NEMERE ISTVÁN Vadak között FANTASZTIKUS KÖNYVEK
A borítót és a belső illusztrációkat készítette Vass Mihály Nemere István, 1987 ISSN 0237-7047 ISBN 963 322 4829 Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (868778/8) 86/144 Sylvester János Nyomda, Szombathely Felelős vezető: Bősze Lajos Felelős szerkesztő: Kondra Irén Műszaki szerkesztő: Kovács Gábor Megjelent 12,55 A/5 ív terjedelemben MSZ 5601 59 Budapest, 1987
Az űrhajó szinte a semmiből bukkant elő. Órák óta rezdületlen, de éles fénypont volt a fogadóállomás radarernyőjén, mégis, most mintha hirtelen tűnt volna fel a fekete, végtelen háttér előtt. Testté vált, szabályos alakú, ormótlanul hatalmas fémtömeggé. Szinte hihetetlen volt, hogy emberek irányítják, hogy belsejében utasokat és árukat hozott olyan irdatlan messzeségből. Ez a jármű hosszú hónapokon át száguldott a jéghideg űrben, elkerülte a meteoráramokat, burkolatába ezer és ezer mikrometeorit csapódott, legénysége szüntelenül őrködött, figyelt, majdnem-mindentudó gépek segítették és most itt van. Lassan pályára állt a bolygó körül. Rádióhullámok hol indulatos, hol szenvtelen szavakat továbbítottak antennától antennáig. A hajó képernyőin kékeszölden izzott fel a csodálatos látvány, amit két éve egyikük sem tapasztalt: a Föld. Ez a fogadóállomás kizárólag a távolsági űrhajók kikötésére szolgált. Ritkán állt meg itt személyszállító űrhajó. A nagy távolságokra az a kevés ember csaknem mindig teherhajót vett igénybe; ezek a behemót gépezetek gyakran elvittek néhány utast is. Ezen az állomáson a teherdokkokban rakták át az érceket, szívatták tartályokba a gázokat. Az utasokat innen a Földre kicsi, nem túl kényelmes űrkompok szállították. Az út sohasem tartott tovább harminc percnél. Most sem. Az áramvonalas hajó a légkörbe merült. A belső képernyőkön gyorsan változtak a színek, a látványok. Fehér felhőréteg alatt vakító fény lobbant, arany napsütés egy tenger fölött. 1. A repülőtér végeláthatatlan betonmezeje fölött is szikrázott a fény. Szubtrópusi éghajlat alatt feküdt a hatalmas város; a repülőtér a központtól messze, hangelnyelő falak és erdősávok között terült el. Naponta harminc-negyven űrkomp indult és érkezett. A félkör alakú, többemeletes épület áttetsző hővédő műanyag burkolatán ezer ággal csillogott a fény. A nagy érkezési csarnok egy sarkában ketten várakoztak. A nő huszonnyolc éves volt, középtermetű és kissé hízásra hajlamos, de nem kövér. Vonásai kelet-ázsiai származására vallottak; mágneses kódjelű igazolólapján születése helyéül Jokohama szerepelt. De látszott az arcán, hogy ősei között lehettek más csendes-óceáni fajták is. Vidámságra hajlamos, árulta el a szeme. De most komoly, sőt kissé izgatott volt. Mit gondolsz, hogyan viszonyulnak majd hozzánk? kérdezte mély hangon. Kissé lágyan ejtette a szavakat.
