LIMES 2008.3 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN II. RÉSZ TATABÁNYA

LIMES 2008.3 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN II. RÉSZ TATABÁNYA

TARTALOM Magyarságkép a 20. században Vendégszerkesztő: Pritz Pál 2008/3. szám II. rész magyarságkép a rendszerváltás UTÁN Jeszenszky Géza: Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től... 147 Szvák Gyula: A Putyin-kor és Magyarország... 155 tankönyvek magyarságképe Heike Christina Mätzing Vitári Zsolt: Az NDK és az NSZK történelemés földrajzkönyveinek magyarság- és Magyarország-képe... 167 Fischer Ferenc: Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvekben... 193 MŰHELY Seres Attila: A Szovjetunió recepciója a magyar uralkodó elit külpolitikai nézetrendszerében a két világháború között... 219 K. Lengyel Zsolt: Páneurópa és transzszilvanizmus. Az 1920-as évek erdélyi magyar külpolitikai gondolkodásának történetéből... 233 Zeidler Miklós: Magyarok a Nemzetek Szövetségében... 251 Miroslav Michela: A nemzeti elnyomás téziseinek instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között... 273 Romsics Gergely: Egy hely az osztrákoknak a német nap alatt. A Schönerer-kultusz funkciói a Harmadik Birodalomban... 285 Nézőpont Fedinec Csilla: Magyarország az ukrán külpolitikában... 299 Szemle Papp Péter: Magyar rendszerváltás német szemmel... 310 Hamberger Judit: A szlovákok és magyarok meghasadt közös múltjáról (és jelenéről)... 314 Hegedűs Dániel: Politológia történelmi köntösben a Horthy-korszak politikai rendszere... 324 Salamon Nándor: Magyar művészet a határokon túl... 329 Információk... 335

Limes 147 Magyarságkép a rendszerváltás után Jeszenszky Géza Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től Előzmények A földrajzi távolság és a két ország eltérő nagysága, politikai súlya következtében az Egyesült Államokban jórészt nem is beszélhetünk Magyarország-képről. A 19. században viszont Amerika kisebb, Magyarország pedig jóval nagyobb volt, akkor a művelt rétegek kölcsönösen tudtak a másik országról. Az 1848/49-es magyar forradalom és főként a szabadságharc, majd Kossuth féléves amerikai körútja óriási figyelmet és rokonszenvet keltett az Újvilágban. Ez csak lassan enyészett el, de a századfordulóra már nem a bátor, de tragikus sorsú magyarok képe volt a jellemző, hanem a szegény, angolul nem (sok esetben magyarul sem) tudó bevándorló, a hunkie jelképezte a magyarságot. Az I. világháború alatt, kivált Amerika hadbalépése után, a barbár és kegyetlen hunok, azaz a németek szövetségese még annak az elitnek a szemében is ellenszenvessé vált, amely a háború előtt a régi, kedvező képet őrizte a magyarokról. Theodore Roosevelt alaposabb, majd Wilson elnök felületes ismereteken alapuló rokonszenvét a háború elsöpörte. Ezzel együtt a béketárgyalásokon az amerikai szakértők a trianoninál jóval kedvezőbb, igazságosabb határokat javasoltak Magyarország számára. 1 Az 1941-ben német követelésre Bárdossy miniszterelnök részéről deklarált hadiállapotot Amerika nem tekintette hiteles, a magyar nép szándékait kifejező lépésnek. A háború alatt a béke előkészítésével foglalkozó amerikai szakemberek Magyarország számára ismét a mainál kedvezőbb határokat javasoltak, nemcsak az ugyancsak ellenséges Románia vonatkozásában, de Csehszlovákiának és Jugoszláviának is a magyarlakta területek legalább egy részének a visszaadását javasolták. 2 Elsősorban az amerikai érdekek hiányából fakadt, hogy a II. világháború alatt Amerika könnyen beletörődött abba, hogy Közép-Európába a Vörös Hadsereg fog bevonulni. Még a hűséges szövetséges és hatalmas áldozatokat vállaló Lengyelország érdekében sem vállalta Roosevelt az ütközést Sztálinnal, a Hitlerrel szövetkező Magyarország esetében pedig annál kevésbé. Meg kell azonban jegyezni, hogy Jaltában az Egyesült Államok semmilyen formában nem járult hozzá térségünk kommunista uralom alá helyezéséhez, ugyanakkor Közép-Európa megmentése érdekében sem akkor, sem a következő három évben nem vállalt egy új háborút korábbi szovjet szövetségese ellen. 3

Jeszenszky Géza 148 Magyarságkép a rendszerváltás után 1948 után Amerika jogilag ugyan nem, de ténylegesen kénytelen-kelletlen beletörődött Európa kettéosztásába. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az 1956-os magyar forradalomra adott hivatalos amerikai válasz. 4 A legmagasabb rangú vezetők szemében is megjelenő könnyek mögött azonban nem cinizmust, mimikrit kell látni, hanem a hidegháború nukleáris realitását: egy szuperhatalom a háborúnak még a kockázatát sem vállalhatta, hacsak nem az ország vitális érdekeiről volt szó. Ezzel együtt az Egyesült Államok kormánya nem vizsgázott jól 1956-ban. 5 Jobban vizsgázott azonban az 1970-es évek második felétől. Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójától, Brzezinskitől nagyon okos tanácsot kapott: véget kellene vetni a Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek, ezentúl az Egyesült Államoknak legalább annyi érdeklődést kellene tanúsítania Kelet-Európa iránt, mint amit a Szovjetunió tanúsít Latin-Amerika iránt. 6 A lengyel Szolidaritás mozgalma minde nütt szenzációnak számított, és joggal. Ellentétben a Jaruzelski-puccsot kiábrándító mó don fogadó Nyugat-Európával, az Egyesült Államok nemcsak szavakban ítélte el a puccsot, de felfüggesztette a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítését Lengyelországgal szemben. Az amerikai elnök 1983. márciusi híres kijelentése a gonosz Birodalmá - ról komoly felzúdulást keltett Nyugat-Európában, miközben a szovjet blokk lakos sá gának egy része boldog volt, hogy végre valaki Nyugaton is kimondta azt, amit ők min dig is tudtak. Reagan célja a költséges politikájához szükséges belső támogatás meg őrzése volt, de nincs okunk feltételezni, hogy konkrét céljai között szerepelt volna a szov jet birodalom felszámolása vagy akár visszaszorítása. 7 Végig a 80-as években, jelentős különbség figyelhető meg Nyugat-Európa és az Egyesült Államok keleti politikájában. Míg az előbbi a fő hangsúlyt a détente-ra helyezte, és a Szovjetunióbeli változásoktól, Gorbacsovtól várta a kommunizmus alatt szenvedők sorsának lassú javulását, addig az Egyesült Államok a Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel és általában technológiai fölényével a Szovjetuniót mintegy belekényszerítette egy olyan fegyverkezési versenybe, amire a Szovjetunió egyetlen lehetséges válasza gazdaságának és egész rendszerének megreformálása volt. Ez fölerősítette a kommunista blokk két reformországában, Lengyelországban és Magyarországon az ellenzéki mozgalmakat. 1989 júliusában, a magyar rendszerváltozás döntő szakaszában, Bush elnök magyarországi látogatása hozzájárult az ellenzék további erősödéséhez, ahhoz, hogy a nyári kerekasztal-tárgyalások eredménye a békés rendszerváltozás, a tárgyalásos forradalom legyen. 8 Az 1989-ben hivatalba lépő új amerikai elnök, George Bush Nemzetbiztonsági Tanácsának európai igazgatója, Robert Hutchings egy 1988-as előadásában joggal jelentette ki: Kelet-Európa lesz az a terület, ahol Európa jövője el fog dőlni, ahogy ez már kétszer megtörtént e században. 9 1997-ben megjelent, elemző jellegű emlékirataiban elégedetten állapította meg, hogy valóban a kelet-európai országok jelentették a kulcsot a hidegháború befejezéséhez és a hidegháború utáni európai rendhez. Itt találkoztak azok az ügyek, amelyek negyven éven keresztül elválasztották a Keletet és a Nyugatot. Ebben az egész időszakban e térségben folyt a legintenzívebb tevékenység, a szovjet, a nyugat-európai és az amerikai politika itt kapcsolódott egymáshoz. 10 Maga az amerikai közvélemény 1956-ban ébredt annak tudatára, hogy létezik egy Magyarország, s hogy ott a nép fellázadt az akkor már mindenki által rettegett szovjet birodalom, valamint a kommunizmus ellen. A magyar szabadságharc bekerült a tankönyvekbe, s ez a mai napig szinte az egyetlen olyan említése a magyarság létének, amivel minden amerikai találkozik. (Kossuth neve is említésre kerül számos könyvben,

