A védikus kor története és szent szövegei A standard történelmi modell azt feltételezi, hogy egy fejlett, bennszülött kultúra létezett Indiában, melyet a primitív indo-európai hódítók az i.e. 1000-1500 környékén leromboltak és megváltoztattak. Mivel a Védák egy indo-európai nyelven, szanszkritul íródtak, a standard történelmi modell a nomád harcosok vallási műveinek tekinti ezeket a tanításokat, és a feltételezett indo-európai hódítás utánra datálja őket. Ennek háttere az a XIX. századi felfedezés, hogy Európa, India és Irán nyelvei egyazon gyökérből származnak, és ennek következtében indo-európai nyelveknek nevezték el őket. E nyelvek ősi formáiban görög, latin, germán, kelta, szláv, ősi perzsa és szanszkritnagyon sok megegyező nyelvtani forma és szó található. Minél korábbi időkre nyomozzuk vissza ezeket a nyelveket, annál jobban hasonlítanak egymásra és főleg, egyre jobban hasonlítanak a szanszkrit nyelvre, mely mindezek közül a legidősebbnek tűnik. Ezért merült fel az az elképzelés, hogy egy eredeti indo-európai kultúrából jött létre mind az európai, mind az indiai civilizáció. E teóriának megfelelően, az indo-európaiak az i.e. 2. évezredben vonultak be Indiába, kiszorítva az ott létező kultúrát, csakúgy, mint ahogy a görögök bevonultak Görögországba, kiszorítva onnan a sokkal fejlettebb mínoszi (krétai) kultúrát. Habár valódi bizonyék nincs az indo-európai (árja) hódítási teóriára, a legtöbb tankönyvben mégis tényként emlegetik. A XIX. századi európai tudósok átvették a szanszkrit nyelvből az árja kifejezést és az indo-európai emberek közös neveként kezdték használni. Ezért nevezték ezt a kivándorlást árja hódításnak. Ez azonban téves. Az árja kifejezést -ami szanszkritul annyit tesz: nemes, spirituális, művelt eredetileg India védikus kultúrájára használták, és sohasem egy etnikai- vagy faji csoport megjelölésére. Buddha a maga vallását Árjának (Arya Dharma) hívta, és az ősi perzsák is Árjának hívták a vallásukat. Az Indus-völgyi kultúra A XX. század korai szakaszában archeológusok egy hatalmas, városi civilizáció maradványait fedezték fel Indiában, amelynek eredete i.e. 2700-1900 közé datálható. Mivel az első leletek nagy részére az Indus folyó mellett találtak rá, Indus-völgyi civilizációnak, vagy indusi kultúrának nevezték el. Harappa és Mohenjodaro-nak is nevezték, az első két nagyváros után, amelyeket eme felfedezés részeként feltártak.
Később újabb adatok kerültek napvilágra, amelyek igazolják a védikus kultúrával való kapcsolat lehetőségét. Indus leleteket találtak északon, a közép-ázsiai Amu Darya folyó (Turkesztán) közelében; nyugaton az Arab tenger partján, Irán területén; keleten a Gangesz környékén; és messze délen, a modern Bombay közelében. Ez a hatalmas terület az antik világ korának legnagyobb civilizációját alkotta! Az Indus kultúra tradíciója legalább az i.e. 6500 ra vezethető vissza. Ezekkel a felfedezésekkel egy civilizáció szerves és őshonos fejlődésének képe rajzolódott ki Indiában, a történelem előtti időktől a mai napig, a tradíció folytonosságának megszakadása nélkül. A csontvázmaradványok vizsgálata azt bizonyítja, hogy ugyanazok az etnikai csoportok éltek India ezen területein többezer évvel ezelőtt, mint ma. Nincs bizonyíték más populációk beáramlására a régióba, ahogy azt az árja hódítás teóriája megkívánná. Ezzel szemben az Indus-völgy kultúrája, a közép-ázsiai településeken keresztül hatással lehetett Irán és Kelet-Európa régióira. Ez magyarázhatja az indo-európai népcsoportok közötti nyelvi és kulturális hasonlóságokat. Vagy inkább