Csepeli György Örkény Antal NEMZETEK A LELKEKBEN - NEMZETI IDENTITÁS A VILÁG 23 ORSZÁGÁBAN A nemzetközi szociológiai együttműködés páratlan vállalkozása az a program, melynek keretében évente teljesen azonos kérdőívet kérdeznek le a világ számos országában, mindenütt az ország lakosságát reprezentáló mintán. E vállalkozás során került sor 1995-ben a nemzeti identitás összehasonlító vizsgálatára 23 országban. Az országok Európa nyugati és keleti felét meggyőzően képviselték, s ugyancsak kielégítőnek mondható az egykor Európából indult bevándorlók által alapított tengerentúli országok jelenléte is. Latin-Amerika, Afrika hiánya kiáltó. Ázsiát Japán képviselte, az egykor volt harmadik világot pedig a Fülöpszigetek. Az adatfelvétel buktatói Minden országban a szociológusok maguk bonyolították az adatfelvételt, és ugyanők teremtették elő a pénzt 1, majd az adatokat egymás rendelkezésére bocsátották. A vizsgálatban részt vett 23 között szerepel Németország. A német lakossági minta egyik fele a hajdani Kelet-Németországot, másik fele pedig Nyugat-Németországot képviseli. A magyarországi vizsgálat eredményeiről egy korábbi cikkben már beszámoltunk. (Csepeli Örkény 1996) Ebben a cikkben a lehetőségekhez képest népszerű formában számot adunk az első, legérdekesebb eredményekről (Csepeli 1997). A kérdőív zárt kérdéseket tartalmazott, ami azt jelenti, hogy a válaszadóknak az egyes országokban jórészt az egyes előre megadott szöveges válaszlehetőségek között kellett választani, illetve skálák segítségével fejezhették ki a nemzeti hovatartozással kapcsolatos érzéseiket, nézeteiket, véleményeiket. A kérdőív összeállítása nemzetközi kutatásokban nagyon nehéz A mindenki által kérdezett kérdések közé csak azok kerülhetnek, amelyeket minden ország kutatói jóváhagynak. Az így megtalált közös nevező a primitívebb, egyszerű kérdéseknek kedvez, s a bonyolultabb kérdéseket eleve kiszűri. A részt vevő szociológusok eltérő hipotézisei és kulturális háttere pedig lehetetlenné teszi a szigorú elméleti logika érvényesítését. Két példát említsünk. Bár szerettük volna, de az ütköző álláspontok miatt nem tudtuk elfogadtatni azt a kérdést, mely a születés és a nemzeti hovatartozás között észlelt kapcsolatot feszegeti. Ugyancsak nem tudtuk beiktatni a kérdőívbe kisebbségek helyzetére vonatkozó kérdéseket. Az eltérő politikai kultúra talaján eltérő terminológiák alakulnak ki, amelyeket nem lehet összeegyeztetni. Tudomásul kellett vennünk, hogy az angolszász terminológia szerint a nemzeti kisebbség nálunk használatos értelme felfoghatatlan. 1 A magyar adatfelvételt a TARKI bonyolította, és az OTKA 013875 számú támogatása tette lehetővé. A kutatást kezdettől fogva támogatta Kolosi Tamás. A kutatásban részt vett Sághy Matild és Róbert Péter. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk. 1
Államnemzet és kultúrnemzet A kutatás eredményeinek feldolgozása során abból a hipotézisből indultunk ki, hogy a Bibó István és Szűcs Jenő által feltételezett európai nemzetfejlődési típusok nem üres absztrakciók, hanem mind a mai napig élő, empirikus szociológiai eszközök révén mérhető tudati megnyilvánulások. A nemzet történelmi kialakulását a társadalomban való létmódját tárgyaló irodalom nem egységes, de abban Breully (1982) kivételével szinte minden szerző megegyezik, hogy a nemzetet egyaránt lehetséges politikai szerveződésként és kulturális mintaadókért felfogni (Eley, 1981). Ha a politikai dimenziót részesítjük előnyben, akkor az állampolgárság jogi státusa és az attól elválaszthatatlan szövevényes intézményrendszer (Marshall, 1973) lesz a nemzet meghatározásának döntő elméleti kerete. Ha a kulturálisdimenziót választjuk, akkor a nemzeti csoportban elfoglalt tagság meghatározó szempontjai jogilag felpuhulnak, s a születés, az anyanyelv, a kulturális normák és értékek elfogadása válik meghatározóvá, amivel szükségképpen együtt jár a nemzet meghatározásának olyan megközelítése, mely felértékeli a pszichológiai és erkölcsi szempontok alapján szerveződő közösségi kötelékek szerepét. A két felfogás egyikének megfelelő típust hagyományosan politikai vagy államnemzetnek nevezik, míg a másik típus neve a kultúrnemzet. Amennyiben a nemzetté válás folyamatát a modernizációs fejlődéssel kötjük össze, akkor szembetűnő, hogy Nyugat-Európában az államnemzeti fejlődés vált uralkodóvá, s a modernizációs deficittel küzdő Közép- és Kelet a