Árpa Attila Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem

Árpa Attila Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem Amikor a padlón vagy, havi nyolcvanezer fix is kész vagyon - a csúcson havi egymillió se elég. Nekem mindkettőből kijutott. Élveztem a sikereket, de a kudarcok csak még elszántabbá tettek. Az éppen aktuális munkámban ugyanúgy, mint a magánéletben. Volt, hogy a berlini utcákon egy Porsche Cabrióval száguldoztam haza a luxuslakásomba, majd három hónappal később egy szutyok kisbuszba kunyeráltam a benzint, hogy végre hazavergődhessek egy pincébe, az albérletembe. Aki ült már hullámvasúton, tudja miről beszélek. És azt is tudja, hogy mégis, minden pillanatnak megvan a romantikája, a varázsa. Én soha nem akartam alulmaradni, semmiben. Sem érzelmileg, sem anyagilag. Azt, hogy hogyan állsz fel vesztes helyzetből, ugyanúgy lehet gyakorolni, mint a szaltót. A lényeg a biztonságos földet érés. Az utolsó szaltómat önök is láthatták, már amennyiben követték a magyar média világát. Sose felejtsék: Minél magasabbra mászik a majom a fán, annál jobban látszik a segge! Ha az ember megszokott egy bizonyos életszínvonalat, akkor azt természetesen nehezen adja fel. Nos, egyenlőre még nem kellett lemondanom arról a gondtalan életről, amit televíziós igazgatóként élvezhettem, ugyanis az RTL-től nem távoztam végkielégítés nélkül. Sokak szerint ezzel az összeggel legtöbbször a hallgatást vásárolják meg. Ha elolvassák ezt a könyvet, eldönthetik, hogy sikerült-e. Jó szórakozást kívánok - rossz tévéműsorok esetén Árpa Attila 1. rész - Az ötlet Tudták, hogy a bőrnadrág legnagyobb előnye az, hogy minél többször törli bele az ember a grillcsirkés vagy a pizzás kezét, vagy önt rá forró teát, annál puhább és csillogóbb lesz? Nos, pont ilyen bőrnadrágot hordtam, amikor 1997 nyarán a Színház- és Filmművészeti Főiskola másodéves hallgatójaként Hajdú Szabolcs vizsgafilmjét forgattam egy debreceni munkásszállón, és arról álmodoztam, hogy valamikor a saját filmemet fogom rendezni. Elképzeltem egy filmszínházat valahol Európában. Sötét a vászon, és megjelenik a felirat: Árpa Attila filmje. Hat évvel később, 2003. január 20-án, mint az RTL Klub kreatív igazgatója távoztam a piacvezető kereskedelmi csatornától. Talpig Versace-ban. Ebből a könyvből kiderül, mi okozta ruhatáram drasztikus megváltozását. Komoly külföldi kapcsolatok Édesanyám Münchenben volt pajzsmirigykezelésen. A vizsgálat közben boldogan újságolta régi barátnőjének és fül-orrgégészének, hogy sokat megélt fiának élete végre rendes mederbe került. Attila filmfőiskolás Budapesten. Már javában gyártja is az első filmjét! Ez remek! Lelkendezett a doktornő, ugyanis az ő lánya, Vica, szintén Budapestre készül, mert a luxemburgi cég, ahol dolgozik, éppen mostanság készül beindítani egy kereskedelmi televíziót Magyarországon! (A két nő idilli gyerekfényezését csak az ultrahang gép halk zümmögése festette alá.) Anyukám felvetette, hogy esetleg Attilát is érdekelné ez a televíziós dolog. Oké, mondta a doktornő, és egyszerűen felhívta a lányát, hogy beajánljon nála. Snitt. Jótett helyébe jót várj. Vica fel is hívott. A Szia, Vica vagyok, én már hallottam rólad, anyukád mesélt anyukámnak, biztosan te is hallottál anyukádtól rólam... kezdetű, egymás beazonosítását segítő közhelyektől hemzsegő mű-udvarias dialógra most nem térnék ki. A lényeg az volt, hogy bár soha nem

találkoztunk, sikerült egymást körülcserkésznünk. Mikor kiderült, hogy Vica az RTL miatt hív, hirtelen furcsa izgatottság tört rám. A főiskolán ugyanis már mindenki arról beszélt, hogy hamarosan beindulnak Magyarországon a kereskedelmi televíziók. Azt is tudtam, hogy az RTL esélyes lehet. Egyrészt az újságok akkoriban csak erről írtak, másrészt a frekvenciára pályázó televíziók képviselői eljöttek a főiskolára, hogy a tehetséges fiatalok között leendő munkatársakra leljenek... Mondanom se kell, a diákok mellett jó pár tanár is volt, aki szívesen vállalt volna munkát a vastag külföldi csatornánál. (Az áhított munkát némelyikük majd aztán pont tőlem kapja meg. Vica, mint az anyacégnél dolgozó szakember, szeretett volna Budapestre jönni, az induló kereskedelmi csatornához. A telefonban azt is elmondta, hogy valószínűleg az egyik alapító tagja lesz az RTL Klubnak! Hurrá! Ezt a mázlit! Mire nem jók anyukám kapcsolatai?! Mielőtt elragadtattam volna magam, kiderült, az, hogy megkapja-e az áhított állást, akár tőlem is függhet. Hirtelen fordult a dolog. Vica nem azért hívott, hogy segítsen, hanem azért, hogy megkérjen, én segítsek neki, és még azt is hozzátette, hogy jótett helyében jót várhatok. Mindig is hittem a mesékben, úgyhogy szívesen vállaltam a feladatot. A kérése pedig az volt, hogy szerezzem meg a Magyar Televízió elmúlt két évének nézettségi adatait és a legsikeresebb műsorok listáját. Megkértem egy osztálytársamat és barátomat (Simon Zolit, akinek, remélem, ennyi év távlatából már semmi kellemetlensége nem származik e kis baráti szívességből), hogy segítsen összeszedni az adatokat. Zoli akkoriban oszlopos tagja volt az MTV gyártási csapatának, így nem volt neki túlságosan bonyolult, hogy előássa a kért információkat. Meg is kaptam, szinte azonnal. Pár jó vaskos dosszié, ami már súlyra is kemény munkát ígért. De nem küldtem el azonnal. Stratégiai megfontolásból vártam két-három napot. párszor azért bejelentkeztem nála telefonon, mondván, hogy az adatok titkosak, az ügy bonyolult, de folyamatban van, teljes erőmmel rajta vagyok. Közben alig vártam, hogy postára adhassam az iratokat. A negyedik napon már én sem bírtam tovább. Besétáltam a postára, és az egészet általam TOP SECRET meg CONFIDENTAL feliratokkal sűrűn ellátott hatalmas barna borítékban, iszonyatos összegű bélyegekkel ellátva elküldtem Luxemburgba. Vica azonnal felhívott. A meglepetéstől alig tért még magához. Azt hitte, hogy már ott vagyok a szakma sűrűjében, hogy a kért adatokat ilyen gyorsan meg tudtam szerezni. (Ő még nem tudta, hogy ezek az információk, mivel az MTV egyeduralma mellett beszélni sem lehetett jachtversenyről, egyáltalán nem voltak olyan rettenetesen titkosak...) Aztán csend. Egy hónapig semmi nem történt. Végül Vica ismét felhívott, hogy azért nem jelentkezett, mert másképp alakultak a dolgok, azaz kifúrták az egész projektből, és nem jön Budapestre. Kopp a falnak! Viszont nekem jót akar, tehát hívjak fel egy Dirk Gerkens nevű embert. Hurrá! Van remény. Később - visszagondolva erre a beszélgetésre - rájöttem, hogy az az iszonyatos fúrás, ami az RTL beindulása után kezdetét vette Magyarországon, már hónapokkal előbb elkezdődött Luxemburgban. Köszönjük, majd jelentkezünk Dirk Gerkens, aki ma az RTL Klub vezérigazgatója, abban az időben az RTL Klub akkori vezérigazgatójának, Jean-Charles de Keysernek volt a személyi asszisztense. Felhívtam. Mondtam, ki vagyok. Mondta, hogy ő kicsoda. Mondtam, hogy én azt tudom, hogy ő kicsoda és mondtam, hogy szeretnék találkozni vele. Mondta OK. Fogtam magam, és bementem a Révay utcai ideiglenes RTLszékházba. Akkor találkoztam Dirkkel életemben először. Mikor benyitottam az irodájába, egy tipikus businessman ült előttem. Harminc körül lehetett. Kifogástalan elegancia, szemüveg, minden szál haja az előírásszerű helyen. Nem cigarettázott, nem hintázott a széken, nem forgatott tollat a kezében, sőt, egyáltalán nem mozgott. Csak nézett rám olyan szemekkel, amelyekkel képes az ember veséjébe látni. Az egyetlen idegesítő tulajdonsága ezen kívül az volt, hogy nem találtam semmit idegesítő tulajdonságot benne.

