V i l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október LVI. évfolyam, 1 2. szám 2011. január február TARTALOM ANDREJ FATYEJEV Az áttelepült Új trák idill (Horváth Iván fordítása)... 3 ADONISZ versei ((Tüske László fordításai)... 34 VIKRAM SETH Próba, zenekarra hangszerelve (Tárnok Attila fordítása)... 41 LAURENT MAINDON Az angyalok alszanak... 56 A hóvihar (Schneller Dóra fordításai)... 59 EKATERINA JOSZIFOVA versei (Szondi György fordításai)... 64 MÛHELY BORBÉLY ANDRÁS A gond a nyelvben Számozott cetlik Ekaterina Joszifova köszöntésére... 67 L. I. SZUVIZSENKO Orosz költô magyar költôrôl Gondolatok Bella Ahmadulina József Attila emlékére c. mûvérôl... 75
TÁJÉKOZÓDÁS SIMON BLACKBURN A jóakarat (Orosz István fordítása)... 85 BERTHA CSILLA Tom Murphy drámája: a lehetôség színháza... 104 HASSÓ ADRIENNE Elôadásra kész: az új magyar Godot-fordítás... 119 MAGYAR VILÁG KARÁTSON ENDRE Rába... 125 KÜLFÖLDI SZERZÔINK... 134 Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: Nemzeti Kulturális Alap
Andrej Fatyejev Az áttelepült Új trák idill Sz. A. Jurjevnek 1 Bár már délután öt óra volt, a táborban csend uralkodott. Minden az igazak álmát aludta: a tisztek a nádfedeles kunyhóikban, amelyek hermetikusan le voltak zárva, hogy se a bosszantó napfény, se a szemtelen légy ne merészelje zavarni a pihenésüket, a katonák a köpönyegük védelme alatt, amelyeket sátorszerûen terítettek szét a földbe szúrt kardpengékre, kardhüvelyekre és karabélyokra, a lovak kipányvázva a szabad ég alatt. A derék Szamszon Ivanics, a tábor perpetuum mobiléje is lenyugodott, és málhás kofferján szundikált. A levegô tisztítására és a rovarok elleni védekezésül meggyújtott trágyadombok füstje bágyadtan és lustán gomolygott a délutáni levegôben, mintha bele akart volna olvadni az általános tábori lustaságba Június havában jártunk. Lópokrócon, kezemet a tarkóm alá téve egy diófa árnyékában feküdtem, amelyet ibolya, bojtorján, mindenféle fa- és fûfélék borítottak, feldíszítvén számomra a sors által küldött tábori oázist. Gyönyörködtem a hiperbola nélkül is fényesen kéklô égben. Hozzá kell tennem, hogy mindez Babadagban 2 történt. Csapatunk márciusban kelt át a Dunán, április elején foglaltuk el a Babadagot körülvevô magaslatokat, a dobrudzsai terület, az ôsi Trákia vagy ahogy az egyik kedves vezérünk mondogatta, Trácia legfontosabb városát. A magaslatok elfoglalása ünnepélyes volt! A régi, szegényes csuhába öltözött bolgár pap kereszttel a kezében fogadott bennünket, a város küldöttei csíkos zekében és báránybôrös köpenyegben hozták a parancsnokság elé a kenyeret és a sót, Mark, a zsidó, aki Brodyból menekült, az egész gyülekezet nevében beszédet mondott, a város lakossága valami hurráfélét kiabált A törökök már nem voltak itt, már korábban feladták a várost, maguk rombolták le a házaikat és a csapataik után mentek Sumlja 3 és Várna irányában, mihelyt meghallották, hogy az oroszok átkelnek a Dunán. A törökök kivo- 1 Jurjev, Szergej Andrejevics (1821 1888), irodalmár, könyvkiadó, mûfordító. A Beseda c. folyóirat kiadója. 1878-ban az orosz irodalom baráti társaságának elnöke lett, Alekszandr Osztrovszkij halála után pedig az Orosz drámaírók társaságának elnökévé választották. A szlavofilekhez állt közel. 2 Babadag (törökül: Babadag ) város Dobrudzsában, Tulcea megyében, Romániában. A város neve török eredetû, jelentése: az apa hegye. 3 Šumla: a bolgár Sumen város török megnevezése. 3
nulása ellenére valami rettenetes nyelvzavar uralkodott, a Dobrudzsai területet benépesítô valamennyi nép képviselôje itt volt: bolgárok és zsidók, örmények és görögök, moldvaiak és havasalföldiek, a geográfusok számára aligha ismert mokánok, 4 helyenként a simára borotvált teuton fizimiskák jelentek meg, válltöméses rövid zekét viseltek, idônként elôbukkant egy füstös cigány arc, a haja kuszált, fejfedôt nem viselt, néhol feltûnt a hosszú ukrán kabát, a férfi borotvált feje tetején hosszú hajtincs, a nemezkalap, körben egyenesre nyírott haj kis szíjjal lefogva. A harci láz és a törökök iránti gyûlölet által feltüzelt népfelkelôk tíz harcos, ki villával, ki somfa botokkal, ki Amurat 5 korabeli puskákkal felfegyverezve szövetséget és segítséget ajánlott nekünk. Egyszóval ez volt az egyik legkedvesebb katonai ováció, ami valaha is történt, ezt még Garibaldi is megirigyelte volna. Csapatunk a Szilisztrát ostromló hadsereg balszárnyát képezte, következésképpen mozdulataiban a hadsereghez kellett igazodnia. Teltek-múltak a napok, hónapok, de mi még mindig ugyanazon a hadálláson voltunk A tábor lassanként egy békés kolóniára kezdett hasonlítani, kezdte elveszíteni katonai jellegét, a nádból és faágakból készült kunyhók tágas és kényelmes barakkokká váltak: a táborban ügyesen elkészített földbe vájt kemencék keletkeztek, különbözô háztartási eszközök jelentek meg, elszaporodtak a kutyák és a macskák, kotkodácsoltak a tyúkok, kukorékolt a nagyhangú kakas A hegyek közötti dolinában a tábortól egyversztányira elterülô várossal élénk kapcsolatok alakultak ki. Ebben a sajátságos metropoliszban a katonák számára csapszékeket, a tiszt uraknak különféle szórakozóhelyeket nyitottak. Egy úgynevezett parancsnoki hivatal is megalakult, ennek az udvarán jöttek össze a sztaroszták, a falusi rendôrbiztosok, a kisbírók, mûködött a kancsuka, fellendült a város közmûellátása. A zsidó Mark, immáron Marka néven, a város feje lett Az egész területen egészen Kosztendzsáig helyreállt az a rend, amelyre szükség is volt a törökök kiûzése után keletkezett zûrzavarban. Jaj, mekkora rendetlenség volt itt nálunk mondogatta nekünk ebbôl az alkalomból egy bizonyos Balasa nevû zsidó asszony, akinek szintén volt egy sajátságosan speciális intézménye: nála készült az ecetes lében pácolt csuka. A bolgárok, moldvaiak, görögök önkényesen elfoglalták a törökök által hátrahagyott házakat, megkaparintották a gabonatartalékokat, birtokba vették a szép gyümölcsöskerteket és szôlôket. Aki elôbb szerzett magának valamit, az az övé is lett, legalábbis a háború végéig, ôt illette a tulajdonjog De 4 Mokánok = oláhok. 5 II. Murad az Oszmán Birodalom szultánja volt 1404 1451 között. 4
