SZILVÁSI LAJOS Egymás szemében SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST Harmadik kiadás A nagyvárosok, amelyek a távolból az érzékiség füstölgő kénkőtelepeinek látszanak, számtalan tiszta lélek és ártatlan otthonai. ROMAIN ROL LAND Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig hűvösszemmel nézik a világot. Én is. Nem mintha a hozzám hasonlóknak nem volnának szorongásaik. Szörnyűszorongásokgyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, akár a kő. És nincsenek könnyei. NATALiA GINZBURG Attila Május 30. péntek Délután háromkor még csak én voltam itthon. Először azt hittem, Éva csenget, de amint megnéztem az órámat, láttam, hogy ő még nem lehet, hiszen csak háromkorjár le a munkaideje. Plusz: megint folyton túlórázik, de mostanában önkéntesen. Amióta menyasszony, egyre inkább elharapódzik benne a fölfedezés, hogy az ő életében se elhanyagolható tényező a pénz. Legalábbis jelenleg, 1975-ben még van szerepe a létfönntartásban. Megközelítőleg akkora, mint a szexnek a fajfönntartásban. Vagyis nem a nővérem csengetett. Az ajtó előtt egy sovány, létra alak egyensúlyozott, mintha féllábon állt volna. Egyik kezében egy vagon papír volt, a másik kezében olyan vastag aktatáska, hogy lehúzta a nyamvadt vállát. Szemüvege is volt. Alig értettem, olyan halkan motyogott: szociológiai adatfelvétel céljából keres föl mindenkit a házban. Nálunk kezdi, mert mi lakunk az A lépcsőház I. emelet 1-ben. Fölvilágosítottam, hogy csak én vagyok itthon. Hozzátettem: attól tartok,nem olyan adatokra van szüksége,amilyeneket én szolgáltathatok neki. Közben láttam, hogy az orrán mindig rángatózik a bőr, és ettől a szemüvege is folyton mozog az orra nyergében. Megnyugtatott, hogy nem baj, ha csak én vagyok itthon, majd még úgyis visszajön, de addig is válaszoljak, amire tudok. ugyanis minden családtagot kikérdez, kivéve a hatévesnél kisebbeket, akik még nem iskolakötelesek. Kinyitottam előtte a konyhaajtót, aztán úgy döntöttem, hogy mégis inkább a középső szobába vezetem. Ha már szociológus. Fölírta az adataimat, vagyis kitöltött egy nyomtatott kérdőívet: Fábián Attila, született 1958-ban, gimnáziumi tanuló (hány öltöny ruhám van,mennyi zsebpénzt kapok hetente,van-e saját takarékbetétem, van-e külön szobám, illetve hányadmagammal lakom a szobában, mit szoktam megnézni a televízióban, mióta élünk itt a lakótelepen, satöbbi). Közben, ahogy írt, néztem a kezét. Olyan puha és finom keze van, mint egy nőnek, aki még sohase mosogatott. De a hosszú körme alatt piszok volt (nem mindegyik alatt). Aztán telt-múlt az idő, és kezdtem unni a kérdéseit és a szemüvegét, ahogy mozgott az orrán. Meg az írása is ellenszenves volt. Túl pipec betűkkel írt, ahogy az olyan megkímélt kézhez illik, amilyen egy ilyen elmosódó ürgéhez illik.
Unalmamban elképzeltem, hogy este, elalvás előtt, sokáig gyönyörködik az írásában. Hogy szebb legyen az álma. Továbbá eszembe jutott, hogy biztosan a keze finom bőrében is gyönyörködik. Egyszer olvastam, hogy vannak ilyen félcédulás önimádók. A végén föltett még egy kérdést: tudom-e, hogy ezt a lakótelepet miért hívják Tófenék utcai lakótelepnek? Megnyugtatott, hogy a legkevésbé sem baj, ha nem tudom, ugyanis az eddigi statisztikájuk szerint a több mint hétezer megkérdezett közül csak 37 fő, azaz mindössze 52 ezrelék tudta, miért nevezik ezt a városrészt Tófenék utcai lakótelepnek. Ugy döntöttem, hogy javítani fogom a statisztikáját. Ha lesz türelme végighallgatni, talán még tanulhat is az összefoglalómból. Közben pedig figyelem, hogyan dagad a feje az információtól. - Ezen a területen, ahol az a nyolc háztömb áll, amely a lakótelep magvát képezi, valaha víz volt. Tó, így nevezték, jóllehet nem tó volt, csak posványos, sekély talajvíz a terep körülbelül tizenöt holdnyi horpadásában. Nagy melegekben, a száraz nyári hónapokban csak bűzlő pocsolya, amely a gyerekeknek térdükig se ért, tavaszi és őszi esőzések idején viszont egyméternyi mély,zavaros,békalencsés állóvíz,amelynek a szélén itt-ott nád és káka tenyészett. Iszapjában szapora volt a pióca, a nád között a kecskebéka. Idős emberek emlékezete szerint a húszas években naphosszat ácsorogtak nyomorgó emberek a vízben, hogy piócák ragadjanak a meztelen lábszárukra. Ugyanilyen szegény emberek pecáztak is a pocsolyában, apró halakra. Egyesek pecázás közben piócáztak is, hogy ha cigányhal nem akad is a horgukra, legalább nadály ragadjon rájuk, amiért ad néhány fillért a Lóvásár téri patikus. Láttam, hogy a dioptriái mögött egyre fürgébben golyózik a két szeme. Lendületesebben folytattam: - A két világháború közötti időben fogyni kezdett a tó. A hatóság ugyanis szemétlerakó helynek nyilvánította a tizenöt holdnyi horpadást, és amint múltak az évek, úgy szorult vissza a víz, majd végleg eltűnt. A megülepedő szemét tetején, mint valami senki földjén, hamarosan élettérre lelt a nyomor: a korabeli tőkés társadalom peremére szorult emberek telepedtek meg a hulladékkal föltöltött terepen. Törmelék téglából, korhadó deszkából, rozsdás bádogból födelet eszkábáltak maguk fölé. Csak az imádság tartotta össze ezeket a tákolmányokat, ha ugyan szoktak imádkozni, akik bennük laktak. A közigazgatás mindenesetre nyilvántartotta a viskókat: a legszélső kalyibára táblát szögeltetett, Tófenék utca fölirattal. Házszámok elhelyezésére nem kötelezte az utca lakóit a hatóság... A pasasnak egyre gyorsabban rángatózott az orrán a szemüveg, én pedig élveztem a színházat, és élénken mondtam tovább a szöveget: - A hatvanas évek közepén a környéket földgyaluk, árokásó gépek, markolók, teherautók, majd betonkeverők és toronydaruk lepték el, s előbb a kopár mezőt túrták föl, később a Tófenék utcai kalyibákat is eltakarították,és nyolc év alatt lakótelep épült ezen a területen, kilenc-, tíz- és tizenkét emeletes háztömbök sokasága... Egészjól szórakoztam. Az alak lehengerelve kagylózta az előadásomat. Nem világosítottam föl, hogy két hónapja ezzel a szöveggel képviseltem a suli színeit a kerületi helytörténeti vetélkedőn. Adagoltam volna tovább is a honismeretet, de
bekövetkezett a fordulat, amire számítottam: a szociológia áldozata hunyorogva ránézett az órára, ott a könyvespolcon, és bocsánatot kért előfordulásáért. Hátrálva tolatott az ajtóig. - Tiszteletem - hebegte távozóban. Eddig nem tudtam, miért nem lesz belőlem szociológus. Apa fél hatra ért haza. Szokásos kérdés: - Anyád? Szokásos válasz: - Még nincs. Kezet mosott. Tiszta törülközőt kért. Adtam neki. Ameddig a fürdőszobában krákogott, odakészítettem neki a bőrfotel mellé a szőnyegre az újságokat meg a hamutartót. (Karikás a szeme, pocsékul fáradt. Ma is tízórázott. Tíz órán át vezetni egy nagy dög autóbuszt, világos, hogy kikészül. Egy ilyen fővárosban most már egész nap csúcsforgalom van.) Hagytam olvasni, amíg befejeztem a harmadik matekpéldát. Aztán bementem hozzá. - Nem zavarlak? Letette a szemüvegét: - Mennyi? Informáltam, hogy holnap délután klubnap. Tudomásul vette. - Ötven? Eltüntettem az ötvenest. Kötelességemnek tartottam megjegyezni: - Elkényeztetsz. Föltette a szemüvegét. Tovább olvasott. Pedig még el akartam mondani neki, hogy semmi kedvem a klubnaphoz, nem is mennék, de én vagyok az egyik műsorszám, tízperces előadással Franz-Josef Strauss nyugatnémet daganat és keresztényszocialista pártvezér rosszillatú karrierjéről. Anya negyed hétre ért haza. Puszi a homlokomra, alkoholillattal. Ma: rumszag. Levetkőzött, pongyolát öltött, és viszszavonult a konyhába. Miközben a húst