RICHARD E. HARWOOD A HATMILLIÓS ZSIDÓ

RICHARD E. HARWOOD A HATMILLIÓS ZSIDÓ MÍTOSZ NYOMÁBAN ÚJ KÉKSZALAG Könyvkiadó BÉKÉSCSABA, 2000

A mû eredeti címe: Did Six Million Really Die? Richard E. Harwood, 1974 Fordította: Kiss P. Zoltán Minden jog fenntartva! Hungarian translation Kiss P. Zoltán, 1999 ISBN 963 03 8989 4 Második kiadás, 2001. május A kiadásért felel az ÚJ KÉKSZALAG Könyvkiadó ügyvezetõje 5601 Békéscsaba, Pf. 460 Fedélterv: Tárnok Barbara

TARTALOM Bevezetés.... 5 1. fejezet Németország zsidópolitikája a háború elõtt... 10 2. fejezet Németország zsidópolitikája a háború kitörése után... 15 3. fejezet Lakosság és kivándorlás... 21 4. fejezet A hatmillió: hiteles bizonyíték... 28 5. fejezet A nürnbergi per... 36 6. fejezet Auschwitz és a lengyel zsidóság... 54 7. fejezet Koncentrációs tábori emlékiratok... 65 8. fejezet A háborús koncentrációs táborok természete és állapota... 76 9. fejezet A zsidók és a koncentrációs táborok:. a Vöröskereszt tényleges becslése... 89 10. fejezet Végre az igazság: Paul Rassinier mûve... 96 Befejezés... 105 Függelék... 108

4

BEVEZETÉS A következõ fejezetekben a szerzõ õszerinte megcáfolhatatlan bizonyítékokat tár az olvasó elé, miszerint az az állítás, hogy a második világháború alatt a hivatalos német megsemmisítési politika következtében hatmillió zsidó vesztette életét, teljesen alaptalan. Ez a kétségtelenül népszerûtlen következtetés egy vizsgálat eredménye, amely azzal az általános hiedelemtõl eltérõ elfogulatlan véleménnyel vette kezdetét, hogy egy olyan óriási méretû veszteség statisztikai lehetõségéhez fér némi kétség, és hogy politikai tõkét kovácsoltak az állítólagos atrocitás elhintésébõl. E kérdés nagyszabású, gondos vizsgálata azonban kétségkívül meggyõzött arról, hogy az állítás nem csupán túlzás, hanem a háború utáni propaganda találmánya. Természetesen az atrocitás propagandájában nincs semmi új. A 20. század minden konfliktusával vele járt, és kétségtelenül a jövõben is így lesz. Az elsõ világháború alatt a németeket azzal vádolták, hogy belga csecsemõket ettek, és hogy abban lelték örömüket, hogy a levegõbe dobták õket és felnyársalták a bajonettükkel. A britek is állítottak olyat, hogy a német haderõk hullagyár -at mûködtetnek, melyben saját halottaik testét lefõzik, hogy glicerint és más közszükségleti cikkeket nyerjenek. Mindez a császári hadsereg becsületének szándékos sértegetése volt. A háború után azonban mindezeket visszavonták, sõt, az alsóházban a külügyminiszter nyilvánosan bocsánatot kért a német becsület megsértéséért, amely bevallottan háborús propaganda volt. Hasonló kijelentés nem hangzott el a második világháború után. Mi több, az évek múlásával nemhogy csökkent a német megszállással kapcsolatos atrocitás propagandája, különösen a zsidókkal való 5

bánásmóddal kapcsolatban, hanem csak növekedett az ártalmassága, és választékosabbá vált a szörnyûségek listája. Hátborzongató ponyvakönyvek rikító borítókkal továbbra is forgalomban vannak, folyamatosan hozzátéve a koncentrációs táborok növekvõ mitológiájához, különösen ahhoz a történethez, hogy nem kevesebb, mint hatmillió zsidót irtottak ki ezekben. A következõ oldalak fel fogják tárni, hogy ez az állítás a kitaláció legkolosszálisabb darabja és a legsikeresebb átverés. De ennél a pontnál választ kell keresni egy fontos kérdésre: mitõl lett a második világháborús atrocitás meséje olyan egyedülállóan más, mint az elsõ világháborúé? Miért vonták vissza a korábbit, és miért hajtogatják az utóbbit hangosabban, mint valaha? Lehetséges-e, hogy a hatmillió meséje politikai célokat szolgál, még akkor is, ha az politikai zsarolás formájában van? Ami magát a zsidó népet illeti, az átverés felmérhetetlen elõnyt hozott számára. A második világháborúban minden elképzelhetõ faj és nemzet kivette részét a szenvedésbõl, de egyik sem dolgozta ezt ki olyan részletesen és fordította a maga javára úgy, mint ahogy azt a zsidó tette. Üldözésének állítólagos méretei hamar szimpátiát keltettek a zsidó nemzet hazája iránt, melyet már régóta kerestek. A háború után a brit kormány nem sokat tett, hogy megakadályozza a zsidók Palesztinába vándorlását, melyet korábban illegálisnak nyilvánítottak, és nem sokkal azután a cionisták kiragadták a kormány kezébõl Palesztina földjét és megalapították az üldözés elõli menedéküket, Izrael Államot. Csakugyan figyelemre méltó az a tény, hogy a zsidó nép gyõztes kisebbségként került ki a második világháborúból. Dr. Max Nussbaum, a berlini zsidó közösség korábbi fõrabbija 1953. április 11-én kijelentette: Az a pozíció, melyet ma a zsidó nép elfoglal a világban a hatalmas veszteségek ellenére tízszer erõsebb, mint 20 évvel ezelõtt volt. A tisztesség érdekében hozzá kell tenni, hogy ezt az erõt a hatmillió állítólagos lemészárlása szilárdította meg anyagilag, kétségtelenül ez minden idõk legnyereségesebb atrocitás-állítása. Idáig megdöbbentõ nagyságrendû 6 milliárd fontnak megfelelõ kártérítést fizetett Nyugat-Németország szövetségi kormánya, többnyire Izrael Államnak (amely a második világháború alatt nem is létezett), és egyéni zsidó követelõknek. 6

A NACIONALIZMUS ELLENZÉSE A politikai zsarolás azon állításának, hogy hatmillió zsidó meghalt a második világháborúban, sokkal messzebbre menõ következményei vannak a britek és az európaiak számára, mint az egyszerû elõnyök, melyeket a zsidó nemzet nyert. És most jön a kérdés nehézsége: miért a nagy hazugság? Mi a célja? Elõször is, ezt arra használják, hogy ellenezzék a nacionalizmus minden formáját. Mihelyt a britek vagy bármelyik európai nép megkísérli hazafiságát kifejezésre juttatni és nemzeti egységét megõrizni egy olyan korban, amikor a nemzetállamok puszta léte fenyegetve van, akkor máris neo-náci -nak titulálják. Persze, mert a nácizmus nacionalizmus volt, és mi mindnyájan tudjuk, hogy mi történt akkor hatmillió zsidót kiirtottak! Ameddig a mítoszt állandósítják, addig a népeket mindenhol meg lehet kötni vele. A nemzetközi tolerancia és megértés szükségét az Egyesült Nemzetek addig veri belénk, amíg a nemzeti hovatartozást a szabadság egyetlen garanciáját el nem törlik. A hatmillió -nak, mint antinacionalista fegyver használatának klasszikus példája Manvell és Frankl könyvében, The Incomparable Crimeban [A páratlan bûn] (London, 1967) tûnik fel, amely a 20. század nagy fajirtásá -val foglalkozik. Akiben van brit büszkeség, egy kissé elcsodálkozik azon a gonosz támadáson, amelyet a Brit Birodalom ellen intéz a könyv. A szerzõk Pandit Nehrut idézik, aki a következõket írta, miközben egy brit börtönben ült Indiában: Amióta Hitler felemelkedett az ismeretlenbõl és Németország Führerje lett, sokat hallunk a rasszizmusról és a»herrenvolk«náci elméletérõl De mi itt Indiában már egészen a brit uralom kezdetétõl ismerjük a rasszizmus minden formáját. Az uralom egész ideológiája a»herrenvolk«és a mesterfaj India, mint nemzet és az indiaiak, mint egyének sértéseknek, megaláztatásoknak és megvetõ bánásmódnak vannak kitéve. Nekünk azt mondták, hogy az angol fenséges faj, istenadta joggal, hogy kormányozzon minket és alattvalóinak tartson; ha tiltakoztunk, akkor a»fenséges faj tigris tulajdonságaira«emlékeztettek minket. A szerzõk, Manvell és Frankl a lé7