Gőzöm nem volt arról, hogy Vica mit mondott neki, vagy mit nem. Féltem, hogy csak annyit tud rólam, hogy itt egy szakadt csávó, aki egyszerűen felhívta, hogy beszélni akar vele. Belekezdtem a mondandómba. Közöltem vele, hogy filmfő-iskolás vagyok, beszélek nyelveket és vannak németországi tapasztalataim. Ennek nagyon örült, majd biztosított arról, hogy fognak hívni. Vigyor. Kézfogás. Nem hívtak. Az idő kezdett sürgetni. Most már tényleg az egész ország a kereskedelmi televíziókkal foglalkozott, és mivel már Vica révén egyszer én is karnyújtásnyi közelségbe kerültem az egyikhez, túlságosan beleéltem magam, hogy hagyjam elmenni ezt a vonatot. Ja, és a pénzem is fogytán volt... kellett valami meló az ösztöndíj mellett. Gondoltam, megkeresem az MTM Kommunikáció vezetőjét, Prokopp Róbertet, mert sejteni lehetett, hogy ők is nyernek frekvenciát a pályázaton. Felhívtam. Mondtam, ki vagyok. Mondta, hogy ő kicsoda. Mondtam, hogy én azt tudom, hogy ő kicsoda és mondtam, hogy szeretnék találkozni vele. Mondta OK. Prokopp irodájába ugyanolyan szakadtan léptem be, mint Dirk Gerkenshez, de legalább már volt némi tárgyalási rutin a hátam mögött. Belekezdtem a mondandómba. Közöltem vele, hogy filmfőiskolás vagyok, beszélek nyelveket és vannak németországi tapasztalatim. Ennek nagyon örült, majd biztosított arról, hogy fognak hívni, mert kellenek a tehetséges fiatalok. Vigyor. Kézfogás. De gondolom, tudják, hogy mi történt. Ha nem, akkor olvassák el újra ennek a könyvnek a címét. Lekoppantam mind a két esélyes kereskedelmi televízióról. Vica eltűnt, Dirk nem fáradozott azzal, hogy visszahívjon, Prokopp pedig már talán el is felejtette, ki vagyok. Nem túl rózsás kilátásokkal kezdtem el gyártani Hajdú Szabolcs vizsgafilmjét Debrecenben. Mobiltelefonom, ami akkoriban akkora volt, mint egy fél baguette, pont felvétel közben szólalt meg. Vica keresett, akit én régen eltűntnek hittem. Nem tudtam, mit akar, mert ahogy mondta, az ő esélyeinek befellegzett pár jó irányból jövő fúrás miatt. Viszont nekem segíteni akar, úgyhogy ne kérdezzek semmit, csak menjek be másnap a Révay utcai RTL-székházba, mert lesz egy fontos megbeszélés, reggel kilenckor. Ja, és nehogy elkéssek. Akartam mondani, hogy még csak vissza se hívtak, de erre már nem volt időm. Vica letette. Akkor még nem tudtam, hogy ez a beszélgetés megváltoztatja az életemet... és azt, hogy én is megváltoztatom sok ember életét... Ott álltam Debrecen valamelyik szélén, kezemben a megsüketült baguette-tel és egy fontos megbeszéléssel másnap reggelre. Soha életemben nem volt egyetlen fontos megbeszélésem se... de nem volt időm töprengeni. A filmet el kellett készíteni. Belehúztunk. Egész éjszaka forgattunk, hajnali ötkor ültem be abba a lestrapált terepjáróba, ami megjárta már fél Európát. (Pár héttel korábban ráadásul egy marokkói filmforgatásra tartva átkeltem vele az Atlasz hegységen, méghozzá ENSZ missziósnak álcázva, nehogy megállítsanak a berberek... de ez egy másik sztori.) Szóval a UN felségjelű, kicsit rozsdás, horpadozott dzsip tele volt pakolva kopott lámpákkal, kábelekkel, állványokkal meg mindennel, amit fő-vesztés terhe mellett vissza kellett vinnem a főiskolai raktárba. Pont kilencre érkeztem meg a Révay utcába, koszosan, kialvatlanul. Szakadt kocsim úgy hatott az épület előtt parkoló járművek között, mint egy San Marinó-i jachtklubban Laci bácsi horgászladikja Révfülöpről. És körülbelül így ütöttem el én is azoktól, akik már az ideiglenes székház tárgyalójában ültek. Segítek megfúrni néger színészeket Képzeljenek el egy valóban európai színvonalú, légkondicionált, márványburkolatos épületet, melynek a legnagyobb tárgyalójában csupa nagyon elegáns, zömében külföldi figura ült. Én voltam egyedül zsíros bőrnadrágban és bőrmellényben. Azt hamar sikerült tisztáznom, hogy nem én vagyok a vízvezeték-szerelő, habár akkori anyagi helyzetemben egy ilyen állással is megelégedtem volna, csakhogy náluk dolgozhassak. Akkor hát ki vagyok? - merült fel a jogos kérdés. Körülnéztem. Dirk Gerkenst, a visszanemhívós-veseolvasót nem láttam sehol, így kissé

magabiztosabb lettem. Hogy ki vagyok? Nos... engem Vica Fajnor küldött. Csend. Vica? Vica. Akkor jó. Felírták a nevemet egy listára és leültettek. És a megbeszélés elkezdődött! (Te jó ég! Tárgyalok!!!) Ez az első megbeszélés arról szólt, milyen a magyar ízlés, milyen filmeket, sorozatokat lehet majd sugározni. (Jellemző a kereskedelmi televíziók megjelenésére, hogy pár német, holland, francia és angol próbálta meg belőni, mi kell a magyaroknak. És az is jellemző, hogy egy bőrgatyás, borostás figura, akit visszahívásra sem méltattak, bemondásra helyet kap a vezetőség egyik első megbeszélésén.) Mondanom sem kell, nekem se volt sok fogalmam a hazai ízlésről, pláne nem a televíziózás szintjén. Csak a német tapasztalatokra hagyatkozva mondtam néha valamit. Német tapasztalataim pedig abból álltak, hogy mivel Németországban nőttem fel, német tévét néztem. Sok értelme amúgy sem volt az értekezletnek, tanulsága pedig talán annyi, hogy olyan sorozatot ne vegyünk, amelyben feketék a főszereplők. A fekete főszereplős sorozatok bojkottálásának javaslatára mindenki bólogatott. Még én is. Akkor és ott, először, de nem utoljára felvillant az agyamban helyzetem visszássága. Egy fül-orrgégész lányának közbenjárására itt ülök koszosan, szakadt gatyában pár külföldivel egy márványteremben, és buzgón egyetértek velük abban, hogy ne vásároljunk színes bőrű főszereplős filmeket. A meeting véget ért, mehettünk békével. Senki nem szólt arról, mi lesz holnap, vagy arról, hogy lesze holnap egyáltalán... a terem kiürült. Nekem meg rohannom kellett a főiskolára, mert a következő stáb már régóta várhatott a nálam lévő lámpákra. De én ki akartam használni, hogy bent vagyok az épületben. Úgy döntöttem, hogy a főiskolai raktár pakolása várhat. Fogtam magam, és jól körülnéztem az irodaházban. Minden folyosóra, terembe, irodába belestem. A székházban nyüzsgött vagy száz külföldi. Németek, franciák, belgák, hollandok, angolok és néhány magyar is. Látszott, hogy még elég nagy a káosz, senki nem tudja, hogy ki kicsoda és mit csinál. Szöget ütött a fejembe egy régi igazság, ami szerint a zavarosban lehet csak igazán halászni, hogy a ladikos hasonlatnál maradjak. Visszavittem a lámpákat, majd hazamentem. Ravasz terv érlelődött az agyamban. Korán lefeküdtem, másnap reggel pedig korán felkeltem. Megborotválkoztam, megfésülködtem, felvettem az egyetlen fekete öltönyöm, kivasaltam az ingem, és reggel kilenckor besétáltam a Révay utcába. Dolgozni. Jellemző a szituációra és a fejetlenségre, hogy akkoriban ez tényleg így ment. Gyakorlatilag bárki besétálhatott az épületbe, aki elég pofátlan volt és legalább egy nevet tudott, akihez jön. Én kettőt is tudtam. Dirk Gerkensét, aki soha nem hívott vissza, és Vica Fajnorét, akit már az elején kifúrtak. De ahogy jobban megnéztem a recepciós kislányt, nyugodtam mondhattam volna bármilyen nehezen leírható külföldi nevet, fel sem tűnt volna neki. Asztalfoglalás Éppen az irodákat rendezték be, amikor megérkeztem. Hozták az asztalokat, a székeket, a számítógépeket, szóval nagyban folyt a berendezkedés. Volt ott egy srác, aki egy rajz alapján irányította, hogy mit hová vigyenek. Kiszúrtam egy irodát, ahova már betettek két asztalt, és megkérdeztem a gyereket, rábökve a nagyobbik asztalra, hogy ez kié. Azt mondta, hogy fogalma sincs, ő csak egy bútorszállító. Mondtam, jó, akkor ez mostantól az én asztalom. Klasszikus einstandolás. Kipakoltam rá egy csomó cuccot, amit otthonról hoztam: naptárakat, tollakat, számológépet, papírokat, szóval mindent, amitől az ember fontosnak látszik. És úgy tettem, mintha dolgoznék. Sétálgattam a folyosókon, próbáltam mindig ott lenni, ahol valami történt. Megismerkedtem emberekkel, hallottam egyet-mást. Gyakorlatilag ezzel telt az első pár nap. Persze a komolyság látszatát fenn kellett tartanom, és ehhez a copfom levágása és az öltöny előidézte külső változás csak az első lépés volt. Egy csomó szót meg kellett tanulnom. Szakszavakat, amelyek jelentését egyelőre laza homály fedte előttem, szakszavakat, amiket mindenki használt

(brainstorming, technikai lefedettség, célcsoport, meeting, briefing...). Ha hallottam egy új kifejezést délelőtt, mire leszállt a nap, már vagy tízen hallották tőlem, érteni persze én se értettem, hogy mit mondok, de magabiztosan használtam a megfelelő szavakat, ezzel tovább erősítve azt az elképzelést, hogy komoly szakember vagyok... Szóval asztalom és szókincsem már volt, de munkám és állásom még nem. Így ha valaki bejött az irodámba és megkérdezte, hogy mit csinálok, mindig mást mondtam: koordináció, meeting-előkészítés, briefing, ilyesmiket. És láttam, hogy ez így jó. És így telt el az első hét. A farm, ahol élek Egyszer aztán bejött az irodába egy fickó, aki emlékezett rá, hogy ott voltam azon az első megbeszélésen. Valószínűleg azért, mert én voltam az egyetlen, aki a magyarok közül folyékonyan beszélt németül. (Illetve Gyöngyössy Bence is, leendő programigazgatónk, akit elsodort a Freibotrány árja, de erről majd később. Az, hogy Gyöngyössy beszélt németül, egyelőre nem derülhetett ki, ugyanis Bence azon a meetingen nem nagyon szólalt meg.) A fickó azt mondta: Itt van egy lista, rajta filmek és sorozatok címei, amiket meg akarunk vásárolni. Fordítsd le magyarra! Azzal lerakott egy hosszú listát az asztalomra és kiviharzott. Most már az irodám és az asztalom mellett volt munkám is, csak állásom és fizetésem nem. De hát első a munka, úgyhogy leültem, és nagy lelkesen nekiláttam magyar címeket kitalálni. Az volt a mákom, hogy Németországban én ezeken a sorozatokon nőttem fel, tehát mindegyikről tudtam, milyen, miről szól. És ahogy ott ültem és agyaltam, hogy mi legyen, mondjuk a Little House In The Prairie magyar címe, bevillant - lehet, hogy ezt a sorozatot pár hónap múlva egy egész ország úgy fogja emlegetni, hogy A farm, ahol élünk? Ez volt az első flash. Kitalálni valamit, ami aztán népszerű dolog lesz. Ez persze egyelőre egy sorozat címére korlátozódott, később már olyan műsorok alapötleteire, amiket milliók néztek és országos botrányokat is kavartak. Szóval címeket kellett adnom szigorúan fehér főszereplős sorozatoknak. A dolgomban nem voltam biztos, mert igaz, hogy jól beszéltem magyarul, de nem ez az anyanyelvem. Úgyhogy elhatároztam, segítséghez folyamodok. Készítettem egy listát... életem első listája... Szóval készítettem egy listát. A listán három oszlop volt. Az első oszlop tartalmazta a sorozat eredeti címét. A második oszlop a tartalmát, a harmadik oszlop az általam javasolt címeket. Ide kellett majd kerülniük a végső javaslatoknak. Ezután készítettem egy második listát (ekkor már volt gyakorlatom a listakészítésben), és felhívtam a számomra addig még láthatatlan vezetőség titkárnőjét, Dobsi Adrient, hogy keresse meg nekem a második listán szereplő embereket (csupa olyat, akiket még a főiskoláról ismertem, vagy cigi szünetben, a folyosón találkoztunk) és mondja, hogy Árpa úr egy megbeszélésre hívja őket holnap reggel 10-re. Másnap a nagy tárgyalóban ült vagy nyolc-tíz ember, mert persze mindenki bejött, de azt, hogy miről lesz szó, elképzelni se tudták. Én meg kiosztottam az anyagot, vagyis a kész listát a sorozat- és filmcímekkel és azt mondtam: több szem többet lát, itt vannak a címek, röviden vázolom, hogy melyik sorozat miről szól, és kérem a véleményeteket. Felhívtam a meeting résztvevőinek figyelmét arra, hogy mekkora felelősséggel jár ez a feladat: nemsokára egy ország fogja majd az általunk adott címeken emlegetni a sorozatokat. Jól hangzott, de gondolom viszonylag ritka, hogy valaki arra hív össze egy meetinget, hogy jól fordítok-e fiúk-lányok? De megtettem és nem is jártam rosszul, mivel éppen a megbeszélés közepén járhattunk, amikor benyitott Dirk Gerkens, a vezérigazgató személyi asszisztense és látta a sok embert. Azt is látta, hogy valamin nagyon dolgozunk, és én irányítom ezt a nagy csapatot (ugyanis mindenki ült, én meg álltam és listákat osztogattam!). Úgyhogy Dirk egy ideig figyelt a szúrós spanyol szemeivel a sápadt germán pofijából, bólogatott, majd diszkréten becsukta az ajtót.

