DOROMB Közköltészeti tanulmányok 3. Szerkesztő CSÖRSZ RUMEN ISTVÁN reciti Budapest 2014 3
Készült az OTKA 104758. sz. pályázat támogatásával az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében Könyvünk a Creative Commons Nevezd meg! Ne add el! Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc (http://creativecommons.org/licenses/by-nc-sa/2.5/hu/) feltételei szerint szabadon másolható, idézhető, sokszorosítható. A köteteink honlapunkról letölthetők. Éljen jogaival! ISSN 2063-8175 Kiadja a reciti, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének recenziós portálja www.reciti.hu Borítóterv, tördelés, korrektúra: Szilágyi N. Zsuzsa Nyomda és kötészet: Pannónia Print Kft. 4
Vaderna Gábor A közköltészet kutatása és az irodalomtörténet* (történelem és folklór) A közköltészet fogalma nem új keletű a magyar irodalom történetében. Bizonyos alapvonásait, ha nem is pontosan e terminus technicust használván, már a XIX. század elején viszonylag pontosan leírták; e költészeti hagyomány létezéséről, ha nem pontosan ugyanarra a költészeti anyagra gondoltak is, tudott mindenki, aki behatóbban foglalkozott az irodalom történetével. A XIX. században a közköltészet egy ellendiskurzust képezett. Egyrészt ehhez képest lehet meghatározni az igazi poézist, amely az esztétikai szép jól körülhatárolt, autonóm területén belül működik, amely egy irodalmi intézményrendszer által hitelesített szövegkorpuszra épült, és amelyet hivatásos értelmezők kanonizáltak. Másrészt élesen el lehetett különíteni és választani az igazi népköltészettől, attól a kulturális szövegkorpusztól, mely az ősidőktől fogva a nép ajkán szájról szájra hagyományozódott egészen addig, míg tudós gyűjtői rá nem leltek. A XX. században aztán folyamatos és kitartó érdeklődés mutatkozott a közköltészeti jelenségek iránt, ám a XVIII XIX. századi anyag tekintetében e figyelem jobbára a művelődéstörténeti érdekességek feltárásának szólt, s a történeti folyamatok árnyalásának céljával született meg máig is nagyon hasznos és alapvető tanulmányok sora az igazi irodalom alatti világról. A történeti folklórkutatás más irányból közelítette meg a kérdést. Bár többször is megfogalmazódott a népi kultúra kutatásának fontossága, a költészeti anyag szisztematikus feltárása meg is indult, 1 ám a folklóranyag és a közköltészet közötti viszony pontosabb meghatározása sokáig elmaradt. * A tanulmány írásakor az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíjában részesültem. A szöveghez Csörsz Rumen István és Szűcs Zoltán Gábor fűzött számos értékes megjegyzést köszönet értük. 1 Ennek a legjelentősebb teljesítménye Stoll Béla folyamatosan bővülő bibliográfiája: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542 1840), 2., jav., bőv. kiad., összeáll. Stoll Béla, Bp., Balassi, 2002 (a továbbiakban: Stoll). 13
Az utóbbi időben s ezt most már teljes egyértelműséggel kijelenthetjük elmozdult a kutatás a holtpontról, sőt szokatlan intézményesülési tendencia vette kezdetét. Csak a fontosabb eredményeket említve: megkezdődött a XVIII. századi közköltészeti anyag szisztematikus feltárása, a Régi Magyar Költők Tára XVIII. századi alsorozatában eddig három vaskos, közköltészeti anyagot tartalmazó kötet jelent meg; 2 a kutatások vezető személyisége, Küllős Imola egy impozáns monográfiában foglalta össze eredményeit; 3 tanítványa, követője és kollégája, Csörsz Rumen István egy, az irodalomtörténeti alapfogalmainkat is újragondoló kismonográfiát tett közzé; 4 s elindult egy évkönyvként megjelenő sorozat, mely a közköltészet kutatásának szélesebb körű perspektíváit mutatja fel, hiszen egyfelől több diszciplína kutatói megszólalnak (persze elsősorban folkloristák és irodalomtörténészek), másfelől nemcsak a klasszikus magyar irodalom körére korlátozódik a tanulmányok vizsgálati köre, hanem a régi magyar irodalomtól a XX. századig terjed s ez a tanulmány is az egyik kötetben olvasható. 