Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Zöllei Zoltán A KATONAI KÖZELHARC- ÉS KÉZITUSA-KIKÉPZÉS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚTÓL NAPJAINKIG, VALAMINT EZEK HATÁSA A MAGYAR HONVÉDSÉG KIKÉPZÉSI RENDSZERÉRE doktori (PhD) értekezés Témavezető: Prof. Dr. Berek Lajos ezredes 2003
TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés... 4 1. A katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés rövid egyetemes történeti áttekintése az első világháború kezdetéig... 10 1.1 A közelharc és kézitusa fogalma... 10 1.2 Emberek, embercsoportok létfenntartásáért folytatott küzdelme... 11 1.3 Az első államszervezetek és hadseregeik harceljárása, a harcosok felkészítése... 12 1.4 A görög városállamok hadseregei és egymás elleni küzdelmük... 13 1.5 A Római Birodalom katonai rendszere... 17 1.6 A középkori hadviselés, avagy a kézitusa fénykora... 20 1.7 A katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés átalakulása a lőfegyver megjelenésének és elterjedésének századaiban (14-18. század)... 28 1.8 A katonai közelharc és kézitusa szerepe a háború megvívásában a 19. századtól az első világháború kezdetéig... 31 2 Az első világháború közelharc- és kézitusa-kiképzésének jellegzetes vonásai... 34 2.1 A harcászati alapelvek, elgondolások, szabályzatok... 35 2.2 A kiképzés célja, azaz milyen katonát akartak nevelni a harc megvívására... 37 2.3 A kiképzés anyaga módszertana... 38 2.4 A kiképzésre fordított idő... 41 2.5 A szuronyharc kiképzésben felhasznált segédeszközök, speciális oktatási eszközök... 41 2.6 Az oktatást végző állomány felkészültségi színvonala... 42 2.7 Motiváció... 42 2.8 Tapasztalatok... 43 3 A katonai közelharc és kézitusa változásai a második világháború végéig... 47 3.1.1 A fizikai felkészítés, mint katonai testnevelés... 47 3.1.2 A közelharc felkészítés módszerei... 51 3.2 A katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés a második világháborúban az általános és specializált alakulatoknál... 53 3.2.1 A német hadsereg... 53 2
3.2.2 A katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés az angolszász hatalmaknál... 58 3.2.2.1 Nagy-Britannia... 59 3.2.2.2 Az Amerikai Egyesült Államok... 61 3.2.3 A Szovjetunió közelharc- és kézitusa-kiképzési rendszere a második világháborúban... 64 3.2.4 A Magyar Királyi Honvédség... 67 4 Nemzetközi kitekintés a közelharc- és kézitusa-kiképzés gyakorlatára a második világháborút követő időszakban... 69 4.1 A közelharc- és kézitusa-kiképzés főbb irányvonalai a második világháborútól napjainkig... 69 4.2 A közelharc- és kézitusa-kiképzés szerepe a különleges alakulatok felkészítésében... 74 4.2.1 Az Egyesült Államok... 75 4.2.2 Európai országok... 79 4.2.3 Az Orosz Föderáció... 83 4.2.4 Izrael... 84 4.2.5 A különleges alakulatok jövője... 85 4.3 A modern közelharc- és kézitusa-kiképzést meghatározó tényezők és feladatok... 86 5 A közelmúlt katonai közelharc- és kézitusa-kiképzése Magyarországon... 88 5.1 A második világháborútól napjainkig... 88 5.2 A kézitusa kiképzés jövője... 92 5.3 A békefenntartás feladatához tartozó önvédelmi ismeretekről... 93 5.4 Néhány gondolat a közelharc és kézitusa pszichológia megközelítéséről... 94 5.5 Tapasztalatok összegzése, jövőbeni irányok meghatározása... 96 5.6 Következtetések... 98 Összegzés... 100 Felhasznált irodalom Mellékletek Függelékek Szakmai publikációs tevékenység jegyzéke 3
BEVEZETÉS A katonai közelharc fejlődésének történeti vizsgálata, a katonai mesterségben betöltött szerepének nyomon követése és a jövő katonáinak kiképzésébe történő beillesztési lehetőségeinek teljes körű elemzése több tudományterületet érintő kutatást igényel. Abban a hadtudományi kutatásokon túl más tudományok, tudományágak figyelembevételével, azok összefüggő rendszerében végezhető. A téma interdiszciplináris jellege mindenekelőtt abból adódik, hogy a fizikai felkészítés, a közelharc-kiképzés számos módon kötődik a katonák egyéni és alegység-szintű felkészítéséhez. Ebből adódóan lényegesek a kapcsolatai katonai pedagógiával, a katonai pszichológiával vagy a katonai pályára való alkalmassággal. Problémáinak teljes értékű megválaszolásához figyelemmel kell lenni pl. a nevelés- és pedagógiatudományok, az egészségtudományok és nem utolsósorban a történettudományok területét érintő aspektusokra. Ez a munka elsősorban a fizika felkészítés és a katonai közelharc kapcsolatainak vizsgálatára irányul. Fontos vizsgálati szempontnak tartja a harcművészetek szemléleti-ismereti és módszertani eredményeinek, tapasztalatainak elemzését, alkalmazási lehetőségeinek keresését a katonai kiképzés során. Ahhoz azonban, hogy a katonai közelharc helyét, szerepét érdemben meghatározhassuk, szükséges és hasznos egy kultúrtörténeti, esetenként sporttörténeti áttekintés, amely tanulságaival és következtetéseivel hozzájárul az egyes történelmi korszakok katonai felkészítési tapasztalatainak hasznosításához. A katonai közelharc napjainkban nem kapja meg az őt megillető helyet a katonai kiképzésben sem a fizikai felkészítés, sem pedig az igen összetett motivációs szerepe szempontjából. Szerepének, jelentőségének alulértékelése többnyire a haditechnika mindenhatóságának hangsúlyozásából, az emberi tényező háttérbe tételéből, vagy éppen a regionális konfliktusok ez irányú tapasztalatainak felületes értékeléséből fakadnak. A KUTATÁSI TÉMA IDŐSZERŰSÉGE, FONTOSSÁGA A téma aktualitását erősíti az a tény, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni harc során a hadseregek és azok legjobban kiképzett egységei, milyen mértékben tudnak hathatósan fellépni a bombázásokon túl az esetleges közelharc szituációkban. Harcban a közelharc eszközeinek az alkalmazására jelenleg is szüksége mutatkozik. A kiképzés technikai anyagát a fegyverzet és a 4
