A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE



Hasonló dokumentumok
Helyzetkép. Izrael és a Palesztin Autonómia

Keresztes háborúk, lovagrendek

Indiai titkaim 32 Két világ határán

A keresztény és az iszlám kultúra viszonyának elemei a konfliktusokhoz és a háborúhoz

Az ókori világ hét csodája

Az Oszmán Birodalom kialakulása Törökellenes harcok 1458-ig

Rostoványi Zsolt hosszú évek óta a

Horváth Mihály Történelemverseny középiskolások számára. A török kiűzése Magyarországról ( ) ESSZÉ. 120 perc.

Ki és miért Ítélte Jézust halálra?

Salamon, a bölcs király

Az Oszmán Birodalom a XIV-XVI. században 13. sz. vége Turkisztánból, határőrök Kisázsiában szeldzsuk din. kihalása 13o1. I. Oszmán - szultán -

Nemes György Nemes Rita Gıcze Iván: Egyháztörténelem

Bírói számadás, emlékirat, egyházlátogatási jegyzőkönyv a Tolna Megyei Levéltár legújabb kiadványa

SZÁNTAI LAJOS A MINDENSÉGGEL MÉRD MAGAD! MÍTIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM NIMRÓDTÓL NAPJAINKIG.

Kössünk békét! SZKA_210_11

Indián Amerika 2 - Kolumbusz a felfedez?

1 Tiszták, hősök, szentek. Árpád-házi Szent István Boldog Bajor Gizella Árpád-házi Szent Imre Árpád-házi Szent László Árpád-házi Szent Piroska

A Biblia gyermekeknek bemutatja. Józsua vezér lesz lesz

Kopátsy Sándor Száz éve született Kádár Hozzászólás a májusi Egyenlítő két írásához

Józsua vezér lesz lesz

SZKA208_13. A kurdok

JEREMIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE 41

A MESSIÁS HALÁLÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI

A VÁROSOK SZÜLETÉSE ÉS A RENDISÉG KIALAKULÁSA ( század)

Az ü dvö ssé g förrá sái (Vö. Iz 12,3)

ELSÕ KÖNYV

A Nagy Háború ( ) emlékezete Megyei Történelem Verseny. 1. forduló - megoldások

A világháború után kiadott uj angol katonai szolgálati szabályzatban egy helyen a következők olvashatók: A brit világbirodalom messze szétszórt

A Kárpát-medence etnikai képe a 2. évezred fordulóján

A nemzetközi jog létrejöttének és fejlődésének feltételei

Dr. CELLER Tibor A japán császárkultusz

Osztályozó- és javítóvizsga Történelem tantárgyból

KERESZTÉNY EMLÉKEK AZ ELSÕ HÁROM SZÁZDABÓL

1. IDÉZETEK. Válaszoljon az alábbi idézetekhez kapcsolódó kérdésekre!

Osztályozó- és javítóvizsga Történelem tantárgyból

- Tudományos szándék vagy egzisztenciális, hitélmény határozta meg azt a döntését, hogy teológiát tanult és a papi hivatásra készült?

1. A közigazgatás kialakulása 1.1. Az ókori társadalmak igazgatása

A szatmári béke. Magyarország a szatmári béke idején

Családban vagy csapatban? Nevelés az ókori Hellászban

A Biblia gyermekeknek. bemutatja. Ésaiás a jövőbe lát

hogy ezzel a szultánt János ellen fordítja. I. Ferdinánd

A Biblia gyermekeknek bemutatja. Ésaiás a jövőbe lát

formát vett fel, megalázta magát és engedelmes volt a kereszthalálig. De mi a mi szegénységünk? Minden bizonnyal az, hogy kiszakadtunk az Istennel

Kishegyi Nóra: de tudom, hogy van szeretet!

Az ókori Kelet. Az ókori Hellasz. Forráselemzés: Lükurgosz alkotmánya

KORA ÚJKOR, ÚJKOR Családi ügyek Orániai Vilmos és a Habsburgok V. Károly lemondása után

Dávid, a király (2. rész)

A képlékeny félhold. Bassár el-aszad elnök. Némiképp meggyűrődött a róla alkotott kép IRÁNYTŰ INTÉZET EMBER ZOLTÁN LEVENTE 1

ÓKOR Hannibál harci elefántjai

Jerome Murphy O Connor PÁL TÖRTÉNETE. A jó harcot. megharcoltam, a pályát. végigfutottam, hitemet. megtartottam.

Osztályozó/Javító vizsga témakörei TÖRTÉNELEMBŐL. 40% fölött elégséges 20-40% között szóbeli vizsga 20% alatt elégtelen

2 Tiszták, hősök, szentek. Szent Adalbert Szent Asztrik Szent Gellért Szent Mór Boldog Özséb

AZ ÓKORI KELET. 2. lecke Egyiptom, a Nílus ajándéka

KÖZÉPKOR Az Aragón Királyság védelme a két Péter háborúja idején ( )

A fehér világ jövője a XXI. században

Karácsony és új élet (Gyülekezeti előadás)

AZ ISZLÁM ÁLLAM. Tálas Péter NKE NIT SVKK

Az esztelen szép király

Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része

Az Anjouk évszázada II. I. (Nagy) Lajos

A kereszténység kialakulása és elterjedése

V E R S E N Y F E L A D A T O K Kultúrtörténeti teszt

A Biblia gyermekeknek. bemutatja. A Nílus hercege

Tanulni így is lehet? - Társasjáték a történelem szakkörön és azon túl. Általam készített mellékletek a társashoz

Az olasz ellenállás és a szövetségesek közötti kapcsolatok

Olaszország hadba lép

B) Mintafeladatok. Középszint szöveges, kifejtendő, elemző feladat

TestLine - Ókori görögök öszefoglalás Minta feladatsor

A macedón nemzeti öntudat történeti alakulása

Salát Gergely: Csoma Mózes: Korea Egy nemzet, két ország

Hanukka és Karácsony

Az átlagember tanítvánnyá tétele

3. A feladat a római köztársaság válságával kapcsolatos. Állapítsa meg, hogy az alábbi források közül melyik utal elsősorban a politika, a gazdaság,

Történelem 3 földrészen

Péter és az ima hatalma

Keresd meg az alábbi bibliai eredetű szólások, kifejezések, szállóigék jelentését, majd kapcsolj hozzá egy művészeti alkotást (szerző és cím) is!

Öt bizarr hadsereg a történelemből

HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN. Az iskola kódja: H- Elért pontszám: Javította: Feladási határidő: Forduló: I.

Foucauld atyáért adtak hálát halála 100. évfordulóján

Az apostolok példája. 5. tanulmány. július 28 augusztus 3.

1. A keresztrejtvény az ókori Hellász és Róma történelmével kapcsolatos.

A tudatosság és a fal

5 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGGAL MEGKÖTÖTT BÉKESZERZÕDÉS

TÖRTÉNELEM FELADATLAP

Biblitanítások Ariel Hungary VILÁGMÉRETŰ ÉBREDÉS?

H I T T A N é v f o l y a m

Arany János FELLÁZADTUNK-E MI MAGYAROK?

Kutatási tárgykörök I. A történelemkutatás módszertana. 1. Régészet. 2. Őstörténet. 3. Családtörténet.

A Biblia gyermekeknek bemutatja. 60/36. Történet.

SZKA_209_22. Maszkok tánca

Szlovákia Magyarország két hangra

Helyi emberek kellenek a vezetésbe

REFORMÁCIÓ. Konferencia 2012 áprils 5-8. Konstanz, Németország

nagyobb szerepet kap s lassanként egészen átveszi a nyers erő szerepét. A küzdelem végcélja közben állandóan ugyanaz marad: az t. i.

Nyomtatható változat. Megjelent: Szent Korona jan. 15., 3. és 12. old.

