Schumann Zsuzsanna: Lépésről lépésre

Schumann Zsuzsanna: Lépésről lépésre Budapest, 2000

Az orvos gondolatai a könyv nyomán Betegnek lenni megalázó alávetettséget is jelent a meglevő bajok mellett. Magam is többször megtapasztaltam betegként, műtéti alanyként azt a kiszolgáltatottságot, ami a betegséggel járó testi bajokhoz társul. Érdekes megfigyelni, hogy a legdemokratikusabb tételes törvénykezés, a legnagyobb hagyományokkal bíró, legkifinomultabb joggyakorlat sem tudja hézagmentesen kezelni azt a különleges viszonyt, amely a beteg és orvosa, illetve az őt kezelő ápoló személyzet között létrejön, abból a szempontból, hogy a kiszolgáltatottságot, a kényszerű alávetettséget a jog erejével akár csak tompítsa. A szakmai etika és a jogosan elvárt, kötelezően humánus magatartás hivatott erre, amellett, hogy a jogi garanciák természetesen nagyon fontosak, de nem pótolják az emberséget. Ritka alkalom, hogy orvos részletes információt kapjon betegéről alulnézetből, a beteg oldaláról, egy olyan történetben, amelynek maga is részese volt. Ez a könyv számomra ilyen tükörbe-nézés, tele tanulságokkal. Régóta ismert, hogy a gyógyulás nem egyszerűen csak a testi bajok elhárítását jelenti. Annál is inkább, mert sok esetben nem lehetséges, és a kezelés, sikeresnek tekinthető műtét után a betegséget megelőzőhöz képest rosszabb állapot marad vissza. Az orvos a sikert azokon a tanult és saját szakmai gyakorlata során szerzett ismereteiben fellelhető súlyos, akár végzetes állapotokon méri le, amelyeket tevékenységével sikerült elhárítani, vagy amelyek a kezelés során bekövetkezhettek volna, de nem következtek be. Ebből az összehasonlításból eredő optimizmusát, különösen nehéz szakmákban még az is fokozhatja, ha a nem is olyan távoli múltba tekintve szakmája nagyívű fejlődését regisztrálhatja. Ilyenkor, saját erőfeszítéseink sikerétől eltelve hajlamosak vagyunk lekicsinyleni azokat a tüneteket és kellemetlenségeket, amelyek akár a betegség, akár a beavatkozás következményeként visszamaradtak. Holott a beteg a maga szempontjából jogosan teljes gyógyulást vár orvosától és alig jelent vigaszt számára, hogy mennyivel rosszabbul is járhatott volna. Ha igaz az, hogy még teljes (orvosi szaknyelven ad integrum) testi gyógyulás esetén is szükséges a lelki gyógyulás, a betegség-tudat megszűnése, amely rendszerint, de nem mindig jár együtt a testi bajok elmúltával. Még inkább szükséges ez a folyamat akkor, ha ad integrum gyógyulás nem következett be. Ezekben az esetekben különösen fontos az orvos, az ápolók, a tágabb környezet, család, barátok, az egész társadalom összefogása, hogy a beteg ne maradjon magára félelmeivel a betegség leküzdésében, legyen, maradjon ereje végigmenni a számára elrendelt úton. Mindenki számára ez lehet a tanulság, ha kezébe veszi a könyvet és elolvassa kis hősnője bátor és elszánt küzdelmének történetét. Prof. Dr. Nyáry István az OITI Főigazgatója 2

Amit akartam romokban hever. Uram, nem panaszkodom, szívem csendes. De adj erőt, hogy el tudjam viselni, amit nem akarok! (Joseph von Eichendorff) 3

1. fejezet A keserű pohár Szül.: 1980 06 13. Zavartalan terhesség, 40. gest hét, pvn., 3300 g. Azonnal felsírt, eseménytelen perinatalis időszak, zavartalan mozgásfejlődés. Gyermekkori fert. bet: varicella, rubeola, mumps. 1985-ben tonsilloadenotomia. Betegségéig balkezes volt. 1989-ben a kéz ujjainak mozgásaiban fokozódó zavar csellózást kénytelen volt abbahagyni. Ott ültünk, fekete-fehér ünneplőbe öltöztetett gyerekek, egymás mellett egy sorban, a 10-es terem első sorában. A nagy, fekete zongora előtt, mögött és tetején oldalukra, hátukra fektetett apró csellócskák sorakoztak. Úgy izgultam! A karjaim minduntalan maguktól rángatóztak, oly görcsösen szorongtam. Hiába, ez volt életem első vizsgája! Úgy vártam, hogy mikor kerülök már sorra, csakhogy túl lehessek rajta, és elnyalhassam a három gombócos fagylaltot. (Rendszerint ez volt édesanya jutalma a vizsgáért.) Arra a pillanatra nem emlékszem, amikor végre engem szólítottak, s a vizsgázó helyére ültem. Csak arra emlékszem, hogy a Hornpipe-ot kezdtem játszani. De a szép, jól ismert hangok helyett melyeket már úgy begyakoroltam! valami furcsa összevisszaság szólalt csak meg. Magda néni szelíd kérésére Zsuzsikám, kezdjük újra, jó? még egyszer nekirugaszkodtam, s ezúttal sikeresen végigjátszottam, bár a sírást alig tudtam visszatartani. Ez a borzasztó vizsgaélmény annyira elvette a kedvemet! Már nem akartam kivárni a próbaidőszak végét sem ahogy eredetileg megbeszéltük a tanárommal abba akartam hagyni a csellózást, inkább zongorázni akartam. Édesanyával el is beszélgettem erről. Azt mondta, hogy jól gondoljam meg, mert a konziba sokkal nehezebb zongorával felvételizni, mint csellóval. A második félévben már zongorára jártam. A csellózásból semmi emlékem nem maradt, csak egy gyurma-jézuska, melyet az óvodai szereplésemkor kaptam, és az asztalfiók mélyén porosodó 1. osztályos bizonyítvány, a hivatalos bejegyzéssel, mely szerint felsőbb osztályba léphetek. A második félévtől egyre erősebb fejfájások gyötörtek. (Így mondtam akkor, bár valójában a nyakam fájt.) Főleg reggelente, felkelés után. Egyszer még iskolába sem mentem miatta. Édesapa nevetett is rajtam, mert mikor ő fölkelt, már kutya-bajom volt, békésen legóztam. A hétvégi reggeleket gyakran közös legózással töltöttük. Nekem sokszor úgy fájt a nyakam, hogy nem tudtam a játékban részt venni, ágyból szemléltem csupán. A többieknek föl sem tűnt semmi, azt hitték, még álmos vagyok, azért nem játszom velük. A nyakfájásról még egy szomorú emlékem van. Húsvétkor Eszterrel az volt a szokásunk, hogy hajnalban kilopódzunk a fészekhez, és kikészítjük a szülők ajándékait. Ezen a húsvéton is így akartuk, nővérem fel is ébresztett. Csendben lopakodtunk át a hosszú előszobán. De ekkor borzasztó nyakfájás 4