a török lakóházak többségét nem foglalták el, ezeknek a felét tönkretették, lerombolták Szomorúan hevertek ezek a romok az ôket körülvevô, növényzetben gazdag kertek között Szívesen barangoltam ezekben a sajátságos, talányos kertekben, amelyeket a török remetenôk keze gondozott, ezeken a kis utakon, amelyeket a különbözô színû apró nádszálakból készített eredeti díszítések tarkítottak, szerettem megpihenni a szôlôlevelekbôl font árnyas lugasokban az ott felejtett szökôkút sugarainak csobogása mellett. Csodálatos, pompázatos rózsák, színes tulipánok bontottak virágot és hervadtak el ezekben az elárvult kertekben úgy, hogy senki szemének nem szereztek örömet. A bársonyos ôszibarack, az óriási, leveses, borostyános, sötétvörös meggy nedvvel telítôdött, megérett és a földre hullt Esetlen, elvadult bivaly bolyongott ezekben a kertekben, súlyos testével letördelte az évszázados gyümölcsfákat, kitaposta a málnást, elpusztította a sokéves emberi munka gyümölcsét Szóval a diófa árnyékában feküdtem. Jól beláttam az egész vidéket, ebben a kissé rablótámadásra emlékeztetô képben. Tôlem balra az óriási kék tükörként hullámzó öböl volt látható, amelyet hol fantasztikus formájú és színû sziklakiugrások, hol sûrû, zöld nádasok öveztek. A távoli túlparton megbúvó falucska fehér kunyhóival vidáman nézegetett a zöld tenger mögül, mintha mosolygott volna a napsugárban, az öböl hullámai morajlottak és egymáson széttöredeztek, távolról fehér habcseppekként csillogtak, hozzám alig jutott el a zúgásuk hangja. Éppen velem szemben, Babadag másik oldalán az érintetlen bükkösök által borított Balkán hegyelágazásai magasodtak, jobbra a török temetô mögött a végtelenbe veszett kék meszszeség. Tovább, jobbra, mint egy ôrt álló óriás fenyegetôen feketéllett a Szatunovszkaja-hegy, régmúlt idôk néma tanúja. Heverésztem, és egyre csak gyönyörködtem Fejemben rendetlen káoszban kavarogtak és keveredtek a történelmi legendák. Sok név, sok esemény jutott az eszembe. Arra gondoltam, hogy tôled tudakolom meg a színtiszta igazságot, Szatunovszkaja-hegy. Tôled szerettem volna hallani a gótokról és gepidákról, a hunokról és a szlávokról, akik itt barangoltak a régmúlt idôkben! Felrémlett elôttem Szvjatoszlav alakja, álmodtam Dibics-Zabalkanszkijról. 6 Ki tudja ilyenkor, ilyen történelmi eksztázisban valójában mi mindenre nem gondol egy lópokrócon heverô fôhadnagy! 6 János Károly Frigyes, gróf, orosz tábornagy. Az 1823. évi török hadjáratban meghódította a várnai erôdöt, 1829-ben átvette a fôvezérletet, átment a Balkánon, s ezért kapta Zabalkanszkij (Balkán mögötti) melléknevét és a tábornagyi rangot. 5
Olykor könnyû szellô kerekedett, és megrezegtette a diófám ágait, balzsamos illata szenvedélyes becézgetésként hatott, könnyû szendergést hozva rám Várna és Šumla jelent meg a képzeletemben Csatazajt, nyögéseket, üvöltést hallottam Gyorsan elsuhant szemem elôtt Adrianopol... 7 Mintha fényhullámok csaptak volna le az égbôl Carograd kapui szélesre tárultak. Már aludtam Fantasztikus álmok keringtek felettem. És már hallottam a lelkesült, a világot remegtetô ordítást. Álmomban láttam, hogy orosz zászló leng a Boszporusz vize felett és az orosz tüzérség elfoglalta a Dardanellák erôdjeit, porba döntve az istentelen törököt. Kolától Korinthoszig zúgnak a harangok Szíria és Egyiptom ujjong! Az Északi-sark jegétôl a Távol-Keletig száll a Szentháromságot dicsôítô ének Lehullottak a rabság évszázados láncai! Feltámadás! harsogja millió ajak. Kavarogtak az álmok, azt álmodtam, hogy már kormányzó vagyok, de nem itt, nem Kosztromában, nem Penzán, hanem valahol ott messze, túl a tengeren, az ígéret földjén Hol a tenger veri folyton Szirtjeit a part fölött S lankadtan húz át a holdon Fátylával az esti köd; Hol egébe földi lányok Karján száll a muzulmán Csók közt, tündéradomány: ott Lett enyém e talizmán. 8 Menjünk, uram, fürdeni! szólalt meg a fejem felett egy hang. Felocsúdtam. Homa állt elôttem mosolyogva, ôsz bajszát mozgatva. Hihi! Hol volt? Mit látott? Mit énekelt álmában? folytatta, és szeretettel mosolygott rám. Hej, barátom, micsoda álmot láttam. válaszoltam, miközben egy jót nyújtózkodtam. Micsoda álmot! Mi mindent nem lát az ember álmában, na menjünk! A hôség már kezdett alábbhagyni. A hegyek útvesztôirôl és a sztyeppérôl az öböl felôl már hûvös szél támadt. A tábor éledezett, itt-ott már ropogott a borókafenyô, jó illatú bodor füst gomolygott, és hullámozva szétáradt a földön, zaj és beszélgetés hallatszott, lovak nyerítése és dobogása, sercegtek a lóvakarók, dolgoztak a kefék, Szamszon Ivanics a száját jártatta, kato- 7 Adrianopol (Hadrianopolis) Drinápoly, török nevén a mai Edirne. 8 Puskin: A talizmán. Szabó Lôrinc fordítása. 6