Ismerkedés a kontinensekkel és az ott élő emberek kultúrájával, életével

VII. FEJEZET. Erdőhátság.

ÚJKOR A félszigeti háború Spanyolországban és Portugáliában

Az ókori világ 7 csodája Horák György

Osztályozó vizsga témái. Történelem

Átírás:

A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE Steven Runciman OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 1999.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Steven Runciman: A History of the Crusades Volumes 1-3, Cambridge University Press, 1995 Fordította Bánki Vera Nagy Mónika Zsuzsanna Szerkesztette Veszprémy László A térképeket készítette Sebők László A bibliográfiai kiegészítést készítette Hunyadi Zsolt Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó-rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Cambridge University Press, 1951. Hungarian translation Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna, 1999. Osiris Kiadó, 1999. 2

TARTALOM I. Az első keresztes hadjárat és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A kereszténység szent helyei A keresztes hadjárat meghirdetése Út a háborúba Harc a török ellen Az ígéret földje 1. függelék 2. függelék Az első keresztes hadjárat legfontosabb forrásai A keresztesek létszáma Bibliográfia II. A Jeruzsálemi Királyság és a Frank Kelet 1100 1187 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A királyság megszervezése A csúcspont A második keresztes hadjárat A fordulat Az iszlám diadala 1. függelék 2. függelék A latin kelet történetének főbb forrásai, 1100 1187 A hattini csata Bibliográfia 3

III. Az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A harmadik keresztes hadjárat Célt tévesztett keresztes hadjáratok Mongolok és mamelukok A tengerentúl pusztulása Epilógus 1. függelék 2. függelék A kései keresztes hadjáratok történetének főbb forrásai A Tengerentúl szellemi élete Bibliográfia A keresztes hadjáratok kutatásának 1951 utáni tájékoztató bibliográfiája Térképek jegyzéke Uralkodóházak leszármazási táblái Anyámnak 4

I. kötet AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása 5

TARTALOM ELŐSZÓ 1. könyv A KERESZTÉNYSÉG SZENT HELYEI 1. A pusztító utálatosság 2. Az Antikrisztus uralma 3. Krisztus zarándokai 4. A katasztrófa felé 5. Zűrzavar Keleten 2. könyv A KERESZTES HADJÁRAT MEGHIRDETÉSE 1. Szent béke és szent háború 2. Szent Péter sziklája 3. A fölhívás 3. könyv ÚT A HÁBORÚBA 1. A szegények hadjárata 2. A németek keresztes hadjárata 3. A vezérek és a császár 4. könyv HARC A TÖRÖK ELLEN 1. A kis-ázsiai hadjárat 2. Örmény közjáték 3. Antiókhia falai előtt 4. Kié lesz Antiókhia? 5 könyv AZ ÍGÉRET FÖLDJE 1. A Jeruzsálembe vezető út 2. A kereszt győzelme 3. Advocatus Sancti Sepulchri 4. A Jeruzsálemi Királyság 1. függelék 2. függelék AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT LEGFONTOSABB FORRÁSAI A KERESZTESEK LÉTSZÁMA BIBLIOGRÁFIA 6

ELŐSZÓ Ez a könyv az első része egy háromkötetesre tervezett munkának, amely a keresztes hadjáratok történetét fogja át tizenegyedik századi születésétől tizennegyedik századi hanyatlásáig, továbbá a Szentföldön és a környező országok területén alapított államokat mutatja be. Reményeim szerint a második kötetben a Jeruzsálemi Királyság történetét, valamint a Közel-Kelet népeihez fűződő viszonyát mutatom be, majd a harmadik kötetben az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok történetét beszélem el. Függetlenül attól, hogy a legnagyszerűbb és legromantikusabb keresztény kalandnak vagy a legutolsó barbár hadjáratoknak tekintjük a keresztes hadjáratokat, mindenféleképpen a középkor legfontosabb eseményei között kell számon tartanunk őket. Mielőtt megkezdődtek volna, a civilizáció központja Bizánc és az arab kalifátus volt. Mielőtt véget értek volna, ez a középpont Nyugat-Európába helyeződött át. Ebből az eltolódásból született meg az újkori történelem, ám ahhoz, hogy ezt megértsük, nem csak azokat a körülményeket kell megértenünk, amelyek Nyugat-Európában a keresztesek lendületét adták, hanem talán még inkább azokat a körülményeket, amelyek következtében Keleten lehetővé vált a keresztesek előrenyomulása, majd visszaszorulása. Az atlanti térségtől Mongólia felé kell fordítani tekintetünk. Ha csak a frankok vagy csak az arabok, vagy ha csak a legfőbb áldozatok, a keleti keresztények szemszögéből beszéljük el a történteket, nem tudjuk megragadni a jelentőségét. Hiszen, miként Gibbon vélte, ez az egész világ küzdelme volt. A teljes történetet nem sokszor írták meg angol nyelven, mi több, nem is volt igazi iskolája hazánkban a keresztes hadjáratok történetírásának. Annak ellenére, hogy nem volt mentes előítéletektől, s hogy már elég régen írta, Gibbon fejezetei a Decline and Fall című munkában még ma is figyelmet érdemelnek. Újabb keletű Sir Ernest Barker remek összefoglalója, mely elsőként az Encyclopaedia Britannica lapjain jelent meg, akárcsak W. B. Stevenson rövid, de nagyszerű története a keresztes királyságokról. A brit tudósok azonban jobbára elmélyült cikkekkel, keleti forráskiadásokkal és népszerűsítő irodalommal járultak hozzá a témakör irodalmához. A francia és német kutatások szélesebb körűek és nagyobb hagyománnyal rendelkeznek. A keresztes hadjáratokról írt nagy történeti munkák közül Wilkennek a tizenkilencedik század elején kiadott műve volt az első. Von Sybel első ízben 1841-ben megjelent munkája ma is alapvető. A század folyamán két másik kiváló tudós, Röhricht és Hagenmeyer tevékenysége nemcsak a forrásanyagok összegyűjtése és kritikai kiadása terén felbecsülhetetlen értékű, de maguk is megírták a keresztes hadjáratok átfogó történetét. Az utóbbi idők- 7

ben a német hagyományok továbbvivője Erdmann, aki a keresztes hadjáratokhoz vezető nyugati vallásos mozgalmakat tanulmányozta igen nagy alapossággal. Franciaországban, ahonnan a legtöbb keresztes származott, a tudósok érdeklődése középpontjában a legfontosabb nyugati, görög és keleti források kiadása állt a tizenkilencedik század közepén, s ennek terméke a monumentális Recueil des Historiens des Croisades. Michaud nagyszabású történeti műve már az 1817 utáni években megjelent. A későbbiekben a század folyamán Riant és munkatársai a Société de l Orient Latin keretében jóval érdemesebb munkát végeztek. Ebben a században két kitűnő francia bizantinológus, Chalandon és Bréhier fordultak tudományos érdeklődéssel a keresztes hadjáratok felé, majd nem sokkal a második világháború kitörése előtt M. Grousset rukkolt elő háromkötetes kereszteshadjárat-történetével, melyben a francia hagyományok szellemében a tudományosság, a jó íráskészség és némi gall patriotizmus elegyedik egymással. Manapság az Egyesült Államokban tevékenykedik a keresztes hadjáratok kutatóinak a legszorgalmasabb iskolája, melynek megteremtője D. C. Munro, aki sajnálatosan keveset ír, ám, mint tanár igen jelentős szerepet tölt be. Az amerikaiak mind ez idáig a részletekre figyeltek, senki nem tett kísérletet egy átfogó és általános mű megírására. Beígértek viszont egy olyan kötetet, amelynek szerzői közé néhány külföldi tudóst is meghívnak, és amely a keresztes hadjáratok teljes történetét felöleli. Nagyon sajnálom, hogy eddig még nem jelent meg, így e kötet írásakor nem tudtam használni. Bizonyára nem tűnik bölcs eljárásnak, hogy egyetlen brit tollforgató versenyre próbál kelni az írógépek amerikai ördögeinek egész hadával. Csakhogy szó sincs versenyről. Egyetlen szerző nem akarhat egy egész szakértőcsoport hitelével szóhoz jutni, de felmutathat olyan egységes szemléletet, netalán irodalmi értékeket, amelyeket egy többszerzős mű esetében aligha várhatunk el. Homérosz és Hérodotosz a történetírás atyjai voltak, aminek Gibbon, a legnagyobb történészünk tudatában volt. Dacára egyes kritikusok véleményének, nehéz elhinni, hogy Homérosz nem egyetlen ember lett volna. Napjainkban a történetírás alexandriai korba ért, amikor nagyobb a becsülete a kritikának, mint az alkotó munkának. Az apró részletek ismeretének felhalmozódása és a kollégák éber szigorától való félelem miatt a mai történészek tudós cikkek és alaposan körülhatárolt disszertációk megírására vállalkoznak csak, hogy kicsiny erődítményüket könnyen megvédhessék a támadásoktól. Az ilyen munkák persze lehetnek nagyon értékesek, de önmagukban nem egészek. Hitem szerint a történész kötelessége, hogy történetet írjon, azaz megkísérelje följegyezni azoknak a nagyobb eseményeknek és mozgalmaknak az egymásutánját, amelyek meghatározták az emberek sorsát. Azt a szerzőt, aki elég merész, és vállalkozik erre a feladatra, nem az ambíciója miatt kellene kérdőre vonni, legföljebb azért, ha eszközei nem elégségesek, vagy eredményei nem helytállóak. A jegyzetekben mindig megadom, mely kijelentésemet mire alapozom, a bibliográfiában pedig felsorolom azokat a műveket, amelyeket áttanulmányoztam. Nagyon sokat tanultam belőlük, azokból is, amelyekre a jegyzetekben nem hivatkozom. Azon barátaim, akik segítő kritikájukkal és tanácsaikkal támogattak, túl sokan vannak ahhoz, hogy fölsoroljam őket. Végül szeretnék köszönetet mondani a Cambridge University Press munkatársainak végtelen kedvességükért és segítőkészségükért. London, 1950. Steven Runciman 8

