Babits Mihály élete és mûvei

Babits Mihály élete és mûvei Szerzõ dezs Kidolgozott tétel Babits Mihály (1883-1941) A 20. század elején a modern, a népnemzeti irányzatot felváltó, esztétikai tekintetben magas szintû irodalom kiemelkedõ alakja volt Babits Ady mellett. Távol áll tõle az Adyra jellemzõ kinyilvánító modor, a prófétai attitûd, lírájára éppen a gondolati-filozófiai mélység, a töprengõ, a kérdezõ és kétkedõ eszmélkedés élményének a kifejezése jellemzõ. Élete: 1883. november 26-án született Szekszárdon, egy törvényszéki bíró gyermekeként. Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, de nem gondolt nyilvánosságra még. Latin-magyar szakon diplomázott Baján, majd Szegeden tanított. Elsõ mûveivel a Holnap antológiában jelent meg (1908). A Fekete ország c. versével nagy botrányt kavart, mert Ady: Fekete zongora c. mûvével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. Még ebben az évben Fogarasra került tanárnak. 1909-ben jelenik meg elsõ kötete (Levelek Iris koszorújából) 1911-tõl az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást (1913, 1920, 1923). 1912-1916-ig a tisztviselõ-telepi gimnázium tanára. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal

vádolták, fegyelmi indult ellene, majd nyugdíjaztatta magát. A Nyugat fõmunkatársa, majd egyetemi tanár (1919). 1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket c. versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költõ 1919-ben c. versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. Eltávolítják az egyetemrõl. 1920-ban Szabó Lõrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t. 1921-ben összeházasodik Tanner Ilonával. 1933-ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel. 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költõk számára. A kuratórium elnöke Babits volt. 1929-tõl fõszerkesztõje a Nyugatnak. Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, beszélgetõfüzetén keresztül érintkezik a külvilággal. 1938-ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját. 1941. augusztus 4-én halt meg Budapesten egy szanatóriumban. Babits korai lírája: Babits elsõ korszaka 1905-1913-ig tart. Nagy szerepet játszik az antik mûvészet imitációja ekkor nála. Elsõ kötete, a Levelek Írisz koszorújából az 1902 és 1908 között készült verseket tartalmazza. A kompozíció a sokszínûség elvére épül: egymás mellé kerülõ darabok nem alkotnak olyan ciklusokat, melyeket egy fõ motívum tartana össze mint például Adynál. A kötet címe is utal a sokféleség elvére, a koszorú az önmagába folyamatosan visszatérõ körkörösség alakzatát jelölheti. A kötet indító

verse, az In Horatium a lírai én pozícióját, mint a költõi nyelvet megújító beszédhelyzetet tünteti fel. A verset felfoghatjuk ars poeticának is. Babits ebben a versében horatiusi arany középszerrel a soha meg nem elégedés eszméjét állította szembe, megvallva, hogy a világ sokszínûségének befogadására törekszik. A költemény a tradíciónak és a dolgok rendjének örökös körforgását fogalmazza meg, az örökös megújulás vágyát hirdeti: a dal is legyen örökkön új. Az új költészetnek olyan világba kell megszületnie, melyre jellemzõ az örökös körforgás, változás ( nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba ). A vers idõmértékes, strófaszerkezete kötött. A kompozíció szempontjából rendkívül fontos a kötet 3. verse, a Himnusz Íriszhez. A vers elsõ két versszaka a sötétség, a kontúrok és színek nélküli világ állapotát ecseteli. E színtelenség ugyanakkor meghatározza az én pozícióját is. Ami annyit jelent, hogy ha a világ határai az én határaival esnek egybe, akkor kettejük viszonya felcserélhetõ. A második vsz. vége Íriszt idézi fel álom formájában, míg a 3. vsz-ba a mitológiai alak részletezõ leírása a színek sokszorozódását, a tarkaság vágyott világát tárja fel. A 4. vsz-ban folytatódnak a színek variációinak kibomlásai, s a teljes enmagam kifejezés a képek, színek azonosítottjaként értelmezhetõ. Vagyis már itt megfogalmazható a kötet egyik központi problémája, nevezetesen, hogy a világ megismerése elválasztható-e a megismerõ szubjektumtól. A nemleges válasz ere onnan indul ki, hogy a világ és az én eleve adottak. Innen kezdve az idõ játssza a fõszerepet, a beszélõ a múlt és a