Ne izgulj, minden rendben lesz felelte a társa, egy magas, vállas, harmincöt év körüli fiatalember. Az arca és bőre nagyon barna volt; ezen a környéken, Dél-Indiában született és bár sokfelé megfordult a világban, most megint itt élt. De Ahmed, el tudsz képzelni olyan gyerekeket, akik még sohasem jártak a Földön? Nem ők az egyetlenek. Minden hónapban, vagy talán hetente érkeznek ide olyan emberek, akik az űrben születtek és mint gyerekek vagy fiatal felnőttek látják meg először ezt az öreg, fáradt bolygót mosolygott a férfi. A nő nem nevetett, komolyan folytatta: A kapott adatok szerint most tizenöt évesek a fiúk, és elakadt, mert megszólalt a hangszóró. A 44-es járat érkezését közölte. Ahmed megfogta a karját. Gyere, Nara. Ez lesz az. Mit mondtak, hányas kijárat? Tizenkettes. A második szinten van, gyere a mozgólépcsőhöz. Feketék csoportja ment el előttük; mindnyájan megtermett, izmos férfiak voltak, egyforma sportzsákkal vállukon. Valamelyik kozmikus energiatermelő telep technikusai lehettek, munkahelyükre igyekeztek, mert az indulási csarnok felé ballagtak. Ahmed közömbösen pillantott rájuk. Hisz manapság nincs abban semmi különös, hogy sok ember munkahelye a Föld felszínétől harmincötezernyolcszáztíz kilométerre van. Valaha nagy szenzáció lett volna. Mostanában több történelmi videofilmet látott. Más jutott eszébe. És az asszony? kérdezte Narától. Most lehet negyvennégy vagy negyvenöt éves. Huszon-valahány évig a Földön élt, aztán került ki az űrbe, ott történtek vele azok a szörnyű dolgok Baj csak a gyerekekkel lehet. De az asszony nevelte őket. És az apjuk? Továbbra is ott van valahol messze Nem a mi dolgunk vágta el a vitát Ahmed. Különben is, megérkeztek a második szintre. Itt is sokan voltak, fényreklámok villogtak, a kijáratok hol nyíltak, hol zárultak. A hangszórók lágy zenéjét ritkábban szakították meg a hírek és felszólítások. Lehet, nem akar majd a férjéről beszélni. Nara mélyet lélegzett. A Társaságnál külön figyelmeztetett a megbízó főnök: a férfit ne hozzam szóba, csak akkor, ha az asszony beszél majd róla. Tudod, nálunk a tapintat nagyon fontos dolog, külön tanfolyamon oktatják. A férfi nem válaszolt. A 12-es kijárat elé értek. Az ovális nyílásban akkor bukkantak fel az első utasok, köztük egy-egy kúp alakú poggyászszállító robot gurult. "Valaha állítólag külön erre a célra alkalmazott emberek is voltak a légikikötőkben, a kezükben és a hátukon cipelték mások csomagjait" villant
Ahmed eszébe; ezt is nemrégen fedezte fel a szerkesztőség elektronikus adattárában. "Furcsa érzés lenne gondolta, ha egy másik ember vinné az én poggyászomat! Miért, hogyan? Nem bírnám elviselni a tudatot. Akkor már százszor jobb a robot " Nara háromdimenziós fényképet vett elő, ajkát rágta. Tudod, hogy izgulok? mondta halkan. A Társaságtól eddig csak olyan érdektelen megbízásokat kaptam. Túl egyszerűek, köznapiak voltak. De ez most Van egy előérzetem, hogy ezek hárman nem olyan emberek, mint mi. Ahmednek nem maradt ideje válaszolni. A 12-es kijáratnál egész kis tömeg bukkant fel; a 44-es járattal érkezett utasok özönlöttek be a terembe. Egy kövér asszony körül legalább hatan csoportosultak; ez egyike lehetett a manapság már oly ritka nagy családoknak. Ahmed körülpillantott. Nem szerette a túl nagy tömeget. De a fényáradatban otthonosan mozgott. Ahányszor a stúdiókban a kamerák elé lépett, még ennél is erősebb fények világítottak az arcába. Próbálta riporterszemmel figyelni az embereket, eltalálni szándékaikat. Miért jönnek-mennek, utaznak? Az űrből érkezők arcán szeretett volna felfedezni valamilyen jelet, valamit, ami megkülönbözteti őket az itteniektől, a földiektől. De nem látott ilyesmit. Ugyanolyanok voltak. Ők azok mondta Nara, és előbbre lépett. Ez a Föld, mama? Ez, fiam. Trin körülnézett. De nem sokáig. A nagy fényben kénytelen volt behunyni a szemét. Fivére, Bart is így állt a betonon, mint ő. Kezüket önkéntelenül is egymás felé nyújtották. Mama Itt vagyok, fiúk. Könnyezik a szemetek, itt nagyobb a fény. De ez majd elmúlik Hát ilyen a Föld. Mennyi fény! szakadt ki Bartból. Az ég pedig nem zöld, mint a Trendalon. A nap sem vörös Letta Dorg megtorpant. Hátuk mögött pattogva hűlt az űrkomp. A légkörben felforrósodott hővédő burkolata. Az asszony körülnézett. Húsz éve? Körülbelül annyi ideje nem volt itthon. Milyen furcsa is most ez a szó: itthon. Trin kinyitotta a szemét. Milyen messzire ellátni! Fivére is a tájat nézte. Szemük kissé megszokta a fényerőt, tekintetük a távolba szaladt. A látóhatárt a repülőtér szélét zöldes erdők jelezték valahol messze. Trin akkor értette meg, hogy valami nagyon furcsa dolog történik vele.