kultúrnemzetté válás útja volt járható. A politikai és a kulturális alapú nemzeti meghatározások természetesen csak ideáltipikusan válnak szét. Vizsgálatunk egyik alapvető célja éppen az volt, hogy megnézzük, hogy az ideáltipikusan különböző történeti nemzetfejlődési típusok az empirikus szociológiai kutatás segítségével rekonstruálható mai nemzeti tudatállapot szintjén mutatnak-e vagy sem tényleges különbségeket. (Csepeli-örkény 1998) Hipotéziseink Ha az eltérő társadalomtörténeti pályák által determinált nemzetfejlődési különbségek ma is élnek, akkor arra számíthatunk, hogy Nyugat-Európában magasabb arányban fogunk olyan válaszadókat találni, akiknek nemzeti identitását az inkluzivitás, a tolerancia, a politikai lojalitás és az önmeghatározás szabja meg. Ezzel szemben a kultúrnemzeti típus mai továbbélését az exkluzivitás, az intolerancia és etnocentrizmus fogja mutatni. A politikai nemzetfelfogás nem tagadja a nemzeti lét kulturális dimenzióját, de az állampolgársághoz fűződő jogok és kötelességek közösségét legalábbis egyenrangúnak ismeri el a poetikai narratívák terében elképzelt nemzettel. Ezzel szemben a kulturális nemzetfelfogás az állampolgárságot mint a nemzeti identitást disszonanciával telítő tényezőnek tekinti, hacsak nem esik egybe kulturálisan megkonstruált nemzethez való 2
tartozással. Egy 1997 őszén Erdélyben, az ott élő román és magyar lakosságot reprezentáló mintán végzett kutatásunk során például azt tapasztaltuk, hogy az erdélyi románok 76 százaléka teljesen vagy részben egyetértett azzal az állítással, hogy sokkal szívesebben vagyok román állampolgár, semhogy bármely más ország állampolgára legyek. A romániai magyarok közül viszont csak 47 százalék fogadta el ezt az állítást. Feltesszük, hogy a történelmi körülmények hasonlósága erősebb determinánsa a nemzeti fejlődésnek, mint a puszta földrajzi helyzet. Ha a feltevésünk igaz, akkor az Írországban, Olaszországban tapasztalt nemzeti identitásminták jobban hasonlítanak majd a közép- és kelet-európai országokban talált változatokhoz, mint a többi uniós országban domináns nemzeti tudati alakzatokhoz. A kutatásban részt vevő tengerentúli országok (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) nemzeti keretei a politikai nemzet mintái szerint alakultak. Ennek oka, hogy mindegyikük nyugateurópai gyarmatosítás műveként jött létre, amit az őslakosok kiirtása, megtizedelése, majd a kezdetben zömmel Európából irányuló bevándorlás követett. A bevándorlás révén keletkező származási tarkaság következményei csakis az állampolgárság egységesítő hatása révén oldódhattak fel. Feltevésünk szerint e négy tengerentúli országban tapasztalható nemzeti identitásmintáknak még ma is döntő eleme a politikai nemzet mintája. Ezzel egyidejűleg egy ellentétes tendenciára is számíthatunk. A globalizáció eredményeként bekövetkező új migrációs tendenciák diaszpórákat hoznak létre, melyek tagjai már nem érzik az asszimiláció szükségét, s ellenhatásként kivívhatják a többségi társadalom rasszista alapon megfogalmazott rosszérzését (Bhabha, 1993). Más nemzetközi összehasonlító kutatásokból tudjuk (Örkény, 1997), hogy Japán, bár a világkapitalizmus meghatározó szereplője, semmihez sem hasonlít. Eredményeink alapján nem sokat tudunk arról mondani, hogy mit jelent japánnak lenni a világban, de az biztos, hogy a japán identitás nem gyömöszölhető be az európai társadalomfejlődés alapján rekonstruált nemzeti identitásminták Prokrusztész-ágyába. Kellő összehasonlítási alap híján a Fülöpszigetek lakóinak nemzeti identitására vonatkozó eredményeinket is óvatosan kell kezelnünk. Spontán nemzeti identitás A nemzeti hovatartozás pszichológiai ereje abból adódik, hogy a személy alternatívátlannak éli meg hovatartozását, és feszültség keletkezik benne, ha felmerül a választás lehetősége. A nemzeti identitás spontaneitása az itt élned, halnod kell maximájából táplálkozik, melynek származékai magától értetődőség, az ismerősség, az otthonérzet. A nemzeti identitás erejét a közvetlen környezethez való kötődéshez, valamint a tágabb, kontinentális kiterjedésű ragaszkodáshoz viszonyítva vizsgáltuk. A lokális ragaszkodás a világ minden országában meglehetősen erős, ám az egyes országok között nem jelentéktelenek a különbségek. Legalacsonyabb értékeket az Egyesült 3
