Magyar Választáskutatási Program Tanulmányok Karácsony Gergely (2006): Árkok és légvárak. A választói viselkedés stabilizálódása Magyarországon. In: Karácsony Gergely (szerk.): A 2006-os Országgyűlési választások. Elemzések és adatok. Budapest: DKMKA, pp. 59-103. Forrás: www.valasztaskutatas.hu
KARÁCSONY GERGELY 2. Árkok és légvárak. A választói viselkedés stabilizálódása Magyarországon A 2006-os parlamenti választás több szempontból is lényegesen különbözõ eredménnyel zárult, mint a korábbiak. Az egyik fontos változás sajátos módon éppen a változatlanság volt: az 1994-es, az 1998-as és a 2002-es voksolás is jelentõsen átrajzolta a pártok közötti erõviszonyokat, ám a 2006-os eredmény nem tért el lényegesen a négy évvel korábbitól. A 2006- os választás másik újdonsága az volt, hogy abból a rendszerváltás óta elõször a hatalmon lévõ koalíció került ki gyõztesen. A kormánypártokra leadott szavazatok aránya eddig minden választás alkalmával elmaradt attól, amit ugyanezek a pártok négy évvel korábban még ellenzékiként szereztek. Bár a kormányzati pozícióval együtt járó szavazatvesztés mértéke választásról választásra csökkent és 1998-tól elsõsorban a koalícióban részt vevõ kisebb pártokra vonatkozott, 2006-ban nemcsak az MSZP, de koalíciós partnere is jobban szerepelt, mint 2002-ben. Az SZDSZ relatíve jó választási szereplése és az MDF parlamentbe való bejutása a választási eredmények stabilizálódásához hasonlóan nem a korábbi eredményekhez, hanem a korábban érvényesülõ tendenciákhoz képest jelentett változást. A 2006-os voksolás eredményeképpen tulajdonképpen megállt a pártrendszer koncentrációjának (Tóth 2001) az elsõ szabad választás óta egyre erõsödõ folyamata. A sokak által borítékolt kétpártrendszer helyett végül is a KDNP frakcióalakítása révén ötpárti parlament alakult, amelybe az MDF az önálló indulással, az SZDSZ pedig a korábbinál jobb választási szerepléssel kerülhetett be. Ez a tanulmány a 2006-os választásnak erre a három jelenségére keres magyarázatot a választói viselkedés empirikus vizsgálatával. A fõ kérdések tehát a következõk lesznek. Mivel magyarázható, hogy a korábbi választásokra jellemzõ nagy arányú változékonyság ellenére 2002 és 2006 között
60 KARÁCSONY GERGELY stabilizálódott a pártok támogatottsági szintje? Ez a stabilizálódás milyen összefüggésben áll azzal, hogy a kormányon lévõ pártok szavazataránya ezúttal nem csökkent, hanem növekedett a két választás között? És végül minek köszönhetõ, hogy a pártrendszer korábban megállíthatatlannak tûnõ koncentrációja ellenére az MDF és az SZDSZ viszonylag sikeresen szerepelt a legutóbbi választáson? A tanulmány elsõ részében a választói viselkedés stabilitásával kapcsolatos elméleti megfontolásokról írok, a második részben pedig ezek alapján vizsgálom a magyar választásokat. Harmadikként hipotéziseket fogalmazok meg a 2006-os választás három általam legfontosabbnak tartott sajátosságának magyarázatára, majd közvélemény-kutatási adatok felhasználásával tesztelem a hipotéziseket. Végül röviden összefoglalom az elemzés bizonyos megállapításait. STABILITÁS ÉS VÁLTOZÉKONYSÁG A VÁLASZTÓI VISELKEDÉSBEN A választói viselkedés kutatásának klasszikusai a stabilitást, a pártokhoz való lojalitást tartották a szavazók legfontosabb jellemzõjének. Az egyik gondolati hagyomány a stabilitás fõ okát a szavazók pszichológiai, kognitív jellemzõiben vélte felfedezni. A szavazás pártidentifikációs modellje szerint a szavazókban hosszú távú kötõdés alakul ki egy bizonyos párttal kapcsolatban, ami részét képezi az állampolgár önmagáról alkotott képének, általános társadalmi identitásának akárcsak a vallási vagy etnikai csoportokkal való azonosulás (Campbell et al. 1960). Ebben a megközelítésben az egymást követõ választások az állampolgárok többségét nem is állítják döntési helyzet elé: leadott szavazatukat nem változtatják meg gyakrabban, mint ahányszor megváltozik vallási meggyõzõdésük, foglalkozásuk vagy életmódjuk. A szavazóknak a legtöbb politikai kérdésben nincs is igazán véleményük (Converse 1964), legfeljebb azt tudják, hogy a párt, amire szavazni szoktak, milyen álláspontot képvisel az adott témában és legtöbbször nincs is okuk kételkedni abban, hogy valóban ez a helyes álláspont. A pártosság szûrõje segíti a szavazókat, hogy tájékozódjanak a politika bonyolult világában. Enélkül nem tudnák, hogy melyik politikai hír a fontos és melyik nem, hogy kinek hihetnek a politikai vitákban így végül is teljesen érdektelenné válna számukra a politika. A szavazás, mint az önkifejezés egy lehetséges módja válik fontossá a választók számára. A szociálpszichológia számos megállapításával összhangban ez a megkö-
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 61 zelítés úgy tekint a választókra, mint akik fõleg azért gondolkodnak politikai kérdésekrõl, hogy értelmezni tudják a rájuk zúdított hatalmas információmennyiséget, hogy szociális kapcsolataik fenntartását, önmaguk kifejezését, saját személyük és a társadalom kapcsolatának értelmezését megkönnyítsék (Harrop Miller 1987, 102 103). A pártos szavazó modellje elsõ látásra teljesen szemben áll azokkal, a demokráciaelméletekbõl fakadó következményekkel, melyek eligazodni tudó és politikailag kifinomult, tapasztalt döntést hozó állampolgárokat feltételeznek (Carmines Huckfeldt 2003, 226). Ez azonban nem féltetlenül van így. A demokratikus képviselet szempontjából egyáltalán nem káros, ha a szavazók elnézik kedvenc pártjuk bizonyos ballépéseit, ha hosszabb távon továbbra is ez az a párt, amelyik a legjobban kifejezi politikai nézeteiket (Tóka 2005a, 22 27). A pártidentitást úgy is felfoghatjuk, mint a szavazók hosszú távú politikai memóriáját, amiben rögzülnek a pártokkal kapcsolatos ismereteik, és aminek alapján valószínûleg pontosabban meg tudják ítélni a politikusok várható viselkedését, mint néhány jól sikerült kampányszlogen vagy kínos politikai botrány alapján. A kérdés csak az, hogy a szavazók valóban azok mellett a pártok mellett kötelezõdnek-e el, amelyek a számukra igazán fontos kérdésekben az õ nézeteiket képviselik. Ha így van, akkor a demokratikus képviselet akkor is jól mûködhet, ha a szavazók többsége nem igazán reagál az aktuális politikai ügyekre és a választások rendre nagyon hasonló eredménnyel zárulnak. Ha nem, akkor pártosságuk valóban megakadályozhatja a szavazókat abban, hogy a többségnek tetszõ kormányt juttassanak hatalomra. A választói viselkedés stabilitásának másik magyarázata a politikai intézmények stabilizáló hatásán alapul. Amennyiben bizonyos társadalmi konfliktusok politikailag is intézményesülnek, akkor ezek lesznek azok, amelyek megosztják a választóközönséget: bizonyos csoportok tagjait bizonyos párt(ok) mellett sorakoztatja fel és egyben megnehezítik, hogy más pártokra szavazzanak. Ezeket az intézményesült, politikailag releváns társadalmi különbségeket nevezi a politikatudomány törésvonalaknak. A törésvonal tehát többet jelent egyszerû társadalmi vagy politikai megosztottságoknál. A klasszikus megfogalmazás szerint a törésvonalaknak három szintjük van: 1. a társadalmi struktúra szintje, amelyet a társadalmi csoportok homogén politikai viselkedésével lehet empirikusan megragadni, 2. a normatív szint az értékek, normák, ideológiák szembenállása és