Tétován fejéhez nyúlt. Ujjai a halántékát, arcát érintették. Mama Hiszen itt űrruha nélkül is lehet lélegezni! Persze mosolygott az asszony. Mert ez a Föld. Az emberek itt százezer éve élnek. És ezt már te is tudtad, csak hirtelen elfelejtetted, fiam. Ez a Föld. Bart hangosan beszívta néhányszor a levegőt. Ahol eddig éltek, a Trendal bolygón, soha nem léphettek ki a házból, csak űrruhában. Szkafander és oxigénpalack nélkül élni? "Tizenöt évesek gondolta az asszony, ahogyan a majdnem egy álló évig tartó úton nemegyszer és most kezdődik az igazi életük." A két gyerek előreszaladt. Élvezték, hogy sebesen futhatnak. Eddig a Trendalon ezt sem tehették. Aztán Trin megtorpant. Újra valami furcsát, nagyon különöset érzett, de eltartott egy ideig, míg rájött, mi az. Mama! Itt itt másképpen húz a föld. Igaz. Kicsit erősebb a tömegvonzás. Bart felugrott a levegőbe. Trin követte példáját. Csakugyan gyorsabban visszaestek a talajra, mint addigi otthonukban? Vagy csak így hitték? Közben a komp többi utasa lehagyta őket, senki sem figyelt fel furcsa viselkedésükre. Fél óra múlva már észre sem veszitek nyugtatta meg őket anyjuk. Aztán felsóhajtott. A gyerekeknek könnyű dolguk lesz, ez a hatalmas, új világ elkábítja, lehengerli őket, talán észre sem veszik, mennyi mindennel kell majd anyjuknak megküzdenie. De hát indulás előtt ígéretet tett, hogy megtesz értük mindent. Mindent, ami csak tőle telik ebben a számára is kissé idegen, már olyannyira megváltozott világban. Letta Dorg? kérdezte Nara, és az érkezők elé lépett. Igen. Az asszony megállította fiait. Mögöttük azonnal lefékezett az ormótlan poggyászszállító robot. Nara Origa vagyok a lány kezét gyújtotta. Az Emberbaráti Társaság megbízásából jöttem Ő pedig a barátom, Ahmed Tarandi. A fiúk is kezüket nyújtották, bár ezt a mozdulatot nem szokták meg. Igaz, útközben a teherhajó legénységével gyakorolták, de vicces is volt néha naponta harmincszor kezet nyújtani a navigátornak, a rádiósnak És még mindig kábultak voltak a sokféle új élménytől. Mennyi ember! Ahmed ezt azonnal észrevette. Csodálkoztok, ugye? igen Trin körülnézett. Soha nem hittem volna, hogy ennyi ember van a világon.
Ennyi? Ahmed mosolygott. Ez semmi! Legfeljebb ezren vagy kétezren lehetnek itt az épületben. A Földön legalább nyolcmilliárdan élnek. Milliárdan? Bartnak elszorult a torka. "Egymilliárd az ezerszer millió " Persze, az oktatógépek révén tanultak már erről is, és számos más dologról. De más egy távoli bolygón egy gép adatait olvasni a képernyőről, és más dolog itt a saját szemével látni azt. Emberbaráti Társaság? csodálkozott Letta. Ez olyan régimódian hangzik. Nem véletlenül. A Társaság megőrizte hagyományos nevét és funkcióit. Nara biztatóan az asszonyra mosolygott. Tegeződjünk, jó? Rendben. Tehát a Társaság? Pszichológiát végeztem, még kezdő vagyok. Engem bíztak meg azzal, hogy az első napokban segítsem a beleilleszkedéseteket ebbe a a számotokra nyilván kissé szokatlan világba. Szereztünk szállást is az első napokra, és gondolom, a ruhatáratokat is fel kell újítani Főleg a gyerekekét örült az asszony. Hiszen eddig szinte egész életükben azt a pár ruhát hordták, amiket arra járó űrhajósok ajándékoztak nekik. A legkisebb férfiméretekből szabtam át az ő méreteikre. Egy pillanatra zavart csend támadt. Ahmed az asszonyra nézett. Tudta, most mondania kell valamit, nehogy azt higgyék, sajnálatot ébresztett bennük az utolsó mondat. Azért én mégis irigylem önt. A romantikus életéért. Romantikus élet? Letta elkomolyodott. A Társaság nagy vonalakban ismertette velünk az életrajzodat és a hm előzményeket. Nara kicsit zavarba jött. Azt, hogyan kerültél a Trendalra és ott a száműzött Csitt! intett Letta. Szemével alig észrevehetően a fiaira mutatott. Trin a tömeget, Bart az egyik reklámot bámulta. Nem