klopfolta, halkan dudorászott. Bőgni kellene, ha nem volna humorom. Egyébként az én bőgésem úgyse javítana ezen az itthoni társadalmi helyzeten. (Ugyanis a család: mikrotársadalom - közölte az előfizetőkkel valamelyik este a tévé.) Most pedig mindjárt fél tíz. Apa lement sétálni. Anya a tévé előtt, fújja a füstöt, és eddig kétszer surrant ki, hogy szippantson a konyakos üvegből, amit a spejzban tárol. Valaki egyszer megérdeklődhetné tőle, hogy mi a magyarázata ennek a szeméremnek. Ugyanis a mikrotársadalom minden tagja tudja, hogy ahányszor anya kimegy, a spejzban mindannyiszor megcsappan a konyakos üvegben a mennyiség. Nemsokára egy éve, hogy ez az ábra. Mindenki hallgat. Aztán mire majd megszólal valaki, addigra az anyám már komplett alkoholista lesz. Mi a francnak kellett nekünk apával elmenni oda a rohadásba, vidékre!? Apát kinyírták, anya pedig már a kinyírás előtti időben se bírta cérnával ott vidéken. Otthagyott bennünket, hazatelepült ebbe a kéglibe, ahol fürdőszoba is van, és amíg apa meg én ott a francban kivártuk, hogy apát kinyírja az az ottani bűnszövetkezet, addig itthon közben anya azzal a pacákkal, elmezavarból.... Egyszer, egyetlenegyszer akartam volna beszélni Évával erről az egészről, de ő nővérileg fölszólított, hogy vegyek mély lélegzetet, és hosszasan fogjam be a szám. Ha Éva férjhez
megy, felénk se fog nézni, én pedig igyekszem majd elfelejteni, hogy volt egyszer egy testvérem is. Régebben bizonyos napokon elhatalmasodott Éva szervezetében a testvériség, de még olyan állapotban is hülye volt, azt képzelte, hogy úgy kell anyáskodni rajtam, mint egy óvodás fölött. A televízióban egy krapek folyamatosan üvölt, mint a fába szorult féreg. Igaza van Faludinak, a magyar színészek vagy érthetetlenül motyognak, vagy ordítanak az érzelemtől. A közönség pedig a felét se érti a szövegüknek. Ha Faludi beváltja a fenyegetését, a fél osztály matekot magolhat a nyáron a szeptemberi pótvizsgajegyében. Faludi kegyetlen vadállat, még a kockás papírt is megutáltatta az osztállyal, és ha nem lenne enyhén matematikus agyam, én is kikészültem volna már a kínzásaitól, de abban igaza van neki, amit a magyar színészekről nyilatkozott. (Általában.) Fél tíz. Pontosan. Évát hazaszállította a vőlegények mintapéldánya. Ezt a Wartburg-köhögést nem lehet összetéveszteni más zajártalommal. Ilyen tüdőbajos ugatás csak egyetlenegy kétüteműtől származhat ebben a fővárosban. Elemér járgánya háborús bűntett az emberiség ellen - állapította meg már régebben egy szavahihető személyiség (Fábián Attila). Olyan lyukacsos lehet már a kipufogódobja, mint egy szita feneke. Egyszer úgyis merényletet követ el valaki Elemér ellen, és föl fogják menteni az illetőt, jogos téboly címén. Ez egy olyan krapek lesz, aki hozzám hasonlóan nem tudta megfejteni, hogyan tűrhet meg maga alatt egy ilyen fércjárművet éppen egy ilyen Elemér, aki minden másban annyira elmebajosan precíz, hogy csak Éva képes elviselni. Elemér pontosan fél tízre hozza haza minden este egyetlen nővéremet, akár itthonról mennek el együtt, akár valahol a városban találkoznak estefelé. Ma a városban találkoztak. Most pedig itt smárolnak a kapu előtt. Ha kihajolnék az ablakon, láthatnám, hogy pontosan alattam. Valaki azt mondta a suliban, hogy aki népszínházat csinál a csókolózásból, az egy nyilvánvaló exhibicionista. (Amadé Kati mondta.) Ezek pedig éppen itt lent a kapu előtt teszik magukat. De majd leszoknak róla a házasságban. Apa meg anya akkor se smárolt, amikor anya még nem ivott. Már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy csak szervuszszívem, szervuszszívem, és méla csömör a homlokra. Be kellene fejeznem mára. Állati ronda az írásom. Azt hiszem, délután irigyeltem a szociológust a szép betűi miatt, azért utáltam az írását. Nekem ronda az írásom, de nem is azért írok, hogy más gyönyörködjön benne, hanem azért hogy legalább én legyek az a valaki, aki törődik velem. Igaz, hogy most már egyáltalán nem biztos, abbahagynám-e, ha egyszer csak elkezdenének törődni velem. Már nem is hinném el, hogy őszinte tőlük az érzelem. A kócos fekete nő pedig a 19. első emeletén ma is műsort ad: villanyt gyújtott a konyhájában. Már nem érdekel. Hetven-nyolcvan méter lehet a két ház között a táv, de már olyan ismerős az egész csaj, mintha itt lakna nálunk. Megint főz, és megint csak mini kombiné van rajta. Szűk kombiné, alig fér el benne a melle. Korompai szerint nincs annál jobb, mint amikor az ember csókolgatja egy nő mellbimbóját. Szerintem viszont
Korompai még a száját se csókolta meg egyetlen nőnek se. Ha tudná ez a bozontos fekete csaj, hogy valaki nézi innen, vagyis én nézem, állati zavarba zuhanna. Vagy nem. Lehet, hogy szintén exhibicionista, mint Éváék odalent a Wartburg mellett. Álmos vagyok. Mára elég. Háromnegyed tíz. Ha nem lennék ilyen álmos, megtehetném például, hogy átslattyognék a fekete nőhöz, becsöngetnék hozzá, és informálnám, hogy: én már tavaly óta nyilvántartom Önt az ablakból, ugyanis a 18-as tömbben lakom, A lépcsőház I. emelet 1., onnan látom magát mindig kombinéban, és ha megengedi, kipróbálnám, amit a Korompai mondott. Sikoltozna meglepetésében. Vagy nem. Anya kikapcsolta a tévét. Pedig talán még nincs is vége a filmalkotásnak, amit a mai este megédesítésére szavazott meg a műsorpolitika. Anya átlagon fölül unhatta, vagy ami sokkal valószínűbb, ital nélkül nem bírta már. A tévé pedig minek szóljon, ha ő kint ül a konyhában a konyakja mellett... Apa még mindig nincs itthon. Megvárom, hogy hazaérjen. Ha látja lentről, hogy ég nálam a villany, tudni fogja, hogy még ébren vagyok. Most nem félek, de néha igen, hogy egy este kitör a botrány, mert apa nem bírja tovább, hogy anya minden nap fátyolosra issza magát. Ha úgy mennek aludni, hogy én még ébren vagyok, akkor nem lehet botrány. Egy ideig még nem. Ugyanúgy, mint Amadé Katiéknál. Nem válnak a szülei, mert Katit meg a húgát még föl kell nevelni. Engem is föl kell még nevelni. Csakjövőre érettségizek. Én vagyok az összetartó kapocs. Beépítve a húsukba. Ha nem volna humorom... Amadé Kati szerint a III/C-ben az a jó testű vékony szőke fölszívott magába a szemével, miközben előadtuk, hogy meghívjuk a III/C-t a holnapi klubnapunkra. Kati megmondta a szőkének a nevét is. ventus Tamara. Nem mindennapi név. Kati szerint akkora forgalmat bonyolít le folyamatosan, mint a Közös Piac: már több sráccaljárt, mint a lánynemű osztálytársai összegezve. (Minden nő kiütést kap, ha nem mondhat valami leprát a másikról. Még Amadé Kati is, pedig neki semmi oka, hogy így látsszon többnek a másiknál, például ajó testű szőkénél.) Apa megjött. Még egy pillantás a bozontos feketére a 19-ben. Nem egészen komplett, mert valósággal tánclépésben közlekedik a konyhájában, és talán bugyi sincs rajta a kombinéja alatt. Be kell fejeznem. Apa most vonult be a fürdőszobába fogat mosni. Fogmosás után kötelességtudóan benéz hozzám: automata gyengédség, hajkócolás, holnapra vonatkozó egy-két kérdés a készletből. Good night, szpakojnoj nócsi. **** Tamara Május 30. péntek Már idegesít, mert cáfolhatatlan, hogy dél óta egyfolytában azon a srácon jár az eszem. Mert Amadé Kati behozta hozzánk az osztályba. Szimmetrikusan vonultak be. Középen Kati. A jobbján Tüdő, lomha birkózó pózban, ahogyan közismert. Kati balján pedig az a srác. Zsuzsó csak a vezetéknevét tudta: Fábián. Lédi a keresztnevét is: Attila. Összeadva: Fábián Attila. Ösz óta a mi sulinkban lélegzi ugyanazt a poros levegőt, amit én, és egyszer