62 KARÁCSONY GERGELY 3. a szervezeti szint mindenekelõtt a pártok és a hozzájuk kapcsolódó más, politikailag releváns szervezetek, például az egyházak, szakszervezetek mûködése (Lipset Rokkan 1967, Knutsen Scarbrough 1995). A törésvonalak szívóssága éppen a három szint egymásba kapcsolódásából adódik. A társadalmi különbségekhez ideológiai megosztottságok is társulnak, a pártrendszerek ezen törésvonalak mentén fagynak be. Atörésvonalak azáltal válhatnak a pártrendszerek meghatározóivá, hogy a pártoknak sikerül az egyszerû társadalmi különbségeket politikailag releváns kollektív identitásokká formálniuk (Bartolini Mair 1990). Ennek az egyik legfontosabb eszköze, hogy a pártok igyekeznek a különbözõ társadalmi csoportok köré olyan szervezeti hálót kialakítani, amely folyamatosan életben tartja a csoporthoz való tartozás érzését, és egyúttal el is zárja a szavazókat a másféle politikai és a kulturális hatások elõl (Enyedi 1998a). Úgy tûnik azonban, hogy a választói viselkedés stabilitását meghatározó tényezõk mára sokat veszítettek befolyásukból: és ezzel megnyílt az út a választói viselkedés változékonysága elõtt. Az egész Európára többé-kevésbé jellemzõ szekularizációs folyamat, az osztálykülönbségek csökkenése, a tömegmédia általános elterjedése és az oktatás expanziója elmosta a hagyományos társadalmi identitások körvonalait. Magyarán, ma már eleve nincsenek olyan zárt társadalmi csoportok, amelyeket a pártok szervezetileg behálózhatnának. Másrészt az oktatásban eltöltött idõ növekedése és a kommersz a korábbinál talán felszínesebb, de szinte minden társadalmi csoportot elérõ politikai nyilvánosság (Norris 2001) elterjedése révén a választók csoporttudatuk és a pártok segítsége nélkül is képessé váltak politikai értékítéletekre (Dalton et al. 1984). Ennek megfelelõen csökkent a pártidentitással rendelkezõ szavazók száma (Dalton 2000), a pártok kiszorultak a választók politikai tudatából (Clarke Stewart 1998), növekedett azok aránya, akik csak a kampány során döntik el, hogy kire szavaznak (McAllister 2002). Ugyanakkor ezek a változások mégsem borították fel teljesen a nyugateurópai pártrendszereket. Új pártok jelentek meg a palettán, amelyek egyre több szavazót csábítanak el a hagyományos pártoktól, nõtt a választási eredmények változékonysága is (Enyedi Körösényi 2001, 267 278), de ezek a változások jóval kisebbek annál, mint amit a társadalmak mélyében történt átalakulások alapján feltétezhetnénk (Knutsen Scarbrough 1995, 497). Összehasonlító elemzések szerint, ami visszaszorulóban van Nyugat-Európában, az a tiszta csoportszavazás: amikor az adott pártot választó társadalmi
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 63 csoportok nem rendelkeznek közös társadalmi értékkel. Ezzel szemben a másik trend a tisztán értékalapú szavazás erõsödése nem hoz feltétlenül nagy változást a pártpolitikában. Bár a társadalmi változások elmosták a klasszikus törésvonalak társadalmi alapjait, a fõ politikai vitatémák továbbra is ezek mentén fogalmazódnak meg. Sõt, az alternatív értékválasztáson alapuló szavazás sok helyütt a meglévõ törésvonal-struktúrák megerõsítésére szolgált, indokot szolgáltatva a pártok támogatóinak arra, hogy továbbra is ugyanarra a pártra szavazzanak, mint korábban (Franklin 1992: 402). A pártokkal való azonosulás terén pedig hosszabb idõtávot tekintve a rituális pártosság van visszaszorulóban az a fajta érzelmi elkötelezettség, amely nem kapcsolódik össze a pártok által képviselt ideológia elfogadásával (Dalton et al. 1984). Ezzel szemben a nyugat-európai választók relatív többségére egy reflektált pártelkötelezettség jellemzõ; olyan érzelemi azonosulás, amely összhangban van a szavazó közpolitikai preferenciáival. Ez az általános képlet persze választásról választásra különbözõ végeredményt hozhat. A stabil pártrendszerekben lezajló választások többsége megerõsítõ (maintaining) választás; olyan, amely a korábbi voksoláshoz hasonló eredménnyel zárul, és nem változtatja meg a pártverseny strukturális jellemzõit (Evans Norris 1999). Ennél jóval ritkábban fordulnak elõ azok a kritikus választások, melyek új szakaszt nyitnak a pártversenyben. Ezek nemcsak egyszerûen a korábbiaktól eltérõ választási eredményt hoznak, de megváltoztatják a politikai tagoltság természetét is. Általában magas választási részvétel mellett zajlanak, az azokat megelõzõ kiélezett küzdelem szétfeszíti a politikai verseny korábbi kereteit. A kritikus választás során 1. újraértelmezõdnek a szavazók pártelkötelezettségei, 2. megváltozik a pártok szavazótáborának összetétele és 3. megváltozik a politikai verseny fõ dimenziója is. A megújult brit Munkáspárt, a Tony Blair vezette New Labour gyõzelmét hozó 1997-es brit parlamenti választás tekinthetõ a kritikus választás ideáltipikus példájának. Akritikus választásokat aztán többnyire megerõsítõ választások követik, újratermelve a korábban kialakult szerkezetet. A társadalom mélyén zajló változások tehát nem folyamatosan, hanem inkább szakaszonként törnek felszínre a pártok világában. A demokratikus képviselet szempontjából a választói viselkedésre és a pártrendszerekre alapjában mégiscsak jellemzõ stabilitás több haszonnal jár, mint amennyi problémát okoz. Persze, ha a pártok teljesítményüktõl függetlenül mindig ugyanannyi szavazatra számíthatnak mint korábban, akkor a választók aligha remélhetik, hogy választottjaik a közjó érdekében fognak munkálkodni. A stabilitás hiánya azonban szintén ronthatja a demokratikus képvi-