nyegre világosan rámutatva tovább folytatják: Európa és Amerika fehér fajai írják századokon keresztül»herrenvolk nak tekintették magukat. A 20. század, Auschwitz évszázada szintén elérte a sokfajú társas viszony elsõ lépcsõfokát. AZ ELTUSSOLT FAJI PROBLÉMA Ennek a támadó beszédnek a lényegét ritkán hagyják ki a sokfajú társas viszony alattomos célzása nélkül. Tehát a hatmillió vádját nem csak arra használják, hogy aláássák a nemzeti hovatartozást és a nemzeti büszkeséget, hanem ezzel magát a Faj fennmaradását is fenyegetik. Úgy forgatják a dolgot a néptömegek feje fölött, mint a középkorban a pokol tüzét és a megátkozást. Az angolszász világ sok országa, nevezetesen Nagy-Britannia és Amerika ma történelme legkomolyabb veszélyével néz szembe. Olyan veszéllyel, amely egy közöttük élõ idegen fajtól ered. Hacsak nem tesznek valamit Nagy-Britanniában, hogy megállítsák az afrikaiak és ázsiaiak bevándorlását és beolvasztását hazánkba, a közeljövõben szembe kell néznünk a faji konfliktus vérontásától távolesõ a brit nép biológiai átalakulásával és pusztulásával, ahogy az a szászok idejövetele óta létezik. De mi történik, ha valaki a faji problémáról mer beszélni, ennek biológiai és politikai vonzatairól? A legförtelmesebb lénynek titulálják, rasszistá -nak. És persze mi más a rasszizmus, ha nem a nácik fémjelzése! Õk meggyilkoltak hatmillió zsidót (legalábbis azt mondják mindenkinek) a rasszizmus miatt, tehát ez csakugyan szörnyûséges dolog. Amikor Enoch Powell egyik korai beszédében felhívta a figyelmet a színesbõrûek Nagy-Britanniába történõ bevándorlásának veszélyére, az egyik kiemelkedõ szocialista felidézte Dachau és Auschwitz szellemét, hogy elhallgattassa a véleményezõt. Tehát a faji probléma minden ésszerû megtárgyalását, és a faji egység megõrzésére tett erõfeszítést hatékonyan ellenzik. Csak értékelni lehet azt, ahogyan a zsidó nép arra törekedett, hogy megõrizze faját évszázadokon át, és ahogy teszi azt ma is. Ehhez az erõfe8

szítéshez nyíltan hozzásegített a hatmillió mondája, ami majdnem egy vallásos mítoszként, egy nagyobb zsidó faji szolidaritásnak adott jelentõséget. Sajnos, ez minden más nép számára ellenkezõleg ment végbe, tehetetlenné téve õket a fennmaradás küzdelmében. A következõ oldalak célja egyszerûen csak elmondani az igazat. Harry Elmer Barnes, a kiváló amerikai történész írta egyszer, hogy Megkísérelni egy illetékes, tárgyilagos és igazságos vizsgálatot a megsemmisítés kérdésérõl bizonyára a leglabilisabb vállalkozás, amelybe egy történész vagy egy demográfus belevághat napjainkban. Azzal, hogy megkíséreljük ezt a labilis feladatot, remélhetõleg valamelyest hozzájárulunk nem csak a történelmi igazsághoz, hanem ahhoz is, hogy levegyük a Hazugság terhét a vállunkról, hogy szabadon szembeszállhassunk a veszéllyel, amely mindannyiunkat fenyeget. Richard E. Harwood 9

1. FEJEZET NÉMETORSZÁG ZSIDÓPOLITIKÁJA A HÁBORÚ ELÕTT Helyesen vagy helytelenül, Adolf Hitler Németországa úgy vélekedett a zsidókról, hogy hûtlenek és kapzsiak, valamint romlottak a kulturális életben. Ezt különösen egészségtelennek tartották, mivel a weimari idõszak alatt a zsidók figyelemre méltó befolyásra tettek szert, különösen a jogban, a pénzügyben és a tömeghírközlésben, miközben a lakosságnak csak az 5 százalékát tették ki. Az a tény, hogy a zsidó Karl Marx, Rosa Luxembourg és Karl Liebknecht aránytalanul kitûntek a forradalmi mozgalom vezetõségében Németországban, arról igyekezett meggyõzni a nácikat, hogy magában a zsidó népben van egy hatalmas internacionalista és kommunista hajlam. Ebben az a vita nem része a tárgyalásnak, hogy a német viselkedés a zsidókkal szemben jogos volt-e vagy sem, vagy hogy bíráljuk az ellenük hozott törvénykezést, vajon igazságos volt-e vagy igazságtalan. Mi egyszerûen csak azzal a ténnyel foglalkozunk, hogy a nácik milyen megoldást alkalmaztak a gondokra, hogy különbözõ törvényekkel megfosszák õket a befolyásuktól a nemzeten belül, és ami a legfontosabb, hogy mindent összevetve elõmozdítsák a kivándorlásukat az országból. 1939-ig a német zsidók nagy többsége kivándorolt, mindannyian vagyonuk jókora részével. A náci vezetõség soha, semmikor nem fontolgatta ellenük a fajirtás politikáját. 10

A ZSIDÓK A KIVÁNDORLÁST KIIRTÁS -NAK NEVEZTÉK Nagy jelentõséggel bír azonban, hogy egyes zsidók hirtelen úgy értelmezték, hogy a belsõ megkülönböztetés politikája magával a kiirtással egyenlõ. Egy 1936-ban kiadott németellenes propagandakönyv Leon Feuchtwanger és mások tollából, Der Gelbe Fleck: Die Ausrotung von 500.000 deutschen Juden [A sárga folt: 500.000 német zsidó kiirtása] (Párizs, 1936), ennek tipikus példáját mutatja. Annak ellenére, hogy teljesen alaptalan, már az elsõ oldaltól a zsidók megsemmisítését tárgyalja az egyenes kivándorlásra úgy tekintenek, mint a német zsidóság fizikai megsemmisítésére. A politikai foglyok számára létesített náci koncentrációs táborokra is úgy néznek, mint a fajirtás potenciális eszközeire, és külön utalás van arra a száz fogva tartottra Dachauban 1936-ban, akik közül 60 már 1933 óta ott volt. További példa a német zsidó kommunista, Hans Beimler, Four Weeks in the Hands of Hitler s Hell-Hounds: The Nazi Murder Camp of Dachau [Négy hét Hitler pokolfajzatainak kezében: A dachaui náci gyilkostábor] címû szenzációs könyve, amely már 1933-ban, New Yorkban megjelent. A marxista kapcsolatai miatt õrizetbe vett Beimler azt állította, hogy Dachau haláltábor volt, bár saját bevallása szerint õt egy hónap után szabadon engedték. Kelet-Németország jelenlegi kormánya Hans Beimler-díjakat osztogat kommunista szolgálatokért. Mivel már olyan lehetetlenül korai idõszakban náciellenes fajirtási propagandát terjesztettek faji vagy politikai alapon elfogult emberek, a függetlenül gondolkozó megfigyelõ hallatlan óvatossággal kell, hogy megközelítsen hasonló történeteket a háború idõszakából. A zsidók kivándorlásának elõmozdítását nem szabad összekeverni Németország háború elõtti koncentrációs táborainak céljával. Ezeket politikai foglyok és felforgatók fogvatartására használták fõleg szabadelvûek, szociáldemokraták és mindenféle kommunisták, akiknek arányában voltak zsidók is, mint Hans Beimler. Ellentétben azokkal a milliókkal, akiket a Szovjetunióban leigáztak, a 11