1. könyv A KERESZTÉNYSÉG SZENT HELYEI 9

1. fejezet A pusztító utálatosság Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre. (Máté 24,15-16) Kr. u. 638-ban egy februári napon Omár kalifa fehér tevéje hátán bevonult Jeruzsálem városába. Piszkos, elnyűtt ruhában érkezett, serege durva, toprongyos alakokból állt, de fegyelmük kifogástalan volt. A kalifa oldalán ott volt a meghódolt város legfőbb tisztviselője, Szophróniosz pátriárka. Omár egyenesen Salamon templomának helyéhez vonult, oda, ahonnan jó barátja, Mohamed a mennybe emelkedett. A pátriárka csak nézte őt, ahogy ott állt, Krisztus szavaira gondolt és könnyezve mormolta: látjátok a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta szólott. Ezután a kalifa a keresztények szentélyeit akarta megnézni. A pátriárka elvezette a Szentsír-templomhoz, s mindent megmutatott neki. Még a templomban voltak, amikor a muszlim ima órája elérkezett. A kalifa megkérdezte, hol teríthetné le imaszőnyegét. Szophróniosz arra kérte, maradjon, ahol van. Omár mégis kiment a Martyrion előcsarnokába, mondván, félő, hogy túlbuzgó követői majdan az iszlámnak követelik a helyet, ahol imádkozott. Igaza lett. Az előcsarnokot valóban kisajátították a muszlimok, míg a templom megmaradt annak, ami volt, a kereszténység legszentebb helyének.1 Mindez a város megadásának feltételei szerint történt. A próféta maga rendelte el, hogy a pogányok térjenek meg, máskülönben a halál fiai lesznek, de a Biblia népei, vagyis a keresztények és a zsidók (akikhez előzékenyen hozzávette Zoroaszter követőit is) megtarthatják, és háborítatlanul használhatják szent helyeiket, azzal a kikötéssel, hogy újabbakat nem építhetnek, fegyvert nem viselhetnek, és lóra sem szállhatnak; ezeken felül pedig fizetniük kell a különleges fejadót, a dzsízját.2 Ennél jobb feltételeket Szophróniosz nem remélhetett, mikor oltalomlevele birtokában szamara hátán baktatott az Olajfák-hegyére, hogy találkozzék a kalifával, akinél alacsonyabb rangú személynek nem volt hajlandó átengedni a várost. Jeruzsále1 Theophanész, ad ann. 6127, 333. p.; Eutükhiosz: Annales 1099. col.; Szíriai Mihály, 2. köt. 425 426. p.; Niszbini Éliás, 64. p. A forrásokról kitűnő összefoglalást ad Vincent és Abel: Jerusalem Nouvelle 2. köt. 930 932. p. 2 L. Becker Djizya szócikkét az Encyclopaedia Islamban, illetve Browne: The Eclipse of Christianity in Asia c. művét, 29 31. p. 10

met ekkor már több, mint egy éve ostromolták. Az ostromharcban járatlan s erre a célra rosszul felszerelt arabok tehetetlenek voltak az újonnan helyrehozott erődítményekkel szemben. A városban azonban már alig volt mit enni, felmentő seregre pedig nem számíthattak. A vidék az arabok kezén volt, s Szíria és Palesztina városai is sorra elestek. A császári flotta védelme alatt álló kaiszareiai parti helyőrséget nem számítva, a legközelebbi keresztény hadsereg Egyiptomban tartózkodott. A szokásos feltételek mellett Szophróniosz annyit tudott még elérni, hogy a város császári tisztviselői és családjuk ingóságaikkal együtt békében elhagyhassák a várost és letelepedhessenek a part mentén Kaiszareiában. Ez volt a pátriárka utolsó nyilvános szereplése, az ortodoxia védelmének és a keresztény egység megőrzésének szentelt hosszú, fáradságos élet tragikus csúcspontja. Ifjú éveiben barátjával, Ióannész Moszkhosszal végigjárta a keleti monostorokat, ahol szentekről szóló történeteket és a szentek mondásait gyűjtötték össze, melyekből Pratum spirituale címen antológiát állítottak össze; idős korára a császár akinek politikájával nem értett egyet kinevezte őt a jeruzsálemi fő egyháztartomány élére, és mindvégig kitartóan küzdött az eretnekség és a születőben lévő nacionalizmus ellen, mert előre látta, hogy a birodalom széthullásához fognak vezetni. Ám a hit méz-szavú védelmezőjének, ahogyan Szophrónioszt nevezték, hiábavaló volt minden prédikációja, minden fáradsága. Sikertelenségének látványos bizonyítéka volt az arab hódítás. Néhány hét múltán megtört szívvel halt meg.3 Nem volt emberi hatalom, amely Róma keleti tartományaiban megállíthatta volna a romlást. A Római Birodalom egész történetét végigkísérte Kelet és Nyugat lappangó ellentéte. Actiumnál a Nyugat győzött; de a Kelet legyőzte hódítóit. A birodalom két legnépesebb és leggazdagabb tartománya Egyiptom és Szíria volt. Itt folyt a legjelentősebb ipari termelés; hajóik és karavánjaik ellenőrzésük alatt tartották az egész keleti kereskedelmet; anyagi és szellemi kultúrájuk egyaránt magasabb rendű volt, mint a nyugati, s nem csupán hagyományaik ősi volta okán, hanem a korabeli civilizált világban a Római Birodalom egyetlen riválisának számító szászánida Perzsia közelsége miatt is. A Kelet befolyása nőttön-nőtt, míg végül Nagy Konstantin császár keleti vallásra tért, s székhelyét is keletebbre, a Boszporusznál fekvő Bizáncba helyezte át. A következő század folyamán, amikor a belső bajok miatt meggyöngült birodalomnak a barbár rohamokkal kellett szembenéznie, a nyugati rész ebbe belepusztult, ám a keleti, hála a konstantini politikának, megmaradt. Galliában, Spanyolországban, Afrikában, a távoli Britanniában s végül Itáliában barbár királyságok jöttek létre, miközben a keleti tartományokat Konstantinápolyból továbbra is a római császár kormányozta. A római vezetés soha nem volt különösebben népszerű Szíriában és Egyiptomban. A konstantinápolyi, nagyrészt a külső körülmények miatt, hamarosan még elkeseredettebb ellenkezést váltott ki. A Nyugat elszegényedésével Szíria kereskedői és Egyiptom kézművesei elveszítették piacaikat. Az állandó perzsa háborúk elvágták a sivatagon át Antiókhiába és a libanoni városokba vezető utat, nem sokkal később pedig az Abesszin Birodalom bukását követő arábiai zűrzavar miatt azokon a vörös-tengeri útvonalakon is megszűnt a Forgalom, amelyeket az egyiptomi hajósok, illetve Petra, Transzjordánia és Dél-Palesztina karavántulajdonosai ellenőriztek. Konstantinápoly a birodalom legjelentősebb piaca lett; a császári politika által támo3 in Mansi: Concilia, Nova Collectio 10. köt. 607. col. Ma már bizonyos, hogy Szophróniosz a pátriárka azonos Moszkhosz Szophróniosz nevű barátjával. 11