Államokban, Nagy-Britanniában, Hollandiában, Ausztráliában, Kanadában és Új-Zélandon találtunk. A posztszovjet változások okozhatták, hogy Oroszország inkább ide tartozik. Ezzel szemben a helyi kötelékek erősnek tűnnek Japánban, Magyarországon, a Fülöp-szigeteken. Az országgal, mint a nemzet földrajzi-társadalmi terével való azonosulás értéke a Fülöpszigeteket kivéve minden országban magas. (A legmagasabb érték egyébként Magyarországon fordul elő.) A kontinentális azonosulás kérdése az európai országok esetében értelmes igazán. Itt a fő tendencia az, hogy a közép- és kelet-európai országok rendre magasabb azonosulási értékeket mutatnak mint a nyugat-európai országok. Oroszországban viszont az emberek láthatóan lemondtak az európai viszonyításról. Vizsgáltuk a migrációs hajlandóságot is. Az országhoz való ragaszkodás magas értékeinek ismeretében nem meglepő, hogy a migrációs hajlandóság egészében véve nem túl jelentős: a Fülöp-szigeteken a legmagasabb, de már láttuk, hogy itt a legkisebb mértékű az országgal való azonosulás. A világon ma a japánok, a magyarok és a csehek hajlamosak legkevésbé kivándorolni. A nemzetnév jelentése Minden nemzet első és legfontosabb feladata, hogy neve legyen. Pszichológiailag hatékony név hiányában nincs és nem is lehet nemzeti identitás. A név, másképpen kategória hozza létre az észlelésben a nemzeti egység látszatát, és a név teremti meg a nyelvben a nemzeti jelentések univerzumát, melyen keresztül válik lehetővé az adott nemzetnek tulajdonított valóság látása. A kérdés csak az, hogy milyen előfeltevések szabják meg alkalmazását, milyen alapon teszik lehetővé valaki számára, hogy magát a nemzethez sorolja, illetve milyen alapon vonják meg tőle ezt a jogot. A kérdőívben hét szempontot adtunk meg. (Mint már említettük, a származás sajnos hiányzott a felkínált szempontok sorából.) A felsoroltak közül vallási hit ereje és a vallási hovatartozás tűnt a legkevésbé meghatározó szempontnak. E tekintetben csupán a Fülöp-szigetek és Bulgária volt a kivétel: ezekben az országokban a vallási azonosság része a nemzeti identitásnak. Viszonylag magas értékeket találtunk Lengyelországban és Írországban is, ami talán nem meglepő, hiszen e két országban a katolikus egyház nemzeti egyháznak számít. A világon az önmeghatározás és az állampolgárság számít leginkább, ha valakinek a nemzeti hovatartozását kelt meghatározni. E két szempont mind a 23 országban magas értéket ért el. A politikai lojalitás viszont már megosztja az országokat: egyes országokban nagyon számít (p1. Norvégia, Svédország, Lettország, Kanada, USA), más országokban viszont kevéssé számít a nemzeti hovatartozás odaítélésekor (pl. Magyarország, Japán). Legkevésbé a lakóhely és a születési hely tűnik meghatározónak, bár az egyes országok között e két szempont szerint 4
jelentős különbségeket látunk. Nem véletlen, hogy a hagyományosan bevándorlási célpontnak tekintett országok körében rendre alacsonyabb értékeket találunk. Ha az adatfeldolgozáskor a kérdőívben felkínált szempontokat (a vallást kivéve)együtt kezeljük, akkor két struktúra bontakozik ki. Az egyik struktúrában együtt jár a születési hely, az állampolgárság és a lakóhely, míg a másik struktúrában az anyanyelv, a politikai lojalitás és az önmeghatározás találkozik. A nemzeti identitásra vonatkozó hétköznapi tudásban az állampolgárság eszerint nem elsősorban mint jogi kategória, hanem mint adottság jelentkezik, aminek alapján Habermasszal szólva nem zárható ki egy újfajta, állampolgárságra alapozódó sovinizmus sem. Ezzel szemben a másik struktúra nyitottabb nemzeti felfogásra utal, bár az adott nemzeti nyelv anyanyelvként történő előírása a nyitottság ellenpontjaként is értelmezhető. Ezeket a struktúrákat a következőkben faktoroknak fogjuk nevezni. Inkább kizárónak, mintsem befogadónak tekinthető nemzeti identitásminta, mely az első faktoron magas pozitív és a második faktoron negatív értéket mutat. Ide tartozik Lengyelország, Magyarország, Csehország, Oroszország, Írország, Spanyolország és a Fülöpszigetek. Extrém módon kizáró típus Japáné. Inkább befogadónak, mintsem kizárónak tekinthető az a nemzeti identitásminta, ahol az első faktor magas negatív, a második faktron magas pozitív értéket látunk viszont. Ide tartozik Svédország, Norvégia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Nemzeti elidegenedettségre utal, ha egy országban mindkét faktoron negatív az érték. Erre példa Hollandia és (mindkét) Németország. Mindkét faktoron magas az érték az Egyesült Államok és Ausztria esetében. A nemzetnév hatálya alá vont terület integritásához való ragaszkodás általánosnak mondható. (Különösen ez a helyzet Magyarországon, Bulgáriában és Írországban.) A szeparatizmus elismerése azonban megjelenik azokban az országokban, ahol a föderatív szerkezet a közelmúltban megbomlott, vagy ahol napirenden van egyes régiók önálló államként való elszakadása.