német koncentrációs táborok lakossága mindig elenyészõ volt; Reitlinger hozzáteszi, hogy 1934 és 1938 között ritkán lépte túl a húszezret egész Németországban, és a zsidók száma sohasem volt több, mint 3000 (The S.S.: Alibi of a Nation [Az SS: Egy nemzet alibije], London, 1956, 253. oldal). A CIONISTA POLITIKA VIZSGÁLATA A zsidó kivándorlás náci nézete nem csak az egyszerû kiutasítás visszás politikájára korlátozódott, hanem figyelembe vette a modern cionizmust. A 19. századi modern cionizmus alapítója, Theodor Herzl, A zsidó állam címû mûvében eredetileg Madagaszkárt gondolta ki a zsidó nemzet hazájának, és ezt a lehetõséget a nácik is komolyan tanulmányozták. Ez volt a Nemzeti Szocialista Párt platformjának fõ programpontja 1933 elõtt, amelyet röpirat formájában terjesztettek is. A röpirat megállapította, hogy Izrael nemzeti zsidó államának feltámasztása sokkal kevésbé elfogadható, mivel ez örökös háborúhoz és szétszakadáshoz vezetne az arab világban, amely csakugyan be is következett. Nem a németek voltak az elsõk, akik a zsidók Madagaszkárra telepítését javasolták. A lengyel kormány saját zsidó lakosságára vonatkozóan már korábban fontolóra vette a tervezetet, és 1937-ben zsidó képviselõk kíséretében elküldte a Michael Lepecki-expedíciót Madagaszkárra, hogy ott vizsgálja meg a felmerülõ problémákat. A madagaszkári megoldás elsõ náci javaslatai az 1938-as Schachttervvel társulva készültek el. Göring tanácsára Hitler beleegyezett, hogy a Birodalmi Bank elnökét, dr. Hjalmar Schachtot Londonba küldjék, hogy ott tárgyalásokat folytasson Lord Bearsted és a New York-i Mr. Rublee képviselõkkel (Reitlinger, The Final Solution [A végsõ megoldás], London, 1953, 20. oldal). A terv az volt, hogy a német zsidó vagyont, mint nemzetközi kölcsön biztosítékát befagyasztják, amely a zsidók Palesztinába történõ kivándorlását finanszírozta volna. 1939. január 2-án, Berchtesgadenben, Schacht ezekrõl a tárgyalásokról beszámolt Hitlernek. A tervet, amelyet a britek 12

a pénzügyi feltételek miatt visszautasítottak, elõször 1938. november 12-én terjesztették elõ egy Göring által összehívott konferencián. Ott Göring hírül adta, hogy Hitler fontolóra vette a zsidók kivándorlását egy madagaszkári telepre. Késõbb decemberben, M. Georges Bonnet francia külügyminiszter közölte Ribbentroppal, hogy maga a francia kormány is tervezi 10.000 zsidó Madagaszkárra telepítését. Schacht 1938-as palesztin javaslatát megelõzõen, amely lényegében az 1935-ben kezdett tárgyalások elnyújtása volt, számos kísérletet tettek arra, hogy biztosítsák a zsidók kivándorlását más európai országokba. Ezek az erõfeszítesek az 1938. júliusi eviani konferencián tetõztek. 1939-re azonban német körökben a zsidók madagaszkári kivándorlásának tervezete lett a legnépszerûbb. Az igaz, hogy 1939 áprilisában, Londonban Helmuth Wohltat a német Külügyi Hivataltól tárgyalt korlátozott zsidó kivándorlásról Rhodéziába és Brit-Guianába, de komolyan a Madagaszkár-tervet tanulmányozták, amikor is január 24-én Göring írásban utasítást adott Frick belügyminiszternek, hogy hozzon létre egy központi kivándorlási hivatalt a zsidóknak, és megbízta Heydrichet a Birodalom Biztonsági Fõparancsnokságáról, hogy oldja meg a zsidó problémát kivándorlással és evakuációval. 1939-ig a német kormány állhatatos erõfeszítései annak érdekében, hogy biztosítsák a zsidók indulását a Birodalomból, 400.000 zsidó kivándorlását eredményezték a 600.000-es létszámú teljes lakosságból, és további 480.000 vándorolt ki Ausztriából és Csehszlovákiából; ez csaknem a teljes zsidó népességet tette ki. Ezeket Adolf Eichmann, a Gestapo Zsidóvizsgálati Iroda fõnöke által létesített berlini, bécsi és prágai Zsidó Kivándorlási Intézetek bonyolították le. A németek olyan lelkesek voltak a kivándorlást illetõen, hogy Eichmann még egy oktatóközpontot is létesített Ausztriában, ahol fiatal zsidók mezõgazdaságot és állattenyésztést tanultak abból a várakozásból kifolyólag, hogy majd illegálisan Palesztinába fogják csempészni õket. (Manvell és Frankl, S.S. and Gestapo [SS és a Gestapo], 60. oldal) Ha Hitlernek lettek volna olyan szándékai, hogy kiirtsa a 13

zsidókat, akkor felfoghatatlan, miért hagyta, hogy több mint 800.000-en elhagyják a Birodalom területét vagyonukkal felpakolva, vagy hogy miért vett fontolóra tömeges kivándorlást Palesztinába, illetve Madagaszkárra. Mi több, látni fogjuk, hogy az Európából való kivándorlás politikáját még a háború alatt is fontolóra vették. Ez volt a Madagaszkár-terv, amelyrõl Eichmann tárgyalt a Francia Gyarmatügyi Minisztérium szakértõivel 1940ben, miután Franciaország vereséget szenvedett, és fel kellet adnia gyarmatai gyakorlati ügyeit. 14