nák hosszú sorban vonultak a városba vízért csajkákkal a kezükben, kopogott az utászásó. Egy negyedóra múlva már vöröses klepperemen 9 ültem, és csak arra vártam, hogy Homa is felüljön Almanszorára. Az öreg, teve formájú, horgas orrú, hihetetlen ádámcsutkával megáldott torzszülött rakoncátlankodott. A farka alatt egy helybeli, Duna-melléki vérszívó légy ült. Szánalmas farkcsonkjával dühödten csapkodott, hol felágaskodott, hol meg a farát dobta fel. A fene a fajtádat! morgott fenyegetôen Homa. Almanszor még egyszer felrúgott, katonai kifejezéssel élve felágaskodott, még egyszer meglendítette a farkát, de Homa már a hátán termett. Legényesen, a szokásoknak megfelelôen a testét hátravetetve, mindkét oldalról megsarkantyúzta a lovat. Nevetés és tréfák özöne zúdult Homára mindenünnen, így hagytuk el a tábort. Ezúttal nem az öböl felé vezetô hegyi úton mentünk. A mezei virágoktól tarkálló kis rét, amely mögött egy kis hegyoldalon sûrû, árnyas szôlôs terült el, már rég csábított, rég csalogatott, most egyenesen oda mentem. A tábor hamarosan a hegyen túl maradt, és már egy hang sem hallatszott onnan idáig. Lassan lovagoltam, lehetôséget hagyva lovamnak, hogy menet közben fogaival tépkedje a fûszálak és mezei harangvirágok felsô részét. Zavartalan volt a csend: csak néha suhant el felettem egy kis madár, azon igyekezvén, hogy elrejtôzzön a szôlô sûrûjében, ahonnan már hûvösség áradt, egy elkésett méhecske döngicsélve dolgozott a mezei virágszálon, a fürge gyík gyorsan kanyarogva csúszott a fûszálon, a meglepett ügyetlen teknôs pedig hirtelen megállt, majdnem a lovam patái elôtt, fejét és lábait erôs páncéljába húzta, és halottnak tettette magát. Micsoda ravasz kígyó! jegyezte meg Homa könnyed iróniával, de hangjában egy csepp harag sem volt. Visszafogta a lovát, óvatosan kikerülte, nehogy agyonnyomja az ijedt jószágot. És mi lett volna, ha kígyóba botlunk? kérdeztem Homát. Homa már a szó hallatán is fellobbant, felbôszült. Dög! mondta dühösen, összeszorított fogakkal. A dög! Ádámot megmarta, bûnbe vitte. A szôlôt különbözô irányban átszelô ösvények labirintusában hamarosan összezavarodtunk. A körülásott bokrok, a gondosan megnyírt venyigék, az ösvények világosan tanúsították, hogy az ezen a vidéken tapasztalható általános rendetlenség ellenére most, a háborús idôben is 9 Északi lótípus. Vörös, sötét pej vagy fakó színûek, gyorsak és szívósak. 7
rend van és hogy egy figyelmes gazda nagy igyekezettel, szeretettel gondoskodik róla. A fiatal, friss hajtások nedvvel telítôdést ígértek. Azt ígérték, hogy leveses, gazdag fürtök lesznek. Homa azt sem tudta, hova nézzen. Az Isten ajándéka, az Isten ajándéka suttogta alig hallhatóan. De az ösvények helyenként annyira szûkek voltak, hogy a lóval akaratlanul is eltapostuk, letörtük ezeket a csodálatos szôlôvenyigéket. Már nem örültem annak, hogy a számomra eddig ismeretlen úton haladunk. Tönkretesszük a másét! morogta a hátam mögül idônként Homa, aki tisztelettel viseltetett az idegen tulajdon iránt. Az én vitéz lovagom, Homa, akinek a tiszteletre méltó jellemét részben talán már ismered, nyájas olvasóm, a Lóistálló címû elbeszélésembôl. De hát nem a mienk! mondtam. Istenem! vetette ellen Homa. Az ösvény hirtelen eltûnt. Lovam egy sûrû akadályokkal teli szôlôtôke elôtt zavartan megállt. Nem volt mit tenni. Visszafordítottam a lovat és újra eltévedtem. Ott kapargál egy ember! kiáltott fel Homa örömmel. Ott, ni! Ôt kell megkérdezni. Hé, ember, ember! kiabálta Homa, és meglökve Almanszorát lassan megindult a jelzett irányban. Oldalra pillantottam és megláttam egy emberi alakot, ásóval dolgozott a földön. Az alak amikor meghallotta Homa kiabálását és meglátta, hogy az feléje közeledik, elrejtôzött a szôlôskert sûrûjében. Ennél a váratlan fordulatnál Homa meghökkent. Visszafogta a lovát, és lába mintha földbe gyökerezett volna, ôsz szemöldöke alól kiugró bajsza rángatózott, szeme villámot szórt. Bujkál! Az ördögadta! kiáltotta. Szóljak neki, uram? Hát persze, hívd ide! mondtam neki. Hé, ember! kiáltotta újra Homa ember! Vigyen el az ördög, Gyere ide, buta vagy, bolond vagy, hé! Homa kiabált és közben közeledett feléje. Mutasd meg az utat! De az ember nem válaszolt. Csak a faágak recsegése hallatszott a szôlôskert sûrûjében, a megriadt madarak felreppentek, nyugtalanul köröztek a levegôben, fiókáik miatti félelmükben panaszosan csipogtak. Nyilvánvaló volt, hogy az ember a kert legmélyére tart, menekül az üldözésünk elôl. Az ördög vigye el, elszaladt! suttogta dühösen Homa, és bizonytalanul ismét megállt. Átkozott hitetlen Meg sincs keresztelve! Gonosztevô! Meg kell találni morogta összeszorított fogakkal. A szôlôvenyigék rezgô csúcsai megint elárulták az áldozatunkat, bár az már messze járt. Arról a magaslatról, ahol Homa meg én álltunk, újra megláttuk az embert, aki sietôsen, bár nehézkesen igyeke- 8
