ESZE DÓRA Kurt Cobain kardigánja

ESZE DÓRA Kurt Cobain kardigánja TÖRTÉNETEK ZENÉRE KALLI G R AM Pozsony, 2008

Esze Dóra 2008 ISBN 978-80-8101-120-7 Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft. Pozsony 2008-ban Első kiadás Felelős kiadó: Szigeti László Felelős szerkesztő: Mészáros Sándor Nyomdai előkészítés: Studio GB, Dunaszerdahely Borítóterv: Hrapka Tibor Nyomta: Expresprint Kft. Partizánske

Tartalom Bábilábi... 7 Őszi ének... 15 Igen... 19 Ki ne fújd!... 25 Nem pedig... 31 Egy nőnek ne fájjon... 35 Hárs... 39 Akvamarin... 44 Az élet menet-e... 48 Jó cím egy rossz regényhez... 53 Tótehén január... 61 Rita... 69 Csombormenta teaház... 75 Ifjak, március... 82 You know you're right... 86 Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes... 90 Aneurizma... 105

Bábilábi Shakespeare 3, 31, 29, 28 re-visited 1973. január 22. Reggel Alexander elindult Athénból az édesapja gépén. Athén, Alexander. Rutinrepülésre gondolt, tesztelni az eget, kipróbálni a motorokat. Néhány másodperc elég volt hozzá: a gép százötven métert cigánykerekezett a levegőben, Alexandert pedig, lent a földön, csak a zsebkendője monogramjáról lehetett felismerni. A jobb halántéka péppé zúzódott. Nem mintha annyira szerették volna egymást, az édesapja meg ő. Apa, Alexander. A jövőt azonban egyértelműen Alexander jelentette Aristo számára. Jackie vállára roskadva érkezett meg New Yorkból, hörögve, mintha egy hónapja megállás nélkül szivarozna. A fiút gép tartotta életben. Aristo, Jackie. Néhány óra múlva kiderült, semmi remény. Aristo azt kérte, csak addig kínozzák, amíg beér a kórházba a lánya is. Alexander, Christina. A szaggatott vonal kiegyenesedett a monitoron: Aristót démon szállta meg. Megtiltom, üvöltötte tébolyultan, megtiltom. De hogy mit szeretne a temetés helyett, azt senki nem merte megkérdezni tőle. Később, két istenkáromló roham között félúton, a hajómágnás azt hörögte, Alexandert mélyhűteni fogják, átmentik a testét a jövőbe. Eltelt egy óra és bejelentette, a fia maradványait Skorpios szigetén helyezik örök nyugalomra, a kis templomban. Ahová a szentekét szokás. Végül beleegyezett abba, hogy a kápolna dombjának oldalában bocsássák a földbe. Aristo, Maria. Maria többek közt most sem lehetett Aristo mellett. Olvassak neked valamit?, kérdeztem, és leültem az ágyával szemben, mi legyen az, Prokofjev? Eltűnődött, Prokofjev, igen, mondta távolian, én nem gondoltam semmi rosszra, Prokofjev, a látó, persze, nem a zeneszerző, a nagymamám negyvenöt kilót nyomott, nemrég engedték ki a belgyógyászatról, a lánya hazajött Svédországból, rendre beadta neki a kanalas orvosságot, és, ne kerteljünk, rendre elzavart az ágya mellől, Prokofjev, ez a végleges, de ha azt kérdeztem volna, akarsz-e szonetteket hallani, mi lett volna a felelet? Hogy nem vagyok olyan hangulatban? Hogy rád hagyom, mert rég nem izgatnak a versek, Shakespeare pedig sohasem igazán? Hogy tégy belátásod szerint, öt perc múlva alszom úgyis?

Aludt egyébként, elvékonyodott nyakát meredeken hátraszegve, tátott szájjal. Kilépek egy szivarra, mindjárt jövök, mondtam egy idő után, nem tudom, kinek, megsimogattam az arcát, olyan volt a bőre, mint az őszibarack, szerinte azért, mert soha életében, soha a nyolcvanhat és háromnegyed év alatt nem használt krémet, előtte vacilláltam, homlokon csókoljam-e. Look in thy glass, and tell the face thou viewest hogy arcomról te arc, eszedbejutsz whose fresh repair if now thou not renewest thou dost beguile the world, unbless some mother. For where is she so fair whose unear'd womb disdains the tillage of thy husbandry? Ha félbekorhadt fahídon futunk of his self-love, to stop posterity Thou art thy mother's glass, hiába rí calls back the lovely April of her prime so thou through Windows of thine age shall see hogy április, az mindig csúcs dizájn. A penge szélben napról-napra ví die single, and thine image dies with thee. 1974. október. Aristo első feleségét holtan találták a Hotel de Chanaleilles egyik szobájában. Aristo, Tina. Aristót annyira összetörte a hír, hogy még a temetésre sem volt képes elmenni. Christina őrjöngött, azt követelte, hogy azonnal boncolják fel az édesanyja tetemét. Christina, Tina. És bár hamarosan biztosan tudták, tüdő ödéma végzett vele, Christina szemében ettől kezdve Jackie maga volt a pestis. Christina, Jackie. Előbb a nagynénje, aztán Alexander, most az anyja: az ilyesmit nem szokás kibírni. Ekkor kezdte el társaságban is hajtogatni, hogy a sors Jackie miatt veri őket. Ha az apja nem veszi el ezt az elkényeztetett, nyafka, zsarnok, se nem francia, se nem amerikai, és egészen kicsit sem, legfőképpen nem görög úrpicsát, nem sújt le rájuk, békén hagyja őket a sors. Christina, Maria. Miért is üldözte el Mariát annak idején? Ha Shakespeare-t választ mégis, amire nem számíthattam, én nem ajánlottam fel, ő nem tartott otthon szonettkötetet, talán nem túlzás azt állítani, kisebb csodaszámba ment volna, ha egyszer csak kiböki, legyen hát