Jeszenszky Géza 149 Magyarságkép a rendszerváltás után de mai hatóereje szerény.) Ugyanakkor ötven év távlatában 56 is csak történelem, a felnövő nemzedékek számára érzelmi töltete már nem hasonlítható az akkor élők megrendüléséhez.* A rendszerváltozástól a terrorista merényletig Az 1980-as években a hivatalos amerikai politika és a sajtó növekvő érdeklődése átszivárgott a szélesebb társadalomba is. Nyugat-Európával ellentétben, ott nem a jó diktátor Kádár és a legvidámabb barakk képe dominált, hanem az, hogy a magyarok már megint mozgolódnak, ügyesen tágítják mozgásterüket, lazítják a függést Moszkvával szemben. Azután 1989 tavaszától, közel másfél éven át Közép-Európa egyfajta állandó szenzáció lett: Magyarország gyakran került a lapok címoldalára, és a TV-csatornák is sűrűn tudósítottak innen. Az elnöki látogatás, Bushnak az Amerikában még mindig ismerősen csengő Kossuth szobra alatt elmondott spontán beszéde (és a megírt beszéd látványos széttépése) nyomán minden amerikai háztartásban azt látták, hogy Magyarország lerázni készül a béklyót, s talán ezúttal sikerülni is fog hála Amerika támogatásának. Jómagam akkoriban az MDF külügyi szóvivője, ősztől pedig a párt néhány barátommal együtt létrehozott külügyi bizottságának a vezetője voltam. Az amerikai értelmiség jelentős része által olvasott New York Review of Books-nak már az 1988. november 28-i száma közölte az MDF-ről és a hazai közhangulatról szóló írásomat. A Bush-látogatás idején a CNN gondosan előkészített interjúban (az akkori Intercontinental szálló egyik erkélyén, a kápráztató panorámával a háttérben) a bel- és külpolitikai kilátásokról egyenes adásban kérdezgetett engem. Ezt követően az újságírók (mintegy a felük amerikai volt) szó szerint egymásnak adták a kilincset lakásomon. 1989. decemberben a Time hírmagazin meghívott Brüsszelbe, ahol néhány vezető elemzővel együtt tárgyaltuk meg a rendszerváltozás esélyeit; ennek összefoglalója meg is jelent a lapnak mind az európai, mind az amerikai kiadásában. 1989 őszétől több meghívást is kaptam Amerikából konferenciákra, egyetemeken tartandó előadásokra. (Ezeknek csak egy kisebb részét tudtam elfogadni, hiszen főállású egyetemi oktató voltam, sőt, 1989 nyarán, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, ahol 1976 óta oktattam a nemzetközi kapcsolatok történetét, dékánná választottak.) 1989 őszén ugyanakkor az amerikai sajtóban, elsősorban a New York Timesban megjelent több olyan tudósítás is (Kamm budapesti tudósítótól), amely erősödő nacionalizmusról, antiszemitizmusról vizionált, elsősorban az MDF népszerűsége alapján. Antall József pártelnökkel együtt ezért is örömmel fogadtuk a kettőnknek szóló hivatalos (a U. S. Information Agency részéről kapott) amerikai meghívást, hogy a szokásos kongresszusi imareggelihez (National Prayer Breakfast) kapcsolódva, találkozzunk az ottani politikai és társadalmi elit számos képviselőjével. (Eredetileg az SZDSZ-t is meghívták, de ők Csurka egy rádiójegyzetére hivatkozva lemondták az utat. Benyomásom szerint ez csak ürügy lehetett: Magyar Bálint akkoriban ösztöndíjasként Washingtonban tartózkodott, * Amerika 1956 1989 közötti magyarságképéről lásd Magyarics Tamás tanulmányát a Limes 2008/2. számában. (A szerk.)

Jeszenszky Géza 150 Magyarságkép a rendszerváltás után de mellette az angolul beszélő Demszky, a Fidesz részéről pedig Fodor Gábor ugyancsak gyakran járt az Államokban, tehát a rivális pártok nézeteit be tudták mutatni. Az MDF elleni vádjaikat a mi jelenlétünkben nem tudták volna terjeszteni, sőt kénytelenek lettek volna megcáfolni azokat.) 1990. január 28-a és február 6-a között Antall Józseffel együtt közel félszáz találkozónk volt. Az imareggelin bemutattak bennünket Bush elnöknek és Baker külügyminiszternek. Fogadott bennünket Dan Quayle alelnök, Eagleburger (akkor még csak) helyettes külügyminiszter, a két párt több szenátora (köztük a mai alelnökjelölt Biden, valamint Dodd és Helms), megismerkedtünk a térségünkkel foglalkozó szakértőkkel és a demokrácia világméretű terjesztésére létrehozott intézmények vezetőivel. Találkoztunk Tom Lantos képviselővel, több politikai műhely (így a Brookings) kutatójával, az Országos Sajtóklubban a sajtóval, a későbbi években magas beosztásba került köztisztviselővel, mint Paul Dobriansky és Robert Zoellick, továbbá részt vettünk a Szenátus külügyi bizottságában Baker külügyminiszter meghallgatásán. New Yorkban többek között jártunk a híres Council on Foreign Relations-ben, találkoztunk a New York Times és a Newsweek szerkesztőivel, pénzügyi befektetőkkel, zsidó szervezetekkel. Természetesen mindkét helyszínen felkerestük az ottani magyarokat, beszélgettünk vezetőikkel. Későbbi tapasztalataim köztük négy évi nagyköveti működés alapján nyugodtan állítom, hogy az ilyen szintű fogadtatás, az ilyen rendkívüli érdeklődés egészen kivételes. Egy kisebb szövetséges országnak a vezetői, nemhogy ellenzékiek, semmi hasonlóra nem számíthatnak ma. Akkoriban Amerika látta, hogy a szovjet blokk összeomlóban van, s hogy ennek egyik katalizátora Magyarország, és őszintén kíváncsi volt, mit várhat az esetleges új vezetőktől. A 168 Óra c. lapnak a látogatás során adott interjúmban joggal állítottam: ha lesz népünkben kellő önfegyelem a nagy átalakulás során, a világ olyan rokonszenvére számíthatunk, amilyenre még soha eddigi történelmünk során. A választáskor, majd az azt követő hónapokban nemcsak a politikai vezetés, az amerikai politikai és gazdasági elit, nyomukban pedig az amerikai média, de a közvélemény is soha nem tapasztalt érdeklődést mutatott a felszabadult, azaz magát felszabadító Közép-Európa, ezen belül Magyarország iránt. Ennek látványos, de egyben érdemi megnyilatkozása volt Antall József miniszterelnök 1990. október 14 20. közötti hivatalos látogatása. A külsőségek imponálóak voltak. Államfőknek járó, legmagasabb protokolláris szinten fogadták Magyarország miniszterelnökét: a Malév menetrendszerű New York-i járata kivételesen az Andrews katonai támaszponton szállt le a magyar küldöttséggel, ahol a külügyminiszter fogadta a magyar kormányfőt, majd szűk kíséretével helikopteren a Fehér Ház elé szállította. Az elhelyezés a patinás Blair House-ban, a magas rangú vendégeknek fenntartott rezidencián történt. Az út második részében, Los Angelesbe elnöki különgép szállította a magyarokat, a megérkezéskor pedig a négysávos autópályát lezárták a vendég kocsisora számára. Maguk a megbeszélések tükrözték azt a megbecsülést és bizalmat, amit Antall József politikájával addigra már kivívott magának. Bush elnök személyes szimpátiája a későbbiek során is megnyilvánult. 1992-ig több tucat szenátor és képviselő járt Magyarországon, gyakran más középeurópai látogatással összekötve. Ezzel együtt Amerika 1990-ben még nem gondolta, hogy milyen radikálisan megváltozott a világ, s hogy Közép-Európában új és megbízható szövetségesekre fog lelni. Ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy kiaknázza a győzelmet (Vincere scis, Hannibal, victoriam uti nescis 11 figyelmeztettem hallgatóságomat