(erre példa a volt Csehszlovákia, a volt Szovjetunió, Olaszország, Nagy- Britannia és Kanada esete.) Németország nyugati felében viszont a szeparatizmus elismerése gyakoribb, mint a keleti félben. Etnocentrizmus Az etnocentrizmus az antropogenezis ősködében kialakult hovatartozási minta, melynek érzelmi erejét mutatis mutandis felhasználja a modern nemzetállam is, függetlenül attól, hogy a nemzeti társadalom tagjainak meghatározási készletét a politikai vagy a kulturális nemzet ideológiai eszköztárából meríti. A németek kivételével minden országban nemzetközi sportesemények alkalmasak leginkább etnocentrikus érzések generálására. Különösen élen járnak ebben a posztszocialista országok, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az államszocializmus alatt a nemzetközi sportszereplés a nemzeti azonosulás szinte egyetlen legitim megnyilvánulása volt. 5
Pszichológiailag megélt politikai szuverenitás szuverenitás híján a nemzeti sportsikerek kompenzációs funkciót töltöttek be. A posztszocialista országokban még ma is nagyon gyenge lábakon áll a szuverén nemzetállamiság tényének elismerésére alapozott politikai etnocentrizmus. A morális relativizmus azonban népszerű a posztszocialista országokban, kivéve a hajdani Csehszlovákia utódállamaiban élőket, akiket Masaryk emléke mintha visszatartana annak elismerésétől, hogy akár igaza van, akár nincs, saját országom mellett ki kell állnom. Ez a fajta etnocentrizmus azonban teljességgel idegen a mintába bekerült legtöbb országtól. Az állampolgári sovinizmusról mondottakat támasztja alá, hogy a bevándorlási célpontnak tekintett országokban igen jelentősek az állampolgárságra alapozódó etnocentrizmus tartalékai. Mintha ezekben az országokban megtelt volna a hajó. A nemzeti büszkeség igazolása A büszkeség általában a személy saját sikereinek magtapasztalása, vagy saját személyes teljesítményeire vonatkozó előnyös társadalmi összehasonlítás okán az életvilágban keletkező pozitív érzés. Nem könnyű kérdés annak megválaszolása, hogy miként jön létre a büszkeség abban az esetben, amikor forrása nem a személy, hanem csak a személy csoporthovatartozása. Elvileg egészen más eset, ha valaki arra büszke, hogy kiváló zeneszerző, mintha arra büszke, hogy a nemzet, melynek tagja, Bartókot vagy Muszorgszkijt adta a világnak. A nemzeti identitást érzelmileg a nemzeti büszkeség a nemzeti büszkeség alapozza meg, s ezáltal hidat képez a személy saját személyes jóérzéséhez, mintegy megtoldja, kiegészíti a személyes identitás érzelmi alapjait. Adataink szerint, egyáltalán meglepő módon, az emberek, tartozzanak bármely nemzethez, büszkék nemzeti hovatartozásukra. Nem mindegy azonban, hogy mivel igazolják büszkeségüket, mit mondanak érvként. Akárcsak a személyes büszkeség esetében, az igazolásul szolgáló sikerek származhatnak kézzelfogható, empirikusan ellenőrizhető teljesítményekből, illetve alapulhatnak olyan társadalmi összehasonlításon, melynek közege a kommunikáció. A kérdőívben 10 lehetséges indokot soroltunk fel, s mindegyik kapcsán megkértük a válaszadókat, hogy egy négyfokú skálán jelöljék meg, hogy az adott téma milyen mértékben ad alapot számukra nemzeti büszkeségre. A demokratikus berendezkedés Kanada és az Egyesült Államok polgárai számára ad leginkább alapot nemzeti büszkeségre, míg leghátul Oroszországot találjuk az országok listáján. A nemzetközi politikai befolyás ugyancsak Kanada és az Egyesült Államok esetében büszkeség formáló tényező, míg Oroszország, Szlovákia, Magyarország, Olaszország esetében csak kismértékben az. Gazdasági teljesítményeikre leginkább az amerikaiak, japánok, ausztrálok és németek büszkék. Legkevésbé a posztszocialista országokban él ez a fajta büszkeség, de különösen vonakodóak az oroszok. 6