kezdett gyötörni; vissza kellett fordulnom, hogy lefekhessek. Eszternek roszszul esett, hogy nem mentem vele egy kis vacak fejfájás miatt. A hetek, hónapok múltával egyre ügyetlenebbé vált mozgásom is, ha kívülről nézve nem is volt olyan feltűnő. Csak engem bántott, hogy ez idáig ügyes labdajátékos, jó tornász, fürgemozgású, hajlékony, csinos s a vakmerőségig bátor gyerek voltam nemhiába nevezett nagyapám higanygolyónak s most minduntalan kiesik a labda a kezemből, engem ütnek ki legelőször a kidobós játékban, a fogócskánál mindig megfognak, míg nekem sose sikerül foglyot ejtenem. Gyűlölni kezdtem az akadályversenyeket, csapatjátékokat, mert az én csapatom mindig vesztésre állt lassúságom miatt. Nem is szerettek beválasztani maguk közé; mikor a csapatkapitányok kiválasztották legénységüket, én mindig utoljára maradtam, s nem szükségből, csak kényszerűségből választottak be egyik vagy másik csapatba, a tornatanár felszólítására. A nyári hittantáborból is maradt egy ilyen kellemetlen emlékem, mikor labdajáték közben az egyik kislány megjegyezte: A mi csapatunkban mindenki ügyes, csak a Zsuzsi nem! 89 őszén Zugligetben kezdtük meg az új iskolaévet, én a negyedik osztályt kezdtem meg. A gyerekek aranyosak voltak hozzám, hamar befogadtak maguk közé. Voltak ugyan a fiúk közt, akik kóros soványságom vagy ügyetlenségem miatt csúfoltak, a legtöbben azonban inkább rácsodálkoztak ferde vállamra, csúnya, görcsszerű írásomra. Szerettem ezt az osztályt, értelmes, tanulni szerető, barátságos gyerekek voltak. Az iskolába járás azonban egyre nehezebben ment. A Széchenyi utcából metróval és busszal jutottunk fel az iskolához, egy órás utazással. Ekkor a metrózástól még nem támadt kellemetlen érzésem, de gyakran annyira fájt a nyakam, hogy a buszon csak úgy tudtam ülni, ha egészen előre csúsztam az ülésen, és megtámasztottam a fejem, melyet ekkoriban hátra már egyáltalán nem bírtam hajtani. Ebben az évben az iskolában ebédeltem. Minden gyereknek kis tálcát, evőeszközt kellett magához vennie, s a konyhás néni arra tette rá a levest, a másodikat. Én mindig örültem, ha nem volt leves, hisz amúgy is annyit bajlódtam avval a tálcával, hát még ha folyadékot kellett vinni rajta! Mindig féltem, hogy kiöntöm, leejtem, összetöröm; pedig ez már a kis elsősöknek sem okozott semmi nehézséget. Ráadásul a gyerekek olyan figyelmetlenül ugrándoztak, lökdösődtek! Egyszer valóban meg is csúszott a levesestányér a tálcámon, de szerencsére az ügyeletes tanár hozzám sietett és elkapta. Októberben az iskolai orvosi vizsgálaton beszédhibásnak tituláltak, és elküldtek logopédiára. Néhány alkalommal el is mentem. Később derült ki, hogy fölösleges volt járnom, mert hibás beszédemnek más okai voltak, mintsem gondolták. Kaptam egy beutalót ortopédiára is, de édesanyámmal máshová mentünk, egy híres és kiváló ortopédushoz. Nagyon sokat kellett várni a rendelőben; a rendelés kezdete több órát csúszott, mert az orvos operált. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet ilyen hosszú ideig operálni... Az ortopédus beutalt az Apáthy István Gyermekkórházba. Ezzel kezdődtek el kalandjaim. 5