2. FEJEZET NÉMETORSZÁG ZSIDÓPOLITIKÁJA A HÁBORÚ KITÖRÉSE UTÁN A háború kitörésével a helyzet drasztikusan megváltozott a zsidókat illetõen. Nem ismeretes széles körben, hogy a világzsidóság hadviselõ félnek nyilvánította magát a második világháborúban, és ezzel, a nemzetközi törvények értelmében, a németeknek elegendõ alapjuk volt arra, hogy a zsidó lakosságot, mint ellenséges erõt internálják. 1939. szeptember 5-én, Chaim Weizmann, a legfõbb cionista vezetõ, hadüzenetet küldött Németországnak a világzsidóság nevében, melyben kijelentette, hogy a zsidók Nagy-Britannia oldalán állnak és a demokrácia oldalán fognak harcolni... A zsidó ügynökség kész azonnali intézkedéseket beléptetni, hogy hasznosítsák a munkaerõt, technikai képességet, erõforrásokat stb... (Jewish Chronicle, 1939. szeptember 8.) AZ IDEGEN ELLENSÉG ÕRIZETBEVÉTELE Tehát az összes zsidót olyan ügynöknek tekintették, akik hajlandók háborút viselni a Német Birodalommal szemben. Következésképpen Himmler és Heydrich végsõsoron alkalmazni kezdték az õrizetbevétel politikáját. Itt érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok és Kanada már az összes japán idegent és a japán származású állampolgárokat gyûjtõtáborokba internálta, mielõtt a németek ugyanazokat a biztonsági intézkedéseket alkalmazták a zsidókkal szemben Európában. Ráadásul nincs bizonyíték arra, hogy az ame15

rikai japánok olyan hûtlenségi nyilatkozatot adtak volna ki, mint amilyet Weizmann tett. A búr háború idején az angolok is internálták az összes asszonyt és gyereket, melynek eredményeképp több ezren meghaltak, mégis értelmetlen volna a briteket azzal vádolni, hogy ki akarták irtani a búrokat. Európa megszállt területein a zsidók õrizetbevétele két jelentõs célt szolgált a német nézõpont számára. Az elsõ, hogy megakadályozzák a nyugtalanságot és a felforgatást; 1942. október 11-én Himmler értesítette Mussolinit, hogy katonai-biztonsági okokból a németek zsidópolitikája megváltozott a háborúban. Arról panaszkodott, hogy a megszállt területeken zsidók ezrei partizánharcokban vettek részt, szabotáltak és kémkedtek. Ezt a nézetet a Raymond Arthur Davisnek adott hivatalos szovjet információ is megerõsíti, miszerint legalább 35.000 európai zsidó volt partizán Jugoszláviában, Tito alatt. Ennek eredményeképp a zsidókat korlátozott területekre és gyûjtõtáborokba szállították mind Németországban, mind a lengyel fõkormányzóságban, különösen 1942 márciusa után. Ahogy a háború elõrehaladt, úgy fejlõdött az a politika is, hogy zsidó õrizetbe vetteket foglalkoztassanak a háborús erõfeszítések közepette. A munka kérdése alapvetõ, ha a zsidók elleni állítólagos fajirtás tervét vesszük fontolóra, mert már a logika talaján is a legértelmetlenebb munkaerõ-, idõ- és energiafecsérlést vonná maga után, miközben két fronton folytat háborút a túlélésért. Az biztos, hogy Oroszország megtámadása után a kényszermunka ötlete elsõbbséget élvezett a zsidó kivándorlás német tervével szemben. 1943. április 17-én a Hitler és a magyar kormányzó, Horthy közötti beszélgetés jegyzõkönyve feltárja, hogy a német vezetõ személyesen kérte Horthyt, hogy engedjen 100.000 magyar zsidót dolgozni a Luftwaffe vadászrepülõgép program részére abban az idõben, amikor Németország légibombázása fokozódott. (Reitlinger, Die Endlösung [A végsõ megoldás], Berlin, 1956, 478. oldal) Mindez akkor történt, amikor a németek állítólag a zsidók kiirtására törekedtek, de Hitler kérelme világosan bebizonyítja, hogy elsõdleges célja a munkaerõ növelése volt. Ezzel a programmal összhangban a koncentrációs táborok való16

jában ipari komplexumokká váltak. Minden olyan táborban, ahol zsidók és más nemzetiségûek voltak õrizetbe véve, nagy ipari telepek és gyárak voltak, melyek anyagot biztosítottak a német háborús erõfeszítés számára például a bergen-belseni Buna gumigyár, a Buna és az I.G. Farben Industrie Auschwitzban, és a Siemens elektromos cég Ravensbrückben. Sok esetben külön koncentrációs tábori bankjegyeket hoztak forgalomba, amikkel a munkásokat fizették, lehetõvé téve ezzel, hogy a foglyok plusz élelmiszert vásároljanak a kantinban. A németek eltökéltek voltak abban, hogy gazdaságilag maximálisan kihasználják a koncentrációstábor-rendszert. Ez a szándék teljesen ellentétben áll minden olyan tervvel, hogy ezekben emberek millióit kiirtsák. Az Oswald Pohl által vezetett SS Gazdasági és Adminisztrációs Hivatal feladata volt arról gondoskodni, hogy a koncentrációs táborok vezetõ ipari termelõkké váljanak. A KIVÁNDORLÁST MÉG MINDIG ELÕNYBEN RÉSZESÍTIK Figyelemre méltó tény azonban, hogy már jócskán benne a háborús idõszakban, a németek továbbra is keresztülvitték a zsidó kivándorlás politikáját. Franciaország veresége 1940-ben lehetõvé tette a német kormány számára, hogy a franciákkal komoly tárgyalásokba kezdjenek az európai zsidók Madagaszkárra szállításáról. Egy 1942 augusztusából való memorandumban Luther, a német Külügyi Hivatal vezetõje tudtunkra adja, hogy ezeket a tárgyalásokat 1940 júliusa és decembere között folytatta, amikor is a franciák felhagytak vele. Egy Luther hivatalából származó 1940. augusztus 15-i dátumú körlevél rámutat, hogy a német terv részleteit Eichmann dolgozta ki, mivel helyettese, Dannecker írta alá a papírt. Tulajdonképpen Eichmannt bízták meg augusztusban, hogy vázolja fel a részletes Madagaszkár-tervet és Danneckert alkalmazták, hogy végezzen kutatást Madagaszkáron a Francia Gyarmatügyi Minisztériummal (Reitlinger, The Final Solution [A végsõ megoldás], 77. oldal). Az augusztus 15-i javaslat az volt, hogy egy inter-európai bank finan17

szírozná négymillió zsidó kivándorlását egy fokozatosan megvalósuló programban. Luther 1942-es memoranduma rámutat, hogy Heydrich augusztus vége elõtt engedélyt kapott Himmlertõl, és ezt benyújtották Göringhez is. Bizonyára Hitler is jóváhagyta, mert már június 17-én Schmidt, a tolmácsa felidézi Hitler Mussolinihez tett megjegyzését, hogy Izrael államot meg lehetne alapítani Madagaszkáron. (Schmidt, Hitler s Interpreter [Hitler tolmácsa], London, 1951, 178. oldal) Bár 1940 decemberében a franciák felhagytak a madagaszkári tárgyalásokkal, Poljakov, a párizsi Zsidó Dokumentációs Központ igazgatója beismeri, hogy a németek mindamellett folytatták a tervezetet, és hogy Eichmann 1941-ben végig ezzel foglalatoskodott. Végsõsoron azonban a háború elõrehaladtával unpraktikusnak minõsítették, különösen az oroszországi invázió utáni helyzetben, és 1942. február 10-én értesítették a Külügyi Hivatalt, hogy a tervet ideiglenesen félretették. Ezt Luther helyettese, Rademacher küldte a Külügyi Hivatalba. Ennek a döntésnek azért van nagy jelentõsége, mert kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a végsõ megoldás kifejezés a zsidók kivándorlását jelentette, és hogy a Keleti gettókba és a koncentrációs táborokba mint Auschwitz történõ szállítás semmi mást nem jelentett, mint a kitelepítés alternatív tervét. Az utasítás kimondja: A Szovjetunió elleni háború lehetõvé tette más területek igénybevételét a végsõ megoldás végrehajtására. Következésképpen a Führer úgy döntött, hogy a zsidókat nem Madagaszkárra kell evakuálni, hanem Keletre. Madagaszkárt tehát nem kell többé figyelembe venni a végsõ megoldással kapcsolatban (Reitlinger, uo, 79. oldal). Ennek az evakuációnak a részleteit egy hónappal korábban tárgyalták a wannsee-i konferencián, Berlinben, melyet a késõbbiekben fogunk megvizsgálni. Reitlinger és Poljakov teljesen alaptalanul arra a feltételezésre jutnak, hogy a Madagaszkár-terv mellõzése miatt a németek a megsemmisítés -re gondolnak. Azonban csak egy hónappal késõbb, 1942. március 7-én Goebbels ír egy memorandumot, melyben támogatja a Madagaszkár-tervet, mint a zsidókérdés végsõ megol18