64 KARÁCSONY GERGELY selet minõségét. A szavazatok nagyfokú változékonysága arra késztetheti a politikusokat, hogy ne ragaszkodjanak pártjaikhoz, az újonnan induló politikai csoportokat pedig arra, hogy ne a már meglévõ pártokba épüljenek be, hanem újakat alapítsanak. A szavazatok gyors átcsoportosulása pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy a pártok stabil társadalmi törésvonalakra, vagy koherens ideológiákra alapozzák politikájukat (Mair 1996). Ez egyszerre élezi ki a politikai versenyt, és egyszerre fosztja meg a választókat attól a lehetõségtõl, hogy a pártok jövõbeli viselkedésére a múltbeli tapasztalatok alapján következtessenek. Ha a pártok nem bízhatnak abban, hogy a következõ választáson is a korábbihoz hasonló eredményt fognak elérni, akkor inkább lesznek hajlamosak a folyamatos arculatváltásokra ami, folytatva az ördögi kört, ismételten okokat szolgáltathat a szavazatok földcsuszamlásszerû átcsoportosulásához. A rendszerváltás utáni évtizedben a kelet-közép-európai pártrendszereknek éppen ez az instabilitás volt a legfontosabb jellemzõjük. A magyar pártrendszer ezek között stabilnak számított annak ellenére, hogy a választói viselkedés volatilitása nálunk is meglehetõsen magas volt. A pártok hamar irányításuk alá vonták a politikai rendszer mûködését és ezzel nagyban hozzájárultak annak konszolidálásához, ám a választók feletti kontrollt sokáig nem sikerült megszerezniük (Enyedi 1998b). Tíz évvel ezelõtt még a kutatók többsége a szituativitást, a képlékenységet tekintette a magyar választói viselkedés legfontosabb jellemzõjének (Stumpf 1996, 138). Ez a helyzet 2006-ra, úgy tûnik, alapvetõen megváltozott. A 2002-es és a 2006- os választási eredmények elsõ ránézésre legalábbis alapvetõen két nagy és mozdíthatatlan szavazótábor szembenállását mutatják. A kérdés az, hogy hogyan juthattunk el idáig? A VÁLTOZÉKONYSÁG OKAI Aválasztói viselkedés stabilitásának mértéke elvileg három módon mérhetõ. A legideálisabb módszert az úgynevezett panelkutatások jelentik az olyan felmérések, amelyek során ugyanazokat az embereket több idõpontban is megkérdezik, és így közvetlenül is meg lehet figyelni, hogy idõközben megváltozott-e a pártpreferenciájuk. Bár ilyeneket Magyarországon is végeztek, ám hosszabb idõtávon csak 1992 és 1997 között és elsõsorban nem politikatudományi célból. 1 A nem panel felmérések során is kérdezhetjük az embereket arról, hogy korábban melyik pártra szavaztak, ám ezek a retrospektív
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 65 válaszok nagyon megbízhatatlanok, tele szisztematikus torzításokkal (Angelusz Tardos 1998). És végül marad a legkézenfevõbb módszer: a választási eredményekbõl következetni a választói viselkedés stabilitására. A választási eredmények változékonyságát legjobban a korábbinál jobban szereplõ pártok szavazatnövekedésével lehet megragadni vagy éppen a rosszabbul szereplõ pártok veszteségével, ami értelemszerûen ugyanarra az eredményre vezet. A teljesen új pártok esetében a növekedés megegyezik a választáson elért eredménnyel, a több pártot tartalmazó választási formációk eredményét pedig leginkább a külön-külön elért eredmény összegéhez érdemes hasonlítani. 2 Az így kapott aggregált változékonysági mutató elvileg lehet nem alkalmas arra, hogy megmutassa, hány ember szavazott a két egymást követõ választáson ugyanarra a pártra, hiszen a pártok választási eredménye akkor is megegyezhet a korábbival, ha közben szavazótáboruk teljesen kicserélõdött. A panelkutatásokkal való összevetésük azonban azt mutatja, hogy a változékonysági mutatók alapján elég pontosan lehet következtetni arra, hogy mennyire volt stabil a választók pártpreferenciája a két választás között (Bartolini Mair 1990). A 2006-os magyarországi választás változékonysági mutatója (2.1. táblázat) nemcsak a korábbi magyar választások értékeihez képest számít alacsonynak, de nemzetközi összehasonlításban is az. A többi új demokráciában ennél jóval magasabb mutatókat találunk; a 2006-os magyar mutató leginkább a régi, és azok közül is leginkább a kétpárti vagy ahol közelítõ demokráciák mutatóihoz esik közel (Tóka 2005a, 29). Hosszabb idõtávra visszatekintve a pártrendszer koncentráltsága és a pártok életkora jár együtt leginkább a választási eredmények stabilitásával (Bartolini Mair 1990). Ha ez valóban így van, akkor tulajdonképpen nincs okunk csodálkozni azon, hogy ilyen kismértékû volt a különbség a 2002-es és a 2006-os választás eredménye között. A magyar pártrendszer meghatározó pártjai 1990 óta ugyanazok még ha közben alaposan meg is változott közöttük az erõsorrend. Az öregedés kritériuma tehát teljesült, és ugyanez igaz a koncentrációra is. A pártrendszer fragmentációjának mérésére a kutatók leggyakrabban az effektív pártok számát használják, amely érzékletesen fejezi ki, hogy hány párt osztozik a szavazatokon. 3 Ez a mutató 1990 és 2006 között választásról választásra csökkent, igaz, a legutóbbi alkalommal már csak minimális mértékben. A pártrendszer folyamatos koncentrációja (Tóth 2001) a kilencvenes évek végére egy meglehetõsen stabil pártrendszer kialakulásával járt együtt, amelyben új kihívóknak vagy a kisebb pártoknak gyakorlatilag semmi esélyük nem volt arra, hogy megingassák a két nagy
66 KARÁCSONY GERGELY párt egyeduralmát (Enyedi 2006). A magyar pártrendszer jóval stabilabb volt kelet-közép-európai társainál, és a választási eredmények aggregált változékonysága is alacsonyabb volt nálunk, mint a régió többi országában (Tóka 2005a, 29). 2.1. táblázat A pártok listás szavazataránya és a választási eredmények különbözõ mutatói, (százalék) 1990 1994 1998 2002 2006 KDNP 6,46 7,03 2,31 42,03 Fidesz 8,95 7,02 29,45 41,07 MDF 24,73 11,74 2,80 5,04 FKGP 11,73 8,82 13,14 0,75 MIÉP( Jobbik) 1,59 5,47 4,37 2,20 MSZP 10,89 32,99 32,89 42,05 43,21 SZDSZ 21,39 19,74 7,57 5,57 6,50 Egyéb pártok 15,85 11,07 6,37 6,8 1,1 Parlamentbe jutott pártok szavazataránya Két legnagyobb párt szavazataránya 84,2 87,6 88,5 88,7 96,8 46,1 52,7 62,3 83,1 85,2 Aggregált változékonyság 4 25,8 31,7 18,3 9,0 Blokkok közötti változékonyság 5 16,0 7,2 2,1 Kormánypártokra leadott szavazatok változása 6 25,8 12,2 3,6 2,1 Választási pártok effektív száma 6,7 5,5 4,5 2,8 2,7 Forrás: saját számítások.
