A Nyugat elsõ nemzedéke Tóth Árpád és Juhász Gyula Szerzõ dezs dezs.extra.hu - tételek gyûjteménye Kidolgozott tétel A Nyugat elsõ nemzedéke Tóth Árpád és Juhász Gyula 1908. január elsején jelent meg a Nyugat elsõ száma. Fõszerkesztõje Ignotus, aki a tehetség mindenek feletti értékét hirdette; szerkesztõi Fenyõ Miksa és Osvát Ernõ. A Nyugat mindvégig az alkotói szabadság elvét érvényesítette, és ez a két szempont a magyar irodalom fejlõdésének adott szakaszában egyet jelentett a polgári átalakulás, a haladás, a szociális reformok programjának vállalásával is. A Nyugat rendkívül széles és változatos mezõnyt képviselt. A magyar kultúra egészének megújulását célozza a Nyugat a nyugati, polgári civilizációk eredményeinek közlésével, bemutatásával. A magyar irodalomban most ismét a líra kerül elõtérbe, a példakép a francia szimbolizmus, mellette helyet kapnak a szecessziós, impresszionista és naturalista törekvések is. Mivel a lap egyedüli szempontja az irodalmi-mûvészi érték volt, különösen az elsõ években a politikai óvatosság jellemezte. Késõbb azonban, a világháború éveiben a Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háború ellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot is. A háború után Ignotus külföldre távozott, Osvát Ernõ öngyilkos lett. A húszas évek második felében radikális beállítottságú fiatal írók-költõk jelentkeznek a Nyugat lapjain, annak második nemzedékét alkotva. Kibontakozásukat a Nyugat segítette, de késõbb
saját lap alapításával is próbálkoztak. 1929 és 1933 között Babits és Móricz szerkeszti a Nyugatot, majd 1933-tól Babits és Gellért Oszkár. 1933-tól a fiatalok újabb csoportját karolja fel a Nyugat. Babits halála után csak a folyóirat címe változott meg, Magyar Csillag néven Illyés Gyula szerkesztette tovább 1944 márciusáig. A Nyugat hatalmas mértékben járult hozzá esztétikai kultúránk, közgondolkodásunk, ízlésünk és kritikai szemléletünk haladóbbá és európaibbá válásához. Tóth Árpád (1886-1928) a mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejezõdik ki lírájában; jellegzetes mûfaja az elégia. Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy "kenyérkeresõ" állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztõje. Közben egyre súlyosabban beteg. Különleges formahûségû mûfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeibõl négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzõek Az öröm illan címû kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektõl lélekig. Összegyûjtött verseit Szabó Lõrinc adta ki. A magány költõje Költészetének alaphangjai a bágyadt, tehetetlen lemondás; jellemzõje a csüggedt szemlélõdés, a panasz. A Hajnali szerenád az elsõ kötet címadó verse. A cím finom hangulatával ellentétes a vers indítása. Tárgyilagos
meghökkentõen merész városkép. Aztán hirtelen magasba röppen a tekintet: a hajnali égbolt színpompáját látjuk. A második strófa három teljes metaforára épít: a sötétség "éji, rút csuha"; az erdõ öltözékébõl kivetkezõ lány; a nap pedig "vén dús kéjenc". A két versszakot áthatják a színélmények. A harmadikban a színek helyére a szürkeség, a sivárság lép. A város szennyét eltakarta a sötétség. Érdekes, hogy a városkép megörökítéséhez a természetbõl kölcsönzi a képi a költõ: a város gázlángjai virágokként ragyognak, a fénykörök a szirmok lehullását idézik. A vers szerkezeti tengelye a 4. versszak, ahol látókörünkbe kerül a költõ alvó menyasszonya, Annuska, és megjelenik a poéta alakja is. Kedvese az elérhetetlen boldogságot szimbolizálja. A két utolsó szakasz érteti meg velünk a költõ szomorúságának tartalmát. Költészete a húszas években A Lélektõl lélekig kötet három ciklusba osztott 59 költeménye az évtized magyar irodalmi életének egyik legnagyobb eseménye volt, és Tóth Árpád költészetének kiteljesedésérõl adott számot. A húszadik századi modern nagyváros líráját a magyar költészetben a Nyugat folyóirat vidékérõl származó költõk teremtik meg. A Körúti hajnal címû versének élményalapja egy valóságosan is megélt budapesti "hajnali varázs", talán az újságírói-szerkesztõségi munkából hazatérõ költõ élménye lehetett. A hajnali színváltozások impresszionisztikus villanásaiból életre keltette egy városrész tájképét és ébredõ életét. A vers a nagyvárosi hajnal három idõmozzanatát
mutatja be az impresszionizmus eszközeivel. Az elsõ szakasz a félig éjszakai állapotot idézi, az utolsó strófa már a nappali élet valóságát. A kezdõ és a záró egység között elhelyezkedõ 3 versszak pedig a bõvöletet: a néhány perces hajnali mámort. Az elsõ sorok minden jelzõje a napkelte elõtti város sivárságát, élettelen, taszító mivoltát mutatja. Az emberek mozdulata lomha, esetlen. Aztán a felkelõ nap hatására a rútság helyére lép a szépség: a szürkeségbõl fény és tûzpiros ragyogás lesz. A 3. versszak kezdõsora: összefoglalja a varázslatot. A csönd zavartalan. Csak a színek tombolnak, harsognak a szinesztézia poétikai erejével. A mély magánhangzók éreztetik a hangélményt. Az utolsó sorok jelzõi viszont már arról vallanak, hogy elmúl a hajnali percek mámora. A költemény a nagyvárosi kõrengeteget egyértelmûen csúnyának mutatja. A