Sarasvati-kultúra? A legújabb felfedezések azt mutatják, hogy az ún. Indus-völgyi civilizáció egyáltalán nem az Indus folyó köré szerveződött. A lelőhelyek többsége az Industól keletre, egy olyan folyó mentén található, mely az i.e. 1900 környékén kiszáradt. Így az Indus-völgyi kultúrát sokkal precízebben hívhatnánk Sarasvati-kultúrának. Ez a felfedezés azért jelentős, mert a Védák a Sarasvatiról azt mondják, hogy ez egy nagy folyó, amely a tengerbe folyik. Úgy emlegetik, mint kultúrájuk szülőföldjét időtlen idők óta. A védákban úgy dicsőítik a Sarasvatit, mint a folyók legnagyobbikát, és a védikus emberek Istenanyját. Ezekkel az énekekkel a történészek nem tudnak mit kezdeni, mivel Sarasvati kb. 4 évszázaddal azelőtt száradt ki, mint amikorra ők az árja inváziót datálják (~i.e. 1500). De hogyan emlegethetik a védák a Sarasvati folyót, ha a védikus emberek azután érkeztek Indiába, hogy a folyó kiszáradt?! Ráadásul, a sanskrit irodalom különböző anyagaiban utalások találhatóak a Sarasvati folyó fokozatos kiszáradására. A Rig-védában (Ṛg-veda), amely a legősibb védikus írás, a Sarasvatit India legnagyobb folyójaként mutatják be, amely hatalmas termékeny területeken folyik keresztül. A későbbi védikus irodalomban (a Brahmaṇákban) úgy írják le, mint ami egy sivatagon folyik keresztül. A védákat követő Mahābhāratában pedig azt írják, hogy eltűnt a homokban...
A folyó létezésének tudományos bizonyítékai meggyőzőek. A műholdas képeken felismerhetőek kiszáradt partjai; ahogy elindul a Himalája lábától, majd Delhi modern városától nyugatra, és délnyugatra haladva, az Arab-tengerbe torkollik. A folyó helyenként több mint 5 mérföld széles volt. Létezését modern felszíni és földtani vizsgálatok is bizonyítják, sőt a folyó föld alatti áramlása még mindig megtalálható Radzsaszthán államban, Nyugat-Indiában. Gangesz-völgyi kultúra, de meddig?! Habár a Sarasvati kiszáradása úgy tűnik, hogy véget vetett az ún. Indus-völgyi civilizációnak, e kultúra összes fő hagyománya -módosult formában- fennmaradt. Az Indiai civilizáció központja keletre települt át, a Gangesz és a Yamuna folyók régiójába, ahol a védákat követő (post-védikus) irodalomban a Sarasvati dicsőítését felváltotta a Gangesz dicsőítése. A klímaváltozás és a folyók kiszipolyozása kapcsán ugyanakkor egyre többen aggódnak a Gangesz miatt: A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás istennőjét. A zarándokok viszont lassan már alig találnak vizet, amiben megmártózhatnának, és amit találnak, az is rendkívüli mértékben szennyezett... Indiában az Indo-Gangeszi-síkság az ország szárazföldi területeinek egyharmadát teszi ki, és minden tizenkettedik ember a vízből, a halászatból és a mezőgazdaságból él. Ez a síkság a világ egyik legtermékenyebb földje. Ennek ellenére a folyó vizét alig védi törvény a szennyezések ellen. Nincs szabályozva az áramtermelésre felhasználható vízmennyiség sem. Ráadásul a Gangesz forrásául szolgáló Gangotri-gleccser évente több mint 30 méterrel húzódik vissza; olvadásának következménye az az instabilitás, amely felváltva okoz korábban egyáltalán nem tapasztalt szárazságot, illetve áradásokat. A WWF szerint a Gangesz mellékfolyói kiszáradás alatt állnak, mivel a duzzasztógátak eltérítik a vizet az öntözéshez. Sőt, mindezek következtében veszély fenyegeti a halmennyiséget is, ami a fehérjepótlás legfontosabb forrása és százezrek életét határozza meg. A Gangesz völgyében néhány év alatt mintegy száz parasztasszony lett öngyilkos a szent folyó pusztulása miatt. A zarándokok énekükben hosszú életet kívánnak a Gangesznek.