Jeszenszky Géza 151 Magyarságkép a rendszerváltás után számos alkalommal), meg kellett teremteni egyrészt a teljes bizalmat az új Európa, az új demokráciák iránt, másrészt érdekeltté kellett tenni Amerikát ebben a térségben. Az új piacokat kereső, emellett pedig az újraegyesült Németország gazdasági erejétől tartó Amerika élt a megnyíló befektetési lehetőségekkel, amelyek az első években Magyarországon voltak a legkedvezőbbek. 1990 és 1998 között az Egyesült Államok 260 millió $-ral segítette Magyarország gazdasági és politikai átalakulását. [ ] Az amerikai befektetők és üzletemberek döntő szerepet vittek abban, hogy a magyar gazdaságot annyian szemlélték irigykedve. Több mint nyolc milliárd $ értékű beruházás sok tízezer magyarnak biztosított munkát, szakismereteket és tapasztalatokat. [ ] Több száz amerikai Békehadtest-önkéntes több évi munkájával segítette az átalakulást. Csatlakoztak hozzájuk különféle vallási és egyéb szervezetek. Így foglalta össze Nancy Brinker nagykövet 2001 végén, röviddel Budapestre érkezése után kapcsolataink alakulását. Az IBM már korábban is jelen volt Magyarországon, de a General Electric, a General Motors, a Ford, a U. S. West, az Alcoa, az Ameritech és sok más nagy és kisebb cég mind 1990 után települt meg Magyarországon. A térség többi országában ez néhány évi késéssel, de ugyancsak megtörtént. A kedvező politikai légkört nagyban előmozdította a Magyarország által kezdeményezett Visegrádi Együttműködés. Erős túlzás ezt amerikai kreatúrának tekinteni, de tény, hogy Baker amerikai külügyminiszter nyomán terjedt el világszerte ez az elnevezés, és egyetlen ország sem fogadta a Hármakat olyan kedvezően, mint Amerika. Az Öböl-háború után a közvélemény figyelme hirtelen megszűnt, azaz ismét a Közel-Keletre irányult, de a gazdasági figyelem nem, sőt felerősödött, mert a stabilizálódó térség nagy lehetőségeket, új piacokat kínált. Rövidesen viszont új tényező: a balkáni borzalmak értékelték fel Magyarországot. Nemcsak földrajzi közelségünk számított, de helyismeretünket és bizalmas körben terjesztett helyzetértékeléseinket, beigazolódó előrejelzéseinket is kedvezően fogadta az amerikai vezetés. A NATO kötelékébe tartozó amerikai AWACS-gépek 1993-tól használták a magyar légteret, majd a taszári repülőtér amerikai használata hazánkat nemcsak politikailag vitte még közelebb az Egyesült Államokhoz, de mindez bő teret kapott a médiában is. A Magyarországon állomásozó, vagy csak pár napos szabadságra ide érkező amerikai katonák a társadalom széles körében nemcsak a Taszár nevet tették ismertté, de a befogadó országot is. Mindez nagyban hozzájárult az 1992 óta szorgalmazott NATO-tagságunk megvalósulásához. Az amerikai politika Jugoszlávia felbomlását nem várta, sőt szerette volna megakadályozni, majd növekvő szkepszissel figyelte az európaiak tehetetlenkedését. A cinikus megfigyelők azt mondták: Amerika semmit nem fog tenni a Balkánon, mert ott nincs olaj. Mégis Amerika vetett véget az öldöklésnek, elsősorban humanitárius megfontolásból. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a NATO katonai beavatkozását a közvélemény, mindenekelőtt a CNN kényszerítette ki a tuzlai piacra becsapódó szerb aknák nyomán levegőbe repült emberi testek bemutatásával. A döntéshez persze hozzájárulhatott, hogy Amerika az iszlám világ előtt ezzel bizonyította: Boszniában kész megvédeni egy súlyos veszélybe került iszlám közösséget. 12 Nem volt könnyű és gyors folyamat a NATO bővítését elérni, ezt a visegrádi országok összehangolt munkával érték el. 1994 januárjában a prágai Egyesült Államok Visegrád csúcs fontos lépés volt, de ott még nem sikerült teljesen meggyőznünk az orosz reakciótól tartó amerikaiakat. A kétoldalú orosz amerikai tárgyalások mellett ehhez végül