zett a dolina 10 felé. Homa megint dühbe gurult. Odasietett, nem válogatva az ösvények között, nem kímélve a más vagyonát, nem sajnálva a vadászkutyát sem. Viharos támadásban, testét elôredöntve hajszolta a lovát, egyenesen a bokrok sûrûjének vágott, melyeknek hegyes ágai összekarcolták a jó Almanszor homlokát, mellét és bordáit. Aggódtam Homa miatt, és visszavonulót fújtam neki. De Homa nem hallotta, harctéri lázban száguldott elôre. Hamarosan teljesen elvesztettem a szemem elôl. Hirtelen kiáltás hallatszott el hozzám, könyörgésféle nyögéseket hallottam. Aztán minden elcsendesedett. Homa! kiáltottam rémülten. A higgadt, valójában jóságos és lágyszívû Homa néha, tudtam én ezt, képes volt magáról megfeledkezni és elragadtatta magát, mint egy szerencsejátékos. A zaporozsjei vér néha felforrt az ereiben, csak úgy buzgott benne. És most mindehhez még a hitetlen el is szökött!. Homa! kiáltottam ismét már teljesen reményvesztetten. Azonnal! hallatszott valahonnan elnyújtottan, távolról. Kis idô elteltével Homa ismét felbukkant a cserjésbôl. Nehezen kivehetô beszélgetés jutott el hozzám, a szívem megkönnyebbült. Egy perc múlva már meg is jelent az ösvényen a foglyával együtt. Az embert, csíkos, teveposztóból készült kabátja, hihetetlenül széles bugygyos nadrágja, a kezében tartott báránybôr kucsmája alapján távolról moldovainak néztem. Megállt elôttem, nehezen vette a levegôt. Mély ráncokkal teli homlokán nagy izzadságcseppek gyöngyöztek, majdnem teljesen kopasz volt, csak a tarkóján lengedezett egy-két ôsz hajszál, szakálla ôsz és sárgás volt. Sovány, öreges arcának minden vonása, alig pislákoló szürke szeme még mindig ijedtséget tükrözött: térde remegett, a melle görcsösen rángatózott, lihegett. Az volt az érzésem, hogy mindjárt összeesik. Unde droma na liman? 11 kérdeztem, ahogy tudtam moldvaiul, igyekeztem lágy hangon beszélni. Megsajnáltam, és ha egy idegen emberben félelmet keltek, bár ez a személy nem volt számomra több egy házôrzô kutyakölyöknél, mégis mindig nagyon és fájdalmasan hatott rám. Erre, erre, uram! szólalt meg hirtelen az öreg bizonytalan, remegô hangon. Ott a kerítés a kerítésen túl. Hát te orosz vagy, földink vagy? kiáltottam fel örömteli csodálkozással. Az hát, orosz, orosz! kiáltotta Homa. 10 Kisebb-nagyobb, tál alakú mélyedés a mészkôhegységek fennsíkjain. Ilyen pl. az Aggtelek melletti Vörös-tó. 11 Merre visz az út az öböl felé? 9
Az arca csupa mosoly volt. A felindultság legkisebb nyoma sem látszott már rajta, pedig az imént még forró lángban égett az öreg. Orosz! ismételgette Homa válaszként a felkiáltásomra. Minek ijedtél meg? folytatta jóságos hangon, miközben a fogolyhoz fordult. Ne félj, nem teszünk neked semmi rosszat! Csak mutasd meg az utat! Világos volt, hogy ez az ember egyike volt azoknak a szerencsétleneknek, akik közül bizonyára sokan Dobrudzsában kóborolnak, egyike azoknak az áttelepülteknek, akik akaratuk ellenére lettek emigránsokká, akiket a különbözô, az életükben bekövetkezô drámák és véletlenszerûségek Oroszországból néha a Duna jobb partjára ûztek el, hogy menedéket és szabadságot keressenek. Sok áttelepülô nemcsak Novorosszijából és Ukrajnából, de Közép-Oroszországból is itt telepedett le ebben az országban. De ezeknek a jövevényeknek az örökös osztályrésze a munka és a szegénység: életük bizonytalanságban és öröm nélkül telik nélkülözések és szegénység közepette, a török hatóságok önkényeskedései közepette, általános megvetés mellett, amely a többi népcsoport részérôl éri ôket. Nagyon tévednek, amikor elhagyják országukat ezért az ígéret földjéért, ahol nincs rendôrfônök, sem útlevél, katonakötelezettség, sem földesúri robot. Az áttelepülô proletárok a Dunán túl is, mint a Volgán, hajóvontatókká lesznek. Hosszú évekig nincs fedél a fejük felett, nincs reményük és lehetôségük, hogy még egyszer meglássák a hazai égboltot, a Duna túlsó partján még gyakran él az emlékezet a bûntetteikrôl, korbács és Szibéria vár rájuk. A Törökországba való szökést, mint köztudomású, szigorúan büntetik. A már megnyugodott öreg elmondta, hogyan jutunk el az öbölhöz. Nem mertem a sorsával kapcsolatos kérdéssel zaklatni. Megbiztattam a lovamat és ellovagoltam. Köszönjük, jóember! Minden jót! mondta búcsúzóul Homa. Megrémisztetted! mondtam szemrehányóan Homának. És miért dühödtél meg annyira? Homa zavarba jött, még el is vörösödött. Kicsi a veréb, mégis verekszik morogta a fogán keresztül. Úgy gondoltam, hogy ez nagyobb ellenség. A szôlôskerttôl már messze jártam, de az öregember félénk, szánalmas alakja még mindig mintha elôttem állt volna. Homa mintha megérezte volna. Minek jött ez ide? mondta, mintegy beszélgetést kezdeményezve velem. Bolond ez, vajon Oroszországban nem volt kenyér? Micsoda dráma, micsoda vihar gondoltam magamban, miközben lassan lovagoltam elôre, miféle rossz idô hozott téged ide, te fedél nélküli vándor? Szemmel tartottak-e téged, mint Gogol erdei csavargóját, meg- 10
tetszett-e neked valaki kesztyûje, és ezért eladtad a keresztény lelkedet, ártatlan vért ontva ki megérezted a lelkiismeret gyötrô kínjait és elmentél az isten világának a végére, muzulmán földre, vezekelve a véres bûnért, majszolva a munkával megkeresett kenyeret, amit keserû könnyeddel öntöztél meg. A piactéren a dobpergés mellett rád váró súlyos és szégyenteljes büntetéstôl féltél-e, te gyáva kishitû, és eltûntél, te megátalkodott semmirekellô, attól a bajtól, amit az elkerülhetetlen leszámolás jelent, mert elkapott volna téged, az úti okmány nélküli embert a járási rendôrfônök. A kényszerûségbôl vállalt munkában lévô életet untad meg, azt, hogy az uraknak obrokot 12 fizess, a földesúri robotban görbítsd a hátad, faeke borona mögött taposd a földet, a nyári hôségben szántsd a futóhomokot, és elmentél ismeretlen messzeségbe mentél, hetedhét országon túlra, a világ végére, ahol, ahogy a más vidékrôl jött ékes szavú, világot látott ember elmondta, hogy élnek gazdag emberek, az ezüstöt lapáttal hordják össze, útlevelet nem adnak, adót nem fizetnek, az urak elôtt nem hajlonganak, mindig szabadon élnek, nem vetnek és nem is aratnak, torkig eszik magukat, szabadon mulatoznak, zöld borral 13 isszák tele