5 A közköltészet kutatásához kapcsolódóan felélénkült az irodalmi művek zenetörténeti vizsgálata. 6 Az intézményesülési folyamat egy újabb állomásaként értékelhetjük, hogy nemrégiben Küllős Imola egy olyan tanulmánykötetet tett közzé, melyben öszszegyűjtötte pályájának bő negyven évnyi anyagából a legfontosabb írásokat, s ily módon az az út is látványosan összeállt, amiként a népdal fogalomtörténetének kutatása mintegy szükségszerűen vezette el a kutatót a közköltészethez. 7 2 Közköltészet 1: Mulattatók, s. a. r. Küllős Imola, mts. Csörsz Rumen István, Bp., Balassi, 2000 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 4); Közköltészet 2: Társasági és lakodalmi költészet, s. a. r. Csörsz Rumen István, Küllős Imola, Bp., Universitas, 2008 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 8); Közköltészet 3/A: Történelem és társadalom, s. a. r. Csörsz Rumen István, Küllős Imola, Bp., Universitas EditioPrinceps, 2013 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 14). 3 Küllős Imola, Közköltészet és népköltészet: A XVII XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata, Bp., L Harmattan, 2004 (Szóhagyomány). 4 Csörsz Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere (1700 1840), Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165). 5 Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2012; Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2013. 6 1988 óta működik Csörsz Rumen István vezetésével a versek életre keltésével foglalkozó Musica Historica együttes. Nemrégiben megjelent Kobzos Kiss Tamás és az együttes közös munkájaként a Csokonai Vitéz Mihály énekelt költészetét megszólaltató cédé (Bp., Helikon, 2008). Lásd még: Hovánszki Mária, Csokonai és az érzékeny énekelt dalköltészet, Debrecen, Debreceni Egyetemi, 2013 (Csokonai Könyvtár, 53). Korábbról lásd Énekes poézis: Válogatás Pálóczi Horváth Ádám Ó és új mintegy ötödfélszáz énekek ki magam csinálmányja, ki másé című, 1813. évi kéziratos dalgyűjteményéből, vál. Katona Tamás, utószó, jegyz. Küllős Imola, zenei jegyz. Domokos Mária, Bp., Magyar Helikon, 1979; Különbféle magyar nóták a 19. század elejéről, s. a. r. Tari Lujza, Bp., Balassi, 1998. 7 Küllős Imola, Közkézen, közszájon, köztudatban: Folklorisztikai tanulmányok, Bp., Akadémiai, 2012. Ehhez lásd Szilágyi Márton recenzióját: ItK, 117(2013), 227 231. 14
A történeti folklórkutatások és a különböző történettudományok (mint a történetírás vagy az irodalomtörténet-írás) közötti közeledés nem csupán a magyar tudomány sajátossága. Peter Burke akinek a munkásságáról még lesz szó a kétezres évek elején publikált egy esszét, melyben röviden vázolta a történeti tudományok és a folklórkutatások XX. századi tudománytörténetét. 8 Egy utat mutatott be, ahol a harmónia korától a gyanakvás korszakán át az egymásra találás vagy közelítés koráig (age of rapprochment) jutunk. A folklór és a modern történettudomány XIX. századi születésekor és elkülönülésekor még hasonló kérdések foglalkoztatták a kutatókat, s az első világháború végéig tartó időszak olyan szimbolikus alakjai, mint az angol James Frazer vagy a német Wilhelm Heinrich Riehl még egyaránt írtak kultúrtörténeti és folklorisztikai munkákat. Kár volna azonban nosztalgiával gondolnunk e korra mondja Burke, hiszen a történettudomány és az etnológia intézményesülése során szinte mindent kizártak a kutatás területéről, ami nem az államhoz vagy az egyházhoz tartozik. A XX. század derekán, a gyanakvás korszakában a diszciplináris határok átjárhatatlanabbak lettek. Burke bár az olyan tiszteletre méltó kivételeket sem felejti el megemlíteni, mint Johann Huizinga, Lucien Febvre, Gilberto Freyre vagy R. G. Collingwood úgy véli, hogy a történeti folklór a jelen irányába szűkült be, míg a történeti tudományok a múlt (s ott is elsősorban a politikatörténet) tanulmányozása felé fordultak. A harmadik korszak a