gatott távol-keleti kereskedelem északabbra, Ázsia sztyeppéin át keresett közvetlen útvonalat. Ez viszont Alexandria és Antiókhia lakóit érintette érzékenyen, hiszen máris irigykedve tekintettek az egyre inkább fölébük kerekedő, felkapaszkodott városra. A szíreket és az egyiptomiakat még inkább elkeserítette az erősen centralizáló császári politika, mely súlyosan csorbította a helyi autonómiát és kiváltságokat, ráadásul az adóbehajtás is szigorúbb lett és többet követelt, mint hajdan, a rómaiak idején. Az elégedetlenség Keleten új erőt adott a nacionalizmusnak, márpedig az nem marad sokáig a felszín alatt. A nyílt háborúskodás végül vallási okok miatt tört ki. A pogány császárok türelmesek voltak a különböző helyi kultuszokkal. A helyi istenségeket könnyen beleillesztették a római pantheonba. Csak a makacs monoteistákat, a zsidókat és a keresztényeket üldözték időnként. A keresztény uralkodók azonban korántsem voltak ilyen türelmesek. A kereszténység semmilyen más vallás létjogosultságát nem ismeri el, így arra akarták felhasználni, hogy általa az alattvalókat egységesen a kormányzathoz kössék. A teológiában nem különösebben járatos Konstantin igyekezett egyesíteni az ariánus vitától akkoriban megosztott keresztény egyházat. Fél évszázaddal később Nagy Theodosius politikai programjává tette a birodalom vallási egységéiustinianus bizánci nek megteremtését. A vallási egységet azonban nem volt császárt ábrázoló könnyű létrehozni. A Kelet rajongva fogadta be a kereszarany érme ténységet. A görögök kifinomult módszereikkel vitatták a teológiai kérdéseket, a hellenizált keletiek pedig a maguk szertelenségét és szenvedélyességét tették hozzá, ami hamarosan türelmetlenséget és gyűlöletet szült. Főképp a keresztény teológia központi és egyben legbonyolultabb kérdéséről, Krisztus természetéről vitáztak. Teológiai vita volt ez tehát, ám akkoriban még az utca emberét is szenvedélyesen foglalkoztatták ezek a kérdések, amelyek érdekességét csak a cirkuszi játékoké múlta felül. Persze más szempontok is közrejátszottak. A szírek és egyiptomiak többsége szívesebben látott volna az ortodox egyház pompájánál szerényebb külsőségekkel járó, egyszerűbb szertartásrendet. Egyre súlyosbodó szegénységükben bántotta őket a hivalkodás. Ráadásul az ortodox főpapokat és papokat a konstantinápolyi kormányzat beépített embereinek tartották. Saját főpapjaik irigységét pedig könnyen gyűlölködésbe lehetett fordítani. Az ősi alexandriai és antiókhiai egyházkerület pátriárkái ugyanis lázadoztak az ellen, hogy felkapaszkodott konstantinápolyi testvérük lassacskán fölébük kerekedik. Elkerülhetetlen volt az eretnekség kialakulása, mely idővel nacionalista színezetű, bomlasztó mozgalommá vált. Az arianizmus keleten, Abesszínia kivételével, hamarosan mindenhonnan eltűnt. Az ötödik századi eretnekmozgalmak azonban sokkal tartósabbaknak bizonyultak. A század elején Nesztóriosz, a szír származású konstantinápolyi pátriárka Krisztus emberi természetét hangsúlyozó tant hirdetett. Az antiókhiai iskola teológusai mindig is hajlottak efelé, így Nesztóriosz számos követőre talált Szíria északi részén. Tanait 431-ben az epheszoszi egyetemes zsinat eretnekségnek nyilvánította, mire több szíriai közösség elszakadt az anyaegyháztól. A birodalomban törvényen kívül helyezett nesztoriánusok a perzsa királyság területére, Mezopotámiába tették át székhelyüket. Hamarosan a távolabbi Kelet, India, Turkesztán, sőt Kína vált missziós tevékenysé- 12

gük legfőbb területévé, de Szíriában és Egyiptomban elsősorban a távol-keleti kereskedők körében még a hatodik és hetedik században is fönnmaradt néhány közösségük. A nesztoriánus vita egy másik, még hevesebb vitát váltott ki. Az antiókhiai tanok és a konstantinápolyi pátriárka fölötti kettős győzelemtől eltelve az alexandriai teológusok az ellenkező irányban lépték át az igaz hit határait. Olyan tant hirdettek, amely tagadja Krisztus teljes emberi valóságát. Ezt az eretnekséget első hirdetője, a kevéssé ismert Eutükhész apát után eutükhianizmusnak is nevezik, általában azonban monofizitizmusnak hívják. 451-ben a Khalkédónban összeült negyedik egyetemes zsinat elítélte a monofizitákat, akik felháborodásukban elszakadtak az anyaegyháztól, s velük tartott az egyiptomi keresztények többsége és számos szíriai közösség is. Az örmény egyháznak a khalkédóni zsinatra megkésve érkező követsége sem fogadta el a zsinat határozatait, s csatlakoztak a monofizitákhoz. A későbbi császárok állhatatosan keresték azt a békítő formulát, amely megszüntetné az egyházszakadást, és amelyet egy egyetemes zsinat jóváhagyásával az igaz hit fogalmának további pontosításaként általánosan el lehetett volna fogadtatni. Csakhogy két tényező is ellenük dolgozott. A szakadároknak nemigen akaródzott visszatérni a nyájhoz, legföljebb a saját, elfogadhatatlan feltételeik alapján; Róma és a nyugati egyház viszont tántoríthatatlanul ellenezte a megegyezést. I. Leó pápa pedig azt tartotta, hogy nem az egyetemes zsinatok, hanem Szent Péter utódának a dolga meghatározni a hitvallást, s mint, hogy nem volt türelme dialektikus szőrszálhasogatásokhoz, amiket nem értett, hát írt egy dogmatikus levelet arról, mi a helyes álláspont a kérdésben. A Tomus Leonis címen ismert irat, jóllehet nem vett tudomást a vita árnyalatairól, a khalkédóni zsinati hatóságok mégis elfogadták vitáik alapjául, s a dogma belekerült a határozati szövegekbe. Leó pápa formulája egyértelmű, kemény hangvételű volt, sem értelmezést, sem módosítást nem tűrt. Az eretnekeket csillapító bármely engedmény a Tomus figyelmen kívül hagyását, következésképp a Rómával való szakítást jelentette volna. Ezt azonban egyetlen császár sem engedhette meg magának, akit érdekei és ambíciói Itáliához, illetve a Nyugathoz kötöttek. E dilemma béklyójában a birodalmi kormányzat sohasem alakított ki következetes politikát. Hol üldözte az eretnekeket, hol megbékélésre törekedett; az eretnekek pedig egyre erősödtek a keleti provinciákban, ahol a feléledő nacionalizmus is támogatta őket.4 A monofiziták és a nesztoriánusok mellett volt még egy közösség a keleti tartományokban, mely állandó ellentétben állt a birodalmi kormányzattal: a zsidóké. A Kelet minden nagyvárosában tekintélyes számú zsidó élt. Nem élvezték a polgárokat megillető valamennyi jogot és az időről időre kitörő zavargások során mind vagyoni, mind személyi veszteség érte őket. Cserébe minden alkalmat megragadtak, hogy a keresztényeknek ártsanak. Gazdagságuk és kiterjedt kapcsolataik miatt a kormányzatra nézve potenciális veszélyt jelentettek.5 A nesztoriánus és monofizita közösségek korai történetének legjobb áttekintése: Vacant és Mangenot: Dictionnaire de Théologie Catholique-jának az Amman által írott Nestorius, illetve a Jugie által írott Monophysitisme címszava, továbbá a Fliche és Martin szerkesztésében megjelent Histoire de l Eglise IV kötetének Bardy, valamint IV. és V. kötetének Bréhier által írt fejezetei. 5 Az önkényes, de nem túl elnyomó zsidóellenes birodalmi törvényalkotásról lásd Bury: Later Roman Empire (A. D. 395 565) 2. köt. 366. p., és Krauss: Studien zur byzantinisch-jüdischen Geschichten 1 36. p. 4 13