jövõ megnyitását kéri az istennõtõl, s így Írisz a teljes világ megismerésének megszemélyesítõjévé válik. Tehát ez a vers azért nagyon fontos, mert olyan kérdések vannak benne, melyek a versben késõbb is visszatérnek. Fekete országot gyakran emlegették együtt Ady: Fekete Zongora c. versével, habár nem annyira értelmetlen, inkább a fekete szó túlzott gyakoriságát és pesszimizmusát sokallták. Érdekes benne a vershelyzet váltása. A kiindulási helyzet a lírai én álma, igéi múlt idejûek, majd nominális rész következik, nem találunk igéket, majd jelen idejû igék következnek. Ezzel a középsõ résszel a múlt idõbõl úgy tér át jelenbe, hogy szinte észre sem vesszük. A látomás rejtett igazságot mutat be, az álom csúszik át látomásba. Olyan dolgot lát, ami igaz, de testi szemeinkkel nem láthatjuk. Amit álmodunk nem feltétlen igaz, de a látomás igen, ezért kellett áttérni rá. Rejtett igazságot mond el, de nem magát a látványt írja le, hanem a belsõ lényeget vetíti ki a külsõre. A fekete szín több jelentésben is megjelenik, pl.: szószerinti jelentésben: fekete ember, tenger, gyász, kelme. Viszont vannak jelentésbeli összeférhetetlenségek is: fekete öröm (negatív öröm: káröröm); fekete mag, tojás, csíra - itt a fekete jelzõ a pusztulásra utal, nem lesz belõle élet, már a kezdet negatív; fekete elme: gonoszság; fekete vér, ér: halál. Fekete ország: pokol. Ez az emberek mindennapi világa, a mi világunk. Forma, jelentés kapcsolata: nincsenek versszakok, látomás a tudattalanból jön, ezért formátlan. Ritmusa gyors, néhol szabályos daktilus, néhol erõs licenciák találhatók, melyek megbontják a ritmust. A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, kínzó

elégedetlenséggel zárta a Lírikus epilógja c. szonettben. Szintén ars poeticát megfogalmazó költemény, az In Horatiummal azonos témájú: ebben a versben is önmagát vizsgálja. A cím belsõ ellentétet sugall, míg a líra a lelki táj megjelenítésére alkalmas, addig az epilóg a számadás, a visszatekintés mûfaja (utószó). Babits ebben a költeményében a szubjektivitás problémájával viaskodik. Ez a filozófia feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, s még létezése sem bizonyítható. A költõt gyötri a világ megismerhetõségét tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni. Versformája szonett: 2 db négysoros és 2 db háromsoros vsz-ból áll, a sorok 11 szótagosak, jambikus lejtésûek. Szigorú szabályokhoz kötött, zárt szerkezetû mûfaj, egy vsz-ba egy gondolat fér bele. Szervezõereje az ellentét. Az elsõ strófában felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget, az egész univerzumot megverselni vágyó költõ csak az én-rõl, önmagáról tud énekelni. Undorát érzékeltetik az énhez kapcsolt újabb metaforák és a hasonlatok: elsõ, s utolsó, vak dióként dióban zárva lenni, bûvös kör. Képei egyre konkrétabbak, a végtelenbe tartanak. Az énnel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan egyre halványul, veszít konkrétságából. Ezt jelzi az igék határozottabbá válása is. Az 1. vsz. még világosan beszél a mindenség létérõl: a mindenséget vágyom versbe venni. A következõben az azt hiszem már kétségbe vonja, megkérdõjelezi a mindenség létezését, valóságát. A 3. vsz. jól tudom igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila

ugyan kiszökhet a bûvös körbõl, de hiába, mert a vágy sejtése csalfa. A lélekben lezajló szenvedélyes vita elõhívja az énhez kapcsolódó újabb metaforákat, hasonlatokat: börtön, alany és tárgy, ómega és az alfa. Az alfa és az ómega szimbolikája az én világának végtelenségét is sejteti. A költeményben a világot megismerni vágyó ember kudarca fogalmazódik meg, az ember a világba önmagát látja bele, ezért nem szemlélteti magát tárgyilagosan és felülemelkedve. Erkölcsi-politikai szerepvállalás: A napi politikától mindig idegenkedõ költõt versírásra késztette a véres csütörtök megrázó élménye. A Május huszonhárom Rákospalotán kétrészes költemény: az elsõben leírja a történelmi dátum valóságát, majd lakóhelyének nyugalmát békességét. A második részben erkölcsi szempontból ítélte meg a tüntetést: az igazság diadalát várta tõle, még vállalta volna a forradalommal együtt járó barbárságot is. Az erkölcsi kérlelhetetlenség fordította szembe a háborúval: az emberi élet és humanista érdekek védelmében lépett fel, s ekkor írta meg a Húsvét elõtt c. versét, mely a föltámadást, a béke eljövetelének reményét hirdeti. A költemény szabadversre emlékeztetõ rapszódia, ritmusa nyugtalan, zaklatott mellékmondatok. Az igazság kimondásának félelme többször eltéríti a költõt mondanivalójától, ám végül mégis kitör belõle: a béke. A versnek ez a legfontosabb üzenete, a háborús uszítással szemben, a béke bátor követelése, a békevágy kinyilvánítása. Négyszer tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes

mellékmondat: s ha kiszakad ajkam akkor is, ezek jelentik a vers gerincét. Ekkor sorra felidézi a háború kegyetlenségét (a malom visszatérõ szimbóluma Vörösmarty). A vers nem a diadalokat, a gyõzteseket, hõsöket, nem a szerelmet, az embert, hanem azt, aki elõször kimondja a béke szavát, azt ünnepli a vers, s a késleltetések után a lírai én mondja ki azt. A sorok rendezõdnek a fõ gondolat után, a feltámadási ünnep éneke a jövendõ rendet sejteti. A vers lecsendesül, letisztul: mindenki béküljön meg embertársaival, felejtsük el a múltat, és ne nézzünk hátra, a halottakat tisztességesen temessük el. Ekkor könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását. A Fortissimo c. vers még erõteljesebb és elkeseredettebb. A szörnyûségekért Istent vádolja (Himnusz). A versben a kilátástalanság és a kétségbeesés uralkodik, érzi a helyzet borzalmát, nem tud mit tenni. Istenrõl úgy véli, hogy alszik v. már halott (Nietzsche, Goethe), s a vers narrátora megpróbálja felébreszteni közönyébõl, elõbb az anyák sírásával, majd a férfiak szidalmával. A vers a végén már önkínzóvá válik, s pesszimistává: nem csak Isten süket, hanem minden és mindenki, még a Föld is. Az értékek védelmezése Babits költészetében: Babits háború alatti versei pacifisták, nacionalizmus ellenesek. Az avantgárd felé törekszik. Ezek a mûvei nem túl jelentõsek, jelentõsebb a kihatásuk a 10-es évekre, amikor Babits fordulatot vesz, a klasszicizálódás és a konzervativizmus lesz rá jellemzõ. Ez azt jelenti, hogy az egyén szempontjából vizsgálja a dolgokat, õ van az értékrend középpontjában. Emiatt nevezi magát konzervatívnak, hisz az avantgárd és a megjelenõ politikai irányzatok kollektivisták, ezt tartja modernnek. A Régen elzengtek Sappho napjai is az individuumot tartja értéknek. A kortársakról azt írja, hogy