Jeszenszky Géza 152 Magyarságkép a rendszerváltás után a közép-európaiak aktív diplomáciája és lobbitevékenysége vezetett el. Ennek kapcsán is indokolt megemlíteni az Egyesült Államokban élő közép-európai származásúak szerepét. Nemcsak milliós létszámukkal, hanem kiváló szószólóikkal a lengyelek vitték ebben a vezető szerepet, de jelentős volt néhány magyar szervezet (elsősorban az 1990- ben megalakult Magyar Amerikai Koalíció) és egyén tevékenysége is. 1997, a madridi NATO-csúcs után még fontos volt az egyáltalán nem eleve lefutott szenátusi szavazás befolyásolása. Így következett el 1999. március 12-e, amikor három visegrádi ország (Mečiar politikája miatt Szlovákia akkor kimaradt), amelynek sok politikusa és egyszerű polgára kétszáz éve Amerika-barát volt, az Egyesült Államok formális szövetségesévé vált. Ezt az atlantista tradíciót meg kell őriznünk egy olyan Európában, ahol térségünket csak az elmúlt száz évben is minden irányból érte agresszió. 1998. október 17-én adtam át megbízólevelemet Magyarország nagyköveteként Clinton elnöknek. Rámutattam, hogy elődeink részt vettek az Önök Függetlenségi Háborújában, a szecesszionisták ellen vívott polgárháborúban, és ami épp ennyire fontos, a bányákban, a kohókban és a prérin magyarok százezrei járultak hozzá ahhoz, hogy Amerika olyan virágzó lett, amilyennek ma ismerjük. A diktatúrák elől menekülő magyar tudósok jelentős mértékben járultak hozzá az Egyesült Államok védelméhez és műszaki haladásához azzal, hogy komoly részük volt különleges fegyverek, repülőgépek és rakéták létrehozásában, valamint a számítógép feltalálásában és tökéletesítésében. A fenti tényeket nagyköveti működésem alatt igyekeztem minél jobban tudatosítani az amerikai közvéleményben. Erre jó alkalmat kínált Kossuth Lajos féléves amerikai körútjának 150 éves évfordulója. 1852-ben megjelent legfontosabb beszédeit újra kiadtuk, 13 munkatársaimmal és az amerikai magyarokkal együttműködve pedig megszerveztem, hogy az általa felkeresett nagyobb városokban emlékünnepélyekkel idézzük fel azokat az időket, amikor az amerikai közvélemény valóságos Kossuth-lázban égett, és lelkesen támogatta a magyar függetlenség ügyét. Más, frissebb eseményekről is megemlékeztünk, több helyszínen is: az 1956-os forradalomról minden évben (ünnepségek, előadások, konferenciák és kiállítások révén), valamint az 1989 1990-es rendszerváltozás tizedik évfordulójáról. Ezekkel, továbbá számos kulturális rendezvénnyel elsősorban a mai amerikai közvéleményben igyekeztünk ébren tartani és erősíteni a magyarság iránti rokonszenvet. 2000-ben, a koszovói NATO-beavatkozás és a továbbra is forrongó Balkán, valamint a bizonytalan oroszországi helyzet alapján a washingtoni magyar nagykövetség joggal nevezte Magyarországot kulcsfontosságú szövetségesnek. Hungary, a Key Ally in the Heart of Europe volt a címe annak a kis füzetnek, amelyet a 2000-es elnökválasztáskor a vezetésem alatt álló nagykövetség terjesztett a két nagy párt rangos képviselői körében. 2001. szeptember 11. után A terrorista támadás érthetően sokkolta Amerikát, s a közfigyelem tartósan a Közelés Közép-Kelet felé fordult, térségünk leértékelődött. A közép-európai befektetések is lelassultak, a lehetőségek beszűkültek. Az egyes országok szerepét, értékét elsősorban az határozta meg, milyen szerepet vállaltak Irakban és Afganisztánban. Magyarország a szép szavakon túl másokhoz képest keveset vállalt, így nemcsak az 1990 óta stabilan

Jeszenszky Géza 153 Magyarságkép a rendszerváltás után Amerikára tevő Lengyelország, de Románia, Bulgária, a baltiak és Ukrajna is több tekintetben lekörözte. Nem javította Magyarország megítélését az sem, hogy használt amerikai F-16-osok helyett svéd brit Gripen vadászgépek beszerzése mellett döntött éppen 2001. szeptember 10-én. Mindez azonban elsősorban az amerikai politikai elit véleményét befolyásolta, a közvélemény a kisebb országokra csak akkor figyel, ha azokban valami baj történik. Ezen túlmenően, a mai megítélést nagyban meghatározza, hogy a vezető lapok és TV-csatornák említik-e Magyarországot, és miként. Így a valódi vagy vélt szélsőséges jelenségek, a faji vagy vallási türelmetlenség, diszkrimináció kiemelt témák, és e téren időnként érzékelhető valamiféle magyarellenes előítélet. Ez azonban nem meghatározó, múlékony, és megfelelő odafigyeléssel kezelhető, sőt korrigálható, kivált akkor, ha a magyar politika meghatározó tényezői az ilyen ügyekben közösen lép(né)nek fel, és a belpolitikát nem exportálnák külföldre. Három éve, az iraki válság kapcsán megromlott Nyugat-Európa és Amerika viszonya. Ekkor az atlantista új Európa (így a nyolcak levele ) egy rövid időre ismét magára vonta Amerika figyelmét és elismerését. Ahogy azonban javul a szövetségesek viszonya, úgy enyészik el ez a rövid helyzeti előny. A kulcs továbbra is a terrorizmus elleni harcban vállalt szerep, itt az egyes országok földrajzi közelsége is számít. Mégis van lehetőség Közép-Európa számára erősíteni pozícióit Amerika szemében, amennyiben az egyes országok, lehetőleg közös álláspontot kialakítva, kiállnak az egységes európai energiapolitika mellett, valamint fellépnek az aktivizálódó orosz politika Amerika által bírált elemeivel szemben. Az Egyesült Államok nem szembeállítani akarja egymással a régi és az új Európát, de számít arra, hogy a kommunizmustól megszabadult országok jobb irány felé tudják segíteni a jólétben elpuhult nyugat-európaiakat. Egy feléledő Visegrád a baltiakkal és a balkáni NATO-tagállamokkal együtt már tényező lehet. Csak remélni tudom, hogy a jövőben Magyarország ebben nem a gyenge láncszem szerepét fogja eljátszani. Jegyzetek 1 Jeszenszky Géza: A dunai államszövetség eszméje Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az I. világháború alatt. Századok, 1988. 4. sz. 648 663. o.; új változata in Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány, 49 64. o.; Jeszenszky Géza: The Idea of a Danubian Federation in American Thought during World War I. 1988 [1989], Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 2 3. Vö. Romsics, Ignác: The Dismantling of Historic Hungary: the Peace Treaty of Trianon, 1920. New York, 2002, Columbia University Press, 75 92. o. (térkép: 181. o.) 2 Romsics, Ignác (ed.): Wartime American Plans for a New Hungary. New York, 1992, Boulder, Colo., Distributed by Columbia University Press, /East European Monographs, No. CCCLIV./ 3 Borhi László: Megalkuvás és erőszak: az Egyesült Államok és a szovjet térhódítás Magyarországon, 1944 1949. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó MTA Történettudományi Intézet; uő: A vasfüggöny mögött: Magyarország nagyhatalmi erőtérben 1945 1968. [Budapest], 2000, Ister. 4 Ennek legújabb feldolgozása Charles Gati: Vesztett illúziók Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, Osiris, 2006. 5 Jeszenszky Géza: Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? Magyar Szemle, 2006. 9 10. sz., 148 159. o.

Jeszenszky Géza 154 Magyarságkép a rendszerváltás után 6 Bennett Kovrig: Of Walls and Bridges. The United States and Eastern Europe. New York, 1991, 125. o. 7 Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Budapest, Balassi Kiadó, 2001, 299. o. 8 Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, 2003, Rubicon. Bush látogatásáról lásd 165 167. o. 9 Robert L Hutchings: American Diplomacy and the End of the Cold War, 1989 1992. Baltimore and London, 1997, The Johns Hopkins University Press, IX. o. 10 Uo. XI. o. 11 Győzni tudsz, Hannibál, a győzelmet kihasználni nem tudod. 12 Az Antall-kormánynak a délszláv válságban és a NATO-csatlakozásban vitt szerepéről részletesebben írtam az Antall József, a külpolitikus c. tanulmányomban. Lásd Jeszenszky Géza Kapronczay Károly Biernaczky Szilárd (szerk.): A politikus Antall József az európai úton. Tanulmányok, esszék, emlékezések a kortársaktól. Budapest, 2006, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, kivált a 86 97. o. 13 The Life of Governor Louis Kossuth with his Public Speeches in the United States, and a Brief History of the Hungarian War of Independence. Budapest, 2001, Osiris Kiadó.