lehetett tudni, meghallották-e a szót Ahmed azonnal értette: a gyerekek mit sem tudnak arról, hogy az apjukat egykor a Földről száműzték. Menjünk döntött a tévériporter. Kellemes mosolya, nyüzsgése eloszlatta az iménti kis rossz hangulatot. A felnőttek maguk után húzták a gyerekeket. A robot követte őket. Mozgójárda! örvendezett Bart. Felismertem képről! Ezt is csak filmen látták eddig. Az oktatógép vetítette nekik. Letta már nem tartotta vissza fiait. Trin és Bart egymást előzve rohantak a mozgójárdák felé. Ahmed utánuk iramodott és megmutatta, milyen irányba fognak menni. A fiúk felugrottak a műanyag szalagra. Egyensúlyozva torpantak meg a szélén. Bart hátranézett, jön-e az anyjuk is, nevetett. Trin a reklámokra ügyet sem vetett, az embereket nézte. Ahányan vannak, annyifélék! Feketék, barnák,
sárgák, fehérek és minden köztes bőrszínárnyalat, és gyerekek is! Mióta éltek, most láttak először igazi gyerekeket. Kedve lett volna odalépni némelyikhez, megtapogatni őket valódiak vagytok? A Trendalon csak ők voltak gyerekek, és az űrhajón is csak felnőttekkel találkozhattak. Mögöttük a három felnőtt összenézett. Nehezen fognak beleszokni a teljesen új életbe aggódott Letta. Kissé másképpen ejtette a szavakat, mint itt a Földön az utóbbi években szokásban volt. Nem használ egyetlen divatszót sem, állapította meg Ahmed. Talán könnyebben, mint hiszed így Nara. De ne aggódj folyton. Most már itthon vagytok, baj nem érhet benneteket. Baj? az asszony arca elfelhősödött. Baj mindig érheti az embert. Ahmed rápillantott. Sejtette, Letta Dorg hazatérésének különleges oka lehet. Tizenhét vagy tizennyolc évet töltött a Trendalon, ami iszonyúan messze van a Földtől. Az egész bolygón csak ő élt, és a későbbi férje. Senki más. Lakatlan bolygó, ahová korábban csak száműzötteket küldtek. Később tizenöt évig az ikerfiúkkal négyesben éltek és jó, ha négy-ötévenként láttak arra tévedt és leszálló űrhajósokat. Most "hazajött" a Földre, otthagyta a férjét? De Ahmed azt is tudta, nem teheti fel kérdéseit, tapintatlan lenne. Meg kell várnia, míg az asszony magától mond valamit. Ha egyáltalán hajlandó lesz őket felvilágosítani. A Társaság figyelemmel kíséri az utaslistákat magyarázta Nara, és Lettába karolt. Ha olyan utasok akadnak, akik több mint tíz éve nem jártak a Földön, felajánljuk segítségünket. Ebben a különleges esetben pedig, a gyerekek miatt, sokkal többet fogunk tenni értetek A fiúk már látták a terelőkorlátokat. A szalagjárda vége előtt az utasokat derékmagasságban elhelyezett rugalmas, széles lapok terelték le szelíden a járdáról. Trin hagyta, hogy a szalag a korlátokhoz vigye, aztán vele sodródott, míg egyszerre csak a szilárd padlón találta magát. Rendkívül élvezte a dolgot. Utána mozgólépcsőn mentek lefelé. A mennyezetbe épített óriás képernyőről reklámfilm nőalakja nevetett rájuk. Aztán hirtelen eltűntek a mesterséges fények, napfény zuhant rájuk Egy hatalmas teraszon voltak. Légitaxik parkolójában csillogtak az áttetsző, gömb alakú járművek. Közöttük emberek siettek ide-oda. Taxik emelkedtek fel és érkeztek, csaknem hangtalanul. Bart a nap felé fordította arcát. Percekkel ezelőtt, a repülőtér betonján még rettenetesen csodálkozott; a hatalmas fény mindent betölt! Még az árnyékok is élesebbek, feketébbek, mint a Trendalon. A gyerek élvezte a testét beburkoló meleget, szeme sem könnyezett már. Ez igen, itt aztán lehet élni! A kis csoport egy gömb mellett állt meg. Ahmed megmutatta Lettának, hogyan kell kinyitni az ajtót. Trin is figyelt. A robottól elvették a poggyászt, a gép amint megkönnyebbült