sem vettem észre úgy, ahogyan ma délben. Ez olyan talány, amit sehogysem tudok megfejteni. Azért talány, mert Fábián Attila pontosan az a fajta fej, aki hat rám. Zsuzsó és Lédi után Zita is kiszúrta, hogy leltárba vettem a fiút, és haladéktalanul közölte, hogy Fábián Attila egy észláda. Tavaly még másik suliba járt, valahol vidéken. Csak az ősszel került hozzánk. Megjátszottam, hogy nem figyelek oda az ismertetésre, de Zita nem hagyta abba, amíg meg nem rántottam a vállam, hogy nem érdekel a srác történelme. Amadé Kati azértjelent meg körünkben, hogy ünnepélyesen meghívja az osztályunkat az ő osztályuk holnapi klubdélutánjára. Olyan hivatalosan tolmácsolta a kitüntető meghívást, ahogyan mindent csinál. Mondtam is Zsuzsónak, hogy szerintem Amadé Katiból anyakönywezető lesz. El is képzeltem széles nemzetiszínű szalaggal és harminc kiló súlyfelesleggel. Pedig Kati nem is fog elhízni. Fábián Attila olyan fej, mint egy Alain Delon. Csak fiatalabb. És nem kiélt az arca. És értelmes a szeme. De különben olyan Delon-típus. A szeme barna vagy sötétszürke. Ezt majd tisztázom, ha egyszer nem tíz méterről látom, hanem közelebbről. Lehet, hogy Kati azért hozta magával, mert együttjárnak? Vagy csak szeretne járni vele? Mármint Kati a sráccal. Ezt is tisztázom. Ha Kati érdekelt nála, annál rosszabb Katinak. Totál rejtély, hogy ősz óta nem figyeltem fel erre a srácra. Pedig röplabdameccsen is láttam. Amikor az István Gimnáziummal játszott a mi sulink. Izgalmas volt. A vége felé, amikor már vesztésre álltunk, ez a srác gyártott két-három klassz leütést. Láttam a leütéseit, de őtnem vettem észre. Ilyen nincs is. Vagyis van ilyen. A szemem fényképezett, de elfelejtettem előhívni a filmet. Ma pedig három óra különbséggel kétszer is felbukkant az életemben. Először Amadé Kati oldalán, másodszor pedig háromnegyed egykor, amikor kirohantunk a suli kapuján. Hátulról is azonnal felismertem, pedig ugyanolyan fakó kék és kopott farmerszerelésben volt, mint a legtöbb srác. Lehetne valamivel hosszabb a haja, érhetne vállig neki, de biztosan a röplabda miatt nem növesztette hosszabbra. Mindegy, nem ez az érdekes. Utolérhettem volna, de nem akartam. Inkább néztem, ahogyan előttem imbolygott. Kavicsot rugdosott, és nem vesztette el. Csak a második saroknál rúgta messzebbre, mint kellett volna, és akkor a kavics beleugrott a csatornába. Elöl szállt fel a buszra. Én hátul. Kirázattam a lelkem ott a hátsó peronon, de nem mentem előre, pedig elöl ülőhely is volt. Attila ott állt a sofőrkabin mellett egy krapekkal, és dumált vele. És itt szálltak le a Tófenék utcánál. Egy megállóval a végállomás előtt. Vagyis ugyanazon a lakótelepen élünk mind a ketten. Azt is tisztáznom kell, hogy hol lakik. Ha megadom magamnak az esélyt, hogy ezzel a sráccaljárjak, előbb le kell koptatnom Digót. Nem lesz egyszerü. Digó be van csavarodva. Pontos volt az előérzetem, hogy nem kellene engedélyeznem neki az orgonavirágzást, de eleinte lusta voltam koncentrálni, aztán pedig már késő volt. Igy most dupla fáradságomba kerül az elvonókúra. Cirkuszok lesznek
és dühöngések, és nagyon fogom unni Digó lelkét. Súlyosabb eset, mint akármelyik, aki eddig volt. Dilisebb, mert az a születési hibája, hogy féltékeny. De erről még ráérek gondolkozni. Az az igazság, hogy Fábián Attilát eddig egyszer sem láttam tíz méternél közelebbről. Az is előfordulhat, hogy nem kell. Mint például Tasnádi sem kellett, mert szájszaga volt, és én nem vagyok egészségügyi miniszter, hogy fogmosásra szoktassak valakit, még akkor sem, ha az illető Ébner Tünde mellől csatlakozott át hozzám. Feledhetetlen élményem marad, hogy Tünde hamvas bőrén penészfoltok ütöttek ki, amikor Tasnádi lekopott mellőle, és máig nem értem, hogy egy olyan kényes csaj, amilyen Tünde, hogyan tudott egy évig járni egy olyan szájszagú krapekkal, amilyen a Tasnádi. Rejtelmekkel van tele az élet, mint ezt a költészet már előttem is megénekelte. A bátyám pedig mindjárt bejön, hogy előszöris zárjam el a magnót, mielőtt a szomszédok verni kezdik a falat másodszor pedig szíveskedjek eloltani a villanyt, de haladéktalanul, és nyugovóra térni, de gyorsan, mert reggel megint nem tud életre kelteni. Ez a napló mindenesetre jó csel, mert a bátyám azt hiszi, hogy ilyenkor valami leckét gyártok holnapra. Holnap szombat, és a klubdélután négykor kezdődik a III/B-nek. Ki kell totóznom, hogy mit vegyek fel. A lányok ilyenkor oltárian kidekorálják magukat, mert a klubnapon kivételesen nem kötelező a kék köpeny, következésképpen mindenki bemutathatja a ruhatárából a legmenőbb modellt. Én tehát-következésképpen-nem a legmenőbb cuccomban fogok megjelenni, mert akkor csak egy lennék a sok divatlapgörl között, hanem valahogy totál egyszerűen maszkírozom magam, nem mintha ilyen trükk nélkül nem vennének észre hanem főleg Amadé Kati miatt, nehogy azt higgye, hogy Margit hercegnő gardenpartijának tekintem a III/B klubdélutánját. Egy ilyen Amadé Katinak abban is mázlija van, hogy a mamája saját kezűleg varrja neki a ruháit, de ráadásul haláli modern ízlése is van az öreglánynak, pedig a DUNATEXtilben csak szakszervezeti titkár, és régebben ugyanolyan szövőnő volt, mint a mama. Oké, mindjárt bebújok a takaróm alá, de előbb levegőzök egyet a balkonon. Csak ilyenkor este hiszi el az ember, hogy levegő is van ezen a lakótelepen. Nappal csak benzinbűz és semmi más. Rettenetes nagy házak körös-körül, az újabbak sokkal nagyobbak ezeknél a kilencemeletes tömböknél, amelyekben mi lakunk itt a telep közepén, a legtöbb főleg tizenkét emeletes, de ugyanolyan szürkék, mint a kilencemeletesek, és nekem még most is félelmetesek, pedig tízéves korom óta itt élek, szürke dobozok, szürke vasbeton vázakba rakott szürke betonelemekből, betonlépcsőkkel, betonerkélyekkel, betonpincékkel, betonárkádokkal, még a virágtartók is betonból vannak lent az autóparkolók mellett, és a benzinfüst miatt a virágok nem hajlandók életben maradni. Most, hogy leírtam ezeket a költőien szürke betonszavakat, megint szomorú vagyok. Szomorúság ellen lebetűzöm a nevét: FÁBIÁN ATTILA. Még egyszer: Fábián Attila. Kell nekem ez a srác. Nem úgy, mint az eddigiek. Az eddigiek közül egyik sem kellett igazán,
csak unalom ellen használtam őket. Ez a srác igazán kell. Ha holnap ő is ott lesz a klubdélutánon, nem leszek szomorú. De amilyen az én formám, nem lesz ott. Vagy ha ott lesz, kiderül róla, hogy kihúzott sorsjegy. Éppen egy ilyen klassz fej ne lenne már befűzve? És ettől még szomorúbb vagyok, mint az előbb voltam. Bent a suliban elvesztettem a jó gyorsíróceruzámat, az utolsó szálat, és most golyóstollal kínlódok, ami olyan idétlenség, mint harisnyában mosni lábat. Ha Kedvesnővér látná, hogy golyóstollal gyorsírok, fennakadna és keresztbe állna mind a két apácaszeme - mint Máter Johannáé a Filmmúzeumban -, és jogerősen törölne a lelkéből, pedig valaha én voltam az ő nagy-nagy reménysége, akiből majd gyorsíróbajnokot nevel. Holnap veszek egy egész doboz gyorsíróceruzát. **** Attila Május 31. szombat Álmos vagyok, csekély bennem a töltés a naplóíráshoz, de ha mindig eleresztettem volna magam, ahányszor álmos voltam, akkor nem lenne naplóm, legalábbis nem lenne már öt füzet tele, és nem a hatodikat írnám. Megszellőztetem a fejem a balkonon, aztán majd írok. Azt hiszem, Jurnikéknak még egyszer sejutott eszükbe, hogy az ő balkonjukat csak egy jelképes fal választja el a mi balkonunktól. Náluk megint erkélyjelenet volt, és a szöveg megint nem hasonlított Rómeó és