Shakespeare, olyan régóta vágyom rá, ismered, milyen ez, mint amikor nagyon megkívánod valakinek a főztjét, valakinek, aki régóta nincs veled, az ember ilyenkor sosem lehet biztos benne, hogy nem az a sok-sok év, évek beláthatatlan lánca adja-e a varázsát, az aromát, hogy nem azokat az éveket óhajtod valójában újrakóstolni, ha tehát úgy dönt, Shakespeare, elaludt volna akkor is? Hazudnék, azt állítván, erre gondoltam szivarozás közben, sokkal élénkebben foglalkoztatott, miért sikerül egyszer karikát fújni, máskor nem, megint úgy pásztáztam a februári fákat, mintha ott sem lennék, mintha láthatatlant játszanék kilencévesen, az iskolaudvarról áthallatszott a gyerekek kiáltozása, kibogozhatatlan ricsaj, és mintha Boney M szólt volna az egyik ablakból, talán a láthatatlanság gondolata is közrejátszott abban, hogy napok óta nem fogtam fel, mi folyik, három szippantással azután, hogy túljutottam a szivar közmondásos közepén, melyre érthetetlen módon hiába is keresnénk a szakszót, megpróbáltam egy szív alakú karikát fújni, és sikerült. Thy bosom is endeared with all hearts which I by lacking have supposed dead a flitteréjben gyors és néma tánc and all those friends which I thought buried how many a holy and obsequious tear ki tudja, honnan néz a táj, ha fáj as interest of the dead, which now appear but things removed that hidden in thee lie! Thou art the grave where buried love doth live hung with the trophies of my lovers gone rövidre vágd az ót, az ít, te szív that due of many now is thine alone ha zajba fagyva hangtalan taszít and thou, all they, hast all the all of me. Aristo soha többé nem lelt magára. Alexander, Aristo. Különös betegség támadta meg. Alig tudta nyitva tartani a szemét, alig nyöghetett ki néhány szót, összemosta rögtön a mondatait. Mintha minden gondolatára sár tapadt volna. Egy ideig hallani sem akart vizsgálatról. A kimerültség, a csapások, felelte mindahányszor. Egy New York-i kórházban állapították meg: myasthenia gravis. New York, Myasthenia. Amilyen ritka, olyan könyörtelen. A test kémiája feladja. Az idegek és az izmok mellényúlnak, fellázadnak.

Cellux nélkül Aristo rá sem tudott már nézni senkire, úgy rögzítette a szemhéját. Látni sem bírod őket, vigyorgott rá kajánul egy csapat élén a fődémon. És esténként, igen, leszállt a fekete köd, abba a vékony bőrbe szúrták az injekciós tűt, a szemhéjába, mindezzel persze csak enyhíteni, csak elodázni lehetett a véget. Már csak tükrök vették körül, csak nagyítók, csak kibírhatatlan hangosság. Húsz éve fújt az élete riadót megállás nélkül, de Aristo úgy döntött, nem hallja. Méghogy az izmok, az idegek. Aristo, Maria. A szíve kapcsolt mellé. Mert a benne sajgó szerelem Mariát akarta, az egyetlent, a démonok serege viszont ugyanazt a szót dobolta a fülébe: még, még, még. Nem akarunk leállni. Hírnév, hatalom, párizsi krém, New York-i arisztokrácia. 1975. Athénban esett össze. Aristo, Athén. Francia májspecialistája azt javasolta, azonnal repüljön Párizsba, essenek végre túl az epekő műtéten. Dr. Rosenfeld azonban, a kardiológusa, New York-i utazást sürgetett, intenzív kezelést, csak ezután jöjjön a műtét. Aristo, Rosenfeld. Aristo Párizst választotta. Csak azt a piros kasmír takarót vitte magával, amit Mariától kapott. Maria, Maria. A műtét után vissza sem nyerte az eszméletét. Intravénásan táplálták, reszpirátorról lélegeztették. Maria tudta, hogy nincsenek véletlenek: a korrepetitora, Vasso Devetzi naponta látogatta az édesanyját a szomszéd kórházi szobában. Vasso, Maria. Vasso kérés nélkül szállította a híreket. Melyik nap ült Jackie fél órát az ágy lábánál, mikor virrasztott mellette délig Christina, hányadik nap vontak Aristo ágya fölé oxigénsátrat. Jackie, Christina. Maria nem bírta elviselni, hogy nem láthatja, március 10-én elhagyta Párizst. Két nappal később kapta a hírt. Maria, Palm Beach. Fél órát hevert a konyhakövön öntudatlan. Néztem fehér kezét a lepedőn, öntudatlan, kis kupac szétfőtt rizs, csirkemájjal pettyezett, málló, piszkos szemek, ezt viszem magammal, három nappal később felvert a gondolat, arra ébredtem, látni akarom még tanítás előtt, a telefont a lánya vette fel, az én sértett nagynéném, a mondat végét sem várta ki, hát pedig most ne gyere. Negyerebazdmeg, ezt ugyan nem tette hozzá, pedig ugyan mit rontott volna el vele, talán azt, hogy órákkal később felhívott az öccse, aki harminc évvel és tizenegy hónappal ezelőtt elkapta az anyámat egy eldugott egyetemi folyosón, és ez az apámmá tette, amikor ez az ember beletelefonált a reneszánszba, mert megbeszéltem a gyerekekkel, hogy kivételesen nem kapcsolhatom ki, és morgott valamit, én rákérdeztem erre a morgásra, annyira váratlanul ért az ismeretlen irány, az új csapás, amerre elterelte a gondolataimat, érteni akartam, hol vagyok, hová keveredtem, ő azt felelte, készülj fel a legrosszabbra, olyan hangsúllyal, mintha háttal kezdené, így, hát, utalás volt