Virítom a listám! A történethez persze az is hozzá tartozik, hogy a magyar nyelvtudásom, mondjuk ki, nem volt éppen tökéletes, viszont nekem volt valamim, ami másnak még nem! Nekem volt listám! Úgyhogy továbbra is szívesen mászkáltam a folyosón, most már egy hosszú listával a kezemben. Fontos ember lettem, komoly feladattal, asztallal, öltönyben, egy sokemberes meetinggel a hátam mögött. Ha valaki szembe jött velem, bemutatkoztam és elmondtam neki, hogy tudod, itt van ez a lista azokról a filmekről és sorozatokról, amiket megveszünk (Mi!), szerinted az jó cím, hogy Zsaruzsenik? Gondoltam, jól van ez így, és így telt a második hét. Rém Rendes Tolmács A fordítás projekt (íme, egy másik szó) sikeres lett. Új feladatot kaptam. Segítenem kellett tolmácsolni. Gondolom, mindez nem tűnik túl izgalmasnak: hülye sorozatoknak magyar címet adni, meg tolmácsolni. De számomra nagyon nagy dolog volt és élveztem is. A hülye sorozatokhoz egyébként hozzátartozik, hogy én tényleg ezeken nőttem fel. Annak ellenére, hogy ez nem egy önéletrajzi könyv, szeretnék egy személyes jellegű történetet elmesélni. A Miami Vice volt a kedvencem. Péntek esténként fél nyolckor sugározta a német televízió, mégis a legritkább esetben sikerült csak hazaérnem az első képkockákra. Ebben az időben ugyanis egy kétes vállalkozást űztem. Taurincsempész voltam. Ez most baromi jól hangzik, de tulajdonképpen nem jelent mást, mint azt, hogy hetente egyszer nagyobb rakomány Red Bulit csempésztem be Németországba, kiegészítendő soványka zsebpénzemet. Akkoriban ez a termék tiltólistán volt, így a Münchenhez legközelebb eső osztrák városból, Salzburgból szállítottuk a felvásárlóinknak. Az akciót én magam terveztem. A legfontosabb az volt, hogy a sűrű ki-be járkálások ellenére se tűnjünk fel a német vámosoknak. Erre a célra egy tucat autót kellett beszereznünk. Ami besimul a többi közé, ami nem feltűnő, ami bárkinek lehet... Találtam is egy olyat, ami majdnem minden kritériumnak megfelelt. Egy kiszuperált harmincéves Volvo volt, amerikai rendőrautónak álcázva, az ajtaján és a hátán mesterséges lövésnyomokkal, és olyan motorhanggal, mint egy kamion. Kisebb hibának számított az, hogyha beindítottuk, megszólalt a duda is. Egyetlen előnye az volt a kocsinak, hogy 60 márkáért adták. Ötvenbe került volna ugyanis, hogy bevegye a roncstelep. Ezzel a kocsival jártunk péntekenként Ausztriába és hoztuk át a határon a már jó előre megrendelt több rekesz Red Bulit. (Egy Red Bull akkoriban három márka volt, azaz húsz doboz kitermelte a kocsi árát.) A maximális sebesség nyolcvan kilométer per óra volt. Megjegyzem, a legalacsonyabb is. Tulajdonképpen a kocsi vagy nyolcvannal ment, vagy sehogy. Így a feltűnésmentes átgördülés sem volt túl egyszerű. Akkor buktunk le, amikor a már ismerős vámos helyett egy újonc fogadott minket a sorompónál. Azt látta a szegény srác, hogy egy szitává lőtt rendőrségi Volvót próbál meg négy nagyon ijedt srác áttolni Ausztriából Németországba. A csomagtartót már abban a biztos hitben nyitotta ki, hogy talál pár törököt is. De csak a Red Bulit találta meg. Szerencsénk volt. Elhitte, hogy saját célra vettük, de ezt bizonyítandó a zsákmány nagy részét ott helyben meg kellett inni. Tíz Red Bull-lal a gyomromban azon gondolkodtam, nem érnék-e életemben először pontosan haza a Miami Vice kezdetére, ha nem a ronccsal tötyörgünk, hanem egyszerűen elfutok Münchenig. Ezért is örültem annak, hogy később már nem csak a címek magyarra fordítása volt a feladatom, hanem már bele is szólhattam abba, hogy melyik sorozatot vegyék meg. Ezt meg is tettem, remélve, ha hallgatnak rám, végre egyszer nyugodtan megnézhetem az összes epizódot. Például a Rém rendes családot imádtam és szerettem volna az RTL Klub képernyőjén viszontlátni, de kiderült, hogy ez lehetetlen, a CME már megvásárolta a sugárzási jogait. Ugyanis Baló György, a cég magyar embere, annyira biztos volt benne, hogy az Írisz tévét üzemeltető CME fogja elnyerni az egyik frekvenciát, hogy már előre szerződéseket kötött a nagy filmvásárokon és a hollywoodi filmstúdiókkal. Amikor

aztán mérgében létrehozta a TV3-at - mindannyian emlékezhetünk rá -, csupa jó film és sorozat ment ott, például a Rém rendes család is. Ekkor még fogalmam sem volt olyan dolgokról, mint például sugárzási jog, filmvásárlás és nézettség. Egyszerűen szerettem volna újra látni Bundyékat. Valószínűleg a tolmácsolást is jól csinálhattam, mert sokszor hívtak el fordítani, és így rengeteg információhoz jutottam. Az infókat pedig igyekeztem hasznosítani. Például az egyik megbeszélésen, ahol fordítottam, kiderült, hogy az RTL Klub digitálisan fog rögzíteni, nem pedig analóg technikával. Megtudtam az is, hogy a felszerelés hamarosan Budapestre érkezik. Gőzöm nem volt, mi a különbség digitális és analóg rögzítés között, de mint mondtam, mindent, amit felszedtem, később fel is használtam. Miután kijöttem a teremből, ahol fordítottam, a folyosón valakinek már mondtam is, hogy Tudod ez meg az azért fontos, mert mi digitálisan fogunk rögzíteni. Nem valami szar analóg technikával! A motyó pedig már úton van! Digitálisak leszünk, vaze. Láttam, hogy ez így jó, és így telt el a harmadik hét. The boys are back in town Egy idő után sejteni lehetett, hogy Jean-Charles de Keyser vezérigazgató és jobb keze, Dirk Gerkens, akik eddig csak néha-néha jelentek meg az irodaházban, itt fognak maradni. Jean-Charles de Keyser, ez a rendkívül ápolt, mindig tökéletes, méretre szabott öltönyökben sétálgató belga úriember, aki leginkább Louis de Funes és Napóleon keverékének írható le, ma az RTL csoport egyik nemzetközi főnöke. Louis de Funes-t mindenki ismeri, a Napóleonnal való hasonlatossághoz meg annyit, hogy...nos... kis testben nagy agy. Keyser, hasonlóan a nagy stratégákhoz és híres hadvezérekhez, meglehetősen szórakozott és szétszórt. Ezt a tulajdonságát viszont a mindig tökéletes külsejével nehéz összeegyeztetni. Először akkor jöttem rá erre, amikor valamilyen ötletet próbáltam neki elmagyarázni. Öt percen keresztül rám se nézett, csak az arany töltőtollával zsonglőrködött, amikor pedig kiejtettem a számon valami olyasmit, ami érdekelte, és ami tényleg fontos volt, azonnal megmerevedett, és tekintetét az enyémbe mélyesztette, mintha valami borzasztó illetlen dolgot mondtam volna. És határozottan francia akcentussal kezdett el hümmögni. Keyser karrierje a példa arra, hogy a nemzetközi viszonylatban nagyon picinek számító RTL Klub nem csak a magyar szakembereknek, hanem az ide delegált külföldieknek is sokat segített a ranglétrán való feljutásban. Ez azért is érdekes, mert a luxemburgi anyacég pontosan az ellenkezőjére számított. Igaz, hogy pályáztak a frekvenciára, de ugyanakkor féltek is attól, hogy esetleg megkapják, sőt, olyanok is voltak a legfelsőbb vezetőségben, akik reménykedtek, hogy nem az RTL nyeri a pályázatot. Ugyanis az előző kelet-európai csatornáról, amit az RTL korábban megszerzett (RTL7, Lengyelország), akkoriban kezdett kiderülni, hogy a várakozásokkal ellentétben komoly veszteséget termel. A kudarcot a vezetők rossz előjelnek tekintették a kelet-európai terjeszkedésük kezdeti szakaszában. Az RTL csoportnak világszerte több mint kéttucat televízió és rádióállomás van a tulajdonában, köztük a pici magyar RTL Klub. De többek közt ennek az eleinte nem kívánt csatornának a hirtelen felívelése és töretlen sikere Keysert is a csoport egyik legmagasabb vezetői pozíciójába emelte. (Ennek a folyamatnak köszönhettem én is, hogy 25 évesen beosontam, 31 évesen kreatív igazgatóként távoztam olyan műsorokkal a hátam mögött, amelyek megalapozták a csatorna hírnevét.) Persze Keysernek minden adottsága megvolt ahhoz, hogy magasra jusson... Mondjuk, addig is sikeres volt, rengeteg Pénzt keresett, mint a belga RTL vezérigazgatója, és szerette is költeni, ami befolyt! Egyszer elterjedt róla az a hír, hogy amikor Mallorcán nyaralt, eltörte a nagylábujját. Mire valaki megjegyezte: miért, leejtette a pénztárcáját? Jean-Charles egy nyitott könyv, ami ritka ebben a szakmában, ahol a pókerarc a divat: rajta látszik, ha dühös, ha ideges, ha örül. Ha egy bulin mikrofont lát, odaugrik és Elvist énekel.

