MAGYARORSZÁG ŐSTÖRTÉNET ÉS HONFOGLALÁS. Fodor István

1 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E ŐSTÖRTÉNET ÉS HONFOGLALÁS Fodor István

FODOR ISTVÁN Őstörténet és honfoglalás Főszerkesztő Romsics Ignác KOSSUTH KIADÓ

Írta: Fodor István Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Egyéb források: Damjanich János Múzeum (Szolnok), Déri Múzeum (Debrecen), Hermán Ottó Múzeum (Miskolc), Jósa András Múzeum (Nyíregyháza), Katona József Múzeum (Kecskemét), Kubinyi Ferenc Múzeum (Szécsény), Móra Ferenc Múzeum (Szeged), Archeological Institute in Nitra (Nyitra), Viski Károly Múzeum (Kalocsa), amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Fotók: Csepregi Márta, Dabasi András, Diószegi György, Fodor István, Hapák József, Legeza László, Winter Erzsébet Illusztrációk: Dienes Ö. István, László Gyula, M. Nagy Szilvia, Pisch Ildikó ISBN 978-963-09-5679-6 Minden jog fenntartva Kossuth Kiadó 2009 Fodor István 2009 Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Tartalom AZ ELŐTÖRTÉNET Uráliak, finnugorok, ugorok 14 Új nép születik: az ősmagyarság 27 A pásztorkodás új formája: a nomadizmus 31 EURÓPA KELETI PEREMÉN Magna Hungaria 38 Levédia: a kazárok árnyékában 48 Etelköz: a Kárpátok előterében 58 ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK Ismerkedés Európával 64 A honfoglalás: hódítás vagy menekülés? 70 A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" 76 Életmód, társadalom, műveltség 82 A fordulat: Géza fejedelemsége 103 Ajánlott irodalom 104

Az előtörténet Uráliak, finnugorok, ugorok 14 Új nép születik: az ősmagyarság 27 A pásztorkodás új formája: a nomadizmus 31

AZ ELŐTÖRTÉNET Uráliak, finnugorok, ugorok...leginkább azok szoktak lovat áldozni, akik a tatár települések közelében élnek... Akik pedig távoli pusztaságokban élnek, ezek többnyire rénszarvasokat áldoznak... Az állat bőrét fejével és a térden aluli lábrésszel együtt díszül és örök emlékeztetőül kiakasztják a bálványtemplomok fölötti fákra, és erre a célra a legerősebb fákat szemelik ki, leginkább olyan erdei lombos fát, amely hasonló a fenyőfához, de keményebb és kevésbé korhadó más fákkal szemben." Grigori Novickij: Rövid leírás az osztják népről 1715. Fericz István fordítása Ő smúltunk kutatóit kezdettől sokat foglalkoztatta a kérdés: milyen régre nyúlnak vissza történelmünk szálai. Nemcsak a magyaroké, hanem a velük rokon népeké is. A rokonság legfontosabb ismérvének ugyanis a nyelveket tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé-kevésbé egységes ősnép beszélt. Ezt az ősi nyelvet alapnyelvnek hívják, s azokból az elemekből rekonstruálják, amelyeket a rokon nyelvek megőriztek ebből a korai nyelvi állapotból. Az a terület pedig, ahol e feltételezett ősnép élt, az őshaza. Mindazok, akik eddig a finnugor népek régi történelmét kutatták, először azt a kérdést tették fel: hol is volt ez az őshaza, és mikor éltek ott e népek elődei? Először is tekintsük végig a ma élő finnugor, illetve uráli népek egyes csoportjait. A finnugor népek legnyugatibb csoportját a balti finnek alkotják, a finnek, észtek, karjalaiak s a mára apróvá zsugorodott etnikumok, az izsórok, vótok, vepszék és a lívek. Nyelvileg szintén a balti finnekhez tartoznak a skandináv államok és Oroszország északi peremvidékein élő lappok is, akiknek embertani alkata azonban erősen különböző, ezért a legtöbb kutató azt feltételezi, hogy eredetileg más nyelvük volt, de nyelvet váltottak. Tőlük keletre élnek a volgai finnek, a cseremiszek (marik) és mordvinok. A középkorban azonban még ugyancsak a Felső-Volga vidékén éltek a merják, avagy merik és a muromák, a nevüket őrző Murom város környékén. E két, egykor jelentős nép azonban az orosz gyarmatosítást követően még a középkorban kihalt. A Káma és a Pecsora, Vicsegda folyók vidékén élnek a permi finnugor népek, a votjákok (udmurtok) és a zűrjének (komik). (Elsőként az idegenek által használt népnevüket tüntetjük föl, zárójelben pedig önelnevezésüket.) Az Uráltól keletre találjuk két legközelebbi, ma már igen kis létszámú nyelvrokonunkat, a vogulokat (manysikat) és osztjákokat (hantikat). Természetesen ehhez a nyelvcsaládhoz tartozunk mi, magyarok is, lévén egyben a legnagyobb finnugor nép. A felsoroltak tehát tulajdonképpen a finnugor nyelvű népek, de a 20. század eleje óta már az is igazolható, hogy e nyelvcsaládhoz rokoni szálak fűzik az Eurázsia északi peremén, valamint a Jenyiszej és az Ob felső szakasza mentén élő szamojéd népeket, a nyenyeceket, enyeceket, nganaszánokat és a szölkupokat. Rajtuk kívül még nem is olyan régen szamojéd népcsoportok éltek a Száján hegységben is, akiket összefoglaló néven szajáni szamojédeknek nevezünk, de mára már mindegyikük kihalt. A finnugor és szamojéd népeket összefoglaló néven uráli népeknek nevezzük, s ez lenne valóban a helyes tudományos megnevezés is. Tekintettel azonban a hagyományokra, a közérthetőség kedvéért ehelyett még ma is a finnugor megnevezést használjuk. Ha ránézünk a térképre, azt látjuk, hogy az - évezredek, évszázadok során erősen megfogyatkozott és szigetekre tördelt - uráli népek még ma is majdnem egybefüggő nyugat-keleti láncot alkotnak Eurázsia északi övezetében - Skandináviától a Jenyiszejig. (Kivéve, természetesen az uráli tömbtől messze került magyarságot.) Nem kétséges, hogy ez a tény rányomta bélyegét az őshazakutatók gondolkodására, ami egyébként tudományos szempontból is teljesen megalapozott. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy e nyelvcsalád ősei vala