magukat, szabadon duhajkodnak, mézzel édesített vízben fürödnek? Persze nagyon jó lenne itt élni, gondoltam, miközben tekintetemet végighordoztam az egész tájon. Mi lenne, mondtam magamban, ha ez az egész vidék, amely most még egy kissé vad, egy kissé parlagon heverô, valamilyen civilizált, mûvelt nép kezébe jutna, például a mienk, az oroszoké lenne. De jó lenne itt! De jó lenne itt! Milyen magasra emelkedik, milyen szabadon légezik a kebel ettôl a friss, életet adó levegôtôl. Micsoda illatuk van ezeknek a vadon növô diófaleveleknek, ennek a buja növényzetnek. Amott meg, az aranyló rónaságokon, hullámozik és ring a kalász. Micsoda este!... Az öböl a naplemente sugaraiban ég, amott hegyek lejtôin sûrû erdô. És milyen csodálatos, milyen kék, milyen fényes égbolt borul sátorként körös-körül fölénk! Késô este felkel a fényes telihold. Fényes sugáráradatával elönti az egész tájat, játszik az öböl hullámain, és az éjszaka lélegezni kezd Olyan éjszaka, amilyent álmában sem lát az ember, ahogy nálunk, a mi északi tájunkon mondják, jó illatú, titokzatos éj. Jó lenne itt élni! Áldott vidék! 12 Bér, zsold, kamat, tartozás, fizetendô járadék, dézsma; földadó. 13 Portugáliában terem az üde Vinho verde (zöld bor). A zöld megjelölés nem a bor színére, hanem a friss, kissé kiforratlan ízére vonatkozik. 11
Hol a tenger veri folyton Szirtjeit a part fölött S lankadtan húz át a holdon Fátylával az esti köd. Énekeltem túláradó érzelemben, lelkem mélyéig áthatva az engem körülvevô friss, hatalmas, szûzies trák természet hatása alatt. Lelkembôl hihetetlen motívumok, hihetetlen hangok buggyantak elô. Homa mosolygott is, miközben oldalvást nézett rám serteszerû bajuszán keresztül... A kis vöröses lovam fülét hátrasunyta, mintegy figyelve az új Orpheuszra. Ó, Trákia! Megismerem benned a mennyország elôcsarnokát!... annak a költôi vidéknek! Hol a tenger veri folyton Szirtjeit a part fölött S lankadtan húz át a holdon Fátylával az esti köd Annak a vidéknek, amelyrôl, még gyerekként a zöld pázsiton, az orgona és akácfa árnyékában feküdve szerettem egykor álmodozni. Elégedettséget és nappali fényt árasztó, virágzó táj! Nekem, árva gyereknek ismeretlen, de érthetô voltál. Gomolyogva futnak a felhôk, nem tudja az ember a szemét levenni róluk. Hová? Minek? Utánuk kellene menni! De jó lenne a magasan szálló kánya szárnyára kerülni, és az egész világot körberepülni vele, egész lelkemmel átfogni a világot. Ilyenkor felforrósodik a kebel, hevesen ver a gyermeki szív, felfut a szemöldök, forró könny önti el a szemet, és ez az érthetetlen, üres érzelmek múltból jövô áradása hangokban oldódik fel. És dalra fakad az ember, mint most is, bár raccsolva és hamisan, az Isten tudja, mikor és hol és elôször kitôl hallott talizmán -t dúdolja. Egészen átadtam magam a gyerekkori emlékeimnek Sok minden jut annak az embernek eszébe, akit évtizedek választanak el a gyerekkorától, sok minden jut eszébe egy fôhadnagynak idegenben, hazájától távol. Egy csapat hattyú elhagyta az öbölben lévô nádast, fel az ég felé húzott. Szomorúan elnyújtott vijjogásuk a fülemig hatolt és valahogy olyan furcsán hatott felzaklatott idegeimre. Hattyú-ludak, hattyú-ludak! gügyögtem remegô ajakkal, és annyira 12
hátravetettem a fejem, hogy a nyakam bele is fájdult, tekintetemet belefúrtam az ég kékjén úszó csapatba, vissza akartam emlékezni a mese szavaira, amelyekkel öreg dadám gyermekkoromban altatott, és amellyekkel talán egykor Téged is elaltattak, nyájas olvasóm. Az öreganyó gyöngéd és barátságos alakja, redôkkel és ráncokkal barázdált arca, végtelenül jóságos tekintete a kihunyófélben lévô szemében, a gyerekhez öreges gyengédséggel fordult, szóval ôt láttam most álmomban ebben a percben, és úgy támadt fel elôttem, mintha élô lenne. A múlt néha különös hatalommal bír az emberi szív felett. Ezekre a percekre elfelejtettem, hogy én egy katonai csapat szigorú, erôs fôhadnagya vagyok, és egészen átadtam magam a múltam bûvöletének. A testem egyfolytában ringott a vöröses színû lovam hátán, és körös-körül a fenséges trák táj ugyanúgy virágzott, pompázott de a gondolat a szív, a lélek messze járt! És már látom is a szerény sírt a falusi temetôben, a félig elkorhadt kereszttel, a hóbuckák mindent betakarnak, úgy rajzolódik ki képzeletemben, ahogyan utoljára tízéves koromban láttam. Mennyire sírtam, hogyan imádkoztam egykor annak a keresztnek a tövében, azon az emlékezetes, zord, téli napon, amikor örökre elhagytam gyermekkorom nem kevésbé zord, de feledhetetlen menedékét. Hóvihar dühöngött, forgószél kavargott, szórta körös-körül a fehér hótömeget, én pedig nem éreztem, nem láttam semmit sem, nem volt erôm arra sem, hogy elszakadjak a sírtól. És az a szomorú, bánatos, kínzó érzés, amely akkor eltöltötte az igazi, mély bánattal összetört gyermeki szívemet, most újraéledt a lelkemben. Születésem óta árva voltam, az elsô oázásomat feledhetetlen dadám fogadta, ô becézgetett elôször, ô vett körül az elsô gondoskodásokkal, ô dédelgetett. Ám én ideges gyerek voltam. Más arcok, más alakok is voltak körülöttem Lelkem forró szeretettel volt tele irántuk De már nem emlékeztem rájuk, a nevüket elfelejtettem. Mi mindent nem visznek el az évek! Mintegy álmon keresztül látom ezeket a komor, félénk arcokat És még egy másik, szigorú alak magasodik föléjük! Egy vér szerinti rokonomé, a despota nagybácsimé, a zsarnoké, aki a régi idôknek megfelelôen önkényeskedett. Ezek az emlékek felzaklattak. Az út hirtelen éles fordulatot vett, lejteni kezdett és szakadékban folytatódott. Egy sirály reppent fel, áthatóan vijjogott, fölém szállt, bukfencet vetett a levegôben, és villámként zuhant lefelé Hi-hi! hangzott már valahonnan messzirôl. 13
