért, mert igen szép arab nyelven íródott, amelynek hangos felolvasása valóssággal extázis-szerű állapotba juttatja a nyelvet értő hallgatót hanem mert egy, az európai ember számára teljesen más világról tudósít és így válik önmaga is egy kis kozmosszá. Az iszlám is a világvallások egyike. A huszonegyedik század elején, amikor e sorokat írjuk, több mint egymilliárd ember követi az önátadást (az iszlám szó eredeti jelentése) az istennek, a hitnek. Vagyis a Földön minden hatodik ember iszlámhívő, és ezzel bizony számolni kell. Ez egy kinyilatkoztatott vallás, amelyet a Kr. utáni hetedik században élt próféta, Mohamed hirdetett. Ő bizonyos különleges pszichés állapotok-ban, transzban, magától az istentől, akit az iszlámhitűek Allahnak nevez-nek, kapta a tanítást. A korán (kúrán) szó az arab nyelvben hirdetést, kihirdetést, és/vagy recitálást jelent. Igen, a Koránt Allah sugalmazásai nyomán Mohamed recitálta, szavalta elsőnek, és azóta is ezt teszik a hit követői. Így a Korán már a címével is utal a vallás legalapvetőbb tulajdonságára, lényegére: az Allahtól kapott tanítás közvetítésére, továbbadására, értelmezésére. A hit terjesztése itt is, mint minden vallásnál, alapkövetelmény. A Korán nem csak egy vallástörténeti dokumentum, ahogyan sokan látni szeretnék, hanem értékes történeti, politikai, gazdasági forrás, amely annak ellenére, hogy ezerháromszáz évvel ezelőtt keletkezett, rengeteg ember mai nézeteire, sőt, mindennapi életére is kihat. Az iszlám világ, az arab kultúra hagyományainak értelmezésében is segítségünkre lehet a modern időkben. A Korán annakidején sokat segített a széttagolt, egymással nemegyszer ellenséges arab törzsek összefogásában, sőt, egyesítésében. Eleinte persze csak keletkezése helyén: az Arab-félszigeten, vagyis a mai Szaúd-Arábiában, ahol a szent városok is találhatók. Mohamed élt Mekkában és Medinában, bár sokfelé megfordult. Kevesen tudják a keresztény világban, hogy a Korán számos helyen kapcsolódik a Bibliához, nemcsak ótestamen-tumi alakokat említenek benne, de Jézust is. Az európai emberek, elsősorban persze a nagy kitekintéssel rendelkező gondolkodók is elég régóta érdeklődtek a Korán iránt. Hát hogyne foglalkoztatta volna őket annak a vallásnak az alap-irata, amelynek követői akkoriban már rég elfoglalták a Szentföldet, övék volt majdnem az egész Ibériai-félsziget, Észak-Afrika, Európában pedig a Balkán! Törökök, azaz iszlámhitűek foglalták el Európa közepét, felnyomultak majdnem Bécsig és tudni lehetett, hogy valahol messze, napkeleten egész földrésznyi ember él, akik mind a Korán tanításait követik. Már a középkorban is foglalkoztatta a híres gondolkodókat, művelt embereket a Korán, bár a teljes fordítását még nem ismerték. Amikor aztán megismerték, akkor meg sokan csodálták, nem kevesen azonban csalódásuknak adtak hangot, többre számítottak. A teljes fordítások megjelenésével a legtöbben belátták, hogy foglalkozni kell vele. A legújabb korban

mondjuk így: a huszadik század elejétől kezdve a vallástörténeti összefüggések mellett egyre inkább odafigyelnek a Koránra úgy is, mint közös-ségszervező, társadalomépítő elvgyűjteményre, erőre Tovább megyek: mint társadalomintegráló rendszerre is. Egy iszlám hitű számára a Korán, amit kezébe vehet, egy jelképes égi példány másolata itt a földön. Szent könyv, amely kezdetben, írott formában nem is létezett, csak szavalták. Amikor Mohamed előállt ezzel a szöveggel (aki eléggé művelt ember volt ugyan, de ilyen mesteri szöveget önmagától létrehozni nem tudott volna többek között ez is a Korán isteni eredetének egyik bizonyítéka), akkor pálmalevelekre, kövekre, csontokra (!) és kéregdarabokra jegyezték le a korabeli írástudók. A különféle szöveg-részeket a kalifák gyűjtötték, majd szerkesztették össze. A korán 114 szúrából, azaz fejezetből áll, vannak köztük többoldalasak, és van, amelyik csak pár mondatból áll. A Koránban érdekes lehet számunkra, nem-iszlámhitűeknek, hogy az Isten-Allah mindvégig egyes szám első személyben nyilvánul meg, így beszél hallgatóihoz, híveihez. Sokat írhatnánk magáról a Koránról akár oldalak százain keresztül de igazából nem ez könyvünk célja. A Korán az arab világban természetesen legalábbis tudomásunk szerint sohasem volt betiltott mű, de előre sejtheti még a laikus is, hogy nem ok nélkül került bele ebbe a könyvbe. Bizony, mint minden komolyabb vallási alapmű, ez is szúrta a szemét más, meggyökeresedett vallások, de főleg egyházak vezetőinek. A Korán európai fogadtatásának legnagyobb ellensége a keresztes hábo-rúk voltak. Az a tény, hogy hitetlenek foglalták el Krisztus egykori életterét, és a Biblia, vagy legalábbis az Újszövetség helyszíneit, a pogányok ellen hergelte az európai keresztényeket. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy a Korán ismerete nélkül az Egyház az iszlám hitűeket eleve pogánynak, Mohamed prófétát bitorlónak és eretneknek, magát az iszlámot pedig eretnekségnek bélyegezte anélkül, hogy belemerült volna a részletekbe. A művet mellesleg már csak azért sem ismerhette, mert a Koránt keletkezése után fél évezreden át Európában tulajdonképpen senki sem olvasta, hisz nem volt lefordítva. Csak az 1100-as évek közepén fordította le latinra egy francia szerzetes a híres Cluny apátságban. Az arabok, törökök, pogányok elleni érzület erős volt az európaiakban, így hát senkinek sem állott érdekében ezt az ügyet piszkálni. Nem merte senki magára vállalni a pogány-barátság ódiumát, és mivel a Korán eretnek műnek számított, hát fordítása, kiadása, terjesztése is tiltott volt, természetesen. 1215 körül már a keresztény világban mindenfelé ugyanolyan szigorú jogszabályokat hoztak a muzulmánok, mint a zsidók ellen. A spanyol inkvizíció, legalábbis spanyol földön, megtiltotta a Korán lefordítását latinra és ez a tilalom egészen az 1790-es évekig érvényben volt.

A Koránt eredeti arab nyelven, a mi földrészünkön csak az 1530-as évek elején tették közzé de ez semmit sem jelentett, mert a Velencében megjelent könyvet pápai rendeletre azonnal elégették. Csak remélni lehet, hogy valahány példányt megmentettek, ha más nem, hát azok, akik a nagy munkában részt vettek. Tízegynéhány évvel később sem járt sikerrel az a baseli (Svájc) nyomdász, aki egy latin nyelvű Korán-fordítást adott ki. A helyi hatóság azonnal lecsapott és elkobozta az összes példányt. Érdekes módon ugyanaz a Luther, aki a Talmudot (lásd előző fejezet) elégetni parancsolta, a Koránnal szemben jóval engedékenyebb volt. Még pártolta is kiadását, persze csak azzal a céllal, hogy a belőle felkészült keresztény hit-vitázók majd egyszer, valahol, tönkrezúzhassák a Sátán híve-it, a muzulmánokat, hogy szó szerint idézzük őt. Mi több, az első engedélyezett Korán kiadásához maga Luther és a másik nagy protestáns reformátor, Melanchton írtak egy-egy előszót! Úgy látszott tehát, hogy legalábbis a Korán tekintetében, ha nem is a katolikus egyház, de a protestánsok jóval türelmesebbnek mutatkoznak. De hát ezen a téren is lassan mozdultak az emberek és az események. Csak a tizenhetedik században jelent meg újabb Korán, az egyik latinul, a másik angolul. Előállt ekkor egy nagyon furcsa helyzet. Az iszlám országokban ugyanis még ekkor sem nyomtattak könyveket, valahogy ez a találmány nem akart átkerülni abba a világba. Ráadásul a vallás számos híve ellenezte, hogy a Koránt egyáltalán nyomtatásban is megjelentessék, még ha más műveket ki is nyomatnak! Nekik úgy tűnt mellesleg ezzel a nézettel a mai napig lehet találkozni konzervatívabb, ortodox iszlámhitű körökben hogy a Korán csak akkor Korán, ha kézzel írták, ha nem sokszorosítják, mint bármilyen más árucikket, merthogy ez egy szent könyv. Nos, a régi időkben, amikor Európában és Amerikában is hangosan dübörögtek a nyomdagépek, illetve szorgalmasan pörögtek a sajtó-nyomó szerkezetek (innen a magyar sajtó szó a média egy részére), az iszlám világában nem volt egyetlen nyomda sem! Elvben nem kis szerepet játszott egy lobbi a kalligráfusok céhe, egyesülete. Igen, bármilyen nevetségesen is hangzik, de akkoriban a Korán sokszorosításának monopóliuma szerte az arab világban a szépírók kezében volt. Vagyis azokéban, akik kézzel, szinte festve rótták, kalligrafálták a betűket a pergamenre vagy bármi másra nekik volt csak joguk Koránt másolni. Képzelhetjük, hogy az 1600-1700-as évek fordulóján és később mennyi belharcot kellett vívnia annak a török nyomdásznak, aki az egész iszlám világban elsőnek alapított nyomdát. Csak a szultán személyes protekciójának köszönhetően érhette el, hogy engedélyt kapott egy nyomda megalapítására. Érdemes feljegyezni a nevét, hisz nehézsorsú úttörő volt: Ibrahim Muteferrika évtizedekig vívta harcát azért, hogy ha már ott van a nyomda, akkor ne csak közönséges, de szükséges műveket, hanem a Könyvek Könyvét, a Koránt is kinyomtathassa!