Lélektõl lélekig kötet lenyûgözõ szépségû darabja az Esti sugárkoszorú. A magyar szerelmi líra olyan remekei mellé kívánkozik, mint Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petõfi, Vajda, Ady, József, Radnóti legszebb szerelmes versei. Már az elsõ sor olyan, mint egy miniatûr festmény. Ketten vannak s a nappal éppen estébe vált. Felidézõdik az alkonyati séta hangulata. Csupa impresszió és ámulat, ahogy a költõ a búcsúzó napfényt a kedves asszony hajába font koszorúnak látja és láttatja. Az ámulatot olyan jelzõk érzékeltetik, mint a "finom" és a "halk". A második strófa elején ismét feldereng az elõzõ élmény. Aztán kép, szín, hangulat, minden eltûnik, s kibuggyan a költõbõl a vallomás. Az élmény egyre elvontabb lesz, valami léten túli létbe, testetlen semmibe visz a költõ. Szelíd, elbeszélõ hangon kezdi a 3. versszakot. Az asszony mintha a felhõkbõl hívná vissza a férfit. Az alkonyi parkban egy férfi és egy nõ mennek az úton, kézenfogva, s a versben minden csak ezért fogalmazódott meg, hogy a költõ leírhassa a legtöbbet, amit férfiember asszonyembernek mondhat: jó
élni, mert szeretlek. Juhász Gyula (1883-1937) Szeged költõje. Eszmények, felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette. Helyettes tanárként jár városról városra. mígnem 1908-ban Nagyváradra kerül. Itt értõ társakra talál. A Holnap címû antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Innen is tovább kell költöznie. Kötetei: Juhász Gyula versei (1907), Új versek (1914), Késõ szüret (1918), Ez az én vérem (1919), Testamentom (1925), Hárfa (1929), Fiatalok, még itt vagyok! (1935). Tájversei A Tisza-part volt Juhász Gyula kedves világa. A tiszai csönd címû verse A Hétben jelent meg 1910 õszén. A költeményben egyszerre szólal meg csönd, nyugalom, békesség, harmónia és fájdalom, egyedüllét. A kulcsszó a "hajó", mely a költõ számára az otthont, a szülõföldet és benne saját magát jelenti, a költõ és szûkebb hazája összetartozását. A Tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: "Hálót font az est, a nagy barna pók." A metafora az idõ lassú múlását és a sötétség fokozatos beálltát egyaránt megjeleníti. A táj nyugalmát a térbõl kiragadott egyetlen pont a mozdulatlan tiszai hajók képe is jelzi. Az estében az égi és a földi világ kapcsolatot tart egymással: a csillagok hallgatják a harmonikaszót, a hold fénye beezüstözi a hajókat. A fények, színek, hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg. A szépséges természeti képeket valami
szomorúság is belengi. 1912-ben Szakolcára nevezik ki helyettes tanárnak. Bár a költõ számkivetettnek érzi magát, költészete itt is gazdagodik: érlelõdik az új táj élménye, az Alföld utáni vágy, az Anna-szerelem sajátos továbbélése. A költészet eszközeivel fest most tájképet a Magyar táj, magyar ecsettel címû versében, amelyben a tájrajz új tartalommal telítõdik: milyennek látja egy XX. század eleji költõ a magyar tájat, a magyar valóságot. A Tisza környéki vidéket örökíti meg: fûzfák, folyóvíz, tehenek. A jelzõs szerkezetek a táj sivárságát, az én kiábrándultságát fejezik ki. A tájban minden megviselt, elnyûtt, élettelen. A szépségbe a fájdalom vegyül. A vers zárójeles utolsó sorában a költõ önmagát is belerajzolja a képbe. Az Anna-versekbõl A Milyen volt... 1912-ben jelent meg A Hétben. Ekkor Szakolcán él és tanít Juhász Gyula. Itt írta a legtöbb Anna-verset. A Váradon megismert színésznõ emlékét az idõ nem homályosította el, sõt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. A Milyen volt... három évszakot idéz meg, s ezekbõl a képekbõl Anna emléke áll össze. A versnek nincs adatszerûsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezõk emlékképe Anna szõkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nõ hangjából mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költõ. Mindössze azt mondja el milyen különös, hogy egy nõ emléke idõvel elhalványodik. Keresztrímek, szinesztézia, jambikus lüktetés és az az hangok uralma kölcsönöz erõs zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb. De a költõ boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben
él. Az arckép eltûnik az érzelem viszont végtelenné magasztosodik. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi õsz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerû, finom és áhitatos ez a vers. Az 1926-ban keletkezett Anna örök címû költemény zárja le végérvényesen az Anna szerelmet. Minél távolabb van térben és idõben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznõ, hanem egy idealizált lény, szimbólum. Három hatsoros versmondatból áll a mû. A mondatok az állítmánnyal kezdõdnek, s ezek az állítmányok mind a sorvégére esnek, s a folyamatos sorátlépések bizonyos feszültséget teremtenek. A férfi tetteti a közömbösséget, uralkodni próbál egykori szenvedélye fölött. A második hat sor a jelenrõl szól. S amikor ár majdnem elhisszük, hogy lezárta a szép emlékeket, akkor robban ki a "ne hidd" kétszeri tiltakozása. A harmadik mondat elsöpör mindent: a szerelem a költõ egész életét átitatta, minden cselekedetében tükrözõdött. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.