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 67 A változékonyság idõbeli alakulásának vizsgálatakor alapvetõen három dolgot érdemes figyelembe venni. Az egyik tényezõ az intézményi stabilitás hatása. A magyar pártrendszer stabilitása azért járhat együtt a szavazatok viszonylag nagy változékonyságával, mert a pártok állandósága nem jelenti egyben politikájuk és az azt megjelenítõ politikusok állandóságát is. Szervezeti értelemben vett stabilitásuk megõrzése mellett, jelentõsen megváltoztatott ideológiájuk és koalíciós preferenciáik, illetve nem utolsósorban épp a lehetséges koalíciós partnerek közötti viták miatt a pártokat vezetõ elitek is átalakultak. 7 A választók így könnyen érezhetik következetesnek magukat annak ellenére is, hogy más pártokra szavaznak az egymást követõ választások során. 8 Az új demokráciákban általában a szavazatok változékonysága nagy részben a blokkon belüli változékonyságból származik. Magyarán szólva a választók ugyan vándorolnak a pártok között, de olyanok már kevesebben vannak, akik a jobboldali és baloldali pártok közötti választóvonalat is átlépik az egymást követõ választások során (Hirata 2000). A blokkok közötti vándorlás mértékét két további tényezõ határozhatja meg. Az egyik a törésvonalak erõssége. Korábban már volt szó róla, hogy törésvonalak alatt nem egyszerûen a szavazótáborok közötti társadalmi különbségeket kell érteni. A mai modern társadalmakban eleve kicsi az esélye annak, hogy a pártok táborai elsõsorban szavazóik társadalmi jellemzõi alapján különüljenek el, egy olyan kulturálisan homogén országban, mint amelyen Magyarország, 9 ez még kevésbé valószínû. A kelet-közép-európai országokban a választók pártpreferenciájának stabilitása nem a csoport alapú szavazással, hanem az érték alapú szavazással mutatott összefüggést (Tóka 1998). Az élesen elkülönülõ társadalmi makrocsoportok viszonylagos hiánya szükségessé teszi, hogy lazítsunk a törésvonalak eredeti fogalmán. Enyedi Zsolt terminológiáját követve a törésvonal-politikát a politikai versengés olyan mintázataira alkalmazom, melyek a társadalom kognitív, érzelmi és kapcsolati struktúráiba vannak beágyazódva, s nem pedig a napi ügyeknek, a kormányzati teljesítmény értékelésének vagy a politikusi személyiségek kisugárzásának függvényei (Enyedi 2004, 4). Ezeket empirikusan leginkább a szavazótáborok szociokulturális és ideológiai jellemzõinek, valamint a szavazók pártelkötelezettségének vizsgálatával lehet megragadni. A törésvonalak hatása egy adott választás során nagyjából fordítottan arányos azzal a hatással, ami a kormányzati teljesítmény és különösen a gazdaság helyzetének lakossági megítélésébõl következik. Ez az, amit a hétköznapi politikai nyelv úgy fogalmaz meg, hogy van-e az országban kormány-
68 KARÁCSONY GERGELY váltó hangulat. Ezek a tényezõk természetesen a világ minden táján jelentõs befolyással lehetnek a választás kimenetelére, ám a kelet-közép-európai pártrendszerek esetében ez a szerep másképpen merül fel, mint a régi demokráciákban. A kormányzati teljesítmény értékelésén alapuló, úgynevezett retrospektív szavazás azon alapul, hogy a szavazók összehasonlítják az éppen hivatalban lévõk teljesítményét azzal a teljesítménnyel, amit az ellenzék nyújtott akkor, amikor legutóbb kormányon volt (Fiorina 1981). Egy olyan politikai versenyben, amelyben rendre új jelentkezõk kínálkoznak a kormányzásra, vagy egyszerûen nem volt idõ minden alternatívát kipróbálni, a választóknak nincs igazi összehasonlítási alapjuk a kormány teljesítményének megítélésekor. Ráadásul az új demokráciákban a választóknak arról sem lehet reális képük, hogy egyáltalán mit is várhatnak a kormánytól (Duch 2001). A kelet-közép-európai polgárok és közülük is fõleg a magyarok, egyszerre bizalmatlanok az állammal szemben, és várnak el tõle széles körû gondoskodást és erõteljes beavatkozást a piaci viszonyokba. 10 Mivel a választóknak túlzott elképzeléseik vannak arról, hogy a kormányok mit tehetnek a gazdasági viszonyok javítása érdekében, az átmenettel járó visszaesés miatt azokat a kormányokat is hajlamosak megbüntetni, amelyek egyébként sikeres gazdaságpolitikát folytattak. A szavazatok jelentõs többsége így egyszerûen a kormányok elleni proteszt szavazat volt, a választások legalább annyira voltak a politikai elégedetlenség levezetései, mint az új kormánynak adott bizalom kinyilvánításai (Rose 1992). E három tényezõ hatásait keresve jól nyomon követhetõ, hogy mik voltak a szavazatok változékonyságának okai a korábbi választásokon. Az 1994-es változékonyság elsõsorban a kormánypártok mélyrepülésével volt magyarázható (2.2. táblázat). A rendszerváltás utáni elsõ kormányt vezetõ MDF 1994-ban csak fele annyi szavazatot kapott, mint négy évvel korábban. Ha a kisgazdapártot 1990-ben a kormányoldalhoz, 1994-ben pedig az ellenzékhez számoljuk 11, akkor az elsõ kormányzati ciklus után a kormánypártok összesen csaknem 26 százalékot veszítettek az 1990-ben elért eredményükbõl. Az Antall-kormány meglehetõsen hamar népszerûtlenné vált, a vezetõ kormánypárt belsõ megosztottsága pártszakadásokhoz vezetett, majd a miniszterelnök halála mélyítette el véglegesen az MDF válságát. A magát kamikázekormánynak nevezõ koalíció képtelen volt meggyõzni a választók többségét arról, hogy nem õ a felelõs a gazdasági átmenet súlyos társadalmi költségeiért. A közhangulat azonban nemcsak egyszerûen a kormánnyal, hanem magával a rendszerváltással is szembefordult (lásd pl.: Ferge 1996, Róbert 1996). Ezzel megnyílt az út a szakértelem és a Kádár-
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 69 korszak szociális biztonságának letéteményeséként fellépõ MSZP választási gyõzelme elõtt. 12 Jelentõsen hozzájárult a szavazok változékonyságához a parlamenti bejutásra esélytelen pártokra leadott szavazatok számának csökkenése is a parlamenti pártok szavazataránya már akkor elérte a 2002-ig jellemzõ szintet 13. A rendszerváltás hajnalán szárba szökkent pártok közül kezdtek kiszelektálódni azok, amelyek nem rendelkeztek a talponmaradáshoz, legalábbis a parlamentbe való bejutáshoz szükséges erõforrásokkal (Enyedi 2006). Az MSZP választási gyõzelme utólag visszatekintve nem is volt olyan elsöprõ erejû, mint ahogy azt a korabeli kommentárok interpretálták. 