történettudománynak ahhoz az 1970-es évekbeli fordulatához kötődik, melyet általában (új) kultúrtörténetnek ([new] cultural history) neveznek, s melynek egyik kezdeményező alakja maga Burke volt. 9 Az alulról jövő történelem (history from below), 10 a populáris kultúra történetének felfedezése, a folklorikus kultúra (culture folklorique) újrafelfedezése, 11 a történeti folklorisztika történeti antropológiával való szoros kapcsolata, ugyanakkor a történettudomány antropológiai fordulata, az írásbeliség és szóbeliség kérdésének radikális újragondolása ezek mind megannyi szimptómái e közeledésnek. 12 8 Peter Burke, History and Folklore: A Historical Survey, Folklore, 115(2004)/2, 133 139. 9 Melissa Calarescu, Filippo de Vivo, Joan-Pau Rubiés, Peter Burke and the History of Cultural History = Exploring Cultural History: Essays in Honour of Peter Burke, eds. Melissa Calarescu, Filippo de Vivo, Joan-Pau Rubiés), Farnham, Burlington, Ashgate, 2010, 1 28. 10 Jim Sharpe, History from Below = New Perspectives on Historical Writing, ed. Peter Burke, University Park, Pennsylvania State UP, 2001 2, 25 42. 11 Jacques Le Goff, Culture clericale et traditions folkloriques dans la civilisation merovingienne = J. L. G., Pour un autre Moyen Age: Temps, travail et culture en Occident: 18 essais, Paris, Gallimard, 1977, 223 235; Uő, Culture ecclésiastique et culture folklorique au Moyen Age: Saint Marcel de Paris et le Dragon = uo., 236 280. Idézi: Burke, History and Folklore, i. m., 136. 12 Összefoglalóan: Peter Burke, What is Cultural History?, Cambridge, Polity, 2008. 15
Peter Burke e némiképp idealizáló 13 leírását azért is tanulságos felidézni, mert egy olyan tudománytörténeti elbeszélés bontakozik ki belőle, melynek alapján a történettudomány és a folklorisztika magyarországi egymásra találása is könynyebben elhelyezhetővé válhat. Bár az 1970-es évek fordulata bizonyos előzmények után 14 az 1990-es évektől szivárgott be a történeti tudományokba, s olyan más irányzatokkal együtt, mint az Annales-kör különböző hullámai, a mindennapok történelme (Alltagsgeschichte) vagy a mikrotörténelem intézményesen betagozódott az átfogóan társadalomtudományinak nevezett irányzatba, végeredményben hasonlóan alapvető kérdéseket provokál ki, mint amelyek az 1970-es évektől kezdődően átalakították a kultúrtörténetről való gondolkodást. 15 Amennyiben a közköltészet iránti érdeklődés élénkülését az új kultúrtörténet új kérdéseire adott valamiféle válaszként értékeljük, megállapítható, hogy annak tanulmányozása egyaránt jelent radikális kihívást az irodalomtudomány és a folklorisztika számára. Nemcsak arról van szó, hogy a kultúrtörténet újraértékel vagy felfedez bizonyos témákat és forrásokat, melyek hagyományosan marginálisnak tekinthetők, s nemcsak arról, hogy az ezáltal befogható történeti anyag és a témák bősége gazdagítja történeti tudásunkat egy adott korról, avagy napvilágra hoz eddig homályban hagyott történeti komponenseket, de arról is, hogy a tágan értelmezett kultúra fogalma mely átfog magas és alacsony kultúrát, elit és mindennapi kultúrahasználatot, a legváltozatosabb kultúrtechnikákat és médiumokat mintegy a kutatás (feltárás, közreadás, ér- 13 David Hopkin hívta fel a figyelmet arra, hogy Burke leírásával szemben a történészek még mindig inkább csak ráhagyatkoznak a folkloristák feltáró munkájára, s érdeklődési irányuk megváltozása is inkább az Annales harmadik generációjához vagy a történeti antropológiához kapcsolható. David Hopkin, Voices of the People in Nineteenth-Century France, Cambridge, New York, Cambridge UP, 2012 (Cambridge Social and Cultural Histories, 18), 15 16. A folklór iránti érdeklődés amúgy sem általános tendencia a kultúratudományokban. Lynn Hunt példának okáért a nyelvi fordulathoz köti: Introduction: History, Culture and Text = The New Cultural History, ed. Lynn Hunt, Berkeley, University of California Press, 1989 (Studies on the History of Society and Culture), 1 24. Arról már nem is beszélve, hogy vajon Burke leírása mennyiben általánosítható a világ minden tudományára, s mennyiben specifikusan európai jelenség. 