Limes 155 Magyarságkép a rendszerváltás után Szvák Gyula A Putyin-kor és Magyarország Magyarországnak alighanem a szovjet korszakban volt a legjobb reputációja Oroszországban bár tudományos egzaktsággal ezt nehéz lenne bizonyítani. A dolog természetéből fakadóan ugyanis ilyen kutatásokat nem folytattak. Az a tévedés különösebb kockázata nélkül kijelenthető, hogy Magyarország általában nem játszott valamiféle jelentős szerepet az orosz történelem folyamán az oroszok számára és az oroszok szemében. Előtörténet Az elmúlt kb. tizenkét század során, amióta az írott források is megerősítik a két nép közötti ismeretséget, az esetek döntő többségében nem volt rendszeres a kapcsolat, nem volt közvetlen a szomszédság. 1 A 19. század előtt két jelentősebb eseményt jegyzett fel a történetírás az érintkezések történetéből. Az egyik, Mátyás és III. Iván korabeli kapcsolatfelvétele talán az oroszok számára lett volna fontosabb a tatár fennhatóság alóli felszabadulás és egyúttal a külpolitikai függetlenedés első éveiben. 2 II. Rákóczi Ferenc és I. Péter varsói szerződése a magyar szabadságharc egyedüli nemzetközi sikerének tekinthető, tehát a mi nemzeti históriánk becses része. A léptékek közötti különbség azonban már itt pontosan tetten érhető: az európai hatalommá váló orosz birodalomnak a magyar kártya csak egy volt a sok közül a kezében, és nem is a legfontosabbak közül való. 3 A 19. század jelentős változásokat hoz: ekkor azonban Magyarország már a Habsburg Birodalom, majd a Monarchia részeként tart kapcsolatot Oroszországgal. A Habsburgokat természetesen nem ignorálhatták az oroszok sem, ebből azonban számunkra sok jó nem származott. Sőt, éppenséggel rossz: az 1848 1849-es szabadságharc leverésének emléke sokáig kísértette a két nép viszonyát. Mivel nem lehet célunk az egész előtörténet felidézése, ezért csak arra utalunk, hogy még mielőtt a hivatalos propaganda végleg kitörölte volna a kollektív emlékezetből ezt a kínos dátumot, jött 1956. Ez érthetően megint traumatikusabbá tette magyar oldalról a népi tudatot. Bár egyáltalán nem olyan mértékben és olyan mélységben, ahogy azt a rendszerváltás utáni elitek átpolitizálták. Egyáltalán nem feladatunk a kádári szindróma, a Kádár-kor átlagemberének vizsgálata, ezért csak jelezzük, hogy a túlélés, a boldogulás vágya és reménye, a pragmatizmus a mindennapokban felülírta a nemzeti sérelem kiváltotta, rejtett vagy nyílt szovjetellenességet. Az 1970-es évektől kezdődően szociálpszichológusok sok olyan sztereotípia- és attitűdvizsgálatot végeztek, amelyek között az oroszokhoz való viszony is szerepelt a kérdések között. A Hunyady György által vezetett kutatások nem támasztják alá a megkérdezett

Szvák Gyula 156 Magyarságkép a rendszerváltás után magyarok russzó- vagy szovjetfóbiájával kapcsolatos közkeletű vélekedéseket. Az iskolások körében végzett felmérések 1981-ben igen kedvező fényben mutatták az oroszokat, ami érthetően 1991-re már jelentősen mérséklődött, ám még mindig nem csapott át az ellenséges sávba. Ami a politikai konjunktúra változásától függetlenül is figyelemre méltó, az éppen az oroszoknak tulajdonított jellemvonások állandósága. A diákok a rendszerváltástól függetlenül is inkább vélték őket hazafiasnak, öntudatosnak, a politika iránt érdeklődőnek, mint jó humorúnak, szorgalmasnak vagy műveltnek. 4 Egészen más kérdéseket tettünk fel az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját közvetlenül megelőzően egy, a TÁRKI által lefolytatott országos, reprezentatív felmérés alkalmával. Itt a válaszok 56%-a az oroszokat jelölte meg a történelmünket legkárosabban befolyásoló népként (a törökök említése 50%-os volt), de pl. az oroszokkal való gazdasági kapcsolatok fejlesztését csak 5% ellenezte, míg a kulturális-tudományos kapcsolatokat még ennél is kevesebb, mindössze 2%. 5 Ebből ismételten a magyarok egyfajta pragmatikus, legkevésbé sem ideologikus viszonyulására következtethetünk az oroszok irányában. Hasonló felméréseket orosz oldalon nem ismerünk, így csak a tapasztalati tényeket lehet felsorolni. A 70-es, 80-as években Magyarország a Szovjetunió állampolgárainak vágyott utazási célországa volt, az otthonihoz képest nagyobb szabadsága és gazdag áruválasztéka miatt. Szerettek tehát a legvidámabb barakkba jönni, ám ez önmagában még nem jelentette azt, hogy a megítélésünk is egyértelműen pozitív volt. Még a közember is egyfajta irigységgel vegyes kétkedéssel nézett tudniillik a magyar csodára, mondván: az nem igazi szocializmus. És ebben igaza is volt. Másrészt viszont a progresszív értelmiség ismerte Lukács Györgyöt és a 60-as évek magyar filmjeit, így valamiféle szellemi avantgárdként tekintett Magyarországra. Ebben a közegben büszkeség volt magyarnak lenni. A rendszerváltást követően ez a számunkra kitüntetett helyzet rövid idő alatt gyökeresen megváltozott. Lehet azon meditálni, hogy kinek a hibájából. (Végső soron a geopolitikáéból.) Az Antall-kormány idején nemzeti érdem kérdése lett az oroszoktól való megszabadulás: először (még a Németh-kormány idején) a nyelvtől, majd a katonáktól, végül az egész szovjet piactól. Ez idő alatt persze az oroszok sem velünk voltak elfoglalva. Ha valami érdekelte őket, akkor az Amerika volt, meg természetesen a saját rendszerváltásuk, amely sokkal inkább igénybe vette és tönkretette a lakosságot, mint a magyar. Ebben a kölcsönös érdektelenségben került sor a jelcini korszak leglátványosabb magyar vonatkozású eseményére, amikor is Borisz Jelcin teátrálisan bocsánatot kért 56- ért. Ettől azonban még nem lett jobb a viszony. A Horn-kormány töretlenül haladt előre az atlanti úton, és a gesztusokat is ebben az irányban kívánta gyakorolni. A korszakot az 1998-as nagy orosz pénzügyi krízis zárta le, amely tovább erősítette az oroszokkal való kereskedéssel kapcsolatos szkepszist. Az Orbán-kormány alatt az érdektelenség kifejezetten rossz viszonnyá fejlődött. Ebben közrejátszott a Fidesz által vezérelt külpolitika némely ideologikus, populista jellemvonása, amely néhány rossz emlékezetű ügyben kulminálódott. (Ilyen volt a szerbiai bombázások idején az orosz humanitárius segélykonvoj feltartóztatása, vagy pl. a KGB utódszervezetének hírbe hozása a zámolyi cigányok ügyében.) 6 Ezekben az években, a fenti esetek kapcsán nagyon rossz volt Magyarország orosz sajtója. Moszkvának nem volt ereje és szándéka megakadályozni a térség államainak csatlakozását a NATO-hoz, de attól még nem örült neki. Egy semleges pozícióhoz mé-