14 A szocialisták felfutása akár nagyobb is lehetett volna, ha az 1990-es és az 1994-es választás között nem mélyültek volna el a szavazótáborokat elválasztó törésvonalak. Az Antall-kormány szimbolikus politikában tett gesztusai (az egyházak kiemelt támogatása, a határon túli magyarokhoz vagy a történelmi múlthoz való hozzáállása) aligha voltak népszerûek, ugyanakkor minden bizonnyal felerõsítették a politikai tagoltság körvonalait amely így végül is mérsékelte a közhangulatban bekövetkezett fordulatnak a választási eredményre gyakorolt hatását. Sajnos, arról kevés adat áll rendelkezésre, hogy az elsõ választás idején milyen ideológiai preferenciák jellemezték a különbözõ szavazótáborokat, de társadalmi összetételük változása is elég árulkodó a törésvonalak formálódásával kapcsolatban. Az elsõ szabad választás nyomán kialakult pártstruktúrában még jelentõs súlyt képviseltek a rétegpártok: a választópolgárok jelentõs része a társadalmi-demográfiai hátterének megfelelõ pártra szavazott (Karácsony 2003, 1510). A KDNP szavazóinak 56 százaléka a rendszeres templomba járók, a Fideszre szavazók 48 százaléka a 30 év alattiak, az FKGP híveinek 52 százaléka a falusi lakosság, az MSZP-szavazók csaknem fele pedig az egykori MSZMP-tagok körébõl került ki. Igaz, az akkor legjobban szerepelt két párt, az SZDSZ és különösen az MDF társadalmi karaktere nem volt ennyire határozott. A szocialisták szavazatnövekedése éppen azokban a társadalmi csoportokban volt a legkisebb, melyek a legerõsebben kapcsolódtak valamelyik rétegpárthoz a társadalom tradicionálisabb csoportjaiban (a rendszeres templomba járók és a falusi lakosság) és a 30 évnél fiatalabbak körében. Az MDF pedig csak a vallásos szavazók körében nem veszített érdemben a négy évvel korábbi támogatottságából. 1994-ben, az ekkor még inkább két-, mint egydimenziós pártverseny mindkét dimenziójában az MSZP jelentette a fõ kristályosodási pontot: az antikommunista-klerikális-nemzeti ideológiai dimenzió a konzervatív
70 KARÁCSONY GERGELY pártok (MDF, KDNP, FKGP), tradicionális (idõs, vallásos, kistelepülésen élõ) választói csoportjaitól, az antikommunista-piacbarát dimenzió pedig a liberális pártok, fiatal és urbánus szavazóitól választotta el az MSZP híveit (Karácsony 2003, 1515). Sajátos helyzet alakult ki; bár a politikai térképen az MSZP helye volt a leginkább lecövekelve, éppen ennek a pártnak a szavazótáborát lehetett a legkevésbé konzisztens ideológiai preferenciákkal jellemezni legfeljebb a többi párt, fõleg a jobboldali pártok által képviselt ideológiai célok elutasításával. Ekkortól rögzült egy alapvetõ különbség a bal- és a jobboldali szavazók politikai identitásában: amit az elõbbiek felesleges és érthetetlen ideológiai szembenállásnak, azt az utóbbiak a dolgok természetes rendjének, az igazuk melletti kiállásnak érzékelték. 1994-ben a szocialista szavazóknak egyetlen markáns ideológiai jellemzõjük volt: a közvéleményben a rendszerváltás után bekövetkezett drámai mértékû paternalista fordulat elsõsorban az MSZP-szavazótáborában jelentkezett. Ez a jelenség azonban nem volt tartós, mert 1998-ban már nem volt érdemi különbség a bal- és jobboldali szavazók gazdaságpolitikai preferenciái között (Karácsony Tóka 2001, 507). Az 1998-as, a korábbinál is nagyobb változékonyság elsõdleges oka paradox módon éppen az 1994-es választás után kialakult törésvonal megszilárdulása volt. A változékonyság ellen hatott, hogy az MSZP stabilizálta pozícióját a baloldalon. Az egyetlen hosszabb idõtávot átfogó hazai panelvizsgálat adatai szerint a hatalomra kerülõ MSZP a négy évvel korábbi MDF-nél sokkal inkább képes volt megtartani a szavazóit (Fábián 1996). Ez részben abból adódik, hogy a Horn-kormány soha nem volt olyan népszerûtlen, mint az elõdje, másrészt stabilizálódott a 94-es választás során kialakult törésvonal-szerkezet annak ellenére is, hogy az MSZP fõleg a ciklus második felében igyekezett a tõle elzárkózó társadalmi csoportok kedvében járni és oldani a kulturális szembenállásokat gondoljunk például a vatikáni szerzõdésre. Ez a törekvés nem járt átütõ sikerrel, de 1998-ra némileg csökkent a párt hátránya a kistelepüléseken élõk és a vallásos szavazók körében (Karácsony 2003, 1511). A választók a második kormánykoalíciót is büntették, ám jóval kisebb mértékben, és ezen belül nem a nagyobbik, hanem a kisebbik kormánypártot: 1998-ban az MSZP gyakorlatilag ugyanannyi szavazatot kapott mint 1994-ben, az SZDSZ azonban a négy évvel korábban szerzett voksainak több mint a felét elvesztette. A törésvonalak erejének átmeneti meggyengülése tette lehetõvé a Fidesz számára, hogy feladva az önálló liberális pólus fenntartásának szándékát, megkezdje hosszú menetelését a jobboldalra. Az
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 71 1998-as változékonyság legalább fele részben a klasszikus konzervatív pártok és az SZDSZ elsorvadásából adódott és abból, hogy a Fidesz képes volt arra, hogy ezeket a nagyon különbözõ szavazói csoportokat maga mögé állítsa. Az SZDSZ antikommunista és antietatista szavazótáborának egy része aligha szívlelhette az MSZP-vel kötött koalíciót, de a katolikus egyház támogatását élvezõ Fidesz a konzervatív szavazók számára is elfogadható alternatívává vált a belsõ válsággal küzdõ MDF és KDNP helyett. Valószínûleg a Horn-kormány szükséges, de népszerûtlen gazdaságpolitikája elleni tiltakozó szavazatok egy része is a Fideszt erõsítette, bár a tipikus proteszt szavazókat nagyobbrészt az FKGP gyûjthette be. Az 1998-as választást megnyerõ Fidesz szabadon lebegõ párt volt. Nem szervezeti értelemben 15, hanem társadalmi karakterét tekintve. Szavazótáborának nem volt belsõ identitása, sok, egymással ellentétes politikai ízlésû és társadalmi hátterû csoportból állt össze. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ez a társadalmi koalíció csak ideiglenesen, a Horn-kormány leváltására állt össze, vagy egyben is marad és megszületik a magyar jobboldal integráns pártja. Utólag nem lehet kétséges, hogy az utóbbi történt. Az Orbán-kormány elsõsorban politikai támogatottsága megszilárdításának rendelte alá a politikáját, és ehhez elõdeinél több eszköze (és kevesebb kishitûsége) is volt. A Fidesz kormányra kerülve egyszerre használta a konfliktus- és a konszenzusteremtés eszköztárát. Alkotmányos lehetõségeit a végsõkig kihasználva lépett fel politikai ellenfeleivel szemben, egyértelmû gesztusokat tett az egyházak felé, a stabil gazdasági növekedés eredményeit elsõsorban saját politikai célközönségéhez juttatta vissza. Másfelõl azonban képes volt kormányzását egy olyan szimbolikus keretbe foglalni, amelyben kezdeményezései evidenciának tûntek, melyekkel kapcsolatban jóformán csak az egyetértés számított legitim véleménynek (Csigó 2006). 16 A szimbolikus politika volt az Orbán-kormány húzóágazata, amit nagyban elõsegített, hogy a Fidesz riválisainál sokkal jobban használta ki az egyre inkább a kereskedelmi csatornák által meghatározott politikai nyilvánosság lehetõségeit. Az FKGP széthullása és az MDF önállósodási törekvéseinek megfúrása után a Fidesznek már nem volt riválisa a jobboldalon legalábbis a jobbközépen. Ezt a tág politikai spektrumot a Fidesz egy új politikai identitás megteremtésével igyekezett betölteni; a klasszikus jobboldali szavazók hamar elfogadták Orbánt vezérüknek, az átlagszavazókat pedig úgy tudta magához kötni, hogy hétköznapi vágyaikat összekötötte a nagy nemzeti víziókkal. Így többé-kevésbé sikerült homogenizálni a belülrõl ereden-