felszerelés befolyásolja, de a legfontosabb tényezőről, az emberről, mint (pszichoszomatikus egységről) sosem szabad megfeledkezni. Amennyiben csak a tűzfegyverek oldaláról vizsgáljuk a kérdést, úgy tűnhet, hogy a fizikai felkészítés szerepe csökken, de akkor lemondunk arról a kemény harci szellemet erősítő lelki felkészítésről, amely a küzdelembe vetett hitet befolyásolja, ez pedig a győzelem kivívására negatívan hat. A haditechnika fejlődése, a harceljárások változásai egyre magasabb fokú fizikai és mentális képességekkel rendelkező katonákat, alegységeket igényelnek. Ennek a területnek a jelentőségét nem az öncélúan végzett harcművészeti elemek automatikus begyakoroltatásában látom, hanem ezen túlmutató célok késztetnek arra, hogy foglalkozzunk a témával. A katonai testnevelés kiképzés rendszerének alaprendeltetése, hogy jó kondícióban lévő, pszichikailag megfelelő, a kor kihívásainak eleget tenni tudó mozgásműveltségű, a harc eredményes megvívására alkalmas katonákat képezzünk ki. Az előbb megfogalmazottak kitűnő eszköze az önvédelmi- és közelharckiképzés, mert e tevékenységek elsajátítása révén a katona olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek számára hasznosak, mert saját testi épségének a megóvását célozzák, harci körülmények között a túlélés esélyeit növelik. Természetesen magába foglalja azokat a morális, akarati tulajdonságok fejlesztését is, amelyek nélkülözhetetlenek a katonai felkészítés során és ezáltal a fegyveres küzdelem megvívásakor. Az ilyen jellegű felkészülés megadja a katonának azt a pozitív akarati, erkölcsi attitűdöt, amely a háborúban való helytálláson túl az élet egyéb területén is önbizalmat, erőt sugárzó férfias kiállást kölcsönöz. Az egyént az eszmei-érzelmi motiváltságon túl a katonává alakító oktató-nevelő munka és a kiképzés teszi hazája fegyveres szolgálatát vállaló harcossá. Vagyis kell számára a hősies helytállást, a keménységet demonstráló közelharc- és kézitusa-kiképzés. A világban végbemenő változások, a háborúról alkotott elképzeléseink módosulása, a védelmi jelleg erősítése, az új szövetségi rendszerbe való beilleszkedésünk a kiképzési struktúra átalakítására és ezen belül a katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés átgondolására késztetnek bennünket. Míg az előző századok többnyire offenzív rohamozó harcost követeltek, addig korunkban, a 21. században már az önvédelmet is ismerő, terrorizmus ellen is hatékonyan alkalmazható, a békét megőrizni képes katona ideálja kerül előtérbe. Mindezek alapján jogos a kérdés, lemondhat-e a hadseregünk a közelharc- és kézitusa-kiképzés fejlesztésének lehetőségéről, kinek mit és hogyan oktassunk, melyek a legmegfelelőbb alternatívák? Dolgozatomban ezekre igyekeztem kellően megalapozott válaszokat adni. 5
KUTATÓI HIPOTÉZISEK Kutatómunkám kezdetén az alábbi hipotézist fogalmaztam meg: a NATO csatlakozás kapcsán hazánk létszámában kisebb, szervezetében, alkalmazásában, felszerelésében és kiképzettségében korszerűbb haderővel fog rendelkezni; honvédeinket alkalmassá kell tenni a szövetségesek haderejének színvonalához hasonló kemény fizikai teljesítőképességre, amelynek egyik leghatékonyabb eszköze az önvédelmi, közelharc- és kézitusa-kiképzés. a múlt kiképzési tematikái elavultak, megreformálásuk mindinkább szükségszerű. Felvetődik a kérdés: hogyan áll a Magyar Honvédség ezen a területen és milyen lépések történtek és történnek, hogy megfeleljünk a fenti a kihívásoknak? Elöljáróban annyit, hogy az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyították, a testnevelés és kiképzés ilyen irányú fejlesztése megrekedt, ellaposodott. A csapatoknál nem kötelező a közelharckiképzés kivéve azokat az egységeket (felderítők, gyorsreagálásúak), ahol alaprendeltetésből fakadóan bár a szükségesnél jóval kevesebb óraszámban foglalkoznak vele. Milyen alapvető problémák vetődnek fel a közelharckiképzés fejlesztését célul kitűző szakember számára? a rendelkezésre álló kiképzési időt az állományilletékes parancsnok határozza meg (sok esetben a napi feladatok ellátása nem teszi lehetővé az oktatást) az oktatási anyag nagyon egysíkú, legjobb esetben csak egy harcművészeti stílust képviselő; a kiképzést végzők sokszor saját maguk kreálta technikákat tanítanak, amelyek nem életszerűek és nem feladatcentrikusak, mivel nincs központilag elrendelt minimumkövetelmény; az oktatók felkészültsége nem megfelelő, előképzettségük széles skálán mozog, folyamatos továbbképzésük nem megoldott. Az ilyen jellegű kiképzésnek nincs kialakított rendszere, metodikája, követelménye; az állomány motiváltsága nem kielégítő. Amennyiben 2005-től kisebb, teljes létszámában önkéntes haderőt kívánunk létrehozni, a kiképzés ezen ágát feltétlenül erősítenünk kell, figyelemmel a szövetségi rendszerből ránk 6
háruló feladatokra. A meglévő elavult szabályzókat felül kell bírálni és az elvi kérdések megvitatása után az új elképzeléseket a gyakorlatban célszerű foganatosítani, mert az idő rövidsége miatt abba helyzetbe kerülhetünk, hogy csupán adaptálni tudjuk a szövetségeseinknél működő rendszert, a saját tradíciókat pedig figyelmen kívül hagyjuk. KUTATÁSI CÉLKITŰZÉSEK Kutatómunkám célkitűzései a következők voltak: a történetiség elvét alapul véve összefoglalni a katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés legjellemzőbb alapelveit, vizsgálni a főbb történeti korszakokhoz kötődő ilyen irányú kiképzés jellemzőit, megfogalmazni a fontosabb tanulságait; a had- és sporttörténet szoros kapcsolatának elemzése és a küzdősportok, harcművészetek vizsgálata a közelharc és kézitusa kiképzésben; bemutatni a közelharc- és kézitusa-kiképzés helyét, szerepét, fő irányait néhány szövetséges állam haderejének kiképzési tapasztalatai alapján; elemezni a speciális erők kiképzésének nemzetközi tapasztalatait, megvizsgálni ezek hazai alkalmazhatóságának lehetőségét; áttekinteni az elmúlt időszak hazai vonatkozású rendezvényeinek továbbképzések, szemináriumok, elméleti konferenciák, gyakorlati foglalkozások, bemutatók anyagait, feldolgozni a Honvédelmi Minisztérium és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem munkatársainak, illetve a rendőrség közelharc kiképzésben dolgozó szakembereinek tapasztalatait. Végső célom: a Magyar Honvédség személyi állománya állóképességének, edzettségi szintjének, hadrafoghatóságának növelése a közelharc- és kézitusa-kiképzés segítségével. Szándékom továbbá alternatívát állítani egy esetleges módosított közelharc- és kézitusaszakutasítás összeállításához, a lefolytatott kutatások, valamint személyes tapasztalataim alapján felvázolni egy hatékonyabb, különböző szinteken alkalmazható, új feladatok ellátására alkalmas program kereteit. Nyomatékosan aláhúzom: törekvésem, hogy az eddig szakmai körökben folytatott vitát kiszélesítsem olyan céllal, hogy az elméleti és gyakorlati szakemberek tudományos értékű eredményei és gyakorlati tapasztalati haderő és egyben országunk védelmi képességek szolgálatába álljanak. 7