14 Peter Burke is idézi például Hofer Tamás egy cikkét: The Perception of Tradition in European Ethnology, Journal of Folklore Research, 21(1984), 133 148. 15 Ehhez lásd Csíki Tamás, Halmos Károly, Tóth Árpád, A magyar társadalomtörténetírás története a kezdetektől napjainkig = Bevezetés a társadalomtörténetbe: Hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor, Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2003, 229 234; Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció, 2014 (Ligatura), 43 60. A társadalomtörténet és a kultúrtörténet egyébként mindig is rokon tudományok voltak itt csak emlékeztetnék a kultúrtörténet marxista gyökereire. Az újabb historiográfiai fejleményekről, a két diszciplína viszonyáról persze nem a magyar viszonylatokra vonatkozóan: David Hopkin, The Ecotype, or a Modest Proposal to Reconnect Cultural and Social History = Exploring Cultural History, i. m., 31 54. 16
telmezés) folyamatában újra is képezi azokat az alapvető viszonyokat, melyekre a kultúra rendszere épült. A kultúrtörténet nem számolja fel azokat a diskurzusokat, melyeket vizsgál, 16 ám a használatra, működésre, kultúrtechnikára, a kultúra mindennapjaira való figyelem mégis teljesen átrendezheti azokat a diskurzusrendeket, melyeket a XVIII XIX. század fordulóján kiépülő kulturális intézményrendszer rögzített. Ahogy Peter Burke klasszikus történeti munkájának (Népi kultúra a kora újkori Európában) második kiadásában megfogalmazta: a kultúrtörténészek nem olyan elkülönülő területek kutatóiként határozzák meg magukat, mint a művészet, az irodalom vagy a zene, hanem inkább értékek és szimbólumok megkülönböztetett halmaza révén, melyre bárhol rátalálhatunk, úgy a hétköznapi emberek mindennapi életében, mint az elit számára készített speciális előadásokban. 17 E szemléletmód révén nem pusztán a kanonikus pozíciók rendeződhetnek át sőt talán azok a legkevésbé, hanem olyan fogalmainkra pillanthatunk rá valamiféle új irányból, mint a szerző (és a szerzői jog), a szöveg (és a könyv). A közköltészet kutatása egyfelől próbaterepe és reprezentánsa egy történeti irányzatnak, másfelől a kultúrtörténet kérdései nélkül voltaképp észre sem vennénk a létezését, vagy legalábbis nem tulajdonítanánk neki különösebb jelentőséget. Azáltal viszont, hogy a közköltészet kutatásának eredményei most minden pejoratív vagy gúnyos felhang nélkül hagyományosabbnak tekinthető irodalomtörténeti kutatások mellé kerülnek, a különböző közelítési módok a kultúrához és irodalomhoz kölcsönösen kérdéseket tesznek fel egymásnak. Példának okáért a Régi Magyar Költők Tára sorozatában olyan szerzői kötetek mellett kaptak helyet a közköltészeti munkák, mint Kazinczy Ferenc összes versei, Dayka Gábor összes művei vagy Virág Benedek Poétai munkáji című versgyűjteménye. Vajon Kazinczy Ferenc ultima manus elvre építő kiadása, a Kazinczy keze nyomát eltüntető Dayka-kiadás vagy Virág egy jelentős kötetét közreadó, tehát alapvetően könyvalapú kiadás miképp értelmezhető újra a közköltészet eredményeinek fényében? Vajon Kazinczy politikai gondolkodásának van bármi köze a közköltészeti anyaghoz, Virág poétai társalkodásai miképpen viszonyulnak a közköltészet kommunikációs technikáihoz, s Dayka érzékenysége mutat rokonságot a közköltészet alanyi szerelmi lírájával? A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy vázlatosan áttekintsem azokat a fontosabb problémákat, melyeket a közköltészet eddigi kutatása vetett fel, illetve hogy összegezzem azokat a fontosabb tanulságokat, melyek némiképp átértelmezik az irodalomtörténeti folyamatok leírására használt alapfogalmainkat. 16 Szemben például Tony Bennett híres esszéjének következtetésével: Nincs is olyan, hogy populáris kultúra. Tony Bennett, Popular Culture: A Teaching Object, Education, 34(1980), 28. 17 Peter Burke, Popular Culture in Early Modern Europe, Aldershot, Brookfield, Ashgate, Scolar, 1994 2, 18 19. 17