Uráliak, finnugorok, ugorok

AZ ELŐTÖRTÉNET honnan Afrikából keltek volna ú t r a. Így aztán a kutatók túlnyomó többsége valahol ezen a területen kereste az őshazát, ehhez az elméletéhez gyűjtött tudományos érveket. Az első nagy hatású őshazaelmélet a nagy finn nyelvész, A. M. Castrén nevéhez fűződik, aki a 19. század első felében végigjárta és a helyszínen tanulmányozta a finnugor, szamojéd és török, mongol népek nyelvét, ő még úgy vélte - ami később nem igazolódott be -, hogy a finnugor és altáji (török, mongol mandzsu-tunguz) nyelvek egymással rokonságban állnak, ezért őshazájukat is közösnek vélte, valahol az Altaj-Szaján hegységek vidékén. A finnugor régészet megalapítója, a finn J. R. Aspelin elgondolását régészeti úton kísérelte meg alátámasztani. Véleménye szerint a bronzkorban az Altajtói az Urálig húzódó nagy régészeti műveltség létezett, amely a finnugor-altaji ősnép hagyatéka. A leghosszabb ideig élő őshazaelmélet az orosz F. Th. Köppen nevéhez fűződik, akinek dolgozata orosz nyelven 1886-ban, németül 1890-ben jelent meg. Álláspontját a nyelvészeti paleontológia módszerével alakította ki. Úgy vélte, hogy a finnugor nyelvek az indoeurópaiakkal is rokonságban állnak. Mivel e nyelvekben megvan a méh és méz szó, ezek alapján meghatározható beszélőik ősi lakhelye. Köppen szerint ugyanis Szibériában a 18. századig - az orosz gyarmatosításig - nem volt házi méhészet, az első kaptárakat az orosz telepesek vitték oda. Ennek alapján azt a végkövetkeztetést szűrte le, hogy az őshaza csak az Urál európai oldalán lehetett, nagyjából a kelet-európai erdőzónában. Bár később kiderült, hogy a finnugor nyelvek sem az altáji, sem az indoeurópai nyelvekkel nincsenek rokonságban, e teória rendkívül népszerű lett mind a finn, mind a magyar nyelvészek körében. A két iskola közötti különbség csupán az volt, hogy a finnek az őshazát az Uráltól nyugatabbra, Finnországhoz közelebb rajzolták meg, a magyarok viszont az Urál hegységhez közelebb, főként a Káma folyó völgyében vélték. E felfogást néhány konzervatív kutató még a közelmúltban is magáénak vallotta. E hagyományos elképzelés helyénvalóságát 1961-ben László Gyula cáfolta, aki az őshazakutatásban elsőként használta fel az akkoriban elkészült oroszországi erdőtörténeti térképeket. Így az alapnyelvben meglévő szavak által jelölt növényneveket, amelyek több évezreddel ezelőtti nyelvi állapotot tükröztek, már nem a modern életföldrajzi térképeken kereste, hanem a rekonstruált, szintén évezredekkel ezelőtti állapotot jelölő térképen. Hajdú Péter hasonlóan gondolta 1964-ben megjelent dolgozatában. Ő arra a megállapításra jutott, hogy az életföldrajzi szavak közül a fanevek használhatók fel leginkább a nyelvészeti paleontológiái vizsgálatokban. Azt mutatta ki, hogy a még együtt élő ősi uráli népesség nyelvében megvoltak a szibériai tajga erdőinek fanevei és az európai lombos erdő fái közül a szilfáé. Ebből logikusan vonta le a következtetést, hogy az őshaza ott lehetett, ahol e két erdőfajta találkozott az i. e. VI-IV. évezredben, nagyjából az Urál hegység északi szakasza környékén - attól keletre, az Urál és az Ob között. Ehhez az elgondoláshoz igen közel állt az orosz V. N. Csernyecov régészeti úton kialakított elképzelése, azzal a lényeges különbséggel, hogy ő délebbre, a Középső- és a Déli-Urál keleti oldalán jelölte ki az uráli őshaza helyét az i. e. IV. évezredben. Mivel a régészeti lelőhelyek bármely régi népesség megtelepedésének kétségbevonhatatlan bizonyítékai, a két kutató egymáshoz közeli helymeghatározása tűnt - és tűnik máig - a legelfogadhatóbb feltevésnek. Más kérdés, hogy Csernyecov szerint az uráliak nem itt alakultak ki, hanem délebbre, nagyjából Khorezm vidékén, s onnét költöztek ide. Nem kevésbé fontos kérdés, hogy milyen korra tehető az őshaza. Többen ugyanis olyan elképzelést dolgoztak ki, amely értelmében az uráliak X-XII. évezreddel ezelőtti lakóhelyét vélték kijelölni. Csakhogy a rekonstruált alapnyelv azt a legkésőbbi állapotot tükrözi, amikor az uráliak elődei az