KUTATÁSI FELADATOK A kutatómunka során a következő részfeladatokat oldottam meg: a témában eddig megjelent elenyésző számú tudományos értékű publikáció felhasználásával vizsgáltam az elmúlt évszázadok katonai követelményeit a közelharcés kézitusa-kiképzés vonatkozásában, kiegészítve a felkészítés sporttörténeti aspektusaival; a rendelkezésemre álló források, adatok felhasználásával megfogalmaztam néhány külföldi ország kiképzésének számunkra hasznosítható tapasztalatait. Elemeztem ezek alkalmazási lehetőségeit a Magyar Honvédség kiképzési rendszerébe, megvizsgáltam a tapasztalatok hazai tradíciókhoz való kapcsolásának lehetőségét; az előbbiek alapján körvonalaztam a jövőben várhatóan előtérbe kerülő, az új típusú közelharc- és kézitusa-kiképzés legjellemzőbb elemeit. Az értekezés a katonai kézitusa kiképzés szükséges fejlesztéséről szól. Munkámmal a haderő megújuló feladatrendszerét, az újszerű képességi és alkalmazási követelményeit szem előtt tartva kívántam hozzájárulni a fegyveres erők teljes átalakítását szolgáló haderőreform következetes véghezviteléhez, a személyi állomány fizikai, pszichikai teljesítőképességének fokozásához. Véleményem szerint a témából fakadóan szükségszerű foglalkozni a harcművészetek és a kézitusa kiképzést meghatározó küzdősportok kapcsolatával, amelyet a teljesség igénye nélkül, de kellően törekedve a célirányosságra beépítettem az egyes fejezetekbe. VIZSGÁLATI MÓDSZEREK Kutatómunkám során az alábbi vizsgálati módszereket és eljárásokat alkalmaztam: a dolgozat megírása előtt széleskörű anyaggyűjtést folytattam, rendszereztem és elemeztem a feltárt adatokat. Levéltári, könyvtári kutatásokat végeztem, áttekintettem a hazai és a nemzetközi irodalmat. A lényegi összefüggésekre figyelve szűrtem ki a ma is hasznosítható tradíciókat; a téma sokoldalú vizsgálata és feldolgozása érdekében interjúkat készítettem katonai közelharc- és kézitusa ismert személyiségeivel, veteránokkal és aktív kiképzőivel. Szakmai konferenciákon vettem részt, tanulmányoztam a hazai és nemzetközi szemináriumok anyagát, munkamegbeszéléseket folytattam a téma művelőivel; 8
a saját és kollégáim több évtizedes oktatási tapasztalatait, a külföldi tanulmányutak tapasztalatait rendszereztem, elemeztem és felhasználtam következtetéseim, ajánlásaim megfogalmazásánál. Kutatómunkám során a meglévő ismeretek, vélemények analízisét, majd szintézisét végeztem el. A dolgozatot az alkalmazott kutatások közé sorolom. Bízom benne, hogy a téma iránt érdeklődők és a döntéshozók a gyakorlati munkájukban tudják hasznosítani a kutatásaim e dolgozatban összefoglalt eredményeit. SZERKEZETI FELÉPÍTÉS A dolgozat érdemi része öt, egymással összefüggő, egymásra épülő fejezetből áll. Az első fejezetben hadtörténeti és sporttörténeti aspektusból mutatom be a katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés egyetemes történetének főbb vonulatait. A kutatási téma első világháborúval kapcsolatos vonatkozásait a második fejezetben fejtem ki. Külön fejezetben tárgyalom a két világháború közötti időszak katonai közelharc- és kézitusakiképzésének és a második világháború gyakorlatának értékes tapasztalatait (harmadik fejezet). Fontosnak tartom és külön fejezetben elemzem néhány, a katonai közelharc- és kézitusakiképzésben élenjárónak számító ország haderejét jellemző helyzetet, a hasznosítható tapasztalatokat. Az így szerzett nemzetközi tapasztalatokat a saját védelmi képesség és a kiképzés hatékonyságának fokozása érdekében vizsgálom. Messze nem az egy az egyben történő másolás szándéka vezet, tekintettel arra, hogy honvédségünk is rendelkezik értékes hagyományokkal. Mulasztást követnénk azonban el, ha a máshol jól bevált eljárásokat nem vennénk figyelembe. (negyedik fejezet). A hazai helyzet rövid történeti áttekintését a második világháborút követő időszakról az ötödik fejezetben teszem meg. A befejezésben összefoglalom a katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés létjogosultsága, szerepének erősödése mellett szóló érveket. Javaslatot teszek a Magyar Honvédség kiképzési rendszerének ilyen irányú fejlesztésére. Összegzett következtetésekben foglalom egybe az általam vélelmezett eredményeket és ajánlásokat teszek azok felhasználására. 9
1. A KATONAI KÖZELHARC- ÉS KÉZITUSA-KIKÉPZÉS RÖVID EGYETEMES TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KEZDETÉIG 1.1. A közelharc és kézitusa fogalma A katonai közelharckiképzés rendszere, mint a harckiképzés sajátos területe specifikus elméleti és gyakorlati ismereteket követel. A közelharc meghatározása, mint kifejezés is ezen specifikum része. A Hadtudományi Lexikonban ez így szerepel: Közelharc: 1. A történelmi időkben az ellenség teljes megsemmisítésének egyetlen módja. A szembenálló felek főerői döntő összecsapásának legjelentősebb mozzanata, a küzdő felek szűk térben, rövid idő alatt végbemenő, hideg fegyverekkel vívott kézitusája. 2. A tűzfegyverek tökéletesedése, számának megnövekedése és a tömeghadseregek megjelenése után (a 19. sz. közepétől kezdve) a ~ a gyalogság tűzzel előkészített és támogatott csapásai, manőverei alatt gyakran alkalmazott harceljárás. A ~ a 19. sz. végén közelről leadott puskatűzzel, szúró és vágó fegyverekkel megvívott test-test elleni küzdelmet foglalta magában. Az I. vh. a ~ a gyalogság tüzérségi előkészítés után meginduló és a tüzérségi tüzével támogatott rohama alatti, lövészárkokban folytatott küzdelmének fő harceljárása. A ~ ekkor kézigránátdobással, közelről leadott puskatűzzel, szuronnyal, puskatussal folytatott, test-test elleni küzdelemből állt. A II. vh. sík terepen kibontakozó döntő hadműveleteiben a ~ gyalogság kiegészítő szerepet betöltő harceljárása. A II. vh. utcai harcaiban, erdőben átszeldelt terepen kialakuló harcokban a közelharc széles körben alkalmazott gyalogsági harceljárás, a légierő, a tüzérség és a harckocsik tűztámogatásával. A ~ ekkor építményekben, védelmi létesítményekben küzdő gyalogság kézigránátdobással, rövid távolságról leadott géppisztoly és puskatüzével vívott test - test elleni küzdelmével párosuló harctevékenységből állt. A II. vh. idején kialakult a harckocsik elleni ~ formája, kézigránátkötegek és gyújtópalackok alkalmazásával. 3. A 20. sz. végén a ~ gépesített lövész (gépkocsizó lövész, gépesített gyalog, gyalog), légideszant- (légiroham) alegységek főként erdőben, átszeldelt terepen, utcai és éjszakai harctevékenységei során gyalogrendben megvívandó eljárásainak egyike. A ~ az alegységeknek a csapatrepülők, harci helikopterek, a tüzérség, harckocsik tüzének, valamint a páncélozott szállító harcjárművek (lövészpáncélosok, gyalogsági harcjárművek) tűzfegyvereinek támogatásával az egyéni gyalogsági fegyverek és gyalogsági harceszközök (puskagránát, 10