külön utasítás nélkül indult vissza a repülőtéri épületbe. De egy érkező gépből kilépő asszony magához szólította és jól megrakta átlátszó, törhetetlen műanyag bőröndjeivel. Repülni fogunk? Bart szívesen elmondta volna Ahmednek, hogy apjuknak is ilyen gépe van a Trendalon, csak az sokkal nagyobb, azzal terhet is lehet szállítani, és több ember is elfér benne, mint ebben a földi gömbben De nem szólt, mert a gép máris felröppent, a fiú gyomra egy pillanatra lesüllyedt. Alattuk volt a város. Indiapolis mondta Nara. Az űrből érkező kompok egyik fogadóállomása. A fiúk az ablakokhoz, helyesebben a csaknem teljesen átlátszó falhoz tapadtak. Letta hátradőlt az ülésen, felsóhajtott. Az út, amelyen elindult, még korántsem ért véget. A férje arcát látta maga előtt. Agyából nem törölheti már ki azt az utolsó, legfontosabb beszélgetésüket. "El kell menned a fiúkkal a Földre. Lehet, sikerül megtudnod valamit Sőt, bebizonyíthatnád, hogy az a dolog akkor nem is úgy történt " Nara Ahmedre nézett. Még az járt az eszében, amit Letta Dorgról tudott. Nem sokat értett még a történetéből, de azért feltette magának a kérdést: ha tizen-valahány év után elhagynám a férjemet, mi lenne, mi lehetne az oka? Vagy Letta asszony nem hagyta ott a férjét, hanem valami másról van szó? Lebeg itt némi rejtélyesség, érezte a fiatal pszichológusnő. Trin szívesen kérdezősködött volna. De még tartott az idegentől. Egyáltalán, minden idegentől tartott egy kicsit. Már a repülőtéren is látta, hogy az a sok száz vagy ezer ember milyen jól megérti egymást. Mosolyogtak, a levegőben nem izzott semmiféle indulat, udvariasan kerülték ki egymást. És most a gyerek éppen attól félt, nem tudnak majd időben beilleszkedni mindebbe, hogy új környezetükben a "vidékiségük" miatt talán kigúnyolják őket a gyerekek, sőt talán a felnőttek is. Felsandított Ahmedre. Igaz, ő nem látszik ilyennek, lehet, nem űzne gúnyt belőlük. Alattuk, a lemenő nap fényében óriási kupolás épületek csillogtak. Energiatelep, mondta Ahmed, aztán hosszú, lapos üvegházakra mutatott: zöldséggyár. Bart felhúzta szemöldökét. Zöldséggyár? Szerette a biológiát, a Trendalon az oktatógép segítségével a növényi sejtekkel is foglalkozott. De valahogy nem tetszett neki most ez a szó. Sejtette, hogy nagy hozamú üvegházak fölött suhannak, ahol a legújabb, persze vegyszerek nélküli módon termelik Indiapolis lakóinak a zöldséget. Az is lehet, talajra nincs szükségük, akárcsak az intergalaktikus űrhajók hidroponikai növénytenyészetében. Közben a légi taxi máris odábbszáguldott. Ameddig elláttak, mindenütt házak álltak. Köztük szemmel láthatóan régi felhőkarcolók is.
Nem javítják ki őket? kérdezte Letta, és arra a házra mutatott, amely mellett éppen elrepültek. A szürkésfehér betonfalon jókora repedéseket láttak. Trin lebiggyesztette a száját. Energiatelep, zöldséggyár a falak pedig megrepedeznek? Ahmed alighanem megértette, mi játszódik le a messziről érkezett "vidékiek" lelkében. Bármennyire is úgy látszik, ez nem a hanyagságunk bizonyítéka. Elfordult a kicsiny vezérlőpulttól, a gépet már robotpilóta irányította. A betonházak egészségtelenek, ezért már jó ideje egyáltalán nem építenek ilyeneket. A meglévőket is lassanként átalakítják raktárrá. Ahogy leromlanak, fokozatosan kiürítik és lebontják őket. Ott éppen egy ilyet láttok mutatott jobbra. Mindnyájan arra néztek. Az egykori, legalább százemeletes felhőkarcolóból már talán csak a fele volt meg. Gigantikus torzóként magasodott, tetején szaggatottan felmeredő falmaradványokkal, elhajlott betonvasak erdejével. Két jókora, merev testű, kormányozható léggömb lebegett fölötte, gerendákat emeltek. Emberek és robotok nyüzsögtek, fémvágó lángja csapott a szemükbe. Aztán ez a kép is mögéjük került. Zöld parkok között víztükör csillant. Mesterséges tó partján rózsaszínű flamingók álltak. Milyen a világ? kérdezte Trin és határozatlanul intett körbe. Ahmed a fiú szemébe nézett. A műanyag burkolaton átsütő nap tompított fényében kellemes pasztellszínekben látták egymás arcát. A tévériporter