Uráliak, finnugorok, ugorok Az uráli és a finnugor őshaza alapnyelv felbomlása előtti korszakukat élték, mivel egyelőre nem határozható meg pontosabban, hogy az ősi szavak mikor alakultak ki. Ez az időpont valóban az újkőkor, tehát az i. e. VI-IV. évezred, amely régészetileg is jobban kutatott, ezért nagyjából rekonstruálható a korszak népességének életmódja, társadalma és hitvilága. S azt se feledjük, hogy a nyelvcsaládok nem léteznek öröktől fogva. A több tízezer évvel ezelőtti őskőkorban nem jöttek létre viszonylag sűrűn lakott nagyobb összefüggő területek, ahol a nyelvi érintkezés közös nyelvet hozott volna létre. Az egyes kis létszámú vadászközösségek szinte állandó mozgásban voltak a vadászzsákmány nyomában. A nyelvcsaládok kialakulásának feltételei az átmeneti és az újkőkorban jöttek létre. Az elmúlt évtizedekben az erdőtörténeti vizsgálatok azonban számottevő új eredményt hoztak. Ma már jóval nagyobb területre tehető a két erdőfajta érintkezési övezete, mint a múlt század hatvanas éveiben. Ez azt jelenti, hogy elvben ezen az övezeten belül máshová is tehetjük az őshazát, ám korántsem tetszőlegesen, mint egyes kutatók vélik. A változtatáshoz megfelelő nyelvi és régészeti érvek szükségesek. Főként a finn kutatók körében népszerű az úgynevezett nagy őshaza" hipotézise, amely szerint az uráli ősnép hatalmas területen élt Nyugat-Szibériától egészen a mai Finnországig. E felfogásnak azonban van

AZ ELŐTÖRTÉNET Mamut, vadló és orrszarvú a Kapovaja barlang falán I. e. VIII. évezredi emberszobor a sigiri tőzegtelepről egy komoly gyengéje: ilyen óriási területen az erdőzónában nem jöhetett létre olyan szoros kommunikációs kapcsolat az itt élő népcsoportok között, amely életben tarthatott volna bármely viszonylagos nyelvi egységet is. Nézetem szerint ezért az őshaza - bár eléggé kiterjedt lehetett - nem terjeszkedhetett ki kontinensnyi területekre. Az uráli nyelveket beszélő közösségek tehát minden bizonnyal az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein. Az alábbiakban annak a területnek az ősi műveltségét vesszük szemügyre, ahol a régi uráli (finnugor) népesség élhetett, tehát az Urál hegységet és a mellette húzódó európai (Káma-vidék, zürjénföld) és nyugat-szibériai (Ob-Irtis-vidék) területsávot. Ez a terület a tajga, az erdővidék és délen a ligetes sztyeppe övezetéhez tartozik. Az ember itteni megtelepedésének első nyomai igen korai időre tehetők, nevezetesen az i. e. 250 000 és 100 000 év közé. Ez a jégkor időszaka, ekkor azonban voltak jégmentes (interglaciális) periódusok is, amikor délről kisebb vadászközösségek húzódtak fel ezekre az északi vidékekre. Az i. e. 40 000 körül már az északi zürjénföldön is megjelennek az első, úgynevezett Szeleta-típusú kőeszközök, az első ember itteni megjelenésének bizonyságai. Mintegy 10000 évvel későbbről a Káma völgyében már őskőkori települést ismerünk. Az i. e. 16 000 és 10 000 közé keltezhetőek az Urál hegység késő őskőkori barlangjai, amelyek közül különös figyelemre méltó a baskíriai Kapovaja pescsera, amelyben a barlang falain vörös földfestékkel fölvitt rajzokat találtak. Az akkori népesség zsákmányát kitevő vadlovak, mamutok, orrszarvúak sorjáznak, valószínűleg a régi közösség vadászmágiájának bizonyítékaiként. Az i. e. 12 000 és 6000 közti időben, az átmeneti kőkorban (mezolitikumban) a Déli-Urál vidékén déli eredetű népcsoportok jelennek meg több hullámban is. E korszak késői szakaszára, az i. e. 8000 körüli időre keltezhetjük az Urál hegységben az első tőzegtelepeket. Ezek a 19. században kerültek elő, amikor az uráli iparosítás erős lendületet vett, s nagy szükség volt a fűtőanyagra, a szénre és a tőzegre. A vidéken igen gyakori apró tavak mellett lévő ősi települések maradványai ugyanis az idők folyamán eltőzegesedtek, így a tőzegbányászáskor nemcsak fűtőanyag, hanem régészeti leletek is napvilágra kerültek. Hála a tőzegrétegeknek, ezek időrendje is viszonylag könnyen megállapítható. A legkorábbi leletek az átmeneti kőkorból származnak. A régi mocsári üledékekben nem csupán a szervetlen, hanem a szerves anyagok is kiválóan megőrződtek. Sí- és szántalpak, evezők, faedények kerültek elő, rajtuk kívül az ősi művészet csodálatos emlékei is. Ilyen a Jekatyerinburg melletti híres sigiri telepről származó, átmeneti kőkori, 5,3 méter magas emberszobor, amely az egykor itt élők művészete mellett hitviláguknak is ritka bizonysága. A Jekatyerinburgtól nem messze feltárt egyik átmeneti kőkori településen földbe mélyített, kerek, sátorszerű lakóépület nyomait találták, amelyben tűzhely is volt egykor. A mai zürjénföldön a sigirihez hasonló tőzegtelepet tártak fel, ahol evezőket, íjat, nyilat, sítalpakat találtak. Az Urál-vidéki népesség tehát vadászatból, halászatból élt és olyasféle építményekben lakott, amelyek az északi népek által ma is használt, kerek sátrakra emlékeztetnek.