kézigránát, tőr stb.) alkalmazásával vívandó harca, ritkán test- test elleni küzdelemmel egybekötve. 1 Ez a meghatározás széleskörűen, kronológiailag vizsgálja, értelmezi a közelharc jelentését. A nemzetközi irodalom tanulmányozásakor a különféle nyelvek kifejezései más-más árnyalatot tükröznek pl. close combat (hand to hand combat), combat rapproché (corps a corps), der Nahkampf (Handgemenge), blizsnij boj (rukopásnij boj) stb. A magyar nyelvben a megszokott közelharc elnevezést gyakoroljuk, annak ellenére, hogy a kézitusa szó szemléletesebben adja azt az attitűdöt, mely a harcászati kifejezés mellett a fizikai felkészítést is magába foglalja. A kézitusa fogalmán a közelharc olyan speciális fajtáját értem, amelynek során változó közegben, gyakran szélsőséges körülmények közötti test-test elleni pusztakezes vagy hideg fegyverrel végrehajtott küzdelem folyik, amelynek célja az ellenség legyőzése és a túlélés. A félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy sokan nem a jelentés tartalomnak megfelelően használják ezeket a fogalmakat. Minden kézitusa közelharc, de nem minden közelharc kézitusa. Tekintettel arra, hogy a dolgozatom a közelharc és kézitusa kérdéskörét tárgyalja ezek használatánál elkülönítem egymástól a kézi lő és távolbaható fegyverek alkalmazásán alapuló közelharc, valamint a pusztakezes és eszközös(hideg fegyverek) önvédelmi, harcművészeti technikáira épülő katonai kézitusa fogalmát. Ez utóbbit kívánom behatóbban vizsgálni a dolgozatban. 1.2. Emberek, embercsoportok létfenntartásáért folytatott küzdelme A létfenntartásért folytatott állandó küzdelemben az ember (homo sapiens neanderthalis és homo sapiens sapiens) evolúciós kialakulásától kezdve használt fa, csont-, és kőeszközöket fegyverként. A fegyverek más emberek, csoportok elleni alkalmazásának kezdetétről nincsen pontos adatunk, de annyi bizonyos, hogy az utolsó eljegesedés után (i.e. 8000 körül) az első nagy népvándorlások időszakában ember csoportok egymás elleni küzdelmére utaló tömegsírokat találtak. A túlélést biztosító eszköz nélküli harci technikák közül valószínű, hogy a puszta kéz, láb használata valamint az ösztönös karmolás, harapás voltak használatosak. A harci eljárások fejlődését a tudatos eszközkészítés tette lehetővé, így többek között a kő- és fabuzogány, esetleg baltaszerű eszközök előállítása és alkalmazása. Kiemelt helyen szerepelnek 1 Hadtudományi Lexikon. 1. köt. Bp. Magyar Hadtudományi Társaság, 1995. p. 736. ISBN 963 0452 26 X 11
a nem közvetlen, test-test elleni harc megvívását szolgáló hajítódárdák és az i.e. 9000 körül talált íjak. A mezolitikum íjai átlag 1, 9 m hosszúak és szil valamint fenyőfából készültek, használóik pedig azok a vadászok lehettek, akik a klímaváltozás hatására a szarvascsordák nyomában északra hatoltak. Tehát a fegyverként számításba jöhető eszközök először a vadászat, az élelemszerzés igényeit elégítették ki és csak másodsorban a más embercsoportok elűzését vagy távoltartását a szállásterületről. A földművelő társadalmak, valamint az első államszervezetek megjelenéséig a halász-vadász és kezdetleges földművelést folytató hordák, közösségek kisebb, a létfenntartásért folytatott küzdelmei jelentették a mai értelemben vett katonai tevékenység kezdeteit. 2 1.3. Az első államszervezetek és hadseregeik harceljárása, a harcosok felkészítése A mai értelemben vett hadviselés hajnalát a vándorló vadászok letelepedéstől, vagyis városlakóvá válásától számíthatjuk, ugyanis az egyedi harci ismereteket ekkor alakítják át és fogják össze a polgár-katona kollektív védelmi egységévé. A Közel-Kelet városállamai, Sumer, Uruk, Ur, Lagas, stb. Kr.e. 3000 körül már erős lándzsás, pajzsos seregekkel rendelkeztek, melyeket egymás ellen vívott permanens háborúikban alkalmaztak. Nyilvánvaló hogy az ilyen egységek hatékony bevetése már komoly kötelék kiképzést, és állóképességet igényelt. 3 Egyiptom birodalommá alakulásában is a katonai erő kapott nagy szerepet, Kr. e. 3000 táján. Gyalogságuk két fő részre tagolódott, a kézi tusára alkalmazott osztag lándzsával, bronz karddal és nagy fából készült pajzzsal rendelkezett, a tisztek fabuzogánnyal, esetleg karddal harcoltak. A távolharc megvívására gyalogos íjászokat alkalmaztak, akik gyakorlatilag nem rendelkeztek védő felszereléssel. 4 A középső és késő bronzkorra (Kr. e. 1600-1000) Egyiptom nagy birodalommá fejlődött, elterjedtek a gyalogsági támadó fegyverek mellett a védőfelszerelések, mint a bronz és bőrpáncélok, a fémsisak. A hikszosz háborúk után (Kr. e. 1565) a harci szekerek tömeges használata is megjelent, a hajító dárdával, parittyával felszerelt osztagok a többlépcsős csatarendben az első vonal szárnyain kaptak helyet. 5 A katonai felkészítésben a dárdavetés, tompa fegyverekkel gyakorlás, botviadal a kocsiversenyek és legfőképpen a birkózás szerepelt. 2 WINKLER Gusztáv: Hadművészet az európai kultúrkörben. Bp. BME. 1990. p. 6. ISBN 963 431 732 4 3 A háborúk világtörténete. szerk. HOLMES, R..Bp. Corvina. p. 8-10. ISBN 963 1337 61 8 4 HEALZ, M.: New Kingdom Egypt Oxford, 1992. ISBN 185532 208 0 p. 21-22. 5 uo. 22-24 p. 12
Ennek egyik legszebb emléke a Kr. e. 2080 körüli sírfestmények, melyek több mint 400 birkózó fogást örökítenek meg. (1. sz. kép) Az egész Közel-Keletről kerültek elő bronzkori birkózó, ökölvívó küzdelmeket ábrázoló képek és kisplasztikák. Bár írásbeli bizonyítékok nincsenek, biztosak lehetünk benne, hogy ezek a sportok messzemenően fontos szerepet kaptak a katonai kiképzésben. 