BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR Külgazdaság szak Médiamenedzser szakirány SZPONZORÁCIÓ ÉS MAGÁNTŐKE A SZÍNHÁZFINANSZÍROZÁSBAN A SZÍNHÁZI MARKETING TÜKRÉBEN ~ PROBLÉMATÉRKÉP, LEHETŐSÉGEK ÉS A SZÜKSÉGES FELTÉTELEK EZEK KIAKNÁZÁSÁHOZ ~ Készítette: Bottka Sándor Mátyás 2002.
TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés... 6 I. fejezet A színházfinanszírozás forrásoldala... 8 1. Állami mecenatúra... 8 1.1. Az állam feladatai, felelőssége... 8 1.2. Általános tendenciák... 10 1.3. Az állam közvetlen kultúrafinanszírozó szerepe Magyarországon... 11 1.3.1. História, az állami finanszírozás elvei... 11 1.3.2. Közelmúlt, politika... 13 1.3.3. A Nemzeti Kulturális Alapprogram... 14 1.3.4. A támogatás megvalósulása... 16 2. A társadalmi, non-profit szervezetek szerepe a kultúrafinanszírozásban... 18 2.1. A szervezetek szükségessége, célja... 18 2.2. Az alapítványok... 18 2.2.1. Az alapítványok története Magyarországon... 18 2.2.2. Az alapítványok működése... 20 2.2.3. Az alapítványok fajtái... 21 2.2.4. Az alapítványok bevételei... 21 2.2.5. Fontosabb kulturális alapítványok... 22 2.3. A közhasznú társaságok... 23 3. Szponzoráció, mecenatúra... 25 3.1. A szponzoráció és a mecenatúra elmélete... 25 3.1.1. Általános fogalmak, definíciók és jellemzők... 25 3.1.2. A terület diszciplináris elhelyezkedése... 26 3.1.3. A mecenatúra és a szponzoráció jellemzői... 26 3.1.4. A támogatás hasznossága... 27 3.2. Mecenatúra a gyakorlatban... 28 3.2.1. A mecenatúra történelmi alakulása hazánkban... 28 3.2.2. Az egyéni mecenatúra... 30 3.2.3. A vállalati mecenatúra... 31 3.2.3.1. A vállalati mecenatúra jellemzőinek alakulása hazánkban... 31 3.2.3.2. A vállalati mecenatúra haszna a vállalatok szemszögéből... 32 3.2.3.3. A vállalati mecenatúra kockázata... 33 3.2.3.4. A támogatók... 34 3.3. A szponzoráció... 35 3.3.1. A szponzoráció jellemzői a színháztámogatás tükrében... 35 3.3.2. A szponzortevékenység hazai történeti alakulása... 36 3.3.3. A szponzorációs tevékenység százalékokban... 37 3.3.4. Szponzoráció a vállalatok szemszögéből... 38 3.3.4.1. A döntés folyamata... 39 3.3.4.2. A támogatás céljai... 40 3.3.4.3. Színházi szponzoráció esetei... 41 II. fejezet... 43 4. A szponzortőke és a magántőke bevonása a színházi marketing tükrében... 43 4.1. Marketingszemlélet hiánya a színházakban... 44 4.2. A jelenlegi gyakorlat százalékok és anomáliák... 45 4.2.1. A működési, üzleti bevételek a gyakorlatban ma... 45
4.2.2. A nem megkeresett bevételek ma... 46 4.3. A színházi marketing... 47 4.3.1. A színházi marketing elméleti sajátosságai... 47 4.3.1. A piac... 49 4.3.1.1. Legyen a színház a közösség aktív része!... 49 4.3.1.2. Ismerd a közönséged ők a szponzorod célcsoportja!... 50 4.3.2. A termék... 51 4.3.3. Az ár... 53 4.3.4. Az értékesítési csatorna... 53 4.3.5. Kommunikáció, kapcsolat-menedzsment... 54
BEVEZETÉS Színházaink évtizedek óta nem rendelkeznek azokkal az anyagi feltételekkel, melyek szakmai, művészi munkájuk elvégzéséhez, szabad gondolkodásukhoz szükségesek lennének; melyek arányban állnának azzal a feladattal, melyet a nemzeti és egyetemes kultúra terjesztésében és művelésében magukra vállaltak. Az államháztartás viszont fokozatosan hátrál ki színházaink fenntartásának, fejlesztésének feladatköréből. Európai csatlakozásunk egyébiránt is megkívánja, hogy az állami dotáció részarányát a színházak finanszírozásában a nyugati országokhoz igazítsuk, azaz csökkentsük. A színházaknak tehát új források után kell nézniük Ehhez azonban igen sok feltételnek kell együttesen teljesülnie. Tudatosan fel kell tárni és megközelíteni a magán- és üzleti tőke azon forrásait, melyek sikerrel azaz mindkét fél számára haszonnal bevonhatók a színházak finanszírozásába. Elengedhetetlen egyfajta marketing-szemlélet kialakítása a színházi szolgáltatás területén is. Ám, ami még ennél is fontosabb: mindenek előtt fel kell ismerni, tudatosítani kell a probléma létét és annak okait. Dolgozatomban vázolni fogok egy problématérképet, melyben sorra vizsgálom a színházak költségvetésének forrásait, a színházak vezetésének jelenlegi viszonyát ezen forrásokhoz. Ezek után vázolom azokat a hiányosságokat és lehetőségeket, melyeket kiküszöbölhetőnek illetve kiaknázhatónak ítélek meg a marketing-szempontok nagyobb fokú figyelembevételével, gyakorlati alkalmazásával. A színházat én belülről, a kulisszák mögül látom. Ismerem azt a panaszáradatot, mely a színházi emberekből kitör, ha gazdasági kérdés kerül szóba. Tudatában vagyok annak az ellenszenvnek is, amellyel a színházi emberek a marketinggel szemben viseltetnek.