Ebben a kórházban két hetet töltöttem, hétvégére hazaengedtek. Első héten sokat játszottam szobatársaimmal; mindegyikükre jól emlékszem. Volt köztük egy nagylány, (nyolcadikos lehetett) ővele komoly dolgokkal foglalkoztam : kirakóztunk. Volt egy négyéves kislány, Betti, vele sokat kártyáztam. A szobában lakott még egy hároméves kislány, aki mindig sírt, és egy ötéves kislány, Viki, aki szegény nagyon beteg volt, járni, beszélni is elfelejtett, olyan volt, mint egy kisbaba. Szegényt gyakran bántotta egy Erika nevű, zavart elméjű szobatársunk. Úgy szerettem benyúlni rácsos ágyának rúdjai közt, hogy megsimogathassam, megvigasztalhassam azt a könnyes szemű kis teremtést! Olyan édesen tudott mosolyogni! Vizitkor a nővérek gyakran sugdolóztak egymás közt. Én ilyenkor legtöbbször alvást színleltem, annyira idegenkedtem attól, hogy ágyamat körülállva minden szem engem nézzen. Egy beszélgetésükre azonban fölkaptam a fejemet: egy Zsuzsi nevű kislányról beszéltek, aki olyan aranyos volt, még a kellemetlen vizsgálatok közben is csak mosolygott, s most operálták szegényt. (Később, az Amerikai úton láttam egy Zsuzsi nevű kislányt, mikor én odakerültem, ő már jól volt. Ugyanott műtötték, mint engem: hátul, a nyakán látszott a vágás. Mikor mosolyogva mesélte édesapjának, hogy: belészúrtak a hátamba egy tűvel, de nem fájt, eszembe jutott az Apáthy kórház nővéreinek beszélgetése. Biztos voltam benne, hogy ő az az aranyos Zsuzsika. Később még sugarazásra is együtt jártunk. Mondogatták is a nővérek, hogy egyik is Zsuzsi, másik is Zsuzsi, csak én is nézzek úgy ki, mint ő mert egy elég dundi kislány volt.) Csütörtökön hoztak egy új lányt a szobába, akivel nagyon jól elbeszélgettem. Szilvi csak mankóval tudott járni, avval is nehezen. Egész nap egymás ágyán ültünk, úgy beszélgettünk. Megbeszéltük, hányszor voltunk kórházban, hány műtétünk volt. Szegényen nagyon sok műtéti heg látszott, melyek végighúzódtak a lábain. Én is elmondtam mindent magamról, amit csak tudtam. Ekkor azonban még csak egy mandulaműtétről, és egy kis barna foltocska eltávolításáról tudtam beszámolni. A hét második felében én is kaptam gyógyszert, ugyanúgy, mint a többi gyerek. A nevére is emlékszem: kemadrin. Később megtudtam, hogy ez a gyógyszer mutatta ki, hogy betegségem nem szklerózis multiplex mint ahogyan azt gyanították. Egyre sűrűsödtek az egyéb vizsgálatok is. Ezek közül már csak egyre emlékszem: az egyik nővérnek a köpenyét kellett végig begombolnom. Bizony elég nehezen ment, pedig nagy gombok és gomblyukak voltak! Három gomb begombolása után aztán megkönyörültek rajtam, s befejezték a vizsgálatot, mely nekem nagyon nem tetszett, megalázónak éreztem, pláne, hogy még dicsértek is. A második hét hamar eltelt, nem volt valami eseménydús. Hétfőn, amint befeküdtem, és édesanyám elment, értem jött egy nővér, és hosszú folyosókon keresztül a vizsgálóba vezetett. Olyan rejtélyes volt! Úgy féltem! S azóta sem értem, hogy miért nem mondták meg előre, hogy mit fognak velem 6

csinálni. Felültettek az ágyra, s beleszúrtak a hátamba egy nagy tűvel. Sírni se mertem, nem is volt szokásom. Emlékszem; egy népdalt dúdoltam magamban: Édesanyám sok szép szava / kire nem hajlottam soha... igen, biztosan így van! Mert ha megettem volna azt a sok zöldséget, gyümölcsöt, ha rendesen tornáztam volna mindennap, akkor most nem kéne itt lennem! gondoltam. S az is rosszul esett, hogy a vizsgálat közben nem hozzám beszéltek, hanem a doktor néni a körülötte álló orvostanhallgatóknak magyarázott. Úgy éreztem magam, mintha valami kísérleti alany lettem volna! Mikor végre vége volt a lumbálásnak, azonnal tolókocsiba ültettek. Még vért vettek tőlem, aztán visszatoltak a szobámba, ágyba fektettek. Nem értettem, miért nem mehettem vissza a saját lábamon? Nincs semmi bajom, miért bánnak úgy velem, mint egy nyomorékkal?! S azt elfelejtették megmondani, hogy nem kelhetek fel. Emlékszem, mikor kitámolyogtam WC-re, s nem értettem, mit csináltak velem, miért vagyok ilyen rosszul? Délután, édesanya mondott el mindent, mikor sírásra görbült szájjal, elhagyatva talált rám a párnák között. Tőle tudtam meg, hogy nem csináltak velem semmi rémeset, csak meglumbáltak, ezért szédülök, s nem szabad felkeljek, mert akkor nagyon fájni fog a fejem. De még a Túró Rudi sem tudott igazán megvigasztalni. Hogy szobatársaimmal mi volt ezen a héten, arra egyáltalán nem emlékszem. Mintha egyszer a kis Betti odajött volna csodálkozva az ágyamhoz, a Fekete Pétert szorongatva a kezében. Az Apáthy kórházról az utolsó emlékem az, hogy nagyon nehezen szoktam rá az ágytálra. Egyszer meg is kértem a nővérkét, hogy hadd üljek fel, de olyan rossz volt, hogy így nyöszörögtem: inkább visszafekszem. Az Apáthy kórházból az Amerikai útra kerültem, ahol CT-kel, injekciókkal, vérvételekkel folytatódtak a kivizsgálások. Mikor éppen békén hagytak, leültem a többi gyerek közé videót nézni. Legtöbbször a Vukot néztük, már kívülről tudtam az egészet. Egyébként nem játszottunk egymással, valahogy senkinek sem volt hozzá kedve. Csak azzal dicsekedtünk, hogy ki hány szurit kapott. Ebben az időben még nem volt a gyerekosztálynak külön intenzív részlege: a frissen operált gyerekeket csak egy üvegfal választotta el a többiektől. Sokszor kukucskáltam át abba a szobába. Ha jól emlékszem, a nagybetegeknek két belső szoba állt rendelkezésükre, melyekben általában három ágy volt, néha több is. A többiek számára szintén két szoba volt, egy nagyon sok ágyas, és egy valamivel kisebb. Jobban szerettem, ha a kicsi szobában kaptam helyet, bár a szobák teljesen egybenyíltak. Idegenül éreztem magam ezek között a gyerekek között, kik kopaszra nyírt fejecskéjüket a fotel karfájának támasztva, bágyadtan üldögéltek a TV előtt, nem mintha a műsor érdekelte volna őket, de hát mit csináljon az ember, ha nem engedik, hogy aludjon, hanem infúzióstul kirángatják a puha ágyból, és kiültetik a fotelba! S csak azt a pillanatot várja sóvárogva, mikor a délutáni kék köpenybe, nylon papucsba csoszogó látogatók közül valamelyik őhozzá jön, valamelyik az ő szerető édesanyja, aki letörli sápadt arcocskájáról a könnyeket. S egyik másik gyermek oly nehezen engedte el édesanyját! 7