Megérkeztünk! kiáltotta ekkor Homa. A nap sugarai alatt vakítóan csillogott az öböl. Hullámai hajfonatokként tornyosultak egymásra. Az elôbbi sirály vijjogva körözött felettük Nádasok visszhangja válaszolt neki a távolból. Még néhány lépés, és a partnál voltunk: a hely teljesen kihalt volt. Homa béklyót tett a lovakra és a fûre engedte ôket, levetette a köpenyét, és a part menti homokra terítette Öt perc múlva már a vízben voltam Homa is levetkôzött és teljesen belemerült az öböl hideg hullámaiba. Ám egy ôrült hullám felkapta, felborította és elsodorta A dög De a keserû-sós víztömeg a torkára folyt. Tritónom 14 megtorpant és a part felé igyekezett. Homa, mi van? kiáltottam. Hogy az a! A vízisiklók, aranyszínû fejüket félrôfnyire kiemelve a víz szintje fölé, csúszkáltak körülöttem hullámról hullámra, miközben smaragdszínû bôrük megcsillant a napfényben, egymást kergették Felébredt bennem a zoológia iránti olthatatlan szenvedély, és elfeledtette azokat a lelki izgalmakat, amelyek még nem is olyan régen gyötörtek. Mindenképpen el akartam kapni egyet ezek közül a szépséges rondaságok közül a házi múzeumom gazdagítására. Minek magának ilyen ocsmányság? kiáltotta Homa a partról, a hatalmas amilyen csak itt látható bojtorjánbokor árnyékában guggolva, miközben rövid szárú pipáját tömte De nem bírta tovább, a part felé vetette magát, az apró kavicsok és az éles kagylók szúrták mezítelen talpát, és arra kényszerítették, hogy ugráljon és ravasz mutatványokat hajtson végre. Ne bolondozzon, uram! Elég! Mit csinál? Még megharapja! Hagyjuk! Istenem! veszekedett velem, korántsem tréfából Csak akkor nyugodott meg, amikor már egészen kijöttem a vízbôl. Na mi van? Átfagyott? kérdezte, miközben rám terítette a köpenyét. Egy kis borzongás valóban végigfutott a tagjaimon. Átfáztam! feleltem. Inna egy kis vodkát? kérdezte hamiskásan, és nevetett. Bizony jól jönne! Homa buggyos nadrágja zsebébe mélyesztette a kezét, ahonnan egy üveg nyaka kandikált ki. 14 Tritón a görög mitológiában Poszeidón és Amphitrité fia, félig ember, félig hal, tengeri istenség. 14
Homa! kiáltottam szívemben egészen ellágyulva, kezemet széttártam, készen arra, hogy a szívemhez szorítsam: Csak nem? De bizony! Arcát boldog, barátságos mosoly ragyogta be. A másik zsebébôl egy titkos kupát húzott elô. Igyunk hát, Homa! mondtam. Igyunk, uram! És mindketten elérzékenyültünk. A nap a magas égboltról szeretettel nézett ránk. Az öböl szürkéskék hullámai a part felé nyomultak, hogy meghallgassák kedélyes beszélgetésünket. Ugyanazon az úton mentünk vissza. A lovam idegeskedett, apró léptekkel poroszkált hazafelé, hiányzott már neki a pihenôhelye Almanszor is lelkesen lépdelt, zaboszsák kerül hamarosan mindkettôjükre. A nap lenyugvófélben volt, fényes narancssárga fénnyel ragyogta be a környéket. Nicsak, jön az öreg a munkából! jegyezte meg Homa, és a már ismert öregre mutatott. Valószínûleg elfáradt. Az öreg elôttünk ment egyenetlen, ingatag léptekkel. Nehéz csákány volt a vállán. Ilyen öreg, és mégis dolgozik! folytatta Homa. Szegény ember tette hozzá részvéttel. Vigyek neki vodkát? zárta le a beszélgetést és kérdôen nézett a szemembe. Igen, vigyél! feleltem. Hé, öreg! Gyere ide! kiáltotta Homa. Az öreg megállt és levette a sapkáját. Ezúttal már bátrabban, bizakodóbban nézett ránk Könnyíteni akart a vállán és kezdte leereszteni a csákányt, de csaknem utána bukott. A szél is feldönti tréfálkozott Homa. No hát, befejezted a munkát, öreg? kérdeztem, és közelebb mentem hozzá, és amennyire lehet kedvesen, ôszintén el akartam simítani azt a benyomást, amelyet elsô találkozásunk gyakorolt rá. Dehogy! Akad ott még munka bôven! vetette ellen az öreg. Lesz-e haszon? kérdezte Homa. Miféle haszon! Az öreg legyintett. Miféle haszon? Ez nem az enyém. A gazdáé, a bolgáré, régebben meg a töröké volt. Az öreg szaggatott hangon, tagoltan beszélt. Öreges, nehéz légzése volt, és a kigombolt kabátján át lehetett látni, milyen egyenetlenül, görcsösen rángatózik a melle, amely bár széles, de beesett volt, és ôsz szôrzet borította. Szóval te csak munkás vagy? kérdeztem. 15
Igen, munkás, hajóvontató vagyok. Szóval úgy! Az öreg ingujjával letörölte a homlokán még meg sem száradt izzadságcseppeket és szürke szemét rám emelte A fény ezekben a szemekben már kihunyófélben volt és sok megélt szenvedés tükrözôdött bennük. Ilyen öreg vagy, és még mindig dolgozol? jegyeztem meg. Ideje lenne megpihenni, a kemencepadkán heverészni és öreg csontjaidat melegíteni. Az öreg szeretett volna válaszolni valamit, de nem szólt egy szót sem. Csak kinyitotta száját és biccentett a fejével. Házad, gyerekeid vannak? szólt közbe Homa. Egyik sincs. Egyedül vagyok, mint az ujjam, válaszolta az öreg, és egy percre rám vetette kihunyófélben lévô szemét, majd ismét a föld felé nézett. Aztán olyan mozdulatot tett, mint aki fel akarja venni a csákányt. Ne búsulj, hogy nincs se házad, se gyereked! mondta Homa tréfálkozva. Jó hangulatban volt és el akarta feledtetni az öreggel a korábbi heveskedését. Még fiatal vagy, megnôsülhetsz! Most meg iszunk egy kis vodkát. Homa megint beletúrt a nadrágja zsebébe. Uram, engedje meg! Homa leszállt a lóról, én is leszálltam a klepperemrôl, és egy zsombékra ülve cigarettát kezdtem sodorni, de az