Meglátásom szerint azonban most csak egy kezdő lökésre lenne szükség, hogy a színházak megtalálják a helyüket a mai magyar társadalmi és gazdasági rendben. Mindössze egyeztetni kell a gazdasági és marketingtudást a művészi érzékenységgel, és hozzáadni egy kis fantáziát.! Reményem szerint szakdolgozatommal hasznára lehetek ennek az ügynek. Írásom alapvetően két részre oszlik. Az első inkább akadémikus fejezetben sorra veszem azokat a forrásokat, melyekből a színházak anyagi juttatásokat szerezhetnek. Vázolom ezek célját és szerepét, forrásait és a juttatások szétosztásának folyamatát. Itt célom az aktuális helyzet leírása, melynek ismerete szükséges a hiányosságok és lehetőségek feltárásához. A második inkább kreatív fejezetben, rávilágítok azokra a tényekre, melyek a marketing-szemlélet hiányát jelzik; és olyan területeket és ötleteket vázolok, melyekkel a fent leírt forrásokat a színházi marketing eszközeinek alkalmazásával jobban ki lehetne használni. Színházi munkám és tapasztalataim ellenére felvetéseim joggal nevezhetők a pálya széléről bekiabálásnak. Ám talán épp ez a kívülállóságom segíthet abban, hogy ötleteimmel lendületet adjak a színházi marketing alkalmazásának. Mielőtt az a vád érne, hogy a piaci szempontokra koncentrálok és figyelmen kívül hagyom a művészi alkotói aspektusokat megjegyzem: vizsgálataimmal és felvetéseimmel alapvetően az a célom, hogy a művészi alkotómunkához szükséges feltételek előteremtését segítsem. Remélem, sikerrel.
I. FEJEZET A SZÍNHÁZFINANSZÍROZÁS FORRÁSOLDALA Ma Magyarországon a színházak alapvetően négy forrásból teremtik elő az alkotáshoz némelyük szerint a fennmaradáshoz szükséges anyagi eszközöket. Ez a négy csatorna! az állami (minisztériumi)! az önkormányzati! a társadalmi (alapítványi)! valamint a vállalati- és magánszektor. A következőkben sorra vizsgálom mindegyik területet. 1. ÁLLAMI MECENATÚRA 1.1. Az állam feladatai, felelőssége Alapvetően megállapíthatjuk, hogy az állam semmiféleképp nem vonulhat ki teljesen a kultúra, így a színházak finanszírozásából, a szükséges anyagi feltételek biztosításából. Az állami támogatás megvalósulhat közvetlenül a kulturális intézményeknek nyújtott dotáció formájában, valamint az egyéb szektorok, a magán- és az üzleti szféra érdekeltté tételében. A támogatás mindkét formájára szükség van. A kérdés csak az, hogy milyen arányban valósuljon ez meg. Azt a helyes arányt megtalálni az állami és az üzleti kapcsolatrendszerben, amely mindkét felet érdekeltté teszi; a vállalatokat pénzügyi szabályozók révén olyan helyzetbe hozni, hogy azok érdekeltek legyenek a kulturális kapcsolatok fenntartásában, nem könnyű.
