RAGADOZÓK KÖZÖTT GENERAL PRESS KIADÓ

Michael Ridpath RAGADOZÓK KÖZÖTT GENERAL PRESS KIADÓ

A mő eredeti címe THE PREDATOR Copyright Michael Ridpath 2001 Hungarian translation GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvő kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Sorozatszerkesztı DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 963 9282 68 5 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelıs kiadó. LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és mővészeti vezetı LANTOS KÁLMÁN Készült 21 nyomdai ív terjedelemben, 53 gos, 2,4 volumenizalt Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 708 Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató

Édesanyámnak, Elizabethnek, aki nagyon szeretett olvasni ELSİ RÉSZ Chris leszedte a kis, sárga Post-it cédulát kedvenc kávésbögréjérıl, és elolvasta az ismerıs, kacskaringós kézírással írt üzenetet: Prágába mentem, szerdán jövök. Talán. Puszi, L. Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Hétfı reggel volt, az elsı munkanapja azután, hogy hazaérkezett egy tíznapos, fantasztikus sítúráról, a francia Alpokból. Fél nyolckor ért be az irodába, frissen, kipihenten, készen arra, hogy rendbe hozzon minden gubancot, amit Lenka okozott a cégnél, amíg ı távol volt. Ahogy arra számított is, akadt tennivaló. A számítógép lerobbant, ráadásul egy levél várta az alap könyvvizsgálóitól, valami felszaporodott kamat könyvelési problémáival kapcsolatban. Ráadásul Lenka megvásárolt egy csomó kötvényt, amelyet egy rendkívül gyanúsan csengı nevő, lengyel mobiltelefon-társaság bocsátott ki. És most itt ez az üzenet. Lenka nyilván tudta, hogy Chris dühös lesz. Azért hagyta a konyhában, a bögréjén az üzenetet, hogy legyen pár perce visszazökkenni a munkába, mielıtt megtalálja. Milyen figyelmes! Legalább még egy napig Londonban maradhatott volna, hogy elmondja neki, mi történt, amíg ı távol volt. Ez volt az elsı vakációja azóta, hogy tavaly Lenkával megalapították a Carpathian Fund Management nevő befektetési alapot. Arra számított, a távollétében minden szét fog esni. De ahogy lehunyta a szemét, és felidézte magában, milyen érzés volt a friss porhó a sílécei alatt, úgy döntött, megérte. Hirtelen megcsörrent a telefon. Chris magával vitte a kávésbögrét az íróasztalához, és felvette a kagylót. - Carpathian, tessék.

- Jó reggelt, Chris! Na, lebarnultál? - Azonnal felismerte a rekedtes, lelkesen áradó hangot. - Lenka, hol vagy? - Nem találtad meg az üzenetet? Prágában. - Megtaláltam, de mégis, mit csinálsz ott? Itt lenne a helyed, hogy elmondd, mi folyt a távollétemben. - Okos fiú vagy te, Chris, magadtól is rá fogsz jönni. Egyébként jó híreim vannak. Találtam magunknak irodát! - Prágában? - Persze, hogy Prágában! Emlékszel, megbeszéltük. Ez így is volt; megbeszélték, hogy nyitnak majd kisebb irodákat Kelet- Európa-szerte. De ennek egyelıre még nincs itt az ideje. Chris legalábbis így gondolta. Összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy mennyi adminisztráció szükséges az ilyesmihez. - Mi a baj, Chris? Nagyszerő hely, és azt hiszem, a megfelelı személyt is megtaláltam, aki vezethetné az irodát. Jan Pavlíknak hívják. Tetszeni fog neked. Gyere ide, és nézz körül. - De mikor? Hogy utazhatnék el? Rengeteg itt a munka. - Az megvár - mondta Lenka. - Ez most fontosabb. Gyorsan kell lépnünk, ha ki akarjuk venni ezt az irodahelyiséget. Nem szeretnék nélküled dönteni. Chrisnek az volt az érzése, Lenka pontosan ezt teszi. - De mi lesz a számítógéppel? És mi a fenét kezdünk az Eureka Telecom huszonötmillió euró értékő kötvényeivel? - Ne aggódj, Ollie már intézkedett, ma délelıtt megy majd valaki, aki megjavítja a számítógépet. És ha ideértél, majd elmesélem az Eureka Telecomot. Nagyon jó sztori. - Remélem is. - Jaj, Chris, szörnyen morcos a hangod - mondta Lenka megjátszott ijedtséggel. - Az iroda pont szemben van az Arany Medvével. Nagyszerő kocsma, Budvart is tartanak. Tetszeni fog, megígérem. Chris habozott. Kinézett az ablakon, a lenti téren növı tölgyfák felsı ágaira, amelyek idáig felnyúltak. A londoni közlekedés halk zsongása felszőrıdött az ötödik emeletre, idınként belehasított egy-egy taxis ordítozása, aki a biciklis futárokkal veszekedett. Igaz, megígérték a befektetıiknek, hogy nyitni fognak Közép-Európa felé. Feltétlenül szükséges, hogy az ember jelen legyen a helyszínen, ha meg akarja érteni az ottani piacot. Hát, ideje lenne, hogy teljesítsék az ígéretüket.

- Gyere el, Chris! - erısködött Lenka. - Ha meg akarod mosni a fejemet, azt itt is megteheted. Megint az lesz, amit Lenka akar, ahogy mindig. - Jól van - sóhajtott fel Chris. - Holnap este találkozunk. A taxi átmanıverezett az összevissza parkoló kocsik között a hóval borított kis téren, és megállt a Hotel Pariz elıtt. Chris fizetett a sofırnek, és bement a szállodába. Feltelefonált Lenka szobájába, és szólt neki, hogy tíz perc múlva várja ıt a hallban. Ennyi idı elég is volt, hogy lerakja a csomagját a saját szobájában, átöltözzön farmerba, és visszamenjen a hallba. Lenka természetesen megvárakoztatta. A zsúfolt hallt a huszadik század elejérıl származó dekorációk díszítették. A csillárok és a liftajtók rézbıl készültek; volt egy Rodin stílusában készült meztelen nıi szobor, a falakon art-noveau poszterek függtek mindenfélét hirdetve, cseh csokoládétól francia színdarabokig. Lenka mindig itt szállt meg, azt mondta, ez egyike annak a néhány szállodának a városban, amelynek még mindig van stílusa. Lenka Prágától harminc kilométerre nıtt fel egy kis faluban, aztán késıbb itt járt egyetemre. Imádta a várost. Chris nem volt meglepve, hogy itt akar irodát nyitni. És nem is akarta megakadályozni ebben. Habár technikai szempontból egyenrangú partnerek voltak a Carpathian Fund Managementnél, az egész mégiscsak Lenka ötlete volt, és Chris szerencsésnek tartotta magát, amiért partneréül fogadta. Tíz évvel korábban ismerkedtek meg, amikor mindketten lelkes ifjú résztvevıi voltak egy nagy New York-i befektetési bank, a Bloomfield Weiss továbbképzési programjának. Barátok lettek, és azután is tartották a kapcsolatot, hogy szétváltak az útjaik: Chris a Bloomfield Weiss londoni irodájába került, Lenka pedig New Yorkban maradt, a bank kelet-európai piacokkal foglalkozó irodájában. Aztán Lenka egyszer csak váratlanul felhívta. Chris otthon rostokolt, mert egy vírusos gyomorrontásból lábadozott, amit indiai útja során szedett össze, ráadásul épp kirúgták az állásából, és a barátnıje is otthagyta. Az önbizalma romokban hevert. Lenka a legjobbkor hívta. Arra készült, hogy otthagyja a Bloomfield Weisst, és egy saját befektetési alapot hoz létre. Megkérdezte, lenne-e kedve csatlakozni hozzá. Lenka megmentette az életét. Chris elıször persze visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy erre ı nem alkalmas, inkább csak hátráltatná Lenkát a munkájában, ı ezt komolyan is gondolta, de Lenka hallani sem akarta a kifogásait. Az ı bátorítására Chris végül összeszedte darabokra