Szvák Gyula 157 Magyarságkép a rendszerváltás után retezett semleges viszony illúzióvá vált, és az Orbán-kormány említett bajuszhúzogató lépéseire az oroszok is idegesen reagáltak. Ráadásul a magyar vezetés nem fedezte fel, hogy Vlagyimir Putyinnal új korszak vette kezdetét Oroszországban. Ennek első éveiben ugyan az új orosz elnök meglehetős óvatossággal kezelte belső és külső ellenfeleit, ám a magyar külpolitika alakítóinak észre kellett volna venniük azt, hogy 2001. szeptember 11. után a Bush-adminisztráció megváltoztatta orosz politikáját, és ezzel Putyin elnöknek sikerült újra pozícionálnia Oroszországot a nemzetközi mozgástérben. Amikor Medgyessy Péter 2002-ben átvette a kormányzást, Oroszország ideális partnernek számított: hű szövetséges volt a terrorizmus elleni világméretű harcban, tehát bírta az USA támogatását is, és komolyan fontolgatta az Európai Unióval való stratégiai partneri viszony megvalósítását. Egy ezeréves vita látszott megoldódni: Oroszország közeledett a nyugati világhoz, politikusok és politológusok komolyan taglalták az Unióhoz való csatlakozásának elvi perspektíváját. Így hát nem annyira az új magyar miniszterelnök szocializációjából bár annak is minden bizonnyal megvolt a szerepe, hanem az európai dolgok logikájából következett, hogy Medgyessy Péter gyökeresen új orosz politikát hirdetett meg. Az előző bő tíz év történéseinek ismeretében nem meglepő módon, Oroszország nem volt még teljesen felkészülve a magyarokkal kapcsolatos irányváltásra. Ez nem valamiféle magyarfóbiával függött össze, hanem szorosan következett az általánosságban vett közép-kelet-európai politikájukból. Sz. Bíró Zoltán részletesen elemzi, hogy a rendszerváltást követően valójában először csak 1997-ben született a térségünkről orosz külpolitikai koncepció: 1997 februárjában került napvilágra a Kül- és Védelempolitikai Tanács által jegyzett»kelet-közép- Európa és Oroszország érdekei«című jelentés. Ez a dokumentum két vonatkozásban is fordulatot sejtetett. Egyrészt jelezte, hogy Moszkva hosszú szünet után ismét fontosnak tartja megvizsgálni a kelet-közép-európai térség fejlődésének politikai és gazdasági perspektíváit. Másrészt, az ekkor jelentkező figyelem számos vonatkozásban vált érzékelhetően mássá, mint amilyen a régió néhány évvel korábbi»első felfedezésekor«volt. Akkor ugyanis a délszláv válságban játszott különleges, nyugati hatalmak által is elismert orosz szerepvállalás késztette Moszkvát arra, hogy az ott elnyert és akceptált nagyhatalmi szerepkör részleges kiterjesztésével kísérletet tegyen a kelet-közép-európai térség integrációs jövőjének alkuba bocsátására. Ez a jelentés viszont mintha már másról szólt volna. Mintha a régió 1997-re már nem csupán mint lehetséges alkutárgy bukkant volna föl az orosz külpolitika terveiben. Mintha végre Moszkvában is észrevették volna: Kelet-Közép-Európa másra is jó lehet, mint hogy csak alkutárgy legyen. 7 Az 1998-as válság azonban ismét zárójelbe tette régiónkat, illetve Oroszország Lengyelországot emelte ki ebből a korábban számára érdektelen sávból amit Lengyelország regionális (és a gáz-tranzitnak is köszönhető) jelentősége elégségesen magyaráz. A hagyományos történelmi okok, valamint a lengyelek középhatalmi aspirációi (ebbe beleértendő az ukrajnai színes forradalomban játszott szerepük is) következtében azonban az orosz lengyel viszony 2004-re roppant problematikussá vált. Medgyessy Péter már hatalomra kerülése évének végén Moszkvába ment Horn Gyula 1995-ös útja után magyar miniszterelnökként először, majd a következő évben újra találkozott Putyinnal. A gazdasági kapcsolatok élénkülésében e vizitek pozitív hatásai hamar megmutatkoztak, olyannyira, hogy még a hagyományosan mostohán kezelt kultúrára is jutott a figyelemből. Döntés született arról, hogy 2004 őszén rendezzenek

Szvák Gyula 158 Magyarságkép a rendszerváltás után kulturális előfesztivált a két fővárosban, s a következő évben azt kövesse magyar kulturális évad Oroszországban és orosz kulturális évad Magyarországon. Mivel e sorok írója a kulturális rendezvénysorozatok magyar főkurátora volt, közelről figyelhette a magyar orosz viszony alakulását. Az oroszok rólunk való vélekedéséről is közeli képet alkothatott, ezért az alábbiakban bővebben időzünk az évadok ismertetésénél. Kulturális évadok Hiller István akkori kulturális miniszter már 2003 végén megbízást adott a szakmai program kidolgozására és egy szakkuratórium felállítására. Ez néhány hét alatt elkészítette az előzetes koncepciót, amely az évad során gyakorlatilag végleges elképzelésként öltött testet. Főbb alapvetései a következőképpen hangzottak. Az évad koncepciója (célja, üzenete) Az évad jelentősége A rendszerváltást követően a magyar orosz kapcsolatok minden téren visszaszorultak, jelentőségüket vesztették. Ebben kétségtelenül közrejátszott a történelmi események logikája is, de az elkerülhetetlennél jóval nagyobb károkat okozott jobboldali kormányaink minden geopolitikai-történelmi empátiát nélkülöző keleti politikája. S bár stílusában különbözött az 1994 98 közötti vonalvezetés, érdemi előrelépés ekkor sem történt. Így elvesztettük orosz piacainkat, helyismeretünket, de az orosz fél bizalmát is. Ezzel fordított arányban nőtt ugyanakkor Oroszország nemzetközi presztízse, fordult a nyugati világ figyelme a jelcini sokkot kiheverő és magát újraszervező putyini közép-nagyhatalom felé. E világpolitikai irányváltozást viszonylag hamar érzékelték a kelet-közép-európai országok az egy Magyarországot kivéve. A kulturális évad jó lehetőséget nyújt arra, hogy e hátrányunkat csökkentsük, és a magyar orosz viszonyokat új alapokra helyezzük. A legnagyobb hozadéka mindazonáltal nem külpolitikai viszonylatban lesz: a kulturális évad soha vissza nem térő lehetőséget nyújt arra, hogy gyakorlatilag először a magyar történelem során egy értékorientált magyar képet közvetítsünk az oroszok felé, s hogy az orosz kultúra igazi értékeit hozzuk el a magyarországi befogadó közegnek. Erre ugyanis nemcsak az elmúlt másfél évtizedben, de a létező szocializmus kampányszerű, szépítő-elhallgató problémakezelésének időszakában sem volt reális esély. Az évad célja Az oroszországi Magyar Évadnak nem lehet kisebb tétje, mint egyfajta kulturális áttörés (vagy legalábbis annak előkészítése, kezdete), amelynek kulturális hozadékán kívül gazdasági, politikai és nem túlbecsülhető idegenforgalmi hozadéka is kell legyen. A Magyar Évad legfőbb ambíciója az lehetne, hogy Magyarországot kiemelje az orosz szemmel elhanyagolhatónak tekintett közép-európai sáv érdektelen szürkeségéből, szellemi és művészeti kultúrája bemutatásával meggyőzően megkülönböztesse az országot e sávtól.