6 A Közel-Keleten az arámi népek vándorlása (Kr. e. 1000) átrendezte a korábbi hatalmi viszonyokat és megnyitotta az utat Asszíria nagyhatalommá válásához. Az asszír fegyverzetről, taktikáról sok leírás, rajz maradt ránk. A csatadöntő nehézgyalogság lándzsával és hajító dárdával, szinte az egész testet védő páncéllal és pajzzsal rendelkezett. Gyakran alkalmaztak könnyű fegyverzetű íjász és parittyás csapatokat. A páncélos nehézlovasság mellett kialakult a könnyű lovas íjász fegyvernem is, amely 200 éven keresztül járult hozzá a győzelmekhez. Az asszír birodalom fénykorában a Kr. e. 8-7. században a korszerű vasfegyverekkel ellátott hadsereg zöme már hivatásos harcosokból állt. Az asszírok élenjártak az ostromgépek, technikák fejlesztésében, és azok alkalmazásában. A megközelítőleg százezer fős sereg állandó készenlétben, a kiképzés magas fokán állva nehéz viszonyok között (hegyi és sivatagi körülmények) is képes volt hatékony küzdelemre, kedvelték az éjszakai rajtaütéseket. Az ellenséget igyekeztek totálisan megsemmisíteni, és ez kegyetlen kézitusa utáni kíméletlen lovassági üldözésben mutatkozott meg. 7 A katonai felkészítésről az utókor számára fennmaradt reliefeken úszó, kardvívó, harci kocsis, vadászó asszír katonákat ábrázoltak. Az asszírokat legyőző birodalmak közül a perzsák tudtak sokkal tartósabb katonai hatalmat fenntartani. A perzsáknak legfőbb gyermeknevelési tételei közé tartoztak az alábbiak: íjazás, lovaglás, igazmondás. Húszéves koruk után az ifjakat katonai erényeik alapján rangsorolták és ez adott számukra megbecsülést a perzsa hadsereg szervezetén túl a birodalomban is. I. Dareiosz (Kr. e. 522-486) hadseregének legjelentősebb erejét a mintegy tízezer fős testőrgárda (halhatatlanok) adták, melynek elit csapata, lovas testőr és harci szekér alakulatokból állt. Nagyra becsülték az övbirkózásban, ökölvívásban jártas harcosokat. 8 1.4. A görög városállamok hadseregei és egymás elleni küzdelmük 6 KUN László: Egyetemes testnevelés és sporttörténet Bp. Sport Kiadó, 1978. p. 46. ISBN 963 2532 53 8 7 RAZIN: A hadművészet története I. köt. Bp. Zrínyi Kiadó 1959. p. 124-125. 8 Kun: i. m. 44. p. 13
A görög városállamok fegyveres erői nagyobb részt szárazföldi csapatokból álltak, általános hadkötelezettségen alapultak, alapjukat pedig a nehézfegyverzetű gyalogosok (hopliták) alkották. Fő támadó fegyverüket, a lándzsát a közelharcra használt kard egészítette ki. Védőfegyverként nagyméretű pajzsot, (hoplon) bronz illetve vas mellpáncélt, és lábvértet használtak. A sisakok kialakítása változatos képet mutatott, teljesen zárt arcvédős megoldásokkal is találkozhatunk. A harcrendet a falanx alkotta, melyet általában nyolc ember mélységű oszlopokból állt, melyek egymás mellett sorokba álltak fel úgy, hogy mindegyik oszlop 2-2,5m szélességet foglalt el, ezt nevezték nyitott alakzatnak. A harc felvételékor az oszlopok zárták távközeiket, így a harcosok egymás bal oldalát is fedezték pajzsaikkal. Természetesen a jobboldali, legszélső, tehát fedezetlen oszlopban csak a legbátrabbak kaphattak helyet. A hátsó sorok elfoglalhatták az elesettek helyét, és a mélységnek megfelelő hosszúságú lándzsáikkal átszúrhattak az elől állók mellett vagy felett. A sajátos harcászati megoldás egy oldalazva, előre haladó mozgást indukálhatott, mely abból adódott, hogy a katona baloldalát védte, míg a jobb kézzel támadott. A falanx jobbszárnya így megpróbálta átkarolni, hátranyomni az ellenséget, a balszárny pedig védekezve hátrált. Természetszerűen kialakulhattak egyenes vonalú összecsapások is, és az győzött aki szétszakította az ellenség vonalait. A falanx harcászat szigorú alaki kiképzést igényelt, a fegyelem létfontosságú volt az alakzat bármi áron való fenntartásában. 9 A falanxban történő harc a kézitusa egyik legkegyetlenebb és emiatt a legnagyobb fizikai és pszichikai állóképességet megkövetelő formája, ugyanis az alakzatból nem lehetett kiszakadni a bajtársak, és az ellenfelek rendkívüli közelsége miatt. Ennélfogva a nehézgyalogság veszteségei a falanxban elérhették az ötven százalékot is egy esetleges vereségnél! A hoplita helyzetét tovább nehezítette, hogy ha saját harcrendje felbomlott, kiszolgáltatottá vált az őt üldöző könnyűgyalogosoknak, mert nehéz fegyverzetében nem tudott elmenekülni. 10 A görög nehézgyalogság általános erőnléte mai szemmel nézve hihetetlen magas volt. A hoplita felszerelés elérhette a 35 kg-ot, ennek ellenére km-eket futottak teljes fegyverzetben csata előtt, a tűző napon, ha a harcászati helyzet megkívánta, például az athéni gyalogság 30-35 km-es erőltetett menet után még képes volt harcot vállalni. 11 Itt meg kell említeni, hogy volt egy 9 WARRY, J.: A klasszikus világ hadművészete Bp. Gemini Kiadó p. 34. ISBN 963 8168 16 1 10 KEEGAN, J.: A hadviselés története Bp. Corvina, 2003. p.250-251. ISBN 963 13 5199 8 11 KERTÉSZ István: Ókori hősök, ókori csaták. Bp. Tankönyvkiadó, 1985. p. 27. ISBN 963 17 8401 0 14
hoplita versenyszám az olimpiákon, ami természetesen a teljes fegyverzetben való hosszútávfutást jelentette. 12 (2. sz. kép) A görög harcos eszmény megtestesítői a spártaiak voltak, a nevük mai napig egyet jelent a tökéletes katonával. A spártai társadalmi értékrend hármas alappillére: a katonáskodás, egyenlőség, egyszerűség. Legfőbb harci erényüknek az ölésre-halálra egyaránt kész fanatizmust tekintették. Vegetius Renatus Flavius a következőket írta: A spártaiak voltak az elsők, kik a harcok tapasztalatait a sikerekből összegyűjtve, a hadi mesterséget, melyről azt hiszik, hogy egyedül a vitézségtől, vagy éppen a szerencsétől függ: a tanítás és tudás tárgyaivá tették és megrendelték a harcosok tanítóinak, hogy az ifjúságot a harcolás gyakorlására és különböző módjaira megtanítsák. 13 A katonai kiképzést már hétéves korukban megkezdték, kiemelve a gyerekeket a családi környezetből, amely teljes érzelemmentességet, a nyilvánosság állandó felügyeletét, és féktelen győzni akarást oltott beléjük. Az erő-és tűréspróbák, a versenyek rendszere, a felnőtté válás legfélelmetesebb szertartásos próbájába a krüpteia-ban rejtőzködésben csúcsosodtak ki, amelyek kiegészültek egyes helóták (jogfosztottak) megölésével.14 A harcokra való katonai felkészítés a következő előkészítő, komplex állomásokból állt. A birkózás régi hagyományokra tekint vissza görög földön, hiszen magáról az istenek atyjáról, Zeuszról is az a hír járta, hogy jeles birkózó volt. Az ókori Görögország mitológiájában és vallásában a küzdősport viadalok az ünnepek és a halottimádási kultusz alkotórészeivé váltak. Az ökölvívásról, birkózásról, íjászatról és kopjatörésről, mint küzdőtechnikákról már Homérosz is említést tett a nemesség privilégiumaként. A legősibb bizonyított ógörög rituális fegyvertáncot ( Pyrrhiche ) a résztvevők teljes harci vértezetben gyakorolták. Ezek az egyfajta formagyakorlatok, olyan kitéréseket, elhajlásokat, fegyveres mozdulatokat (nyilak kilövése, lándzsák dobása) imitáltak, amelyek a csatákra való felkészülést szolgálták. 15 Kréta szigetén Kr. e. 1500 tájáról származó harci jeleneteket ábrázoló freskókat találtak, melyeken kesztyűt és fejvédőt viselő ökölvívókat, birkózókat, íjászokat, gerelyhajítókat és bikákkal küzdő harcosokat láthatunk. 16 12 Warry: i. m. 36-39 p. 13 Saád Ferenc: A katonai kiképzés az újkor kezdetéig. In: Magyar Katonai Szemle, 1942. 1. negyedév p. 411. 14 HAHN István: Egy militarizált társadalom anatómiája. In: História, 1984. VI. évf. 5-6. sz. p. 15 WEINMANN, W.: Das Kampfsport Lexikon. Berlin. Verlag Weinmann, 1992. p. 73. 16 Weinmann: op. cit. 74. p. 15