dás -át (Manvell és Frankl, Dr. Goebbels, London, 1960, 165. oldal). Közben jóváhagyta a zsidók keletre történõ koncentrálását. Késõbbi Goebbels-memorandumok szintén a keletre történõ deportálást hangsúlyozták (ti. a lengyel fõkormányzóság területére) nyomatékot adva a kényszermunka szükségének. Miután a keletre történõ evakuáció politikáját bevezették, a zsidó munkaerõ igénybevétele a hadmûvelet alapvetõ része lett. Az elmondottakból teljesen világos, hogy a végsõ megoldás kifejezés mind Madagaszkárra és mind a keleti területekre használatos volt, továbbá ez csak a zsidók deportálását jelentette. A németek még 1944 májusában is fel voltak készülve rá, hogy engedélyezzék 1.000.000 európai zsidó kivándorlását Európából. Alexander Weissberg, a kimagasló szovjet zsidó tudós, akit a sztálini tisztogatások alatt deportáltak, beszámol e javaslatról a Die Geschichte von Joel Brand [Joel Brand története] (Köln, 1956) címû könyvében. Weissberg aki a háború alatt Krakkóban volt, bár azt várta, hogy a németek koncentrációs táborba fogják internálni elmagyarázza, hogy Himmler személyes engedélyével Eichmann a budapesti zsidó vezetõt, Joel Brandot Isztambulba küldte azzal az ajánlattal, hogy a szövetségesek engedjék meg egymillió zsidó áthelyezését a háború közepette. (Ha hinni lehetne a megsemmisítés íróinak, akkor már nemigen maradt egymillió zsidó 1944 májusára.) A Gestapo beismerte, hogy a szóban forgó szállítás nagyban megnehezítené a német háborús erõfeszítéseket, de fel voltak készülve, hogy 10.000 teherautóért cserébe megengedjék, melyeket kizárólag az orosz fronton használtak volna. Sajnos a terv szertefoszlott. A britek arra a következtetésre jutottak, hogy Brand bizonyára egy veszélyes náci ügynök, és Kairóban azonnal bebörtönözték, miközben a sajtó leleplezte az ajánlatot, mint náci trükköt. Bár Winston Churchill hatásosan hangoztatta, hogy a magyar zsidókkal való bánásmód volt a legnagyobb és a legszörnyûbb bûn, melyet valaha is elkövettek az egész világ történelmében, azonban közölte Chaim Weizmann-nal, hogy a Brand-féle ajánlatot lehetetlen elfogadni, mivel ezzel elárulnák az orosz szövetségesüket. Habár a terv ered19

ménytelen maradt, mégis jól szemlélteti, hogy senki sem engedné meg egymillió zsidó kivándorlását, akik állítólag alapos kiirtást visznek végbe, és arra is rámutat, hogy a németek számára a háborús erõfeszítés volt a legfontosabb. 20

3. FEJEZET LAKOSSÁG ÉS KIVÁNDORLÁS A zsidó lakosságot érintõ statisztika nem mindenhol ismeretes precíz részletességgel, a hozzávetõleges adatok a különbözõ országokban élesen eltérnek, és az sem ismert, hogy pontosan hány zsidót deportáltak és internáltak bármikor az 1939 és 1945 közötti idõszakban. Általánosságban azonban vannak megbízható különösen a kivándorlást érintõ statisztikák, melyek kielégítõen rámutatnak, hogy a hatmilliónak a töredékét sem irthatták ki. Elõször is, ezt az állítást távolról sem lehet fenntartani az európai zsidó lakosság számadatainak vizsgálata mellett. A Chambers Encyclopaedia szerint a háború elõtti Európában élõ zsidók száma 6.500.000 volt. Ez elég világosan azt jelenti, hogy majdnem a teljes lakosságot kiirtották. De a Baseler Nachrichten, a semleges svájci kiadvány a rendelkezésre álló zsidó statisztikát felhasználva megállapítja, hogy 1933 és 1945 között 1.500.000 zsidó vándorolt ki NagyBritanniába, Svédországba, Spanyolországba, Portugáliába, Ausztráliába, Kínába, Indiába, Palesztinába és az Egyesült Államokba. Ezt a zsidó újságíró, Bruno Blau is megerõsítette, aki ugyanazokat a számadatokat idézte az Aufbau nevû New York-i zsidó lapban, 1948. augusztus 13-án. Ezek közül az emigránsok közül körülbelül 400.000-en jöttek Németországból 1939 elõtt. Ezt a számot a Zsidó Világkongresszus is elismeri a Unity in Dispersion [Egység a diaszpórában] címû kiadványában (377. oldal), amely megállapítja: A német zsidók többségének a háború kitörése elõtt sikerült elhagynia Németországot. A német zsidókon kívül a 280.000-es számú osztrák zsidóságból 220.000 vándorolt ki 1939 szeptemberéig, miköz21

ben 1939 márciusától kezdõdõen a prágai Zsidó Kivándorlási Intézet 260.000 zsidó számára biztosította a kivándorlást Csehszlovákiából. Egészében véve csak 360.000 zsidó maradt Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában 1939 szeptembere után. Lengyelországból becslések szerint 500.000-en vándoroltak ki a háború kitörése elõtt. Ezek az adatok azt jelentik, hogy a zsidó kivándorlók száma más európai országokból (Franciaország, Hollandia, Olaszország, Kelet-Európa országai stb.) hozzávetõlegesen 120.000 volt. Tehát a zsidóknak ez a kivonulása a háborús cselekmények elõtt és alatt körülbelül 500.000-re csökkenti az európai zsidók számát. Ezeken a kivándorlókon kívül bele kell számítanunk az 1939 után a Szovjetunióba menekülõ zsidók számát, és azokat is, akiket késõbb evakuáltak, mielõtt a német támadók elérték volna õket. Az alábbiakban látható lesz, hogy ezek többsége, körülbelül 1.250.000 Lengyelországból vándorolt át. De eltekintve Lengyelországtól, Reitlinger hozzáteszi, hogy 300.000 más európai zsidó surrant át szovjet területre 1939 és 1941 között. Ezzel a Szovjetunióba vándorolt zsidók száma 1.550.000-re nõtt. A Colliers magazinban 1945. június 9-én, Freiling Foster, az Oroszországban élõ zsidókról írva kifejti, hogy 2.200.000-en vándoroltak a Szovjetunióba 1939 óta, hogy elmeneküljenek a náciktól, de a mi alacsonyabb becslésünk valószínûleg pontosabb. Tehát a Szovjetunióba történõ zsidó vándorlás körülbelül 3 és félmillióra, hozzávetõlegesen 3.450.000-re csökkenti a német megszállási szférában lévõ zsidók számát. Ebbõl ki kell vonni a semleges európai országokban élõ zsidók számát, akik megszöktek a háború elõl. Az 1942-es World Almanac [Világ almanach] szerint a Gibraltárban, Nagy-Britanniában, Portugáliában, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban, Írországban és Törökországban élõ zsidók száma 413.128 volt (594. oldal). 22