A kalligráfusok hada elkeseredetten ellenállt, és sikerült is túlnőniök Muteferrikát, alaposan, merthogy végül is az első Korán nyomtatására egy iszlám hitű országban (!) is csak az 1870-es években kerülhetett sor! Persze, egy régi harc is zajlott ekkor még. A kezdetektől védelmezték ugyanis a Koránt azok az ortodoxok, akik szerint a mű eleve és csak és kizárólag arab nyelven legyen elérhető mindenki számára! Ne felejtsük el, hogy már akkor is számos iszlámhívő nép és ország volt főleg Ázsiában, ahol az emberek nem ismerték az arab nyelvet. Sokszor az arab játszotta azt a szerepet az iszlám világában, amit az ókori elrómaiaso-dott, és később a keresztény Európában a latin. Arrafelé az arab volt a nemzetközi nyelv, amit a műveltebbek ismertek. No és különben is érvel-tek ezek az emberek az arab nyelv nagyon szép, és Mohamed is ezen a nyelven adta át a művet, tehát nem is szabad más nyelvekre fordítani! Képzelhetjük a tizenkilencedik századi törököket például, akik nem is tudtak arabul, és szerették volna anyanyelvükön élvezni a művet. Ehhez le kellett fordítani és kinyomtatni a Koránt! Elképzelhetetlen ellenállást kellett legyőzniök a saját világukon belül is. Bármilyen hihetetlen is, ahogy mondtuk: a Korán nem volt betiltva egyetlen iszlám országban sem mégis, reá vonatkozóan kétféle tiltás is létezett egyszerre! Az egyik: nem szabad lefordítani más nyelvre (a középkori európai latin forrásról nem is tudtak akkor már, a korábbi angolt pedig kénytelenek voltak eltűrni) és nem volt szabad kinyomtatni! És ez így volt még az 1800-as években is. Furcsa, de valós, hogy maguk az iszlámhitűek korlátozták a szent könyvek elterjedését, miközben ennek a vallásnak is egyik alaptétele, hogy terjeszteni kell a máshitűek körében is. Így aztán nem is csoda, hogy ha valahol sikerült legyőzni például a nyomtatás tilalmát, akkor is felemás megoldás született. Kőnyomatos (lito-gráfia) módszerrel, kalligrafált módon adták ki a Koránt, ami nem számított nyomtatásnak. Ám míg az egyik egyiptomi pasa erre engedélyt adott, addig hamarosan az utódja ezt is megtiltotta, a még meglévő Korán-készletet pedig elkoboztatta. Aztán jött a harmadik pasa, aki végül engedélyt adott a nyomtatásra is. Így aztán nem csoda, hogy az első, valóban korszerű nyomdatechnikával készült Korán csak 1925-ben jelent meg Egyiptomban! Hihetetlen késés ez, ha figyelembe vesszük, hogy az első nyomtatott könyvek Európában és általában a keresztény világban már majdnem négy és félszáz évvel korábban piacra kerültek Sokan úgy vélik, pontosan ennyivel van lema-radva az iszlám a világ többi része mögött más tekintetben is. Az iszlám jogban állítólag a mai napig szerepel egy olyan kitétel, hogy a Koránt vallási, liturgikus célokra csak arab nyelven lehet használni. De az élet szétfeszítette már ezeket a kereteket. E tilalmat az ortodoxok különben a negyvenkettedik szúra egy fél mondatára alapozták, ahol is Allah azt sugallja Mohamednek: Ekképpen sugalltunk néked arab Koránt, vagyis hogy a Korán szó az arab jelző