ez a mondat, rematikus, hát mindenki erről beszél, hát mi más lehetne, hát te már megint és még mindig nem bazdmeg, igen, vadonatúj bazdmeg lebegett a hangjában, tematikus, számomra ez a bazdmegek reggele volt, egészen az apám telefonjáig, és még utána néhány percig, amíg meg nem értettem, öntudatlan, hogy nekem most muszáj visszahívnom, hiába az az egy sötét folyosó, hiába harminc éve és tizenegy hónapja már, valójában anélkül vezette ez az érzés az ujjaimat a billentyűkön, hogy sejtettem volna a választ, jóllehet ritka az ennyire kiszámítható pillanat az életben, logikus és, igen, tiszta, úgyhogy zavartan hazudtam valamit az osztálynak, ez az osztály öt perccel később hallgatni kezd majd, egészen az óra végéig, olyan lesz ez a hallgatás, mint egy agyonmosott fehér lepedő, kiléptem a tanterem ajtaja elé, folyosó az is, akárcsak reggel, a nagynéném vette fel, még meg sem kérdeztem, már a szavamba vágott: Mi van, nem mondta? Neeeeeem? Hát meghalt! Bazdmeg. When, in disgrace with fortune and men's eyes I all alone beweep my outcast state and trouble deaf heaven with my bootless cries mert annyi csak, ha elmegy, itt a tét wishing me like to one more rich in hope featured like him, like him with friends possess'd a megtaposott, csorba teleszkóp with what I most enjoy contented least yet in these thoughts myself almost despising ki látta-tette-itta el a lét like to the lark at break of day arising from sullen earth, sings hymns at heaven's gate a zöld üvegben ugrabugra dzsinksz that then I scorn to change my state with kings. 1975 november. Maria úgy érezte, ennél többet nem bír elviselni: Paolót, aki őt Médeává tette, holtan találták a csatornában, Róma közelében. Pasolini, Róma. Egy egészen fiatal fiú szúrta le, egy órája sem lehetett, hogy felszedte. A fiú, miután belémártotta a kést, a saját autójával gázolta el a vérében fuldokló filmrendezőt. Paolo, Maria. A férfi, akit apává tett egy elhamarkodott, sötét folyosó, a kert mellett döntött, mi összegyűltünk, nem sokan, ő papírdobozt vett elő, belőle vastag

falú nejlonzsákban körülbelül másfél kilónyi hamut, és két vagy három mozdulattal oda lökte, ahol tavasszal a nefelejcs szokott nőni, feltéve, hogy elbír a gazzal, mert ezt a kertet igazán egyetlen lakó sem gondozta, érezte a magáénak, délután négy óra körül járt, fázott a kezünk, a szél a számomra tulajdonképpen ismeretlen férfi nadrágjára sodort néhány szemcsét, ezt már csak a lakásban vettem észre, ahol teázni kellett, Earl Grey, ha jól emlékszem, pedig a szó szigorú értelmében idegent nem láttam, az a néhány öregasszony, aki maradt neki, majd elintézi egymás közt, így szólt a férfi néhány nappal azelőtt, tulajdon ideje újabb szűk folyosóján, ahová az anyja halála kényszerítette, mindig ezek a nők, február. Jártam arra áprilisban, felcsimpaszkodtam a kerítésre, kisiskolás, megrendülten láttam, hogy a nefelejcs olyan mennyiségben, annyira vadul, szinte agresszívan burjánzott el az aprócska területen, mintha termesztené valaki, Bájde rivezov Bábilábi, ordította Kertész Viktor hetvenkilencben a nagyszünetben, harmadikosok voltunk, minden nagyszünetben, heteken át, és Boney M ment a klubdélutánokon is, többek közt a februárin, észre sem vettük, hogy a fiúk közül öten-hatan kilógtak, csak aztán céklaképpel visszajött Fenyő Ádám, az inge szivarszagtól bűzlött, a többiek elmaradtak mellőle, és suttogni kezdett, halkítsuk le, Jenő bá bepöccent, elkapta a Kertészéket, Bábilábi, motyogta hát a magnóról három ragyogó, izmos testű nő és egy férfi elhalón, where we sat down, jóllehet mind csak arra voltunk kíváncsiak, ők négyen mit szólnak hozzánk. How can I then return in happy plight that am debarr'd the benefit of rest? When day's oppression is not eased by night tabak szűz füstje, könnyű, csalfa teszt and each, though enemies to either's reign do in consent shake hands to torture me csak arra víg, hogy ölve-állva félj how far I toil, still farther off from thee a titka megmaradt, a vége végre fájt and dost him grace when clouds do blot the heaven so flatter I the swart-complexion'd night te mondtad mindig, milyen csúf a kezem but day doth daily draw my sorrows longer szarom le, száll-e, szól-e, cseng-e, bong-e. 1977 tavasz. Maria végrendeletet készített, amelyben mindent a