Júlia eszmecseréjéhez. De ha már kint voltam, végighallgattam. A meny balhézott az öreg Jurnikkal, utána szegény öreg krapek kint a balkonon adta elő a magánszámát a csillagos égnek Meg nekem. Tehát a meny: - Jaj, papa, már megint mi a rossebet csinált! Belebolondul az ember ezekbe a maga borzasztó ötleteibe! Uszik az egész konyha... Az öreg: - De hát eddig meg attól készültél megőrülni, hogy folyvást csöpög a csap. Hogy a szobádból is hallod, hogy csöpög a csap. Én csak a te kedvedre... A meny: - A kedvemre! Azért csinált árvizet! Most mit kezdjek? Itt lenne az ideje, hogy a gyereket etessem, maga erre felfordítja a lakást! Menjen már ki legalább, menjen, az isten áldja meg hadd törüljem föl ezt a szerencsétlen konyhát! Szegény öreg krapek kisompolygott a balkonra, rákönyökölt a párkányra, csak a vékony fal választotta el tőlem, és cuppogtatta a cigarettaszipkáját, és közben mondta a magáét. Jó stmusa van, ízesen beszél, nem is tudom olyan klasszul leírni, ahogy nyomta a panaszt. - Néznéd meg előbb, lányom, hogy már egy csöppet se csöpög a csap, ezzel kínlódtam, ameddig ti odabent a televízió előtt tátottátok a szátokat, és addig a gyereket etetni sejutott eszedbe, ameddig a híradó ment, én meg a derekamat alig bírom kiegyenesíteni, annyit görnyedtem, hogy tinektek segítsek, a kezem is megvágtam, ahogy a tömítést csináltam a ti vízcsapotokhoz, de ti csak azt látjátok meg az egész iparkodásomból,
hogy szétfröcsögött egy kevés víz, az már nem jut eszetekbe, hogy vizezés nélkül nem lehet vízcsapot javítani, nem ám, erre nem gondoltok, meg sok minden másra se... Birtokon belül vagytok, birtokon belül kerültetek, te is birtokon belül kerültél a fiam miatt, az én pénzemenjutottatok ehhez a szép lakáshoz, az én pénzemen, mert tinektek tíz év múlva se jött volna össze annyi, hogy befizessetek, de nem ám... Én kuporgattam össze az egész összeget, nem magamnak, hanem tulajdonképpen teneked, a menyemnek, mert te lettél a parancsoló ebben a lakásban, nem a fiam, ez a teszetosza álomkóros. Mért nemjutott az uradnak eszibe, hogy új tömítést szabjon a vízcsapba, meg rakja is bele, miért nem jutott? Nem egészen ilyen egyhuzamban mondta az öreg csóró, de a lényeg ez volt, ahogy itt leírtam. Mindig veszekednek. Vasárnap délelőtt is hallottam, hogy visít a csaj, hogyjajpapa jajpapa, ez a büdös bagószag, ez tesz tönkre, bagó bűzlik magának minden ruhájából, én megőrülnék, ha ilyen ruhában kellene járnom... Az öreg akkor is kivonult a balkonra, és morgott egy csomót magának, hogy ez az istenátka fehérnép öli őt halálra, bezzeg amikor még nem volt a fiának a felesége, akkoriban (ez is szavajárása) nem idegesítette a naccságát a cigarettafüst, egyetlenegyszer se köhögött abban a szűk szoba-konyhában, egyetlenegyszer se vágott savanyú képet, ha tele volt csikkekkel a hamutartó, sőt lányom, én még azt se feledtem el, hogy tüzet adtál, mégpedig ugrottál, úgy adtad, de hát azóta sok víz lefolyt a Dunán, mert akkoriban még az én kezemben volt a pénz, illetve a betétkönyvben volt, és akkoriban még arra se vehettél mérget, hogy tinektek fizetek be lakásra abból a pénzből, illetve megeshetett volna, hogy elveszem özvegy Tóthnét, ti meg egy fillért se láttok a pénzemből, kezdhettek, amit akartok meg amit tudtok, kezdjétek elölről a küszködést, ahogy én kezdtem annak idején a feleségemmel, amikor olyan fiatalok voltunk, mint ti vagytok most... Továbbá azt is előadta szegény öreg, hogy: láttam én, nagyon is láttam rajtad, hogy idegeskedsz, rágod magad, rettegsz, nehogy úgy forduljon, hogy én elveszem özvegy Tóthnét, kezed-lábad törted, hogy a kedvemre tegyél mindenben, hajjaj, pedig közben hányszor fordulhatott meg a fejedben, hogy bárcsak ütne meg engem a guta, bukfenceznék föl az utcán, hogy azzal rendbe jöjjön a sorotok, elkaparinthasd a betétkönyvet, hányszor emésztettél el álmodban, de hányszor, hányszor bizony... A télen infarktusa volt az öregnek, tőlünk telefonált orvosért a fia, és ameddig megjött a mentő, egyre hadarta a szöveget idegességében, hogy az ilyen hosszú és sovány emberek, mint az ő apja, nem is szoktak hajlamosak lenni a szívnyavalyákra. Az öreg Jurnik azóta meggyógyult, és a cigarettáról se mondott le, hiába írták elő neki az orvosok. Sajnálom, amikor eszembe jut vagy amikor találkozok vele, mert csak sajnálni lehet, hogy egy ilyen colos öregember, aki még nem is lehetne szenilis, az utcán is morog magának, meg ha egyedül kiáll a balkonjukra, ott is csak monológban elemezheti a helyzetét.
De őneki a motyogás lehet a panaszládája. Úgy éljek, hogy ez a csaj (Jurnikné) viszonylag rövid idő alatt ki fogja csinálni az apósát. Addig idegesíti, hogy aztán majd jön a második infarktus, és akkor snitt az öregnek. Viszonylag vidámabb téma: a mai klubdélután. (Most vagy lefekszem durmolni, vagy leírom a klubdélutánt. Hát akkor leírom.) Első szám a Fürkészdarázs Trió volt, szatirikus rigmusokat adtakelőköztiszteletben álló gimnáziumunk életének bizonyos fonákságairól, elsősorban azokról az emberszabásúakról, akik nem veszik tekintetbe a vészes takarítónő-hiányt, és oly hanyagul végzik az anyagcsere bizonyos fázisait a 00 feliratú helyiségekben, mintha ott naponta takarítana utánuk valaki. Erkölcsi tanulságként Fürkészdarázsék elgitározták, hogy a mi életkorunkkal már együttjárhatna az a szerzett tulajdonság, amit közhasználatú szóval szobatisztaságnak neveznek. Én voltam a második szám. Igyekeztem gyilkos humorral spékelni Franz-Josef Strauss nyugatnémet zsírsertés- és diktátorjelöltről szólóelőadásomat, amiben kimutattam, hogy F. J. Strauss hatalmitörekvései tulajdonképpen mélylélektani magyarázatra szorulnak, hiszen arról van szó, hogy tudat alatt hentes és mészáros ősei mesterségét akarja folytatni vágóhídfőnöki minőségében, amikor azt hangoztatja, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egy nagy disznóól. Ha ugyanis eléri, hogy ennek adisznóólnak ő legyen a vezérigazgatója, akkor kizárólag tőlefügghet, ki megy a vágóhídra, és ki hízhat tovább stb. A hallgatóság többsége vette a lapot, és értékelte fanyar humoromat(nég olyan fejek is, mint Korompai és Simek, akik pedig köpnek a politikára). Utánam Kovács Emese (mint vendég) és három társa adott elő angolul néhány rock-nótát a Fürkészdarázs gitárosok kíséretével (legjobb volt a Waterloo, amivel az Abba együttes tavaly az Eurovíziós tévébanzáj győztese lett, és Emese meg a másik három jól utánozták Abbáékat). Műsor után Betli bekapcsolta a magnót, és a többség ugrálni csődült. Én félreültem Kollár Ildivel, mert elemelte otthonról a National Geographic magazin legújabb számát, és el kellett döntenem, van-e benne olyan cikk, ami miatt Ildivel ellopassam néhány napra (az apja ugyanis úgy vigyáz a National Geographic-ra, mint Khadafi a Koránra). Amíg a folyóiratot lapoztam, odajött hozzánk a vendégeink (III/C) közül a jó testű szőke (akire Amadé Kati már fölhívta a figyelmemet), hogy érdeklődjön tőlem (éppen tőlem), hol kaphatna egy üveg Colát. Mondtam neki, hogy a büfében, ami a klubdélutánok idején mindig nyitva tart, és erről őneki ugyanúgy kell tudnia, mint mindenkinek ebben a suliban. Félrehajtotta a fejét, és mert én ültem, ő pedig ott állt előttem, lefelé nézett rám. - Kihaltak a folyosók, nyomasztana a magány - mondta. - Kísérj el a büféig. Összenéztem Kollár Ildivel, és láttam, hogy magában harsányan vihog rajtam. Fönnhangon pedig még utasított is: - Hajrá, kapcsold már be magad, légy udvarias. Mindent a kedves vendégért.