Maradj még, anya, ne menj el, ne hagyj itt! Én sose sírtam, hiszen egy nagylány már nem sír. De a délutáni anya után zokogás hallatára gyakran az én szemem is könnybe lábadt. Hát igen, az egyik mentős is megmondta: az a dolga a gyereknek, hogy sírjon. Este rendszerint az éjszakás nővérek vették birtokba a TV-t. Mivel a szobaajtókat nem csukták be, minden este a Híradóra, reklámokra, a részeg Józsi bácsi kalandjaira aludtam el. Ezen műsorok dallamát meghallva ma is valami különleges, bizsergető érzés fog el, éppúgy, mint mikor azokat a kazettákat, zeneműveket hallgatom, melyeket akkoriban hallgattam. Pontosan nem emlékszem, milyen hosszú ideig tartottak a kivizsgálások, de nem voltam szünet nélkül kórházban, néhány napra, hétvégére mindig hazaengedtek. December elején beutaltak NMR vizsgálatra. Egy órán keresztül mozdulatlanul kellett feküdnöm egy sötét csőben, ami szüntelenül kattogott, berregett, zakatolt. De nem unatkoztam, inkább szundítottam egyet. Jólesett, hogy édesapa közben megmegsimogatta a csőből kilógó lábamat. S ez a vizsgálat mentett meg egy újabb lumbálástól: a felvételeken minden pontosan látszott. Emlékszem, mikor a doktor bácsi a fény felé fordítva, hümmögve tanulmányozta őket, szüntelenül ezt mondogatva: Hm... hm... nagyon érdekes, nagyon érdekes. Most már otthon maradhattam. S még iskolába se kellett járnom! Nem emlékszem, hogy mivel töltöttem napjaimat. Egy konkrét eseményre emlékszem csak, mikor édesanya kedvéért kazettára énekeltem néhány adventi éneket. Semmi rendkívülit nem találtam ebben, hiszen csináltunk ilyet máskor is. Csak évekkel később gondoltam arra, hogy ez a kazetta megőrizte volna a hangomat, ha én többé már nem tudtam volna énekelni. Az idő hamar elment, már itt volt a karácsonyi szünet, az egész család sürgött, forgott, készülődött. Csak egyszer merevedett le az élet, a tükör előtt. Nővérem volt ott, és édesanyám. Éppen fésülködtem, s a kórházbeli gyerekekről meséltem valamit, mire nagy csönd támadt, majd édesanya egészen halkan így szólt: Téged is meg fognak műteni. Én megrándítottam a vállam, és zavaromban ezt mondtam: Tudom pedig csak most hallottam először. Aztán hamar elmúlt a karácsony is. Szilveszter éjszakáján kettőig fennmaradtunk. Én ezen az éjszakán édesanya mellé bújtam, s mi még fél négyig pusmogtunk. Az újévi malacevéskor két lófarokba kötöttük a hajamat. Úgy szerettem volna hosszú hajat! Mint amilyen a húgomnak volt. Legalább egy nap hadd élvezzem a gumit a hajamban! A kis négy éves unokatestvéremnek nem tetszett, meg is jegyezte. De ha nem is állt jól, nekem jólesett. Igen, még utoljára jól esett a szabad tarkó, a választék, a fültő mögött lifegő két kis lófarok. Pedig mit tudtam én akkor, hogy a nyakamon évekig szégyellni fogom a vágást, hogy a hajviselet semmiféle élvezetet nem fog jelenteni, mivel fél testem érzészavara miatt nem érezhetem, ha hajam a vállamra omlik, vagy ha a lágy szél végigsimogatja fejemet, hogy a fülem mögött 8