hullott önbizalma cserepeit. Aztán kiderült, hogy Lenkának igaza volt: nagyon jó csapatot alkottak ık ketten. A Carpathian közép-európai államkötvényekbe és egyéb magas hozamú, de kockázatos kötvényekbe fektetett be. Legalábbis így írták le tevékenységüket a prospektusaikban. Valójában arról volt szó, hogy igen magas kockázati fokozatú értékpapírokkal kereskedtek, és Közép-Európa helyett helyesebb lett volna azt mondani, hogy a régi szocialista tábor, Oroszország nélkül. A befektetık azonban nagyon jól tudták, mit csinálnak. Annyi pénzt akartak keresni a vasfüggöny leomlásán, amennyit csak lehetett. Azt akarták, hogy Chris és Lenka kockáztassanak, és nagy pénzeket keressenek nekik, lehetıleg euróban. Lenka Chris segítségével ötvenötmilliós tıkét szedett össze, és még ennél is több kölcsönt vett fel. Ez idáig minden nagyon jól ment. Az elsı kilenc hónapban huszonkilenc százalékos megtérüléssel dolgoztak; csak januárban hat százalékot értek el. Chris elég régóta foglalkozott értékpapír-kereskedelemmel ahhoz, hogy tudja: a sikerük egy része pusztán a szerencsének tudható be. De jól ismerte az államkötvények piacát, Lenka pedig otthonosan mozgott a magas kockázatú kötvények piacán. Neki volt érzéke a nagy játszmák áttekintéséhez, Chrisnek az apró részletekhez. Lenkának sikerült bagóért kivenni a londoni irodát a Hanover Square-en, de a hosszú távú szerzıdés részleteirıl már Chris tárgyalt. És most Lenka talált irodát Prágában is: az elsı lépés abba az irányba, hogy tényleg európai érdekeltségő alappá váljanak. Chris azonban a saját kellemetlen tapasztalataiból tudta, hogy a kötvénypiacon a helyzet egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Több mint egy éve ez a sítúra volt az elsı olyan idıszak, amikor legalább pár napra el tudott feledkezni az üzletrıl, és nem aggódott a Carpathian miatt. De most újra kezdte az aggodalmaskodást. Ollie, a fiatal tızsdei elemzı, aki nekik dolgozott, meg tudja oldani a számítógép javítását, ı és Tina (aki még nála is fiatalabb volt, és a recepciós meg a titkárnı szerepét töltötte be) megbirkózik a dolgokkal pár napig. Ennél nagyobb aggodalmat jelentett azonban az Eureka Telecom kötvénycsomagja. Huszonötmillió euró nagyon nagy összeg egy ilyen mérető alap számára, mint a Carpathian. Chris keveset tudott az Eureka Telecomról, épp csak annyit, hogy egész Közép-Európára kiterjedı mobiltelefonhálózatot akarnak kiépíteni, és hogy a kötvényeket azon a héten bocsátották ki, amikor ı síelni volt. A Bloomfield Weiss, régi munkaadója volt a vezetı bankjuk. Nem tehetett róla, de a lelke mélyén még mindig bizalmatlanságot érzett minden olyan üzlettel kapcsolatban, amelyben benne van a Bloomfield Weiss keze.

Épp egy régi posztert tanulmányozott a falon, amely egy színdarabot hirdetett Sarah Bernhardt fıszereplésével, amikor felcsendült az ismerıs hang: - Chris! De jó, hogy eljöttél! Késtél. Lenka mosolygott, és kétfelıl arcon csókolta. Magas volt, a haja lenszıke. Szögletes arc, mandulavágású barna szem. Szők farmert viselt, bırdzsekivel és csizmával. Elragadóan festett. Ha Chris most látta volna elıször, a szó is a torkán akad. De mostanra már megszokta, hogy ez Lenka. Akármerre járt, mindenhol utánafordultak a férfiak, de ez ıt egyáltalán nem zavarta. - Háromnegyed órát vártam a Heathrow-n - magyarázkodott Chris. - Nem eszünk valamit? Éhen halok. - A gépen nem ettél? - Inkább spóroltam a közös vacsorára. - Jól van, akkor menjünk az Arany Medvébe. Bedobunk egy-két sört, és biztos lehet enni is valamit. - Nem nézzük meg az irodát? - kérdezte Chris. - Most csak kívülrıl tudjuk, rendesen csak holnap reggel. - És milyen hely ez az Arany Medve? - Csak egy füstös kiskocsma, Chris, majd meglátod. Ahogy elindultak, Christ megcsapta a drága parfüm illata, amit Lenka mindig használt, és már nagyon ismerıs volt neki. Annick Goutal, amint megtudta. Követte a nıt, ki a szállodából, az éjszakai hidegbe. Csontig hatoló, csípıs hideg volt, a szél átfújt Chris vékony, Londonba való télikabátján. Arra gondolt, bár hozott volna kesztyőt. - Gyere, erre - sürgette Lenka, és elindult egy csendes, hóval borított utcácskán. - Messze van? - Tíz perc séta. A Príkopy mellett van, ahol a legtöbb nagy bank található. Nagyon jó hely, és nem drága a bérleti díja. - Na és, ki az a Jan Pavlík? Biztos, hogy elvállalja a munkát? - Igen, ha neked is tetszik. Holnap bemutatlak neki. Szerintem érti a dolgát. - Beszéltél vele a fizetésrıl? - Nem, dehogy. Eszembe se jutott, elıbb mindenképp meg akartam tanácskozni veled - mondta Lenka. Chris csak ránézett. Lenka elnevette magát. - Majd megbeszéljük, ha odaértünk a kocsmába. Meg van még más is, amit tisztázni kellene. - Alig várom, de elıbb enni szeretnék valamit.

- Jól van, biztos, hogy csinálnak knédlit, azzal jól lehet lakni. Befordultak egy sarkon, és kibukkantak az óvárosi térre. Chris megtorpant és csak bámult, lenyőgözte a varázslatos látvány, az érdekesen megvilágított, tündérmesébe illı épületek, amelyek csillogtak a hóban. A középkori városháza magasan kiemelkedett a színesre festett, régi barokk kereskedıházak közül, és valami szobor sötétlett a tér közepén. Egy szaxofon rekedtes hangja szőrıdött ki egy közeli bárból. - Na, gyere már - mondta Lenka, és megrángatta Chris karját. - Azt hittem, éhes vagy. Chris sejtette, hogy Lenka szándékosan hozta erre, hogy mutogassa a várost, amelyet annyira szeret. Követte, és elindultak a még szőkebb utcácskák labirintusában. - Remélem, tudod, merre kell menni - jegyezte meg Chris. Itt-ott egy-egy lámpa világította meg a kapualjakat és néhány bezárt kristályboltot. Chris érezte a hideg szagát a levegıben. A hó érintetlenül csillogott az utcalámpák fényében, csak itt-ott látszott egy-egy autó keréknyoma. Minden csöndes volt, a városi közlekedés zaját eltompították a környezı házak és a hólepel. Chris hirtelen halk, gyors lépteket hallott a hátuk mögött. Ahogy a lépések közeledtek, hátrafordult. Lenka épp elkezdett mondani valamit. Egy férfi közeledett feléjük szapora léptekkel, alig pár méterre volt már csak tılük, valamit fogott a kezében, és egyenesen Lenka felé tartott. A másodperc egy töredékéig Chris nem reagált: túlságosan meglepte, ami történt, képtelen volt felfogni. Aztán, amikor rájött, mi van a férfi kezében, felkiáltott, és rávetette magát. De hiába, túl késın volt. A támadó egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta Lenka kabátjának gallérját a bal kezével, magához rántotta, és a jobb kezével a torkához emelte a kést. A lány szeme tágra nyílt a rémülettıl és a sokktól. Az acélpenge megcsillant sápadt nyaka elıtt. A lélegzete zihálássá változott. Chrisre meredt, a szeme könyörgöm, hogy tegyen valamit. Túl ijedt volt, hogy küzdeni próbáljon, vagy egyáltalán megszólaljon. - Nyugalom... - mondta halkan Chris, és lassan emelte kezét a férfi felé. A férfi felhorkant. Chris látta a penge villanását, és hallotta, hogy Lenka fojtottan sikoltani próbál. Elırevetette magát, de a férfi nekilökte Lenkát, sarkon fordult és elrohant. Chris elkapta a nıt, és habozott, hogy a támadó után rohanjon-e. De aztán hagyta elmenni, és gyöngéden lefektette Lenkát