Elkísértem a szőkét a büféig, tehát a pincéből föl a földszintre, és ha már ott voltam mellette, én vettem meg neki a Colát (magamnak is). Közben eszembejutott a neve: Ventus Tamara. Megitta a Colát, megdicsérte az előadásomat, és érdeklődött, hogy az a Strauss, akiről tőlem hallott, mikor élt és rokona-e a Kék Duna keringőnek. - Az ürge most él - mondtam, pedig a fejemben már csöngettek, hogy vigyázzak, ugratnak. - Nem derült ki a szövegemből? Ártatlanul nézett rám, és megint félrehajtotta a fejét: - Ki kellett volna derülni? Oh, kérlek, nézd el nekem, hogy én inkább rád figyeltem, nem az előadásodra szó szerint!) (A szöveg Teljesen hihetetlen, ahogy most visszagondolok, de már olyan zavarban voltam, hogy talán bele is vörösödtem. Ö meg csak nézett rám, még mindig félrehajtott fejjel. Figyelmeztettem, Nevetett és belém kapaszkodott, hogy gyerünk vissza a klubba, és topogjunk együtt, ha nincs ellenemre. Tornáztunk egy ideig a rockra, aztán Betli elkormányozta mellőlem a babát. Visszaültem Kollár Ildihez meg a National Geographic-hoz, és rágógumival kínáltam Ildit. Nem kellett neki. - A rágóban is cukor van - mondta. - Tehát hizlal. Ráhagytam. Mindenki tudja róla, hogy manöken akar lenni, és ennek érdekében halálosan fegyelmezett életmódot folytat: este korán fekszik, nemjár bulikra, nem eszik édességet, minden reggel úszik, és a víz után valami pempővel bekeni az egész testét (klassz körvonalai vannak, mindenki szerint), hogy minél később kezdjen el ráncosodni. Egesek azt állítják, hogy Ildi enyhén golyós. Nekem más a véleményem. De ha valaki következetesen golyós, azt is lehet tisztelni benne. Mindjárt megyek haza - mondta -, de előbb jósolok neked. Éppen találtam egy érdekes cikket a Geographie ban a brazmiai txukahamej indiánokról ( Búcsú a kőkorszaktól") hát ráhagytam Ildire, hogy csak jósoljon. - Légy erős - mondta -, Tamara rád startolt. El vagy veszve. Az még nem start -gondoltam -, ha valaki fölkér, hogy kísérjem el a büféhez. Minden lány imád kombinálni, miért lenne Ildi a kivétel. - Ne hagyd befűzni magadat - mondta tovább a magáét, és közben a pinceklub boltívét csodálta azzal az ábrándos kék szemével -, Tamara már mindenkivel járt, akivel csak járni akart. Tudja magáról, hogy eléggé szexi, és ki is használja, hogy ügetnek utána a srácok. Aztán vagy ő dobja a partnert, vagy a srác dobja őt. Hallod, amit előadok? - Hallom. - Hát én csak óvni akarlak. Sokan befürödtek már... Mondtam, hogy kösz, és elkértem tőle hétfőig a National Geographie ot. Fölszólított, hogy vigyázzak rá (mindig fölszólít, mert az apja őt tépné cafatokra, ha kiderülne, hogy kicsempészte a lakásukból ezt a pótolhatatlan folyóiratot. - Na, én most eltűnök - mondta, mert már hét óra volt. Nem jeleztem, hogy vele megyek. Kénytelen volt érdeklődni: - Te is?
- Korompaival akarok még beszélni - mondtam. Lebiggyesztette a száját: - Hát akkor, szia. Ugy döntöttem, hogy mégse maradok. Ildi az utcán kézen fogott, és elkísértette magát hazáig. Nem szálltunk buszra. Kézen fogva vándoroltunk el a lakótelepig. Valahol dörgött az ég. A kapujuk előtt megkérdezte, csavargunk-e még. De ásított is közben. Mondtam, hogy lassan én is hazaosonok. Odahajolt hozzám, és megérintette a szájával az arcomat, de csak szórakozottan. Amilyen a formám, nemjutott eszembe, hogy mit csináljak, illik-e, hogy meghívjam egy további háztömb körüli csellengésre, vagy hagyjam fölmenni a házukba. Mire kitalálhattam volna, hogy a helyzetemben mi az illemtani teendő, ő már be is csapta maga után a kaput. Na, ennyi elég mára. Most már igazán leragad a szemem. Sajnos, Ildi ellen nem tapasztalok magamban semmi komoly szexet. **** Tamara Május 31. szombat Szomorú vagyok. Digó tönkretette a hangulatomat. Féltékeny őrült. De a készüléke érzékeny ez tagadhatatlan. A levegőből is kiszűrte, hogy Fábián Attila jó nálam. Attila olyan észrevétlenül tűnt el a klubból, mintha célzatosan miattam lépett volna le. Lehet is, hogy ez az igazság. Egyik percben még ott ült Kollárral a magnó mellett, valami prospektust nézegetett, a következő percben nem volt belőle. Nagyon kellett volna kinéznem a lépcsőházba. Digó rögtön kiszúrta, és utánam jött. Hogy mi van. Hiába mondtam hogy levegőzök, nem voltam meggyőző. Vissza akartam saszszézni a klubba, de Digó elém állt, nem engedett. Bűvölően meresztgette rám a fekete szemét, de az ő alakítása sem volt meggyőző, a sápadt színe elárulta, hogy elég repedezett lehet az önbizalma. Előre tudtam a szöveget, ami bekövetkezett. - Dobni akarsz? Akkor csak nyilatkozz! - Hülye vagy - ezt nyilatkoztam, de a hangomból hiányzott az átélés. - Ne állj elém, légy szíves. Tovább villogott. - Fábián a soros? Hiába tagadod, tudom. Átlátok rajtad. - A röntgenszemeddel -nevettem, de idétlenül - Azt akarod, hogy itt szobrozzak veled estig? Ha kinyilatkoztatom hogy igazad van, visszaengedsz a muzsikához? Odébb lépett. - Mehetsz, ahová akarsz. - De amikor tényleg vissza akartam menni a klubba, elkapta a könyökömet, és úgy megszorította, hogy fájt. - Stop! Halkan rákiáltottam: - Te tényleg meghülyültél. Kék lesz a karom. Gorilla! Igy megszorítani! Vészjósló próbált lenni az őserdei vigyorával, de csak hülye volt, és nevetséges, ahogyan kidüllesztette az olajos szemeit
kétoldalt az orra mellett. - Ma este még nem hagylak lelépní. Eztjegyezd feljó helyre! Az őseim lent vannak a Balatonon, otthon üres az egész lakás. Feltekintettem rá Ártatlan kíváncsisággal. - És? Még mindig szorította a könyökömet. - Hazajössz velem - mondta hipnotizálva, vagyis ahogyan a szuggerálást elképzeli. - Bezsongunk, aztán dobhatsz, de akkor már nem fogsz dobni, hanem pitizni fogsz, hogy én ne dobjalak. A hólyagfejű. Tavaly nyár után mindenki bevette a költeményeit a balatoni diadalmenetéről. Hogy odacsapódott két nyugatnémet sráchoz, akík egy Ford Caprival vadásztak a nyaralóhelyeken, és ő hajtotta fel a két müncheninek a csajokat, de a legjobbakat mindig saját magának tartotta meg, ami a meséje szerint azért nem volt nehéz, mert a kis magyar pipiknek beetette, hogy ő meg egy olasz playboy Milánóból. Döglesztő. Egy: németül egy árva szót sem tud, angolból Király csak azért engedi át, mert a szülei összejárnak Királlyal. Vagyis ugyan milyen világnyelven tárgyalt a németekkel? Kettő: arra még hajlamos vagyok, hogy elhiggyem, tényleg találkozott az országúton egy Ford Caprival, és amikor megkérdezték tőle, merre van Siófok, ő közérthetően intett nekik, hogy pont abban az irányban előre, amerre az autó orra áll. De ez a teljesítmény a maximum, amit jóindulatúan feltételezhetek róla. Pedig amikor nem ad elő magáról idétlen költeményeket, akkor határozottan szimpatikus. Hiszen ezért engedélyeztem, hogy az árnyékom lehessen. Kár volt. Bájosan mosolyogtam bele a két olajos szemébe: - Összetévesztesz, szépfiú. Ha félsz egyedül a kihalt lakásban, hagyd égve a villanyt éjjelre, én nem vagyok olyan kisfiúk dajkája, akiket riaszt a sötét. Ezzel pedig a magam részéről lezártam a témát, és felkérlek, te barbár, kíméld a könyökömet. Még mindig játszotta az eszét: - Most rögtön eltűnünk innen, és elsöprünk hozzánk. Ott majd prolongáljuk a témát. Ami a többieknekjárt, nekem ís jár. Megcirógattam a körmöm hegyével az öklét. Erre már elengedte a könyökömet. - Nem tudom lefordítani magamnak a szövegedet - mondtam és elfordultam tőle. - Ég veled, méla herceg. Megint elállta az utamat. - Mindenkivel lefeküdtél! Pont engem hagynál ki, de ez nem lesz! Végigmértem, a feje búbjától a negyvenhármas tornacipőjéig: - Ocska vagy. Filléres. Vakkantott még egyet utánam, de azt már nem hallottam. És sajnáltam is. Mérsékelten. Sajnálni kell, mert szerelmes a szerencsétlen. Más a szövege, és más, amit érez. Három hónapja ő az árnyékom, és eddig egyszer sem kezdeményezte, hogy tovább jusson, mint ameddig én akarom. Sohasem volt erőszakos. Nem harapta a szájamat, nem nyúlkált a pulóverem vagy a blúzom alá, nem feszegette szét a lábával a térdeimet. Ha volna türelmem, visszakeresném ebben a naplóban,
amit leírtam róla egyszer. Félénk, azt írtam róla. Nem málé, hanem gyengéden félénk, valahogy így írtam. Ugy félénk, mint amikor egy srác totál szerelmes. Mintha azt hinné, hogy törékeny a lány, tehát csak babusgatni szabad. Pontosan ez az igazság: szerelmes. Azért is vadult meg délután ott a klubfolyosón, mert szerelmes. Begurult Attól, hogy nem akar elveszíteni. Összezavarodott benne minden. Azt hiszi, hogy hibázott Azzal, hogy nem mert kezdeményezni. Van ilyen. Már nem is vagyok szomorú, nem is vagyok dühös rá. Az is közömbös, amit mondott, hogy én mindenkivel lefeküdtem. Nem ő az egyetlen, aki mondja vagy gondolja rólam. Eddig sem érdekelt, mit brekegnek a hátam mögött. Nyálaznak, mert csak így tudnak könnyíteni az irigységükön. Inkább legyek téma a szájukon, mint olyan szürke madár, akit senki sem vesz észre. És ami még fontosabb: így legalább nem sajnálkoznak rajtam, hogyjaj, ez a Ventus Tamara, ez a szegény árva, apja sincs, anyja sincs, a maradék bátyjánál kell neki élnie, és a bátyjának a neje már régen kiutálta volna a lakásból, ha merte volna, de a kedves sógornőnek csak arra telik a bátorságából, hogy levegőnek nézze szegény kis csajt, és így tovább. Akkor már inkább a szexuális életem viharos eseményeiről fantáziáljanak. Most mégis megint szomorú vagyok. Szokásosan egyedül szívom a levegőt ebben a betonlakásban. Ahhoz sincs kedvem, hogy körbejárjam a szobákat. Daliás bátyám megint társaságba vonult Anikójával, de az sem kizárt, hogy vacsorázni mentek valami klassz étterembe. Totál mindegy. Engem nem visznek társaságba, és nem visznek étterembe sem. Imre, ő még csak vinne, de a hitvesi béke védelmében nem hozza szóba a lényemet, ha a neje valami nagyvilági színvonalú programotjavasol neki. Mert általában ilyeneketjavasol. Fáradhatatlanul szervezi, hogy a bátyám fontos emberekkel találkozzon, befolyásosemberekkel, ez a helyes kifejezés. Akik hasznára lehetnek Imre előmenetelében, vagyis előmozgathatják, hogy Imre a képességei szerint érvényesüljön. Mintha az elektronika-műszerész nem lenne érvényesült ember. Éppen a bátyámtól tudom, hogy vannak náluk a gyárban mérnökök, akik kevesebbet keresnek, mint ő. Nem érdekes. Sajnos, az életben mindennek ára van. Annak, hogy én itt lakjak, és Szexmadonna sógornőm befogja a csacsogóját a jelenlétem miatt, igen, ennek az az ára, hogy a bátyám lehetőleg sehová nem hív magukkal engem. Bambulhatok a tévé előtt, tyúkszem nőhet a fenekemen a mozikban, napontajárhatnék bulikra, odacsapódhatok akármelyik bandához, akik zenére akarják kiugrálni magukból az unalmat és az álomkórt. Mindent szabad nekem. A bátyámnak is mindegy, a sógornőmnek is nyolc, hogy kivel és hogyan szórakozok és hol csellengek, csak az a lényeg, hogy a személyem minél kevesebbet legyenjelen a társaságukban. És hogy meg ne bukjak semmiből a suliban. De azt már meg is szokták, hogy engem nem húznak el semmiből. Megtehetném nekik a szívességet testvéri és
rokoni alapon, hogy legalább egy tárgyból megbukjak, de ehhez a bátorsághoz vérnyomás kellene, nekem viszont állandó jelleggel alacsony a vérnyomásom. Annyira alacsony, hogy ha most el nem dőlök, akkor itt ülve szédülök bele a szenderbe. Isteni volna, ha szépet álmodnék, vagyis Fábián Attiláról, de nekem már évszázadok óta nincs olyan jó napom, hogy szépeket álmodjak. Pedig Attila itt lakik valahol a közelben, ugyanezen a betontelepen. Ha nagyobb lenne a csend, az éjszaka csodái - Weöres Sándor verse - keretében talán még a lélegzetét is hallhatnám. Attiláét. A büfében ő fizette ki a Colámat. **** Attila Június 1. vasárnap Reggel fél hétkor apa bejött a szobámba. Nem akart fölébreszteni, vigyázva, nesztelenül nyitotta ki az ajtót. Ettől természetesen fölébredtem. - Aludj csak. Már itt se vagyok. Civílben volt. Ritka vasárnap. Legtöbbször vasárnapra is vállal szolgálatot. Megkérdeztem, hová készül. - Valahová a zöldbe. Nálad van a napszemüvegem? Természetesen nálam volt. Kigurultam a pléd alól a padlóra. - Veled mehetek? Nem szikrázott lelkesedés a szemében. Erre bennem is kialudt. Pedig ketten, kint valahol a természetben, ahol csönd van, szövegelhettünk volna arról is, amiről sohase beszélek vele. Nem érdekes, gondoltam, és visszakapcsoltam magam. Ugyse mertem volna elkezdeni az anya témáját. Eddig se mertem Egyszer se. - Igaz, hogy nem is mehetnék. Itt a nyakamon az év vége. Föláldozom a közoktatásnak ezt a vasárnapot. Helyeselte. Ültem egy ideig a padlón, aztán csináltam húsz fekvőtámaszt, hogy valamennyire fej legyen a fejemből. Közben mindig ásítanom kellett, és észrevettem, hogy éhes vagyok és szomjas. Gondolatban haladéktalanul megcéloztam a konyhát, a konyhában pedig a hűtőszekrényt, de mindjárt le is állítottam magam. Kiszámítottam: ha nem szállom meg a fürdőszobát mielőtt Éva fölébred, kilenc vagy fél tíz előtt nem kerülök a zuhany alá. Ha viszont elkezdek zuhanyozní, a falban búgni fog a vízvezetékcső, Éva fölriad, és nem fog látni a pipától, hogy vasárnap se aludhat addig, ameddig aludhatna, mert éppen a feje mellett búg a falban a víz. Ennyit megér, hogy csak később derítsem föl, mi van a hűtőben. Zuhanyozás közben a Waterloo-t fütyültem, hogy ha Éva nem ébredt volna fel a vízvezeték búgásától, legalább egy ilyen világszám ébressze öntudatra. Sikerült. Két ököllel dörömbölt rám a falon át. Üvöltve érdeklődtem, hogy mit tehetek az érdekében. Nem hallottam, mit felelt, mert a fülem éppen tele lett vízzel. Anya viszont beszólt, hogy adjam ki neki a fejfájás-csíllapítóját. Kénytelen voltam elzárni a vizet és abbahagyni a Waterloo-t.