mellé került, összetartoznak, tehát szétválaszthatatlanok. Ez meglehetősen maradi fejtegetés, ami ha így maradt volna máig megfosztotta volna nemcsak a hitetleneket, hanem magukat az iszlámhívőket is a saját nyelvi változataiktól, azaz a nemzeti nyelven való imádkozás és Korán-tanulmányozás lehetőségétől. Persze azért ne feledkezzünk meg e fejezet elejéről sem a Koránt az európai, keresztény világban sok száz éven át tiltották, megjelenését minden lehetséges módon akadályozták. A huszadik század végére az iszlám világban elhalt a fordítási tilalom, immár legalább ötven nyelven olvasható ez a mű (magyarul is). Sokfelé az a szokás, hogy a nemzeti nyelvű Korán egy kötetben jelenik meg az arab eredetivel, így ezzel mintegy elnézést kérnek a kiadók magától Allahtól, de az ortodox híveket is sikerül jobb belátásra bírni remélik. Említettük, hogy az egykori Szovjetunióban, az 1920-as években minden könyvtárból kiszedték a vallási alapműveket és csak néhány központi, nagy könyvtár zárt anyagában maradhattak meg, azok is kizárólag kutatási célokkal. Persze, ez komoly gondokat okozott az akkor még nem olyan nagy létszámú mohamedán lakosság körében. Ám amikor jött a második világháború, Hitler megtámadta a Szovjetuniót és a németek jó érzékkel maguk mellé állították az orosz birodalomban élő, elnyomott muzulmánokat, rögtön megváltozott a hivatalos moszkvai politika. Attól kezdve még ki is adták a Koránt és más műveket, csakhogy a maguk oldalára csábítsák (vissza) az iszlámhitű állampolgárok tömegeit. A mai Oroszországban már komoly problémát jelent, hogy az iszlám hitet a lakosság nagy része vallja, és arányuk folyamatosan növekszik az orosz társadalomban. A pekingi Kína sem volt kivétel. Ott is ellenségesen viszonyultak a vallásokhoz. Kínában is tekintélyes számú iszlámhitű élt és él. Az úgynevezett kulturális forradalom alatt amely csak kulturális és csak forradalom nem volt természetesen mindenféle vallási iratot betiltottak, sőt nyilvánosan elégettek. A muzulmán lakosság mecseteiben megtiltották a Korán (fel)olvasását. Hallottunk olyan esetekről is, hogy nem engedélyezték a Koránt arab nyelven, de engedélyezték a hivatalosnak kikiáltott kínai nyelvű fordítás felolvasását, amit Pekingben, 1952-ben adtak ki. Csak az volt a baj, hogy a muzulmánok nagyobb része, annak ellenére, hogy Kína területén élt, semmilyen közösséget nem vállalt a kínaiakkal és kormányukkal, így például sokan közülük nem ismerték a kínai nyelvet sem (helyesebben egyik nagy nyelvjárást sem beszélték, értették.) Az 1980-as években, amikor Etiópiában a császárság megdöntése után marxi-lenini kommunista kormány került puccsal hatalomra, napirenden volt, hogy felgyújtották a mecsetek mellett működő Korán-iskolákat, vagy éppenséggel a mecseteket is, megakadályozták a muzulmán istentisztelete-ket, sőt elkobozták a Korán példányait, és iszlámhitűeket arra kényszerítettek, térjenek át a kereszténységre ami, valljuk be, nem igazán várható el egy kommunista kormánytól, no de Afrikában minden lehetséges. A bibliát a keresztények szokták megtanulni, vagy legalábbis részeket idéznek belőle emlékezetből. Számos kulturális alkotás alapja lett a Biblia, elsősorban képzőművészetekben (festészet, szobrászat, zene), de az irodalomban is. Társadalmi szokások egész rendszere épült rá szerte Európában is, és mindenütt, ahol európaiak leszármazottai élnek (sőt Amerikában, Ausztráliában és másutt).