Cipruson Kr. e. 12 századbeli vázákon ökölharcot örökítettek meg, Santorini szigetén pedig bokszkesztyűt viselő gyerekek freskóit tárták fel. A görög testkultúrát kalokagathia (az erkölcsösséget és a szépséget szoros összefüggésben tekintő ókori görög eszmény) hatotta át. Az első följegyzett olimpiai versenyszámok (Kr. e. 776.) is a katonai felkészítést célozták meg. A pentatlon stadionfutásból, gerelyhajításból, diszkoszvetésből, távolugrásból, birkózásból állt. A fegyveres futások a kocsiversenyek, az ökölvívó viadalok egyértelműen a csatákra való felkészülést szolgálták. Arisztotelésznél a nevelésben fontos szerepet kapott a gimnasztika. 17 A birkózás és az ökölvívás Görögországban fontos katonai jelentőséggel bírt, az ifjúságot erőnlétre, bátorságra és ügyességre nevelte. Az ökölvívók fejvédőt viseltek, cserzetlen ökörbőrből készült szíjjal kötötték be a kezüket és az alkarjukat, melyet később fémszegecsekkel borítottak. Ennek a caestus -nak nevezett boxkesztyű használata ahhoz vezetett, hogy a harcosok súlyos sérüléseket szenvedtek, testüket sebhelyek borították. A pygme nevű ökölvívó küzdelmek kiütésig vagy a mérkőzések feladásáig zajlottak. Kr. e. 650 körül a küzdősport program ráadásaként jelent meg a pankráció, mely igen népszerű küzdelemfajtában az ökölvívó és birkózó technikákon túl jellemzővé vált a földharc, különféle dobások, ízületcsavarások és feszítések. A párviadalok rendkívül kemények voltak, a véres pusztakezes küzdelmek az ellenség eszméletvesztéséig nem ritkán haláláig tartottak. A spártaiaknál még a szemkiszúrást is engedélyezték. Edzésmódszereik között hagyománnyá vált a nehéz kőtömbök cipelése, görgetése, fizikai erőnlétük fenntartására. 18 Korykeion -on, a pankrátorok edzőtermében már használták a korykos -t, ezt a mennyezetre felerősített és gyümölcs magvakkal megtöltött verőlabdát a találatok gyakorlására. Egy erős anyagú bőrzsák segítségével az állóképességet és szívóságot edzették úgy, hogy a mozgásban lévő zsákot vállal vagy fejjel ütötték vagy lábbal rúgták meg. Általános gyakorlatok közé tartozott, - amit már Platón is ellenfél nélküli harcnak nevezett -, az árnyékharc (skiamachia). A harcosok kezeiket facölöpökön edzették (a mai makiwara edzésekhez hasonlóan), a rúgások erősségét a mennyezetről lelógó, borral teli tömlőkön fejlesztették. A lándzsa, a nyíl és az íj, ugyanúgy mint a diszkosz, rendszeresen használt fegyverek közé tartoztak, ezért ezekkel állandóan gyakoroltak. 19 17 Kun: i. m. 60.p. 18 Weinmann: op. cit. 74. p. 19 Kun: i. m. 65. p. 16
A görögök a bottal való küzdelmet fegyvergyakorlatként ismerték, Plutarkhosz Nagy Sándorról szóló bibliográfiájában említést tesz ilyesféle botvívó-küzdelmekről. 20 1.5. A Római Birodalom katonai rendszere A Római Birodalom az ókor leghatalmasabb és legjobban szervezett hadseregével bírt. A katonák felszerelése, kiképzése, a harcrend változásai mind nagy jelentőséget adtak a királyság, a köztársaság és a császárság korának győztes csatáihoz. Mindezek rövid áttekintése átfogó képet nyújthat az ember-ember elleni küzdelem alakulásához, továbbra is a felkészítést célzó sporttörténeti ismeretek felhasználásával. A hadiszolgálat rendszerét és alapját a vagyoni alapokra, és életkorra épülő hadi alkalmasság képezte. A szabad, hadköteles római férfiakat öt vagyoni osztályba sorolták, eszerint kellett felszerelésüket beszerezni, s a csatarendben helyüket elfoglalni. A leggazdagabbak fegyverzete sisakból, fa- és bronzpajzsból, mellvértből, lándzsából és kardból állt, a legkevésbé vagyonosok, a könnyűfegyverzetűek parittyával harcoltak. Harcászati és szervezeti egységük a legio volt, 4200 gyalogosból, és 300 lovasból állt. Harcászatukra a legkorábbi időkben a görög stílusú falanx, és a szárnyakon elhelyezkedő lovasság önálló harca volt jellemző, azzal a különbséggel, hogy a falanx tömbjét mélységben három vonalra tagolták. 21 A köztársaság korában Kr. e. 500 táján bevezették az egy osztályba tartozó katonák védőfelszerelésének egységesítését, de a legszembetűnőbb változást a hármas tagolódású, un. manipuláris csatarend alkotta. Ez azt jelentette, hogy a három, egymás mögötti addig egységes tömör arcvonalakat kisebb egységekre (manipulusokra 120-160 fő) osztották. A manipulusokat arcvonalukkal azonos távok választották el egymástól, így ez a felállás sakktáblaszerű lett. 22 Ez a harcrend sokkal nagyobb rugalmasságot és mozgékonyságot biztosított mint a falanx, ezenkívül lehetővé tette, hogy a kifáradt vonalak visszahúzódjanak a manipulusok közti hézagokon és a pihent csapatok felváltsák őket a megfutamodás veszélye nélkül. A manipulusokban való helytállás természetesen sokkal nagyobb önállóságot, ugyanakkor a különféle bonyolult csapatmozgások fegyelmezett végrehajtását követelte a legionáriustól. 20 Weinmann: op. cit. 78. p. 21 Winkler: i. m. 23. p. 22 Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Szerk.: FÜZI Imre. Bp. Zrínyi Katonai Kiadó, 1986. p. 20. 17
Egyszóval a manipulusban harcoló katonának sokkal inkább kellett magára számítania, mint a falanxban küzdő elődjének, akinek élete függött attól, hogy jobb oldali szomszédja védi-e pajzsával. 