a földre. Vér folyt a hóra, és a nı drága bırdzsekijére. Chris letépte magáról a kabátot, és Lenka torkához szorította. Segítség! - kiabálta. Nem tudta, hogy van csehül, de megpróbálkozott a lengyellel. - Pomocy! Policja! Pogotwie! Lekarza! Valaki jöjjön már! Lenka ott feküdt a földön. Az arca máris halottsápadt volt, a szeme nyitva, a tekintete üres. Az ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Chris kétségbeesetten szorította a sebet Lenka nyakán a kabátjával, mintha az akaraterejével elállíthatná a vérzést. Másodperceken belül a keze és karja is csupa vér lett. - Lenka, kérlek! Gyerünk, szedd össze magad! Az ég szerelmére, ne halj meg! Lenka! De hiába. A lány tekintete egyre üvegesebben meredt a semmibe, és már nem lélegzett. Chris a melléhez emelte vértıl áztatott fejét, magához szorította, és rövid szıke haját simogatta. - Lenka - suttogta még egyszer, és megsimogatta a homlokát. Aztán gyöngéden lefektette a hóra, és sírva fakadt. Chris lehajtott fejjel ballagott a hóesésben, alig érzékelte maga körül a várost, ahol mindenki sietett a reggeli dolga után. Levegıre volt szüksége. Próbálta valahogy lecsillapítani magában a kavargó érzelmeket. Furcsán érezte magát. Az elsı könnyek után valami hideg fásultság vett erıt rajta. Kifelé zsibbadtnak és passzívnak mutatkozott. Alig aludt valamit az elızı éjjel. Lenka rémült tekintetét látta maga elıtt, ahogy könyörög, hogy tegyen valamit, és sápadt arcát a vérfoltos havon. Az agya szinte lebénult, képtelen volt gondolkozni. De a fásult felszín alatt kavarogtak benne a zavaros érzelmek. A halál iszonyata, a düh a gyilkos iránt, a bőntudat, amiért nem tudott segíteni, az, hogy soha többé nem fogja látni Lenkát, hallani a nevetését, veszekedni vagy tréfálkozni vele, vagy együtt ünnepelni a kis üzleti gyızelmeket. Mindezek az érzések ott lappangtak a lelke mélyén, és várták, hogy kitörhessenek belıle egy ordításban. De valahogy mégis tartott a törékeny külsı réteg, minden érzést csapdába ejtve. Az arca merev lett a jeges hidegtıl, és mintha egy jégréteg szorította volna belé a fájdalmas érzéseket is. A rendırség gyorsan megérkezett. Kérdéseket tettek fel Lenkáról, a támadásról és a férfiról. Chris nem látta tisztán az arcát. Közepes testalkatú volt, sötét kabátot és kötött sapkát viselt, mindössze ennyire emlékezett. És bajusza volt, ez is derengett. De még ennek sem vették sok hasznát. A

rendırség azt mondta, profi bérgyilkos lehetett az illetı. Állítólag nem könnyő valakinek elvágni a torkát. Chris ezerszer is elmondta nekik, hogy semmi elképzelése sincs arról, hogy ki akarhatta megölni Lenkát. Másnap reggel megérkeztek Lenka szülei. Egyszerő, hallgatag emberek, egyáltalán nem hasonlított rájuk a lányuk. Az apja vidéki orvos volt, az anyja ápolónı. Teljesen össze voltak törve. Chris minden tıle telhetıt megtett, hogy vigasztalja ıket, de épp csak pár szót értettek angolul. A bánatuk szívbe markoló volt. Chris végül kénytelen volt otthagyni ıket, és megint hasznavehetetlennek érezte magát. Elsétált ahhoz az utcához, ahol Lenka az új irodájukat bérelte. A házszámot nem mondta meg, de Chris rögtön meglátta az Arany Medve kocsmát. Vele szemben egy krémszínő, háromemeletes épület állt, díszesen faragott kapuval. Chris alaposabban szemügyre vette, és látta, hogy a kapunál öt réztábla sorakozik, nemzetközi ügyvédi, könyvelıi és tanácsadó irodák neveivel. Csak ez lehet az. De hát a prágai irodával most várni kell. Chrisnek eszébe jutott, hogy Jan Pavlík úgy tudja, ma találkozója van velük. Fel kellene hívni, és elmondani neki, mi történt. Kicsit habozott, óriási kísértést érzett, hogy bemenjen a kocsmába, és igyon egy sört. De aztán elfordult a csalogató melegségtıl; sétálni akart, érezni az arcán a hideget, és Lenka halálára gondolni. Céltalanul bolyongott az óvárosban, a kis tereken, bement a templomokba, nézegette a sárga, zöld és fehér házakat, amelyek mintha Lenka halálán gúnyolódtak volna a szépségükkel. Aztán a Károly-hídnál találta magát. Összébb húzta a kabátját, és felsétált a hídra. A közepén megállt, és visszafordulva a városra nézett. Lenka éveket töltött itt egyetemista korában. El tudta képzelni, milyen lehetett a bársonyos forradalom napjaiban: biztos ott volt a leghangosabbak között. Egy fiatal, idealista nı, aki alig várja az elıtte álló szabadsággal teli életet... De csak egy fél élet jutott neki. Nyomasztó, acélszürke fellegek borították a város fölött az eget, majdnem beburkolták a túlparton a várat. Kegyetlenül hideg szél süvített a Moldva felett, a folyó vize sebesen hömpölyögött. A hidegség a kabátja alá is behatolt, Chris megborzongott. Mi lesz most a Carpathiannal? A terjeszkedésrıl egyelıre le kell tenni; már az is nehéz lesz, hogy egyben tartsa a céget Lenka nélkül. De elszánta magát, hogy mindent megtesz, ami tıle telik. Lenka a partnere volt, bízott benne, és most sem fogja cserbenhagyni.