(a népi kultúra újragondolása) Peter Burke alapvető könyve, mely utóbb a népi kultúra (popular culture) kutatásának alapkönyve lett, a Népi kultúra a kora újkori Európában először 1978-ban jelent meg érdemes hát ennek a kritikájából kiindulni. Ha a könyv szerkezetére vetünk egy futó pillantást, rögtön feltűnik egy különös vonása gondolatmenetének: ott végződik, ahol kezdődött. A könyv elején ugyanis egy fejezetet olvashatunk a nép és a népi kultúra XVIII XIX. századi felfedezéséről, míg a kötet utolsó, harmadik nagy egysége éppenséggel azt tárgyalja, hogy miképpen vonul ki az elit a népi kultúrából, s milyen eszmetörténeti hatások eredménye az, hogy az elit és a népi kultúra oly élesen vált szét a XVIII XIX. századra, hogy újra fel kelljen fedezni az utóbbit. A könyv témája a kora újkori népi kultúra, érhető hát, ha az újkor története afféle keretként szolgál vizsgálataihoz. E módszerrel Burke egyfelől elkerüli, hogy a középkor felé kelljen kinyitnia vizsgálódásait, 18 másfelől egy olyan keretet biztosít a kora újkori kultúra számára, ahonnan az bemérhetővé, amihez képest sajátossá válik. Ráadásul ez a beállítás egyúttal azt is implikálja, hogy a XVIII XIX. század fordulóján elkezdődő újrafelfedezés mintegy saját korunk történeti problémáinak genezisét is megadja. Könyvem témáját teszi fel a költői kérdést Burke ilyen értelemben XVIII. századi értelmiségiek egy csoportja fedezte fel vagy találta ki? 19 Ha figyelembe vesszük a mondat mögött megbújó finom iróniát, akkor is igen erős ez az állítás. Johann Gottfried Herder, Jakob és Wilhelm Grimm, Joseph Görres vagy Thomas Percy népfogalma és népikultúra-fogalma azonos volna azzal, melyet ma is használunk? A népi kultúra visszaszorulását Burke igen összetetten ábrázolja a harmadik fejezetben. Először is már a XVI. század második felétől kezdődően igen erős igény mutatkozik a keresztény egyházak részéről, hogy a népi kultúra bizonyos rítusaival leszámoljanak. Ezek a purifikációs törekvések egyfelől elnyomták a hagyományos népi kultúrát (legalábbis annak bizonyos elemeitől megtisztították a népi rítusokat és szokásokat), másfelől azonban és ez az érem másik oldala a katolikus és protestáns megújulás szellemi mozgalma és annak műveltség- 18 Feltűnő, hogy Gurevicsnek a középkor népi kultúrájáról írott könyvét vagy Jacques Le Goff vonatkozó munkáit egyszer sem, Bahtyinnak a középkor és a reneszánsz nevetéskultúrájáról írott munkáját pedig mindössze egyetlenegyszer hivatkozza, miközben előrefelé az időben rendre tesz utalásokat. Lásd Aron Jakovlevics Gurevics, A középkori népi kultúra, ford. Kövér György, F. Nagy Géza, Bp., Gondolat, 1987 (Társadalomtudományi Könyvtár); Mihail Bahtyin, François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, ford. Könczöl Csaba, Bp., Európa, 1982; Le Gofftól a korábban idézettek mellett a témában magyarul is megjelent: Jacques Le Goff, Az értelmiség a középkorban, ford. Klaniczay Gábor, Bp., Osiris, 2000. 19 Peter Burke, Népi kultúra a kora újkori Európában, ford. Bérczes Tibor, Bp., Századvég Hajnal István Kör, 1991 (Metamorphosis Historiae), 23. 18