megértette: a kérdés mögött nagyon széles és indokolt kíváncsiság rejlik. Ezért habozott, hogyan is kezdje válaszát. Azt tudjátok, hogy az emberek már szinte belakták a Naprendszert mondta Ahmed. Majdnem minden bolygón vagy holdján vannak támaszpontok, néhol kisebb városok is. Itt a Földön a kontinensek a legnagyobb önállóságot élvezik, de együttesen alkotják a Világállamot. Ezt tanultuk szakította félbe Bart. Szóval Amerika vagy Európa és a többiek önálló államok? Nem annyira, mint régen, amikor önállóak voltak az ennél jóval kisebb területegységek is. Akkor volt vagy százhetven ország a Földön, és ebből rengeteg baj származott. Ma a kontinensek lakói szabadon közlekedhetnek bárhová, le is telepedhetnek, munkát vállalhatnak De azért a nagy többség sehová sem vándorol el. Afrika lakói főleg fekete bőrűek, Európában a legtöbb a fehér, és így tovább. És mi hol fogunk lakni? szakadt ki Trinből. A gyerek kitágult szemmel nézte az alattuk elsuhanó tájat. Tulajdonképpen csak most hatolt el tudatába igazán, hogy itthon vannak. Élete minden eddigi napja, hete, hónapja valahogyan hamis volt, nem igazi, hiszen a Trendalon most már jól tudja
akárha kulisszák között élt volna. Ott zöld volt az égbolt, vörös a nap, a sivatag homokját felkapó szél pedig barna, sárga, piros homokszemcséket fújt a tájra. A fák, bokrok levelei kékesek, sőt néha majdnem feketék voltak. Itt viszont minden más, de valahogyan természetes. Trin ösztönösen érezte, most billent helyre a világ. Az ég kék, a nap sárgás, a növények zöldek. Sokféle világ lehet a kozmoszban, de ő most itt érzi magát a legjobban. Ahol akartok nevetett Nara. Ahmed körbemutatott és ők hárman sejtették: a mozdulat nem csupán a láthatárig terjedő tájra vonatkozik. Választhattok! Ázsia, Óceánia, Ausztrália, Európa, Amerika Még az Antarktisz is nyitva áll előttetek, bár nem ajánlom, ott kicsit hűvös szokott lenni Nevettek. Bart furcsa, csillag alakú építményeket pillantott meg, körülöttük néhány szabályos víztükör csillant. Megkérdezte volna, mik azok, amikor Ahmed leszállásra utasította a gépet. A repülő gömb sebesen ereszkedett alá. A levegőben hasonló gépeket láttak. Sohasem közeledtek egymáshoz túlságosan. Letta tudta, ütközésgátló szerkezetük van, amely kapcsolatban áll a vezérléssel. Nem ütközhetnek sem egymáshoz, sem épületekhez, oszlopokba. Az asszonyban nem csökkent a feszültség. Ahmed iménti tréfás kérdése komoly húrokat pendített meg benne. Amerikában fogunk lakni mondta határozottan. Dél vagy Észak? kérdezte a férfi. Dél. Nem szóltak. Mindnyájan érezték, hogy Lettának határozott céljai vannak. Trin fejében akkor fordult meg először a gondolat, hogy talán nem csupán miattuk költöztek a Földre. Hogy ő és fivére tovább tanuljanak a Földön? Persze, ez is igaz lehet. De már a Trendalon észrevette, hogy az utolsó hetekben apja és anyja sokat beszélgettek egymással. Oban Dorg már nyolcvanéves volt és bár egészséges, azért néha nem érezte jól magát. Miért nem jött velük? A fiúk gyanították, ennek komoly oka lehet. De az igazi választ még csak sejtették, nem ismerték. A csillag alakú épület egy szálloda volt. Lapos tetején landoltak. Bart az úszómedencékre pillantott. Meg kell tanulniok úszni is; oly sok videofilmen láttak már halként fickándozó embereket, villámgyors sportolókat, amint jókora medencék kék vizét szelték. Csodálatos érzés lehet szabadon lebegni a vízben, amit a Trendalon soha nem tehettek meg. Az ottani tavakban, tengerekben legfeljebb űrruhában fürödhettek volna. Akkor ment le a nap. Letta megtorpant a tetőteraszon. Egy percre még a fiairól is megfeledkezett. Milyen kár, hogy az apját sohasem ismerte. Most nagy szüksége lett volna erős támaszra. Anyja pedig nem sokkal azután halt meg, hogy ő és űrhajóstársai annak idején elhagyták a Földet. Hány éve is?