Az ódon kıhíd korlátjára támaszkodott, és lenézett a haragos folyóra. Arra a napra gondolt, amikor elıször találkoztak Lenkával, tíz évvel ezelıtt, New Yorkban. És egy borzongással hirtelen az is eszébe jutott, hogy akkoriban is történt egy haláleset. MÁSODIK RÉSZ 1. A zsúfolt metrókocsi begördült a Wall Street-i megállóba, és a huszonkét éves Chris Szczypiorski kitolakodott a peronra, a nyomában két másik fiatal angol bankárral. Gyerekesen fiatal arcukhoz nem nagyon illett az öltöny. Kíváncsi zavarral nézelıdtek maguk körül, mint a turisták, nem olyan elszánt üzletemberarccal, mint a többiek, akik munkába igyekeztek. - Nem hittem volna, hogy egy darabban megérkezünk - mondta Chris. - El se hiszem, amit az elıbb mőveltél, Duncan! - A tévében láttam, hogy így kell, esküszöm - védekezett a magas, vörös hajú fiatalember, aki enyhe skót akcentussal beszélt. - New York kemény hely ám! - Szerintem, amit te láttál, Duncan, az Tokióban volt - jegyezte meg Ian, a trió harmadik tagja. - Nem, nem Tokió volt. Te nem láttad, honnan tudod? - Én fogadni mernék, hogy Tokió volt - ismételte meg magabiztos vigyorgással Ian. Duncan összevonta a szemöldökét - Hát, nem tudom... - mondta elbizonytalanodva. Amikor a Grand Centralnál át akartak szállni a másik metróvonalra, Duncan az ajtónál jól benyomta a tömeget a kocsiba, hogy nekik is jusson még hely. Chris és Ian úgy húzták vissza. Ha az ajtó nem záródik össze, az utasok valószínőleg meglincselték volna.

- Na, mindegy, mindenesetre szerintem ezt többször ne csináld - mondta Chris, miközben kiléptek az állomás kijáratán. - Egyetértek Iannel. Az az érzésem, a helybelieknek nem tetszik ez a módszer. Kiléptek a Wall Streetre, amely úgy nyúlt el a végében álló, megfeketedett homlokzatú Trinity Churchtıl, mint egy mély szurdok. Elhaladtak a hot dog-árusok között, a Federal Hall klasszicista oszlopsora és a New York-i tızsde masszív kapuja elıtt, míg el nem érkeztek egy kis mellékutcához, amelyet egészen elsötétítettek a kétoldalt tornyosuló magas épületek. Itt, az utcácskában kicsit lejjebb állt egy keskeny, fekete felhıkarcoló. A bejárat felett arany betőkkel Bloomfield Weiss felirat állt. A dolgozók hosszú sorban vonultak be a bankba, mint a bolyba visszatérı hangyák. Az elıcsarnokban bejelentkeztek a biztonsági ıröknél, aztán felmentek a huszonharmadik emeletre, itt zajlott a Bloomfield Weiss világhírő továbbképzési programja, amelyet kezdı bankárok számára tartottak. Chris hat hónappal korábban, elızı év szeptemberében lépett be a Bloomfield Weiss londoni irodájához, egyenesen az egyetemrıl, ahogy a programban részt vevı kilenc másik fiatal is. Heten közülük az egyetem után azonnal New Yorkba jöttek, és már a kurzus végénél tartottak. Chris, Ian Darwent és Duncan Gemmel áprilisban érkeztek, hogy csatlakozzanak az abban az évben induló második kurzushoz. A Bloomfield Weissnek a világ minden táján található irodáiban dolgozó fiatal bankárok győltek öszsze, hogy öt hónapot töltsenek itt, a Wall Street legkeményebb tanfolyamán. Habár nagyon különbözıek voltak, a három brit összebarátkozott a félév alatt, amit zöldfülő kezdıként, a ranglétra legalsó fokán együtt töltöttek a londoni irodában. Duncan mindig is barátságos természető volt. Ian magatartása viszont kissé meglepte Christ. Az egyetem óta ismerték egymást, bár Oxfordban elég ritkán futottak össze, Ian Etonban végzett, és egy miniszter fia volt. Gyakran látták az egyetem területén, mindig egy elegáns, elıkelı családból származó szıke lánnyal az oldalán. Bár Ian három évet töltött el úgy, hogy alig vett tudomást a Chrishez hasonló, egyszerő mezei halandókról, most mintha elfogadta volna, hogy mind a ketten a Bloomfield Weiss alkalmazottai, és ami elmúlt, elmúlt. Chris ezt nem vette zokon tıle; szükségük volt egymásra. Amikor kiszálltak a liftbıl a huszonharmadik emeleten, egy alacsony, szıke nı fogadta ıket. Szolid kosztüm volt rajta, a haja szigorú kontyba hátrafésülve. Nem lehetett sokkal idısebb náluk, de azért mégis látszott, hogy nem tartozik közéjük. Kezet nyújtott nekik. - Hello, a nevem Abby Hollis. Én vagyok a tanfolyam koordinátora. Megtudhatom a nevüket?

Mindhárman bemutatkoztak. - Remek. Majdnem elkéstek, itt letehetik a holmijukat, aztán be lehet menni az elıadóterembe. Rögtön kezdünk. - Igenis - mondta Chris, gúnyos pillantást vetve Ianre és Duncanre. Abby Hollis összevonta a szemöldökét, aztán odafordult az újabb érkezıkhöz, akik épp kiléptek a liftbıl. A tanterem egy nagymérető, kör alakú elıadó volt, az asztalok öt sorban vették körül a katedrát, ahol számítógép és írásvetítı is volt, mögötte egy nagy vetítıtábla, a falon hagyományos fekete tábla. Ablakok nem voltak a teremben, jól hallatszott a légkondicionáló állandó halk zúgása. Alattuk és fölöttük a többi emeleten bankárok százai nyüzsögtek, hogy a pénzbıl még több pénzt csináljanak. Itt, az épület szívében, majdnem pontosan középen kaptak helyet a fiatal gyakornokok, megvédelmezve a veszélyektıl és kísértésektıl, amit a körülöttük kavargó dollármilliók jelentettek. A terem már tele volt mindenféle emberrel, férfiakkal és nıkkel. Chris végigfuttatta a tekintetét a névtáblákon. Végre a saját furcsa neve nem volt olyan feltőnı a sok egzotikus név között. A Szczypiorsky semmivel nem hangzott furcsábban, mint a Rama-nathan, a Ng vagy a Nemeckova. Chris helyet foglalt egy magas, szıke hajú, Eric Astle nevő amerikai fiú és egy fekete bırő lány között, akit Latasha Jamesnek hívtak. Duncan a háta mögött ült le, Ian az egyik sor szélén. - Figyelmet kérek! - harsant fel egy szigorú hang. Mindenki elcsendesedett. Egy nagydarab, középkorú férfi állt meg középen. Fekete haja zselével volt rásimítva kopaszodó koponyájára. - A nevem George Calhoun, én irányítom a Bloomfield Weiss továbbképzési programját, amire nagyon büszke vagyok. Kicsit hallgatott, megvárta, míg minden figyelem felé fordul. - Ahogy azt önök is tudják, a Bloomfield Weiss a Wall Street legnagyobb tiszteletnek örvendı és legfélelmetesebb hírő befektetési bankja. Hogyan sikerült ezt elérnünk? Miért megy át a kezünkön több értékpapír évrıl évre, mint a versenytársainknak? Miért mi vagyunk a legjobbak? Nos, az egyik válasz éppen itt rejlik, ebben a továbbképzési programban. - Ez a Wall Street legkeményebb szakmai tanfolyama - folytatta. - Nemcsak megtanítjuk önöket minden eszköz használatára, amire szükségük lesz a munkájukhoz: kötvényhozam-számítás, vállalati finanszírozás és más ilyen finomságok, hanem arra is, hogy aki a legkeményebben dolgozik, aki soha nem hajlandó beérni a második hellyel, az lesz a gyıztes. - Calhoun hangja elhalkult, a szeme csillogott. - A Wall Street dzsungel, és