Ennek az aránynak a felépítésére több modell alakult ki a különböző országokban. Az állam szerepe szerint alapvetően négy alaptípus különböztethető meg a kultúrpolitikában 1 : 1. Rásegítő típusú magatartás Az állam közvetlen szerepvállalása minimális, a kormányzatnak kifejezett kultúrpolitikája nincsen, csupán közvetetten támogatja a kultúrát a gazdálkodó és nonprofit szervezeteknek valamint a magánszemélyeknek nyújtott adókedvezményekkel. Erre a legjobb példa az egyesült államokbeli gyakorlat. Alapfeltétele viszont e modell működésének a tőkeerős és művészetek iránt fogékony, arra áldozni kész támogató réteg megléte. Veszélye pedig a modellnek, hogy a kultúra tömegigényeket kiszolgáló célokat vesz föl, a művészi érték háttérbe szorul a piaci érték mellett. 2. Mecénás típusú magatartás Az állam közvetlenül is támogatja a kultúrát. Csak pénzt ad azonban, a kulturális folyamatokba semmilyen mértékben nem avatkozik bele. Az állami támogatást független, kizárólag a művészeti ágak képviselőiből összeállított testületek osztják szét. Ez a fajta támogatási rendszer Angliára jellemző. Ez a modell talán ideáltípus lehetne, hiszen így elég forrás állna a művészek rendelkezésére, és az elosztásban tisztán a művészeti szempontok érvényesülnének. Feltétele a modell működésének az anyagilag erős állam létezése. Veszélye, hogy szakadás következik be a művészi igényű, állami pénzből finanszírozott alkotások és a más forrásból finanszírozott, tömegigényeket kiszolgáló alkotások között, valamint hogy a fiatal, el nem ismert, de fejlődő művészeti irányzatok nem jutnának elég támogatáshoz. 3. Menedzser típusú gyakorlat Ebben a rendszerben az állam már beleavatkozik a kulturális folyamatokba saját intézmények fenntartásával, mások kiemelt szubvencionálásával. Ebben a formában az állam vevőként és finanszírozóként jelenik meg a kulturális piacon, a támogatások a 1 Kuti Éva Marschall Miklós (1990)
jóléti politika részét képezik. Nagyrészt ez a forma valósul meg Nyugat-Európa országaiban. Jellegzetessége a modellnek, hogy az állam a kulturális szférát annak függését kihasználva politikai céllal befolyásolhatja. Ez a beavatkozás nem feltétlenül káros, sőt: a nemzeti, kisebbségi és egyéb, kisebb közösségeket érintő, de kulturális értéket képviselő célok realizálásához szükséges. 4. Művezető állam Az állam a kulturális folyamatok minden szakaszát ellenőrzése alá vonja. Nem befolyásolja, hanem megszünteti a kulturális piacot. Ez a modell ugyan elviekben biztonságot nyújthat a kulturális szféra dolgozóinak, negatív vonásait azonban mind ismerhetjük, hiszen ez a helyzet jellemezte hazánkat a rendszerváltás előtti évekig. A kultúra monolit szerkezete mindenképpen káros: a sokszínűség, az igényesség rovására megy, a demagóg célú felhasználás pedig nagy kísértés. Ez a modell durva egyszerűsítéseket tartalmaz, megállapítható, hogy tiszta formában egyik fajta sem található meg egy országban. (A mai magyar viszonyok például a mecénás és a menedzser típus jellemzőinek keverékével írhatóak le.) Viszonyítási alapul mégis megfelel, érzékelteti továbbá, hogy a kultúra támogatásának kialakítása állami döntés eredménye. Mindenfajta nagyobb változtatás is csak az állam felől indulhat ki. Érzékelteti a modell továbbá az állam felelősségét a kulturális élet fenntartásában. Vannak ugyanis területek, melyek csak állami támogatással működhetnek. Az állam feladata továbbá a megfelelő körülmények kialakítása ahhoz, hogy az üzleti és a magánszféra bekapcsolódjon a kulturális élet folyamataiba. 1.2. Általános tendenciák Megfigyelhető, hogy minden országban függetlenül az állam kulturális szerepvállalásának formájától csökken az állam közvetlen támogatásának mértéke. Ez
azt jelenti, hogy a kulturális intézmények mindenhol új források után kénytelenek nézni, hogy a kieső pénzt pótolják. Másik oldalról a piaci verseny erősödése a vállalatokat is arra ösztökéli, hogy marketingmunkájuk szerves részévé tegyék ennek a területnek a támogatását. Ez azonban nemcsak technikai változásokat, de alapvető gondolkodásbeli átalakulást, szemléletváltást igényel. Ennek a folyamatnak a gyorsasága és sikeressége az ország gazdaságának fejlettségétől és - a multinacionális vállalatok szerepvállalása folytán az ország gazdaságpolitikai nyitottságától is függ. Mindennek gyakorlati megvalósulását hazánkban a következő fejezet taglalja majd, most térjünk vissza az állam szerepvállalásához. 1.3. Az állam közvetlen kultúrafinanszírozó szerepe Magyarországon. 1.3.1. História, az állami finanszírozás elvei Magyarországon a második világháború után, az 1949. augusztus 1-i államosítással minden színház a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá került. A minisztertanács dönthetett a színházak alapításáról, megszüntetéséről, működésükről a műsorstruktúra kialakítását is beleértve, a vezetőség összetételéről; továbbá ez a szerv gyakorolta az ellenőrzési jogkört is. A kézi irányítás teljes volt, a színházak szerkezete teljesen monolit jellegű lett; bár ezzel együtt az állam vállalta a színházak fenntartását állami forrásokból. A minisztertanács 1956-os döntése, amelyben a színházakat tanácsi felügyelet alá helyezte, differenciálta a megelőző helyzetet. Mivel a tanácsok, a városok számára különböző keret állt rendelkezésre, főleg a vidéki színházak kerültek így hátrányos helyzetbe. Ehhez még hozzájárult az a szubjektív tényező, amely attól tette függővé a támogatás mértékét, hogy a tanácsi vezető mennyire volt kultúrapártoló.