Nem érdemes számítgatni. Tizenhét, tizennyolc, húsz? Ma már összefolytak emlékei, és az évszámok is. Most a 2443-as év utolsó napjaiban járnak. Majd, ha vége lesz ennek az ügynek, megkeresi apja sírját. A nap vörösen bukott alá, egy hegycsúcs fölött a reszkető légréteg egy pillanatra megkettőzte képét, aztán tojássá lapította, becsíkozta, végül a gömb eltűnt, aznapra meghalt, de fénye még ott ragyogott az égen. Az asszony sóhajtott. Nara érezte, hogy Letta Dorg nehéz döntések előtt áll. A fiatal lány kezdettől megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett Letta iránt. Szeretett volna segíteni rajta. Tudta, mindenben számíthat barátjára, Ahmedre. Ezért, miután kibérelték a vendégek szobáit Nara az Emberbaráti Társaság mágneses hitelkártyájával fizetett, a folyosón így búcsúztak el az asszonytól: Most pihenjetek. Holnap reggel eljövünk és mindent megbeszélünk. Letta kissé megkönnyebbült. Igen, így lesz a legjobb. Az űrutazás alatt azt hitte, kezdettől egyedül lesz a Földön, kissé félt is. Nara és Ahmed jelenléte segítségére lehet. De beavassa-e őket a titokba? A titokba, amelynek az egyik feléről biztosan tudnak már. A hatóságok előtt nem titok a férje múltja. De amit most döntöttek, arról csak ők ketten tudnak, Oban és ő, Letta. Holnapig. Mert reggel mindent el kell mondania ezeknek a fiataloknak. Mindent ha azt akarja, segítsenek neki. Letta éjjel felébredt. Elszokott már a földi ágyaktól, az idegen környezettől. Még a levegő ízétől is. A sötétbe nézett és úgy tetszett, újra a Trendalon van, a házban, fent a dombon. Látta is a tájat. És Obant. A férje elkínzott arcán nem volt mosoly. Komoran, szinte könyörögve suttogta: "Letta, bizonyítsd be, hogy nem én hogy nem én tettem. Én nem mehetek el innen, de te és a gyerekek Bizonyítsd be, hogy ártatlan vagyok!" Másnap reggel a gyerekek ébredtek elsőnek. Trin az ablakhoz ült, az ismeretlen világot nézte. Szeme beszívta a mérhetetlen fényt. Hamarosan Bart is odaült mellé, hallgattak. A háztenger, az égbolt, a hangtalanul suhanó repülő szerkezetek szokatlan látványt nyújtottak. Szokatlan volt mégis, valahogy olyannak tetszett, mintha már százezerszer látták volna. Ösztöneik mélyén nem találtak benne semmi rendkívülit, a kék ég, a sárga nap, a fehér felhők, zöld növények természetességet sugalltak, így kell ennek lennie, érezték. Óráról órára erősödött bennük a kimondatlan meggyőződés, hogy a Trendal volt a természetellenes, ott éltek furcsa és szokatlan körülmények között. Tizenöt évig a vörös nap, a zöld égbolt, a színes szelek között Ott születtek ugyan de ezen az első földi reggelen megszűnt a Trendal vonzása, már mind ritkábban gondoltak rá. Teljes valójukat betöltötte a földi lét.
Később bekopogott Letta, és elmentek reggelizni. Az ízek is másfélék voltak, megint új élmények támadtak rájuk, és ők boldogan megadták magukat. Néha összenéztek, majd anyjukra pillantottak. A szálló napsütötte teraszán szelíd szél zilálta a hajukat. Ez is furcsa érzés volt. Eddig mindig űrruhában jártak, a szeleket csak látták, de sohasem táncolt a bőrükön, nem fújt ingük alá, nem hozott illatokat. Letta elnézte a gyerekeket, majd az ő tekintete is a város felé fordult. Indiapolis forgalmas utcáin lüktetett az élet, a levegő sem volt üres. Félig áttetsző műanyag kígyók kanyarodtak a magasházak közé, bennük időnként fekete foltok rohantak a mozgójárdák el-elágazva, egymás alá-fölé-mellé kanyarodva hálózták be a belvárost. Az utcákon elektromos autók vitték a terheket, sok ház teraszán napernyők feszültek. A levegőben száz és száz légitaxi suhant. Ez hát az új Föld? Az asszony csak nézte a tájat és jól tudta, nem csak ez a Föld. Amit lát, egyike a pár ezer nagyvárosnak. A két évtized alatt, mióta nem járt itthon, talán alig változott valami. Az emberek is olyanok lehetnek, mint ő volt. Vagy mégis megváltoztak? Letta hirtelen kínzó hiányát érezte annak, hogy hosszan és őszintén elbeszélgessen