maguk mind ragadozók. Odakint... - intett tétova mozdulattal az ablaktalan falak felé - odakint pedig nyüzsögnek a zsákmánynak való áldozatok. Elhallgatott, nagy levegıt vett, aztán felrángatta a pocakján a nadrágot. - Van egy rossz hírem és egy jó hírem az önök számára. A rossz hír az, hogy nem fogja mindenki sikeresen elvégezni a tanfolyamot. Úgy döntöttünk, ettıl a kurzustól kezdve a leggyengébbek, a legalsó egynegyedben végzık lemorzsolódnak. Tudom, hogy mindnyájan nagyon keményen dolgoztak, hogy idejussanak, a legjobb iskolákat végezték el, száz más jelentkezıt megelızve nyerték el az állásukat. De az elkövetkezı öt hónapban keményebben fognak dolgozni, mint eddig egész életükben egybevéve. És a legkíméletlenebbek és legkeményebbek fogják majd felépíteni a Bloomfield Weiss jövıjét. Calhoun elhallgatott, és körbehordozta tekintetét a teremben, hogy lássa, milyen hatást tett a hallgatóságra. Mindenki döbbenten ült. - Van valakinek kérdése? Csönd. Chris körbenézett a társain. Mindenki olyan zavartnak látszott, mint ı maga. Egyszer csak felemelkedett egy kéz: egy magas, rövid szıke hajú, feltőnıen csinos lányé. A névtábláján Lenka Nemeckova állt. Calhoun összevont szemöldökkel odafordult, de a tekintete kissé megenyhült, amikor meglátta, kihez tartozik a kéz. - Tessék, ööö... Lenka. - Azt már tudjuk, mi a rossz hír - szólalt meg a lány erıs kelet-európai akcentussal, amelybe azért amerikai íz is vegyült. - De nem hallhatnánk a jó hírt is? Calhoun egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Chris halk nevetést hallott a háta mögül. Felismerte Duncan hangját. A nevetés végighullámzott a termen, feloldva a feszültséget, amelyet Calhoun olyan gondosan fokozott a beszédével. Calhoun nem örült a kérdésnek. - A jó hír, hölgyem, az, hogy az elkövetkezı öt hónapban minden gondolatuk álmukban és ébren nem lesz más, mint a Bloomfield Weiss - mondta, és olyan tekintettel meredt Lenkára, mintha belé akarná fojtani a választ. Lenka bájosán elmosolyodott. - Á, értem. Hát ez tényleg nagyszerő lesz. Az egész nap azzal telt, hogy különbözı elıadók arról beszéltek nekik, mennyit kell majd dolgozniuk, aztán megkapták a tankönyvéket is. A hatvan résztvevı délután ötkor szabadult el, zúgó fejjel, és csak a feladatokra

tudtak gondolni, amelyeket a következı héten el kell majd végezniük. Abby Hollis mindenkinek átadott három vaskos tankönyvet, a kötvénymatematika, a közgazdaságtan és a tıkepiacok témakörérıl. Egy vászonszatyrot is mellékelt hozzá, az oldalán diszkrét Bloomfield Weiss felirattal, mert az elegáns aktatáskába, ami a legtöbbjüknél volt, nem fértek volna bele a vaskos kötetek. - A fenébe - motyogta Duncan, aki nagyon elgyötörtén festett. - Muszáj innom egy sört. Ezt Chris és Ian is jó ötletnek találta. A mindig mindenkivel barátságos Duncan odafordult egy kövérkés fiatalemberhez, akinek hosszú, hegyes orra volt, és épp akkurátusán pakolgatta a tankönyveket a szatyrába. Rudy Moss volt a neve. - Velünk tartasz? - kérdezte Ian. Rudy vetett egy pillantást a teletömött vászonszatyorra, és sajnálkozva megrázta a fejét. - Nem hiszem - mondta, és elballagott. - Nem bánjátok, ha mi is csatlakozunk hozzátok? - szólalt meg egy hang Duncan háta mögött. Eric Astle volt az, egy amerikai fiú, aki Chris mellett ült, és akivel a délután folyamán váltottak egy-két csodálkozó pillantást. Egy alacsony, fekete fiatalember volt vele, az állán sötétlı borostával. Eric bemutatta: Alex Lubron. - Hát persze, gyertek csak - mondta Duncan. - Tudtok a közelben valami jó helyet? - Ott a Jerry's - javasolta Alex. - Gyertek, megmutatjuk. - És elvezette a kis csapatot a lift felé. Közben elhaladtak Lenka mellett, aki egyedül álldogált. Körülötte kavarogtak a fecsegı emberek, de ıt valahogy senki nem akarta bevonni a beszélgetésbe. Duncan kicsit habozott, aztán megszólította: - Nincs kedved inni velünk valamit? - kérdezte barátságos mosollyal, amelyet Lenka azonnal viszonzott. - Miért ne? - válaszolta, és összeszedte a holmiját. - Mehetünk. Jézusom, el tudjátok hinni, hogy tényleg kibuktatják az alsó egynegyedet? - kérdezte Duncan, miután a társaság letelepedett egy kis kerek asztal köré, és a pincér kihozta a hideg söröket. A Jerry's egy kis alagsori bár volt, egy saroknyira a Bloomfield Weisstıl. Tele volt brókerekkel, akik munka után még egyszer átélték az aznapi kalandjaikat. - Az nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Vagy igen?

- De bizony lehet - vélekedett Chris. - De hát annyit dolgoztunk, hogy idáig jussunk. Ostobaság most kidobni valakit - méltatlankodott Duncan. - Úgy is van. Nem fognak kirúgni senkit. Ne aggódjatok - mondta Ian, és rágyújtott egy cigarettára. - Ez csak arra jó, hogy megszabaduljanak attól a néhány embertıl, aki nem tetszik nekik. Velünk nem lesz semmi baj. - Lehet, hogy veled nem, én magamban azonban nem vagyok olyan biztos. Ian megvonta a vállát, mintha úgy gondolná, lehet valami abban, amit Duncan mond, de nem érdekelné túlságosan. Ian csiszolt modorú volt és nagyon magabiztos. Az arca sötét, finom vonású, sıt veszélyesen jóképő. Hármuk közül ı hordta a legjobb öltönyöket, a mandzsettájában mindig díszgomb csillogott, a nyakkendıjén soha nem voltak foltok, és Duncantıl eltérıen, soha nem lógott ki az inge. İ volt az, akinek leginkább sikerült úgy kinézni és beszélni, ahogy egy befektetési bankárhoz illik. Az egyetlen apró részlet, ami nem illett a képbe, az volt, hogy tövig lerágta a körmeit. - Kérhetek egyet? - mutatott Lenka Ian cigarettásdobozára. - Ó, elnézést, persze - Ian megkínálta a lányt, ı pedig szemmel látható gyönyörőséggel rágyújtott. - Még valaki? Alex is kért egyet. - Szörnyen barbár ez az ország, nem hagyják dohányozni az embert - jegyezte meg Lenka. - Nem tudom, hogy fogom majd kibírni egész nap. A bank irodáiban mindenhol tilos volt a dohányzás. Egyes brókerek ugyan a szabályra fittyet hányva szivarozgattak, de az ı idejük egyre inkább kezdett lejárni. - Úgy van - tette hozzá Ian. - Talán nincs jogunk cigarettát tartani magunknál? Vagy ezt a fegyverekrıl mondja ki az alkotmány? Nem is emlékszem. - Szerintem mindenképp egy dohányost kéne megválasztani elnöknek, nem gondolod, Eric? - mondta Alex. - Eric a mi politikai aktivistánk. Neki köszönhetı, hogy Busht megválasztották! - Kösz, Alex - biccentett Eric. - Tényleg dolgoztam a Bush-kampányban még egyetemista koromban - magyarázta a többieknek. - George rendszeresen felhívta, hogy megkérdezze tıle, mit mondjon Gorbacsovnak - tódította Alex. Eric égnek emelte a tekintetét. Furcsa párost alkottak ık ketten. Eric magas volt, egyenes tartású, mindig jólfésült, szögletes állkapcsú, és a mosolya kivillantotta tökéletes fog-