merész kezekkel téptük a kényes leány hegedû-testét, azaz a lírát, nincs ütem, se szó, se tag. Ez a szabadversre utal. Úgy jelenik meg mint a durvaság megtestesítõje, a modern költészet állatias, hajszolt: a tüdõ liheg, a torok kiált: független az érzelmektõl, tömegesedés. Felmerül egy vád az individualizmus ellen: "mit ér a szó, amely csupán tiéd?", de rögtön meg is adja rá a választ: "testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát?". Tehát a kollektivizmus: milliók nyögése; testvérek vagyunk: negatívumként jelenik meg, mint ösztönvilág, mocsár, ezzel szemben áll az élet kettes csöndje, ami individuum, de nem magány, nem számkivetettség, hanem a boldogság szigete. Az utolsó sor: "Az istenek halnak, az ember él" ambivalens kijelentés, pozitív, hogy az ember él, de negatív, hogy az istenek, a líra, meghal (az ember kiürül)! A gazda bekeríti házát c. versben a költõ a gazda szerepét veszi fel (a gazda szó jelentésének képzettársítása a korban: erõsödik a kisgazdapárt - konzervativizmus a városiasodás ellen). A gazda a kertben él, amely a termékenység, természet fejlõdés zárt világa. Civilizáció elõtt van, nincs társadalom, se technika. A kerten kívül hideg szél van. A modern szél dinamikus, vad, kiszámíthatatlan, pusztító veszélyt rejt (alatta ing és zeng a fa), ez a civilizált világ. A "sisakos hordák, korcs nomádok" a pogányságra utal, jobboldali kollektivizmus képét idézi fel, de lehet kultúrapusztító tömeg is. A gazda magatartása: a régi értékek megvédése (sün élet), így metaforizálódik a kultúra védelmezõjének jelképévé. Itt is jelen van a konzervativizmus: régi érték megõrzése. Példázatszerû, történet: gazda, aki védeni próbálja a földjét a kerítéssel a hideg szélektõl. Ez válik metaforikussá. Verselése diszharmonikus próza felé viszi el, zaklatott, sok az áthajlás. Az emberi együttérzés és rokonszenv közelítette a városi szegények szenvedése felé. Ennek

egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. keserû, mások fájdalmát megértõ költeménye. A vers Babits költészetének összegzõ jellemzése, számvetése. A cigány a költõ metaforája, mint Vörösmartynál, a siralomház pedig a halálraítélt utolsó óráinak szenvedéseit idézi fel. A nagy elõd még hitt abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, ám most ez már elképzelhetetlen. Az elsõ 3 strófa három, gondolatársításokban gazdag hasonlat, melyek Babits költészetének 1-1 korszakát jelképezik: a hajdan a fiatalkori formamûvészetet idézi, a késõbb a háború alatti verseire utal, de ma nehezen jönnek a versek, s csak a szenvedés szólal meg bennük. Versei azért szomorúak, mert a saját panaszai mellett, már az embertársai szenvedését is észreveszi, akiknek csak az öngyilkosság jelenthet kiutat. A végén összegez: Szomorú világ ez!, s megkérdõjelezi ennek a típusú költészetnek az értelmét is. A versben rímek nincsenek, csak asszonáncok. A prófétai magatartás és szembenézés a halállal: A Mint különös hírmondó c. vers Babits költészetének egyik legátütõbb remeklése. Együtt van ebben a versben mindaz a gondolat, eszme, amely a költõ világszemléletében esztendõk óta felgyûlt, amit költeményekben már sokszor kifejtett. A vers egy hatalmas mondatból áll, belsõ monológszerû. Erre utal a verselése is: az idõmértékes verselés csak néhol tisztul ki, ott hexameter, sok licenciával, ez is a próza felé viszi el az áthajlásokkal együtt és erõsíti a belsõ monológ jellegét, belsõ feszültség van benne. A vers egy hasonlati részre és még egy részre tagolható. A költõ a hírmondó szerepét veszi fel: hegy tetején ül, botja van, hírt hoz.

Úgy tûnik eleinte, hogy nincs is semmi híre. Nem avatkozik bele a napi jelenségszintû hírekbe, õt a lényegi kérdések, hírek foglalkoztatják. Megtalálhatók elemek, amelyek a prófétát a jelenhez kötik, így azonosíthatjuk a lírai énnel: gépfegyvert próbál a szomszéd, autó hangja, város lámpái. A vers példázatszerû (a jelölt már a képi részben is megjelenik). A lírai én és a próféta mondanivalója is az õsz, a szent Ritmusnak, az örök szerelem nagy ritmusának a fölfedezése. Az embereket nem érdekli ez a hír. Õket az érdekli, ami körülöttük van: új találmányok, városépítés, stb. A próféta ezekrõl nem tud, fényévnyi távolságra van a várostól és ezek a dolgok semmit sem jelentenek az õ híréhez képest, amit mindenki tud, ez persze csak ironikus. A költõ, a költõ és olvasó viszonyáról ír: a költõ mély és örök dolgokat mond, az olvasó nem érti meg, a napi dolgokról követel híreket. A költõ a természeti élet nagy törvényeirõl akar szólni. A sorok ritmikai alapja a hexameter, szabadon használja ezt a sorfajtát. Kései költészetének fájdalmas-komor hangulatát indokolja a korai halál fenyegetõ közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van, s a versekben megszólalt a haláltól való rémület. Õsz és tavasz között c. verse is a halál közelében készült. A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. Uralkodó poétikai eszköze az õsi hasonlat, példázat, magyaros verselésû, s hagyományos eszköz benne a refrén is. Szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg. A szüret utáni õsz képeivel, alliterációival indul a vers, majd a strófazáró hasonlat viszi be a versbe a halál képét, innen már minden a halálról szól. A gyermek játszadozása az ágyon a halottas