A hatodik század során rosszabbra fordult a helyzet. Iustinianus nyugati háborúi hosszan elhúzódtak, és sokba kerültek. Zavart keltettek valláspolitikájában is, ráadásul magasabb adókkal kellett sújtani a keleti alattvalókat, anélkül, hogy kárpótlásképp bármilyen előnyökhöz juttatta volna őket. Leginkább Szíria szenvedte meg e háborúkat; a pénzügyi terheket a perzsa hadsereg véres portyái, s az ország területét megrázó katasztrofális földrengések sora súlyosbította. Ebben a helyzetben csak az eretnekek virultak. A szír monofizitákat Theodóra császárnő támogatásával az edesszai Baradeus Jakab szervezte ütőképes erővé. Egyházukat ettől kezdve jakobita egyháznak nevezték. Egyiptom csaknem teljes őslakos népessége monofizita volt, ma koptoknak nevezzük őket. A perzsa határvonal biztonságos sáncai mögött, Kelet felé gyorsan terjeszkedő nesztoriánusok helyzete egyre inkább megszilárdult a birodalomban. A palesztin városokat kivéve az ortodoxia kisebbségbe került. Megvetően csak melkitáknak a császár embereinek nevezték őket, s nem is alaptalanul, hiszen létük a birodalmi közigazgatás hatalmától és presztízsétől függött.6 602-ben Phókasz, egy egyszerű százados foglalta el a császári trónust. Uralkodónak kegyetlen volt és alkalmatlan is; míg Konstantinápoly terror alatt nyögött, a provinciákban mindenfelé lázadások törtek ki és polgárháborúk dúltak a városok cirkuszi pártjai, illetve a vallási szekták között. Antiókhiában a jakobita és a nesztoriánus pátriárkák teljesen nyíltan, közös tanácskozáson vitatták meg, mitévők legyenek az ortodoxok ellen. Phókasz büntetésül egy egész hadsereget küldött rájuk, mely a zsidók buzgó segítségével tömegesen mészárolta le az eretnekeket. Két év múlva aztán a zsidók is fellázadtak, s előbb megkínozták, majd megölték a város ortodox püspökét.7 610-ben Phókaszt egy fiatal örmény nemesi ivadék, Afrika provincia kormányzójának fia, Hérakleiosz letaszította a trónról. Ugyanebben az évben II. Khoszroész perzsa király befejezte a birodalom lerohanására és felosztására tett előkészületeit. A perzsa háború tizenkilenc évig tartott. Tizenkét évig a birodalom csak védekezett, mialatt egy perzsa hadosztály elfoglalta Anatóliát, egy másik pedig Szíriát hódította meg. Anhókhia 611-ben esett el, Damaszkusz 613-ban. 614 tavaszán Shahrbaráz perzsa hadvezér Palesztina földjére lépett, s amerre járt, feldúlta az országot és felgyújtotta a templomokat. Csak a betlehemi Születés-templom menekült meg, mivel a bejárata fölötti mozaik a három királyokat perzsa öltözékben ábrázolta. Április 15-én Shahrbaráz körülzárta Jeruzsálemet. Zakariás pátriárka a vérontást elkerülendő kész lett volna feladni a várost, a keresztény lakosság azonban nem volt hajlandó engedelmesen megadni magát. Május 5-én, a falakon belüli zsidók segédletével, a perzsáknak sikerült betörniük a városba. Borzalmas vérengzés vette kezdetét. A perzsa katonák, de még inkább a zsidók válogatás nélkül mészárolták le a keresztényeket lángokban álló templomaik és lakóházaik között. Állítólag hatvanezer ember pusztult el, s harmincötezret adtak el rabszolgának. A városban őrzött szent ereklyéket, a Szent Keresztet és a keresztre feszítés eszközeit ugyan korábban elrejtették, de az ellenség kiásta őket, és a pátriárkával együtt elküldte ajándékba Perzsia keresztény ki6 L. Bréhier: i. m. 4. köt. 489 493. p.; Devreesse: La Patriarchat d Antioche 77 99. p. Theophanész, ad ann, 6101, 296. p.; Nikiui János, 166. p.; Szebeosz, 113 114. p.; Eutükhiosz: Annales 1084. col. (a Türoszban lezajlott lázadásokról); Chronicon Paschale 699. p. (a püspök legyilkolását a fellázadó katonáknak tulajdonítja); Kulakovszkij: Theophanész történeti adatainak kritikája (oroszul). 21. köt. 1 14. p., és Bizánc története 3. köt. (oroszul), 12 15. p., ahol a szerző összeveti az adatokat és megállapítja az időpontot. 7 14

rálynőjének, a nesztoriánus Merjemnek. A város és környéke oly mértékben elpusztult, hogy mind a mai napig nem heverte ki.8 Három évvel később a perzsák előrenyomultak Egyiptomba, s egy év elteltével meghódították az országot. Ezalatt északon hadtesteik elérték a Boszporuszt.9 Jeruzsálem eleste az egész kereszténységet mélyen megrázta. A zsidók szerepét soha nem felejtették el, és nem bocsátották meg, a perzsák elleni háborút pedig kezdték szent háborúnak tekinteni. Mikor 622-ben Hérakleiosznak végre sikerült támadásba lendülnie, magát és hadseregét ünnepélyesen Istennek ajánlotta, s keresztény harcosként a sötétség erői ellen indult csatába. A későbbi nemzedékek őt tekintették az első keresztes lovagnak. Türoszi Vilmos öt évszázad múltán a keresztes hadjáratok történetét írva a perzsa háború eseményeit is elbeszéli; a könyv ófrancia fordítása Livre d Eracles (Hérakleiosz könyve) címen vált ismertté.10 A keresztes hadjárat sikeres volt. Megannyi viszontagság, kétség és kétségbeesés után Hérakleiosz 627 decemberében Ninivénél végül győzelmet aratott a perzsák fölött. 628 elején Khoszroész királyt megölték, s utóda békét kért, amelyet azonban csak 629-ben sikerült érvényesíteni. A meghódított tartományok is ekkor kerültek vissza a birodalomhoz. Hérakleiosz augusztusban Konstantinápolyban ünnepelte diadalát. A következő tavasszal megint délre indult, hogy visszaszerezze a Szent Keresztet, és ünnepélyesen Jeruzsálembe vigye. Megindító jelenet volt. Bár meg kell hagyni, a keleti keresztények sora nem ment rosszul a perzsa uralom alatt. Khoszroész hamar megvonta kegyeit a zsidóktól, sőt utóbb száműzte őket Jeruzsálemből. Míg udvarában a nesztoriánusok élveztek előnyöket, ő maga hivatalból egyforma jóindulattal viseltetett a monofiziták és az ortodoxok iránt. Templomaikat visszajuttatta nekik és újjáépítették azokat. A király védnöksége alatt zsinatot hívtak össze a fővárosba, Ktésziphónba, hogy a szekták újraegyesítéséről tárgyaljanak. A visszaállított császári közigazgatásról az első lelkesedés elmúltával kiderült, hogy az kizárólag az ortodoxoknak kedvez. Hérakleiosz üres kincstárat örökölt. Csak az egyháztól kapott tetemes kölcsönökből tudta fedezni a hadviselés költségeit. A perzsa hadisarc pedig nem volt elegendő, hogy e kölcsönöket visszafizesse. A szírek és az egyiptomiak megint csak arra eszméltek, hogy súlyos adóterheik az ortodox hierarchia kincstárát töltik fel.11 A helyzeten Hérakleiosz valláspolitikája sem segített. Először a zsidók ellen lépett fel. Ő maga eredetileg ugyan nem volt ellenséges velük, csakhogy útban Jeruzsálem felé Tibériásban, egy vendégszerető zsidónál megszállva értesült a perzsa háborúban játszott szerepükről. Talán az a homályos jóslat is hatással volt rá, mely azt jövendölte, hogy a körülmetéltek romba döntik a birodalmat. Ezért aztán elrendelte a zsidók kötelező kikeresztelkedését, s a nyugati királyokat is sürgette, hogy kövessék példáját. A parancsot persze nem lehetett végrehajtani, de a buzgó keresztényeknek jó ürüantiokhosz Sztratégosz, 9 15. p.; Szebeosz, 130 131. p.; Anon. Guidi, 3. p.; Chronicon Paschale, 704 705. p. Theophanész, ad ann. 6106, 300 301 p. A betlehemi mozaik estéről keleti pátriárkák számolnak be Theophilosznak írt levelükben, in Migne: Patrologia Gracco-Latina, 95. köt. 380 381. col. 9 A perzsa háború történetéről lásd Kulakovszkij: Bizánc története, 3. köt. 33 49. p.; Ostrogorsky: Geschichte des byzantianischen Staates, 51 66. p., Bréhier: i. m. 79 101. p.; Perpice: l Imperatore Eraclio, 58 179. skk. p. 10 Türoszi Vilmos I. 1 2. köt. 9 13. p. Az ófrancia fordítás teljes címe L Estoire d Eracles, Emperum... 11 A ktésziphóni zsinatról ír Szebeosz, 189 192. p., és Anon. Guidi, 20. p. Az utóbbi valószínűleg túl nagy jelentőséget tulajdonít a nesztoriánusoknak és sikereiknek. 8 15