Nos, azt kell mondanunk, hogy ugyanilyen mértékben terjedt el és vált alappá a Korán. A Biblia után ez a legnagyobb hatású vallási könyv, amely kezdettől máig formálja a világnak egy meghatározó részét. Harmadik könyv:

DEKAMERON Van abban valami pikáns, sőt talán némileg szentségtörő is, hogy a két fontos vallásos mű után egy meglehetősen frivol könyvre kerül a sor. De ez nem a szerző hibája időrendben haladunk, és ezért következik most Boccaccio tizennegyedik századi műve. Ez kerül a terítékre csupán csak azért, mert az igazán tiltott, betiltott, mellőzött vagy éppenséggel üldözött könyvek között ez volt az első nem vallási jellegű mű, amely már az európai középkorban is hatalmas izgalmakat keltett a tömegek ízléséért, igaz hitéért és erkölcsös életmódjáért felelős vezetők között. Ily módon tehát érthető, hogy voltaképpen ez volt az első olyan könyv Európában, amit nem vallási jellege vagy sajátos pártállása, hanem kizárólag erkölcsi okokból tiltottak be. A jelzőt idézőjelbe tettük, és nem véletlenül. Történt ugyanis mindez a tizennegyedik században, azaz az 1300-as évek Itáliájában. Ezer évvel az ókor vége után de éppen a sokak által legsötétebbnek is nevezett középkorban. Akkor még senki sem hallott reneszánszról, pláne nem felvilágosodásról, ezeket az új eszméket még századok választották el ettől az eseménytől. A szex azonban mindig is az emberiség egyik nagy mozgatóereje volt, az őskortól napjainkig. így tehát alapvetően hibás (volt, és ma is az) a keresztény egyházak de leginkább persze az ezen a téren kétezer éves gya-korlattal rendelkező katolikus egyház türelmetlensége. A tilalmak ritkán hoznak hasznos gyümölcsöt, ez esetben elmondható, hogy biztosan nem hoztak. A dolgok éppen a felülről irányított nemes szándékok ellenében történtek, már akkor is. Az Egyház ugyanis tiltotta az öncélú szexet. Érdekes és az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezt a gyakorlatot sok más egyház is követte, némelyik meg is előzte vele Rómát. Ám a keleti egyházak elsősorban pap-jaik (ha vannak ilyenek) számára tiltják az öncélú szexet, önmegtartóztatásra nevelnek, szorítanak, amellett agitálnak. Manapság például a sok szempontból tiszteletre méltó Krisnás egyház (Krisna-tudatú hívek közös-sége) is amellett teszi le a garast, hogy aki közéjük belép, az mondjon le minden káros szenvedélyről, és ezek mellett vagy (ezek közé sorolva) a nemi életről is. Csak a házasságon belüli, és akkor is csak az utódnemzés érdekében folytatott szexuális tevékenység az egyetlen megengedhető Nos, a középkori keresztény egyház is ezt követelte meg, nemcsak pap-jaitól, hanem híveinek összességétől, azaz gyakorlatilag az akkori Európában mindenkitől. Hát persze hogy ez a dolog enyhén szólva nem ment, legfeljebb bicegett, sántított, vánszorgott, csúszott-mászott. Az emberek már akkor is rajongtak a szexért és nem tetszett nekik a tilalom. Nem fe-ledhetjük azt sem, hogy akkoriban nem csupán az egyszerű hívők, parasztok, polgárok, urak nem tartották be ezeket a szabályokat, de maguk az egyházi személyek, alacsony és a magas tisztségek viselői sem! Ezer évvel Krisztus után még mindig nősültek a papok, vagy ha ezt legálisan már nem tehették meg, hát szeretőket tartottak. Nemcsak a püspökök palotáiban ját-szódtak le ledér jelenetek, lézengtek buja nők, de még a falusi plébánosok házában is szaladgáltak a paphoz feltűnően hasonlító gyerekek és mindig volt a háttérben egy vagy olykor egymást váltó

gazdasszonyok. A polgárok meg élték a maguk életét. Sokan alkalmazkodtak persze az egyházi törvényekhez, betartották a tilalmakat, de ezek ez emberek idővel maguk is tilalomfákká változtak. Vulgár pszichológiai alapon elmondható talán, hogy amitől őket olyannyira tiltották, és amit ők is tiltottak másoknak, az idővel a monomániájuk lett, és már másra nem is tudtak gondolni. Mindig akadtak megszállott papok is, akik az embereket ebbe az irányba tüzelték. Az Egyház ezen az alapon természetesen megtiltotta azt is, hogy bárki a szexet dicsőítse szóban vagy írásban. Az emberek efféle irodalomhoz nem is jutottak hozzá, több okból sem. Az egyik: a lakosság 95, vagy több százaléka nem ismerte az írás-olvasás tudományát, tehát nem juthatott ezek-hez az olvasmányokhoz még akkor sem, ha nagy néha felbukkant valamiféle pajzán, kézzel írott és szájjal terjesztett