A védák Ezekkel a szent szövegekkel kapcsolatban nagyon nehéz bármilyen bizonyosságot kijelenteni: a hindu hagyomány és a modern kutatók állításai ritkán találkoznak. Szerzőik a hagyomány szerint az ősi ṛṣi-k (risik bölcsek, Látók), akik a samādhi állapotában felismerték, meghallották a kinyilatkoztatott Védát, a Tudást, és azután továbbadták ezeket a tanításokat. Az így keletkezett, rendkívül heterogén gyűjteményeket a tradíció śruti-nak, meghallott -nak tekinti, és szent szövegként tiszteli. Mivel maga a Tudás örök, a hinduk a védákat is öröknek tekintik, sőt úgy tartják, hogy eredetileg egyetlen Véda létezett, és csak később, a bronzkorban (Dvāpara-yuga) vált háromfelé. Ennek megfelelően a legrégebbi, ránk maradt szövegek három védáról beszélnek, a fiatalabbak viszont már négyről: az Atharva-vedát feltehetőleg i.e. 1000 körül ismerték el teljes jogú védának. A négy véda a következő: Ṛg-veda (Rig-véda): a legősibb és legtekintélyesebb véda, mely 1028 himnuszból, 10600 versből áll. Ezek a himnuszok a védikus istenekhez szólnak, akik többnyire a természet erőit testesítik meg. Az istenek jóindulatúak, az istentől való félelem helyett egyfajta kölcsönös egymásra utaltság jelenik meg: míg az emberek áldozatokkal táplálják az isteneket, azok kegyelmükkel segítik híveik boldogulását. Az áldozatok bemutatásának célja tehát kettős: egyrészt az istenek jóindulatának, támogatásának elnyerése egy tervezett cselekvés előtt; másrészt a köszönet, a hála kifejezése az eredményes cselekvést követően. A gyűjtemény világszemlélete pozitív, a világi örömök élvezetére sarkalló. A Ṛg-veda ma ismert formáját i.e. 2300 körül nyerhette el, de még ezt követően is sok-sok évszázadokon át szóbeli tanításként élt tovább. A legrégibb, fennmaradt kézirat a XI. szból, a muszlim hódítások idejéből való. Korábban a lejegyzés szentségtörés lett volna, hiszen ezeket a tanításokat csak a felső kasztbéli férfiak hallgathatták. Yajur-veda (Jadzsur-véda): az áldozati rítusok pontos menetének leírásai. Találhatunk benne a Ṛg-veda-ból származó verseket is, de a zöme prózában íródott, új anyag. Két változatban maradt fenn, a Kṛṣna (fekete) Yajurveda és a Śukla (tiszta)- Yajurveda. Előbbiben a védikus formulákat közvetlenül követik a prózai magyarázatok, utóbbi viszont azért tiszta, mert a magyarázatok csupán az áldozati formulák (jadzsuszok) után, különálló egységben következnek. Sāma-veda (Száma-véda): a himnuszok énekléséről, hangneméről szóló versek. 1549 vers, melyek 75 kivételével a Ṛg-veda himnuszaiból származnak, ám a
liturgia céljainak megfelelően, teljesen átalakítva, összekeverve őket. A himnuszokat a sámánok dallamos énekek (sāman) formájában adták elő. A fő cél az odaadás, a hódolat kifejezése és a kontempláció segítése volt. Atharva-veda: némileg elkülönül az előző háromtól, és ahogy említettük, utolsóként került a védák közé. Kb. 6000 versből áll, a tűzáldozatot végző papok, a legendás Atharván nemzetség himnuszai és varázsigéi alkotják. Nagyon népszerű az emberek körében, mert számos éneket is imát tartalmaz betegségek, szerencsétlenségek, fájdalmak eltávolítására, vagy éppen a szerelem kiváltására is. Az ayurveda is az Atharvaveda része. Ugyanakkor filozófiai szempontból