Csak egyszer sikerült zavarba hoznom. Egy céges Mikulás-partira beszerveztem egy sztriptíz Télanyót. Keyser elmondta a jópofa beszédét, majd jött egy csaj hatalmas szilikon puttonyokkal, kis piros sapkában, és lekapta a köpenyét. Keyser rettenetesen zavarba jött, levette a zakóját, és ráterítette a lányra. Én akkor jót röhögtem, nem gondoltam, hogy pár év múlva többek közt meztelen nők okozzák a végzetem. Szóval Dirk Gerkens és Jean-Charles de Keyser letelepedésük után mindenkit, aki ott dolgozott, behívtak egy beszélgetésre, ahol kifaggatták. Megkérdezték, mit csinált eddig, mivel szeretne foglalkozni, és persze mennyit szeretne keresni. Úgy gondoltam, hogy nekem baromi hosszú listám van már arról, mi mindent tettem eddig is a klubért: segítettem kiválasztani a megvásárolandó filmeket, sorozatokat, magyar címet adtam ezeknek, fordítottam, tolmácsoltam. Ezt szépen becsomagolva mind elő is adtam. Ők mosolyogtak. Majd rátértem arra, hogy koprodukcióval szeretnék foglalkozni. Ekkor már röhögtek. Nem igazán értettem, hogy miért. A tévézésből engem főleg ez érdekelt. Tudtam, hogy az MTV-nél is van egy ilyen részleg, ők adnak pénzt filmgyártáshoz, ők támogatják a magyar alkotásokat. És mivel soha nem adtam fel fő elképzelésemet, a filmgyártást (ugye emlékeznek: filmszínház valahol Európában, sötét mozivászon, felirat satöbbi), megpróbáltam ez irányú ambícióimat előtérbe tolni. Nem tudtam, hogy egy induló kereskedelmi csatorna ilyesmivel egyáltalán nem foglalkozik. Miután látták, hogy mekkora szakemberrel van dolguk, megkérdezték, hogy mennyit szeretnék keresni. Azt mondtam nyolcvanezer forintot. Egymásra néztek, és azt mondták: rendben. A tárgyaló előtt találkoztam Gyöngyössy Bencével, akivel akkor már egy kicsit ismertük egymást. Megbeszéltük, hogy mi volt odabent. Kiderült, hogy Bencére is mindjárt sor kerül. Kérdeztem, hogy ő hol szeretne dolgozni? Mondta, hogy minden vágya a koprodukciós osztály. Ez egy remek ötlet! - mondtam neki. Koprodukció! Nagyon jó! Csak határozottan! Nem szabad tágítani! A főnökök bizonyára nagyra fogják értékelni az eltökéltségedet! Bence bement, és előadta, hogy a koprodukciós osztályon szeretne tevékenykedni. Gondolom, ennek hallatán a főnökök már hangosan röhögtek. Én is! És háromszázezer forintot szeretne keresni. Amibe bele is mentek. Ekkor már nem röhögtem. Valahogy elment tőle a kedvem. Gyöngyössy egy nem létező pozícióért a négyszeresét kapja annak, amit én kértem, szintén egy nem létező pozícióért, de legalább nekem korábban jutott eszembe! Pörgött az agyam, hogy most mit csináljak. Végül eszembe jutott, hogy a filmes világban heti gázsi van. Heti! Hurrá! Fogtam magam, visszamentem, bekopogtam a tárgyalóba. Ott már rég mások ültek, Holló Márta és a Fókusz csapata. (A Fókusz akkor még Mozaik címen, mint kulturális ajánlóműsor pályázott adásidőre, és a hajdani osztálytársak, Batiz, Marsi és Holló Márta álltak éppen az igazgatók előtt.) Mondom, elnézést kérek, de szeretnék valamit pontosítani. Az összeg, amit a fizetésemre mondtam, azt természetesen hetinek értettem. Tehát a havi az -szór négy! Csak hogy ne legyen semmi félreértés. Okés? Aztán szépen kioldalogtam. Dirk a mai napig emlegeti a sztorit, hogy micsoda egy dörzsölt fickó voltam. Pedig csak hülye. De azért megegyeztünk havi háromszázezerben. Háromszázezer! Azért egy diáknak ez nem rossz pénz! És láttam, hogy ez így jó. És eltelt a negyedik hét is. Lassan hátradőlhettem. Volt asztal, lista, meeting és fizetés is. Hogy pontosan mit is csinálok... nos arról fogalmam sem volt. Hogy koprodukciót nem, az biztos. Apám! Később, amikor már elég sok pénzt kezdtem keresni ahhoz, hogy mások utálni kezdjenek, két különböző pletyka terjedt el arról, hogyan kerültem az RTL Klubhoz. Az egyik, hogy mindent a német kapcsolataimnak köszönhettem. Valóban segített egy fül-orr-gégész lánya és kedves édesanyám, de látták, hogy a dolog hogyan is történt valójában. A másik pletyka szerint édesapám (Árpa József, a TV2 későbbi gyártási főigazgatója) egyengette az

utamat. Alapvetően igen, hiszen ezt az apák rendszerint megteszik. De ebben az esetben egészen másról volt szó, ugyanis amint bekerültem az RTL-be, rögtön leadtam a vezetőknek édesapám önéletrajzát, gondolván, hátha szükségük van rá. Erre a kérdésre nem kaptam egyenes választ. Amikor Zolczer János, német üzletember, aki néhányak szerint használtautó-kereskedő volt (lehet, hogy ez csak pletyka, de tárgyalási stílusában felfedezhető egyfajta hasonlóság), és egyébiránt arra pályázott, hogy regionális anyagokat készítsen a Fókuszba és a Híradóba, 1997. augusztus 20-án partit adott egy hajón, ahová meghívta az összes RTL Klubos vezetőt meg mindenkit, aki csak élt és mozgott, elhívtam apámat is. Ott bemutattam Jean-Charles de Keysernek. Beszélgettek, jól érezték magukat, de más nem történt. Édesapámat nem sokkal később viszont megkeresték a TV2-től, ugyanis Tolvaly Ferencet és Prokopp Róbertet régről ismerte, sőt pár hónappal korábban dolgozott is velük egy filmen. Idevágó érdekesség és jellemző apám titoktartására (amit később az enyémmel együtt sokszor megkérdőjeleztek), hogy nem tudtam, mit is csinált akkoriban. Nos amikor én az RTL Klubnak ajánlgattam, apám javában dolgozott a Barátok közt című sorozat magyarországi előkészítésén. Ekkor még a terepszemlék és a beruházás tervezése folyt. Később mégis Kalamár Tamást választották a feladat elvégzésére, aki a mai napig producere a sorozatnak. A TV2 volt vezérigazgatója, Tolvaly Ferenc, aki megjelenésében, stílusában kis hazánk egyetlen igazi régimódi médiacsászára, a müncheni filmfőiskolán végzett. Vizsgafilmjének gyártásvezetője édesapám volt, a film egyik szereplője én magam voltam, az operatőr pedig Jancsó Nyika, Jancsó Miklós fia. Innen a régi ismeretség. Az újratalálkozás pedig úgy történt, hogy az MTM Kommunikáció (Tolvaly és Prokopp közös cége, mely az SBS-sel szövetkezve pályázott az országos frekvenciáért, és TV2 néven nyertek is) forgatott német koprodukcióban egy sorozatot, aminek a 11. parancsolat volt a címe. A német producer engem kért fel, hogy hozzam rendbe a produkciót, mert a magyar gyártással gond volt. Egészen pontosan azt kifogásolta, hogy a forgatás jóval többe kerül, mint azt kezdetben kalkulálták nekik. Erre én azt mondtam, hogy van a feladatra egy alkalmasabb ember. Így került édesapám ismételten kapcsolatba Tolvalyékkal. Nyár végén aztán, nem sokkal az említett RTL-hajós találkozó után (miután az RTL kijelentette, hogy Joschi nem kell nekik, mert már nincsen több szabad pozíció), apámat felkeresték a TV2-től és fel is vették. Néha a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint amilyennek látszanak. Bocs, Luxemburggal beszélek! Elérkeztünk tehát arra a pontra, amikor már nem csak asztalom volt, de állásom is az RTL Klubnál. Sőt fizetésem is... Mielőtt azt gondolnák, hogy ettől kezdve egy nyugalmas-unalmas időszak következett, ki kell ábrándítanom önöket. Kész bolondok háza volt a székház. Ugyanis ez idő tájt már boldog-boldogtalan megfordult a Révay utcai épületben: sztárok, akikről eddig csak újságokban olvastam, független producerek A-tól Z-ig, MTV-s ősbölények, akiknek a kisujjukban volt a televíziózás. Sokuk máig is ott tartja... És mindegyikük ki szeretett volna szakítani egy darabot ebből a friss húsból, amit kereskedelmi televíziózásnak neveznek. Gyakran bejárt Barbalics Péter, főiskolai tanárom, ma a Sorstalanság című film producere, Szellő István, szinte naponta láttam a Holló Márta- Marsi Anikó-Batiz András triót. És felfigyeltem még valakire, egy lányra, aki szerintem haza se ment, de hogy mit csinált valójában ott, azt el se tudtam képzelni. Viszont mindig tudta, kik a fontos emberek, hihetetlen érzékenységgel szúrta ki, mi a lényeg. Ezt a lányt úgy hívták, Pokrivtsák Mónika. Teltek a munkás hétköznapok. Jean-Charles de Keyser azt a feladatot adta nekem, hogy készítsem el a bibliát. Azt hiszem, már mondanom sem kell, hogy gőzöm se volt, mire gondol. Szerencsére kaptam egy nemzetközi sablont, amiből kiderült, hogy a biblia nem más, mint egy gyűjtemény arról, amink van. (Ami akkor nem volt túl sok... pár sorozat fehér főszereplővel...) Ebbe a sablonba kellett beírnom a megvásárolt sorozatok címét, hogy mikortól lehet vetíteni, hányszor - egyáltalán