házvezetőnőjére és a lakájára hagyott. Bruna, Ferruccio. Sosem írta alá. Egy görög nem rögzíti a jövőt. Júliusban a Covent Garden egész estés talk show-t szervezett, aznap mindenről szó esett volna. Ami számít, benne van a zenémben, felelte Maria, elutasította, és hozzátette, ő egy ideje már úgyis halott. Kicsi, öreg, nagyon öreg fehér uszkárját simogatta az ölében. Toy, Maria. Ha meghalnak, mindig veszek egy újat. Megpróbáltam ugyanezt emberekkel is, de nem megy. Éjszakánként westerneket nézett a tévében, nappal eljárt moziba. Megesett, hogy két filmre is beült egymás után, megevett egy-egy fagylaltot, egy tábla Tobleronét. Meghíztam, írta doctor Lantzounisnak, a keresztapjának könnyed melankóliával, hát nem szörnyű, hogy nincs már erőm fogyókúrázni? Lantzounis, Maria. Előfordult, hogy nevetett, hogy vitatkozott, hogy pletykált valakivel. Robert Massie Nicholas és Alexandra című könyvét olvasta utoljára. Vassóval naponta dolgozott Verdi Requiemjén. Massie, Vasso. Szeptember 16-án későn ébredt, ágyba kérte a reggelit, aztán tett néhány bizonytalan lépést a fürdőszoba felé. A mellkasába, baloldalt, éles fájdalom nyilallt, összeesett. Visszavitték az ágyba, Bruna belédiktált néhány korty méregerős kávét. Hívták az orvosát, a városban járt. Hívták az Amerikai Kórházat, foglaltat jelzett. Hívták Ferruccio háziorvosát, azonnal elindult a Georges-Mandel utcába. Mire kiért, vége lett. Szürke ruhában ravatalozták fel, mielőtt elégették, mellére rózsát fektettek, meg egy ikont. A hatalmas csendben Peter Andry beleborzongott a gondolatba, hogy hosszú, csodálatosan vastag szálú, gesztenyeszín haja hamarosan hamuvá porlad. Peter, Maria. Szinte viszketett a keze, hogy levágjon egy tincset, de végül győzött a neveltetése. Bravo Maria, szólt volna bezzeg sírás helyett, ollóval a kezében. Bravo Maria, szólalt meg egy hang a lassan sodródó tömegben négy nappal később, bravo Maria, vette át fokozatosan, aki csak ott szorongott, egy francia tapsolni kezdett, aztán tapsolt, aki befért a templomhajóba, és tapsolt az utca, tapsolt Párizs, néhány órára a gyász fővárosává változott. Párizs, Maria. Leállt az élet, meghajoltak a házak, fulladoztak a fák. Maria, Maria. Callas, Callas. Az urna alig volt nagyobb egy szivardoboznál.

Őszi ének (Senki sem kívánhatja tőlem, hogy Kürthy Esmeraldáról meséljek történeteket, sem a szülei, sem a kidobott szerelme, sem bármelyik volt osztálytársam. Senki sem kívánhatja, és semmi sem indokolja: én én vagyok, ő ő. Semmi sem indokolja, mert semmi nem teszi lehetővé: a valóság nem támasztja alá, a képzelet nem kér belőle. Nem róla akarok tehát beszélni: bármennyire felülmúlja a képzelet a valóságot, nélküle tehetetlen, és mert e függés bizonytalanná teszi addig nyilvánvaló fölényét, a bizonytalanság keservesebb a függetlenség hiányánál. Esmeralda így egyszerre van és nincs. Senki sem tudja tehát, ki meséli most, hogy) amikor Kürthy Esmeralda odaállt a táblához nagyszünetben, és kisiskolás, lassan és egyenletesen hurkolt betűivel felírta, Je n'en peux plus sans lui, senki még csak meg sem kérdezte, kire gondol. Ilyennek kell képzelni, ilyen volt, idegesítő, igyekvő, hunyorgó, csúnya, hiába ápolt és tökéletes bőrű, mindig kellemetlen volt ránézni, és ezért a kellemetlenségért azonnal meg is büntettük. Stréberségét émelyítően untuk, ezt a zsnaapőplü fordulatot a héten tanultuk, ő meg a nyelvét kidugva már megint kitalált valamit. Ez egyébként szeptember közepén történt. A következő szünetben azonban betévedt a terembe az osztályfőnökünk, a szokásos sértett arccal, hogy még mindig a Boronkay-ék szekrénye a legbüdösebb a folyosón, és amikor legközelebb felnéztem, a szálkás, jobbra dőlő betűit láttam Esmeralda gyerekírása alatt: Et je m en vais au vent mauvais Hát te? Ez utóbbin meghökkentünk. Kérdés? Tőle? Verlaine szavába vágva? Egész nap, egész héten nem ment ki a fejemből. Mantrikusan valóban zsongott-busongott a gondolataim mögött, ha rövid időre egyedül maradtam, mert akkoriban ezt még nem kerestem, ha néhány negyedórára beléptem a csendbe, mintha egyenesen onnan hullottak volna ki ezek a rejtett töredékek, a hangüres térből, lekerekített éllel valamennyi szó, csak bugás, csak bársony, csak borongó, barna ősz, megettem az uzsonnám és sanglots longs des violons, kiöntöttem anya hamutálát és souviens des jours anciens, néztem az ablakból az esőt, és pareille á la feuille morte. Közben, életemben először, az iskolán kívül is eszembe jutott Kürthy Esmeralda, alig néhány percre. Micsoda nyomorúságos élet, ő dicsekedni akart azzal, ami szerinte szóra sem érdemes, lásd lefekszel egy ágyra, a fiúk meg rád fekszenek. Tudom, mit akart ezzel, bebizonyítani, hogy nem is csúnya. Pedig már gimnazisták voltunk, amikor megcsókolták, az is csak egy Hans, az is dán, az is jól hazament.