A jóléti állam szociálpolitikai vívmányainak megroppanása arra utal, hogy a jóléti intézményeikre korábban oly büszke svédek most már nem emelkednek ki a sorból, miközben jelentősen megelőzi őket Ausztria, Kanada és Hollandia. Leghátul találjuk megint az összes volt szocialista országot, melyek lakóiból egyébként teljesen megalapozottan a szociálpolitikai intézmények okán érzett nemzeti büszkeség nagymértékben hiányzik. A volt szocialista országok lakói a nemzeti sportteljesítményekkel és kulturális teljesítményekkel kárpótolhatják magukat. A volt Kelet-Németország lakói inkább élnek a sportteljesítmények kompenzatorikus örömeivel, mint az egykori nyugatnémetek, bár az ilyen sportteljesítményeikre leginkább a bolgárok és az új-zélandiak büszkék. Kulturális teljesítményeiket pedig az olaszok és az írek hangsúlyozzák szívesen. A hadsereg Josef Svejk hazájában számít legkevésbé büszkeségforrásnak, s leginkább a lengyelek illetve a spanyolok büszkék hadseregükre. A történelemből a jelenbe tekintve legjobb írnek vagy bolgárnak lenni. A múlt legkevésbé a németek szemében ad alapot a nemzeti büszkeségre. Az emberi jogok helyzete egészében véve sehol sem képez okot a nemzeti büszkeségre. Legkirívóbb (vagy legkritikusabb?) Lettország és az olaszok reagálása, ahol az átlagérték még a kettőt sem éri el. Ha azt nézzük hogy a felkínált érvek milyen logikai rend szerint szerveződnek, akkor kettős szerkezetet látunk. Az egyikben, mely az államnemzeti ideológiának megfelelő logikai rendben szerveződik, a kemény politikai, gazdasági érveket találjuk. Ezzel szemben megkülönböztethető egy puhább témákat maga köré szervező, a kultúrnemzeti ideológiának megfelelő logika, melyben nemzeti büszkeség okai a társadalmi kommunikáció terébe emelve válnak valósággá. Az országok eszerint négy típusba sorolhatók. Az első típusban azok az országok találhatók, ahol a nemzeti büszkeség mindkét logika mentén megnyilatkozik (USA, Ausztrália, Új- Zéland, Írország, Nagy-Britannia). A második típusban a nemzeti büszkeség forrása a kommunikáció révén konstruált társadalmi valóság, miközben a kemény érvek negatív értékeket mutatnak. (Itt fordul elő Magyarország, Oroszország, Bulgária, Szlovénia és Olaszország.) A harmadik típus fordított helyzetet mutat: a büszkeség forrása a politikai-jogigazdasági szféra, szemben a kommunikációs szférával (Japán, Ausztria, Németország, Svédország, Norvégia, Hollandia). A negyedik típus egyik logika mentén sem mutat pozitív értékeket (Csehország, Lengyelország, Lettország, Szlovákia, Spanyolország, Fülöpszigetek). A büszkeség fordítottja a szégyen, melynek bevallása és fenntartása jelentős feszültséggel telíti a nemzeti hovatartozást. A nemzeti szégyen elismerése önkritika, melynek forrása a nemzeti hovatartozás és a bűn történeti kapcsolatának elismerése. A németek és az oroszok vezetnek a nemzeti szégyen elismerésében. (Ötfokú skálát használva, a két nemzeti minta esetében 4 fölötti átlagértéket találunk.) 7
Ideologikus nemzeti identitás A nemzeti ideológia azoknak a tételeknek a koherens együttese, amelyek a nemzeti hovatartozást tudatosan valló személyek számára vezető értékként fogalmazzák meg a nemzeti szuverenitást és az általa megvalósítani vélt nemzeti hivatást. A klasszikus nemzeti ideológiai tételek közül politikai, gazdasági és kulturális témájú állításokat fogalmaztunk meg a kérdőívben. Kontrollként olyan tételeket is bevettünk a kérdőívbe, melyek elfogadása arra utal, hogy a válaszadó a nemzeti értékek létét is, a nemzeti szuverenitást is elismeri. A gazdasági nacionalizmus (protekcionizmus) szinte minden országban szerfölött erősnek mutatkozik. Az átlagérték legmagasabb Bulgáriában, és igen alacsony Hollandiában, valamint Japánban. A keletnémet nyugatnémet összehasonlítás a keletnémetek gazdasági nacionalizmusát mutatja. Az antiliberális nacionalizmust egy olyan állítással mértük, mely közvetlenül kapcsolódik a gazdasági nacionalizmushoz. Magyar viszonyok között a kérdésnek különös aktualitást ad az 1997-es politikai hisztéria. Mint ismeretes, e hisztéria eredményeként sikerült megakadályozni a földtörvény módosítását, mely elvileg külföldiek számára is lehetővé tette volna a termőföld megvételét. Adataink szerint a posztszocialista országokban a föld nemzeti fétisnek számít, de itt találjuk az osztrákokat és az új-zélandiakat is. Legkevésbé a németek és a spanyolok féltik földjeiket a külföldiektől (bár a keletnémetek jobban tartanak a külföldiektől, mint a nyugatnémetek). A politikai nacionalizmus alaptétele, miszerint az ország érdekeit keményen, akár más országokkal való konfliktus árán is képviselni kell. Ez