terjesztő hatása is e folyamat révén érkezett el a kézművesek és parasztok világába. A második hullám (1650 1800) már tulajdonképpen ahhoz a nagyszabású és komplex társadalmi változássorozathoz köthető, mely elválasztja egymástól a kora újkori és újkori társadalmakat: a kereskedelem forradalma, a politikai nyilvánosság és kultúra átalakulása, az írott kultúra hatalmának kiterjedése (más terminussal az általános alfabetizáció) stb. Ez utóbbi során vonul ki az elit a népi kultúra fogyasztásából. Korábban is elvált egymástól népi és elit, mondja Burke, de e ponton élesebb határok jönnek létre, s az elit innentől kezdve már csak egzotikumként tekint a primitív népi kultúrára. Ha visszakanyarodunk a könyv gondolatmenetének elejére, Burke könyvének első fejezetében igen vázlatosan a nép felfedezését három eszmetörténeti hatásnak tulajdonítja: egyfelől a primitivizmus vonzásának és valamifajta klasszicista művésziességgel való szembefordulásnak; másfelől a felvilágosodás racionalizmusával való leszámolásnak; s végül a nemzeti önmeghatározás iránti igénynek. 20 E folyamatok persze fel is erősíthették egymást, ám így egymás mellé téve a két elbeszélést, válik csak igazán szembeötlővé a különbség a két történeti probléma kidolgozottsága között. Míg a népi kultúra kizárására vonatkozó megfontolások árnyalt társadalomtörténeti elemzésen keresztül bontakoztak ki, az újrafelfedezésre mindössze néhány sommás, tulajdonképpen közhelyes eszmetörténeti állítás jutott a felvilágosodás ráció és a felvilágosodást tagadók primitivizmus iránti vonzalmáról. Kérdésként merül fel: miért nem a racionalizmus fénykorában jött egy ilyesfajta ellenhatás, miért nem vonzotta az embert a primitivizmus némileg korábban már, s miért éppen a rengeteg ismétlést és sémát tartalmazó népi kultúrában találták meg egy nemzet egyediségét? Nem állítom, hogy Burke könyvének e kérdésekre válaszolnia kellett vagy illett volna, mindenesetre e ponton talán érdemes tovább árnyalni a kérdést. Problémát jelenthet az a kérdés is, hogy vajon a népi és elit kultúra megkülönböztetése mennyiben a mi utólagos leíró szempontjaink elválasztása, s miképpen váltak szét a diskurzusok az újkor hajnalán. Induljunk ki abból a szöveghelyből, ahol Burke felidézi Herder megkülönböztetését, mondván Herder ténylegesen használta a»népi kultúra«(kultur des Volkes) kifejezést, szembeállítva a»tanultak kultúrájával«(kultur der Gelehrten). 21 Csakhogy Herder a kultúra fogalmát a legritkább esetben tagolta, azt olyan alapvető egységként gondolva el, mely egyfajta adottságként áll a népek rendelkezésére. Az effajta társadalmi differenciálás teljesen idegen volt tőle, s csak akkor merészkedett el idáig, amikor a távol-keleti kultúrák korai történelmét tanulmányozta. A tudósok kultúrája tehát Kína, Tibet, India és más kisebb ázsiai országok történetének elemzésekor kerül csupán elő, s annak a megfigyelésének az alátámasztására szolgál, hogy 20 Uo., 24 29. 21 Uo., 23. 19
a legfejlettebb keleti birodalmak, bár despotikus zsarnoki hatalmon alapultak, mégis adtak a műveltség terjesztésére, s hatalmukat az biztosította, hogy a szűk elit által felhalmozott tudást a nép felé közvetítették (allegóriák és mesék formájában). 22 Persze ez is kevés lett volna a despotizmus megszilárdításához, ezért szükség volt arra is, hogy az emberek s ez velük született kulturális adottságuk a rájuk nehezedő súlyos terhet hajlandók elviselni, azaz nem érzik annyira nyomasztónak. 23 Szó sincs tehát arról, hogy bármilyen európai viszonylatban Herder felismerte volna a népi kultúra és az elit kultúra közötti különbséget. 24 Mindez persze önmagában nem vonja kétségbe Burke leírásának hitelét és magyarázó erejét. Inkább azért idéztem fel, mert szerettem volna rámutatni arra, hogy a XVIII XIX. századi újrafelfedezés mily komplex folyamatként áll össze. A népi kultúra akkulturációja ugyanis nem az elit és a népi kultúra ekvivalensként való elismerését jelenti, sokkal inkább azt, hogy abból a halmazból, mely korábban egy másik kulturális regiszterhez tartozott, bizonyos elemeket az elit kultúra legitimként fogad el, támogat, sőt esetenként kisebb kultuszt is épít köré. Az arisztokratikus és populáris regiszter megkülönböztetése, mely a középkor kapcsán még működőképes lehet, 25 s mely a kora újkorban a népi és az elit kultúra megkülönböztetésében élt tovább, az újkorban ugyan látványosan megbomlik, de az elit kultúra intézményesülésével együtt a frissen bekerülő elemek is villámgyorsan átesnek a népi kultúra akkulturációs folyamatán. A magyar irodalomtörténet viszonylatában Milbacher Róbert monográfiája e folyamat részeként a kirekesztés, a helyettesítés és a sterilizáció folyamataira figyelmeztet, s a népies ellenfogalmaként megképződő pórias búvópatakként előelőtűnő hagyományának analízisével szembesíti az elit hagyományát. 