röpirat. Igen, szájjal, azaz szóval-szóban terjesztettek mindent, a népmeséktől kezdve a kísértettörténetekig, a tanulságos erkölcsi meséktől a politikai mendemondákig minden szájból fülbe terjedt csupán. És akkor jött Boccaccio. Giovanni Boccaccio Firenze környékén látta meg a napvilágot, 1313-ban. Mesélő kedve már korán megmutatkozott, mert például a hivatalosnak kikiáltott és általa kreált önéletrajzában szinte semmi sem volt valós. Lehet, már ekkor is csak mesélt? Később azt állította, hogy Párizsban született és hogy a nápolyi király törvénytelen, vagy ahogyan akkoriban mondták: természetes lánya volt a szeretője legfeljebb álmaiban. Kereskedő apja küldte tanulni Nápolyba, ennyi volt a valóság, a többit kitalálta a csa-pongó fantáziával megáldott ifjú ember. Kereskedőt akartak belőle csinál-ni, de Nápolyban rázizzent az irodalomra, a dalköltésre, no meg az udvari élet szövevényes, mocsárként vonzó forgatagára, és attól kezdve e két közegben mozgott, sokszor egy időben. Huszonévesen kezdett írni, de ne feledjük, ez még a könyvnyomtatás (európai) feltalálása előtti időkben tör-tént, úgyhogy a műveit vagy neki magának kellett lemásolnia, vagy másokkal másoltatnia, és pénzes pártfogókat, olvasókat, vevőket keresnie, akik hajlandók voltak a kézírásos példányokért csengő aranyakkal fizetni is. Nem csoda, hogy apjának nem tetszett magzata verskedvelő hajlama, és irodalmi tevékenysége, gyorsan hazahívta fiát a bűnös Nápolyból. Persze a métely már benne volt az ifjú emberben, nem szabadulhatott el igaz, nem is akart szabadulni. Előbb mitológiai és allegorikus idilleket vetett pergamenre. Harmincötödik és negyvenedik éve között vetette papírra a pajzán Dekameront, majd egy másik író, az előd Dante felé fordította figyelmét és megírta annak életrajzát is. Boccaccio tudós ember volt, a középkorban az első olyan itáliai író, aki eredetiben olvasta a görög klasz-szikusokat, például Platónt és Homéroszt. Széleskörű műveltsége valósággal átsüt a művein is.

No, de miről is szól a Dekameron? Mai amerikai szakírók (akik a cenzúra történetével foglakoztak egy olyan országban ahol azt lényegében soha nem ismerték ) azt állítják, hogy a Dekameron az Egyesült Államokban legtöbbször kifogásolt vagy megvádolt mű. Be nem tiltották, mert be nem tilthatták de tény, hogy a középkori monomániás, mindenben csak ártalmas szexet látó-sejtő bigottak szemében ez az egyik legnagyobb szálka. A Dekameron egyik fő témája, vonulata ugyanis a szex, bár messze nem olyan mértékben, ahogyan azt sejtik, vélik, állítják azok, akiknek persze a könyv még nem volt a kezükben (és sejthetően nem is lesz). A kerettörténet szerint valahol egy nagy járvány dühöng és egy, a fertőzéstől óvott és óvó kolostorban tíz utazó gyűlik össze, fiatal nők és férfiak. Hogy a várakozás napjait, heteit érdekesebbé tegyék, nap mint nap sorban mindegyik elmesél egy-egy történetet. Tíz nap alatt tíz ember mesél száz sztorit, erre utal a cím is. Akik olvasták a könyvet, azok tudják, hogy még a történetek tized részének sincs erotikus jellege, legalábbis tisztán, kereken, merészen ki-mondva. A többiekben sokszor társadalmi témákat feszegetnek, vagy egyszerűen humorosak. A legtöbbször felmerülő motívum az, hogyan csaptak be valakit. No és - újabb ok, amiért az egyház nem szerethette ezt a művet! az, hogy gyakorta a szerzeteseken és apácákon köszörülték a nyelvüket. Látszik, le sem tagadható, hogy a szerző enyhén szólva nem kedvelte a papi személyeket. A szex persze jelen van más történetekben is az említett 8-10-en kívül, de ott csak homályosan, allegorikusan. A szex és a paráznaság, a házastárs megcsalása sokszor felbukkan a történetekben, de a legtöbbször nem nevezik nevén a dolgokat, hanem csak utalnak rá persze úgy, hogy azt a középkori olvasó is értse, aki esetleg nincs szokva finomabb célzásokhoz A nemi életet olykor a földművelés szakszavaival jelzik, az otthoni szexre a háztartási eszközök utalnak, ritka a közvetlenül, szájbarágósán leírt erotikus jelenet. Ezekben a történetekben a humor gyakorta nélkülözhetetlen elem, a könyv szerves része, és az olvasó még ma, hétszáz évvel később is jót mulat rajtuk. Mint például azon a történeten (a harmadik nap tizedik történe-te), amikor egy szép fiatal apácára fáj egy szerzetes foga és körülménye-sen, ideológiai alapon kezdi az akciót, hogy