két foltban nem nő majd hajam, hogy ezen kívül még sokszor levágják majd a hajamat, s hogy kénytelen leszek rövid hajat hordani, hogy legalább a lógó haj ne nehezítse mozgásomat, mert hiszen megfrizurázni nem tudnám magam. Ha arra gondolok, hogy egykor én is fürge kis vasgyúróként szaladgáltam a többiekkel, s ez a felhőtlen, boldog gyermekkor igen hamar, egyszer csak véget ért; mindig Reményik Sándornak a keserű pohárról írt verse jut eszembe: Reményik Sándor: A keserű pohár Ó, nem voltam türelmes szenvedő. Testem a szenvedéshez nem szokott. Az élet nem edzett, csak puhított. S hogy megjelent a keserű pohár, S felém libegett titokzatosan, Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál: Megragadtam vadul a poharat S falhoz vágtam. Ezer darabra ment. De rögtön csorbítatlan megjelent S szólt másodszor is a sötét pohár: Ím, itt vagyok, hogy te is kiigyál. És igazság ez: szenvednek sokan, S a te részed még mindig hátra van. S most kiiszod, ha akarod, ha nem. Dühöngve vágtam közbe: nem! Nem sóhajtok: Múljék el, ha lehet. S fölvetettem daccal a fejemet. Nagyot reccsent a csend S a makacs pohár újra falnak ment. Ezer darabra ment. De jaj, mert harmadszor is megjelent. S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan, Enyém, a sajátom e sötét pohár. És ki kell ürítenem poharam. Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan, Karom kinyúlt félig-akaratlan S felmérve csillag szabta sorsomat, Fogtam, s lassan fenékig ürítettem A poharat. 9

2. fejezet Mely igen kesereg lelkem! 1990.01.04-én craniospinalis intramedullaris tumorának részleges eltávolítására került sor (op.: Dr. Paraicz), szövettan piloid astrocytoma. Postoperatív irraditatiót kapott. Január 2-án vittek be a kórházba, 4-én reggel nyolckor műtöttek. 3-án este megkaptam a beöntést. Senki sem világosított fel; nem tudtam, hogy miért dugnak belém gumicsövet, miért töltik meg a hasamat pukkadásig forró vízzel. Értetlenül álldogáltam a fürdőszobaajtóban; utasítás nélkül semmit sem mertem tenni. Szerencsére még idejében rám szóltak, hogy mehetek a WC-re. Másnap reggel injekcióra ébredtem a mai napig fülemben cseng a nővér hangja, ahogy mondta: Zsuzsikám, kapsz egy injekciót. Ettől a pillanattól kezdve felébredésemig szinte semmi emlékem nincs egyetlen homályosan derengő esemény kivételével: valamilyen színes korongokat helyeztek el a testemen; egy nagyon kedves, szelíd hang hajolt fölém, és tőlem kérdezte, hogy melyik színű korongot hova tegye. Emlékszem, hogy alig bírtam neki válaszolni, nagyon nehezemre esett, hogy a szájamat úgy mozgassam, hogy érthető hangok jöjjenek ki rajta. Nem tudom hány nappal a műtét után arra ébredtem, hogy zöld köpenyes alakok valami nagyon finom folyadékot csöpögtetnek az ajkamra. S a zöld köpenyek egészen halkan, lágyan, a szüleim hangján suttogtak. Aztán teljesen magamhoz tértem. Emlékszem, amikor megszabadítottak a katétertől. Bár egy kicsit túl korainak bizonyult, s már arra készültek, hogy visszadugják, de ettől annyira megijedtem, hogy végre sikerült a dolgomat elvégeznem. Olyan emlékeim is vannak, hogy éjszakára bepelenkáztak bár én nagyon tiltakoztam, s bizonygattam, hogy nem fog többé előfordulni s közben morogtak, hogy lám-lám, nem kellett volna még megszüntetni azt a katétert. Ezen napok valamelyikén újra meglumbáltak. De ezennel nem volt olyan borzasztó élmény, hiszen úgyse keltem föl. Meg az is lehet, hogy ezúttal kevesebb gerincfolyadékot vettek el tőlem. Pár nap múlva már az infúzió is eltűnt, s fel kellett ülni. Nagyon utáltam: szédültem, forgott velem a világ, meg egyáltalán, olyan furcsa volt! S a fejemet is olyan nehéz volt megtartani! Egy vörös hajú nővér azt mondta, hogy túl sokat kényeskedem. Egy borzasztó fürdőszobai élményt is szereztem: kivittek, hogy megmosdassanak, aztán kifolyt a kávé, s engem csóré-purdén ott felejtettek a pelenkázó asztalon. Csak vártam, vártam, hogy mikor jönnek értem, szólni nem mertem, vékony hangomat úgyse hallották volna. El is szundítottam közben, pedig nagyon fáztam. A pólyázó fölött a falon volt egy tükör. Nagy nehezen felemeltem anynyira a fejemet, hogy éppen megláttam magam benne. Emlékszem, a látvány kicsit megdöbbentett, bár nem ért váratlanul, hiszen a doktor bácsi mondta, hogy le fogják vágni a hajamat. De azért mégis érdekes volt meglátnom magam ilyen apró, tüsi hajjal, kötéssel a nyakamon, már csak azért is, mert fel- 10