hány része van -, és kategóriákba kellett sorolnom őket: úgymint gyerekműsor, ifjúsági sorozat, akció stb. Mindeközben élethalálharcot folytattam azért a két négyzetméterért, ami az asztalom volt. Naponta meg kellett védenem, mert a nagy káoszban időről időre megjelent egy ember, aki magát gondnoknak nevezte (Azt hiszem, úgy lett gondnok mi én... mi is?...maradjunk a munkatársnál.), és egy listát (neki is volt) lobogtatva megpróbált a művészi kompozícióban elhelyezett naptárak és tollak dacára új gazdát találni bútordarabomnak. Én ekkor persze mindig feltűntem, lobogtatva a sokkal hosszabb listámat, és már messziről kiabáltam, hogy az az én asztalom. Természetesen a gondnoknál komolyabb emberek is be-benéztek azzal a szándékkal, hogy kerítenek maguknak egy biztos asztalt. (Vagy én voltam paranoiás?) A dolgot mindenesetre a következőképp oldottam meg... A sorozatokkal kapcsolatos adatokat egy kis luxemburgi titkárnőtől kaptam. Napjaim úgy teltek, hogy felhívtam, bediktálta, amit kellett, én meg szorgalmasan jegyzeteltem. Azonban ha bejött valaki a szobámba, és arra várt, hogy befejezzem a hívást, a telefonkagylót az államhoz szorítottam, és azt suttogtam: Bocs! Luxemburggal beszélek! (még akkor is, ha a másik oldalon már rég letették). Ettől a jól elhelyezett mondattól hihetetlenül megnőtt az ázsióm. Aztán a folyosói beszélgetések alkalmával mindig találtam lehetőséget efféle megjegyzésekre: Tudod, nem könnyű nekik ott Luxemburgban beindítani a projekteket, de hála istennek napi kapcsolatban vagyok velük, meg hogy elképesztő koncentrációt igényel a biblia elkészítése. Ja, hogy mi az? Na gyere, gyújtsunk rá, elmagyarázom. Végül pedig a kedvencem: Itt van a 3-as szobában az asztalom, ha valamiben segíthetek, gyere be bátran. Úgy tűnt, ez a sok kis trükk bejött: a főnökök egyre többször hívtak meg olyan vacsorákra, ahol csak néhány ember, a vezetők voltak jelen. Nem mind főnök, aki fénylik Kezdtem azt hinni, hogy megnövekedett fontosságomhoz lassan új öltöny is kell, nem lehet folyton ugyanazt a fekete darabot feldobni színes nyakkendőkkel! Viszont hamar csalódnom kellett. Azok a főnökök, akikkel büszkén jártam vacsorázgatni, egyáltalán nem voltak főnökök. Én ugyanis, mivel gőzöm sem volt arról, hogy ki kicsoda a külföldiek közül, mindenkivel próbáltam jóban lenni. A vacsorákon általában kiderült, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik egyáltalán nem tudnak segíteni pozícióm stabilizálódásában. Többségük a híradó világosításában segítő szakértő, piackutató, marketingmenedzser vagy médiaelemző volt. Sebaj, tőlük is volt mit tanulnom, főleg ami az új szakkifejezéseket illeti. Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy másnap az irodában ezeket kivel szemben és milyen gyakran alkalmaztam. A fontos vacsorázós megbeszéléseken, ahol természetesen még véletlenül sem fordult elő egyetlen igazgató sem, először, mint tolmács szerepeltem, aztán meg mint idegenvezető. A külföldi tanácsadók, miután már rengeteget ittak, tudni akarták, hol vannak a kupik, hol találnak párat a híresen szép magyar lányokból. És mit tesz isten, nem csak a fontosabb európai nyelveket beszéltem folyékonyan, hanem az utóbbi információkat is séróból vágtam. Tudni kell, hogy ott, ahonnan ezek az emberek jöttek, a vásárolt lányokkal való időtöltés sokkal kényesebb témának számít, mint itthon. Ez a közös titok sokukkal fonta szorosra a barátságot, magyarán szólva a lekötelezetteim lettek. Ekkoriban feladataim sora egy új munkakörrel bővült. Mivel listáimnak és az alibiként is szolgáló luxemburgi titkárnőnek köszönhetően egyedül én voltam az, aki tudta, melyik sorozat hány részből áll, rám bízták a szinkronok elkészítését. Az információkat, amiket Luxemburgból kaptam, éppen ezért igyekeztem magamnak megőrizni, azokról senkinek nem beszéltem, nehogy valaki lenyúlja az akkor még szuperfontosnak tartott melócskámat. Gulasch Grid

Közben kiderült számomra, hogy 1997. október 7-én meg kell kezdeni a sugárzást. Az már biztos volt, hogy a szinkronstúdió csak október közepére készül el az első filmekkel és sorozatokkal. Tehát az első tíz adásnapot valamivel ki kell tölteni, ez lett az ún. gulasch grid. A terv a következő volt: Vásároljunk magyar filmeket, sorozatokat, olcsón, és azt fogjuk adni, amíg elkészülnek a saját műsoraink. Gondolom, még emlékeznek, hogy az első napokban annyi feketefehér film ment a csatornán, mint manapság a Filmmúzeumon. A filmvásárlás lókupechez méltó feladatát Gyöngyössy Bence kapta, de mivel neki se volt sok fogalma a hogyanokról és a mikéntekről, kicsit én is segítettem neki (Nem mintha bármivel is többet tudtam volna róla, de ketten legalább ki mertük próbálni a legvadabb ötleteinket is) Barba életműve négyezer dolcsiért Nekem például eszembe jutott, hogy ott van Barbalics Péter. Akkoriban már nevesnek számító magyar producer, és mellesleg az egyetlen, akit ismertem. Felhívtam, hogy Figyelj Bárba! Ott van nektek az a Patika című sorozat, meg a Sose halunk meg, megvenném tőled ezeket. Kilóóra! És így is lett. Bejöttek, letárgyaltuk, a külföldi tanácsadó, aki még ott volt a megbeszélésen, csak meresztette a szemét, hogy milyen olcsón megúsztuk. 4000 dollárt fizettünk a Sose halunk meg sugárzási jogáért. Figyelemre méltó teljesítmény, nem? Hiszen ekkor még a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója voltam. Barbalics Péter pedig az osztályfőnököm. A fent említett produkciókon keresztül mutatta be egy évvel azelőtt, hogyan és miként működik a magyar film- és tévégyártás. És igen büszke volt addigi életművére. Nos, ezt az életművet, mint akkori diákja, megvettem annyiért, amennyiért Amerikában egy lestrapált Cadillacet sem lehet kapni. Ma már nehezebb lenne ilyen üzletet Barbaliccsal nyélbe ütni, ugyanis hajdani mesterem éppen most készül egy akkora összeget elkölteni a Sorstalanságra, amely még nagy címletekben, komoly távolságról is jól látszik szabad szemmel! De akkor Bárba még boldog volt a négyezer dolcsival. Hurrá! A külföldiek meg köpni-nyelni nem tudtak. Ők ugyanis hozzá voltak szokva, hogy az ilyen üzletekkel járó szerződések végén a négyezer dollárt legrosszabb esetben is még vagy két-három nulla követi. Közben Bence is belejött a shopingolásba, úgyhogy egész csinos anyagot sikerült összeszedni. De a vezetőség tudta, hogy azért mindenképpen kell egy saját szórakoztató műsor, már a legelején is, amivel elkezdhetjük a kommunikációt a nézőkkel. Az alapötlet az volt, hogy vetítsünk videóklipeket, amelyeket valaki felkonferál. Mondhatni nem volt túl agyas az ötlet, de akkoriban abból főztünk, amink volt. (Már teljes joggal használhattam a többes számot) Nem mintha ez ma másképp lenne, csak nagyobb már a misztikum... szóval klipek, amiket valaki felvezet. Ez a műsor lett a Klip Klub. Aki végül is lenyúlta az asztalom Közben szétosztották az irodákat. Engem egy Ralf Manthey nevű német úriember mellé raktak be, akiről csak annyit tudtam, hogy ő felel a tartalomért. (Milyen tartalom?) Megnéztem az új irodát: két asztal volt benne. Egy nagy, szemben az ajtóval, rálátással mindenre és egy kicsi, háttal az ajtónak, a másikkal szembefordítva. Fogtam magam, kipakoltam a cuccom. Na? Melyik asztalra? Naná, hogy a nagy asztalra! Majd elégedetten hazamentem. Másnap reggel benyitok, a motyókám a sarokban hevert. Az asztalomnál egy szemüveges, csálé fogú pasas ült és telefonált. Közben egyszerre szívott vagy hat cigarettát! Amikor letette a kagylót, nagyjából a következő hervasztó beszélgetés zajlott le köztünk: - Hello, Árpa Attila vagyok. A cuccom? - Á, a te cuccod. Nem tudtam. De ez az én asztalom. - Akkor... gondolom ez a másik az enyém. - Ja.

Leültem és iszonyatosan szarul éreztem magam, a fickón meg látszott, hogy nem tud velem mit kezdeni. Kérdezte, mit csináltam eddig. Mondom, a bibliát és mindenféle listákat. Oké, akkor add ide. Odaadtam neki mindent, aminek a birtoklása eddig megkülönböztetett a halandó dolgozóktól. Ralf gyakorlatilag kifosztott. A bibliám és a listáim nélkül egy nulla lettem. Próbáltam menteni a helyzetet. Közöltem Ralffal, hogy én azt a fontos feladatot kaptam, hogy rakjam össze ezt a klipes műsort. És hogy azt hiszem, talán ezért is vagyok most itt... Mire Ralf megkért, hogy nézzek már a hátam mögé. És tényleg, eddig észre se vettem, ott volt egy raktár, tele videókazettákkal. Ralf a kezembe nyomott egy listát azzal az utasítással, hogy kezdheted. Így lettem egészen iciri-piciri kis asszisztens. Pofon egy békatalppal Gyorsan összegezném az eddigieket. Pontosan mit is gondoltam magamról? Nos, úgy véltem, hogy én egy sikeresen manőverező, fiatal, tehetséges ember vagyok. Ismerem az összes fontos külföldit, mert vagy együtt ettünk vagy együtt csajoztunk, mindenki a haverom vagy a lekötelezettem (attól függött, hogy ettem vagy csajoztam vele). Van egy nagy asztalom, egy komolyabbnak mondható fizetésem, én készítem a szinkronokat, tanácskozom nagy megbeszéléseken, potomért vásárolok sorozatokat és filmeket, mindenki a zsebemben van. Ehhez képest? Egy nagyon kicsi asztalnál ülök. Főnökömmel szemben, háttal a világnak és egymillió videókazettából kell összeállítanom egy zenei műsort. Meglátásom, hogy a külföldiek azt sem tudják hol vannak, enyhén szólva is marhaságnak bizonyult. Ők pontosan tudták, hogyan épül fel egy televízió. Pontosan tudták, ki miért felel... pontosan tudták, hogy az én dolgom abban a pillanatban nem volt más, mint összeállítani életem harmadik, és azóta is leghosszabb listáját. Az érzés ahhoz hasonlítható, mint amikor az embert legnagyobb vigyorgása közben egy vizes békatalppal kajakból pofán verik! De én elkezdtem. Továbbra is abban az egy fekete öltönyben (amelyhez a Kleider Bauerben vásároltam mindennap friss nyakkendőt, hogy valami új is legyen rajtam). Mászkáltam az épületben, kezemben a videókliplistával, aminek hosszúsága Tutanhamon halotti pólyájához volt hasonlatos. Így telt el az első hónap, és láttam, hogy ez így nagyon nem jó. Mi van a tolmácsfiúval? Ralf... nos, Ralf pont annak kezelt, ami voltam. Egy színes nyakkendős pincsikutya, akinek furcsa mód nagyon sok egyforma fekete öltönye van. Ralf viszont igazi főnök volt, sőt! Az én első főnököm az RTL Klubnál. Az ő feladata volt az új műsorok bevezetése és összeállítása. Egyik nap azt mondta, hogy találkozik valami B betűs furcsa nevű producerrel, aki gyerekműsort akar gyártani, és szeretné, ha én is ott lennék, mint tolmács, mert az angolja nem elég jó. Ebben volt valami, mert a német akcentusa miatt pont úgy beszélt angolul, mint az amerikai második világháborús filmekben a német katonák. Leültünk a tárgyalóba, jött Barbalics Péter. Ő addig azt hitte, valami nagykutya vagyok, akinek mindig van egy életműre való négyezer dolcsi a mellényzsebében. Ebben a szituban természetesen még a látszatát is kerültem annak, hogy csak tolmácsként vagyok jelen a tárgyaláson. Ralf nem nagyon értette, hogy mi a túró van a tolmácsfiúval. Már csak azért sem, mert minden, amit mondott az kb. hétszer olyan hosszú lett magyarul. Minden mondatot úgy kezdtem, MI azt gondol/uk, és természetesen mindig hozzátettem a saját gondolataimat. Akkor is, amikor Barbaliccsal beszéltem, akkor is, amikor Ralffal. Ez a tipikus esete annak, amikor a bőbeszédű tolmács, miközben leplezi szerény szerepét, úgy viselkedik, mint Donald Trump, aki éppen az egyik felhőkarcolóját adja el. Végképp kiestem a szerepemből. De bejött. Barbalics ettől kezdve minden második nap hívott. A műsort, amelyről akkor szó volt, most Kölyök Klub címen ismerhetik. Akkoriban senki nem tudta, milyen is lesz, csak tudtuk, akarunk egy gyerekműsort. Helyesebben mondva ŐK tudták, hogy