A következő bevezetett támogatási forma a normatív vagy fejkvótás támogatás volt: az állami pénz elosztása a nézők száma szerint történt. Végiggondolva ez a rendszer önmagában már elméletben is működésképtelen. A különböző színdarabok színpadra állítása nagyon különböző költséggel történhet meg. Ez a támogatási rendszer egy takarékoskodó vezetéssel párosulva szörnyű minimálszínházi produkciókhoz vezethetett és vezetett is. A költséges színpadra állítás pedig nem vonz szükségképpen nagy nézőszámot. Másfelől pedig a színházak befogadóképessége így meghatározta a támogatás összegét, és ezáltal néhány esetben a megvalósítható művészeti színvonalat is. Ez pedig nem tartható állapot. A fejkvóta-rendszerről, erről a már elméletben hibás rendszerről elég gyorsan kiderült, hogy a gyakorlatban is működésképtelen. 1991-ben azután újra változott az állami támogatás elosztásának rendje. A normatív támogatást teljes egészében eltörölték, és helyébe a számított működési költségre épített rendszer lépett. Eszerint a színházakra kiszámoltak egy úgynevezett számított működési kiadást, ami lényegében az az összeg, amely a minimális működéshez, a színház életben maradásához szükséges. Az tehát már nem fordulhatott elő, hogy a színidirektor kiáll a függöny elé és bejelenti, hogy víz-, gáz- és csatornadíjak emelkedése miatt a mai előadás elmarad. A produkciók előállításának költségeit azonban a színházaknak más forrásokból kellett (volna) előteremteniük. Ehhez viszont alapvetően hiányzott a színházak vezetőségéből a marketing-szemlélet, a szponzorkereséshez szükséges tapasztalat és tudás, gondolkodásmód. Ez a kijelentés természetesen durva általánosítás, ám valamennyiben igazolja az a tény és ezzel dolgozatom egy külön fejezete foglalkozik majd, hogy a színházak közönségéről, arról a célcsoportról, amelyet egy potenciális szponzor elérne, mindezidáig mindössze egy színházban készült felmérés, és az sem reprezentatív. Erre reagálva és a közigazgatás szubszidiaritásának következményeként 1996-ban újra megváltozott a támogatás elosztásának rendje. Az állami dotációt két részre bontották. A központi költségvetésből fedezik a színházak fenntartásához szükséges költségeket, a korábbi számított működési kiadásokat. Ezen felül pedig az önkormányzatok adják a produkciós támogatást, az előadások előállításának költségeihez való hozzájárulást. A rendszer kialakításakor az önkormányzatok a teljes források 29%-át osztották szét, míg közvetlenül a központi költségvetésből folyósították az összes támogatás 71%-át.
Azóta minden évben egyre nő az önkormányzatokhoz delegált támogatás. A rendszer ösztönzi az önkormányzatokat arra, hogy saját forrásaikból egyre többet áldozzanak a színházak támogatására, hiszen minél többet ad a helyi szerv saját forrásaiból, annál többet kap a központi költségvetésből ugyanerre a célra. Az önkormányzatok ezt az összeget négy részre osztva, negyedévenként kapják meg, míg a színházaknak tizenkét részben, havonta folyósítják. 1.3.2. Közelmúlt, politika Az állam, a mindenkori kormányzat számára a kultúra támogatása stratégiailag fontos pont, a művészek szemszögéből pedig ez kétarcú. Míg ugyanis minden kormányzat igyekszik hangsúlyozni kulturális felelősségérzetét, és a lehető legtöbb támogatást nyújtani, a másik oldalon a kultúra a mindennapos politikai csatározások helyszínévé is válhat. A támogatások elosztásának esetleges egyenlőtlenségei pedig ellentéteket szülhetnek a művésztársadalomban. Az 1993. évi XXIII. törvény létrehozta a Nemzeti Kulturális Alapot, amely pénzalapot a szakmai és társadalmi szervezetek által delegált kurátorok a nemzeti és egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének valamint a hazai és határon túli terjesztésének támogatására osztanak szét. 1998 őszén a kormány a Nemzeti Kulturális Alapot a brit mintára létrehozott és az oktatási tárcáról leválasztott Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának büdzséjébe olvasztotta és így mûködését gyökerestül megváltoztatta. Önállóságát megszüntetve, minisztériumi programmá alakította egyes nézetek szerint fokozta le, s a nevét Nemzeti Kulturális Alapprogramra változtatta. A fokozott állami kontrollra utalt az úgynevezett miniszteri keret állandó növelése is: Az elõzõ kormány alatti tíz százalékról elõbb harminc, majd ötven százalékra nõtt az az összeg, amelyet a jogszabályok szerint a kultuszminiszter oszthat szét a Nemzeti Kulturális Alapprogram bevételeibõl. Ez a sokszor bírált intézkedés azonban nem vezetett aránytalansághoz, mivel az ebből a keretből szétosztott összeg sosem érte el a bevétel egyharmadát; továbbá ebből a keretből részesültek támogatásban az NKÖM felügyelete alá tartozó intézmények is. Így ebből a keretbõl jócskán kap a tárca több mint harminc nemzeti kulturális intézménye, az Országos Széchényi Könyvtártól a Magyar Nemzeti Galérián át a Neumann János Kulturális Szolgáltató Kht-ig.