Mindez nem tartott soká, a szünetekben idegesítő volt, az órákon meg elviselhetetlen, nem őrültem meg vele foglalkozni délután és este, ahogy más sem az osztályból. Neki sem hiányoztunk, már első karácsonyára végzett mind a négy év négy francia nyelvtankönyvével, szabadidejében beletemetkezett a szimbolistákba. Időnként beszélgetést kezdeményezett velem vagy mással arról, ha most élne, Rimbaud a legjobb barátjává fogadná, de ilyenkor hozzávágtam a kezemben tartott könyvet, vagy csak nagyon hamar otthagytam. Az is lehet, ráförmedtem, hogy legalább egy matekpéldát meg akarok még írni óra előtt. (Hogy kínoz most, ami akaratom ellenére emlékké vált, a szemem sarkából láttam, szinte elkullog, pedig visszaszólt valami csípőset, mégsem tudta megoldani, nem tudta leplezni, s ont monoton, hogy kínoz, kívánatosabb volna, ha széttépne, de ez nem olyan, ez alattomban csavargat, sötét van, konokon és fájón.) Végül én mentem francia szakra, nem ő. Ő le sem tudott érettségizni. Én pedig hazajöttem Párizsból, az utolsó igazán iskolás nyár legvégén, és szinte azonnal Rét Laci avarszínű mercédeszében találtam magam. A mercédeszről nincs sokat mesélni, sem a kopott karosszériáról, büszkén viselte, mint a harci sebesüléseket, sem az összemorzsált és foltos hátsóüléséről, e foltokat senki nem nevezhetné gyanúsnak, a valóságot túlszárnyalta, a képzeletet alulmúlta a rengeteg ismétlés, mely még így is nélkülözte a változatosságot. A mercédesz mellett elhangzott szavak sem kaphatnak jelentőséget, hívlak, vigyázz magadra, nem hív, nem vigyázok. De hát a múltkor is hívtalak, biztos, nem adta át az öcséd, de hát a múltkor sem hívtál, biztos, nem kaptam meg. Nem érdekes, hidd el, érdekes vagy, elhiszed, nem vagyok érdekes, nem hiszem, érdekes, nem hiszi. Mondhatnám, ezért buktam meg francia szakon az első év végén, képzelhetném a valóságot, miközben valósággá válna a képzelet, miszerint ez az a fiú, Rét Laci, aki nélkül nem lehet tovább bírni, lehetne így ő az is, aki miatt az érettségi előtti évben tele kellett ragasztanom a szobám a Szabadsághídról készült fényképekkel, onnan ugrott le harmadik végén Kürthy Esmeralda, bár ez azóta sem biztos, részben, mert júliusban halászták ki valahol Paksnál, részben, mert talán az egész csak a fantáziám szüleménye, hetvenben még nem mentek ezek a hülye nevek, Esmeralda, ez a valóság, úgy képzelem. Írnék belőle dalszöveget, arra való a vélt történet, aranyos kis csúcsponton fejezném be, miszerint a bukás után bosszúból, dühből, önmagam ellen fordított pállott gyűlöletből bementem a Molnár utcai könyvtárba a legeslegcsúnyább libafos-színű átmeneti kabátomban, akkor még nem is hallottak elektromos állományvédelemről, és elloptam a Képzelt beteget eredeti nyelven (nagyzsebbe gyűrt molier, förtelmes zöld orkán, kapja be a bölcsészkar és akadjon a torkán, jee, jeeeee).

Vagy, ha mindent a képzeletemre akarnék hagyni, esetleg írhatnám, hogy két évvel később Rét Laciba futottam a Deák téren. Én a cipőket nézegettem, ő, mint hamar kiderült, engem, a régi mosollyal. Azóta megcsinálta, ügyvédbojtár lett a negyvenkettes munkaközösségben de már annyit keresett. Az a sok szép emlék, érzemény, alig tudta kiverni. A fejéből. Tényleg, nincs kedvem bekapni? Valamit? És már sodort is magával, már kanyarodtunk is a Kiskörúton ide, oda, az egyik úthajlat olyan, mint a másik, mintha lényegtelennek kellene tekintenünk, mintha a részletek különbsége csak a képzeletben születne meg amikor odaértünk a henteshez, Rét Laci megállt, és maga elé engedett. Ha lehet, ne ide, kértem egyszerűen. Hogyhogy ne ide, mosolygott Rét Laci rendíthetetlenül, ide jöttünk. Félig-meddig vega lettem. Azóta. Én viszont Bika vagyok, mondta, és momentán nagyon kajás már a hátam közepén éreztem a tenyerét, meleg volt, mohó és sürgető, a hátam megnyílt neki, éreztem, elárult engem a testem. És akkor megcsapott a szag onnan bentről. Mintha a valóságos képzeletbe olvadt, hosszú hetek sora tört volna fel a gyomromban. Minden, amit az elmúlt időben igyekeztem megemészteni. Csak nem lehetett. Nem tudok bemenni, mondtam, és néztem rá. Hát akkor, bébi, és széttárta a karját, jó volt veled dumcsizni. Hátra sem nézett. Az infralámpákkal megvilágított halom felett a tükör és a becsapódó ajtó bonyolult és nagyon rövid összjátékában annyit láttam még, képzeletemben se éljen tovább, hogy egy fickó, aki azonnal átlépett rajtam néhány véres hurka kedvéért, olvatagon rámosolyog a mocskos fehér köpenyt viselő fiatalemberre (mindez azonban nem lehet érdekes, nem hiszem. Kürthy Esmeraldáról írni tulajdonképpen egyet jelentene a vereség beismerésével. Olyan, mintha én volnék, csak mert annyira nem lehetek én. Esmeralda és magam, ének ezek, ősziek, őszi ének?, kitapinthatatlanok. Miután azonban képtelen lennék eldönteni, a képzelet teperte le a valóságot, vagy a valóság lépett a képzelet torkára, a vereség pillanata megragadhatatlanná válna. Így senki sem maradna, aki mesélhetne róla.)