akarnak egy gyerekműsort. Kimegy a füst! Szerencsémre Ralf általában egy héten csak három napot volt Budapesten. Amikor ott volt, ültem a helyemen, és szépen dolgoztam a videókliplistán. Arra azért ügyeltem, hogy az ajtó mindig zárva legyen. Ugyanis hihetetlenül idegesített, hogy háttal ülök az ajtónak, és baromira szégyelltem az új helyemet. Képzeljék el, hogy valaki belép. Valaki, bárki, aki eddig azt hitte rólam, amit korábban én magamról, csak ő nem tudott a vizes békatalpról. Szóval benéz valaki, és azt látja, hogy a Back Street Boys egyik új számát rakom Bon Jovi klipje mögé. Igyekeztem ráhajolni a monitorra, hogy leplezzem a leplezendőt. Gondolom, nem furcsa ebben a helyzetben, hogy az ajtót a hátam mögött állandóan csukva tartottam. Ez persze Ralfot rettenetesen bosszantotta, nem értette miért kell bezárkózni... Egyszer bejött egy titkárnő, kihívott egy percre, mert nem tudta, hogy hová vigyen egy csomagot. Amikor visszajöttem, megint becsuktam az ajtót. Ralf nem bírta tovább és rám förmedt: mi a fenéért csukod be mindig? Szemrebbenés nélkül mondtam neki, hogy mert szegény kislány már sokadjára szólt, hogy kimegy a cigarettafüst, és ez nagyon zavar másokat. Ettől kezdve maga Ralf csukta be. Amikor viszont nem volt bent, akkor azonnal átültem az ő asztalához, és természetesen tágra kinyitottam az ajtót. És görnyedésről - gondolhatják - szó sem volt. Azt hiszem, hébe-hóba még a lábam is felkerült Ralf asztalára... A történethez mindenképpen hozzátartozik, hogy a kezdeti nehézségek ellenére Ralf hamarosan a barátom lett, ugyanis rájöttünk, hogy nem csak sokat dohányzunk mind a ketten, de hasonló a humorunk, imádjuk a rockzenét és a barna hajú csajokat. Úgyhogy együtt ittunk, csajoztunk, és amikor el kellett mennie, tényleg nagyon sajnáltam. Posztján Boris Portnoy, egy komoly hírnévnek örvendő, nemzetközi szinten is elismert producer követte, akit három kör után leléptem, és végre csinálhattam a műsoraimat. De addig még sok minden történt. Egy alkalommal, amikor Ralf éppen Németországban volt, Jean-Charles beviharzott az irodába, Ralfot kereste. Mondtam, hogy nincs itt. Azt mondta, mindegy, a gyerekműsorra, van egy tuti minta, hívd fel a titkárnőmet Luxemburgban, és mondd meg neki, hogy küldje el a kazettát. Oké, hello! Jean- Charles bizonyos televíziós alapszabályokhoz mindig tartotta magát, sőt jó néhány alapfogalmat neki köszönhetünk, de ettől eltekintve nagyon intuitív televíziózást követett, és az emberekkel is meghökkentően bánt. Gyakran előfordult ugyanis, hogy egy arra járót berántott az irodájába, elmondta az ötletét, és már ment is. Megkaptam a kazettát, megnéztem rajta a műsort, egy vetélkedő volt, amiben a gyerekek két csapatban játszottak, a sárga kalózok a pirosak ellen. Tudtam, hogy itt az én lehetőségem! Míg Ralf távol van, előkészíthetem a gyerekműsort. Méghozzá egyedül! Másnap behívtam Barbát egy megbeszélésre. Leültünk a tárgyalóba, és én elmondtam, anélkül hogy a kazettát megmutattam volna neki vagy egyáltalán megemlítettem volna, hogy létezik már ilyen műsor, hogy mi, az RTL KLUB a következőket szeretnénk... Bárba pedig ült és szorgalmasan jegyzetelt. Első ránézésre úgy tűnhetett, hogy én tárgyalok. Nagyon szerettem volna, ha (a tárva-nyitva lévő ajtón át), benéz valaki és látja, hogy fontos megbeszélésem van! Mondjuk, ha valaki nem csak benéz, hanem be is hallgat, az fültanúja lett volna annak, hogy éppen mind a ketten megörülünk annak az ötletnek, hogy a Kölyök Klub Ö betűjéből mentőövet fogunk csinálni. Csajok dögivel! A Kölyök Klub tárgyalásai jól mentek, az ügy sínen volt. Bárba pedig nem tudhatta, hogy a sok megtárgyalt ötlet közül melyik volt a külföldi és melyik a sajátom (mert, hogy már volt saját ötletem

is!). Csak azt látta, hogy iszonyatosan kreatív vagyok. Majd visszatért Ralf, és újra birtokba vette az asztalát. És visszatértem én is. A magam asztalához. A kedvenc kliplistámhoz. A Klip Klub jól állt. Lassan gondolkodni kellett a műsorvezetőn. De előbb egy kis előzmény. Dolgozott akkoriban a csatornánál egy Liszkai László nevű ember, akit ha egy szóval szeretnék jellemezni, akkor azt mondhatnám, hogy ő a magyar James Bond. Erre a szerepre predesztinálta az alkata, a stílusa, ahogyan a nőkkel és egyáltalán az emberekkel bánni tudott. Persze máshogy megfogalmazva azt is mondhatnám, hogy ő volt az RTL klub igazi díszpintye. A mindig mosolygós, mindig nagyon jól öltözött, mindig jóképű fiú. Aki bármihez is kezdett, elrontotta. A dolgok nagyobbik részét azért, mert nem értett hozzá, a kisebbik részét meg azért, mert ugyan meg tudta volna csinálni, de nem csinálta, hanem csajozott. (Ezen a területen csak részben hasonlít James Bondra.) Volt ő minden: PR-igazgató, híradó-tanácsadó, a reggeli műsor felelőse, lobbista stb. Tulajdonképpen csak Jean-Charles miatt maradhatott ott, amíg maradhatott. Ő volt ugyanis Jean- Charles bizalmi embere. Rá kellett jönnöm, hogy a külföldi főnökök szeretik körülvenni magukat olyanokkal, akik tökéletesen beszélnek az anya-nyelvükön és az adott ország nyelvén is, akik mindenkit ismernek, és akik véleményeket, ötleteket közvetítenek. Egyfajta szélhámosnak tartottam, de mivel én is bizonyos értelemben az voltam, tulajdonképpen volt egy közös tisztelet és cinkosság közöttünk. Talán csak annyi volt a különbség, hogy én gyorsabban tanultam menet közben, mint ő. És a végén az is kiderült, hogy kettőnk közül ő volt az igazi csaló. Amikor kirobbant az ingatlan-, illetve áfa-csalási botrány, Liszkai a börtön elől elmenekült külföldre. De a magyar hatóságok átejtették a palánkon, mert közvetítők útján ajánlottak neki egy tuti üzletet, amivel sikerült Zágrábba csalogatni, ott aztán az üzleti partnereknek hitt nyomozók rákattintották a karperecet a csuklójára. Hogy jön ide Liszkai? Nos, a kezdet kezdetén csak azt láttam, hogy jobbnál-jobb csajok mennek be az irodájába, és a hatalmas asztala mindig tele van gyönyörű lányok fotójával. Az egyik éjszaka belopóztam az irodájába és elloptam a három legjobb csajról készült fotót, névvel, telefonszámmal együtt. Másnap felhívtam a lányokat, és azt mondtam. Tudom, hogy Liszkai úrral már beszéltek, de most egy műsorvezetői állásról lenne szó, ezért szeretném, ha bejönnének hozzám. A válogatást estére tettem, mert akkor a nagy tárgyalót már senki nem használta. Sőt! Már az épületben sem nagyon volt senki. Amikor az utolsó ember is kitette a lábát az irodából, átalakítottam a tárgyalót: három asztalt egymás mellé toltam, a többit ki a szélére. Átcipeltem a számítógépemet, a cuccaimat. Mindent igyekeztem úgy elrendezni, hogy azt a benyomást keltse, ez az én saját irodám. Ez volt a legnagyobb terem az egész épületben. Amikor megjöttek a csajok, már az óriási asztal mögött ültem, és fogadtam őket. Mindhárom lánnyal készítettünk próbafelvételt, kettő közülük műsorvezetőnek nem volt jó, és valljuk be, nem is azért hívtam. A harmadik hölgy, akivel az említett próbafelvételt készítettem viszont megfelelt a feladatra. Ő volt Palotás Petra, a Klip Klub, és egyben az RTL Klub első szórakoztató műsorának műsorvezetője. A dologhoz hozzátartozik, hogy itt még meg kellett küzdenem a szereposztó dívány hiányával, amit később saját irodámban, ami tényleg hatalmas volt, igyekeztem pótolni. A műsorvezetésre alkalmatlan, viszont rendkívül csinos hölgyek közül az egyiket meghívtam arra a partira, melyet augusztus 20-án tartottunk azon a hajón, ahol apám megismerkedett Jean-Charles de Keyserrel. A legszebb nő azon a partin természetesen ő volt. És velem volt. Mert úgy tudta, hogy megismerheti a nagyfőnököket. Persze a közelükbe se került. A Chicago című musicalben egy ilyen helyzet miatt ölte meg a nő a férfit. Én megúsztam. 2. rész - A megvalósítás GRÜNDERZEIT 1997 augusztusában kiköltöztünk az MTV Kunigunda utcai épületébe. Jobban mondva az MTV által