ébredésem óta erre egyáltalán nem gondoltam. Nem éreztem bánatot miatta, nem volt szükségem a hajamra, meg aztán valahogy föl se fogtam teljesen, hogy magamat látom a tükörben. Viszont a nyakam úgy megfájdult, hogy jobbnak találtam, ha abbahagyom a bámészkodást. Mikor a nővér végre viszszavitt a szobába, olyan rossz mozdulattal vett az ölébe, hogy ismét élesen belenyilallt a nyakamba a fájás. Ezután a rémes élmény után kértem meg, hogy édesanyával fürödhessek meg, délutánonként. (Szegény nővérkék boldogan megengedték, hisz úgyis annyi dolguk volt!) Aztán még jobban lettem, átkerültem az első szobába. Ennek azért is örültem, mert itt, ha a szoba felé fordultam is az ágyam ugyanis a fal mellett volt nem láttam a padló pepita kockáit, amitől az előző helyemen nagyon szédültem. S úgy vártam mindig a délutánokat! Mikor hallottam, hogy valaki sietős léptekkel csoszog a szobám felé, amennyire tudtam, az ágy korlátjába kapaszkodva felhúztam magam, hogy mutassam: már milyen ügyes vagyok! Egyik délelőtt nyakfájásom közben az jutott az eszembe: lehet, hogy semmi értelme nem volt a műtétnek, hiszen ugyanúgy fáj a nyakam, mint előtte, sőt, most ha fekszem, akkor is fáj. Aztán a kezeimre néztem, s azt gondoltam: talán most már nem lesznek olyan ügyetlenek. S akkor megnyugodtam. Minden műtét után volt egy időszak, mikor azt hittem; most már ügyesek lesznek az én ujjaim is; úgy fogom majd meg a teáscsészét, mint a többiek, úgy gombolok, úgy kötöm be a cipőmet, úgy húzom fel a harisnyát, mint a többiek, úgy mozgatom, használom majd az ujjaimat, mint a többiek. S ezt nemcsak hittem, hanem próbáltam is; elképzeltem, hogy lám, tényleg úgy van. De aztán rá kellett jönnöm, hogy jó irányba semmi változás nem történt. Pár nap múlva a doktor bácsi kiszedte a varratokat. Ettől nagyon féltem, s bár nem mertem mondani, ő mégis észrevette rajtam, s kedvesen megnyugtatott, hogy ez csak olyan lesz, mintha szúnyogok csipkednék a nyakamat. Utolsó kórházi emlékeim egy piros fotelhez kötődnek ma is a szemem előtt van ez a szivaccsal töltött bőrfotel. Ebben a fotelben üldögéltem, mikor Mária néni meglátogatott. Nem ismert meg, azt hitte, hogy egy kisfiú vagyok, úgy kaptam a keze után, ahogy elment mellettem. S ebben a fotelban üldögéltem az utolsó itt töltött napon is, míg édesapa elment megvásárolni a gallért, s míg megírták a zárójelentést. Nem szerettem a gallért, mert meleg volt, és mert magasra nyomta az államat, de a haza vezető úton és később is nagy szolgálatot tett; csökkentette a kocsi zötykölődése okozta fájdalmakat. Hazaérve kiszálltunk a kocsiból, s édesapa az ölében felvitt a második emeletre. A nagyszobában vetettek nekem ágyat, ahol még ott tündökölt a karácsonyfa is. Testvéreim közül csak a két kicsi volt otthon, a másfél éves öcsém, és a nagycsoportos húgom, aki éppen betegeskedett, így nem volt 11

oviban. De szinte megközelíteni sem mert engem, meg volt illetődve, inkább átsomfordált a gyerekszobába. Én hol a fotelban üldögéltem, hol visszakéredzkedtem az ágyba, a gallért hol kértem, hol nem, sehogy sem volt jó. Délután hazaérkezett előbb a második osztályos húgom, majd a nővérem is. Ők már be mertek jönni a szobába és köszöntek is, de ők is nagyon feszélyezettek voltak, még puszit sem mertek adni. Ezt a most mi legyen hangulatot csak öcsém tudta megtörni, aki nevetve táncikolta körül a fotelt, megsimogatott, puszilgatott, rám mosolygott. A többi testvéremtől azonban kicsit elidegenedtem. Az évek során, betegségem későbbi fázisaiban még sokszor felújult ez a már éppen feloszlani látszó feszélyezett viszonyunk. Mintha nem tudnánk, hogy igazában mit is kezdjünk egymással én legalábbis így éreztem. Egy hétvégét nyugalomban töltöttem el, de hétfőn korán felébresztettek; sugarazásra kellett menni. Hónapokon keresztül minden délelőtti program ebből állt. Sokáig nagyon nehezen ment a reggeli kelés, mindig az ájulás kerülgetett, többször valóban el is ájultam, volt, hogy a vérpezsdítő hidegmeleg zuhanyozás közben. E reggeleknek másik borzalmas élményei a reggelik voltak. Semmi étvágyam nem volt, pár falásnál többet nem bírtam enni, gyomrom minden porcikája tiltakozott ez ellen. Pedig olyan sovány voltam, hogy aki rám nézett, rögtön megéhezett. Az evés azért is ment olyan nehezen, mert annyi erőm sem volt, hogy a kanalat a szájamhoz emeljem. Édesanya segített; egy kanállal ő, eggyel én merítettem a levesből de csak az ő kedvéért. A kivizsgálások kezdetétől mindezidáig egyszer sem sírtam, akárhogy fájt, akármilyen rossz volt, akármilyen rosszul éreztem magam. Úgy viselkedtem, mint egy szárnyaszegett madárka, aki összekuporodva, ijedten pislogva lapul fészkében. Most azonban mint amikor egy gát átszakad zokogva borultam édesanya vállára, hullt a könnyem, mint a záporeső. Majd mikor megnyugodtam, szepegve csak ennyit tudtam mondani bánatom okául: Én is akarok játszani! Szenczi Molnár Albert: a 42. Zsoltár fordításából /3. versszak/ Én lelkem, mire csüggedsz el, Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben, s nem hágy el, Kiben örvendjek végre, Midőn hozzám orcáját, Nyújtja szabadítását. Ó, én kegyelmes Istenem, Mely igen kesereg lelkem! 12