A befolyt pénz felhasználásáról a Nemzeti Kulturális Alapprogram szakmai kuratóriumai döntenek, s ezek összetételének megváltoztatása a minisztérium delegátjainak kuratóriumon belüli részarányának növelése is arra utalt, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) szorosabb ellenõrzés alatt szeretné tartani a pénzosztást. 1.3.3. A Nemzeti Kulturális Alapprogram A Nemzeti Kulturális Alapprogram bevételeinek zömét a kulturális járulék teszi ki. Ez egy adónem, melyet a kulturális vagy kultúrával kapcsolatba hozható árucikkek utáni bevételből az APEH szed be. Az adó mértéke 0.5 %-tól 25 %-ig terjedhet. Legkevésbé a közművelődéssel kapcsolatos árucikkeket (TV-készülékek, könyvek és folyóiratok), legerősebben a pornográfiát és erőszakot tartalmazó termékéket sújtja ez az adó, a színházak bevételei mentesülnek a kulturális járulékfizetési kötelezettség alól. A bevételek, ha nem is túl gyorsan, de azért az inflációnál nagyobb mértékben nõnek: 2000-ben 4.5 milliárd, 2001-ben 5,1 milliárd, 2002-ben mintegy 5,6 milliárd forint jutott az állami támogatásra. Az Alapprogramból természetes és jogi személyek, valamint jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok igényelhetnek támogatást. Támogatást az állam visszatérítendõ és részben vagy egészben vissza nem térítendõ formában nyújthatja előfinanszírozás formájában. A támogatások nyilvános pályázatok útján, illetve egyedi elbírálás alapján nyerhetõk el. Pályázatokat konkrét célokra, projectekre lehet benyújtani, a fenntartás költségeire nem. Az Alapprogram az alábbi célokra ad támogatásokat pályázati úton:! a a nemzeti és egyetemes kulturális értékek létrehozásának, megõrzésének, valamint hazai és határon túli terjesztésének támogatására;! a kulturális évfordulókra, fesztiválokra, hazai és külföldi rendezvényekre;! a nemzetközi kulturális kapcsolatokra, a világkiállításokon, nemzetközi vásárokon a nemzetközi kulturális jelenlétre, a hazai és külföldi kulturális rendezvényeken, fesztiválokon való részvétel támogatására;
! a mûvészeti alkotások új irányzatainak, új kezdeményezéseknek, a kulturális tudományos kutatásoknak a támogatására;! a kultúrateremtõ, kultúraközvetítõ, valamint önképzõ egyének és közösségek támogatására;! hozzájárulás pályázati úton a kulturális és mûvészeti intézményeknél a honoráriumok és tiszteletdíjak társadalombiztosítási járulékához. A támogatások odaítéléséről a szakmai kollégiumok döntenek, amelyek témakörök, szakterületek szerint alakultak. Ma 15 szakmai kollégium működik, melyek közül témakörünk szempontjából a legfontosabbak a következők:! A Színházi Szakmai Kollégiumhoz tartoznak a hagyományos színmûvészet a bábmûvészet és a szabadtéri színházi produkciók támogatása.! A közmûvelõdéssel szorosan összefüggõ amatõr, mûkedvelõ projektek, továbbá a cirkuszmûvészet támogatása a Közmûvelõdési Szakmai Kollégiumhoz tartozik.! A Mozgókép Szakmai Kollégiumhoz tartoznak a - filmgyártási, forgalmazói és üzemeltetõi területeken kívül - a televíziózás mûvészeti produkciós pályázatai és a filmkultúra fejlesztésére, képzésére a projektek, a film- és videótár-kialakítási (fejlesztési) támogatások.! A Népmûvészeti Szakmai Kollégiumhoz tartoznak a népi tradíciókat õrzõ és továbbfejlesztõ tevékenységek, és a naiv mûvészet.! A Zenei Szakmai Kollégiumhoz pályázhatnak a kórusok és a szólista énekmûvészek.! A Könyvtári Szakmai Kollégiumhoz tartoznak a könyvtári informatikai témák, a különbözõ szintû informatikai rendszerek kialakítása, fejlesztése. Több szakmát (kollégiumot) érintõ rendezvények, programok esetén két vagy több kollégium közös pályázatot is kiírhat. A szakmai kollégiumok a támogatásokról nyilvános pályázataikban megfogalmazott pályázati célokra, egyéb támogatásra érdemes célok érdekében, meghatározott keretbõl egyedi elbírálással döntenek.