sorát. Alex vagy tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, szikár, göndör hajú, az arcán erıs borostával, amitıl mindig úgy festett, mintha nem borotválkozott volna aznap reggel. A nyakkendıje állandóan félrecsúszott, és az inge legfelsı gombja nem volt begombolva. Barna szemében, a sötét szemöldök alatt humor és intelligencia csillogott. Chris egyre jobban megkedvelte mindkettıjüket. - Nem tetszett nekem ez a Waldern professzor - jegyezte meg Duncan, visszaterelve a beszélgetést az aggodalmaikra. - Nekem se - helyeselt Chris. Waldern vékony, izmos férfi volt, ıszülı szakállal és fényes fekete madárszemekkel. Szemlátomást nagy élvezettel ecsetelgette, hogy mennyi tanulnivalójuk lesz, és milyen keményen fog bánni azokkal, akik nem tudnak megbirkózni az anyaggal. - Az a dolga, hogy kemény legyen - jelentette ki Eric. - Azt mondják, idınként felnıtt férfiak is sírva fakadnak miatta. - El is tudom képzelni - mondta Duncan. Aztán Erichez és Alexhez fordult. - Ti biztos többet tudtok már arról, hogy folynak itt a dolgok. Tényleg ilyen szigorúak lesznek? - Valószínőleg - felelte Eric. - Calhoun úgy hat hónappal ezelıtt vette át a program irányítását. Az a baj, hogy nagyon szeretne változtatni a dolgokon. Több darwini élet-halál harcot vinni bele. Kiszórni a veszteseket, mielıtt egyáltalán nekikezdenénk az igazi munkának. Állítólag a bank vezetése is támogatja az elképzeléseit. Mi vagyunk a kísérleti nyulak, akiken elıször kipróbálják. - Én a helyetekben nem aggódnék túl sokat - szólt közbe Alex. - Mint mindenhol, itt is attól függ minden, hogy kiket ismersz. Ha sikerül valamelyik osztály vezetıjével összebarátkoznod, és késıbb alkalmazni szeretne, akkor senki nem árthat neked. Nyugi. - És neked van ilyen ismerısöd? - kérdezte Duncan. - Én például hat hónapot dolgoztam a jelzálogosztályon - mondta Alex. - A fınököm szeretett. Velem minden rendben lesz. Duncan ettıl csak még idegesebb lett. - És te? - kérdezte Erictıl. - Ó, én nem tudom, hol végzem majd. Meglátjuk. - Azt csinálhatsz, amit akarsz - jegyezte meg Alex. - Téged mindenki szeret. Eric vállat vont. - Elıbb éljük túl a következı öt hónapot. Duncannek ez nem nagyon tetszett. - Nem hiszem, hogy Londonban bárkit is különösebben érdekelne, hogy velem mi lesz - mondta bánatosan.

Chris nagyon jól tudta, hogy Duncan mit érez. Mindhárman úgy hányódtak a londoni irodában, mint az elveszett gyerekek. - Ugyan már, fiúk - szólt közbe Ian, nem kell pánikba esni. A disznók épp ezt akarják kiváltani belılünk. Itt vagyunk New Yorkban öt hónapig, egy bankár fizetésével. Élvezzük ki! - Erre iszunk! - mondta Lenka, és felemelte majdnem üres poharát. Mindenki magasba emelte a söröspoharat. - Duncan, tudod, mit kell csinálni, ha nehézre fordulnak a dolgok? - fordult hozzá Lenka. - Mit? - Ide lejössz, és iszol velünk pár sört. Ez a cseh módszer. Mindig beválik. Duncan elmosolyodott, és kiitta a sörét. - Meggyıztél. Akkor rendeljünk még. - Elkapta az arra haladó pincér karját, aki elég zordan nézett rá, de felvette a rendelést az újabb körre. - Szóval te Csehországból jöttél? - kérdezte Chris. - Nem tudtam, hogy a Bloomfield Weissnek Prágában is van kirendeltsége. - Igen, cseh vagyok, de itt New Yorkban dolgozom. Most, hogy leomlott a vasfüggöny, szükségük van Kelet-Európa-szakértıre. Azt mondták, elég sokat fizetnének. Bár tulajdonképpen Keatshez és Shelleyhez jobban értek, de ezt nem mondtam nekik. - A lány folyékonyan és magabiztosan beszélt angolul, de elég erıs akcentussal. - Angol szakos voltál? - Angol és orosz szakon végeztem, a Károly Egyetemen Prágában. Aztán a Yale-re jártam posztgraduális képzésre, de ez a strukturalista marhaság sok volt nekem. Amerikában minden a pénzrıl szól, ezért úgy gondoltam, jobb lenne, ha arról tanulnék meg valamit. Csak két hete kerültem a Bloomfield Weisshez. - Közgazdaságtant nem is tanultál? - kérdezte Alex. - Nem hiszem, hogy az a fajta közgazdaságtan, amit nálunk tanítanak, nagy hatással lenne a Bloomfield Weissre. De elolvastam pár amerikai könyvet a témáról. Elboldogulok. - Chrishez fordult. - Na és Mr. Szczypiorski? Te, ugye, lengyel vagy? Chris elmosolyodott, amikor a lány olyan hibátlanul ejtette ki a kiejthetetlen nevet. - Nem. A szüleim persze onnan származnak, de én már Halifaxban születtem, Észak-Angliában. Csak egyszer voltam Lengyelországban, és yorkshire-i akcentussal beszélek lengyelül. - Ez aztán a rémes név - jegyezte meg Alex. - Hogy is? Zizipisky?

Chris nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa. - Tudom. Gondolkoztam is rajta, hogy megváltoztatom, Smithre vagy ilyesmire, de túl bonyolult lett volna. Az egyetemen Chris már annyira torkig volt, hogy mindenhol kétszer kell betőznie a nevét, hogy már a nyomtatványokat is beszerezte, amelyek a névváltoztatáshoz kellenek. De aztán végül mégsem tette meg. Szczypiorski az apja neve, és amúgy se nagyon maradt belıle más. El kell viselnie. De legalább a keresztnevét, a Krzysztofot könnyő volt lerövidíteni Chrisre. Ki ez a Rudy Moss nevő fickó? - szólalt meg Duncan. - Láttátok, milyen pillantást vetett rám, amikor elhívtam inni valamit? Mintha azt mondtam volna, hogy a kishúga leszbikus. - Egy seggfej - mondta Alex. - Van egy-két ilyen ember a társaságban, ı a legrosszabb. Ne törıdjetek vele. - Hogy érted? - kérdezte Duncan. - A legtöbb folyton nyalizik - magyarázta Alex. - Azt hiszik, ha megfelelı helyen nyomulnak, akkor ık kapják majd a legjobb állásokat. Mindenben ık akarnak az elsık lenni, a nyalizásban is. Ez Rudy fı specialitása. Duncan egy grimaszt vágott. - Itt a versengés a legfontosabb - magyarázta Eric - Mindnyájunktól elvárják, hogy versenyezzünk egymással a legjobb állásokért és a legjobb osztályzatokért. Az ilyen Rudy Moss-félék beveszik ezt az egész maszlagot. - De te nem? - kérdezte Chris. - Azt hiszem, én inkább csapatjátékos vagyok. Jobban szeretek együtt dolgozni másokkal, mint ellenük. - Akkor mi a fenét keresel a Bloomfield Weissnél? - vágott közbe Ian. - Itt nem csapatmunkára van szükség. Eric elmosolyodott és vállat vont. - Calhounnak igaza volt. A Bloomfield Weiss a legjobb a Wall Streeten. Én is a legjobbat akarom elérni, de a magam módszerével. Mind ünnepélyesen bólogattak, Alex kivételével, aki felnevetett. - Marhaság. A te módszered azt jelenti, hogy elázva jössz haza hajnali háromkor, és fel se kelsz másnap délig! - Nekem tetszik ez a módszer! - jelentette ki Lenka. Eric vigyorgott. - Hé, egy Bloomfield Weiss befektetési bankárról beszéltek! Duncan kiitta a sörét. - Hát, azt hiszem, ideje lenne indulni, ha egyáltalán bele akarunk kezdeni a rengeteg házi feladatba, amit kaptunk.