Szvák Gyula 159 Magyarságkép a rendszerváltás után Stratégiai célunk továbbá, hogy megszüntetve-megőrzött értékek kovácsolta új barátságok-kapcsolatok hálóját hozzuk létre. Hogy miközben új kapcsolatokat generálunk, a régiek is újra éledjenek, hogy a magyar és orosz kulturális élet intézményes átalakulása után az új szereplők között új alkotói és szervezeti kapcsolatok jöjjenek létre. És mindennek eredményeként a Magyarország iránti szimpátia is érezhetően növekedjen. Az évad üzenete A rendelkezésünkre álló idő alatt és eszközökkel egy új Magyarország képét kell ismertté és hitelessé tenni az orosz véleményformáló elit és kultúra-befogadó közönség számára. Ez a Magyarország európai és egyben nemzeti identitású, innovatív, kreatív, befogadó és érzékeny mások iránt. Egy Nyugat és Kelet között közlekedő, pluralisztikus, önreflexióval és józan önértékeléssel bíró ország. Ez a Magyarország az oroszok számára egy ismeretlen ismerős, amelyről sok mindent tudnak, de amelyet ilyen nyitottnak és sikeresnek még sosem láttak. Ez Magyarország kultúrájának európai értékeiben, szellemének szabad szárnyalásában, alkotó géniuszainak világra szóló eredményeiben mutatkozik meg Oroszország előtt és nem az ügyes(kedő) maszekok, különutas (és félúton mindig megálló) reformerek, kényszerpályán mozgó politikusok, hamar ellobbanó forradalmárok korábban ( a brezsnyevi érában) annyira irigyelt típusaiban. Más már ez a Magyarország de minden megváltozott Oroszországban is. Egy új befogadó közeg joggal várja el, hogy ne a puszta, csárdás, gulyás turista-szentháromság sztereotípiáját sulykolják belé. Miközben a korábban kialakult személyes, intézményi kapcsolatok, az építőtáborok, testvérvárosi csereüdülések, külhoni iskolai tanulmányok közösségformáló élményeitől sem foszthatjuk meg a szálat újra felvenni és tovább gombolyítani szándékozó korábbi ismerősöket. Üzenetünk lényege: a magyar kultúra sokszínű, érdekes, sajátos és világszínvonalú kultúra, mégpedig nem csak általában véve, hanem orosz szemmel nézve is az. A programalkotás alapelvei Miközben soha szem elől nem téveszthetjük Oroszország specifikumait, azonközben állandóan az lebegjen előttünk, hogy ez az ország egy nagy állam nagy kultúrával. És ebbeli minőségében két fővárosa minden európai érték gyűjtő- és befogadó helye. A világ valamennyi népe és kultúrája számára nagy kihívás és megtiszteltetés, ha jelen lehet Moszkvában és Szentpétervárott. Ezt mi sem láthatjuk másként. Nekünk is csak»termésünk«legjavát lehet ide hoznunk. Gyorsan el kell felejtenünk a régi (»az oroszoknak jó lesz a másodosztályú szabolcsi alma is!«) típusú reflexeket. Csak világsztárjaink és legígéretesebb ifjú tehetségeink számára lehet itt hely. S még ez sem elég. Feltűnést kell keltenünk, hogy jelen legyünk. Jelen legyünk a moszkvaiak, pityeriek mindennapjaiban, témák legyünk társalgásaikban, vitatkozzanak produkcióinkról. Ehhez kell az állandó média-jelenlét, ami részint technikai-financiális kérdés, de a legmélyén mégis tartalmi. Extravaganciára van szükség. Ha kell, polgárpukkasztásra. Ha kell, össznépi banzájokra, kirakodóvásárra, permanens happeningre. A magas és a profán (népi) kultúra»összeeresztésére«. Oroszország méretei és regionális sajátosságai miatt, természetesen, az előbb elmondottak így csak a két fővárosra értendők. A perifériákhoz közelítve erősebben hagyatkozhatunk a már ismert tradicionális értékeinkre és játszhatunk a nosztalgikus érzelmek hangszerén amennyiben a (be)fogadó közeg ilyet igényelne.

Szvák Gyula 160 Magyarságkép a rendszerváltás után A jelenlétnek koncentráltnak kell lennie. Csak néhány vidéki város jöhet számításba az eszközök véges volta miatt. A prioritást itt a már meglévő (történelmi, gazdasági, testvérvárosi) kapcsolatok jelenthetik. (Őshaza, finnugor testvériség, olaj és egyéb magas szempontok, amelyeket egyeztetni kell a Külügyminisztériummal és a helyi orosz vezetéssel.) Hangsúlyosan kell építenünk az eddigi évadok tapasztalataira a programalkotásban is. A Franciaországban, Olaszországban korábban sikeres projektek nagy valószínűséggel használhatók Oroszországban is. Nem oktrojálhatunk az oroszokra programokat. A programküldést hosszas egyeztetésnek kell megelőznie. Az orosz kultúra közegében (a tömegkultúrát is beleértve) az számíthat a sikerre, aki szereti a játékot, a kockázatot, aki vakmerő, mindig elismerést fog kiváltani a bravúr, a huszárcsíny, és mindig megnyerő marad a karnevál fergeteges ünnepi atmoszférája, a játékosság, a komédiázó kedv, a látványosság, a teatralitás. Nem árt szem előtt tartani ezt, az egész év ritmusát, iramát tekintve. Az iram szükség szerint fokozható. Ha nem is egy egészen évadon át, de időről-időre a fergetegesig kell fokozni az iramot ahhoz, hogy a magyar kultúra az orosz közegben valóságos (és nem csupán a jelentésekben kipipálható protokolláris) hatást érjen el, tartós nyomot hagyjon, amelyre sokáig emlékezhetnek. Az évadnak három vagy négy, nagy kronológiai-tematikus program-blokkból kell állnia, amelyek mindegyikének egy kiemelt ún. húzós, monstre, egy-egy városhoz kapcsolódó esemény vagy rendezvénysor alkotná a gerincét. A kultúrát az évad programjainak tervezésekor széles, kiterjesztő értelemben kell használni. A»magas«kultúra mellett helyet kell kapnia pl. a mindennapok kultúrájának, a tudománynak, a sportnak, a gasztronómiának, és érdemben kellene foglalkozni a gyermekkultúrával is. Az első rangú minőség követelményét egy terület puhíthatja kissé fel: a magyar ruszisztika eredményeinek számbavételénél a teljességre kell törekedni, amint megfelelő lehetőséget kell biztosítani az orosz ihletésű vagy tematikájú, esetleg közös műalkotásoknak, könyveknek, produkcióknak is. A program kialakításának a legszélesebb alapokon kell nyugodnia. Törekedni kell a széleskörű pályáztatásra, a szakmai, művészeti szervezetek véleményének kikérésére. Hogy mindebből mit sikerült megvalósítani? A hivatalos záróértékelés így fogalmazott. A nyitó- és záróesemény közötti időszakban összesen beszámítva a moszkvai Magyar Kulturális Intézet önálló évad-szervezéseit is 185 magyar kulturális programra került sor Oroszországban. Az előfesztivállal együtt ez a szám eléri a 215-öt. Ez idő alatt a magyar kultúrának több mint 800 képviselője fordult meg orosz földön. Az oroszországi magyar kulturális évadról (az előfesztivállal együtt) legkevesebb 750 cikk, interjú, elemzés, hír jelent meg Oroszországban, és legalább 160 Magyarországon. (Ennyit tudtunk regisztrálni, de különösen az orosz regionális sajtó tudósításai, valamint a legkülönfélébb TV-csatornák és internetes portálok adatai sem mind juthattak el hozzánk.) Ez a megközelítőleg ezres szám nem csak mennyiségileg, de minőségében is komoly érdeklődést jelez