72 KARÁCSONY GERGELY dõen igencsak tagolt nem MSZP-s szavazói csoportokat a vallásosak, a városi középosztály, a községi lakosok, a második világháború elõtt szocializálódott generáció és a fiatalok többségét (Karácsony 2005). A Fidesz Enyedi Zsolt (2004) találó kifejezésével élve mozaiktörésvonal-párttá vált: a különbözõ társadalmi csoportok koalícióját hozta létre, amely másfelõl mégis élesen elkülönült a környezetétõl. Mert amit belülrõl sokan megszületõ nemzeti egységként éltek meg, az kívülrõl megosztottságnak tûnt. A Fidesz képes volt arra, hogy liberális gyökerei ellenére elfogadtassa magát a konzervatív oldalon, hogy integrálja a mellõle sorra kidõlõ többi jobboldali párt szavazóit, hogy közös politikai keretet adjon különbözõ helyzetû és politikai ízlésû szavazóknak, de arra nem volt képes, hogy ezek után újra megnyerje a választást. Afelkínált jobboldali identitás ugyanis túl szûk volt ahhoz, hogy azzal a választók többsége azonosulni tudjon. Az Orbán-kormány ellenzéke nem akart egy másik szimbolikus valóságot felkínálni a választóknak, hanem kétségbe vonta, hogy szükség van-e egyáltalán arra, hogy a szavazóknak ilyenekhez kelljen csatlakozniuk. Ahogy a politika kikerült az utcára és bekerült a magánélet korábban politikától mentes világába, az árkok betemetése egyre meggyõzõbb üzenetté vált, fõleg azoknál a csoportoknál, akiket az Orbán-kormány bizonyos intézkedéseivel (például négyes metró, nyugdíjemelés) elidegenített magától. A 2002-es választás minden korábbinál kiélezettebb küzdelmet hozott. Az ideológiai versengés végletesen leegyszerûsödött és egydimenzióssá vált (Karácsony 2003, 1518), a jobb- és a baloldali szavazótáborok közötti társadalmi különbségek kiélezõdtek. A pártos szavazók aránya nemzetközi összehasonlításban is magas szintre emelkedett (Tóka 2005a, 32), a választási részvétel rekordot döntött, ráadásul a két forduló között még emelkedett is. Atörésvonalak átjárhatatlannak tûntek, de az 1998-asnál csaknem 15 százalékkal nagyobb elsõ fordulós részvétel azt mutatja, hogy sokaknak nem is ezeken, hanem apolitikusságukon kellett átlépniük. A 2002-es változékonyság tehát a korábbi választásokhoz hasonlóan részben protesztszavazatokból adódhatott, ám ezek egy része valószínûleg olyan szavazóktól jött, akik korábban soha nem szavaztak. A változékonyság másik oka a pártrendszer, azon belül is fõleg a jobboldali szavazatok tovább folytatódó koncentrációja volt. 2002-ben a magyar politika új szakaszához érkezett.
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 73 2.2. táblázat A választási eredmények változékonyságának mértéke és lehetséges okai Mértéke* 1994 25,8 1998 31,7 2002 18,3 proteszt szavazatok parlamenten kívüli pártok visszaesése törésvonalak gyengesége blokkon belüli mobilitás a jobboldalon proteszt szavazatok blokkon belüli mobilitás a jobboldalon proteszt szavazatok 2006 9,0 parlamenten kívüli pártok visszaesése * Aggregált változékonyság (százalék). A STABILITÁS LEHETSÉGES OKAI Viharos másfél évtized után 2006-ra stabilizálódott a magyarok választói viselkedése. A stabilizálódás részben intézményi hatásokkal magyarázható. Az inkább többségi logikájú választási rendszerrel, illetve a miniszterelnököt és ezzel az esélyes miniszterelnök-jelölttel rendelkezõ pártokat kiemelõ kormányformával összhangban egy kvázi-kétpárti pártrendszer szilárdult meg Magyarországon (Tóka 2005b), ami önmagában is csökkentette a változékonyság mértékét. Igaz, a 2006-os változékonyság egy része abból származott, hogy a parlamenten kívüli pártokra leadott szavazatok aránya 11-rõl 3 százalékra csökkent, amit elsõsorban a választási rendszer szelekciós hatásai okoztak; többségük ugyanis nem tudott kellõ számú kopogtatócédulát gyûjteni, így az ország nagy részében nem is lehetett rájuk szavazni. A pártrendszer fragmentációjának csökkenése azonban mégsem folytatódott, az SZDSZ és az MDF sokak várakozásával ellentétben újra bekerült a parlamentbe. Milyen okok vezethettek a stabilizálódáshoz? A két nagy és a két kisebb parlamenti párttal kapcsolatban is két-két hipotézis adódik.
74 KARÁCSONY GERGELY A politikai elégedettség hipotézise A politikai elégedettség hipotézise szerint elsõsorban nem a törésvonalak ereje stabilizálta a választói viselkedést, hanem az, hogy ebben a kormányzati ciklusban jelentõsen nõtt az életszínvonal. Mint láttuk, a kormánypártok eddig minden választáson kevesebb szavazatot kaptak, mint amennyivel négy évvel korábban hatalomra kerültek. 2006-ban a proteszt szavazatok visszaszorulása (az intézményi stabilitással együtt) elegendõ magyarázatot adhat a választási eredmények stabilizálódására. Bár az Orbán-kormány is hozott számos népszerû, a lakosság életkörülményeit javító intézkedést, 17 ám ezeknek talán nagyobb volt a szimbolikus jelentõségük az anyaginál, és nem is értek el minden társadalmi csoportot. A Medgyessy-kormány 100 napos programja azonban szinte minden társadalmi csoportnak adott valamilyen kézzelfogható anyagi juttatást. A gazdasági lehetõségeken messze túllépõ bõkezûséget az is magyarázhatta, hogy a választás utáni feszült belpolitikai helyzetben a kormányfõ nem tehette meg, hogy visszahátráljon a választási kampányban tett ígéreteinek teljesítései elõl. A gazdasági racionalitásnak, ha úgy tetszik a közjónak alárendelt bizalomvásárlás hosszú évtizedek óta jellemzõ a magyar politikára, 18 a Medgyessy-kormány csak annyiban különbözött elõdeitõl, hogy messzebb ment el ebben, és már közvetlenül hivatalba lépése után meghozta ezeket az intézkedéseket. Ám ezzel saját magának állított csapdát. A jóléti politika már a ciklus elsõ felében finanszírozhatatlanná vált, miközben a lakosság elvárásai tovább nõttek, a materiális retorikára váltó Fidesz pedig minden feladott labdát lecsapott, ha a kormány nem engedett ezeknek az igényeknek. Az EP-választási kudarc után a szocialisták hiába váltottak miniszterelnököt, a párt támogatottsága csak akkor kezdett el tartósan növekedni, amikor a Gyurcsány-kormány a 100 lépés programmal újabb jóléti intézkedéseket foganatosított, majd a választási célegyenesbe fordulva csökkentette az szját és az áfát. 19 A kampányban azonban a Fidesz ment messzebb a jóléti ígéretekkel. Az eladósodáshoz vezetõ gazdaságpolitika kritikája helyett újabb és újabb kiadásnövelõ és bevételcsökkentõ javaslatokkal állt elõ. Arról igyekezett meggyõzni a választókat, hogy rosszabbul élnek, mint négy éve, és nem arról, hogy négy év múlva fognak rosszabbul élni, mint most. Olyan pályán akart versenyezni a kormánnyal, ahol az súlyos százmilliárdok árán verhetetlen volt. 20 Az adótudatlan magyar szavazókat a rövid távú gazdasági haszon érdekelte, a hosszú távú gazdasági hatások már csak azért