A pályázati kiírások a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban, az Oktatási és Kulturális Közlönyben, az NKA Hírlevélben valamint az Alapprogram honlapján jelennek meg. 1.3.4. A támogatás megvalósulása Az állami finanszírozás elvi, elméleti aspektusainak vázolása után vizsgáljuk meg a dotációk gyakorlati elosztását a 2001. és a 2002. évben a nagyobb budapesti színházaknak nyújtott támogatások összegeinek tükrében. Központi költségvetési intézmény az Állami Operaház, valamint a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín. Ezek közvetlenül a kulturális tárcától kapják a támogatást, nem önkormányzaton keresztül. A fontos vizsgálandó pont itt a két állami fenntartású színház a Nemzeti Színház és a Pesti Magyar Színház valamint a többi színház támogatása közti különbség. Az elosztás igazságosságát politikai szempontokból nem taglalom. Nem témája ez dolgozatomnak, és mindenfajta háttérismeret hiányában nem is vállalkozhatom erre. Néhány szakmai szempontot azonban megemlítek a támogatások szétosztásának kapcsán. A Nemzeti Színház 2002-ben 2.3 milliárd forint támogatásban részesült. A Pesti Magyar Színház 2001. évi támogatása 645 millió forint volt, holott összesen két nagyszínházi bemutatót tartott (az egyik októbertõl szilveszterig megbukott, le is vették a mûsorról). A legnagyobb budapesti színház, a Vígszínház 2001-ben összesen 484 millió forint támogatást kapott (386 milliót a fõvárostól, 98 milliót a központi költségvetésbõl). Ebbõl három játszóhelyet mûködtet (Vígszínház, Pesti Színház, Házi színpad). A naptári évben összesen hét bemutatót tartott, négyet közülük a nagyszínpadon. Az egy nézõre jutó állami támogatás így minden jegy után ezerkétszáz forint. (A Vígszínház 2001-ben három mûvészileg értékes produkciót hozott létre a nagyszínpadon, a Nórát, A szecsuáni jóembert és a Lear királyt.) A Nemzeti Színház 2002-ben kevés híján a Vígszínház tavalyi támogatásának ötszörösébõl fog gazdálkodni. Nézõinek száma a vígszínházi nézõk számának a felét sem éri el. Részint, mert csak március 15-étõl játszik, részint mert a befogadóképessége
a stúdiószínházéval együtt is kevesebb, mint a fele a Vígszínház három játszóhelyének. Mivel pedig a Nemzeti helyárai kultúrpolitikai helyárak, a színház minimális bevételt termel, vagyis az egy jegyre jutó támogatás megközelítő számításaim szerint meghaladja a tízezer forintot. Nézzük meg néhány színház idei támogatását. A Vígszínház 426 milliót, a Madách 394, az Új Színház 277, a Katona József Színház 268 milliót kapott a fõvárostól; ezeket a számokat maximum huszonöt százalékkal növelte a központi költségvetésbõl származó kiegészítés. Ha hozzávesszük a listához a maradék teátrumokat a Radnótitól a Mikroszkóp Színpadig és a bábszínházakig, kiderül, hogy a fõvárosi színházak 2002-es támogatása összesen kevesebb, mint a politikai érdekbõl kiemelten preferált két színház, a Nemzeti és a Magyar büdzséje. Ez az elosztás a közelmúltban elég sok feszültséget szült, amik azonban mára elsimultak. Nem vitatom, hogy a közvetlenül állami gondoskodás alá eső két színház érdemes ekkora támogatásra. Az egyenlőtlenség nem is tűnne ilyen mértékben aránytalannak, amennyiben a többi színház rendelkezne az egyéb források bevonásának eszközeivel, és tudna is ezekkel élni. Így azonban, hogy a többi színház csak ilyen kis mértékben tud más támogatásokkal számolni, és úgy, hogy a többi színház bevételének még mindig megközelítőleg 80%-át ez rettentő nagy arány teszi ki az állami támogatás, igen szembetűnő a különbség, az aránytalanság. Ez az elosztás szimbolikus értékű is: az állam bőkezűen támogatja a saját fenntartású színházait. Nyújt szép támogatást a többi színháznak is, de nem vállalja fel az eltartásukat: Igenis tessék szépen megtanulni máshonnan is pénzt szerezni!