Uráliak, finnugorok, ugorok Sajnos, arra nézve nincsenek megbízható adataink, hogy az uráli népesség mióta élt ezen a területen. Csernyecov elgondolása szerint délről, a Kaszpi-tenger és Aral-tó vidékéről nagyjából az i. e. VI. évezredben költöztek az Urál-vidékre. Az itteni átmeneti kőkor erős déli kapcsolatai alapján azonban az is feltehető, hogy ennél jóval korábban jelentek meg e vidéken. Akárhogyan is volt, aligha kétséges, hogy az újkőkorban már ők is ott vannak az itteni népességben. Igen lényeges régészeti megfigyelés, hogy Nyugat-Szibéria újkőkori régészeti emlékanyaga nem a szomszédos szibériai leletcsoportokkal mutat hasonlóságot, hanem az Urálhoz csatlakozó kelet-európai erdővidék emlékanyagával. Ez azt igazolja, hogy a hegységtől keletre és nyugatra minden bizonnyal hasonló kultúrájú és nyelvű népcsoportok élhettek. Településeik a hegyhát mindkét oldalán a kisebb folyók és tavak mellett helyezkedtek el, az Uráltól keletre eső területsávban ekkoriban különösen sok apró tavacska kínált számukra megfelelő települési helyet. Kúpos sátor (csum) váza az egyik osztják településen Az uráliak akkoriban kizárólag természeti gazdálkodást folytattak: halásztak, vadásztak, s összegyűjtötték a táplálkozásra alkalmas növényeket, gyümölcsöket. (Még az északi vidékeken is meglepően sok bogyós gyümölcsöt kínál a természet, amelyeknek nagy szerepük van a lakosság vitaminszükségletének kielégítésében. Ugyanezért fogyasztanak az északi népek - különösen télen - nyers húst is.) Ebben a korban a téli vadászatra jóval alkalmasabb volt a hegységtől keletre lévő terület, mivel itt véko- Osztják föld - felülnézetben

AZ ELŐTÖRTÉNET Osztják nagycsalád Téli halászat az osztjákoknál nyabb a hóréteg, s ezért a patás állatok a tél beállta előtt óriási csordákban keltek át az Urál nyugati oldaláról a keletire. Az említett tőzegtelepeken előkerült leletek (íjak, nyilak, szántalpak, sítalpak, evezők) elnevezései mind megvoltak az uráli alapnyelvben. Lakásul a ma csumnak nevezett kerek sátrak szolgáltak, amelyeket hosszú rudakból állítottak össze, nyáron nyírkéreggel, télen állatbőrökkel fedtek, bennük nyílt tűz égett. A hidegebb időszakban azonban minden bizonnyal földbe mélyített, melegebb hajlékokat készítettek maguknak. Csak közvetett nyelvi adatok alapján sejthetjük, hogy az i. e. 4000 táján vagy valamivel azelőtt felbomlott az uráli nyelvi egység. Erre abból következtetnek, hogy a finnugor alapnyelvbe kölcsönszavak kerültek a már szétvált indoeurópai alapnyelv árja (iráni) ágából, amelyek nincsenek meg a szamojéd nyelvekben. Márpedig az indoeurópai alapnyelv négy ágra való szakadása minden bizonnyal az i. e. 6000 és 4000 között mehetett végbe. Feltehető, hogy a jelzett időszakban számottevő népmozgások lehettek az uráliak által lakott területeken. A népesség egy része a mai Finnország területére költözött, ahol olyan szán- és sítalpak kerültek elő, amelyek az Urál-vidéki tőzegtelepeken előkerültekhez hasonlóak, ráadásul a csak Szibériában honos cirbolyafenyőből készültek. E nyugatra vándorlók lehet