Így hát elindultak haza, mindenki más-más metróvonalon. Chris, Ian és Duncan közösen vettek ki egy lakást az Upper East Side-on. Duncan most nagyon óvatosan viselkedett a metrókocsiban. Az út nagy részén Lenkáról beszélt. Nyilvánvalóan nagy hatást tett rá a lány. Chris meg tudta érteni Duncant, de ı a maga részérıl el volt szánva, hogy hőséges marad Tamarához, a barátnıjéhez, akit Londonban hagyott. A hideg éjszakai levegı kicsípte Chris arcát, és segített a fejébıl kisöpörni a rengeteg pénzügyi fogalmat és elméletet, amelyet az elmúlt három órában az agyába próbált gyömöszölni. Április elején jártak, és már rég tavasznak kellett volna lenni, de Chris még mindig fagyosnak érezte a levegıt. Öszszehúzta magán kopott bırkabátját, és elindult egy keresztutcán a Fifth Avenue és a Central Park felé. Az utca mindkét oldalán meleg sárga fény ömlött ki az elegáns lakóházak márvány elıcsarnokából, és egyenruhás portások bámultak ki unottan az éjszakába. A tanulnivaló máris egyre jobban felhalmozódott, és Chris mind nehezebben tudta megemészteni a rengeteg anyagot. Próbálta leporolni a pókhálókat az iskolában szerzett matematikatudásáról, de ez nem volt elég. És hogy tudna mindennel megbirkózni szerdáig? Nem szólt semmit, amikor Duncan az aggodalmairól beszélt. Neki is megvoltak a maga félelmei, de úgy gondolta, jobb, ha megtartja magának az érzéseit. Ian tökéletesen magabiztos volt; és annak alapján, amit Chris eddig látott a pénzügyi világból, biztos volt benne, hogy ez a siker egyik fı kulcsa. Ha az ember nem elég magabiztos, legalább játssza meg, és reménykedjen, hogy senki nem jön rá az igazságra. De itt a tanfolyamon úgyis minden kiderül. Waldern professzor mindenre rá fog jönni másnap reggel, amikor megkéri, hogy mondjuk, magyarázza el, mi az a módosított lekötési idıszak. Vagy Calhoun, a beígért vizsgák után. Duncannek igaza van: óriási szégyen lesz, ha ennyi küzdelem után kibuktatják. Chris nagyon keményen megdolgozott azért, hogy kijusson New Yorkba. Tizenegy éves korában kezdett komolyan foglalkozni a tanulással, az édesanyja sok segítségével és bátorításával, és sikerült is bejutnia a helyi gimnáziumba, végül leérettségizett, és maga is meglepıdött, milyen jó eredménnyel. Oxfordba jelentkezett, történelem szakra, ı tulajdonképpen nem akarta, Tony Harris, a történelemtanára beszélte rá. Legnagyobb meglepetésére felvették. Az édesanyja nagyon boldog volt. Azt mondta, mindig is tudta, hogy Chris képes rá, és hogy az apja eszét örökölte. Chris tudta,

hogy ez nem egészen igaz, de úgy érezte, az apja, bárhol van is most, büszke rá. És ez nagyon jó érzés volt. Azután jött Oxford, az egyetem, és még több tanulás. És aztán a nagy probléma, hogy fog állást találni, ha végzett. A recesszió egyre jobban éreztette hatását, és egyre kevesebb helyen vettek fel szívesen az egyetemrıl frissen kikerült fiatalokat gyakornoknak. A verseny nagyon erıs volt. Chris keveset tudott a cégekrıl, amelyek megkeresték az egyetemet állásajánlatokkal, de tizenöt helyre is beadta a jelentkezését, köztük a Bloomfield Weisshez. A legtöbben elutasították, sokan még felvételi beszélgetésre sem hívták be. Sötét pillanataiban a nevét okolta mindezért. De a Bloomfield Weisshez behívták. A Cityben, a Broadgate-nél levı elegáns irodájukban öt bankár faggatta hosszasan. Érezte, hogy tetszik nekik. Tetszett nekik, hogy Halifaxból jött, tetszett a lengyel neve, és tetszett az elszántság, amely sugárzott belıle. Egy reggel, amikor a kollégium portása átadott neki egy levelet a Bloomfield Weiss emblémájával, már tudta, mi lesz benne. Kell nekik. És neki is kellett ez az állás. Habár ez volt az egyetlen állásajánlat, amit kapott, de egyben ez volt az is, amelyre leginkább vágyott. És most egy a hatvan kitőnıen teljesítı fiatal között. Hatvan fiatal férfi és nı, akik mindig mindenben legjobbak voltak. Hatvan gyıztes. Gyıztesek, mint Ian Darwent, Eric Astle, Alex Lubron, vagy az a szörnyő Rudy Moss. És ebbıl a hatvanból a tanfolyam során tizenöten elbuknak. Lehet, hogy Duncan lesz az egyik. De az is lehet, hogy Chris. Elérkezett az alacsony falhoz, amely a Fifth Avenue-nál elkeríti a Central Parkot. Benézett a park titokzatos sötétségébe, melyet mindenfelıl körbevettek a manhattani épületek fényei. Ideje lenne hazamenni és aludni. Másnap is sokat kell tanulnia. Nagyot sóhajtva arra gondolt, hogy öt hónapon át ez minden áldott nap így lesz. Úgy döntött, megpróbálja elfojtani a kétségeit és nyugodtnak maradni, és mindent elkövet, ami csak tıle telik, hogy ne kerüljön a tizenöt vesztes közé. 2. A tanfolyamon nagyon kemény munka folyt. Az úgynevezett esetelemzı módszert használták az oktatásban, amelyet a Harvard jogi karán dolgoztak ki, aztán késıbb az üzleti iskolák is átvették. A módszer abból állt, hogy