valakivel, aki mindvégig itt élt, akinek gondolataiba, világába hatolva újra megérthetné a földieket. Trin és Bart reggeli után megtudták, hogy a szálló alagsorában van egy fedett uszoda. Mióta eljöttek a Trendalról, ez a gondolat kínozta őket, mindenáron úszni akartak tanulni. Most hát azonnal elrohantak. Letta nem is bánta, így legalább nyugodtan beszélhetett új barátaival. Nara és Ahmed, ígéretükhöz híven, megjelentek a szállóban. Mindhárman leültek az erkélyen. A napernyő halvány árnyékot vetett az asszony arcára. A lelkén is árnyék ült, amikor megszólalt: Jobb, ha tudjátok. Én nemcsak a gyerekek miatt tértem vissza a Földre. Nekik biztosan jót fog tenni, hogy végre társaságba kerülhetnek. Hasonló korú gyerekek és más felnőttek között fognak élni. Lehet, nekem is jobb lesz végre emberek között Ahmed hallgatott. Kezdettől érezte, hogy az asszony barátságos és valóban szívélyes arca mögött egy másik is rejtőzik. Most hát megismerik a titkát? Úgy vélte, segítenie kell. Ha azt akarod elmondani, mi történt a férjeddel Már tudjuk. Szakmai kíváncsiságból utánanéztem az elektronikus archívumban. Igen, de nem csak erről van szó. A férjemet a legsúlyosabb bűn miatt ítélték örök száműzetésre. Letta maga is érezte, ez a mondat túlságosan patetikus, közben Nara arcába nézett és tudta, Ahmed a lánynak is elmondta mindazt, amit Oban Dorgról megtudott. Megkönnyebbült: nem kell hát túl sokat magyaráznia. A férjem az ítéletbe belenyugodott, mert nem tehetett mást; és csaknem húsz éve él már a Trendal bolygón, ahol az első három
évben ő volt az egyetlen ember sok millió kilométeres körzetben. Utána kerültem oda én, aztán születtek a gyerekek * Ám Oban a bíróság előtt is hangoztatta és azóta is mondja, hogy ártatlan. Nem tudja, hogyan történt a dolog, amelyből a katasztrófa lett. [* Lásd a szerző Az utolsó bolygó c. regényét (Népszava, 1986).] Oban Dorg egy hatalmas dél-amerikai víztározó őre volt. Egy éjszakán a tározóba méreg került, amely a közeli város vízvezetékeibe is eljutott és tizennyolc embert megölt. Ahmed töprengve nézett a távolba, majd tekintete visszafordult az asszony arcára. Mivel a férjed normális volt, nem vádolták azzal, hogy szándékosan tett mérget az ivóvízbe. De a méreg kétségtelenül bekerült a tározóba, tehát ez csak az ő gondatlansága folytán történhetett meg. Igen, gondatlansággal vádolták. Letta keze a szék karfáját szorította erősen. De ezzel rásütötték a tizennyolcszoros gyilkos bélyegét! Ezt pedig nehezen viseli el. No és Oban azt akarja, azért küldött ide, hogy bizonyítsam be az ártatlanságát! Ezt csak úgy lehet megtenni, ha kiderítjük, hogyan került a méreg a tározóba. Ahmed agya élesen vágott. Ám lehetséges-e ez tizenkilenc vagy húsz év után? Azt a mérget nyilván mások juttatták oda. Nara anélkül, hogy észrevette volna, belelendült a dologba. De ez azt is jelenti, nyomoznunk kellene. Megtalálni az igazi tettest vagy tetteseket. Videoműsorokban meg tévében láttam ilyesmit. Régimódi bűnügyi filmekben, vagy hogy is hívják őket Igen. Letta tekintetét hol a lányra, hol a fiatalemberre szegezte. Nem tudom, sikerülhet-e. Nem vagyok rendőr, nem értek a nyomozáshoz. Mi sem mosolygott Ahmed. De ez az ügy engem érdekel. Lehet, találunk valamilyen apróságot, amellyel elkezdhetjük a dolgot. Van nekem egy csavaros eszű jogász barátom, Roland Lindennek hívják, Európában él, de úgy tudom, sok ügyfele van az Amerikai Kontinensen is, gyakran jár oda. Majd összehozom veled. Ez jó lesz. Letta valóban örült. Nara előbb Ahmedre pillantott, aztán Lettára mosolygott. Ahmed sokat tud segíteni, ha akar. Az itteni tévében van egy állandó műsora érdekes emberekkel, és ebből néha a világtévé is átveszi a sikerültebb riportokat. Egyelőre nem szeretnék tévében szerepelni tiltakozott Letta őszintén. Mit is mondhatnék az embereknek? Azt, hogy egy száműzött gyilkos felesége vagyok? Olyan feleség, aki igyekszik bebizonyítani a férje ártatlanságát. Ahmed