Igen - huszonegy rövidfilm Vivaldi mester életéről - 1. Nem hagytam el huszonhat évesen Kalapácsi Józsit. Nem lehetett, annyi idő után. Nem kísért haza a szürke, jeges, februári masszasötétben, nem gyalogoltunk a Kelenföldi pályaudvarig, mert ő nem tudta, mikor indul az éjszakai negyvenhetes villamos. Az ablakra nem rajzolhattunk volna bármi piszkosat, átláthatatlan leheletünk háttere elé, nem vacogott a fogunk, ezen nem röhögtünk, nem volt hajnalok hajnala. Nem volt tél. 2. Egy szopránénekes született görög szülőktől, élt ötvenhárom évet örökre megváltoztatta a belcantóról alkotott képünket. Nem úgy nézünk tehát Rossinire, Donizettire, Bellinire, nem úgy hallgatjuk operáikat, mint száz év előtti őseink. A kérdés rég nem az, szeretjük-e ezeket a mestereket. A kérdés az, elviseljük-e őket kortársunknak. Ez az énekesnő nem kedvelte a barokk zenét. 3. Nem dobta be a postaládába a kulcsot, alig használt borítékban Szemere Feri, amikor majdnem betöltöttem a huszonhármat. Nem mosolygott az enciánkék szeptemberi ég, ahányszor kinyitottam reggel az ablakot, nem telt meg vele az életem, nem tett boldoggá az egyedüllét, nem éledt bennem új erő. Nem magam laktam, nem kerestem meg a rávalót, nem tanultam meg másképp vásárolni és másképp vécét tisztítani. Nem sírtam három napig a megrendültségtől, nem akartam minden este nagyon rövid idő alatt berúgni, nem azért, hogy érezzem, nem azért, hogy ne érezzem. Nem könnyeztem meg azokat, akiket évek óta nem láttam, és akiknek azóta sincs hol egyedül lenniük. Nem ölelt magához az ősz. 4. Music music for a while a zene egy időre minden kínunkra gyógyír, és ebből nem olasz maestro írt dalt. Hanem Purcell. 5. Nem a szakítólevele borítékját téptem fel a fogammal azon a káprázatos

napsütötte csütörtökön, nem a strandon hevertem mind a tizenkilenc évemmel, nem lettem kitűnő az első egyetemi év végén, nem az ezüstszegélyű égszínkék sárga bikinimet bámulták a munkások ahelyett, hogy újabb öltözőfülkét ácsoltak volna a parton, lábammal nem hadonásztam Rick Astley öblös műbaritonjára tugede foreve, fékezhetetlen jókedvemben nem éreztem úgy, mindjárt felfalom az egész Balatonfüred felsőt, nem voltam őrjítően barna, nem tombolt a nyár, és nem is hívták úgy, hogy de mit nem hordok itt össze. 6. Valójában nem a Teuzzone az igazán döbbenetes mű, rögtön utána megszületett a Tito Manlio című darabja. És nem akármi áll a kotta alján: Zenéjét szerzette Vivaldi öt nap alatt. 7. Nem a szerelmi naplóinkat égettem el, nem az összes, esküvel zárult levelet, nem titkos máglyán a kert végében éjfél után. Nem illatok töltik meg az emlékezetet, nem rügyek, nem esőízű esték. Nem olvadás, nem érzékek ébredése, nem friss, nem forradalom, nem felkavaró újjászületés, 8. nem, nem bizony: a tavasz csak bassza meg szépen. 9. Nem úgy értem. 10. Nem Orlando Furioso a címe, ahogy annyi, a dohányzásról nemrég nagy keservvel leszokott magyartanárnő vágja rá, hanem Orlando Finto, Pazzo. Azaz: Lóránt úgy tesz, mintha bolond lenne. Hát nem sokkal jobb ez így? 11. Béki Bea nem volt a legjobb barátnőm. Nem tanított meg tizenegy éves korunkban a puszta létével arra, hogyan kell élni. Nem bámultam tátott szájjal, hogyan intézi el a legnagyobb sértést is többnyire hülye viccel, mert nem is mindig így volt, egyszer behúzott a Harmati Terinek, egyenesen a gyomorszáját vette célba, nem sikertelenül, mert az már harmadszor próbálta elgáncsolni, és aztán letagadta. Nem éreztem magam úgy, mintha egy kályhát építettek volna a mellkasomba, amikor egy reggel orrát fújva, kabátban azt