Délig dicséretes önfegyelemről tettem tanúságot, vagyis konokul tanultam, annak ellenére, hogy lent a ház előtt a srácok önföláldozóan rúgták a labdát a forró aszfalton, és természetesen ordítottak is. Mások is ordítottak, több felnőtt az ablakokból, hogy vasárnap pihenni szeretne az ember stb. Egyesek hosszú évek tapasztalatai ellenére se tanulják meg a szocíalista együttélésnek azt a fontos paragrafusát, hogy nem kell ordítani a srácokra, mert azoknak fiatalabb a tüdejük, és többen is vannak, mint ahánynak látszanak. Jókedvem van. Szórakoztat, ahogyan szalad a papíron a tollam. Tamara miatt van jókedvem. Érthető. De nem egészen. Anyával kettesben ebédeltem, mert Éva már tizenegykor elsöpört. (Előzőleg veszekedtek, anya meg Éva, nyilván azért, mert anya már reggel ivott egyet. Nem akartam hallani a szópárbajt. Igaz, hogy nem is szópárbaj volt. Csak Éva pattogott. Magamra csuktam az ajtót, a nővérem meg a konyhaajtóval hangszigetelte a témát. Elkeserítő ez. Hiába próbálom következetesen leblokkolni magam, mindig újra eszembe jut.) Anya aranyos volt, palacsintát sütött, az én kedvemre, mert ő nem eszi. A szeme nedves volt vagy fátyolos. Ebéd közben közömbös társalgási gyakorlat, hogy egész délelőtt sütött a nap, most meg már borús az ég, és fülledt a levegő. Anya bevett még egy fejfájás-csillapítót. Néztem a szomorú szemét, a szorgalmas mosolykísérleteit, és már nem ízlett a számban a palacsinta, és kevés volt a levegő, és inkább valahol máshol lettem volna már. Ebéd után anya még ott maradt a konyhában. Észrevétlenül osontam volna ki a lakásból, de meghallotta, hogy nyitom az előszobaajtót. - Vigyél magaddal kulcsot. Ha megjössz, ne csengess, lefekszem... Zsebre vágtam a kulcsot. A lépcsőházban megérdeklődtem magamtól, hogy hová is megyek. Nem kaptam választ. Egy biztos: ki a házból, az oxigén nyomába. A parkolón is megpuhult az aszfalt a forróságtól. A mi öreg Volkswagenünk hiányzott a helyéről. A mészcsíkokkal kiadagolt parkolóhelyek mind üresek voltak, csak a fehér Volvo aludt a helyén, szokás szerint precízen leponyvázva. A tulaj a C lépcsőházban él, ha él. Mert már jó ideje nem volt alkalmam megtekinteni. Amikor legutóbb láttam, stikában kénytelen voltam a memóriám által állományba venni a lényét, amely kissé különbözik a normálistól. Ugyjárkál a lábaival, mint egy automata, és mindenkinek a feje fölé bámul. Nem komplett. Hazahozni külföldről egy ilyen menő járgányt, aztán csak aszalni itt a ház előtt, ez nekem irracionális. Akkor inkább barkácsoljon egy barokk vitrint a krapek, és tartsa abban a Volvóját. Éva egyszer vacsora közben azt mondta, hogy az újságban írtak erről a szivarról is, erről a Volvo-tulaj ról, hogy ez egy külkereskedelmi üzletkötő, és sötét alak, mivel külföldön üzletkötés közben a kapitalisták lepénzelték. De Éva ezt még a télen mesélte, és a pasast azóta is
többször láttam, és a Volvo is itt van, vagyis nem vitás, hogy kimosakodott, illetve kihúzták a löttyből... Hagyjuk, nem érdekes. Ez van. Tehát a jelszó: fanyar humor és egészséges anyagcsere. Elcsellengtem a szökőkútig, mert már messziről kiszúrtam, hogy ott néhány trópusálló srác fejel. Csak az egyiknek az izzadt álarca volt ismerős (Dobos a B lépcsőházból). Megtámaszkodtam félkönyékkel a lábmosó lány szobrának a térdén, bámultam a srácokat meg a kockás labdát és ásítoztam. A szobor kőtérde meleg volt. Aztán valamelyik srác kiáltott hogy beállhatok helyette, mert ő már éppen elég folyadékot veszített. Leráztam a vállamról a dzsekit, lehúztam a trikómat, és rábíztam a holmit a szoborra. A dzseki enyhén bő volt a lábmosó lány vállára. Jólesett megmozgatni a bőröm alatt az álmos izmokat, és közben a szél is előkerült, kellemesen hűsítette a meztelen fölsőtestemet. A fejem tűrhető formában volt, két éles, sarkos lövésemet csak bámulta a srác, aki a két facsemete karóközé kinevezett kapuban védett. Gyárthattam volna felhőfejest is az egyik jó labdából, de ahhoz túl rohadt volt a meleg, hogy helyből ugorjak magast egy méterre. Éppen akkor hallottam meg a nevem, amikor lemondtam a felhőfejesről. - Hajrá, Fábián! Odanéztem. Betli állt a szökőkút mellett egy csajjal. Fejjel már nem értem volna el a labdát, ahogy jött, kénytelen voltam kézzel leemelni. És amikor megint odanéztem, ahol Betli állt (oda kellett néznem, mert valami nem stimmelt az összképben), már tudtam, kivel van. Tamara volt a III/C-ből és a klubdélutánról. Kék antilop miniszoknya, ujjatlan blúz, szoknyán kívül viselve, sarkatlan saru, a hosszú szőke haja hátul összekötve a tarkója fölött, hogy ne melegítse a nyakát. (Most, hogy írom, kénytelen vagyok megállapítani, hogy bűnügyi pontossággaljegyzőkönyveztem a személyleírását. Ha annyi sok krimit olvasnék, mint Korompai, biztosan az időpontot is jegyzőkönyveztem volna. Tovább fejeltem a srácokkal, Betli pedig csak állt ott a lánynyal. Zavart a jelenlétük, pedig nem akartam törődni velük. Kétszer odanéztem, és mind a kétszer hülyén fejeltem. És már tudtam, mi zavar. Hogy a lány - Tamara - miért éppen egy ilyen negatív képződménnyel van együtt, amilyen Betli. Egy ilyen szófosó, nagyképű, pénzzel kitömött nyeglével, aminek az egész suli tartja (ha nem is az egész suli, de az osztály többsége frankón így jellemzi Betlit, kivéve azt a néhány leértékelt alakot, akik kihasználják, hogy Betli helyettük is fizetni kegyeskedik, ahová járnak, például a "Póló"-ban is, ahol a disc jockey miatt gyülekezik a környék ifjúsága). Ugy csináltam, mintha elügyetlenkedtem volna, és a labda a fejemről kecses ívben belerepült a szökőkút medencéjébe, Betli és a lány mellé. Nagyot csobbant, és bőven lepermetezte őket üdítő, hideg vízzel. Tamara könnyedén odább szökkent, Betli viszont csak állt, vízpöttyösen, amíg eszébe nem jutott, hogy a karjával letörölje a pattanásos képéről a vizet.