HÁROMMILLIÓ ZSIDÓ EURÓPÁBAN Következésképpen a német megszállás alatt lévõ Európában a körülbelüli hárommilliós zsidó létszám a pontos, már amennyire a hozzáférhetõ kivándorlási statisztikák megengedik. Hozzávetõlegesen azonban ugyanezt a számot más módon is le lehet vonni, mégpedig úgy, ha megvizsgáljuk a Birodalom által elfoglalt országokban maradt zsidó lakosság statisztikáját. Az 1939 utáni Szovjetunióba vándorolt zsidóknak több mint a fele Lengyelországból ment oda. Gyakran állítják, hogy a Lengyelországgal vívott háborúnak kb. hárommillió zsidó esett áldozatául, és hogy majdnem az egész lengyel zsidó lakosságot megsemmisítették. Ez az egyik tényleges tévedés. Egy 1931-es zsidó lakossági összeírás Lengyelországban 2.732.600-ra teszi a zsidók számát (Reitlinger, Die Endlösung, 36. oldal). Reitlinger megállapítja, hogy ebbõl legalább 1.170.000 az orosz zónában volt, melyet 1939 õszén foglaltak el, és ebbõl kb. egymilliót evakuáltak az Uralba és Dél-Szibériába az 1941. júniusi német invázió után (uo, 50. oldal). Mint fentebb leírtuk, 500.000-re becsült zsidó vándorolt ki Lengyelországból a háború elõtt. Mindezek mellett Raymond Arthur Davis újságíró, aki a Szovjetunióban élte át a háborút, megfigyelte, hogy 1939 és 1941 között megközelítõleg 250.000 zsidó menekült el a német megszállás alatt álló Lengyelországból és találkoztak velük minden szovjet tartományban (Odyssey through Hell [Odisszea a poklon át], New York, 1946). Ha tehát kivonjuk ezeket a számokat a 2.732.600-ból és hozzászámítjuk a természetes népességnövekedést, akkor nem lehetett több mint 1.100.000 lengyel zsidó német megszállás alatt 1939 végén (Gutachen des Instituts für Zeitgeschichte, München, 1956, 80. oldal). Ehhez hozzáadhatjuk azt a 360.000 zsidót, akik a háború elõtti széleskörû kivándorlás után Németországban, Ausztriában és a korábbi Csehszlovákiában (Csehország, Morvaország és Szlovákia) maradtak, mint fentebb említettük. Az államügyész, aki a 320.000 francia zsidó vádjának ezt a részét képviselte a nürnbergi perben, kijelentette, hogy 120.000 zsidót deportáltak, bár Reitlinger csak 23

50.000-re becsüli ezt a számot. Tehát a náci uralom alatt levõ zsidók teljes száma kétmillió alatt maradt. A skandináv országokból keveset, Bulgáriából egyet sem deportáltak. Ha beszámítjuk Hollandia (140.000), Belgium (40.000), Olaszország (50.000), Jugoszlávia (55.000), Magyarország (380.000) és Románia (725.000) zsidó lakosságát, a szám nem sokkal haladja meg a hárommilliót. Ez a többlet abból adódik, hogy az utóbbi adatok háború elõtti becslések. A kivándorlás, mely ezekbõl az országokból 120.000-re tehetõ (lásd fent), nem befolyásolta ezeket a számokat. Tehát az újra átvizsgált adatok megerõsítik a becslést, hogy körülbelül hárommillió európai zsidó volt német megszállás alatt. AZ OROSZ ZSIDÓKAT EVAKUÁLTÁK Az oroszországi zsidókkal kapcsolatos pontos számadatok nem ismeretesek, és ebbõl kifolyólag a végletekig felnagyították a dolgot. Jacob Leszczynski zsidó statisztikus megállapítja, hogy 1939ben 2.100.000 zsidó élt Oroszország nyugati részén, mely késõbb német megszállás alá került. Ezek mellett kb. 260.000-en éltek a balti államokban, mint Észtország, Lettország és Litvánia. Louis Levine, az American Jewish Council for Russian Relief [Amerikai Zsidó Tanács az Orosz Segélyért] elnöke szerint, aki tett egy körutat a háború utáni Szovjetunióban és beadott egy jelentést az ottani zsidók helyzetérõl, miután a német csapatok elindították a támadást, ezek nagy többségét keletre evakuálták. Chicagóban, 1946. október 30-án kijelentette: A háború elején a zsidók az elsõk között voltak, akiket a hitlerista invázió által fenyegetett nyugati régiókból kitelepítettek és biztonságba helyeztek az Ural keleti részében. Ily módon kétmillió zsidót mentettek meg. Ezt a magas számot David Bergelson zsidó újságíró is megerõsíti, aki a moszkvai jiddis lapban, az Ainikeit 1942. december 5-i számában azt írta, hogy az evakuálásnak köszönhetõen az ukrán, a fehérorosz, a litván és a lett zsidók többségét (80%) a német csapatok érkezése elõtt megmentették. Reitlinger egyetért Joseph Schechtmann zsidó szakértõvel, 24

aki bevallja, hogy óriási méretekben evakuáltak, bár õ kissé magasabbra becsüli a német megszállásban hátrahagyott orosz és balti zsidók számát, 650.000 és 850.000 közé (Reitlinger, The Final Solution, 499. oldal). E német területen maradt szovjet zsidók tekintetében a késõbbiekben bizonyossá válik, hogy a német akciócsoport a háború alatt Oroszországban legfeljebb százezer embert ölt meg, mint partizánokat és bolsevik komisszárokat, és ezek nem mindegyike volt zsidó. Ezzel ellentétben maguk a partizánok azt állítják, hogy ötször annyi német katonát öltek meg. SEMLEGES SVÁJCI SZERINT A HATMILLIÓ VALÓTLAN Tehát világos, hogy a németek közel sem vonhattak hatalmuk alá és semmisíthettek meg hatmillió zsidót. A Szovjetuniót kivéve a nácik által megszállt Európában a kivándorlás után alig volt több mint hárommillió zsidó, és semmi esetre sem internálták mindegyikõjüket. Ha csak a felét semmisítették volna meg a hatmilliónak, az is azt jelentené, hogy minden Európában élõ zsidót ki kellett volna irtaniuk. Mégis köztudott, hogy Európában nagy számban voltak zsidók életben 1945 után is. Philip Friedmann a Their Brother s Keepers [Testvérük õrzõi] (New York, 1957, 13. oldal) címû könyvében kijelenti, hogy legalább egymillió zsidó élte túl a náci pokol tûzpróbáját, miközben a Jewish Joint Distribution Committee [Zsidó Közös Elosztóbizottság] hivatalos adata 1.559.600. Tehát ha elfogadjuk az utóbbi becslést, akkor a lehetséges háborús zsidó elhalálozás száma nem haladhatta meg a másfélmilliós határt. Pontosan erre a következtetésre jutott a jó hírû Baseler Nachrichten nevû semleges svájci újság is. Egy Wie hoch ist die Zahl der jüdishen Opfer? [Milyen magas a zsidó áldozatok száma?] (1946. június 13.) címû cikkben kifejti, hogy csakis a fent leírt lakosság és a kivándorlás adatait alapul véve is legfeljebb csak másfélmillió zsidót lehetett a háborús veszteség számlájára írni. A késõbbiekben azonban kétséget kizáró25