tanulmányoztak egy esetet, vagyis egy üzleti probléma részletes leírását, amellyel egy bizonyos pénzügyi koncepciót illusztráltak. Ezt aztán az órán részletesen megvitatták. A professzor kiválasztott egy szerencsétlen áldozatot, hogy a hozzászólásával kezdje meg a vitát, aztán kérdésekkel bombázta. A legjobb esetben ez valóban remek módja a felmerülı problémák vizsgálatának. A rosszabb pillanatokban azonban nyilvános megaláztatás a kiszemelt diáknak. A nehézség nemcsak az volt, hogy elızı este át kellett gondolniuk a feladott eseteket. Ahhoz, hogy egyáltalán megértsék, mirıl van szó, hosszú oldalakon kellett átrágniuk magukat a vaskos tankönyvekben. Minden napra jutott legalább egy újabb komplikált elmélet. Waldern professzor a tanfolyam elsı hónapjaiban két kurzust tartott: a tıkepiacokról szólót és a kötvénymatematikait. Ez volt a két legfontosabb tantárgy. A matematika pontos ismerete elengedhetetlen volt, ha valaki jó bróker akart lenni. Waldern kitőnı tanárnak bizonyult. A legunalmasabb pénzügyi fogalmakat is úgy tudta elıadni, hogy érdekesen és izgalmasan hangzott. A diákokból csalogatta ki a problémák megoldását, aztán az irányításával minden szépen a helyére került a fejekben. Chris intellektuálisan stimulálónak találta az óráit, de nagyon fárasztónak. Waldern azonban hajlott az erıszakosságra is. Duncan elejétıl fogva rettegett, hogy egyszer ıt szemeli ki a vita megnyitására, ami aztán a harmadik napon be is következett. Chris tudta, hogy Duncan elızı este órákat töltött a felkészüléssel. Arról volt szó, hogy egy légitársaságnak el kell döntenie, hogy fix kamatozású értékpapírt bocsásson-e ki, vagy lebegtetett rátával kölcsönt vegyen fel. De Duncan sehogy sem értette a dolgot. Bizonytalanul kezdett neki, újból ismertette az ügyet, és Waldern rögtön szagot fogott, megérezte, hogy Duncan nem sokat tud. Húsz percet töltött azzal, hogy neki és a többieknek is bebizonyítsa, hogy Duncan a legalapvetıbb elveit sem érti a fix kamatozású értékpapírok lényegének. Duncan természetesen összeomlott. Egyik-másik diák, például Rudy Moss gúnyosan vigyorgott. Chris nagyon dühös volt. Néha próbálta hangosan bemondani a helyes válaszokat, de Waldern nem vett róla tudomást. De nem Waldern volt az egyetlen keménykező tanáruk. Abby Hollis úgy viselkedett, mint egy kis diktátor. Állandóan ott sürgött-forgott az órák elıtt és után, és valamivel mindig nyaggatta ıket. Lenka eleinte csak nem bízott Abbyben, de aztán a tanfolyam második hetében össze is tőzött vele. Lenka elég feltőnı módon öltözködött. Nem volt hajlandó jellegtelen kosztümökben járni, mint a legtöbb amerikai nı; elegáns ruhákat, rövid szoknyákat, szők blúzokat, kasmírkardigánokat és

selyemsálakat hordott. Inkább párizsinak festett, mint New York-inak. A férfi kollégáknak ez persze tetszett, de a nıknek már kevésbé. Chris egyszer hallotta is, hogy arról pletykáinak, honnan van pénze ilyen ruhákra egy gyakornokfizetésbıl. Egy reggel Lenka épp Chrisszel és Duncannel beszélgetett a folyosón, amikor megjelent Abby. Lenkán aznap szolid, világosszürke nadrágkosztüm volt, talán a legkonzervatívabb darab a ruhatárában. - Lenka, egy pillanatra - szólt oda Abby, és megfogta a karját. Abby halkan mondott valamit, amit Chris és Duncan nem hallottak, csak azt, hogy Lenka azt feleli: - Hogy nem megfelelı az öltözékem? Hogy érti, hogy nem megfelelı? Abby vetett egy pillantást Chrisre és Duncanre. - Tudnia kell, hogy a Bloomfield Weissnél nem szokás nadrágot viselni - mondta. Lenka felhorkant. - Ez abszurdum! Chris és Duncan is nadrágot viselnek. A legtöbb résztvevı a tanfolyamon nadrágban jár. Sidney Stahl, a bank elnöke nadrágban jár. Akkor én miért ne? - Nagyon jól tudja, hogy értem - felelte Abby. Az arca elvörösödött, de nem hátrált meg. - Nem megfelelı viselet nık számára. - Szóval férfiaknak megfelelı, de nıknek nem? És ki találta ezt ki? Fogadni mernék, hogy egy nı. - Nem tudom, ki találta ki. De a nık nálunk nem hordanak nadrágot. - Hát mostantól hordanak - jelentette ki Lenka, és bevonult az elıadóterembe. A szünetben odament Chrishez és a többiekhez, akik a kávéautomata mellett álldogáltak. - Hihetetlen ez a nı - mondta. - És láttátok, milyen kosztüm volt rajta? Meg az a rémes fodros blúz! Szerintem azt kéne betiltani. - Tavaly még ı is a tanfolyamra járt - jegyezte meg Alex. - Tényleg? - Ugyanolyan gyakornok volt, mint mi. Állítólag nem ment túl jól neki. A program végén nem találtak a számára semmi munkát, így lett koordinátor. Azt mondják, ha bebizonyítja George Calhounnak, hogy itt jól végzi a dolgát, akkor kaphat valami rendes állást. - Te jóságos ég! - nyögött fel Duncan. - És ha velem is ez lesz? Nem bírnám elviselni. Pár pillanatig hallgattak, és arra a szörnyő sorsra gondoltak, ami a kiesı tizenötre vár.

- A legtöbbnek könnyő - jegyezte meg Alex. - Mindnek van MBA végzettsége, foglalkoztak már ilyen tantárgyakkal. De be kell vallanom, nekem nagyon nehezen megy. - És olyan rengeteg az anyag - tette hozzá Chris, aki titokban örült, hogy Alex így beismerte, amit ı nem mert. - Ahogy az ember felfog valamit, már jön két újabb megértenivaló. - Nem jöttök fel hozzánk ma este? Talán segíthetünk egymásnak a tanulásban - javasolta Alex, és Ericre pillantott, aki egyetértıén bólintott. - Szerintem jó ötlet - mondta Chris. - Én is benne vagyok - csatlakozott hozzá Duncan. - Én is - mondta Ian. - Beengedtek nıket nadrágban? - kérdezte Lenka. - Általában nem, de a te esetedben kivételt teszünk - felelte Alex. Eric és Alex lakása jó messze volt, a West Side-on. Tágas volt, de elég elhanyagolt állapotban leledzett. A bérlık felelıssége lett volna a karbantartás. Csak a legszükségesebb bútorok voltak benne, és mindenfelé könyvek, füzetek és papírok hevertek diákos rendetlenségben. De a legmegdöbbentıbbek a falakon függı festmények voltak. Négy-öt nagymérető kép volt, mindegyikük valami olajfinomítószerőséget ábrázolt, különbözı napszakokban. Csövek, hengerek, tornyok, kémények, furcsa szögekbıl, bonyolult geometrikus ábrákat alkotva. Az éjszakai képeken ragyogó narancssárga és vörös fények hasítottak a sötétségbe. Az összhatás meglepıen gyönyörő volt. - Ezek fantasztikusak! - kiáltott fel Lenka. - Ki csinálta ıket? - Én - mondta csöndesen Alex. - Te? - fordult hozzá szemmel látható meglepetéssel Lenka. - Nem is tudtam, hogy festesz. - Az egyetem után pár évig próbáltam hivatásos festıként megélni. Volt pár kiállításom is, eladtam néhány képet, de alig tudtam megélni belıle. És nem tetszett a gondolat, hogy nyomorogjak, úgyhogy most itt vagyok. - Nagy kár - jelentette ki Lenka. Alex vállat vont - Mind ezért vagyunk itt, nem? - A hangjában védekezés csengett. Lenka nyilván érzékeny pontjára tapintott - Ne haragudj. Azt hiszem, igazad van. De nagyon fura ez a téma. Miért ilyeneket festettél? - New Jerseyben nıttem fel - mesélte Alex. - Arrafelé nagyon sok olajfinomító van. Gyerekkoromban mindig megbámultam ıket a kocsi ablakából, ha arra jártunk. Teljesen elbővöltek. Aztán késıbb, egyetemista ko-