23 Érdekes hogy az utolsó, legkisebb létszámú 600 fős vonalat alkották a triariusok, a 35-45 év közötti életkorú, nagy tapasztalatú, kiváló fegyverzetű harcosok, a veteranusok, akiket a csatadöntő tartaléknak vagy az általános visszavonulást fedező utolsó mentsvárként használtak. A rómaiak felfogása szerint a katona ebben a korában a legerősebb, hiszen testelelke teljesen megérett a gyilkos kézitusákhoz, és tapasztalataik átsegítik őket a legkétségbe ejtőbb helyzeteken is. Mennyivel más ez a mai élsportból fakadó felfogásnál, mely a 25-évnél idősebb embert már szinte alkalmatlannak tartja szélsőséges nehézségek elviselésére. Az ókori harcosok gyakorlati életből vett tapasztalata arra figyelmeztet, hogy a katonai közelharckiképzésnek más úton kell haladnia, mint amit a modern, teljesítményorientált edzői módszerek kijelölnek. A római szerzők közül a már említett Vegetius írja le, a római katonák kiképzését nagy alapossággal. Tél idején cseréppel és zsindellyel, ha ezek hiányoztak, természetesen náddal, kákával és szalmával fedett menedékhelyet készítettek a lovasoknak, holmi bazilika-szerű építményeket a gyalogosoknak, melyekben vihar és szél által nem zavartatva, fedél alatt gyakorolták a csapatokat; a többi téli napokon pedig, ha a hó eső szünetelt, gyakorlatra a szabad mezőre kellett menni, nehogy a szokás félbeszakításával a katonák lelki és testi ereje elernyedjen; aztán erdőt vágni, terhet hordani, árkokon átugrani, tengerben vagy folyóban úszni, gyors lépésben menni vagy futni, még fegyveresen teljes felszereléssel is, hogy a békében a mindennapi fáradtság megszokásával, az ne essék nehezen a háborúban. Akár légió legyen az, akár segélyhad folytonosan gyakoroltassék. Mert amennyire kívánja a jól begyakorolt katona a csatát, a tanulatlan épp úgy irtózik tőle. 24 A Római Birodalomban a harcművészetek a legelőkelőbb helyen szerepeltek, ahogyan azt számos érme, korsó és harci jeleneteket ábrázoló szobor bizonyítja. Katonai szempontból a vívás állt a kiképzés középpontjában. A gladius nevű rövid karddal vívtak, a felkészülés során fából készült változatát használták. Vegetius külön kiemeli a karóbábukon való gyakorlatozás fontosságát, és a vívótechnikák közül a szúrás hasznosságát taglalja (1.sz. melléklet). A birkózás már az etruszkok idején elterjedt, és a katonai kiképzés része lett, majd Rómában az ökölharccal együtt cirkuszi játékként is szerepelt. Kr. e. 1. században bevezették a pankrációt is, melyekből párviadalokat rendeztek és egy időben több harcos küzdött a brutális viadalokon. A gladiátor játékok elterjedése Kr. e. 260 körüli időszakra 23 Az ókori hadművészet klasszikusai. Szerk.: HAHN István. Bp. Zrínyi Katonai Kiadó 1963. p. 67-70. 24 Hahn: i. m. 794 p. 18
tehető. Itt kell említést tennünk római polgárok és uralkodók szórakoztatására használt legjobban kiképzett, rabszolga sorú harcos rétegről, akiket gladiátorként ismerünk. A gladiátorok fénykorát leginkább a császárság ideje jelentette, bár már a köztársaság korában külön iskolában képezték az átlagon felüli fizikai és fegyverforgatási képességgel rendelkező rabszolgákat. A kézitusa és a fegyverforgatás művészeinek tekinthetjük őket, ha csak arra gondolunk, hogy mind nehéz, mind könnyű fegyverzetben, lovon vagy gyalogosan vívták élethalál küzdelmeiket egymás vagy vadállatok ellen. (3.sz. kép) A Spartacus trák gladiátor vezette felkelés arra bizonyíték, hogy jól kiképzett, fegyveres csoport nagyfokú elszántsággal nagyobb létszámú ellenséggel szemben is képes eredményes harcot vívni. 25 A Távol-Kelet Kr.e. 3. évezred elején, a Jangce (Kék folyó) folyó menti katonai felkészítés első nyomairól olvashatunk a kínai krónikákban. Kr.e. 2698-ban írt Kong-fu című könyvre hivatkoznak, mely harci táncok szakszerű leírását adta. Az első történeti források Kr. e. 15-11. században a Sangok uralmára helyezték a katonai előképzést szolgáló pusztakezes közelharc elemeit. A Csou dinasztia uralkodása alatt (Kr.e. 11-Kr. e. 3. sz.) virágzott a kocsihajtás és az íjászat iskolai képzés keretén belül. 26 Az egyik legjelesebb ókori hadtudományi író Szun Ce (Kr.e. 6. század végén az 5. század elején) a hadviselés törvényeit fogalmazta meg művében, ahol ugyan foglalkozott a hadsereg felkészítésével, de nem tért ki a katonák konkrét kiképzésére. 27 (Erre majd a vallási irányzatokból kialakuló harcművészeti ágakból kialakult technikák adják meg a választ.) Kr. e. 6. században a taoizmus és konfucianizmus vallási irányzatok alakultak ki. A taoizmus alapgondolata szerint a világon minden változik, keletkezik, elpusztul, és minden átcsap önmaga ellentétébe; mely ellentétek harcban állnak egymással és egységet alkotnak. Az ókínai küzdősportokat Lao-ce, e vallás filozófusa Út és az erény könyve című munkájában összefoglalta, a Yin (sötétség) és Yang (világosság) különbözősége és egysége a mai kínai harcművészeti stílusok szellemi alapjául szolgál. A konfucianizmus az erkölcsöt tekintette elsődlegesnek és a vallást másodlagosnak. A konfucianizmus kialakulása Kung Csung-ni (Kung Fu-ce Kr. e. 551-479) nevéhez kapcsolódott. Munkáiban utalásokat tett a pusztakezes és fegyveres harcokról például a Tavasz és ősz krónikájában. (Lu fejedelemség története Kr.e. 25 Hahn: i.m. 569 p. 26 Kun: i. m. 55. p. 27 Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése. p. 22. 19
722-481) A buddhizmust Kínában, kezdetben a taoizmus egy szektájának tekintették, amely az 1.-2. században terjedt el szerzetesek útján. 28 A politikai és hatalmi törekvések támogatták a központosítás ideológiájával fellépő konfucianizmust, de ellene voltak a buddhista szerzetesek taoista titkos szövetségének, amelyek végül is felvirágozták a népi önvédelmi gyakorlatokat és ezek harcművészeti stílusokká fejlődtek. A Csin és a Han dinasztiák (Kr.e. 3. - Kr.u. 3. sz.) idején megkezdődött a feudalizmusba való átmenet. A lovas nomád ázsiai hunoktól elszenvedett vereségek hatására Nagy Sárga Csin császár katonai reformja a közelharc kiképzést átalakította, a kocsihajtásról a lovaglásra és arról történő nyilazásra tértek át. A kézitusában az övbirkózás elemeit és az ellenséges katonák elfogására alkalmas pányvás küzdőelemeket gyakorolták. Kr. e. 1. század elejére a kínai hadsereg eredményesen tudta felvenni a harcot a hunok ellen és kiszorítani a mai Külső- Mongólia területéről. 29 Az ókori hadviselés bemutatott részeinek felvázolásával remélem sikerült azt az egyszerű tényt bizonyítani, hogy a kiképzett, a sport eszköze által jó fizikai erőnléttel rendelkező katona lehet csak hasznos tagja a haderőnek, ezen keresztül a társadalomnak. A bemutatott példák azt bizonyítják, hogy erre mindig nagy figyelmet fordítottak. 1.6. A középkori hadviselés, avagy a kézitusa fénykora A katonai közelharc- és kézitusa-kiképzés vizsgálata során az egyik legkiemelkedőbb időszak a középkor. Átfogó képet szeretnék adni az európai lovagi hadviselésről, a polgári fejlődés során kialakuló és rendszerezett önvédelmi kézitusa felkészítésről, a távol-keleti harcosok harcmodoráról. A jelenkorban is alkalmazható technikai, szakmai fogások gazdag tárházát ismerhetjük itt meg. A lovagi kultúra kialakulása a Karoling (7.-8. sz.) korra tehető Európában. A feudalizmus társadalmi, és technikai fejlődése a hadviselést is átalakította. Megjelent a páncélba öltözött, lándzsát, kardot, pajzsot viselő nehézlovas. Alapvetően különbözött az ókori lovasoktól, hiszen lábát már az avarok által Európába hozott kengyelbe feszítette, így az új korszakot jelképező lovas teljes testi erejével részt tudott venni a csatában, hiszen sokkal szilárdabban ült a nyeregben. A lovag nem csupán harcos volt, hanem egy eszmény megtestesítője, a hűbéri 28 UDVARDY József: Karate. Bp. BM. Könyvkiadó, 1980. ISBN 963 03 09 432 p. 12. 29 Kun: i. m. 57. p. 20