an bebizonyítjuk, hogy ez a szám valójában sokkal kevesebb volt, mert a Baseler Nachrichten elfogadta a Zsidó Közös Elosztóbizottság adatát, miszerint 1.559.600 élte túl a háborút, de rá fogunk mutatni, hogy a kárpótlást követelõ zsidó túlélõk száma több mint kétszer ennyi. Ez az információ nem állt a svájciak rendelkezésére 1946ban. LEHETETLEN SZÜLETÉSI ARÁNY A háború utáni lakossági statisztika vitathatatlan bizonyítékot is szolgáltat. Az 1938-as World Almanac 16.588.259-re teszi a zsidók számát a világon. De a háború után a New York Times 1948. február 22-i száma a világban élõ zsidók számát minimum 15.600.000-re és maximum 18.700.000-re teszi. Ezek az adatok eléggé egyértelmûen lehetetlenné teszik, hogy a háborús zsidó veszteséget az ezres nagyságrendûnél nagyobban mérjük. Tizenöt és félmillió 1938-ban mínusz az állítólagos hatmillió kilencmilliót eredményez. Tehát a New York Times adata azt jelentené, hogy a világ zsidósága hétmillió születést hozott, majdnem megduplázták a számukat tíz év leforgása alatt. Ez nyilvánvalóan nevetséges. Tehát úgy néz ki, hogy a hiányzó hatmillió túlnyomó többsége valójában kivándorolt kivándorolt európai országokba, a Szovjetunióba és az Egyesült Államokba a háború elõtt, alatt és után. És hatalmas méretekben vándoroltak Palesztinába is, különösen a háború végén. 1945 után zsidó túlélõkkel tele csónakok érkeztek Európából Palesztinába illegálisan, számottevõ zavart okozva ezzel az akkori brit kormánynak. Csakugyan olyan nagy számban jöttek, hogy az angol állami nyomda 190-es számú kiadványa (1946. november 5.) úgy írja le, hogy majdnem egy második kivonulással ér fel. Ezek voltak azok a kivándorlók a világ minden részén, akik felduzzasztották a világ zsidó lakosságát tizenöt- és tizennyolcmillió közé 1948-ig, és valószínûleg a legnagyobb részük az Egyesült Államokba vándorolt, áthágva a kvótatörvényt. 1963. augusztus 16-án, David 26

Ben Gurion, Izrael elnöke kijelentette, hogy bár az amerikai zsidó lakosság hivatalos létszáma állítólag 5.600.000, a teljes szám nem volna túlértékelve 9.000.000-val (Deutsche Wochenzeitung, 1963. november 23). Ennek a magas számadatnak az okára Albert Maisal világít rá A legújabb amerikaiak (Readers Digest, 1957. január) címû cikkében, mert felfedi, hogy Nem sokkal a második világháború után, elnöki rendelettel, a közép- és kelet-európaiak kvótavízumát 90 százalékban a kitaszítottak kapták. Ezen az oldalon látható egy gyászjelentés változatlan utánnyomása. Százával jelennek meg hasonlók az Aufbau, New Yorkban megjelenõ amerikai hetilap hasábjain (1972. június 16). Ez rámutat, hogy az Egyesült Államokban élõ zsidó kivándoroltak következésképpen megváltoztatták a nevüket. Az Európában használt korábbi név zárójelben látható. Például, mint a képen látható Arthur Kingsley (korábban dr. Königsberger, Frankfurtból). Lehetséges-e, hogy néhány vagy minden ember, akinek a neve elhalálozott, a hiányzó európai hatmillió között volt? Csak a neveket likvidálták? 27

4. FEJEZET A HATMILLIÓ: HITELES BIZONYÍTÉK Az elõbb említettekbõl biztosnak látszik, hogy a hatmillió legyilkolt zsidó nem jelent semmi mást, mint bizonytalan kiegyezést néhány eléggé alaptalan becslés között. Nincs egy szemernyi hiteles bizonyíték sem, melyben bízni lehetne. Alkalmanként írók leszûkítik, hogy a hitelesség lefegyverzõ látszatát adják. A liverpooli Lord Russell például The Scourge of the Swastika [A horogkereszt rémtettei] (London, 1954) címû könyvében azt állítja, hogy legalább ötmillió zsidó halt meg német koncentrációs táborokban, megelégedve azzal, hogy valahová, az egyesek által becsült hatmillió és a mások által elfogadott négymillió közé tette a számot. De hozzátette, hogy a valóságos számot sohasem fogjuk megtudni. Ha úgy van, akkor nehéz rájönni, hogyan jelenthette ki, hogy legalább ötmillió. A Közös Elosztóbizottság az 5.012.000-es számot részesíti elõnyben, de Reitlinger, a zsidó szakértõ a szokatlan számú 4.192.200 hiányzó zsidó -t említi, akiknek kb. egyharmada természetes halállal halt meg. Ez 2.796.000-ra csökkentené a szándékosan kiirtottak számát, azonban dr. M. Perlzweig, a Zsidó Világkongresszus New York-i küldötte a kongresszus egy 1948-as genfi sajtókonferenciáján kijelentette: A nemzetiszocializmus és a fasizmus bukásának áraként hétmillió zsidó vesztette életét a kegyetlen antiszemitizmusnak köszönhetõen. A sajtóban és máshol a számot alkalmanként nyolcmillióra vagy néha kilencmillióra emelték. Mint ahogy az elõzõ fejezetben bebizonyítottuk, egyik adat sem elfogadható a legtávolabbról sem, sõt, inkább az egész nevetséges. 28

FANTASZTIKUS TÚLZÁSOK Amennyire ismert, a háborús Európában elkövetett zsidók elleni tömeggyilkossággal elõször a lengyel zsidó, Rafael Lemkin vádolta a németeket az Axis Rule in Occupied Europe [A tengely(hatalom) uralma a megszállt Európában] címû könyvében, melyet 1943-ban, New Yorkban adtak ki. Valamelyest véletlenül, késõbb Lemkint bízták meg azzal, hogy vázolja fel az ENSZ fajirtási megállapodását, mely arra törekszik, hogy megszüntesse a rasszizmus -t. A könyvében azt állította, hogy a nácik zsidók millióit pusztították el, talán akár hatmilliót is. Ez figyelemre méltó volna 1943-ban, mivel állítólag 1942 nyarán kezdték a mûveletet. Ilyen arányban az egész világ zsidó lakosságát kiirtották volna 1945-ig. A háború utáni propagandabecslések még fantasztikusabb magasságokba emelkedtek. Kurt Gerstein, egy antináci, aki állítása szerint beszivárgott az SS-be, azt mondta Raymond Cartier francia kihallgatónak, hogy nem kevesebb, mint negyvenmillió koncentrációstábor-lakót gázosítottak el. Az 1945. április 26-i elsõ memorandumában, melyet aláírásával hitelesített, már 25 millióra csökkentette a számot, de még ez is túl bizarr volt a francia hírszerzésnek, és a második memorandumában, melyet Rottweilben, 1945. május 4én írt alá, még közelebb hozta a számot nürnbergi perben preferált hatmillióhoz. Gerstein lánytestvérének veleszületett elmebaja volt, és eutanáziával vetettek véget az életének. Ez utalhat arra, hogy talán maga Gerstein is szellemileg ingatag volt. Tulajdonképpen egyszer el is ítélték 1936-ban, mert excentrikus küldeményt adott fel a postán. A két vallomása után felakasztotta magát a párizsi Cherce Midi börtönben. Gerstein azt állította, hogy a háború alatt zsidók meggyilkolásáról szóló információkat adott át a svéd kormánynak egy német bárón keresztül, de valami megmagyarázhatatlan okból a jelentését irattárba helyezték és elfelejtették. Azt is állította, hogy 1942 augusztusában informálta a pápai követet Berlinben az egész megsemmisítési program -ról, de a tisztelendõ személy pusztán annyit mondott, hogy takarodjon ki. Gerstein kijelentései hemzsegnek 29