2. A TÁRSADALMI, NON-PROFIT SZERVEZETEK SZEREPE A KULTÚRAFINANSZÍROZÁSBAN 2.1. A szervezetek szükségessége, célja Szociológiai szempontból nagyon fontos, hogy a társadalom megkülönböztetett figyelemmel támogassa mindazon önszerveződéseket, alapítványokat, egyesületeket, melyek a demokratikus, pluralista szemléletű kibontakozás alapjait képezhetik. Gazdaságilag is jelentős, ha az azonos célokat, azonos értékeket preferáló társadalmi szervezetek, természetes és jogi személyek forrásokat gyűjtenek, és ezek redisztribúciós pontjaivá válva megtalálják helyüket a társadalom és a gazdaság építményében. 2 Az alapítvány egy olyan bejegyzett non-profit szervezet, amely azzal a hosszú távú céllal jött létre, hogy összegyűjtse a mozgósítható erőforrásokat, és ezeket közérdekű, sokszor nagyon pontosan körülírt kritériumok szerint meghatározott célokra fordítsa. 2.2. Az alapítványok 2.2.1. Az alapítványok története Magyarországon Magyarországon a II. világháború után az alapítványok is államosításra kerültek, mint bármely ipari vagy szolgáltató tevékenység. Egészen 1987-ig hazánkban csak nagyon alacsony szintű alapítványi életről beszélhetünk. 1987-ben születtek meg azok a jogszabályok, amelyek aztán 1988-89-től új életet leheltek a magánkezdeményezésekbe, így az 1990-es évek elejétől Magyarországon valóságos alapítvány-boom -ról beszélhetünk (lásd 1. sz. táblázat 3 ). 2 3 KSH Budapest, 1998. Társadalom-statisztikai közlemények
1.sz. táblázat Az alapítványok számának alakulása hazánkban év darab 1862 319 1932 14.365 1989 8796 1998 47.384 2000 Több mint 60.000 1993-ra az alapítványok száma meghaladta a 9.000-et, és addigra ezek a szervezetek átszőtték az egész magyar társadalmat: a szociális, kulturális, oktatási és sportélet minden területét. Az állam segítette ezen szervezetek létrejöttét és elterjedését, amennyiben az alapítványok számára adózási kedvezményt biztosított. Ez a tény nagy lendületet adott a non-profit szektor létrejöttének. Elindította továbbá a magánszektor szerepvállalását a kultúrafinanszírozás területén, hiszen a magánalapítvány, mint intézményforma a magánforrások mozgósítására, koncentrálására szolgál. A rendszerváltás előttről a magyar társadalom a különleges státuszt élvező Soros Alapítvány révén ismerhette az alapítványok működésének legfontosabb vonásait, hiszen a kultúra területén és a tudomány területén is a Soros Alapítvány minden évben dollármilliókat áldozott Magyarországon. Az alapítványok számának növekedése folytán 1992-ban létrejött a Magyar Alapítványi Központ, mely felvételt nyert a brüsszeli Alapítványi Központba és tagságot szerzett az INTERPHIL London szervezetbe is. Fontos esemény volt, hogy az amszterdami székhelyű Európai Kulturális Alapítvány létrehozta magyar bizottságát is, így Magyarország is bekapcsolódott valamelyest a nemzetközi vérkeringésbe. Mindezek konkrét eredménye, hogy 1993-ban számos magyar alapítvány meghívást kapott Bécsbe az Európai Kulturális Együttműködés Szimpóziumra Párizsba az UNESCO kultúrafinanszírozási tanácskozásaira, illetve a Nemzetközi Jaques Martain Intézet magyarországi kultúrafinanszírozási konferenciájának rendezésében és lebonyolításában is több kulturális alapítvány segédkezett. Így Magyarország első kézből kaphatta és tanulhatta meg azokat az ismereteket és tapasztalatokat, melyek a kulturális élet területén történő nemzetközi együttműködéshez, finanszírozáshoz szükségesek.