Uráliak, finnugorok, ugorok tek talán a mai lappok ősei, akik azonban a finnek odakerülése után nyelvet váltottak. Ugyanakkor a szamojédok ősei valószínűleg kelet felé húzódhattak. A régészeti emlékanyag segítségével ma már arra is kísérletet tehetünk, hogy meghatározzuk azt a területet, ahonnan a legkorábbi indoeurópai (ősiráni) nyelvi hatások érhették a finnugorokat. A szakemberek feltevése szerint ugyanis a Volga alsó szakasza mentén az i. e. 5500-3500 közötti szamarai régészeti műveltség lakossága minden bizonnyal ősiráni nyelvű lehetett. E népesség már háziasította a lovat, zömmel már termelő (állattartó-földművelő) gazdálkodást folytatott s egyes csoportjaik egészen a Káma torkolatáig nyomultak észak felé, ahol a finnugorsággal kapcsolatba kerültek. Feltehető, hogy a finnugorság maga is kiterjesztette lakóterülete határait s nem csupán a hegyháthoz csatlakozó területsávot szállta meg. Főként nyugati csoportjai a Baltikum felé húzódtak. Településeiket ebből a korból már igen jól ismerjük. A Káma völgyében a folyók partjára épült telepeken félig földbe mélyített hosszú házakban (16,5x3,5 m) laktak, amelyekben több tűzhely volt. A házak gödre mellett sorakozó oszlopnyomok arra utalnak, hogy a fedél féltető lehetett. E nagyméretű lakóházak valószínűleg egy-egy nagycsaládnak szolgáltak hajlékul. Az Uráltól keletre lévő területeken szintén számos földbe mélyített lakóház került elő. A délebbi vidékeken félig (a felszíntől mintegy 1 méterre) földbe ásott, nagyjából 6x4 méteres alapterületű, nyeregtetős lakóházak voltak a jellemzők. Az északabbi, jóval hidegebb vidékeken viszont a - valószínűleg csak télen lakott - házakat teljesen (néhol 3-4 méterre is) a földbe ásták, gödrét fagerendákkal hálózták be, majd vékonyabb gallyakat raktak rá, s végül földdel fedték le. Középütt hagytak ki egy négyzetes felületet, ahol létrával ereszkedtek le, s egyben ez volt a füstnyílás is. (Hasonló gödörházakat a kelet-szibériai tunguzoknál figyeltek meg az orosz telepesek a 18. században.) E házak igen változatos méretűek voltak, a 9 x 9-től a 20x20 méteres alapterületig. A régészeti leletek tehát világosan elénk tárják a finnugor kori ház, lak, illetve (ajtó) fél, fal szavaink valódi tartalmát. Ehhez még, természetesen hozzá kell vennünk az ősi eredetű, imént említett sátrakat is, amelyekben főként a nyári időszakban húzták meg magukat távoli elődeink. A már említett sigiri és a tőle nem messze feltárt gorbunovói tőzegtelep az egykori anyagi kultúra bő tárházát szolgáltatta. Nem csupán sí- és szántalpak, evezők, Kemény bőrből jó pár kesztyűt Varrt énnekem Anyiszjácskám. Öt ízű ízeit zsebkendőt Varrt énnekem Anyiszjácskám. Vékony fonálból kötött hálóm Hét ölnyi mély örvény mélyére ím lebocsátom." Vogul halász éneke. Képes Géza fordítása Halfogás nyáron

AZ ELŐTÖRTÉNET Osztják rénáldozat Fából készült szűrőkanál a sigiri tőzegtelepről a legkülönbözőbb csonteszközök (szigonyok, árak), fából faragott ivócsanakok, szűrőkanalak láttak itt napvilágot, hanem az ősi finnugor művészet ma is szemet gyönyörködtető faragványai: állatalakos áldozati edények, ember- és állatszobrocskák, amelyeknek egykor igen fontos hitvilági szerep jutott, őseink művészetének páratlan emlékei továbbá az Urál hegység kelet felé néző sziklafalain lévő sziklarajzok. Elhelyezkedésük sem véletlen, hiszen egykor a napfordulók alkalmával rendezett ünnepségeken lehetett fontos szerepük. A rajzok igen változatos tartalmúak: égitestek (nap, hold, csillagok), a föld, a levegő és a víz állatai, vadászjelenetek, a rekesztékes (kátás) halászat és nemzetségjelek (tamgák) sorát láthatjuk a sziklafalakon. Nyilvánvaló, hogy nem egy időben vitték fel azokat, s az is egyértelmű, hogy szerepük is más-más lehetett. Valerij Csernyecov és felesége, Wanda Moszynska másolta le - sokszor nyaktörő mutatványok közepette - e rajzokat, s Csernyecov tette közzé és értékelte kétkötetes nagy munkájában a régmúlt e szépséges üzenetét. Munkájának itt csak néptörténeti vonatkozású legfontosabb következtetésére utalok. Eszerint a sziklarajzok legrégibb rétege az i. e. IV. évezredre keltezhető, a későbbi rajzok pedig az ezt követő két ezredévre. A rajzok egyes elemei (főként a nemzetségjelek) szinte változatían formában megtalálhatók a környéken feltárt i. e. III II. évezredi edények palástján látható díszítéseken, valamint az obi-ugorok testére felvitt tetoválásokon. E párhuzamok zárt kört alkotnak és kétségbevonhatadan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat és az edényeket a 19. században ott élt népesség ősei - tehát a finnugorok - készítették. E megfigyelés a régészeti visszafelé nyomozó (retrospektív) módszer egyik legszebb példája, amelynek meggyőző ereje ezerszer szilárdabb, mint a spekulatív úton, szilárd alapok nélkül kialakított kutatói ödeteké. Az újkőkorban terjedt el a finnugorok lakta területeken az agyagedény használata. A murvával, zsírkővel soványított agyagból 3-5 cm átmérőjű hurkát gyúrtak, majd csigavonalban felfelé haladva ebből Vízimadár alakjára faragott ivócsanak a sigiri tőzegtelepről Kígyót mintázó fafaragvány a gorbunovói tőzegtelepről