az állítólagos leggigantikusabb méretû tömegkivégzésektõl, melyeket õ tanúsít (tizenkétezer egyetlen nap Belzecnél), miközben a második memorandum Hitler egy 1942. június 6-án Lengyelországban tett koncentrációs tábori látogatását írja le, melyrõl tudni, hogy soha nem történt meg. Gerstein fantasztikus túlzásai nem sok jót tettek, csak az egész tömegirtás fogalmának hitelén rontottak. Sõt, a berlini evangélikus püspök, Wilhelm Dibelius, egy újságcikkben megbízhatatlannak minõsítette memorandumait (H. Rothfels, Augenzeugenbericht zu den Massenvergasungen címû cikk a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichteben, 1953. április). Hihetetlen azonban, hogy 1955ben, a minõsítés ellenére a német kormány kiadta Gerstein második memorandumát azzal a céllal, hogy azt a német iskolákban terjesszék (Documentation zur Massenvergasung, Bonn, 1955). Ebben kijelentették, hogy Dibelius különös bizalmat helyezett Gersteinbe, és hogy a memorandumok kétségkívül indokoltak voltak. Ez megrázó példája annak a módnak, mellyel a náci fajirtás alaptalan vádját megörökítik, és különösen ahogy azt a fiatalokra irányítják Németországban. A háború alatt megsemmisített hatmillió zsidó története a nürnbergi perben szerezte meg végsõ tekintélyét, dr. Wilhelm Höttl nyilatkozatával. Korábban Eichmann helyettese volt, de tulajdonképpen eléggé különös személy volt. Az amerikai hírszerzés szolgálatában állt, és írt néhány könyvet Walter Hagen álnéven. Höttl dolgozott a szovjet kémkedésnek, összedolgozva két zsidó kivándorlóval Bécsbõl, akik amerikai tiszteknek adták ki magukat a nürnbergi per elõzetes tárgyalásai alatt. Figyelemre méltó, hogy Höttl, a messzemenõen kétséges személy vallomásáról azt mondják, hogy egyedül ez tartalmazta az egyetlen bizonyítékot a hatmillió zsidó meggyilkolásával kapcsolatban. 1945. november 26-i, eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatában kijelentette, hogy nem tudta, hanem Eichmann mondta neki 1944 augusztusában, Budapesten, hogy teljes egészében hatmillió zsidót végeztek már addig ki. Mondani se kell, Eichmann sohasem erõsítette meg ezt a kijelentést a tárgyalásán. Höttl amerikai kémként dolgozott a háború késõbbi teljes idõszaka 30

alatt, és ezért csakugyan nagyon különös, hogy a leghalványabb jelét sem jelentette az amerikaiaknak a zsidógyilkos politikáról, habár közvetlenül Heydrich és Eichmann alatt dolgozott. A BIZONYÍTÉK HIÁNYA Rögtön hangsúlyozni kell, hogy nem létezik egyetlen olyan dokumentum sem, amely bizonyítaná, hogy a németeknek szándékukban állt, illetve hogy véghezvitték a zsidók szándékos meggyilkolását. A Poljakov és Wulf által írt Das Dritte Reich und die Juden: Dokumente und Aufsätze [A Harmadik Birodalom és a zsidók: Dokumentumok és tanulmányok] (Berlin, 1955) címû könyvben a legtöbb, amit össze tudtak állítani, csak olyan kijelentések voltak, melyeket a háború után csikartak ki emberekbõl, mint például Höttl, Ohlendorf és Wisliceny, ez utóbbit egy szovjet börtönben kínozták. Bizonyíték hiányában tehát Poljakov a következõt kénytelen írni: Az a három vagy négy ember, akik fõ tervezõi voltak a teljes megsemmisítés felvázolásának, már halottak, és egy dokumentum sem maradt fenn. Ez nagyon kényelmesnek látszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy a terv és a három vagy négy ember semmi más, mint homályos feltételezés az írók részérõl, és egyáltalán nem is bizonyítható. Azok a dokumentumok, amelyek fennmaradtak, természetesen meg sem említik a megsemmisítést, tehát az írók, mint Poljakov és Reitlinger már megint azt a kényelmes feltételezést állítják, hogy az ilyen utasítások általában szóban hagzottak el. Bár semmilyen írásos bizonyítéknak sincsenek birtokában, mégis azt állítják, hogy a zsidók meggyilkolásának terve 1941-bõl származik, mely véletlenül egybeesik Oroszország megtámadásával. A terv elsõ fázisa állítólag a szovjet zsidók lemészárlását foglalta magába ezt az állítást a késõbbiekben meg fogjuk cáfolni. A program többi részének 1942 márciusában kellett volna kezdõdnie az európai zsidóknak a lengyel fõkormányzóság keleti táboraiba történõ deportálásával és koncentrálásával, mint pl. az óriási ipari komplexumba a Krakkó melletti Ausch31

witznál. Minden részében fantasztikus és teljesen alaptalan az a feltételezés, hogy az Eichmann alosztálya által felügyelt kelet felé történõ szállítás valójában azonnali megsemmisítést jelentett a kemencében, rögtön az érkezés után. Manvell és Frankl szerint (Heinrich Himmler, London, 1965), a fajirtás politikájára úgy látszik, hogy titkos tárgyalások után jutottak Hitler és Himmler között (118. oldal), bár bizonyítani nem tudták. Reitlinger és Poljakov tovább találgatnak hasonló szóbeli vonalon, és hozzáteszik, hogy senkinek sem volt szabad jelen lenni ezeken a tárgyalásokon és soha semmilyen feljegyzést nem tarthattak meg. Ez a legtisztább kitalálás, mert egy szemernyi bizonyíték sincs, amely még csak utalna is rá, hogy ilyen szokatlan találkozó valaha is létrejött. William Shirer általánosságban vad és felelõtlen könyvében (The Rise and Fall of the Third Reich) [A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása], hasonlóképpen hallgatag az írásos bizonyítékok tárgyánál. Haloványan megjegyzi, hogy Hitler a zsidókat meggyilkoló állítólagos utasítását nyilvánvalóan sohasem foglalták írásba legalábbis még egy példány sem került elõ. Valószínûleg szóban adták Göringnek, Himmlernek és Heydrichnek, akik aztán továbbadták (1148. oldal). Az ilyenfajta bizonyítékok tipikus példája, amely megerõsíti a megsemmisítés legendáját, Manvell és Frankl tollaiból való. Egy 1941. július 31-i memorandumból idéznek, melyet Göring küldött Heydrichnek, aki a Birodalom Biztonsági Fõparancsnokság fõnöke, egyben Himmler helyettese volt. A memorandum ezzel a jelentõs ténnyel kezdõdik: Az 1939. január 24-én Önre ruházott kiegészítõ feladat az, hogy oldja meg a zsidókérdést kivándorlással és evakuációval a jelenlegi körülmények szerint a lehetõ legjobb módon A memorandumban ráruházott kiegészítõ feladat a zsidókérdés teljes megoldása (Gesamtlösung) Európa német befolyás alatt álló területein, mint azt a szerzõk bevallják, a kelet felé koncentrálást jelentette, és a rávonatkozó szervezési, pénzügyi és anyagi ügyek elõkészületeit kérte. Aztán a memorandum kérvényezi a kívánt végsõ megoldás (Endlösung) jövõbeni tervét, amely világosan a kivándorlás és evakuáció ideális és végsõ tervezetét említi az utasítás ele32