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 75 sem, mert erre igazából senki sem hívta fel figyelmüket a kampányban. 21 A jóléti versenyben így végül az MSZP kerekedett felül. Ez a törésvonalak gyengülése ellenére is elég volt ahhoz, hogy stabilizálódjon a nagyobbik kormánypárt szavazótábora. A kampány legfontosabb témái materiális témák voltak, a két nagy párt különbözõ okokból ugyan, de egyaránt érdekelt volt a szimbolikus témák kerülésében. A baloldal az 1994 1998-as ciklushoz hasonlóan a kulturális konfliktusok tompítását, az árkok betemetését tûzte ki célul. Bár Gyurcsány kormányfõvé választása után olykor valóban mert baloldali lenni támadta a katolikus egyház politikai szerepvállalását és felvállalta a konfrontációt a kettõs állampolgárság ügyében, de tett a Kádár-rendszert bíráló kijelentéseket is, kikezdve ezzel a magyar politika talán legfontosabb ideológiai törésvonalát (Karácsony 2005, 198). Ezzel párhuzamosan Orbán is engedett az antikommunista retorikából volt állampárti vezetõket szerepeltetett pártja rendezvényein és gesztusokat tett a Kádár-korszakban szocializálódott generációk felé. A népszavazási kampány idõszakát leszámítva a Fidesz is kerülte az ideológiai témákat. Úgy érezhették, hogy korábbi szimbolikus politikájukkal elidegenítették maguktól a társadalom jelentõs részét, ezért most a megosztó témák kerülésével akarták megkönnyíteni, hogy ezek a szavazók átkelhessenek a törésvonalakon. Mind a két nagy párt a túloldal szavazóira hajtott; a megfiatalodott vezetõségû MSZP a fiatalokra, a Fidesz a budapestiekre és a nyugdíjasokra 22. Mindez a 2002-es állapothoz képest oldhatta a szavazótáborok közötti érzelmi és ideológiai különbségeket, Orbán pártellenes retorikája pedig mérsékelhette a szavazók pártosságát. A politikai elégedettség hipotézisét a következõ empirikus eredmények támasztanák alá: 1. 2002-höz képest 2006-ra csökkent a szavazók pártossága és csökkent a törésvonalak mélysége, 2. a 2006-os választás idején a szavazók elégedettebbek voltak a gazdasági helyzettel és a kormány munkájával, mint 2002-ben, 3. ezek megítélése erõsebben függött össze a pártválasztással, mint korábban, 4. és nagyobb volt a hatásuk a nem pártelkötelezett szavazók, mint a pártos szavazók körében.
76 KARÁCSONY GERGELY A törésvonalak erejének hipotézise Egy másik hipotézis azonban ugyanilyen hihetõnek tûnik. Eszerint a 2002-es kampány olyan erõs érzelmi reakciókat váltott ki a szavazókból, amit az azt követõ évek politikai eseményei sem írtak felül, hiába törekedtek a pártok a politikai tagoltság átalakítására. Újabb és újabb politikai ötleteikkel csak azt érték el, hogy folyamatosan fenntartották táboruk lelkesedését. Újabb híveket ezekkel nem tudtak szerezni, mert a szavazók pártossága miatt az ellenoldal híveinél ezek falra hányt borsónak számítottak; vagy meg sem hallották, vagy hiteltelen, populista ígérgetésnek minõsítették õket. Ez végül az üzenetek teljes devalválódásához vezetett: az elidegenedett szavazók megnyerésére egyre merészebb ígéretek születtek, amelyek így még inkább hiteltelenné váltak. A táborok mozdulatlanságához az is hozzájárult, hogy a Fidesz politikáját továbbra is Orbán Viktor testesítette meg a választók elõtt, pedig éppen az õ személyéhez kötõdött a legtöbb negatív beidegzõdés. A kormányoldalon bekövetkezett váltás is a frontok megszilárdulását erõsítette, hiszen Gyurcsány a jobboldali közönség számára legalább annyira az elõzõ rezsim kétes figurájának számított, mint elõdje, viszont a baloldali közönség politikai önbizalmát képes volt visszaadni. A jelentõs Fidesz-gyõzelemmel záruló EPválasztás sem feltétlenül a választói viselkedés változékonyságát mutatta, hiszen ezeken a kormányzati ciklus közepén lévõ vezetõ kormánypártok általában rosszul szoktak szerepelni (Hix Marsh 2006). A gazdasági tematika alapvetõen nem volt hatással a választókra. Egy gazdasági visszaesés vagy jelentõs életszínvonal-csökkenés bizonyára megtépázta volna az MSZP népszerûségét, ám errõl biztosan nem volt szó. Nemzetközi vizsgálatokból tudható, hogy a szavazók gazdasági helyzetértékelése nem igazán függ össze a gazdaság valós eredményeivel, és elsõsorban az eleve meglévõ pártpreferenciák függvénye (Tilley Bold Garry 2006). Így lehetett ez a 2006-os magyar kampányban is. A gazdaság állapotának túlzóan negatív ellenzéki és túlzóan pozitív kormánypárti leírásai kioltották egymást, és végül mindenki azt gondolt, amit a szíve diktált. A törésvonalak ereje hipotézisét a következõ empirikus eredmények támasztanák alá: 1. 2002-höz képest 2006-ra legalábbis nem csökkent a szavazók pártossága és a törésvonalak mélysége,
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 77 2. a 2006-os választás idején a szavazók nem feltétlenül voltak elégedettebbek a gazdasági helyzettel és a kormány munkájával, mint 2002-ben, 3. ezek megítélése akár erõsebben is összefügghet a pártválasztással, 4. de hatásuk a pártelkötelezett szavazók körében erõteljesebb, mint a nem pártelkötelezett szavazóknál. Az ideológiai elkülönülés hipotézise Az egyik lehetséges hipotézis szerint az SZDSZ és az MDF megkapaszkodása elsõsorban a nagy pártokétól elkülönülõ ideológia kialakításának volt köszönhetõ. A két kispárt nem akart versenyre kelni a nagyok népszerû javaslataival, hanem éppen azok bírálatával igyekezett felhívni magára a figyelmet. A nevét a Magyar Liberális Párt utótaggal kiegészítõ SZDSZ fõleg a gazdaságpolitikai témákban igyekezett megkülönböztetni magát a nagyobbik kormánypárttól, de a szimbolikus témákban is a korábbiaknál bátrabban vállalta fel a liberális álláspont képviseletét. Az MDF hasonló stratégiát követett, és a konzervatív értékek képviselõjeként lépett fel, szemben a baloldali gazdaságpolitikát követõ Fidesszel. Az SZDSZ és az MDF egyszerre vált ellenfelekké és szövetségesekké. Mindketten a kisebbségben lévõ piacpárti szavazók meghódítására törekedtek. Ugyanakkor közös érdekük, hogy a szavazók ne csak a két nagy pártban gondolkodjanak, és hogy a szimbolikus témákat és a pártokhoz való érzelmi viszonyokat magában foglaló baljobb megosztottság mellett a gazdaságpolitikai témák is a politikai verseny meghatározó dimenziójává váljanak. Az ideológiai elkülönülés hipotézisét a következõk igazolnák: 1. az SZDSZ-szavazók attitûdjei 2006-ban liberálisabbak voltak, mint 2002-ben, különösen gazdaságpolitikai kérdésekben, 2. mind a két párt szavazói gazdaságilag jobboldalibbak az átlagnál, 3. az MDF-re és az SZDSZ-re szavazás jobban függ össze az ideológiai preferenciákkal, mint a bal-jobb skálán való önbesorolás.