ágyába vihesse a nőt. Bebeszéli az egyszerű leányzónak, hogy ő, mármint a szerzetes, nagyon istenfélő ember, de van benne egy kisördög, akit meg kell fékeznie. Már tudja, hogy a megfékező szerepére a leginkább alkalmas éppen a fiatal apáca lenne. Ha beterelhetné az ő ördögét az apáca poklába, akkor az ördög ott megszelídülne és idővel talán el is hagyná a szerzetes testét, nem gyötörné őt tovább. És hogy ez minden bizonnyal Isten tetszését is elnyerné! A naiv-ság példaképének is nevezhető apáca, tipikus középkori ember, aki mit sem tud a világról és annak összefüggéseiről, csak isteni alázatot ismer, és persze mindent elhisz egy szerzetesnek, Isten felkent papjának! enged a kérésnek és attól kezdve együtt űzik az ördögöt az ágyban. Persze a dolog nem ilyen egyszerű ebben a történetben, mert a leány annyira megkedveli ezt a tevékenységet, hogy mind gyakrabban és a végén már szinte szünet nélkül kéri a papot, hogy újra és újra űzzenek ördögöt, a végén pedig talán még

halálra is fárasztja a szerzetest ebbéli mennyei akaratot teljesítő igyekezetében Nos, szóval efféle és más történeteket gyűjtött össze, talált ki, vetett pa-pírra Boccaccio. A poén az, hogy a dolog az Egyház számára szinte észrevétlen maradt, a könyvnyomtatás feltalálását megelőző időben! Nyilván a könyvnek csak kisszámú kéziratos példánya keringett beavatott körökben, és kevesen tudták még azt is, hogy létezik, vagy hogy egyáltalán volt valaha egy Boccaccio nevű író. Ámde a nyomtatás bevezetése után alig telt el fél évszázad, és a könyv felbukkant ebben a formában is, sőt, viszonylag tömegesen kezdték terjeszteni több országban is. No, ekkor aztán lecsapott a cenzúra. IV. Pál pápa 1559-ben egy elegáns mozdulattal feltette a művet a bevezetőnkben már alaposan körülírt Indexre és öt évvel később a tilalmat nyilván a nagyobb nyomaték kedvéért megismételték. Úgy látszik, első ízben nem hatott, és a könyv nyomtatásban itt-ott mégis megjelent. IV. Pál ötven éves püspöki lét után hetvenkilenc évesen lett pápa igazán nem várható el tőle, hogy nagy kedvelője legyen az erotikus műveknek. Habár, ki tudja? Néha van egy olyan érzésem, hogy éppen azok élvez-ték legjobban a betiltott műveket, akik azokat betiltották már csak azért is, mert a pápák gyűjteményeiben, a híres-nevezetes vatikáni könyvtárban minden bizonnyal megvoltak a betiltott művek is ami szép és logikus dolog, hiszen valakinek csak el kellett olvasnia őket ahhoz, hogy elmondhassa: be kell-e tiltani, vagy sem..? És gyanítom, egy pápának öt-száz évvel ezelőtt nem volt olyan sok dolga, mint a maiaknak, jutott idő az olvasásra is. Pláne, ha az olvasás ez esetben a munka részének számított Érdekes, hogy ez a vénember aszkéta módjára élt (hetvenkilenc évesen ezért ez már nem olyan dicséretes teljesítmény, mint lett volna húsz-harminc éves korban ), viszont Boccaccióhoz hasonlóan ő is folyékonyan beszélte az ókori görögöt, sőt a hébert is megtanulta jól). Ő volt az a pápa, aki kezdeményezte az Indexet és ez a szigorú ember szintén az Inkvizíció egyik bajnoka volt az, aki reformjaival, de még inkább háborúival majdnem romba döntötte az Egyházat. Amikor meghalt, Rómában zavargások törtek ki és IV. Pált titokban, lopva temették el, nehogy a tömeg megtudja, hol nyugszik, és holttestét kiássa, éhes kutyák elé vesse Nos, szóval majd' hétszáz évvel a szerző halála után került indexre, azaz tiltólistára a könyv, ami persze bizonyos körökben csak növelte népszerűségét: hiszen éppen a hivatalosan közölt Indexből szereztek tudomást a létezéséről! Ma már keveseknek jut eszébe, hogy a tizenhatodik századtól kezdve, ha valaki érdekes, izgalmas, tudományos vagy egyéb olvasnivalót keresett, beugrott püspökéhez vagy papjához megnézni a Tiltott Könyvek Jegyzékét és máris tudta, mit kell keresnie A korabeli cenzorokban persze a legnagyobb utálatot igen, ők mondták így a könyvben leírt közösülései, szexuális jelenetek ébresztették. Vagy ahogyan a hivatalos indoklásban meg is írták: utálatos nemi aktu-sok. Persze ne feledjük, az egész könyvön átvonult a szerző egyházellenes szemlélete, amelyik lépten-nyomon nevetségessé tette a papokat, szerzete-seket, apácákat és akár a püspököket is, vagyis gyakorlatilag az egész egyházi szervezetet, szemléletet. Ez jobban fájhatott a nevesincs cenzoroknak, mint a szex-jelenetek a könyvben.