gyet kínált a gyűlölt faj mészárlására. A rendelet egyetlen tényleges eredményeként a zsidók csak még inkább ellenszegültek a birodalmi kormányzatnak.12 Ezt követően a császár a keresztény teológia veszélyes vizeire evezett. Konstantinápoly szíriai születésű monofizita pátriárkája, Szergiosz kidolgozott egy tant, mely elképzelése szerint összebékítette volna a monofizitizmust és az ortodoxiát. Hérakleiosz áldását adta a kezdeményezésre; a perzsa háborúk elmúltával azután az egész birodalomban meghirdették a monoenergizmus néven ismertté vált tanokat, melyek a császár és a pátriárka támogatása és a római pápa, Honorius óvatos egyetértése ellenére is népszerűtlenek voltak. A monofiziták azonnal elutasították. Az ortodoxok többsége Konstantinápolyban a nagy misztikus, Hitvalló Maximosz, Keleten pedig Szophróniosz vezetésével egyaránt elfogadhatatlannak találta azokat. Hérakleiosz lelkesen, de minden tapintatot nélkülözve igyekezett az új tanokat rákényszeríteni alattvalóira. Ám udvaroncai és a későbbiekben maronita elnevezéssel illetett néhány örmény és libanoni kivételével nem akadtak hívei. Hérakleiosz utóbb módosította e tant, de a 638-ban kibocsátott, monotheletizmust hirdető Ektheszis hasonlóképp eredménytelen maradt. Az egész epizód, mely csak a 680. évi, hatodik egyetemes zsinat után rendeződött véglegesen, arra volt jó csupán, hogy tovább mélyítse a keleti keresztények elkeseredését és zavarát.13 Amikor 629-ben Hérakleiosz Konstantinápolyban a Frankhontól Indiáig minden Irányból érkező követek gratulációit fogadta, állítólag levelet kapott egy arab törzsfőtől, aki magát Isten prófétájának nevezte, és felszólította a császárt, hogy csatlakozzék hitéhez. Hasonló levelet kapott Perzsia, illetve Abesszínia királya és Egyiptom kormányzója is. Ez a történet bizonyára apokrif. Hérakleiosz aligha tudott az Arabfélszigetet forradalmasító eseményekről. A hetedik század elején Arábiát nyughatatlan, független törzsek csoportjai szállták meg; egy részük nomád volt, mások mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak, megint mások a karavánutak mentén létrejött kereskedővárosokban telepedtek le. Bálványimádók voltak, s mindegyik vidéknek megvolt a maga bálványa, de közöttük a legszentebb a legnagyobb kereskedővárosé, Mekkáé volt, a Kába. Ekkortájt azonban a bálványimádás már eltűnőben volt, hiszen hosszú ideje jelen voltak ezen a vidéken zsidó, keresztény és zoroasztriánus misszionáriusok. A zoroasztriánusok csak a perzsa befolyási övezetekben értek el sikereket, észak keleten, és később délen. Számos arab városban voltak zsidó kolóniák, a legjelentősebb Medinában, s még számos arabot is sikerült áttéríteniük. A legeredményesebben a keresztények működtek. Az ortodox keresztényeknek a Sínai-félszigeten és Petrában voltak követőik. A nesztoriánusok, hasonlóan a zoroasztriánusokhoz, a perzsa protektorátus területén találtak követőkre. A monofiziták viszont a nagy karavánutak mentén alapítottak gyülekezeteket, még Jemenben és Hadramautban is, de a sivatag határán élő jelentősebb törzsek is mind monofiziták voltak, így például a banú ghassun és a banú taghlib törzs. Az arab kereskedőknek számos lehetőségük adódott, hogy megismerjék a civilizált világ vallásait, hiszen gyakorta utaztak szíriai, palesztin és iraki városokba; emellett Arábiában is létezett egy ősi monoteista hagyomány, a haníf. Az araboknak egyszersmind arra is szükségük volt, hogy terjeszkedjerészletes beszámoló, hivatkozásokkal Bréhier-nél, i. m. 108 111. p. A legfontosabb források Theophanész, ad ann. 6120, 328 329. p. és Eutükhiosz, 1089. col. A zsidók megkeresztelését elrendelő dekrétum in Dölger Regesten no. 206, I. köt. 24. p. Lásd még Doctrina Jacobi, szerk. Bonwetsch, 88. p. 13 A legjobb összegzés a monoenergizmusról és a monotheletizmusról Bréhier: i. m. 111 124., 160 200 p. 12 16

nek. A félsziget szerény forrásai még szerényebbé váltak, mióta a himjaridák öntözőrendszerét lerombolták, s az egyre gyarapodó lakosság ellátásához már nem voltak elégségesek. Az írott történelemben a sivatagi népek újra és újra elárasztják a környező megművelt területeket. A nyomás most különösen erős volt.14 Mohamed sajátos és kivételes zsenialitása tökéletesen megfelelt ezeknek a körülményeknek. A szent városban, Mekkában született, az egyik legnagyobb klán, a kuraisiták szegény rokonaként. Bejárta a világot és megismerkedett vallásaival. A keresztény monofizitizmus különösen vonzotta, de a Szentháromság tanát nem tartotta összeegyeztethetőnek a tiszta monoteizmussal, amit annyira csodált a haníf hagyományban. Az általa kialakított tanítás ugyan nem utasította el teljesen a kereszténységet, de a maga módosított, egyszerűsített formájában népe számára sokkal elfogadhatóbbá tette. Vallási vezetőként annak köszönhette sikereit, hogy tökéletesen ismerte az arabokat. Ha műveltségével ki is emelkedett közülük, érzéseikben, előítéleteikben osztozott velük. Mindemellett rendkívül tehetséges politikus volt. Ezen adottságok együttesen tette lehetővé, hogy tíz év leforgása alatt a semmiből létrehozzon egy birodalmat, mely kész meghódítani a világot. 622-ben, a Hidzsra évében csak a háza népe és néhány barátja tartozott követői közé. 632-ben, amikor meghalt, Arábia ura volt, seregei átlépték a határokat. Kalandorok hirtelen felemelkedése nem szokatlan jelenség a keleti világban, csakhogy általában bukásuk is éppoly hirtelen bekövetkezik. Mohamed azonban maradandó szervezetet hagyott hátra, melynek állandóságát a Korán biztosította. Ebben a nagyszabású műben a próféta Isten szavait írta le; a felemelő példabeszédek és történetek mellett szól életvezetésről és a birodalom kormányzásáról, s egyúttal törvénykönyv is. Elég egyszerű ahhoz, hogy a kortárs arabok elfogadják, és elég egyetemes, hogy megfeleljen az utódai által kiépített nagyhatalom kívánalmainak. Az Iszlám ereje éppen egyszerűségében rejlett. A mennyekben egyetlen Isten létezik, a Földön a híveknek egyetlen vezetője, aki az egyetlen törvény, a Korán szerint kormányoz. A kereszténység békét hirdetett, amelyet soha nem ért el; az iszlám épp ellenkezőleg, minden gátlás nélkül a kard vallása volt.15 E kard már Mohamed életében lesújtott a Római Birodalom tartományaira, jóllehet csak néhány nem túl jelentős és kevéssé sikeres palesztinai portyában. A terjeszkedő politika Mohamed utóda, Abú Bakr idején vált nyilvánvalóvá. Arábia meghódítása akkor teljesedett ki, amikor sikerült bahreini gyarmatukról elűzni a perzsákat, ugyanakkor az arab hadsereg Petrán keresztül, végig a kereskedelmi út mentén elérte a dél-palesztinai partokat, útközben valahol a Holt-tenger mellett legyőzte a helyi kormányzót, Szergioszt, majd eljutott egészen Gázáig, s rövid ostrom után bevette a várost. A polgárokkal elnézően bántak, de a helyőrségi katonák az iszlám kard első keresztény mártírjai lettek.16 634-ben Abú Bakrt Omár követte a trónon, aki elődjének azt az elszántságát is örökölte, mellyel az iszlám hatalmat terjesztette. Ezalatt a még mindig Észak-Szíriában I. Browne: i. m. I. fejezet Mohamedről és az iszlám kialakulásáról a legteljesebb leírást adja Caetani: Annalli dell Islam, I. köt. Lásd még Buhl Muhammed szócikkét in: Encyclopaedia of Islam. Az iszlámban kimutatható monofizita hatásról lásd Grégoire: Mahomet et le Monophysisme, in: Mélanges Charles Dich, I. köt. 107 119. p. 16 Theophanész, ad ann. 6123 6124, 335 336. p.; Tamás pap, in Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium, Scriptores Syri, 4. köt. 114. p.; Szíriai Mihály, 2. köt. 413. p. A gázai mártírok története Passio LX Martyrium et Legenda Sancti Floriani-ban található, szerk.: Delehaye, Analecta Bollandiana, 23. köt. 289-307. p. 14 15 17