a tétel meglehetős népszerűségnek örvend a világban. Kivételt képez a második világháború két nagy vesztese, Németország és Japán. E két országon kívül Hollandia, Csehország, Szlovákia és Szlovénia is a kevésbé nacionalista országok közé sorolható. A kulturális nacionalizmust azzal az állítással mértük, mely szerint a televízióban nemzeti kvótát kell megállapítani a hazai készítésű műsoroknak. Ez a gondolat a cseheket, szlovákokat és szlovéneket kivéve valamennyi posztszocialista országban népszerű. Az EU tagjai közül az osztrákok, a keletnémetek, a spanyolok, az írek és a britek pártolják inkább a nemzeti kvótákat, míg a japánok viszont szerfölött nyitottnak tűnnek. Az általunk megkérdezett nemzeti mintákban általánosnak mondható a felismerés, hogy a környezetvédelem problémái túlnyúlnak a nemzetállami határokon. Viszonylag legkevésbé osztják ezt a gondolatot a tengerentúli országokban (USA, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland) és a Fülöp-szigeteken. A nacionalizmusállításokra adott válaszokat együttesen kezelve azt látjuk, hogy a volt béketábor országaiban a nacionalizmus tartalékai nagyobbak, mint a többi országban (kivétel: Csehország, Szlovákia és Szlovénia). Posztmodern kihívások 8
A posztmodern korban a nemzeti név bűvöletében megvalósított kulturális homogenizáció modern projektje lehetetlen. A globalizáció nem ismer nemzeti határokat. A migrációs folyamatok megállíthatatlanok. Az újonnan érkezők azonban már nem hajlandók asszimilálódni. Körükben megjelenik a posztkoloniális diaszpóranacionalizmus. Másrészt a nemzetállam határain belül vagy azokon keresztülnyúlva regionális és korábban elnyomott kulturális és etnikai identitások szerveződnek újjá. A fenti problémakör részeként a kérdőívben négy kérdés segítségével vizsgáltuk az idegenekhez való viszonyt. Két kérdés a bevándorlásnak tulajdonított negatív társadalmi következményeket (bűnözés, tisztességtelen munkaerő-piaci verseny), két kérdés pedig a lehetséges pozitív körülményeket vizsgálta (gazdasági és kulturális gazdagodás). Az európai országok, valamint Japán lakói körében az idegenek és a bűnözés megnövekedése között képzett oksági kapcsolat általánosan elfogadottnak tekinthető. Kivételt képez Spanyolország, Nagy-Britannia és Írország. A hagyományosan bevándorlóországokban viszont kisebb az idegenektől való félelem. A bevándorlók által okozott munkaerő-piaci versenytől leginkább a posztszocialista országok lakói tartanak. A multikulturális perspektíva elfogadása ugyancsak ebben a körben a legkevésbé népszerű (kivéve Lengyelországot). Más kérdésekben az idegenekkel szemben mutatott toleranciát mértük. Az idegenek sehol sem számíthatnak kedvező elbánásra, kivéve Írországot, Kanadát és Spanyolországot. Egyes posztszocialista országokban (Magyarország, Bulgária, Lettország, Csehország), valamint egyes nyugat-európai országokban (Németország, Nagy-Britannia, Olaszország) kirívóan magas az intolerancia. A politikai menekültek befogadására mutatott készség általában véve magasabb. Németország ezen a téren a legnyitottabb. Leginkább elzárkózó Szlovénia. A kozmopolitizmustól a xenofóbiáig Utoljára marad hipotézisünk ellenőrzése. Ennek során először klaszterelemzés segítségével megvizsgáltuk, hogy a megélt nemzeti identitás eddigiek során tárgyalt mutatói milyen jellegzetes kombinációban oszlanak el válaszadóink között. Az egyes kombinációkat a nemzeti elidegenedés (kozmopolitizmus) és a negatív elhatárolódásból táplálkozó nemzeti azonosulás (xenofóbia) között elképzelt skála mentén hoztuk létre. Ezt követően azt néztük meg, hogy az egyes reprezentatív nemzeti mintákban az egyes válaszadói csoportok milyen arányban oszlanak meg. A megoszlást táblázaton mutatjuk be. A klaszterelemzés révén öt olyan csoportot különböztettünk meg, amelyek tagjai között a megélt nemzeti identitás általunk mért mutatói tekintetében érzelmi vagy eszmei rokonság mutatható ki. Mi jellemzi ezeket a csoportokat? 1. Xenofóbok (18%) E csoport tagjai teljességgel magukénak vallják az itt élned, halnod kell parancsát. Migráció hajlandóságuk minimális. Spontán pozitív érzelmi nemzeti kötődésüknek nincs alternatívája, 9