öreg nem kért a vodkából. Egy mosollyal sem nyugtázta Homa tréfálkozását. Nana, barátom! szólalt meg hirtelen Homa komolyan. Bocsásson meg nekem, én csak azt gondoltam, hogy ellenség, bocsásson meg, bátyám, legyen szíves! Na igyál, öreg! mondtam. Mindketten ittak. Homa mélyen meghajolt. Az elôbb mitôl ijedtél meg annyira, öreg? kérdeztem. Miért szaladtál el elôlünk? Van ok a félelemre nem szoktunk hozzá, hogy katonákat lássunk. Ha nem lenne a szôlôskert Odamenni is fél az ember a helyhez már hozzászoktam, hányadik éve már ezt gondozom. Régóta élsz itt? Hát már vagy húsz éve lesz rég bizony Melyik vidékrôl való vagy, honnan jöttél ide? Az öreg bizalmatlanul nézett rám és elbizonytalanodott. Onnan válaszolta kitérôen, de már nem nézett rám, kerülte a tekintetemet. Kényelmetlenül éreztem magam a kérdésem miatt, amely sok mindent eszébe juttathatott, ami talán kínzó visszhangra lelt a szegény ember szívé- 16
ben, fájdalmat okozott neki. Talán arra emlékeztette, amit sok éven át makacsul igyekezett elfelejteni, talán bûnt követhetett el a múltban. Végül arra is gondolhatott, hogy azért kérdezem, hogy ártsak neki. Tegyük fel, hogy a dobrudzsai parancsnokságunk ezeknek a menekülteknek nem ártott volna sehogyan sem, de gondolhatott volna a visszatoloncolásukra, ami elôbb vagy utóbb megeshetett volna, sorsuk egy adott esettôl, egy pillanattól, az önkényeskedéstôl, valakinek a közigazgatási fantáziájától függött És mindez törvényes, sôt igazságos lehetett volna. Felesleges kérdéseimmel nem zaklattam tovább az öreget, és mentem tovább az utamon. Végül is mi közöm hozzá, hova való? Permbôl, Kazanyból, Moszkvából vagy Tambovból jött-e? elmélkedtem magamban. Olyan kevés csavargó bolyong-e a nagyvilágban?! Másnap, amikor Homa feltálalta az ebédet, sokat sejtetôen elmosolyodott. Min somolyogsz, Homa? kérdeztem. Nézze csak! Homa levette a födôt a lábasról. Kóstolja meg! Na, finom a borscs? 15 A borscs zöld szôlôbôl készült. Micsoda újdonság. Honnan van? Ivan adta. Milyen Ivan? Hát az az öreg, akit tegnap láttunk. Aha, szóval már barátok vagytok Hát persze, jó ember az öreg. A borscs nagyon ízlett, és ettôl kezdve nélkülözhetetlen fogás lett az igénytelen tábori ebédjeim között. Homa egész órákra el-eltünedezett a táborból és a szôlôskertbe ment. Nem szedi ôket össze a parancsnokság? kérdezte tôlem egyszer, mintegy mellékesen, ravaszkásan. Kikre gondolsz? Hát ezekre a csavargókra. Honnan tudnám. Mintha nem hallottam volna ilyesmirôl válaszoltam. Miért érdekel ez téged? Csak úgy, csak úgy kérdezem. De érthetô volt, miért kérdezte, aggódott a barátjáért A már megnyugodott öreg egész napokon át kapált a szôlôskertben, végül teljesen oda költözött, épített magának egy kis kunyhót. Én is többször benéztem hozzá, amikor visszafelé jöttem a fürdésbôl, dohányozni, a még zöld szôlôt kóstolgatni, 15 Hagyományos orosz étel (leves), alapja cékla. 17
nézni, hogyan dolgozik az öreg, hogyan gondozza a szôlôt, mindenfélérôl elbeszélgetni vele. Sok mindent mesélt nekem a törökökrôl, a bolgárokról, a görögökrôl, de valahányszor a beszélgetés a hazánkra terelôdött volna, azokra a körülményekre, amelyek az áttelepülésre kényszerítették, ezt a témát terhesnek érezte, és a kérdéseim elôl közhelyekkel tért ki. Szabad földmûves voltam, a föld meg rossz volt, az emberek elcsalogattak, aranyhegyeket ígértek. Hát áttelepültem, igaz, rosszkor mondogatta ilyenkor. Mi az, hogy rosszkor? kérdeztem. Micsoda paradicsom ez itt köröskörül! Az emberek a rosszak. Sehogy sem lehet a kedvükre tenni. Mindegyik úgy néz az emberre, mint a kutyára. Érthetô, hiszen ki jön ide? Majdnem egy egész hónap telt el. Valami nagy ünnepre virradtunk, Babadagban vásárt tartottak, az egész területrôl idecsôdültek az emberek, nagyon sokan voltak. Még sokszínûbb, még sokoldalúbb lett, mint amikor megjelentünk a babadagi magaslatokon, a piactéren ezen a napon zajos tömeg hullámzott Eljöttek Brailovból 16 a kereskedôk színes bútorvásznaikkal, a távoli sztyeppérôl a pásztor idehajtotta a birkanyájat, a ravasz perzsa megnyitotta a boltját, eladásra kínálva a rózsaolajat és az olcsó borotvákat. A városban nagy lakmározások folytak A malom melletti téren szinte reggeltôl kezdve ment a tánc. Férfiak és nôk, fôleg moldvaiak, párt alkotva ütemesen, monotonon mentek körbe hol jobbra, hol balra, minden rendszer nélkül, csak puszta lelkesültségbôl vagy a kobzos intésére. Egy nyúlánk, atletikus termetû fiú, szabadon lévô melle napbarnított, szinte teljesen lesült, hosszú hajfürtjei a válláig értek, bolgár rongyokat viselt, hol könnyedén járkált a kör közepén, hol váratlanul leguggolt, gladiátorhoz hasonló pózt vett fel, vastag szemöldökét rángatta, amely alól kikandikált fekete szeme, leírhatatlan grimaszokat vágott. Ezalatt a kör mindannyiszor felélénkült, szaggatott, rövid kiáltások hangzottak fel, a dobogás mind hangosabb és hangosabb lett. A leengedett hajfonatú, arannyal kivarrt sapkát viselô fiatal moldvai lányok, a nyakukon apró érmékbôl készült, a szoknya fölé felvett színes, díszítésekkel kivarrt rövid felsôkabátban, élénk szemükben bátor tekintet kétségkívül a bál királynôi voltak... Idônként a mi huszárunk vagy kozákunk is befurakodott a körbe: sûrû porfelhô telepedett a zajos mulatság fölé. A volinka 17 vagy koboz hangjai hasították a levegôt. Az atlétatermetû kobzos nem kímélte a tüdejét: hullottak is egyfolytában az apró pénzérmék a földre terített szûrére. 16 Város Ukrajnában. 17 Duda. 18