tartózkodó Hérakleiosz császár ráébredt, hogy az arab inváziót igencsak komolyan kell venni. De nem volt elég embere. A perzsa háborúban súlyos veszteségek érték, majd a háború végeztével gazdasági okokból számos hadtestet fel is oszlatott, és senki sem lelkesedett, hogy belépjen a hadseregbe. Az egész birodalmon az a fajta kimerültség és pesszimizmus lett úrrá, mely egy hosszú és keserves háború után a győzteseket éppúgy hatalmába keríti, mint a legyőzötteket. Ebben a helyzetben a császár a szíriai csapatok élén fivérét, Theodóroszt küldte Palesztinába rendet teremteni. Theodórosz két egyesült arab fősereggel ütközött meg Jeruzsálemtől délnyugatra Gabathánál, más néven Adzsnádajnnál, ahol súlyos vereséget szenvedett. A Dél-Palesztinában biztonságban lévő arabok pedig a Jordántól keletre, Damaszkuszig és az Orontész völgyében vezető kereskedelmi úton nyomultak előre. Tibériás, Baalbek és Humsz harc nélkül a kezükre került, Damaszkusz rövid csata után 635 augusztusában esett el. Hérakleiosz most igazán megrémült. Némi nehézség árán két csapatot küldött délre. Az egyik az örmény Vahan herceg irányítása alatt örmény újoncokból, illetve a banú ghassun törzs sejkjének vezetésével jelentős számú arab keresztényből állt. A másik, vegyes állományú csapatot Theodórosz Trithüriosz vezette. Érkezésük hírére a muszlimok a Jordán felé húzódtak Damaszkuszból és az Orontész völgyéből. Trithüriosz a hauráni Dzsabbiánál érte be őket, ahol vereséget szenvedett, de sikerült megőrizni állásait a Jarmúk folyón, a Galileai-tengertől délkeletre, s bevárnia Vahan seregét. Itt vívták meg 636 augusztusában, dühöngő homokviharban a döntő csatát. A keresztények serege volt a nagyobb, az araboké az ügyesebb. A küzdelem kellős közepén a ghassunida herceg és tizenkétezer arab keresztény átállt az ellenséghez. Monofiziták voltak, gyűlölték Hérakleioszt, ráadásul fizetségük is hónapok óta késlekedett. Nem volt nehéz megszervezni az árulást, s ez el is döntötte a csata kimenetelét. A muszlimok elsöprő győzelmet arattak. Trithüriosz is, Vahan is csaknem összes emberével odaveszett. Palesztina és Szíria nyitva állt a hódítók előtt.17 Hérakleioszt Antiókhiában érte a csata híre. Kétségbeesett: Isten keze lesújtott rá unokahúgával, Martinával kötött vérfertőző házassága miatt. Sem embere, sem pénze nem volt, hogy tovább védje a tartományt. Miután az antiókhiai katedrálisban tartott ünnepi misén az Úr közbenjárásáért könyörgött, lement a tengerhez és hajóra szállt, hogy visszatérjen Konstantinápolyba. A parttól távolodván keservesen sírt: Isten veled Szíria, Isten veled!18 Az arabok rövid idő alatt lerohanták az országot. Az eretnek keresztények habozás nélkül megadták magukat. A zsidók hathatós segítséget nyújtottak az araboknak azzal, hogy kalauzolták őket. Szervezett ellenállásba csak a két nagy palesztin városban, Kaiszareiában és Jeruzsálemben, illetve a perzsa határon Pellában és Darában ütköztek. A jarmúki csata hírére Szophróniosz megerősítette Jeruzsálem védelmét. Amikor aztán értesült arról, hogy az ellenség már elérte Jerikót, összeszedte Krisztus Az adzsnádajni csatáról lásd Theophanész, ad ann. 6125, 336 337. p.; Szebeosz, 165. p. Theophanésznél a csata helyszíne Gabitha ; Szebeosz kissé zavaros beszámolója szerint pedig Rabboth-Moáb. A jarmúki csatáról lásd Theophanész ad ann. 6126, 337 338. p.: Niképhorosz, 23 24. p. Szíriai Mihály, 2. köt. 420 424. p.; Szebeosz, 166 167. p.; Eutükhiosz, 1097. col. Az arab forrásokat összefoglalja Pernice: i. m. 279 281. p. Lásd még uo. 321 p., a csata helyszínéről. 18 Hérakleiosz búcsújának történetet Szíriai Mihály beszéli el, 2. köt. 424. p., igazságtalanul vádolva Hérakleioszt avval, hogy távozása előtt kirabolta a szíriai város kincstárát. A defetizmusát megörökítő hagyományt Agapiosz is megismétli Kitab al- Unvan című munkájában, 471. p., aki szerint Hérakleiosz azt mondta volna, hogy nem küzd Isten akarata ellen Niképhorosznál, 23 p., Theodórosz a császárnak unokahúgával kötött vérfertőző házasságára vezeti vissza a katasztrófát. 17 18

szent ereklyéit, melyeket az éj leple alatt a tengerpartra küldött, hogy Konstantinápolyba szállítsák őket, nehogy ismét a hitetlenek kezére kerülhessenek. Jeruzsálem több, mint egy évig állta az ostromot. Kaiszareia és Dara 639-ig tartott ki, de ekkor már magányosan küzdöttek. Kelet metropolisza, Antiókhia egy évvel korábban elesett, s a Szuezi-földszorostól az Anatóliai-hegységig az egész országot a muszlimok uralták.19 Eközben Róma ősi ellenfelét, Perzsiát is romba döntötték. 637-ben Kádiszijja melletti győzelmük eredményeképp elfoglalták Irakot, majd a következő évben a Nihávand melletti második diadal után birtokba vették az Iráni-fennsíkot. Az utolsó szászánida király, III. Jazdagird 651-ig tartotta magát Horászánban. Ekkor érték el az arabok a Perzsa Birodalom keleti határait, az Oxoszt és az afgán hegyeket.20 639. decemberében a muszlim hadvezér, Amr négyezer emberével lerohanta Egyiptomot. Perzsia elfoglalása óta a tartomány közigazgatása meglehetősen zűrzavaros, a kormányzó alexandriai Kürosz pátriárka pedig ostoba és korrupt volt. A nesztoriánus hitről áttért pátriárka a császár monotheletista tanainak legfőbb támogatójává lett, s feltett szándéka volt, hogy e tanokat rákényszeríti a Bizánciak és arabok tengeri összecsapása hajthatatlan koptokra. Alattvalói gyűlölték uralmát, így hát Amr könnyen talált szövetségeseket közöttük. 640 elején két hónapos ostrom után bevette a pelusiumi nagy határerődöt. Ekkor segítségei kapott a kalifától, s innen Babilon (ÓKairó) felé vette útját, itt összpontosult a császári helyőrség. A 640 augusztusában megvívott héliopoliszi csata után a rómaiak visszaszorultak a babiloni erődbe, ahol 641 áprilisáig tartották magukat. Ezalatt az arabok elfoglalták Felső-Egyiptomot. Babilon elestét követően Amr végigmenetelt Fajjúmon, helyőrségével együtt maga előtt kergetve a város kormányzóját, egészen Alexandriáig. Küroszt ekkorra már visszahívták Konstantinápolyba, mert az a jogos gyanú merült fel ellene, hogy áruló módon lepaktált Amrral. Hérakleiosz februárban meghalt, s özvegye, a régenscsászárnő, Martina konstantinápolyi helyzete túl bizonytalan volt ahhoz, hogy meg tudja védeni Egyiptomot. Így hát visszaküldte Küroszt Egyiptomba, hogy állapodjon meg, ahogy tud. Novemberben Babilonba ment Amrhoz, és aláírta Alexandria feladását. Közben Martina megbukott, s az új kormányzat nem ismerte el Küroszt és az általa kötött békét. Amr pedig már meg is szegte a szerződést, hiszen behatolt Pentapoliszba és Tripolitániába. De Alexandriát nem lehetett tartani, miközben egész Egyiptom az arabok kezén volt. 642 novemberében a város kapitulált. Azonban még ekkor sem veszett el minden remény. 644-ben az a hír járta, hogy Amr kegyvesztett lett, visszahívták Medinába. Konstantinápolyból a tengeren át újabb sereg érkezett, mely 645 elején könnyedén visszafoglalta Alexandriát, és eljutott egészen Fusztatig (Kairó), az 19 Lásd Caetani: i. m. 3. köt. 1119. skk. p. és de Goeje: Mémoire sur la de la Syrie, passim; Pernice: i. m. 267 289, p., Kulakoviszkij: i. m. 3. köt. 152 156. p. A zsidók szerepét mindegyik forrás hangsúlyozza, különösen Szebeosz, 173 174. p., és a Doctrina Jacobi, 86 88. p., amely egy akkortájt Karthágóban tartózkodó konstantinápolyi zsidó írása. 20 Caetani: i. m. 3. köt. 629. skk p.; Christensen: 494 503. p. 19