Uráliak. finnugorok, ugorok alakították ki a nagyméretű, fél tojás alakú edények falát. A még nyers edények palástját hegyes végű csont- vagy fapálcikával, ugyanebből a két anyagból készült pecsétlők benyomkodásával díszítették. A legkorábbi edényeken hullámvonalakat, párhuzamosan futó vonalkötegeket látunk, majd megjelennek a sorokba rendezett és az edény egész felületét kitöltő pecsétlőbenyomatok és vonalak. A leggyakoribbak a fogas pecsétlőkkel benyomkodott fésűsdíszes és a beszurkált gödröcskékből, szaggatott vonalakból álló fércdíszítés. E korban Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria erdős övezetében, Finnországtól az Irtisig elterjednek a fésűs és fésűs-gödröcskés edénydíszítés különböző változatai. A kutatók közül sokan gondoltak arra, hogy ez az edénydíszítési mód az ősi finnugorság sajátja lenne, s jelezné szállásterületük kiterjedését. Bár e kérdésben aligha lehet még ma is egyértelmű álláspontra helyezkedni, magam úgy vélem, hogy az ilyen edénydíszítés nem lehet kizárólag finnugor sajátosság, hiszen bizonyíthatóan más nyelvű népcsoportoknál is előfordul. Más kérdés, hogy egyes válfajai feltehetően valóban csak a finnugorságnál fordulnak elő. A finnugor korban - mai megítélésünk szerint - az Uraltól keletre a későbbi ugorok (obi-ugorok és magyarok) elődei éltek, a hegységtől nyugatra pedig a finnségiek, a permi, volgai és balti finnek ősei. Ez a finnugor egység a legvalószínűbb feltevés szerint az i. e. 3500 és 3000 között bomlott fel, tehát az i. e. II. évezredben már bizonyosan nem beszélhetünk a finnugorok nyelvi egységéről. Az Uráltól nyugatra elhelyezkedő finnségiek zömmel továbbra is az erdőzónában éltek, s egy évezreden át bizonyára még nagyjából megmaradt viszonylagos nyelvi egységük, az i. e. 2000 táján azonban a permiek elváltak a volgai és balti finnségjektől. RégészetUeg viszont már az i. e. 3000-től jó! kitapintható e két finnségi tömb: a Felső- Volga és a Kelet-Baltikum vidékét az úgynevezett voloszovói régészeti műveltség foglalja magában, az Urálhoz nyugatról csat- lakozó területsávon pedig a kámai újkőkori műveltséget találjuk Az első időszakban mindkét terület lakossága természeti gazdálkodást folytatott, de az i. e. III. évezred elejétől a voloszovói területeken egyre több nyomát észleljük a fémművesség és az állattartás, valamint a földművelés megjelenésének, majd megerősödésének A termelő gazdálkodás itteni kialakulását kétségkívül a délebbre, a ligetes sztyepp és a sztyepp övezetében élő, ősiráni nyelvű népcsoportok hatásával magyarázhatjuk. Nem véletlen, hogy a finnségi nyelvekben a háziállatok, a termesztett növények és a fémek elnevezésének nagy része az ősirániból származik. Igaz, a finnugorság többsége még ekkor szépen csiszolt kőeszközöket használt és halászó-vadászó gazdálkodást folytatott. De a beköszöntő változásoknak egyre nagyobb szerep jutott életükben. A Káma völgyében még ekkor a régi életmód maradt az uralkodó, egészen az i. e. II. évezred közepéig. A Kelet-Európában élő finnugorság társadalma azonban - amennyire a régészeti emlékanyagukból következtetni lehet - ekkor még nagyjából mindenütt azonos vagy hasonló lehetett. A voloszovói és a Kámavölgyi turbinói műveltség területén is elterjedtek a félig földbe mélyített, nagyjából 4x6 méteres, tűzhellyel ellátott és nyeregte- Fésüs-gödröcskés díszítésű agyagedény az i. e. IV. évezredből

AZ ELŐTÖRTÉNET Járatokkal összekötött, félig földbe mélyített házak alaprajza Részleges lótemetkezéi a szintastai temetőben Az egyik szintastai sírkamra rekonstrukciós rajza szekérrel tővel fedett, keskeny, árokszerű átjáróval egybekötött lakóházak, amelyek bizonyára a társadalom nagycsaládi szerkezetének tanúbizonyságai lehettek. A különvált ugorság nagyjából az i. e. 3000-től az i. e. 1000 és 500 közötti időszakig élte önálló életét. A nyelvészek feltevése szerint az obi-ugorok és magyarok nyugatszibériai szállásait csak meglehetősen laza kötelékek fűzték egybe. Ez lehet az oka annak, hogy viszonylag kevés közös nyelvi elem jött létre ebben a korban. A régészeti vizsgálatok nagyjából alátámasztják ezt a vélekedést, bár meg kell jegyeznünk: minden jel arra mutat, hogy a történelem későbbi korszakaiban számos ugor népcsoport kihalt, azaz beolvadt a szomszédos, idegen nyelvű közösségekbe (például a barabai és irtisi tatárokba), tehát a mai nyelvekből kiinduló nyelvi rekonstrukció távolról sem ad teljes képet az egykori valóságról. Emellett rendkívül fontos újabb felismerés, hogy a régebbi nézettel szemben az ősi ugorság zöme nem az északi tajga és tundra övezetében élt, hanem a jóval délebbi területeken, jórészt a ligetes sztyepp s talán a sztyepp északi sávjában. Később éppen az itt élő ugor csoportok olvadtak be szomszédaikba. A nyelvészeti vizsgálatok azt is meglehetősen egyértelműen kimutatták, hogy az ugor közösségen belül az előmagyarság helyezkedett el a legdélebbi területeken. Ez azért rendkívül fontos, mert a nyugatszibériai sztyeppvidéken igen korán megjelentek a termelő gazdálkodás jelei. Az északkazahsztáni sztyepp és ligetes sztyepp határán tárták fel az i. e. 3600 és 3100 közé keltezhető Botaj nevű települést, ahol állattartó és földművelő közösség élt. Az i. e. 1800 és 1500 között a mai Cseljabinszk tágabb körzetében (főként a ligetes sztyeppén) telepedett meg az a magas kultúrájú népcsoport, amely egyes feltevések szerint talán Elő-Ázsiából vándorolt ide. A Szintasta folyó mellett feltárt sírjaikban többrétegű temetkezéseket találtak a régészek, az előkelő elhunytak mellé küllős, kétkerekű harci szekereket, felszerszámozott lovakat helyeztek. Ló- és szarvasmarha-áldozatok nyomait is fellelték, továbbá itt fordult elő errefelé először az úgynevezett részleges lótemetkezés, amikor a halotti szertartáson feltorozott ló bőrét, koponyáját és lábcsontjait helyezték a sírba a halott mellé, úgy vélvén, hogy a túlvilágon ebből is megelevenedik. E népesség az ősi városi településekre emlékeztető, kör alakú, erősített telepeken lakott, mint a híres Arkaim nevű telep. Használtak ugyan még kőeszközöket is, de eszközeik és fegyvereik túlnyomórészt kiváló minőségű bronzból készültek. E népesség az i. e. II. évezred közepén elköltözött innét, a kutatók azt feltételezik, hogy ők voltak azok az árja hódítók, akik Indiában telepedtek meg. (Hozzájuk hasonló anyagi kultúrával rendelkező népcsoport a Volga mellett is megtelepedett, a mai Szamara város környékén. A legfontosabb lelőhely után hagyatékuk potapovkai műveltség néven ismert.)