26 22 Johann Gottfried Herder, Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról = J. G. H., Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások, ford. Imre Katalin, Rozsnyai Ervin, vál., előszó Rathmann János, Bp., Gondolat, 1978 (Gondolkodók), 205 213. Az ominózus összehasonlítás: A tudósok kultúrája különbözik a nép kultúrájától. Uo., 207. 23 Uo., 212. 24 A filológiai hiba Burke munkája óta szinte közhelyszámba megy. Lásd például Karl-S. Kramer, Volkskultur: Ein Beitrag zur Diskussion des Begriffes und Seines Inhaltes = Volkskultur Geschichte Region: Festschrift für Wolfgang Brückner zum 60. Geburtstag, hg. Dieter Harmening, Erich Wimmer, Würzburg, Königshausen & Neumann, 1990 (Quellen und Forschungen zur europa ischen Ethnologie, 7), 14; Holt N. Parker, Toward a Definition of Popular Culture, History and Theory, 50(May 2011), 148. (Utóbbi még a pontos helyet is megadja.) 25 Pierre Bec, La lyrique française au Moyen-Age (XII e XIII e siècles): Contribution à une typologie des genres poétiques médiévaux: Études et textes, Vol. I, Paris, A. & J. Picard, 1977. Idézi: Horváth Iván, A vers: Három megközelítés, Bp., Gondolat, 1991 (2000 Könyvek), 22. A legfontosabb adaptációs kísérlet is az ő nevéhez fűződik: Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Bp., Akadémiai, 1982. 26 Milbacher Róbert, földben állasz mély gyököddel : A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metódusa és pórias hagyományának vázlata, Bp., Osiris, 2000 (Doktori Mestermunkák), 25 73. 20
Az a hagyomány, melyet Burke a kora újkor népi kultúrájaként elemzett, bár az elkülönülő elit kultúra jelentős részét kizárta az általa használt kulturális javak közül, az újkorban nem szűnt meg, hanem tovább élt, s amikor a XVIII XIX. század fordulóján újból felfedezik azt, a felfedezés gesztusa paradox módon a népi kultúra jelentős részének újbóli kizárásával és körülhatárolásával jár együtt. 27 Elfogadom Burke állítását, miszerint ez a felfedezés az első kizárás ellenhatásaként történt meg, másfelől viszont ezt azzal is érdemes kiegészíteni, hogy a népi kultúra kizárásának problémája továbbra is fennmaradt, sőt az intézményesülő kulturális rendszerek minden korábbinál élesebben vontak meg újabb és újabb határokat az egyes regiszterek között. E folyamat következtében persze az újbóli és újbóli felfedezései történhettek meg a társadalmilag és kulturálisan differenciálódó kulturális regisztereknek nem egyszer a kánonrombolás szándékával. Ismét a magyar példára utalva: az irodalmi népiesség történetének újabb és újabb hullámai a XIX. század elejétől egészen a XX. század derekáig újabb és újabb kísérleteket jelentettek arra nézvést, miképpen lehetne integrálni a népi kultúra nyelvét, formakincsét az elit kultúrájába. S végezetül arra is érdemes emlékezni, hogy a népi kultúra problémája sajátos módon eshet egybe a populáris kultúra problémájával. Hofer Tamás figyelmeztetett egy fogalomtörténeti összefoglalásban, hogy Burke kultúrafogalma egyfelől jóval szűkebb a magyar néprajz vizsgálati körénél, amennyiben a termelőmunka vagy házi fogyasztás, táplálkozás, öltözködés, a családszervezet és általában a társadalom szervezete nincs benne, másfelől tágabb is, amennyiben a társadalom eliten kívüli teljes spektrumát átfogja (így városi vagy vándorló elemeket, mint például a katonák, matrózok, iparosok, vándor mulattatók, koldusok stb.). 