A magyar szakemberek külföldi példára megjelentették magyar és angol nyelven a magyar alapítványok adattárát, elérhetővé téve külföldi partnereink részére is a magyarországi forrásokat. A művészet élet finanszírozására 1987 és 1993 között megközelítőleg 1.300 alapítvány jött létre Magyarországon, melynek 90 %-a magánalapítvány. Létrejöttük azonban érdekes képet mutat. Az első időszakban főleg a képző- és iparművészetek valamint a zenei élet felkarolására hoztak létre alapítványokat, a későbbiekben a hagyományőrzés és a kisebbségi kultúra ápolása jelentette a fő motívumot. Közel 800 alapítvány tűzte ki ezt a célt. Csak 1992 körül kapott nagyobb hangsúlyt a nem zenei előadóművészetek ösztönzése. A magyar kultúra javára ebben az időben működő alapítványok közül kiemelkedik a Magyar Hitel Bank Művészeti Alapítványa, mely 1992-ben 50 millió forintos tőkéjével a művészeti élet teljes vertikumában nyújtott ösztöndíjakat alkotóknak, illetve egyszeri támogatást valamely produkcióhoz. Ez az alapítvány 1992-ben rendezte meg első képzőművészeti tárlatát fiatal európai művészek részvételével. Ezen alapítvány munkájában jól érzékelhető az a változás, amely az eddig mindenható állam helyett egy teljesen szakemberekből álló kuratórium hozza a döntéseket. 2.2.2. Az alapítványok működése Az állam szerepének visszaszorulásával egyidejűleg jelentek meg a magánkezdeményezésre átállított gazdaság új szponzorai, megnyitva az utat az egyes kulturális intézmények, közgyűjtemények, múzeumok, a sajtó és a színházak számára tett alapítványokkal azok újszerű működéséhez.
2.2.3. Az alapítványok fajtái Az alapítványok működésük szerint a következőképpen tipizálhatók: 4! adományosztó a közalapítványok és állami kapcsolatot ápoló alapítványok, melyek az állami támogatás közvetlen elosztásának lépcsőfokai! adománygyűjtő financiális redisztribúciós pont! szolgáltatásokat nyújtó bizonyos feladatokat (pl. könyvelés) átvállal, és saját forrásokból vagy önkéntes munkával elvégezteti! önsegélyező pénzszerzési, adózási szempontokból alapítványi formát választó szervezetek! klubjellegű egyéni és vállalati forrásokból tagsági díjat gyűjtő szervezetek 1992-re egyre több alapítvány végez maga is vállalkozási tevékenységet, amelynek bevételei folyamatosan nőnek. 2.2.4. Az alapítványok bevételei A 2000. évi bevételszerkezet jellegzetesen szemlélteti az alapítványok bevételeinek forrását és azok súlyát. Az alaptevékenységből származó bevétel áltagosan 20.9 %-a, az egyéb tevékenységből származó bevétel 7.3 %-a a teljes bevételnek. Átlagosan az összes bevételnek 8.1 %-a származik állami támogatásból és 4.8 %-a magántámogatásból. 5 Ezek az adatok az összes magyarországi alapítványra vonatkoznak, amelyeknek mindössze 10 %-a kulturális alapítvány. A színházi alapítványok bevételszerkezete annyiban tér el ettől, hogy az egyéb gazdálkodási tevékenység részaránya kisebb. 4 Harsányi László: A non-profit szféra látlelete és alternatívái, az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban alapján, 1996. 153.p. 5 KSH Budapest, 2000. Non-profit szervezetek Magyarországon
2.2.5. Fontosabb kulturális alapítványok A teljesség igénye nélkül a fontosabb alapítványok, amelyekhez a színházi ember fordulhat, a következők: Eötvös József Alapítvány Az alapítvány a magas szintű, elmélyült művészeti alkotómunka és elméleti tevékenység támogatását tűzte ki céljául. Pályázatot négy kategóriában hirdet: csoportos illetve egyéni munkák egyszeri támogatása, egyéni ösztöndíjra és külföldi tanulmányútra igényelhető pénzösszeg. Ugyanakkor az alapítványnak könyvkiadást, publikációkat és dologi kiadások költségeit nem áll módjában támogatni. Művészeti Akadémia Szakalapítvány Az alapítvány célja a képzőművészet, a zene, színház, film alkotói szellemi és művészeti kezdeményezéseinek támogatása. Pályázni az érintett művészeti ágak korszerű fejlesztésével kapcsolatos elképzelésekkel, programokkal és javaslatokkal lehet. A Kuratórium külön preferálja a művészeti főiskolákról érkezett pályázatokat. Színházi Alap Az alapból produkciók létrehozására nyerhető támogatás célja, hogy segítse a főváros színházművészetét értékes, magas színvonalú előadások létrejöttének támogatásával Mind hivatásos, mind alternatív színházak, kísérleti együttesek és csoportok nyújthatnak be pályázatot. Az alapítvány kiemelten segíteni kívánja a kortárs magyar drámák bemutatását. Művészetért és Szabadművelődésért Alapítvány Az alapítványtól az intézmények, közösségek és egyedi pályázók az amatőr művészeti mozgalom értékeit fenntartó tevékenységekre, a települések művelődési hagyományainak őrzésére. új típusú közművelődési kezdeményezésekre, közművelődési szakmai tovább- és átképzésekre igényelhetnek támogatást.