Uréliak, finnugorok, ugorok A finnugorok lakta és a szomszédos területek fontosabb bronzkori műveltségei Az i. e. 1600 és 1400 között Nyugat-Szibériában, a Káma völgyében (Turbinó falu mellett), a Volga-parti Nyizsnyij Novgorod környékén (Szejma határában) kiváló, művészi kivitelű bronztárgyak jelentek meg. Ez azért feltűnő, mert errefelé korábban csak a helyi réztartalmú homokkőből nyert rézből készültek fémtárgyak. Még furcsább, hogy öntőmintáikat messze Nyugat-Szibériában, a mai Omszk és Tomszk környékén feltárt bronzkori településeken találták meg. Ezért sokan arra gondoltak, hogy e tárgyak kereskedelmi úton kerültek ide. Mások viszont úgy vélik, hogy a főként kovácsokból, fémművesekből álló vándorközösségek költöztek keletről az Urál-vidékre és Kelet-Európába. Kétségtelen, hogy a korábbinál sokkal fejlettebb fémművesség alakult ki ezen a vidéken. A keleti, szamuszinak nevezett bronzkori kultúra népessége vándorlásának okát ma még csak találgathatjuk. A turbinói és a szejmai bronzkés valóságos műalkotás: markolatuk végén három kos, illetve két felkantározott ló szobrocskája látható. (Az Omszk környéki rosztovkai temetőben lelt kés nyelén pedig ló vontatta síelőt láthatunk.) E szejma-turbinóinak nevezett bronzművesség hagyománya még jó ezer évig megfigyelhető a Volga-Káma vidékén. I. e. 1700 körül alakult ki s egészen a korai vaskorig állt fenn a nyugat-szibériai sztyepp és ligetes sztyepp vidékén az úgynevezett andronovói régészeti műveltség. Fejlett állattartással és földműveléssel foglalkozó népességének zöme bizonyára ősiráni nyelvű volt, azonban az is kétséget kizáróan igazolható, hogy peremvidékein más nyelvű népek is éltek: többek között szamojédok és ugorok. Számos adat szól amellett, hogy ugor őseink legkésőbben i. e. 2000 körül nagyrészt már áttértek a termelő gazdálkodásra, méghozzá déli, ősiráni nyelvű szomszédaik hatására. Nem véletlen hát, hogy a régi iráni nyelvből (vagy nyelvekből) kölcsönöztük tehén, tej, nemez szavunkat, a szarvasmarhaés juhtartás perdöntő bizonyítékait. Nem kevésbé lényeges, hogy lótartásunk szinte minden szava az ugor korból származik: tó, nyereg, fék (= zabla), ostor, kengyel, valamint a másodfű ló (= kétéves csikó) és harmadfű ló (= hároméves csikó) kifejezések. (A félreértés elkerülése végett meg kell itt jegyez- A rosztovkai bronzkés markolatán lévő szobrocska: lovas sielő