nacionalizmus, etnocentrizmus és magas fokú intolerancia jellemzi őket. Hevesen idegenellenesek. 2. Kulturális nacionalisták (22%) Ez a csoport az előző csoport kevésbé szélsőséges változata. Azonosulásuk a szülőföldtől a kontinensig terjedő körök mindegyikére kiterjed. Pozitív és intenzív etnocentrizmus, magas fokú, kulturális eredetű nemzeti büszkeség és az idegenekkel szemben mutatott intolerancia jellemző rájuk. Xenofóbiájuk közepes mérvű. 3. Mérsékelt nacionalisták (20%) Ez a csoport az előzőhöz mérten érzelmileg jobban azonosul a nemzettel, melynek részének érzi magát. Tagjai erősen kötődnek a helyhez, ahol élnek, s nemzetfelfogásuk inkább a kizáró, semmint befogadó szempontokat részesíti előnyben. Következésképpen magas fokú etnocentrizmus jellemzi őket, mely a nemzeti szégyenérzet elutasításával párosul. Amikor a nemzeti büszkeség igazolásáról van szó, akkor nem válogatnak a lehető érvek között. A nacionalizmus nem idegen tőlük, miként sérülékenyek a xenofóbiával szemben is. 4. Politikai nacionalisták (21%) Ez a csoport erőteljes liberalizmust tanúsít, ami azt jelenti, hogy nemzeti elkötelezettségük alapvetően nyílt, toleráns és politikai jellegű. A csoport tagjait nem jellemzi a röghözkötöttség. A nemzeti társadalmat nyitott világként fogják fel, feltételként szabva a politikai lojalitást. Az etnocentrizmus hiányzik a csoportból. Nemzeti büszkeségük elsősorban a gazdasági és politikai teljesítményekből ered. A nacionalizmus és a xenofóbia semmilyen formája nem jellemzi őket. 5. Kozmopoliták (19%) Az előző négy csoport tagjaival szemben e csoport tagjai nem kötődnek földrajzi helyszínekhez, beleértve az országot is, ahol élnek. A nemzeti identitás meghatározása nem foglalkoztatja őket, legyen szó bármelyik ideológiai paradigmáról. Elvetik az etnocentrizmus és a nacionalizmus minden formáját. Az idegenséggel szemben attitűdjüket a nyíltság és a tolerancia jellemzi. A következő táblázat azt mutatja, hogy az általunk vizsgált 23 országban (külön kezelve a volt NDK-t és NSZK-t) a fentebb felvázolt öt különböző csoport miként oszlik meg. 10
A megélt nemzeti hovatartozás típusai a világ 23 országában, százalék Xenofóbok Kulturális nacionalisták Mérsékelt nacionalisták Politikai nacionalisták Oroszország 23,5 42,6 6,9 5,4 21,6 Lettország 33,3 26,3 14,0 6,7 19,7 Bulgária 11,7 53,1 20,2 3,0 12,1 Lengyelország 24,0 32,0 13,5 8,9 21,5 Csehország 26,5 30,6 11,0 13,4 18,4 Szlovákia 26,4 24,5 9,0 12,3 27,8 Magyarország 13,2 32,0 41,3 5,1 8,4 Szlovénia 14,5 18,0 41,1 11,8 14,7 Ausztria 10,1 23,5 38,7 15,9 11,7 Kelet- 18,9 21,0 9,5 16,4 34,2 Németország Nyugat- 10,2 10,6 14,6 27,2 37,4 Németország Hollandia 12,9 4,3 16,8 47,0 19,0 Svédország 23,6 10,3 8,2 41,7 16,1 Norvégia 19,1 8,4 21,1 41,0 10,4 Olaszország 20,6 32,2 10,6 10,8 25,9 Spanyolország 9,3 15,0 42,3 8,7 24,7 Nagy- 27,7 20,0 12,1 16,3 23,8 Britannia Írország 11,9 34,4 24,6 11,4 17,7 Kanada 13,0 9,0 17,5 43,3 17,2 USA 24,3 19,3 21,5 24,2 10,8 Ausztrália 20,5 17,6 19,2 33,6 9,1 Új-Zéland 22,1 18,1 17,7 31,0 11,1 Japán 9,6 27,4 21,3 13,8 28,0 Fülöpszigetek 21,6 21,9 30,7 3,8 22,1 Átlag 18 22 20 21 19 Kozmopoliták A táblázat jól mutatja, hogy az egyes országok és országcsoportok jellegzetes képet mutatnak aszerint, hogy a nemzeti hovatartozás elképzelt skálájának egyes pontjait megjelenítő típusaink milyen arányban fordulnak elő. Hipotézisünk úgy szólt, hogy megpróbáljuk a jelenben tetten érni a nemzetté válás történetileg megkülönböztethető két fő típusát, tudva tudván, hogy az ideáltipikusan tételezett különbségek csak tendenciaszerűen létezhetnek. Elég egy pillantást vetni a táblázatra ahhoz, hogy a hipotézis érvényéről meggyőződhessünk. Látható, hogy túlreprezentált a kulturális nacionalistának nevezett csoport szinte valamennyi 11
közép- és kelet-európai országban, ahol a nemzetté válás megkésve követte a nyugat-európai nemzetállamok kialakulását. Egyetlen kivétel Szlovénia. Másfelől az is látható, hogy Olaszországban és Írországban is az átlagnál gyakoribb e típus előfordulása, ami e két ország megkésett nemzeti fejlődését jelezheti. Szűcs Jenő szerint a nemzetté válás két fő európai típusa közötti földrajzi határ a Rajna volt. Miután Németország 1945-öt követően kettészakadt, nyugati fele az euroatlanti szövetség része lett, keleti fele pedig a Szovjetunió nyugatra előretolt bástyájává vált. A választóvonal ezáltal keletre tolódott, s az új határ az Elba lett. Eredményeink azt mutatják, hogy az Elbától nyugatra valamennyi országban a politikai nacionalisták aránya magas (Szűcs, 1983). Mérsékelt nacionalisták átlagon felül találhatók Magyarországon, Szlovéniában (és Spanyolországban). Figyelembe véve, hogy a kulturális nacionalisták aránya a két utóbbi országban viszonylag alacsony, ez azt jelenti, hogy ezek az országok elmozdultak a kulturális nacionalizmustól. Elképzelt skálánk két szélső pólusának egyike xenofóbia, a másik pedig a kozmopolitizmus. Egyik pólus esetében sem látjuk azt, hogy regionális szempontok érvényesülnének. A xenofóbok túlreprezentáltak Lettországban, aminek minden bizonnyal az az oka, hogy ebben az országban a hajdani szovjet határokon belülről származó, ám az új határokon kívül maradt migránsok a lett válaszadók szemében nem számítanak honosnak. A közép-európai országok közül a xenofóbia láthatóan legelterjedtebb Lengyelországban, valamint a volt Csehszlovákia utódországaiban. Ha xenofóbiáról van szó, Nyugat-Európában viszont Nagy-Britannia vezet. Ami a másik pólust illeti, látható, hogy Németországban a kozmopoliták aránya, ami arra utal, hogy a német válaszadók körében a leggyakoribb a nemzeti identitás minden formájával kapcsolatos szkepticizmus. Nagy-Britannia esete iskülönös figyelmet érdemel, mivel ebben az országban oszlanak el legegyenletesebben típusaink. Az Amerikai Egyesült Államok esete hasonló. Említésre méltó az is, hogy e két angolszász országban a xenofóbok aránya az átlaghoz képest magas. Ausztrália, Új-Zéland, Kanada a fejlett nyugat-európai országokhoz hasonlóan a politikai nacionalisták dominanciáját mutatja. A Fülöp-szigetek társadalmában a politikai nacionalizmusnak nincs társadalmi bázisa. A kép ahhoz hasonlít, amit Közép-és Kelet- Európában láttunk. E cikk kereteit természetesen meghaladná, ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy mi e hasonlóság tényleges oka. Összefoglalás helyett Ebben a cikkben egyetlen szempont, a válaszadó jogilag nyilvántartott nemzeti hovatartozása szerint vizsgáltuk a nemzeti identitás különböző alakzatait. Az eredmények azt mutatják, hogy az egyes nemzetállamok által határolt politikai és földrajzi térben tendenciaszerűen tovább élnek a nemzeti identitás történeti kialakulását leíró típusok. Elemzésünk ugyanakkor azt is 12
megmutatta, hogy amint a nemzeti identitást a maga szerkezeti összetettségében nézzük, az empirikusan regisztrált különbségek némelyütt ütközhetnek a történetileg feltételezett ideáltípusokkal. További kutatás feladata lesz annak kimutatása, hogy az empirikusan vizsgálható nemzeti identitásnak mely jegyei illenek be a politikai és kulturális nemzet ideáltipikus kereteibe, és melyek alakulnak más logika szerint. Ugyancsak megválaszolandó kérdés, hogy mi az összefüggés a lélek tereiben élő nemzet és az azokon kívül létező, történetileg és társadalmilag konstruált nemzeti valóság között. Elemzendő kérdés, hogy a nemzeti identitás élményének meghatározói közül milyen egymáshoz viszonyított súlya van az egy-egy nemzet történetében és hagyományaiban gyökerező kulturális sajátosságoknak, és a társadalmilag konstruált tárgyak megismerését meghatározó olyan tényezőknek, mint a nem, az életkor, az iskolai végzettség, a jövedelem, lakóhelyi jelleg. Alapvető kérdés, hogy a kívül a társadalmi létben gyökerező feltételek milyen mértékben határozzák meg a nemzeti tudatot odabent. Bibliográfia Bhabha, H., 1993. Dissemination: time, narrative, and the margirs of the modern nation. In: Bhabha (ed) Nation and Narratoin. Routledge, London. N. 4., 291-322. p. Breully, J., 1982. Nationalism and the State.Manchaster, Manchaster University Press. Csepeli Gy., 1997. Megtévesztett nemzetek. In Élettörténet és megismerés. Tanulmányok Pataki Ferenc tiszteletére. Budapest: Scientia Humana. 166-176.p. Csepeli Gy. Örkény. A., 1996. Changing Facest of Hungarian Nationaism. Social Research. Spring, vol. 63. No. 1. 247 286.p. Magyarul: Csepeli Gy. Örkény A. 1996. A magyar nacionalizmus változó arca. In Andorka, R. Kolo si, T. Vukovich, Gy. {szerk.) Társadalmi Riport. Budapest: TÁRKI. Eley, G., 1981. Nationalism and the social history. Social History, vol. 6., 1981. No. 1, 83-107.p. Gombár, Cs., 1996. Mire ölünkbe hullott, anakronisztikussá lett. Magyarország szuverenitásáról. In: A szuverenitás káprázata. Budapest, Korridor. Marshall, T. H., 1973. Class, Citizenship, and Social Development. Westport, Greenawood Press. Örkény, A., 1997. Hétköznapok igazsága. Budapest, Új Mandátum. Szűcs J., 1983. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető Kiadó. 13