használt épületeket béreltük, amelyek mellé néhány konténert építettünk, onnan kezdtük meg a sugárzást. Vicces volt összehasonlítani a munkahelyünket és az apparátusunkat azzal, amit a Magyar Televízió akkoriban magáénak mondhatott. Mi csupán százötvenen voltunk abban a néhány bádogdobozban, az MTV meg 2000 munkatársával éppen kinőni készülte a hatalmas székházát. (A konténertelep ma a Valóvilág főhadiszállása.) A költözés előtt, amikor elkészültek az irodák alaprajzai, ismét elhívtak tolmácsolni. Ezt az alkalmat sikerült arra kihasználnom, hogy szerezzek magamnak és Ralfhak egy jó kis irodát. Egyébként az MTV korábbi kantinjából alakítottak ki egy amerikai típusú, nyitott munkaterületet, amelyben vagy harminc asztal volt. Úgy nézett ki, mint egy hangár. És az, hogy valakinek volt egy saját irodája... na, az jelentett valamit. Ekkorra már tudtam, hogy a külsőségek tényleg nagyon sokat számítanak. És nem csak nekem! Az összes sorozatot és filmet, amit megvettünk, és amikről már elkészítettem a bibliát, most be kellett helyezni a programba. Elkezdtem csinálni a programozást. Ismét kaptam egy nemzetközi sablont, hogy más televíziók milyen műsorrend szerint sugároznak, és annak alapján kellett megterveznem a miénket. Hozzá kell tennem, hogy a programozás, azaz a műsorterv elkészítése szintén egy túlmisztifikált fogalom, ugyanis egy A4-es papírra firkált táblázatról beszélünk, ami egy hetet ábrázol, és dettó úgy néz ki, mint egy iskolai órarend. Éppen ezen dolgoztam, amikor megjelent egy újabb szélhámos, Zoltán Barabás, akivel korábban, még a Révay utcában találkoztam. Barabás magát producernek és forgatókönyvírónak nevezte, és az RTL Klub fejvadászaként dolgozott, ami talán az előző két foglalkozásának sikerét minősíti. Amikor meglátott, megkérdezte: - Hogy kerültél ide, tudtommal mindenki rajtam keresztül jött az RTL-hez? - No látod, ez nincs így - feleltem. - Szóval besurrantál a hátsó bejáraton. Mit csinálsz? - A műsorstruktúrát. - Lehet, hogy te leszel az RTL Klub programigazgatója? - Lehet - feleltem és ekkor fordult meg először a fejemben, hogy tényleg, lehet, hogy én leszek. (Mi az a programigazgató?) - Akkor garantáltan te leszel a világon a legfiatalabb programigazgató. De nem lettem. Erre az időszakra az volt a jellemző, hogy még mindenki csinálhatott, amit akart. Én programoztam, feleltem a szinkronért, a válogatásokért, benne voltam az akkor még nagyon kevés saját gyártású műsor kialakításában. Hamarosan ismét érkezett egy külföldi tanácsadó, aki átvette tőlem a Klip Klub összeállítását, és közölte, hogy az egészet rosszul programoztam, és majd ő kijavítja a hibákat. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a híradó előtt közvetlenül Heavy Metál ment, óriási csúszások voltak, fekete kockákat is mutattunk, ami a televíziózásban alaphibának számít. (Ilyenkor látnak önök sötét képernyőt.) Gyakorlatilag percenként volt egy beégés szakmai téren. Nem tudom, hogy az a bizonyos tanácsadó most melyik televízió beindításánál bábáskodik, de ha ma is itt dolgozna, akár az is elképzelhető lenne, hogy Szellő István konszolidált arca egy Iron Maiden szám után köszönne be lakásukba! Szóval nagy gázok voltak. Hetek óta nem láttam a főnököket közelről, és nagyon meglepődtem, amikor Jean-Charles de Keyser személyesen megkeresett a konténervárosban. Azt kérte, hogy segítsek. Én! Neki! Akkoriban nem csináltam mást, mint egy asztal mellett vágtam a Klip Klub adását. (Mondjuk, vágni mindig is tudtam. A főiskolán jó tanárom volt. Fellegi Mari, akit később felvettem az RTL Klubhoz. Azóta ő a Valóvilág egyik rendezője.) Keyser azzal állt elő, hogy legyek én az, aki a programért felel, és felügyeljem az adást. Várjunk egy kicsit. Tisztázzuk, hogy akkor most miért is felelek pontosan? Mindenért - mondta. - Mindenért, ami adásba megy. Azt kérte, ne legyen Heavy Metál a híradó előtt, ne legyenek fekete kockák, ne legyenek csúszások, és a híradó kezdődjön

pontosan. Olyan alapvető dolgokat kellett nekem, kvázi laikusként, bevezetni, hogy a híradó előtt legyen egy grafikus óra, zenével, hogy tényleg mindig pontosan lehessen a műsort indítani. Nem tudom, emlékeznek még arra a zenére, ami az óra alatt ment... biztos hogy nem... nos, ez a zene, most már elárulhatom, a Jurrasic Park egyik betétdala volt... mint a Klip Klub teljhatalmú ura hozzáfértem a zenei kazettákhoz. Ezt a súlyos jogsértést senki nem vette észre négy évig, én meg lapítottam. Ez van. Végeztem a dolgom. Ekkor tényleg nagyon-nagyon közel voltam ahhoz, hogy én legyek a programigazgató. A konkrét munka, amit rám bíztak, inkább válságmenedzselés volt, mint hosszútávon irányítást igénylő feladat. Egyszerűen rendbe kellett rakni a dolgokat. De nekem az a szó, hogy egyszerűen, valahogy nem csengett jól. Még ha ideiglenesen is, de hatalmat kaptam. Élnem kellett vele. Bizonyítási vágytól vezérelve minden érintetett alkalmazottat megfenyegettem, hogy ki fogom őket rúgni, ha legközelebb késik a híradó, fekete a képernyő, vagy időben bármerre is csúszunk. A hibákat tehát kijavítottam, de előbb rájuk mutattam, adott esetben a hiba elkövetőjét sem kímélve. Hozzá kell tegyem, hogy ekkor még nem a csatorna felépítésének nemes gondolata vezérelt, hanem a saját seggem biztonságos fedezése. Néhány nap alatt minden sínen volt. Jobbhorog fentről A főnökök számára egyértelművé vált, hogy keménykezű irányításra és végrehajtásra alkalmas vagyok. A stratéga, a nyugodt, megfontoltan gondolkozó ember tulajdonságai viszont hiányoznak belőlem (néhány embernek, akiket dörgő hangon megfenyegettem, még napok múlva is remegett a térde). Így, miután helyrehoztam az adások menetét és az időpontokat is mindenki betartotta, úgy látták, szükségtelen hagyni, hogy én, a vadállat szabadon sétáljak, úgyhogy megkértek, költözzem ki az irodámból és foglaljak helyett lent. Lent, azaz az MTV volt kantinjában, ahol megkaptam a 30 asztal egyikét. Mindeddig úgy gondoltam, hogy minden feladatomat tökéletesen végeztem el. Ezért érintett kellemetlenül, hogy ismételten szembesülnöm kellett azzal, hogy ők ott fent nem egészen azt gondolják rólam, amit én itt lent magamról. Sűrű célozgatásaim a programigazgatói posztra pedig azt vonták maguk után, hogy a vezérigazgató egyértelműen kijelentette: Attila, nem leszel programigazgató. Sőt! Át fogjuk rendezni a dolgokat, úgyhogy húzzál le a többiekhez a kantinba. Nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, enyhén sértődött hangon: Mégis milyen átrendezésről van szó? Arról, felelte, hogy Gyöngyössy Bence költözik az irodádba, ugyanis ő lesz a programigazgató. Attila! Bekaphatod! És mi volt a legrosszabb az egészben? A barátaim és haverjaim szép lassan kezdtek lekopni. Ellentétben a vezetőkkel, ők pontosan azt látták bennem, amit én akartam, hogy lássanak kívülről. Egy magabiztos (nagyképű), saját tehetségével tisztában lévő (villantós), jól kereső (gyanúsan nagylábon élő), jóvágású (majom), öltönyös (öltönyös), reménybeli igazgató jelöltet (baromarcút). Később a máig is meglévő, igazán közeli barátaim már akkor is szűk köre meghívott egy vacsorára. Azt hittem, szeretnék, ha útjaikat egyengetném, de nem erről volt szó. Előbb kedvesen, majd a fogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban növekvő határozottsággal úgy elküldtek a picsába, hogy a lábamon nem álltam meg... tudtam, hogy igazuk van abban, hogy lenézően viselkedtem mindenkivel, el voltam magamtól szállva, de akkor ez nem nagyon érdekelt. Sértett voltam. Haragudtam az RTL-re, haragudtam a barátaimra, még az egyetlen öltönyömre is, amely kezdett szűk lenni. (Sokak szerint mellben, de szerintem a hasamon is...) Ezeknek a dolgoknak az együttes hatására pocsékul éreztem magam az új helyemen. A kantin középen ültem, így negyven embernek a hátát láttam, negyven ember meg az én hátamat látta. De hamar

rájöttem, hogy ez nekem mégis jó így. Már annyira jelentéktelen lettem, hogy tényleg azt csinálhattam, amit akartam, úgy, hogy közben mégiscsak bezsákoltam azt a havi többszázezret. A semmiért. Nem igazán törődtek velem. Ebből a helyzetből kellett fordítanom, ha nem akartam tejesen a feledés homályába merülni, mint majd egykoron Kolosi Péter. Keyser egy fogadás alatt odament Péterhez, kezet rázott vele, és elmondta, mennyire nagyszerű embernek tartja, mennyire jól végzi fontos és felelősségteljes munkáját. Kolosi dagadt a büszkeségtől, egészen addig, amíg Keyser meg nem kérdezte, hogy tulajdonképpen pontosan mit is csinál. El szerettem volna kerülni, hogy ebbe a - Attila... Ja tudom! Az a magas srác a kantinból! Mit is csinál pontosan? - kategóriába kerüljek. Úgyhogy elővettem egy tiszta lapot, egy ceruzát, és felírtam az összes ötletemet, ami akkoriban eszembe jutott, úgy mindennel kapcsolatban. Elhatároztam, hogy ezeket az elképzeléseimet szép lassan elkezdem megvalósítani és majd megmutatom, hogy igenis csinálok valamit. Komoly feladatom nem volt, időm viszont tengernyi... Half Life Ugyanakkor ebben a pozícióban nyugodtan megengedhettem magamnak, hogy egyáltalán ne járjak be az irodába napokon keresztül, illetve ha igen, akkor fél napokat játsszam különböző számítógépes játékokat a belső hálózaton a kollégákkal, technikusokkal, portásokkal, bárkivel. Ez később is megmaradt. Sokan nem értették, hogy miért vagyok olyan jó viszonyban a karbantartókkal, a grafikusokkal, a technikusokkal és több olyan kollégával, akikhez elvileg semmi közöm nem volt. A magyarázat egyszerű! Gyilkos csatákat vívtunk minden nap a számítógépen. (Már amikor az irodában voltam.) Szenvedélyes játékos vagyok, és nem tudok veszíteni. Nem biztos, hogy ez mindenkinek szimpatikus, de ez a tulajdonság - majd látni fogják - sokat segített a későbbiekben. Ha vesztésre áll a dolog, minden eszközt megragadok, amivel fordítani lehet az álláson. Bármi legyen is az! Ha ki akarják próbálni, hívjanak meg egy Monopoly-partira! A másik dolog, ami nem kapcsolódott szorosan a munkámhoz, mégis nagyon szívesen foglalkoztam vele, az a zenélés volt. Annak idején még állt az Old Man's Music Pubban egy kopott, szakadt kis stúdió. Temérdek szabadidőmet első lemezem elkészítésével töltöttem. Abban, hogy a korong máig nem készült el, nagy szerepe volt annak, hogy időközben rájöttem, hiába van egy ötletekkel teli listám, azzal semmire nem jutok. Lassan neki kellett állni a megvalósításnak is. (A stúdióba legközelebb akkor tettem be a lábam, amikor a Mónika, illetve az általam komponált Valóvilág főcímzenét rögzítettük.) Basszus Ismerik azt az elképesztően mély, karakteres basszus hangot, aki a mozikban vetített előzetesek alatt a film tartalmát duruzsolja olyan hatásos mondatokban, mint: The world is in danger! But! There is one man, who... stb. Szerintem a fickó Hollywood legjobban kereső névtelenjeinek egyike. Mindenesetre eszükbe jutott, hogy nekünk is kellene egy ilyen hang. Ezt a hangot nevezik a szakmában Station Voice-nak, azaz a csatorna hangjának. A vezetőség meg is találta Kárpáti Tibort, akinek szép hangja volt, de amikor meghallottam, azt mondtam, hogy túl öreg, és nem illik egy fiatalos, lendületes csatornához. Azt mondták, hogy oké, akkor szerezzek jobbat. (Mert ekkor tényleg így ment minden.) Az egyik hangmérnök, aki nálunk dolgozott, évfolyamtársam volt a főiskolán. Both Robinak hívják. Kérdeztem, nem tud-e valakit? Egyszerű logikával azt gondoltam, a hangmérnök ismer mély hangú embereket... mert sose lehet tudni... ugye... Nos, a legjobb helyre mentem. Robi azt mondta, hogy András, a bátyja szokott reklámokat felmondani, mert szép mély hangja van. Amikor felhívtam, hogy megbeszéljek vele egy időpontot, rögtön tudtam, hogy ő az igazi, ugyanis az a hang szólt bele a kagylóba, amelyet önök naponta, minden műsorajánlóban hallanak. Feltéve, ha az RTL Klubot nézik. Elvittem Andris egyik kazettáját a vezetőséghez és azt mondtam: itt van az RTL Klub hangja. És