28 Nemcsak arról van szó, hogy az angol terminus, a popular culture lefedi a szónak mind a két jelentéstartományát ( népi és népszerű ), s nemcsak arról, hogy e kutatások révén olyan csoportok (parasztok, nők, gyermekek, a társadalom perifériájára szorult rétegek, deviánsok) kaphattak szót, akik korábban eltűntek a történelem süllyesztőjében, hanem arról is, hogy míg az elit kultúra hagyományosan formaelvű, addig a populáris kultúrát legyen szó akár egy kocsmai dalolásról, akár ponyvanyomtatványok olvasásáról, akár egy tévésorozat rendszeres fogyasztásáról a használata révén definiálhatjuk. Az elit kultúrától való megkülönböztetés ilyenformán szinte értelmét is veszíti, hiszen az elit kultúra rajongói is fogyasztják a populáris kultúra termékeit az persze 27 A közköltészet népköltészetre alakításáról lásd S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai: A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Bp., Balassi, 2005, 285 286. 28 Hofer Tamás, Népi kultúra, populáris kultúra: Fogalomtörténeti megjegyzések = Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás: Tanulmányok, szerk. Kisbán Eszter, Bp., MTA Néprajzi Kutatóintézet, 1994, 239. 21
más lapra tartozik, hogy miként vélekednek róla, és hogy baráti társaságukban ebből mit mernek és merhetnek bevallani. (a közköltészet mint népi kultúra) A népi kultúra kifejezés több tárgyra is vonatkozhat. Először is jelentheti emberek egy társadalmilag meghatározott csoportját, akiket népként határozhatunk meg. A szónak e használatához tartoznak azok az esetek, amikor valamilyen alacsonyabb rangú vagy naiv kultúrát helyezünk szembe az elit kultúrával. A fogalomnak az eddig tárgyalt kultúrtörténethez kapcsolható újabb használatai nyilvánvalóan elvetik e definíciókat, s eszerint a népi olyan hitekre, irodalmi és vizuális alkotásokra, gyakorlatokra és ünnepekre vonatkozik, melyek széles körűen elterjedtek egy adott társadalomban és varázsuk abban áll, hogy gyakran (bár nem mindig) lépnek át a vagyon, a születés, a vallás és az etnikai háttér korlátain. 29 A népi kultúra kutatása s joggal számíthatjuk ide Bahtyin 1970-es évekbeli nyugati reneszánszát is tulajdonképpen ezen átlépések vizsgálatának köszönhette vonzerejét. Azt ígérhette, hogy egy olyan kultúra körvonalai sejlenek fel, ahol a korábbi határok elmosódnak, ahol olyan kulturális energiák szabadulnak fel, melyek addig rejtve maradtak a saját formakultúrájába zárt euroatlanti ember előtt. A népi kultúra kutatásához tehát eredendően hozzátartozott a felszabadítás forradalmi gesztusa, s ez még sokáig lehetett egyszerre erénye és hátránya a kultúrtörténetnek. S bár a népi kultúra kissé körvonalazatlan és túlontúl általánosító fogalmát már az 1990-es évektől kezdve árnyalták a szűkebb miliőre irányuló (helyi, regionális, felekezeti, egyes társadalmi rétegekre vonatkozó) kutatások, 30 az utóbbi évtizedek legnagyobb módszertani kihívásának még mindig a mikro- és makroperspektívák összehangolása tűnik. 31 A kultúrtörténet azonban a maga felszabadító vonatkozásait nem feltétlenül a kutatás társadalomtörténeti vonatkozásaiból merítette. Nincs ez másként a közköltészet esetében sem. Bár magát a fogalmat egy nemzetközi vizeken is evező klasszika-filológus találta ki, kialakult egy, sajátosan a magyar tudományosságra jellemző fogalomhasználat. Nézzük hát végig vázlatosan azt az utat, amiként a közköltészet Burke kultúrtörténeti modellje felé közelített a hazai kutatásokban. 29 Natalie Zemon Davis, Mixtures and Margins, The American Historical Review, 97(1992)/5, 1411. 30 Maga Burke is pontosította keretfogalmait: Peter Burke, Overture: The New History, Its Past and Future = New Perspectives, i. m., 1 23. 31 Lásd Emma Griffin, Popular Culture in Industrializing England, The Historical Journal, 45(2002)/3, 628; Hopkin, Voices of the People, i. m., 253 261. A probléma újabb távlatairól: Szijártó M. István, A történész mikroszkópja: A mikrotörténelem elmélete és gyakorlata, Bp., L Harmattan, 2014 (Mikrotörténelem, 7), 181 243. 22