78 KARÁCSONY GERGELY A taktikai szavazás hipotézise Amásik lehetséges hipotézis szerint viszont az MDF és az SZDSZ relatíve jó szereplése a pártrendszer korábbi koncentrációjának bumeránghatásából adódott. A szavazók egy része ilyen vagy olyan okokból nem akart kétpárti parlamentet, és bár más körülmények között talán nem szavazott volna ezekre a pártokra, ezt elkerülendõ végül az MDF-re vagy az SZDSZ-re adta a voksát. Eszerint a magyarázat szerint a két kis párt vártnál jobb szereplése a taktikai szavazók segítségnyújtásának köszönhetõ. A taktikai (más terminológiában stratégiai) szavazás jól ismert jelenség a nemzetközi szakirodalomban is: azt jelenti, amikor a szavazók egy csoportja nem arra a pártra szavaz, amely egyébként a legközelebb áll hozzá. Az ilyen viselkedést általában nagyon tudatos, instrumentális cselekvésnek tételezik, pedig létezhet egy expresszív formája is (Franklin Niemi Whitten 1994). Az instrumentális taktikai szavazó esetében az eredeti preferenciákat a pártok vagy koalíciók hatalmi esélyei írják felül, a taktikai szavazás expresszív formájában a szavazók éreztetni akarják rosszérzésüket kedvenc pártjuk vezetése felé. Az elsõ eset jól illene azokra a szavazókra, akik a 2006-os választás során a szocialista-liberális koalíció hatalmonmaradása érdekében az MSZP helyett az SZDSZ-re szavaztak. Az SZDSZ parlamentbõl való kiesése ugyanis nagyban növelte volna Orbán Viktor hatalomba való visszatérésének valószínûségét, és ennek megakadályozására az átszavazás egyáltalán nem tûnt nagy áldozatnak. Az SZDSZ-t erõsítõ taktikai szavazatokra utal a párt jó budapesti szereplése, itt ugyanis a fõpolgármester-választás miatt már régóta megvolt az átjárás a két párt szavazótábora között. Az MDF esetében valószínûleg nem ilyen egyszerû a képlet; lehettek olyanok, akik az ellenzék gyõzelmének elõsegítése érdekében szavaztak a pártra, de gyakoribb lehetett az az eset, amikor a szavazók a nagy pártok uralma elleni tiltakozásul szavaztak az MDF-re. Végsõ soron ez a magatartás is értelmezhetõ a taktikai szavazás expresszív formájaként. A taktikai szavazás hipotézisét a következõ empirikus eredmények igazolnák: 1. az SZDSZ-szavazók attitûdjei 2006-ban nem voltak liberálisabbak, mint 2002-ben, 2. a két párt szavazóinak gazdaságpolitikai attitûdjei nem különböznek lényegesen az átlagtól,
ÁRKOK ÉS LÉGVÁRAK 79 3. az MDF-re és az SZDSZ-re szavazás inkább függ össze a bal-jobb skálán való önbesorolással (az SZDSZ esetében a baloldal elfogadásával és a jobboldal elutasításával, az MDF esetében pedig mindkettõ elutasításával) mint az ideológiai preferenciákkal. EMPIRIKUS ELEMZÉS A szavazók pártossága Kezdjük a hipotézisek tesztelését az egyszerû leíró statisztikákkal. Mind a 2002-es, mind a 2006-os parlamenti választás elsõ fordulója után nagyjából a lakosság fele mondta azt, hogy közel áll valamelyik párthoz, a két nagy párt szavazótáborában pedig mindkét választás alkalmával 60 százalék körüli volt ez az arány (2.3. táblázat). (A kisebb pártok adatait az alacsony elemszám miatt nem közlöm). A szavazók pártossága tehát érdemben nem változott 2002 és 2006 között. 2.3. táblázat A pártos szavazók* aránya pártpreferencia szerint, 2002 2006 (százalék) 2002 (N = 1200) 2006 (N = 1200) MSZP 60 60 Fidesz (MDF KDNP) 59 62 Egyéb pártok 48 47 Teljes népesség 52 50 * Azok, akik igennel válaszoltak arra a kérdésre, hogy általában véve elmondható-e Önrõl, hogy közel áll valamelyik politikai párthoz? Forrás: Medián omnibusz vizsgálat 2002 és 2006 áprilisában.
80 KARÁCSONY GERGELY A szavazótáborok társadalmi-demográfiai összetétele A pártok szavazótáborának összetételérõl nagyobb elemszámú adatbázisok állnak rendelkezésünkre. A 2002-es választás elõtti hetekben készült felmérések szerint fõleg az életkor, a vallásgyakorlás és kisebb mértékben a lakóhely mutatott összefüggést a pártválasztással (2.4. táblázat). (Emellett az egykori MSZMP-tagság, de ez ma már inkább afféle érdekesség, és nem igazán komolyan elemezhetõ társadalmi jellemzõ.) 2002 és 2006 között nõtt az életkor hatása, és a kapcsolat teljesen lineárissá vált; az életkorral együtt folyamatosan nõ annak a valószínûsége, hogy valaki az MSZP-t támogassa. A vallásgyakorlás hatása kis mértékben csökkent, de a vallásos szavazók körében még így is csaknem húsz százalékkal elõzi meg a Fidesz az MSZP-t. Figyelembe kell azonban venni, hogy a vallásosság és az életkor között negatív irányú a kapcsolat, magyarán a fiatalok relatív többsége annak ellenére Fidesz-szavazó, hogy nem vallásos, a vallásosok többsége pedig annak ellenére jobboldali, hogy nem fiatal. Az MSZP a négy évvel korábbi eredményéhez képest valamivel több szavazatot kapott a falvakban, a Fidesz pedig a fõvárosban, ám közben az SZDSZ még inkább urbánus párttá vált, így összességében nem gyengült a lakóhely és a pártválasztás közötti kapcsolat. Az MDF egyébként szinte minden társadalmi csoportban ugyanannyi szavazatot kapott, egyedül az alacsony iskolai végzettségûek körében volt az átlagosnál kisebb a támogatottsága. Mindent egybevetve 2002 és 2006 között nem történt jelentõs változás a pártválasztás és az itt vizsgált 23 társadalmi-demográfiai változók közötti kapcsolat mértékében; bár ezek eddig sem voltak igazán erõsek, de egy ilyen koncentrált pártrendszerben nem is várható, hogy azok legyenek.