társadalom elitje. Lovaggá válni nem volt könnyű dolog. A nemesi családok fiú gyermekei hétéves koruktól kezdték meg a felkészülést, hogy méltók legyenek e címre. Elméletileg bármely lovag lovaggá üthette azt, akit méltónak talált rá, valójában ezt a jogot mindig egy tekintélyes főúr gyakorolta. Legnagyobb dicsőségnek a csatatéren történt lovaggá ütés számított, hiszen itt a vitézség konkrét megnyilvánulását jutalmazták. A 11.-12. század gyakorlata az volt, hogy egy tapasztalt nevelő adta át a fiatal lovagjelöltnek a tudását, belenevelve a lovagi erényeket. Az elméleti oktatáson túl (amely a hét szabad művészetbe való betekintést is tartalmazta) első helyen a testedzés és a fegyverforgatás szerepelt. A felkészítés során a testi fenyítés mindennapos volt, a kiválasztás eme mai szemmel brutális végrehajtására azért volt szükség, mert a gyenge fizikumú fiúk nem léphettek katonai szolgálatba, számukra a papi hivatás vált lehetőséggé. 30 A fegyverforgatásra, a közelharcra és kézitusára való kiképzéssel idősebb lovagokat, veteránokat bíztak meg. Mester szinten kellett elsajátítani az ifjoncnak a kardvívást, a lándzsatörést, a buzogánnyal, csatabárddal folytatott harcot, a tőrhajítást, gerelyvetést, íjjal, számszeríjjal való lövést, ökölvívást, birkózást. A vívást először fafegyverekkel, majd életlen eszközökkel gyakorolták, hozzászokva a fizikai fájdalomhoz. A lándzsatöréshez kiváló lovagolni tudás, tempó és koordinációs érzék kellett. A lovagok ezt egy forgótengelyen álló bábun gyakorolták be, amelyen egy rögzített pajzs volt, és a jobb kezében egy csuklós fabuzogányt tartott. Amennyiben a nekitámadó lovag középen találta el a pajzsot, a lándzsája eltört és a bábu nem mozdult el, de ha a döfése nem talált telibe a bábu gyorsan elfordult a tengelye körül és fabuzogányával hátba vágta a mellette elvágtató gyakorlót. 31 Az egyéb eszközös és pusztakezes kiképzési szisztémáról nincsenek leírások valószínű kettős okból: az egyik ok, miszerint a győzelmet nem lehet könyvből megtanulni csak vér és verejték árán, a másik pedig az, hogy egy-egy jól működő technikát, mesterfogást nem akartak kiadni a kezükből. A középkorban az ünnepi tornák - ahol is a lovagoknak lóháton kellett összemérni erejüket - udvari szokások részét képezték. A páros viadalok során a két lovag egymással szemben vágtázott és tompa lándzsájuk segítségével megpróbálták egymást kiütni a nyeregből (Tjost). A harcosok kiképzésének egyik állandó része volt az életszerű gyakorlás, de a lovagi torna sokkal több volt ennél. Annak ellenére, hogy szigorú szabályokat állítottak fel (a ló szándékolt döfése tilos volt, a pajzs és a sisak számított találati felületnek) az erőpróbában résztvevők nagyon 30 TÖLL László: Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém. In: A Magyar Iskola Első évszázadai. Szerk.: G. Szende Katalin Győr Xantus János Múzeum, p. 117-118. (A szerző birtokában.) 31 BARBER, R.-BARKER, J.: Tournaments Boydell Press Suffolk, 2000. ISBN 0 85115 781 5 p.151. 21
gyakran súlyos sérüléseket szenvedtek. A nézet az volt: a lovagnak a tornákon kell megtapasztalnia, hogy milyen is lehet a csata valójában. A viadalokat veszélyességük miatt az egyházi rendeletek is próbálták korlátozni, kevés sikerrel. A 14. sz. végén kifejezetten a lándzsatöréshez készítettek tornavérteket, sisakokat, ennek ellenére a csonttörések magas száma megmaradt. A lándzsahegy átalakításával, korona alakú hegy rögzítésével csökkentették a vértezeten történő átütőerőt. A 15. században a frontális találkozások elkerülése végett a ló szügyéig érő palánkkal választották el a lovagokat. Mivel a küzdők csak ferdén tudták egymást eltalálni, a döfés ereje egynegyedére csökkenhetett. 32 Ebben a században az un. burgundi etikett volt a mérvadó, ahol az összecsapásokat megállapodás jellemezte, a kihívás történhetett torna vagy hadifegyverekkel, kitértek a fegyverek egymásutániságára. (döntetlen esetén kard, buzogány stb.) Erre azért is volt szükség, mert a lovagi párviadalok annyira eldurvultak, hogy sokszor véresebbé váltak, mint a csatamező. Rendeztek olyan viadalokat, amelyeken fabuzogánnyal egymás sisakdíszének leütése volt a cél és a gyalogtorna számos speciális válfaja is ismert. A legfőbb látványosságnak a lovagok csoportviadalát tekintették (Buhurt), ahol a jelenlévő lovagokat két csoportra osztották, akik adott jelre egymásnak rontottak. Ezekre a katonai iskolázottság miatt volt szükség alig különbözve az igazi csatától, hiszen jó gyakorlatok voltak az ügyesség kipróbálására, a harci szellem javítására. A sérülésveszély nagy volt, mert a földre zuhant sebesülteket a lovak eltaposhatták. 33 (4. sz. kép) A páncélos lovag miután kiesett a nyeregből az igazi ütközetekben is kiszolgáltatottá válhatott, a 30 kg körüli páncélzatban. 1415. október 25.-ei Agincourt-i csata rekonstrukciója alapján úgy bántak el az angolok egy francia lovaggal, hogy egyikük szemből karddal vagy más fegyverrel lekötötte, míg egy másik, akit ilyen módon nem veszélyeztetett a megtámadott fegyvere, kalapáccsal a tarkójára vagy csatabárddal a térdhajlatába sújtott. Mindkét találat a földre teríthette, és fektében a páncélos lovag tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált. Akár az arcába döftek, ha bascinet-sisakot viselt, akár a szeme környékére- rostély résein át, ha zárt sisakot-, esetleg a hónaljába vagy az ágyékába a sodronypáncél csatlakozó elemeinek valamelyikén keresztül, mindenképp vége volt. 34 A leírtak alapján láthatjuk, hogy a harc sikere a lovagi hadviselésben az egyén fegyverforgatásban való jártasságától függött. Érdekes módon a fennmaradt korabeli vívótechnikák nem a lovagok örökségeként maradt fenn, hanem a megerősödő városok öntudatos polgárai között számos köztiszteletnek örvendő kiváló 32 GRAVETT, C.: Knights at Tournament. Osprey 1999. ISBN 1 85532 937 9 p. 25. 33 Töll: i. m. 119. p. 34 KEEGAN, J.: A csata arca. Aquila Könyvkiadó, 2000. p. 122. ISBN 963 679 058 2 22