AZ ELŐTÖRTÉNET A turbinái bronzkés nem, hogy az ugor korban még nem ismerték a vaskengyelt és a fanyerget. A rájuk vonatkozó szavak ekkor még a szíjkengyelt és a párnanyerget jelölték.) Az állattartás szókincse mellett vannak ugor kori szavaink a termelő gazdálkodás másik ágazata, a földművelés területéről is. Ugor kori horol szavunk jelentése: sekélyen hánt, kapál. E szó egykor minden bizonnyal azonos jelentésű volt szánt szavunkkal. Ugyancsak az ugor korra tehető szekerezésünk kezdete is, hiszen szekér szavunk is megvan az osztják nyelvben, igaz szán jelentéssel. Ez azonban érthető, hiszen északi testvérnépünk szállásain leheteüen szekerezni. A szó és a tárgy átvételének körülményeit jól illusztrálják a régészeti leletek. A Déli-Urál környéki sztyeppeken már az i. e. III. évezredből ismerünk olyan temetkezéseket, ahol az elhunytat szekérrel bocsátották túlvilági útjára. Az i. e. II. évezredi szintastai sírokról pedig az imént tettünk említést. A legvalószínűbb feltevés szerint mindkét népesség ősiráni nyelvet beszélt. Az ugorság régi életmódjának emlékei nem csupán a későbbi magyarságnál maradtak fenn, hanem az obi-ugoroknál is. Bár legközelebbi nyelvrokonaink később a zord északi vidékekre kényszerültek, hitvilágukban, néphagyományaikban és folklórjukban megőrizték ősi, déli jellegű műveltségük és életmódjuk hagyományait. Például szent ligeteikben a legutóbbi időkig legfőbb isteneiknek lovat áldoztak, pedig az északi vidékeken sehol nem tarthattak lovakat, így azokat több száz kilométerről, délről hozták ide. Az obi-ugor hősi énekekben a halász a ló után epedez, főbb isteneik lovon ülnek, hatalmas ménesek urai. Népművészetükben máig megőrződött az andronovói műveltség jellemző motívuma, a szalagdísz. Régészeti műveltségük még a messzi északon is a déli szkíta és szarmata művészetre emlékeztető állatküzdelmi jelenetekkel díszített tárgyakat tartalmaz. E rövid bemutatás is érzékelteti, hogy az ősi ugor és finnugor műveltség nem volt elmaradott, lesajnálnivaló, az ugorság pedig egyáltalában nem volt erdőlakó meg halász-vadász, ahogyan ez megrögzült kutatóink és a közvélemény képzeletében. Nem a törökök tettek tehát bennünket lovas néppé, ahogyan azt korábbi kutatásunk szinte egységesen vallotta. Igaz, legközelebbi nyelvrokonaink később kényszerűen olyan környezetbe kerültek, ahol korábbi életmódjukat nem folytathatták, műveltségük erősen degradálódott, népességük jelentősen csökkent, s ma már fennmaradásuk is kétséges. Az ugor kori gazdálkodás és életmód nyelvtörténeti alapú rekonstrukcióját elsősorban a fenti körülmény nehezíti meg, vagy teszi több vonatkozásban lehetetlenné, vagyis az, hogy az obi-ugorok később kénytelenek voltak életmódot váltani, felhagyni a termelő gazdálkodással. Ezért természetes, hogy nyelvükből az erre vonatkozó szavak is lassanként kikoptak. Az ugorság egykori társadalmáról meglehetősen kevés megbízható adattal rendelkezünk. Az nem lehet kétséges, hogy nemzetségi szervezetben éltek, amelynek megnevezésére finnugor eredetű had szavunk szolgált (e jelentését egyes vidékeken máig megőrizte nyelvünk), a nemzetségi települések neve pedig szer lehetett. A családszerkezetről csak sejthetjük, hogy a nagycsaládi rendszer lehetett a jellemző, bár a délebbi pásztortársadalmakban ekkor már megjelennek a maihoz hasonló kiscsaládok is. A nemzetségeknek külön temetőik voltak, ahová családok szerint temették az elhunytakat. Több helyen megfigyelték, hogy a kiskorukban elhunyt gyermekeket nem temették ide, esetükben nem tartották be a szokásos szertartásokat, külön temetőket nyitottak nekik, vagy egyszerűen csak elásták őket egy félreeső helyen. (Figyelemre méltó, hogy ezeket a szokásokat szinte napjainkig megfigyelhetjük a vogul és osztják temetőkben.) Sajnos, arról nincsenek adataink, hogy ebben a korban kialakultak-e nagyobb társadalmi egységek, mindenekelőtt a nemzetségeket egyesítő törzsek.

Új nép születik: az ősmagyarság Új nép születik: az ősmagyarság Az ugorság meglehetősen laza kötelékekkel kapcsolódott egymáshoz nyugat-szibériai hazájában. Emellett úgy tűnik, az összekötő szálak nem erősödtek, hanem ellenkezőleg: gyengültek az idők folyamán. A szállásterületek ugyanis nem maradtak állandóak, egyes csoportok kisebb-nagyobb távolságra költöztek, hogy jobb életföldrajzi környezetbe kerüljenek. Az elmozdulások okai sokfélék lehettek: a szomszédokkal kialakult ellenséges viszony vagy háborús konfliktus, amely után a vesztes félnek menekülnie kellett. Talán még ezeknél is nagyobb szerepe lehetett azonban az éghajlati változásoknak. Napjainkban különösen érezhetők a globális felmelegedés következményei. Az időjárás a múltban sem volt állandó, különböző lehűlési és felmelegedési periódusok követték egymást. Az éghajlat számottevő változásainak ma is komoly hatása van az emberi közösségek életére, de az időben viszszafelé haladva ez egyre nagyobb volt, hiszen az ember egyre jobban függött környezetétől. Ha nem is egyértelműen, az kétségkívül megállapítható, hogy az eurázsiai sztyeppvidéken és annak szomszédságában a bronzkor végén és a vaskor elején - tehát i. e. 1500 és 500 között - igen jelentős éghajlati változások történtek. Bizonyosan két ellentétes irányú folyamattal számolhatunk: egy felmelegedési és kiszáradási, valamint egy lehűlési és csapadékosabbá váló periódussal. Mindkettő figyelemmel kisérhető a régészeti leletek tanúsága alapján is. A szárazabb és melegebb éghajlat hatására ugyanis a kelet-európai és nyugat-szibériai sztyepp északi határa északabbra húzódott, s e területre délről a határt követő pásztor Fontosabb kora vaskori műveltségek