Aztán fokozatosan egyre jobban lettem; már önállóan jártam, egyre biztosabban. Emlékszem, mikor először kitámolyogtam (egyedül!) a hosszú előszobán keresztül a konyhába, ahol édesanya mosogatott. Aztán eljött az az ünnepélyes pillanat is, amikor először mentem fel a saját lábamon azon a kis emelkedőn, mely a kórház ajtajához vezetett fel. Ugyanis ennek a kis emelkedőnek a két szélén négy-négy virágtartó állt, s édesapával megegyeztünk, hogy mindennap egy virágtartónyi úttal többet teszek meg a magam lábán. Tavasz közepén jártunk már, mikor végre eljött a kezelés utolsó napja. Ennek alkalmából édesanya vett nekem egy nagyon szép, különleges levelű dísznövényt. Sajnos ez hamar elpusztult, én viszont napról napra egyre erősebb, ügyesebb, mozgékonyabb lettem. Sokat játszottam kisöcsémmel, jó időben kint a kertben, máskor benn a szobában. Tanulnom nem kellett semmit, hiszen a negyedik osztályt úgyis újra kellett járnom. Egyedül a jobb kézzel való írást kellett megtanulnom, mivel eddig balkezes voltam, de a bal kezem nagyon ügyetlen maradt; írni többé nem tudtam vele. Mikor áprilisban felköltöztünk a Szabadság-hegyre, én már teljesen jól voltam. Csak hajam nem volt: amennyi már kinőtt volna, az a sugarazástól kihullott. Ezért édesanya csináltatott nekem műhajat. De nem szerettem, ritkán vettem fel, mert nagyon füllesztő volt, rosszul éreztem magam benne. Egyik vasárnap a templomban találkoztunk az osztályfőnökömmel. Nagyon megörült, látva, hogy már jól vagyok, s biztatott, hogy látogassak egyszer el az iskolába. Így tehát első önálló utam az iskolába vezetett: meglátogattam az osztályomat. Aktívan részt vettem az órákon, még a táblára is írtam pedig még csak akkor tanultam írni a jobb kezemmel! Kedvesek voltak, örültek nekem, jóindulatúan csodálkoztak, hogy jobb kézzel írok. Az osztályfőnök pedig megdicsért, hogy én ülök a padban a legszebben a gyerekek közül. Élveztem ezt a napot, mert vendégként bántak velem; iskolában voltam, de mégis azt csinálhattam, amit akartam. Meg aztán kicsit unalmas is volt már az örökös otthonlét. Öcsémmel eljátszadoztam ugyan, meg talán segédkeztem is egy kicsit édesanyának, de ahogy fizikai erőm növekedett, egyre jobban vágyódtam arra, hogy ugyanazt csinálhassam, mint testvéreim, s mint a velem egykorú gyerekek. Otthon sose hordtam a parókát, ha vendégek jöttek, akkor sem. Sőt, haj nélkül, vászonsapkában jártam a világot; nyár elején Dubrovnikba utaztunk (a szülők, és a három nagy ); édesapa konferenciára ment, s mi is vele mentünk. Emlékszem, előtte nem voltam jól, de igyekeztem titkolni, hogy nehogy itthon hagyjanak, vagy a többiek utazása is elmaradjon. Első nap Metsugorjeban szálltunk meg. Éjjel magas lázam volt, így másnap nem tudtunk felmenni a zarándokhelyre. De aztán szerencsére jobban lettem, s a kisebb-nagyobb nehézségek ellenére élveztem az utazást, jókat fürödtem a tengerben - bár a hullámzás eléggé megnehezítette a dolgomat. Egyik este csodálatos élményben volt részem: ahogy hazafelé sétáltunk, hirtelen sokkal erősebbnek éreztem magamat, biztosabbnak a járásomat, s nekiiramodtam az utcának, mint mikor a járni tanuló kisgyerek hirtelen ráérez a fortélyra. Jól emlékszem erre az érzésre, sose fogom elfelejteni. 13

Ez az az érzés, melyet későbbi műtéteim után már soha nem éreztem. Pedig úgy hiányzik! Paróka nélkül mentem nyáron unokatestvéremékkel Sajkódra is. A négy éves kislány egyszer csodálkozva meg is jegyezte: Nézzétek, a Zsuzsinak alig van hátul haja! De nagybátyám megmentett attól, hogy konfliktusba keveredjek: mondta, hogy nekem is ugyanúgy ki fog majd nőni; s megsimogatta a fejemet. Még egy ehhez hasonló, hittantábori emlék jut eszembe ezzel kapcsolatban: az egyik lány megkérdezte tőlem, hogy mitől nincs hajam. Én nem tudtam, hogy mit mondjak az eszembe se jutott, hogy egyszerűen megmondjam: mert műtöttek, és ezért levágták de a vezetők kisegítettek ekkor is. Ebben a táborban egyébként már teljesen jól voltam, minden programon; úszáson, labdázáson, kiránduláson részt tudtam venni. Egyszer lettem csak rosszul a reggeli ima alatt, de még idejében leültettek, így nem ájultam el. Tetszett ez a tábor, de azért mégiscsak vágyódtam már haza, s a második turnus idején már nem maradtam ott; szüleim értem jöttek, és hazavittek. Szenczi Molnár Albert: a 42. Zsoltár fordításából /utolsó versszak/ Én lelkem mire csüggedsz el, Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben, s nem hágy el, Kiben örvendek végre. Ki nekem szemlátomást, Nyújt kedves szabadulást, Nyilván megmutatja nékem, Hogy csak Ő az én Istenem. / Simon András grafikája / 14