igazam lett. Azóta, immáron hat éve, Both Boci András az RTL Klub egyik szimbóluma. Aki nem tud megszólalni nyilvános helyen anélkül, hogy az emberek meg ne fordulnának utána. Itt jegyzem meg, hogy érthetetlennek és rendkívül nagy hibának tartom, hogy az RTL Klub nem kötött vele exkluzív szerződést, így néha elvállal más munkákat is. Ezért történhet meg az, hogy az RTL hangja felbukkan holmi mosóporreklámokban, sőt politikai hirdetésekben is. (Látják, még mindig belepofázok mindenbe, ami már nem az én dolgom.) Most már nem engednék, de abban az időben - mint a példa is mutatja - tényleg bárkinek bármibe bele lehetett szólni. Ez jó volt, de megvolt a kockázat is. Ha valaki ajánlott valamelyik pozícióra egy személyt, és az ember nem vált be, azt mindenki megtudta. És ezek nem voltak igazán jó pontok. Még ma sem. Így jártam akkor, amikor a promóciós osztály élére javasoltam Fáy Andrást. Rögtön meggyőzte a vezetőséget, de sajnos hamar kiderült, hogy mégsem felelt meg a feladatra. Tudtam, hogy a hitelem forog kockán, ezért új embert kerestem. Ezúttal nem hibázhattam. Jancsó Zoltánt javasoltam a posztra. Azt a Jancsó Zoltánt, aki Jancsó Miklós fia, azaz Jancsó Nyika testvére. Jancsó Nyika pedig Tolvaly Ferenc vizsgafilmjének operatőre volt. Ugye emlékeznek? Tényleg kicsi a világ. Zoltán és csapata csinálták az első igazi RTL arculatot. Persze külföldi minta alapján, de nagyon jól adaptálva. Később a csapat átment a TV2-höz. Ma is úgy gondolom (főleg mert így 2002-ben nekem kellett létrehozni azt az arculatot, amit ma adásban látnak), hogy nem kellett volna elengedni őket. Ezt még párszor fogják tőlem hallani mind a csatorna embereivel, mind képernyős személyiségekkel kapcsolatban. Ki ide ment, ki oda. Itt jegyzem meg, ha valaki esetleg egy önálló kereskedelmi televíziót akar indítani Magyarországon, akkor jól vésse az agyába ezeket a neveket... együtt a legsikeresebb csapatot alkotnák! Repülő rajt 1997. október 7-én elkezdődött a sugárzás. Ez a gulasch gridet (azaz magyar filmeket), és a Klip Klubot jelentette, Palotás Petrával, valamint a Híradót, amit már akkor is Szellő István vezetett. A díszletet pedig egy az egyben a belga testvérműsorról koppintottuk. Egyrészt az idő is kevés volt arra, hogy magunk terveztessünk egyet, másrészt a külföldiek nem bíztak a magyar televíziós szakemberekben, ideértve a díszlettervezőket is. Az idő szorított minket, mert az ORTT már így is 180 millió forintos bírságot szabott ki, mivel nem tudtuk időben sugározni a megszabott közszolgálati műsorokat. És aztán, ahogy kell, jöttek a filmek, a sorozatok és az első saját gyártású műsorok. Az MTV 9. stúdiójából sugároztunk, ahová beépítették az állandó díszleteket a reggeli műsor, a Híradó, a Fókusz, a Randevú Edittel, a Meri vagy Nem Meri, a Szívvel lélekkel (Ugye, hogy pár cím csak most ugrik be önöknek is?) számára. Természetesen mindegyik stratégiailag fontos műsor külföldi minta alapján készült, ekkor még nem lehetett saját ötlettel próbálkozni. A csatorna vezetése maradt a kipróbált, biztos dolgok mellett. Pokimóni! A Meri vagy Nem Meri eredetileg egy francia műsor volt. A műsorvezető kiválasztása egyszerűen úgy történt, hogy Jean-Charles de Keyser még a Révay utcában rámutatott Pokrivtsák Mónikára, hogy ő jó lesz. Móni ugyanis állandóan szem előtt volt, igyekezett felhívni magára a figyelmet. Csakúgy, mint én. A különbség kettőnk között az volt, hogy ő a melleit villantotta, én meg a listáimat. Mondhatnánk, hogy Pokrivtsák Mónikának mekkora szerencséje volt. De ha jobban belegondolunk, ami az ő szerencséje, az a szerencsétlensége is. Pokrivtsák Mónikát soha nem tartottam jó műsorvezetőnek és az a fajta állandó nyomulás, nonstop jelenlét jellemezte, amit eleinte idegesítő emberi tulajdonságnak véltem, és amiről később kiderült, hogy létfontosságú túlélési technika a magyar média világában. Az évek során megismertem, és rádöbbentem, hogy Móni tulajdonképpen jóindulatú lány, aki mindenkivel jóban szeretne lenni, ezért

rendkívül alkalmazkodó képes és segítőkész, de eközben saját érdekeit soha nem hagyja figyelmen kívül. A szomorú tény pedig csak most jön: azokhoz képest, akik ma Magyarországon tévéműsort vezetnek, akiket ma képernyőre engednek, nos, azokhoz képest Mónika szakmailag már vérprofinak számít. Hogyan is értettem, hogy az ő szerencséje egyben a szerencsétlensége? Ha Móni most kerülne elő a semmiből, azaz nem tudnánk, ki ő, milyen műsorokat vezetett, honnan jött és a bulvársajtó sem terítette volna ki a magánéleti szennyest, viszont szakmailag azt tudná, amit ma, akkor mindene meglenne ahhoz, hogy pillanatok alatt valódi sztárrá váljon, és komolyabb szakmai elismerésnek örvendjen. Csupán az lenne a dolga, hogy legyen pimasz, provokatív, kicsit naiv és továbbra is tegye ki a melleit. Pokimóni valami olyan dologra képes, amire nagyon, nagyon kevesen: a kamerák előtt is természetesen viselkedik. Itt most rendkívül sok súgógép-olvasó sztárt mondhatnék, akik komoly szakmai kiképzés dacára ezt hat év után sem tudják produkálni. Mindenesetre Mónika gond nélkül felvehette volna a versenyt mondjuk egy Szulák-féle műsorral. Sőt! De így, hogy kezdetektől fogva ott van, megszoktuk és megszerettük, de már alig vesszük észre. Mónika lett a magyar televíziózás bájos kerti törpéje, akit mindenki ismer, aki mindig ott van és ott is marad a helyén. Szeretjük, de komolyan venni már nem tudjuk. Ha így nézzük a dolgot, nem biztos, hogy akkora szerencséje volt. És itt elmesélek egy történetet, amely már jelentőségét vesztette az évek alatt, de jól példázza, mekkora sztár volt a kezdetekben Mónika. Egy vidéki mulatság után (a helyet nem írom le, nem akarom kompromittálni a város rendőrkapitányát) egy barátommal és feleségével hazafelé indultunk a szomszédos faluba. Úgy volt, hogy a hölgy vezet, de meglehetősen macerás volt kiállni a kocsival a pajta mögül (!), így én vettem kézbe a volánt. Aztán tartottam is, gondolván, négy kilométert kell autóznunk a kertek alatt hazáig. Nos, a rövid távolság nagy meglepetéseket tartogatott. Többek közt egy rendőrzászlóst, aki makacsul ragaszkodott a szonda használatához. (Később kiderült, aznap én voltam a negyedik, aki majdnem elütötte, mert lemerült az elem a zseblámpájában). Sejthetik, mit mutatott a műszer! Azonnal feljelentettek, és be is vittek a kapitányságra. A kihallgatáson megkérdezték, mit dolgozom. Mondom, olyan kis mindenesféle vagyok az RTL Klubnál. (Először mondtam ki az igazságot hangosan.) Mivel a keresetem arányában akarták kiszabni a büntetést, tudniuk kellett, mennyit kapok havonta. Még soha nem alacsonyítottam le magamat és a fizetésemet annyira, mint akkor és ott. A főhadnagy azonban nagy szemeket meresztett! Hogy én? Én szórakoztató műsorokkal is foglalkozom? És hogy én ismerem Pokrivtsák Mónikát magát? Mondom, igen... Mire a főhadnagy: Hogy én nekije nagy rajongója vagyok! Mondom, oké! Lényeg az, hogy cserébe, amiért Mónika még aznap este telefonon felhívta, engem futni hagytak! Köszönöm K. főhadnagy, köszönöm Mónika! Ja... a főhadnagy sajnos nem nyert semmit... Hamarosan elindult a Kölyök Klub a kalózos játékkal és a rajzfilmekkel. Emlékeznek? Egyik első nagy ötletem volt a mentőöv az Ö betűből! Szerencsés gondolatnak bizonyult, mert rövid idő alatt a legnézettebb gyerekműsor lett. (Tán egy kicsit az Ö betű miatt is...) Ekkoriban indult útjára a Fókusz is. A Fókusz csapatát vették fel elsőként, Holló Mártát, Marsi Anikót és Batiz Andrást. Kolosi Pétert, aki ma az RTL Klub programigazgatója, ők hozták magukkal és ajánlották főszerkesztőnek. Később a főszerkesztői feladatok mellett hétvégén műsort is vezetett Holló Mártával. (Sokszor az volt a benyomásom hogy azért vezetnek ők is műsort, hogy ne maradjanak ki a képernyőn való szerepléssel együtt járó né má! Az nem a fókuszos gyerek? - fajta népszerűségből.) A Fókusz stábja volt az, akik előttünk pár évvel végeztek a Főiskolán, mégis a leghamarabb szálltak el maguktól... talán engem kivéve. Marsi Anikónak ma médiaiskolája van. Pedagógusi és tanári adottságainak a bizonyítéka lehet, hogy a mai gyakornokok sokkal jobb anyagokat készítenek, mint ők annak idején végzett riporterként. Hogy ma milyen anyagokat