ágy képzetét kelti. Az óév és újév fordulójával nem a vidám szilveszteri mulatozás hangulatát, hanem az idõ múlásának a képét idézi fel. A tavasz megjelenésével megváltozik a vers hangneme, s úgy tûnik, hogy a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulását. A hasonlatok helyébe a metaforák sejtelmessége lép. A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, s ezt az elmagányosodást emeli ki a 9. vsz. A magány fájdalmát növeli az a félelem, hogy az új tavasz a mûveit is halálra ítéli. Az utolsó strófa metaforája visszaível az elsõ vsz-ba, s így keretet ad a versnek. A kiszáradt szõlõtõ és a letört karó a fõ mondanivalót sûríti magába: nincs többé remény, minden hiába való. A Balázsolás a gégemûtét elõtti légkörben született. Szent Balázs a torokfájás és a torokgyík védõszentje. Babits is megkapta mûtéte elõtt a Balázs áldást. A költemény vizuális képe is nyugtalan: 12 és 8 szótagos, rímtelen, laza sorok. A vers izgatottságát, zihálását érzékelteti az éles sorátlépések igen magas száma is. Kisgyermeki bizalommal éli bele magát a szertartásba a költõ, majd némi humorral gondol vissza a szertartás folyamatára. A felnõttet önvád gyötri, mert 50 évet élt úgy, hogy nem is gondolt az oltalmazó szentre. Most, hogy gyötri a betegség, s a mûtét elõtt áll könyörögni kezd a vértanú segítségéért. Párhuzamba állítja kettejük sorsát, majd a vers végén már nem annyira az életmentés csodáját kéri tõle, hanem inkább a halálba való belenyugvás bölcsességét. Jónás könyve Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó

emberek elõtt már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsõsorban a nacionalizmusra épülõ militarizmusok diktatúrájával. A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetõ füzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938. szeptemberi számában jelent meg elsõ ízben. 1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erõvel vetõdött fel az a kérdés: mit tehet a költõ, a mûvész a barbár erõk ellenében? A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélõ költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélõ keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költõ kívülrõl szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát mûve fõszereplõjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sõt a groteszk humor is. A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elõl. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdõ szélén akart elrejtõzködni. Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bûzös sötétjében üvölt és vonyít az õ Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költõ Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is

túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbûzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt ûznek belõle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak. A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelõsségvállalás alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bûnös városból a sivatagba, mert lelki szemei elõtt látta a város pusztulását. Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bõvíti ki annak tömör, szófukar elõadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mû közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddõ szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bûnbánatot. Ott érthetõ és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegetõ jóslatát, s ezért indokoltabbnak tûnik Jónás keserû kifakadása az Úr ellen. A szörnyû látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját

ellentétébe csaphat át: a legszélsõségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az õ kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végzõdött, hiszen a bûnbánatra intõ feddõ szavak egyik-másik szívben kicsíráztak Mint a jó mag, ha termõföldre hullott. Babits kiemelkedõ nagy mûvének végsõ tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elõl, nem vonulhat magányos erdõszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell: mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér.... Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költõ lelkiismeret-furdalása, egész életmûvéért való bûnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát cinkos némasággal. A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettõssége végig jelen van a mûben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegébõl való, s ezek egyértelmûen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühelli a prófétaságot, szakadós ruháját. A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsõsorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bõven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejû igealakok. A versforma is a tárgyhoz s a kettõs hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímû, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költõ, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítõbb, mint maga az egész epikus remekmû. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az elsõ, hatsoros egységben a nagybeteg költõ még a régi szavak hûtlenségérõl panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következõ, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerûen ömlenek a sorok átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait. Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljen, s meg ne haljon.