A kocsmákban, amelyek a zsidóknak köszönhetôen nagy mennyiségben voltak Babadagban, igazi bábeli zûrzavar uralkodott. A nyitott ajtókon és ablakokon keresztül az egész környékre kihallatszott a hegedûszó, a bátor dalok, a mi otthoni dallamvilágunk hangzott fel. Ünneplôbe öltözött emberek sûrû tömegben járkáltak fel s alá az utcákon, a szökôkút elôtti kis tisztáson trombitások kórusai zengtek, az örmény Karabet üzletében tengernyi ital folyt, ott ünnepelték a basgedikleri csatáról 18 szóló hírt. Én is járkáltam a városban, nézegettem az utcai jeleneteket. A tömegben az ezernyi hang között idônként orosz beszéd, közmondás és tréfálkozás is felhangzott. A piros fez és a csíkos rövid kabát vagy a teveszôrbôl készült nadrág ellenére is a viselkedésük leleplezte a mieinket. Honfitársaink áradata ezen a napon különösen észrevehetô volt: már nyíltan mutatkoztak, nem zavarta ôket a hatóságok jelenléte. Te ki vagy, mi vagy? kérdeztem az egyiket viccelôdve. Török alattvaló! felelte vidáman a földim. Az orlovi kormányzóságból? Nem, hála isten, már itt születtem. Itt-ott zekék, piros ingek és parasztkalapok villantak, amelyek nem vettek részt az általános vigalomban. A dobrudzsai területen lakó népcsoportok között van még egy törzs, amely számát tekintve elég nagy, eredetét tekintve rokon velünk, nyelvének tisztaságát és a tôsgyökeres orosz hagyományokat megôrizte, de ellenségünk is, Ignat Nyekraszov 19 kozákjai, vagy ahogyan itt hívják ôket: lipovánok, 20 akiknek a nagyapái egykor Oroszországból menekültek ide, mivel a kormányunk a szakadárságuk miatt üldözte ôket. Településeik a Duna partjaitól mélyen benyúlnak Dobrudzsa területére, és olyan furcsa, hogy ezen az idegen földön a nevüket halljuk: itt van Zsurilovka, amott meg Zsergyelovo és Szlava. Olyan vadnak és különösnek látszanak itt ezek a gerendás házak, faragott kakasokkal a háztetôn, a póznákra szerelt seregélydúcokkal, ferde ablakokkal. Csodálkozva nézi az ember ezeket a jellegzetes, különös kifejezéstôl 18 Basgedikler település Törökországban. Az 1853 56-os krími háborúban a V. Bebutov tábornok vezetése alatt álló orosz csapatok itt verték szét és futamították meg a Karsz felé visszavonuló törököket. 19 Ignatyij Nyekraszov atamán néhány ezer kozákot családostul a Kubany vidékére menekített, amely ekkor a krími kánok fennhatósága alá tartozott. A menekültek hûséget esküdtek a kánnak, és sok éven át hadseregének legütôképesebb egységét alkották. Makarova, I. F.: A török szultán orosz alattvalói (Zoltán András)., 20 A lipovánok orosz ortodox óhitûek, akik többnyire orosz eredetûek. A Duna deltájában élnek, Románia keleti részében, illetve Ukrajnában. A 2002-ben tartott legutóbbi népszámlálás adatai szerint számuk mintegy 29 700 fô. 19
áthatott arcokat, ezeket az orosz köntösöket, ezeket a szarafánokat, 21 amelyektôl a szemünk már rég elszokott, mielôtt ide jöttünk volna, a távoli Oroszhonból, nem a vidám orosz postatrojkán, hanem lépésrôl lépésre poroszkáló katonalovakon, vagy gyalog katonacsizmában, puskával és tarisznyával a fáradt vállakon. És ez az élénk, élôbeszéd még jobban ámulatba ejti az embert: az emberek nyüzsögnek az utcákon, a szép nyári napon csak úgy zuhognak a tôsgyökeres orosz üdvözlések és közmondások. Ott repül a tûzmadár mondja egy vörös inges fiú a társának. A széles utcán pedig, bíborvörös szarafánban diót vagy napraforgómagot köpködve hetykén megy egy fiatal özvegyasszony, csengô hangon énekli: Fiatalon virágokat ültetek 22 Mindez kísértetiesen emlékeztet a mi Moszkva környéki vidékünkre Az ember kész elfeledkezni, kész szívélyes beszélgetést folytatni ezekkel az orosz emberekkel. De ó, jaj, ezek az orosz emberek sandán néznek ránk. Gát, mérhetetlenül nagy szakadék van közöttünk Nagy a viszály mondják. A nyekraszovista 23 mindegyikünkben ellenséget lát, és lélekben valóban megbékíthetetlen ellenség. Ismeretes, hogy szívesen szolgáltak a török csapatoknál az oroszok ellen, külön, a kozákjainkhoz hasonló egységeket alkottak, sôt még a megnevezésük is ugyanaz volt. Szilisztra ostromában sokan részt vettek közülük. A törököket önként látták el élelemmel és hadianyaggal, úgy szolgálták Törökországot, mint a legigazabb hazafiak. Az 1829 24 -es hadjárat után jelentôs számban mintegy húszezren kormányunk engedélyével visszatértek Oroszországba, és most egy Nyekraszovka nevû faluban laknak, Izmail közelében, de jóval többen, számuk ezertôl húszezerig terjed mindmáig török alattvalók maradtak. Hozzájuk csatlakoznak az Oroszországból menekült raszkolnyikok, és magától értetôdik, utóbbiak közül sokakat nemcsak a meggyôzôdés hajt ide, hanem a kicsapongás és a bûnelkövetés lehetôsége is. A nyekraszovisták becsületére váljon, hogy ôk maguk is undorodnak a hívatlan jövevényektôl. Még ugyanezen az estén futottam össze ezen típus egyik érdekes alakjával. Sûrû néptömeg vette körül az egyik szabad téren felállított csapszék elôtti teret. Kiabálás, zajongás, dobogás hallatszott onnan, nyekergett a hegedû. Felkeltette az érdeklôdésemet, és közelebb mentem. Ugyanekkor a másik oldal- 21 Az orosz nôk hosszú, ujjatlan nemzeti ruhája, amelyet elöl egész hosszúságában gombokkal kapcsolnak be (a perzsa szerapaj szóból). 22 Orosz népdal (kosztromai kormányzóság). 23 A nyekaszovisták a doni kozákok leszármazottai, akik a K. Bulavin-féle felkelés (1707 1709) leverése után mentek el a Don mellôl. Vezérüktôl, Ignat Nyekraszovtól kapták a nevüket. 24 Utalás az 1828/29-es orosz török háborúra. 20