kérdezte tőlem kint, a szekrényeknél: A cipőmet nézed? Tudom, hogy ronda, de nekünk csak ilyenre van pénzünk. Nem lett egycsapásra a legnépszerűbb lány az osztályban, jóformán az első héten, nem írtak neki annyi szerelmes levelet a fiúk, hogy a saját köpenye zsebében már el sem fért, nem ő lett a királynő a kézilabda bajnokságon, száznyolcvan rálövésből százötvenhárom góllal, nem zokogtam át a hatodik előtti nyarat, amikor ismét költöztek, ezúttal Szegedre. És bár kis fiolában egymásnak adtuk huszonegy csepp vérünket, nem láttam azóta sem. 12. Nem olasz, hanem bécsi barokk zeneszerzőnek tartják. Pedig nem élt, hanem halt Bécsben. Nem árt ezt hangsúlyozni, kimondani segítség nélkül: Halt. 11. Azt olvastam egy butának nem mondható könyvben, tizennégy éves kora után az embernek nem fáj semmi. 12. Egy másik Vivaldi opera, Az igazság az égben található, egyszerűen nem barokk zene, hanem merő punk-rock. 13. Nem fájhat, mert ami gyötör, már mind megkaptuk. Tizennégy után nem látunk újat, csak tükröződik, amit már átéltünk. Azt, aminél sokkal rosszabba belementünk régen. Olyan értelemben tehát nem feleslegesen nézünk minden pillanatban előre, ahogy anyánk tanította, afféle köszönöm-kérem-igyál-több-vizet-irányítással. És nem nézünk magunk mögé sem, mert ott bizonyosan nem az elkallódott, elrabolt vagy elmulasztott pillanatokat találjuk. Nem vezet sehová, ha ott keressük a megoldást, ahol az nincs. 14. Nem különösebben komplikált szerelmi történet a Bajazet című operáé. Még csak nem is saját ötlet: Händel Tamerlanója. tizenegy évvel korábban született. A megoldásra azonban senki nem szólhat egy rossz szót sem. Antonio mester innen-onnan átvette a zenét a csúnya gyerekeknek, a jófiúk azonban új áriákat kaptak. Smashing success, mondhatnánk, de ez meg nem magyarul van.

Ami nem baj. 15. Nem boszorkányság irányítani, mit lássunk, amikor alszunk. Az éjszakai rövidfilmeket. De attól kezdve soha nem lehetünk biztosak sem abban, a valóság melyik oldalán lépkedünk éppen, sem abban, emlékeink a mieink valóban, vagy csak álmodtuk az egészet. 16. Nincs már meg a háza, lerombolták ezernyolcszázhetvenháromban. Nem magában állt, hanem közvetlenül egy híres hotel szomszédságában. 17. Végül: nem erőszakolt meg az apám nyolcéves koromban, és aztán újra meg újra, amíg első menstruációm ágynak nem döntött két napra. Nem bírta nézni szenvedéseimet, nem sajnálta az ő pici lányát. Nem tudhatta az ácsfejszéjét lába elé pillanatra sem bocsátó Carpentier mester, mi az igazság a Moctezuma körül. Nem járta körbe, nem firtatta, tényleg Galuppi vitte-e sikerre, ahogyan Antonio sem tudhatta. 19. Nem kerekedett ki a karom a huszonkilencedik évem mind a négy évszakára úgy, mintha babaruhát hordanék reggeltől-estig, nem csúszott a combomra éjjel-nappal levehetetlen rugdalózó friss, fehér hájból, hogy meg ne üssem magam, ha elesem, nem emlékeztetett az egész testem arra az időre, amelyből nem maradt meg egyetlen fénykép, egyetlen filmkocka sem, nem öltöttem néhány hónapos csecsemő alakját akkor, amikor mások, nem kevesen, a harmadik kislányukat szülik, nem aludtam akkoriban napi tizenhárom-tizennégy órát, egészen összekuporodva az ágy közepén, magzatpózban. 20. Nem angol, hanem ausztrál zenetudós bukkant teljesen váratlanul Vivaldi egyik elfeledett operájára. Miután átböngészett nem száz, de legalább ezer kéziratot, néhány kósza jegyzetet készített egy Galuppi-mű, a Moctezuma kottájáról. Ez nem Vivaldi? Így szólt a kérdés, melyet nem másnak, magának feltett, és a margóra illesztett sárga, ragasztócsíkos cédulán, post it. Miután az oldalakat neves kollégája, Michael Talbot professzor értő szeme elé tárta, nem maradt kétsége. Némely dallam olyannyira ismerősnek tűnt egyéb, a

leghatalmasabb olasz barokk mester alkotásaiból, hogy Janice nem hitte el Galuppi szerzőségét. A Moctezumát kétszázötven év alatt azóta sem mutatták be. Nem tudjuk, hogyan fogadta a korabeli közönség, de Vivaldinak nem sikerült lesöpörni vele az ifjú nápolyi zeneszerzőket. Nem lendítette fel az anyagi helyzetét. Nincs meg az első hét jelenete. Mitrena első felvonásvégi áriáját csaknem képtelenség elénekelni. A műben nincs női szereplő, csak egy. A többi feminin hang kasztráltaké. Az opera nem tartalmaz kórusszólamot. Janice Stockig ausztrál tudós azóta sem tért magához. Az ilyesmire nincs más szó: varázslat. 21. Vagy más történik végül?