Szvák Gyula 161 Magyarságkép a rendszerváltás után Néhány záró gondolat A tények magukért beszélnek. Az oroszországi magyar kulturális évadot nehéz nem sikeresnek minősíteni. Vass Lajosnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy nehéz helyzetekben össze tudunk zárni. Azon természetesen el lehet gondolkodni, hogy miért állnak elő nehéz helyzetek, ám az kétségtelen, hogy a munka dandárjában üzemszerűen működött a Kuratórium, a Hungarofest Kht, a moszkvai Magyar Kulturális Központ és a Minisztérium együttese. Voltak rajtunk kívül álló tényezők is bőven. Kormányátalakítások (mindkét oldalon), minisztercserék, költségvetési megszorítások. Orosz ügyekben jártas emberek számára nem volt titok a partner sajátossága sem. Sokszor kellett emlékeznünk Dmitrij Lihacsovnak, a gorbacsovi éra emblematikus értelmiségijének történetfilozófiai alapvetésére:»a hatalmas kiterjedésű Oroszországban valamennyi reform, valamennyi történelmi átalakulás több erőfeszítéssel járt, több munkát követelt és több áldozat árán valósult meg [mint más államok esetében]«. A több erőfeszítés, több munka, több áldozat maximálisan érvényes volt az orosz évadra is. Így hát az Évad programját menet közben többször kellett módosítani, sőt, a célkitűzések egy részét is. A léptéket pedig nagyon is. Végül mégis egy paradox történésnek köszönhetően tudtunk hűek maradni az Évad-koncepcióban megfogalmazott elvekhez. Orosz partnerünk a költségvetésének lefelezése (harmadolása?) után a saját programjai rovására fedezte fogadásunk költségeit. S ugyan mi is igyekeztünk támogatni saját költségvetésből az ő kulturális bemutatkozásukat, ám mégis felszabadultak források évadunk finanszírozására. Így válhatott lehetővé, hogy végül egy permanens magyar évadot szervezzünk, amely a folytonosságról és a folyamatosságról szólt. Az állandó megfeszített munkával történő jelenlétről. A lényegről. Hogy kulturális ottlétünk nem egyszeri és megismételhetetlen volt, hanem ellenkezőleg: szokásszerű és megkerülhetetlen. Letettük névjegyünket Eurázsiában. Nyomokat hagytunk, amelyeken bátran lehet tovább haladni. A hivatalos jelentések általában eufemisztikus szófűzése ellenére is világos, hogy a nagyra méretezett céloknak csak egy részét sikerült megvalósítani. És nem csupán a pénzhiány miatt. (A minisztériumi etalonnak tekintett angliai évad kb. 800 millió forintnyi költségvetési pénzzel gazdálkodott, és az angliai partnerek további, nagyjából ugyanennyi összeget folyósítottak. Az orosz évad költségvetése 350 millió Ft volt, plusz az ermitázsbeli nagy kiállítás 100 milliója.) Végig érezhető volt ugyanis a minisztériumi vezetés attól való félelme, hogy a nagy országban bármennyi pénz is kevés az érezhető jelenlét eléréséhez, így aztán fokozatosan csökkentették a támogatást. Ez az attitűd nem volt érthetetlen. Számot vetett ugyanis a megváltozott viszonyokkal, azzal, hogy az orosz befogadó közeg már nem a régi. Magyarországot nem ismeri, jó esetben közönyösen viszonyul hozzá, a kulturális áttörést ezért csak óriási anyagi áldozatokkal lehetett volna elérni, amire pedig soha nincs pénz. Valójában egy koncepciózus külpolitikai és kultúrdiplomáciai vonalvezetésnek a magyar évadot egy egységes országimázs-javító kampány részévé kellett volna tennie, amely több érintett tárca közös erőfeszítésén alapult volna. Ilyenfajta gondolkodásnak azonban nincsenek hagyományai napjaink külpolitikájában. Az aggályoknak tehát volt alapjuk. A kétoldalú tárgyalások során napnál világosabbá vált, hogy az évadok ügye számunkra fontos. Az oroszok udvariasan akceptálták

Szvák Gyula 162 Magyarságkép a rendszerváltás után ötletünket, de maguk nem tettek hasonló erőfeszítéseket saját évadjuk nagyszabású megvalósítása érdekében. Az ő pénzügyi keretük még a miénknél is szegényesebbnek bizonyult, gyakorlatilag ráment a magyar programok fogadására. A társrendezőkkel folytatott napi aprómunka, eltökéltségünk és kitartásunk vezetett végül oda, hogy lassan ők is saját ügyüknek tekintették a magyar évadot. És természetesen a magyar kulturális kínálat. Az oroszok hívószava kezdetben a magyar operett volt. Majd visszaemlékeztek, hogy Jancsó Miklós, Szabó István és Kocsis Zoltán is hozzánk tartozik. Később rájöttek, hogy Fischer Iván, továbbá a magyar fotó- és bábművészet szintén világszínvonalú. Hogy az orosz értelmiség által oly nagyra tartott Lukács György mellett Bibó István, Hamvas Béla, Szűcs Jenő is az európai szellem legjavát reprezentálják, hogy Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter világirodalmi rangú író. Legvégül mintegy háromszázezer ember látta az Ermitázsban a Bécs Budapest századfordulós képzőművészeti kiállítást. Persze, nem értünk el áttörést abban az értelemben, ahogy azt az előzetes koncepcióban megfogalmaztuk. De az évaddal mégis megtört a jég. Leraktuk az alapot, amelyre lehetett építkezni, létrehoztunk egy viszonyítási pontot, amely jó előre kijelölte a követendő irányt, és lett egy hivatkozási alap is, amely demonstrálta mindkét fél jó szándékát. Bezzeg-ország A 2004-ben még jól érzékelhető orosz visszafogottságot, tartózkodást fokozatosan felváltotta a növekvő figyelem és empatikus hozzáállás. A 2005-ös év szervezési munkálataiban és az évad eseményeinek lebonyolításában már a konstruktív partneri viszony dominált, és végül az évadot 2005 végén mindkét fél kiemelkedő jelentőségűnek értékelte a magyar orosz kapcsolatok fejlődése szempontjából. Időközben ugyanis komoly változások történtek az orosz külpolitikában, amelyek érintették a magyar orosz viszonyt is. Természetesen távol áll tőlünk, hogy közvetlen összefüggéseket keressünk a világpolitikai események és a magyar kulturális évad fejleményei között, ám az szimptomatikus lehet, hogy a széles összefüggésrendszer paramétereinek változása milyen módon gyűrűzhet be az élet minden szegmensébe. A Putyin-érában nem a két államfői ciklus közötti határ az elválasztó vonal, hanem már 2003 ősze, amikor Vlagyimir Putyin az óvatos konszolidáció évei után elég erősnek érzi magát a határozott belpolitikai fellépésre. Történelmi értelemben az amerikaiak iraki háborújának és az ezt követően egekbe szökő energiaáraknak köszönhette, hogy pacifikálni tudta az orosz hatalmi és társadalmi viszonyokat, majd hozzákezdhetett a lassú külpolitikai hangnemváltáshoz. A baltikumi ex-szovjet köztársaságok konfrontatív magatartása idején Gyurcsány Ferenc, az új miniszterelnök jókor jó mondatokat mondott az orosz nemzeti identitás szempontjából olyannyira fontos II. világháborús ünnepségek idején; sőt, előtte ott volt a magyar kulturális évad moszkvai megnyitásán is, megtette tehát az első lépéseket a gesztuspolitizálás irányában. Ezek után nem volt meglepő, hogy a válasz orosz részről sem maradt el. Putyin elnök a következő év februárjában a szimbolikus politizálás szempontjából szintén fontos sárospataki könyveket visszahozta Magyarországra. Kevés fanyalgás mellett, a magyar lakosság ezt a gesztust honorálta. (Utóbb kiderült, hogy az orosz támogatás nem ártott, de talán még használt is a nem sokkal ezután megvívott