Amr által alapított, Babilon melletti fővárosig. Ekkor Amr visszatért Egyiptomba, s Fusztat mellett megverte a császári erőket. Parancsnokuk, az örmény Manuelosz Alexandriáig hátrált, és minthogy a keresztény lakosság teljes közönnyel fogadta kísérletét, hogy visszahódítsa a földet a kereszténység számára, elkeseredésében neki sem fogott a város védelmének, hanem visszahajózott Konstantinápolyba. Benjámin, a kopt pátriárka visszaadta Alexandriát Amrnak.21 Egyiptom mindörökre elveszett. 700-ra a római Afrika az arabok kezére került. Tizenegy évvel később Spanyolországot is elfoglalták. 717-ben az arab birodalom a Pireneusoktól Közép-Indiáig húzódott, katonái pedig Konstantinápoly falait döngették. 21 Bréhier: i. m. 134 138., 152 155. p., Butler részletesen ismerteti a történetet The Arab Conquest of Egypt című munkájában, amely helyenként idejét múlt, de jól használható. 20

2. fejezet Az Antikrisztus uralma esengve várakoztunk olyan népre, amely nem szabadított meg. (Siralmak 4,17) A keleti keresztények elfogadták hitetlen legyőzőik uralmát. Nem is nagyon tehettek mást. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Bizánc mint egykor a perzsák idején majd most is nekibuzdul és megmenti a szent helyeket. Az arabok okosabbak voltak a perzsáknál: alexandriai bázissal sürgősen flottát építettek és megfosztották Bizáncot legértékesebb kincsétől, a tengerek uralmától. Szárazföldön még csaknem három századon át ők maradtak a kezdeményezők. Semmi értelme nem volt a keresztény uralkodóktól megmentést remélni. Az eretnek szekták nem is fogadták volna szívesen segítségüket. A hatalomváltás számukra csak megkönnyebbülést és csupa jót hozott. Antiókhia jakobita pátriárkája, Szíriai Mihály öt évszázaddal később, a latin királyságok idején népe ősi hagyományát visszhangozza, amikor ezt írja: a bosszú Istene, ki egyedül Mindenható feltámasztotta délről Izmael gyermekeit, hogy általuk megszabadítson bennünket a rómaiak kezei közül. E szabadulás, teszi hozzá nem csekély előnyünkre vált.22 A nesztoriánusok ugyanígy vélekedtek. A keresztények szíve ujjongott az arab uralom eljöttén. Isten erősítse meg s virágoztassa fel őket!, írja egy névtelen nesztoriánus krónikás.23 Az egyiptomi koptok valamivel kritikusabbak voltak, gyűlöletük azonban sokkal inkább a kegyetlen hódító, Amr személye, csalárdsága és zsarnoksága és nem népe vagy vallása ellen irányult.24 Még az ortodoxok se nagyon hajlottak arra, hogy sorsuk ellen lázadjanak, hiszen nem üldözték őket, pedig épp ettől tartottak, s a keresztényektől megkövetelt adó, a dzsízja is messze kevesebbnek bizonyult annál, mint amennyi adót a bizánci uralom idején kellett fizetniök. Némely hegyi törzsek a libanoni és a tauruszi mardaiták ugyan még küzdöttek, ám nem annyira hitüktől, mint inkább törvényt megvető büszkeségüktől hajtva.25 Az arab hódítás konzerválta a keleti egyházak helyzetét. A keresztény birodalom vallási egységet akart alattvalóira kényszeríteni, ám ez az eszmény nem valósult meg, hiszen a zsidókat nem lehetett sem áttéríteni, sem száműzni; ezzel szemben az arabok a korábbi perzsa gyakorlathoz hasonlóan elfogadták a vallási kisebbségeket, ha azok a Biblia népei voltak. A keresztények, a zoroasztriánusok és a zsidók együtt lettek a dzimmik, azaz a védett népek, vallásszabadságukat a dzsízja megfizeszíriai Mihály, 2. köt. 412 413. p. (Szír szöveg, 412. p.) Seert krónikája, 2. r. 94., in: Patrologia Orientalis, 13. köt. 582. p. 24 Nikiui János, 195., 200 201. p. 25 A mardaitáknak Muávija kalifa idején tapasztalt törvénytagadó magatartásáról Theophanész ír, ad ann. 6169, 355. p. L. még Sathas, in: Bibliotheca Graeca Medii Aevi, 2. köt. 45. skk. p. 22 23 21

tésével biztosították; a dzsízja kezdetben fejadó volt, ám hamarosan a katonai szolgálat helyett fizetendő adó lett belőle, és kiegészült egy új földadóval, a haráddzsal. Mindegyik szekta milet volt, vagyis az államon belül amolyan félautonóm közösség, saját vallási vezetővel, aki a kalifa kormányának közössége politikai hűségéért is felelt. Mindegyik megtarthatta a hódítás idején birtokában lévő templomait, ami sokkal inkább kedvezett az ortodoxoknak, mint az eretnek keresztényeknek, mivel Hérakleiosz az ortodoxoknak nem sokkal korábban számos templomot visszajuttatott. Ezt a törvényt a muszlimok nem vették szigorúan. Egyes keresztény templomokat mégiscsak elfoglaltak így például a damaszkuszi Szent János-bazilikát, másokat pedig alkalmasint földig romboltak. Ugyanakkor folyamatosan és szép számmal épültek új templomok és zsinagógák. Későbbi muszlim jogászok engedélyezték a dzimmiknek az építkezést, azzal a megkötéssel, hogy épületeik nem lehetnek magasabbak a muszlim épületeknél, s harangjaikat és szertartásaikat muszlim fülek nem hallhatják. Nem engedtek viszont abból, hogy a dzimmik tagjai kötelesek megkülönböztető öltözéket viselni, és nem közlekedhetnek lóháton, továbbá nem támadhatják nyilvánosan a muszlim vallási gyakorlatot, nem kísérelhetik meg az iszlám hívők áttérítését, nem lehet muszlim feleségük, nem szólhatnak megvetően az iszlámról, lojálisnak kell maradniuk az államhoz.26 A milet-rendszer a nemzet akkori fogalmától némiképp eltérő értelmet nyert. A zsidók kivételével, akiknek faji tisztasága a vallási kizárólagosság következtében viszonylag sértetlen maradt, a keleti nacionalizmus a korábbi évszázadok folyamán nem faji alapon szerveződött, hanem a kulturális örökség, a földrajzi fekvés és a gazdasági érdek határozta meg. Az iszlám uralmától kezdve azonban a vallási lojalitás töltötte be a nemzeti lojalitás szerepét. Azaz, példának okáért, egy egyiptomi nem egyiptomi polgárnak tartotta magát, hanem vallásának megfelelően muszlimnak, koptnak, avagy ortodoxnak. Vallása, miletje iránt volt elkötelezett. Ez bizonyos előnyöket jelentett az ortodoxoknak az eretnek szektákkal szemben. Még mindig melkitáknak, azaz a császár embereinek tekintették őket, és ők is a császár embereinek tartották magukat. A kegyetlen kényszer ugyan a hitetlenek jármába hajtotta őket, és most az ő törvényeiknek kellett engedelmeskedniük, ám akkor is a császár, Isten földi helytartója volt az igazi uruk. Damaszkuszi Szent János jóllehet a kalifa udvarnoka volt, mindig urának és parancsolójának címezte a császárt, akinek teológiai nézeteivel pedig korántsem értett egyet, míg kenyéradóját csak emírnek nevezte. Azok a kilencedik századi keleti pátriárkák is ezzel a szóhasználattal éltek, akik Theophilosz császárnak írtak, tiltakozva valláspolitikája ellen. A császárok pedig vállalták a felelősséget. Háborúikban és a kalifákkal folytatott diplomáciai tárgyalásaik során szem előtt tartották a határaikon kívül élő ortodoxok érdekeit és jogait. Ez nem kormányzati kérdés volt, hiszen a muszlim földön élők mindennapjainak irányításába nem avatkozhattak bele; a konstantinápolyi pátriárkának nem volt bíráskodási joga keleti pályatársai felett. Érzelmi és épp ezért igen hatásos kifejezése volt ez az egységes és oszthatatlan kereszténység eszméjének és annak, hogy ezen egységnek a császár a szimbóluma.27 26 Encyclopaedia of Islam, Becker Djizya, ill. Juynboll Kharadj szócikke; Browne: i. m. 5. fejezet; Truton The Caliphs and their Muslim Subjects, 15. fejezet; Vincent és Abel: i. m. 2. köt. 936 944. p. 27 L. Runciman: The Byzantine Protectorate in the Holy Land. Byzantion. 18. köt. 207 215. p. 22