Ám még tíz év sem telt el az utolsó tiltás bejelentése óta, egy olasz nyomdász nem bírván ellenállni a közönség állhatatos könyörgésének (!), kinyomtatta a könyvet a tilalom ellenére. Az egyház ekkor mást talált ki. Maga a főinkvizítor és Firenze kormányzója döntöttek úgy, hogy kiad-nak egy megtisztított verziót (ezzel már találkoztunk a Talmud esetében is ), hogy a közönség továbbra is vásárolja a művet, benne hagyták az erotikus részeket, de kivették mindenhonnan a papokat, apácákat, szerzete-seket és azokat nemes urakkal és polgárokkal helyettesítették. Magyarul: nagyon durván belenyúltak a műbe, tökéletesen meghamisították. Ezzel több célt reméltek elérni, többek között például azt, hogy a könyv forga-lomban legyen ugyan, de az emberek ne is sejtsék, milyen vallásellenes és egyházellenes volt eredetileg, és az sem volt utolsó szempont, hogy így halála után lejáratják a nekik oly sokat ártó szerzőt. És most figyeljenek: a következő pápák egyikét, V. Szixtuszt még ez a megtisztított verzió sem elégítette ki! És ezt is feltette az Indexre Ami nem is csoda, mert keménykezű ember volt, megreformálta az egyházi államot és a pápaság belső és külső viszonyait. Megparancsolta, hogy a könyvből távolítsák el az erotikus jeleneteket, történeteket (így nem maradt száz sztori, de ez a jelek szerint senkit sem izgatott) és akkor és úgy engedélyezte az újabb kiadását. Jellemző különben tudjuk korabeli jelentésekből, krónikákból hogy egyre többen kezdték nyíltan is követelni a könyv kiadását. Annyit hallottak már róla, annyira szerették volna elolvasni! Szixtusznak azokban ezzel a teljesen kiherélt, minden eredetiségétől megfosztott könyv-pótlékkal is sok baja volt, nem tetszett neki talán az, hogy annyira népszerű volt? és a saját maga által cenzúráztatott könyvet is betiltotta. Érdekes módon a pápa többé nem foglalkozott vele, és ettől a ténytől felbátorodva nemcsak a könyvesek árulták tovább, hanem az egyházi hatóságok is behunyták a szemüket. Azt is mondhatnánk, hogy ez volt az első késő-középkori, vagy kora-újkori bestseller, amely a maga idejében nyilván rekord-példányszámot ért el legalábbis az akkori írástudó emberek létszámához viszonyítva. Ezzel tulajdonképpen véget is ért a Dekameron vesszőfutása, a következő századokban egyre teljesebbé, az eredetihez mindinkább hasonlító ki-adások követték egymást. De jobbára csak a huszadik században, és elsősorban az egyházi befolyástól teljesen mentes országokban adták ki végre az eredetit a maga teljességében az előkerült réges-régi kéziratos példányok alapján. Manapság a Dekameron sokfelé olvasható a maga tizennegyedik századi nyelvezetével, persze minden kiadás alkalmával modernítanak rajta egy kicsit, hogy az adott kor olvasója is élvezhesse. Nem így Amerikában! Persze, ha valaki igényli a teljes, csonkítatlan változatot, megrendelhette és meg is kapta, ma is megkapja. Ám ott még 1892-ben is akadt hivatalos intézmény, amely a Dekameron elégetését kö-