Odamentem hozzájuk. - Szíves elnézést kérek. Véletlen volt. Tamara nevetett: - Kösz, semmi vész, nekem inkább klassz volt. A nedves blúza rátapadt a mellére. Én meg néztem, pedig nem akartam nézni. Borzongott a tarkóm, ugyanúgy, mint amikor először láttam igazi élő, meztelen nőt (azóta se másikat), Éva barátnőjét, Incit, akire véletlenül nyitottam rá a fürdőszobánk ajtaját, mert Éva nem tájékoztatott, hogy van bent valaki. Tamara észrevette, hogy a mellét bámulom, megfogta a blúzát és meghúzogatta, ne tapadjon a bőrére. Hirtelen a nap is kibújt a felhők közül, de olyan forrón, hogy föl kellett néznem, mi újság odafönt. Tamara pedig azt mondta: - Árnyékot is kereshetnénk valahol, mi a véleményed? Az egyik srác, aki a kapus volt, kiáltott, hogy folytatjuk-e. Intettem, hogy részemről vége a sportnak, Tamarának pedig azt mondtam: - Strandra kellene, itt a városban az árnyék se igazi. - Hát akkor miért nem vagy strandon? - kérdezte. - Mert tanultam, és megyek is vissza nemsokára. Ez az unalmas valóság. - Megnéztem az órámat. Háromnegyed három volt. A hangsúly miatt még egyszer kijelentettem: - Nemsokára. Legyezte a bőrét a blúzával: - Kár. Egy fagylaltra sincs már időd. - Nem kérdezte, csak inkább mondta, kedvetlenül. És még egyszer: - Kár. - Na, egy fagylaltra! - Betli már ott állt közöttünk. - Gye re, te is a vendégem vagy. (Ezt nekem mondta) Tamara ránézett Betlire, de csodálkozva, mintha csak akkor vette volna észre, hogy Betli egyáltalán ott tartózkodik. - Azt hittem, hazamentél már. Ha Betli képén a pattanások rügyek lettek volna, kifakadtak volna. Megjátszotta, hogy humorra veszi, amit Tamara mondott, de nem volt Oscar-díjas a mosolya. - Ugy érted, hogy ne legyek erénycsősz? Tamara aranyosan bólintott, és mosolygott is hozzá: - Ugy. - Odament a lábmosó szoborhoz, leakasztotta róla a trikómat és a dzsekimet, aztán meglobogtatta a két cuccot hogy menjek értük. Betli lekopott, ez a lényeg. Én pedig..elégedett voltam, hogy lekopott. Plusz: észre is vettem, hogy elégedett vagyok. Tehát, hogy örülök. Annak, hogy kettesben maradtam Tamarával. Mire odaértünk a "Póló" kertjébe, Tamara blúza megszáradt. A kertben az asztalok fölé már kirakták a nagy napernyőgombákat, de így is csak két-három asztalnál volt létszám. Amint leültünk, nálam egyszerre beállt az áramszünet. A dzsekim zsebében találtam egy nyomorék cigarettát, azzal idétlenkedtem, hogy szívható állapotba egyenesítsem, pedig nem is volt kedvem a füsthöz. De egyszerűen nem jutott eszembe semmi, hogy kérdezzek vagy mondjak valamit. Abszolút vákuum az agyban. Ránéztem Tamarára. Nevetett.
Rajtam, természetesen. - Miért vagy zavarban? - Én? - Fölfelé néztem, és az ernyőgomba alá fújtam a füstöt. - Zavarban? Nem jellemző. - Tudom. - Megint nevetett. - Azért aranyos, hogy zavarban vagy, mert nemjellemző rád. Gondoltál rám tegnap óta? - Miért? - Csak azért kérdeztem, mert hülyébb nemjutott eszembe. - Javít a helyzetemen, ha gondoltam? Jött egy fehér kötényes női csontkollekció, hogy érdeklődjön, mit óhajtunk rendelni, pedig nem is érdekelte. Két fagylaltot kértünk, vegyesgyümölcsöt. A nő nézésén nem látszott, hogy eljutott-e az agyáig, amit mondtunk. Tamara rákönyökölt az asztalra. Egy ideig csak nézett, én pedig tűrtem, aztán kipattant az ötlete, hogy mit kérdezzen. - Mi a hobbid? - Semmi. - Olyan nincs. - Ezt határozottan mondta. - Hobbi nélkül az embert megölné az unalom. Sajnos, időnként még hobbival is. Nos, mi a hobbid? - Focizok, de éjjel nem ébredek föl, hogy labdaéhségem van. Tehát lenne helyem a magyar válogatottban is. Megint nevetett. Szépek a fogai, mint a Pepsi-reklámon a csajnak, aki szalmaszálon szívja a kólát, és ettől állatian boldog. - Jó nálam a humorod. De olyan nincs, hogy valami hobbi... Például tudom, hogy röplabdázol is. Láttalak. - A röplabda, azt muszáj - mondtam. - De nem hobbiból. A suli érdekében. Hirtelen rám jött, hogy megmondjam neki az igazat. Nem hiszi el, és így lesz oké. - Kapaszkodj meg: naplót írok. Már egy éve. Nézett rám, de úgy csodálkozott, hogy abban nem volt megjátszás. - Komoly? Nem most találtad ki? Vállat vontam. Igazam lett, nem hitte. - Komoly. De vannak benne vicces részek is. Már nem csodálkozott. Nem is nevetett, és nem is mosolygott. Azt hittem, mondani akar valamit, de aztán nem mondott semmit. Közben a csontváznő elénk lökte a fagylaltokat. A számlát is. Csupa bizalomból az ifjúság iránt. Hogy hátha lelécelünk fizetés nélkül. Aztán egyenként guberálta le elém apróban a visszajáró pént, de csak addig, hogy négy forint még hiányozzon. Kotort a zsebében, mintha a négy forintért nyomozott volna. Tehát négy forint borravalót szavazott meg magának. Mondtam, hogy köszönöm, ő pedig nem mondta. Amikor megettük a fagylaltot, megérdeklődtem: - Most mi legyen? Kivonultunk a "Póló" kertjéből. - Merre? - kérdeztem. Tamara vállat vont: - Tévelyegjünk. Csak úgy. Ha mégis van időd. Mert, ugye, fenyegetőztél, hogy ma még tanulni akarsz. - Még hosszú a nap - mondtam. Meg egyszerre csak nem
volt már legyőzhetetlen bennem az inger a tanulás iránt. - Nézzünk vonatokat. Nem volt versenyképes ötlete. Lustán csellengtünk a vasút felé. A fölüljárónál rákönyököltünk a korlátra, és bámultuk a síneket. Fényesek voltak. Vonat nem jött, csak egy árva dízelmozdony húzott el alattunk. Ugy dohogott, mint az öreg Jumik szokott a szomszéd balkonon. Tamara egyszer csak rám nézett: - Becsületszavadra, hogy naplót írsz? Nem értettem, minek hozza elő újra a naplót. - Annyira hihetetlen? - Véletlenül belenéztem a szemébe. Kék volt, mint némelyik napszemüveg színe. - Minden este írom. Hülyeségnek tartod? Tamara erre nem felelt. A síneket nézte. Végre jött egy vonat. Minden kocsi minden ablaka tele volt emberekkel. Meleg lehetett a vonaton, mint a szaunában. Tamara nevetett. - Tudod, állati furcsa, hogy mi még sohase futottunk össze a suliban. Most meg egyszer csak mégis. - Csodálkozol? Egy olyan nagyüzem, amilyen a mienk... Annyian vagyunk már, mint a kínaiak. Ti különben is a másik épületben. De a ti udvarotokon legalább fák is vannak. Lebiggyesztette a száját. - Fák... Minden levél szürke, mert vastag rajtuk a por. Megint hallgatás egy ideig. Aztán: - Kivel jársz? - Tömény közömbösen akarta kérdezni. Mérsékelt teljesítményt nyújtott. - Amadé Katival vagy Kollárral? Váratlanul ért a kérdés. Azt hiszem, idétlenül vigyorogtam. - Neked melyik a szimpatikusabb? Mert egyikkel se. Nem nézett rám, még ásított is. - Hát akkor kivel? - Az árnyékommal. Ha napos az idő. És ha működik a közvilágítás. Eléggé összeszoktunk egymással. Nem ünnepelte a humoromat. - Utálom, ha át akarnak verni. Azt meg különösen, ha valaki jellemtelen, vagyis letagadja a csajt, akivel jár. Sikerült neki, hogy megint meglepjen. Ránéztem, hogy azonos-e. Azonos volt, hát megérdeklődtem: - Elmentek nálad otthonról? Dijazol te engem, hogy hazudjak neked? Először is: semmi közöd hozzá, kivel járok. Másodszor: akkor se tagadnám le, hogyjárok, ha akarnék tőled valamit, de nem akarok. Harmadszor: el is tűnhetek, ha túltengek itt melletted. Olyan jókedvűen nevetett, mintha egy perccel elöbb nem is ő lett volna megbuggyanva. Mind a két kezét rátette a vállamra, és odahúzta a homlokához a homlokomat. Össze is koccantotta a fejünket: - Először is: tudod, hogy milyen aranyos vagy? Másodszor: harapós kutya, szájkosarat neki! Rápasszírozta a nyitott száját a szájamra, hogy ha akartam volna, akkor se tudtam volna kinyitni. Már nem volt bennem áramszünet, mert éreztem, hogy