Ki ne fújd! - kilátás erre-arra a Kiss Tibor lakóparkból - ha ez a szívem, hát röhögnöm kell K. T. [miket beszélek nézz oda] Egy, kettő, három: ma megszagoltam a trikómat és egészen váratlanul és indokolatlanul Amerika-illata volt. [mégsem szidom] Ne firtassuk most, hogy kerültem oda. Itthagytam a barátaimat, az már biztos. Az egyiktől, akivel egyébként huszonkét év alatt ötször jutott eszünkbe, mégis szerelmesnek kellene lenni egyszer nekem, négyszer neki, és akivel azóta legalább öt gyerekünk lenne, ha [egy skizoid mikiegér mer ő látni égi jel] később, amikor combtőig gipszben feküdtem az ágyamban, piros villanykörtés magányomban véget nem érő délutánokon át, úgy fájt, úgy fogta marokra a szívem a bűntudat, hogy Amerika előtt éppen tőle nem búcsúztam el, magam sem értem azóta sem. De való igaz, amikor visszajöttem, és bementem az iskolába, mert ezek a hülyék így találták ki, a folyosó árkádjain túl megláttam őt, és elejtettem a könyvet. Közöttünk tátongott az aula magassága, ezt így elég nehéz elképzelni, belátom, gyakorlatilag az iskola maga, amint ezt ő kezdettől hajtogatta. Árkádok alól néztünk tehát egymásra, félfolyosókról, ha van ennek értelme, ő ott, én itt. Kettőnk között két lépcsősor: számomra az egyik le-, a másik felfelé indult, és számára is, csak hát a kettő közül sohasem ugyanaz. A félreértések véget nem érő négy évében a szünet jelentős hányadát tudtuk azzal eltölteni, hogy mutogattunk egymásnak, melyikünk induljon le, majd föl, ö onnan, én innen. Kézenfekvő lett volna középen találkozni, ez is előfordult. Korántsem olyan gyakran, mint az, hogy követtük egymást: ő visszatartott attól, hogy odaérjek a franciaórára, és én sem akartam őt elengedni a tornaterembe. A vége az lett, hogy kiabálni kezdtem idegen nyelven, persze súlytalan szavakat összeválogatva, a vége az lett, hogy hajigálni kezdte a ruháit a folyosón, persze főként a funkciótlan darabokat. Most már bevallhatom, ilyenkor néha úgy éreztem, nem is szeret igazán.

[túlélünk mi mindent tibcsi] Kalifornia állam egy nagyon kék, nagyon zöld kisvárosában megismerkedtem egy Peau nevű fiúval, az már igaz. Amikor először végigsimította a meztelen mellem a borostájával, ránk szakadtak a sírkövek. Giccs, a mellem olyan fehér, mint ezek a kifejezéstelen szobrok, giccs, gondoltam borzongva, ettől nevetnem kellett, ő meghökkent, mindketten kijózanodtunk, nagy nehezen felültem, másodszorra sikerült. Kérsz, kérdezte. Csak ne fújd ki rögtön, mondta még. Tartsd bent, amíg lehet. [tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál] Egyszóval amint az oszlopok között megpillantottam a barátomat, felborult, mint egy kehely, a szívemben és túlcsordult, elöntött a boldogság, tudtam, végem van. Ez mától így, ahogy mindig is, sőt sokkal inkább. Valami évek óta hordott piros ing, felette egy nagyon csúnya barna kötött mellényke volt rajta, akkoriban felnőttnek akart látszani. Odarohantam hozzá, és elmondtam neki a fiúmat. Értette. Ő volt az egyetlen, aki megbocsátott nekem. Mindenki más csak arra tudott gondolni, eltaszítottam a legjobb barátnőmet és elszedtem a pasiját. Akkor felháborított, ma mindössze bántóan nem értem, mért foglalkoztak ezzel még a tanárok is azokban a hónapokban. Illetve hetekben, több idejük nem maradt rá, a barátnőmet más iskolába vitték a szülei, engem elütött az autó, az osztálytársaim minden gondolatát hamarosan az érettségi kötötte le, meg a szex. Pedig én mindkettőnél érdekesebb voltam. [mit tetszik itt keresni csak tán nem egy lejtőt] Az pedig már James és Brad volt, akivel a Kráter tónál egy-egy kis sarok hasishoz fordultunk. Vártam a hatást, és közben, hogy ne unatkozzak, azt figyeltem, mint vált állam alatt kékre, bordóra, majd ismét kékre a vastag, puha szőnyeg. Brad történetet mesélt egy lányról, aki hipp-hopp fiúvá változott, aztán, mintha lecsapna rám, hirtelen megkérdezte, kiről beszél, milyen nemű is, jégkék szemében csillogással oldalba bökte James barátját, és mondott neki valamit a pupillámról, miközben én egyre jobban sajnáltam, hogy még mindig csak várok és várok, és nem történik semmi. [plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem] Hallottam a reccsenést. Pokol, ez volt az első gondolatom. Hogy létezik. Ott található, tíz centire a jobb bokám felett. Érdekes, hogy eddig nem is tudtam róla. Most meg itt fekszem az aszfalton egy vajszínű Dacia mellett, körülöttem egyre több ember, nekem tekereg a felsőtestem, és nem tudom abbahagyni a jajgatást, miközben voltaképpen semmit sem érzek. A jobb lábam épsége