is fontos, mert ez a véda az ősi védikus és tantrikus tradíciók esszenciája. A manapság elfogadott nézet szerint mindegyik védikus gyűjtemény szövege 4 fő részre osztható: a saṁhitā (szamhitá gyűjtemény), mely a himnuszokat tartalmazza, és a brāhmaṇa, ami a himnuszokban szereplő mantrákat magyarázza. Szűkebb értelemben véve kizárólag ezek jelentik a védákat! A másik két rész az āraṇyaka (erdőben született vagy vadonhoz tartozó, mások szerint az erdőben aranya- tanulmányozandó) szövegek, melyek keletkezése az i.e. VIII. sz-ra tehető, és egyfajta átmeneti irodalmat képeznek a ritualisztikus brāhmaṇák és a filozófikus, metafizikus upaniṣad-ok (upanishád) között, amiket a védák 4; utolsó részének tekintenek, és összefoglalóan vedānta-nak (a védák vége) hívnak. Sokan tekintik az āraṇyaka szövegeket a vanaprastha (erdőlakó) életszakaszban járó (vagyis 50-74 éves) férfiaknak szóló szövegeknek, akik a zord körülmények között nem tudták végrehajtani a kifinomult védikus rituálékat, ezért kénytelenek voltak egyszerűsíteni, és belsővé tenni, internalizálni azokat. Ezt a nézetet támasztják alá az erdőlakó életmódjára, napirendjére vonatkozó, részletes leírások. Az upaniṣad-ok ugyanezt a lemondott, aszkéta szemléletet viszik tovább csak sokkal kifinomultabb, és szélsőségesebb módon, ahol a hangsúly a rituálékról teljesen áttevődik a végső valóság keresésére, Brahman megismerésére. Itt már nincs életkori megkötés: e szövegek szerzői valószínűleg jól képzett, tanult, sokszor gazdag családból származó kṣatriya férfiak (vagyis katonák, bírók, tanítók, stb.) voltak. Nehéz nem észrevenni a gyökeres ellentétet a saṁhitāk kifelé forduló, érzéki élvezetekre törekvő szemlélete és az upaniṣad-ok tanítóinak szélsőséges lemondása, sőt a megnyilvánult világ valóságának kétségbevonása között! A hihetetlen gazdagságban megjelenő, jól megragadható tulajdonságokkal bíró természet-istenek és a megnyilvánulatlan, tulajdonságok nélküli Brahman hódolata között!
Ráadásul még a legkorábbi upaniṣad-ok is az i.e. VII-VI. sz-ból származnak, a többiek még fiatalabbak. Le kell tehát vonnunk a következtetést: valószínűleg sem a később keletkezett āraṇyakák, sem az upaniṣad-ok nem voltak részei a védáknak! Hogy mi volt a szent szövegbe, a śrutiba illesztésük célja, arra később visszatérünk. Ami most fontos számunkra, hogy létezett egy rendkívül kifinomult, magasabb fejlett társadalom javarészt a mai India területén, előbb a Sarasvati, majd a Gangesz folyók mentén, melynek bölcsei, tanítói hihetetlen tudással rendelkeztek az élet minden területéről. Könyvek híján ismereteiknek két forrása lehetett csupán: a kortársak tanításai, amiket memorizálniuk kellett, hogy torzulás nélkül felidézhessék majd továbbadhassák azokat. A másik pedig az intuitív megismerés, amihez a megfelelő tudatállapot elérése szükséges. Mindkettő előfeltétele az elme képzése, fegyelmezése volt... Isteneikkel úgy tűnik, hogy nagy harmóniában éltek, ha bármiben hiányt láttak, vagy bármitől szenvedtek, ill. ha bármire készültek, áldozatokat mutattak be a megfelelő istenhez, így kérve támogatásukat a kívánt eredmény eléréséhez. Ez az un. védikus kor kb. az i.e. 1000-ig tartott, kezdete az idő homályába vész. Papp József, 2015