3. fejezet A kis fatornyú templom Műtét után 3 évig panaszmentes. Írástanulásnál a jobb kezét kezdte használni. A kontroll vizsgálatoknál enyhe ferde fejtartás és a felső végtagokban minimális ügyetlenség volt észlelhető. Lassan eljött az ősz is, az iskola is. Én újra a negyedik osztályba kezdtem járni. Sajnáltam, hogy más lesz az osztályfőnököm és az osztályom, mert szerettem őket. De aztán hamar megbarátkoztam az új osztályommal is. (Csak a fiúk cukkoltak folyton.) Erről az évről nem sok emlékem maradt. Arra emlékszem, hogy az osztály egyik legjobb tanulója voltam, minden könnyen ment. Irigykedtek is sokan emiatt, dolgozatíráskor pedig a segítségemet igényelték. A tanulmányi vetélkedőknél, fejtörőknél is gyorsan vágott az agyam, sokszor kizártak a játékból, hogy ne raboljam el a többiektől a lehetőséget. Rengeteget jelentkeztem, aktívan részt vettem az órákon; valóban negyedikes, vérbeli diáknak tartottam magam, pezsgett bennem az élet. Ez talán furcsának hangzik, hiszen ez a természetes de a gimnázium évei alatt pontosan ez volt az, ami hiányzott belőlem. Úgy ültem az iskolapadban az osztálytársaim között, mintha nem közéjük tartoztam volna, mintha csak álom lett volna az egész. S ezt a furcsa érzést, ezt a burkot az se törte meg, ha nagy ritkán kihívtak felelni. Emlékszem, mikor elsőben énekórán felszólítottak. Hihetetlennek tűnt, hogy az én nevemet mondják! Valahogy olyan érzés kísér mindig, mintha csak álmodnám, ami történik. Olyan homályos az egész világ! S cseppet sem csodálkoznék, ha egyszer csak vége lenne ennek az egésznek, s ahogy kinyitnám a szemem, a kórházi ágyon találnám magam a csövek és drótok között. Bár mozgásom csaknem teljesen rendbe jött a legapróbb kézmozgásoktól eltekintve tornázni még nem tornáztam, fel voltam mentve. De odahaza sokat sportoltam, ha nem is olyan merészen, mint a többiek; együtt bicikliztem, futkároztam, tollasoztam, labdáztam, télen szánkóztam, korcsolyáztam velük. S különórára is jártam, zongorára. (Bár már tudtam, hogy zenei pályára nem mehetek. Nem is tudtam más gyerekhez hasonlóan haladni tanulmányaimban; sok olyan technikai rész volt, ami egyáltalán nem ment, ilyenkor más darabot kerestünk.) Egyszer még csellózni is újra megpróbáltam (nem otthon, a zeneiskolában!) Olyan sóvárogva ültem ugyanis a nővérem óráján! De persze egyáltalán nem ment. Hittanra is, sőt, mikor hangom is megerősödött, kórusba is eljártam, a zugligeti templomba. Emlékszem, mikor nagybátyám, aki már régóta ebbe a templomba járt, bemutatta családunkat a plébánosnak. Engem a következő szavakkal mutatott be, miközben végigsimította a fejemet, nyakamat, s rám mosolygott: Őneki volt egy kis nyakműtéte itt hátul. Imre atya is rám mosolygott; már tudott rólam mindent. De a hittanórát nem az atya tartotta, nagyon sok csoport volt, 15

így világi emberek is segítettek a tanításban. Az én hitoktatóm foglalkozása történetesen éppen ortopédus volt, s rögtön fel is tűnt neki furcsa testtartásom. Meg is kérdezte, hogy nincs-e gerincferdülésem. Határozottan, szinte sértetten válaszoltam neki, hogy nincs, s egyfajta büszkeség töltött el, mert úgy éreztem, hogy nekem egy kis gerincferdülésnél súlyosabb betegségem van. Erről az évről még egy konkrét emlékem van: mikor egyszer a tornatanár, Laci bá tartotta nekünk a technika órát, akiről hallottam, hogy ugyanúgy sugarazták, mint engem, s talán műtötték is. Valamiféle rokoni kapcsolat -ot éreztem kettőnk között. Igyekeztem úgy ülni, hogy lássa érdekes frizurámat, mely elől sima, hátul göndör volt a sugarazás miatt; találgattam: vajon észre veszi-e, hogy a rokona vagyok? Odamentem hozzá, hogy segítsen a tűbe befűzni a cérnát, társat kerestem ügyetlen mivoltomnak. És sehogy sem értettem: hogy lehet az, hogy ő nem ügyetlen, hogy lehet tornatanár, ha egyszer ő is beteg volt, mint én! Elsősorban őmiatta kezdtem ötödikben tornázni, meg a barátnőm miatt is, aki nagyon sportos volt. Minden gyakorlatot meg tudtam csinálni, csak a nyakamra kellett vigyáznom. Az elsők között voltam futásban, az osztállyal elmentem úszni is, korcsolyázni is ha nem is olyan vadul tettem ezeket, mint a többiek. Barátnőmmel rengeteget futkároztunk, hegyet másztunk, meredek hegyoldalon a kiálló gyökerekbe kapaszkodva kúsztunk fel a hegytetőre, s ez mind könnyen ment, játékból tettem, élveztem. Sőt, ez a kislány még arra is rávett nem is kellett sok ösztökélés hogy az iskola udvarán, a két rudas mászókán mindenféle mutatványokat csináljunk: Lepördültünk, felpördültünk, csurogtunk, lógáztunk. S én minden mutatványt" be mertem mutatni, sőt, sokszor merészebb voltam, mint ő! Még versenyeztünk is, hogy melyikünk ér hamarabb a gyakorlatsorozat végére. Avval is eldicsekedtem neki, hogy állásból le tudok menni hídba, meg is mutattam. Egyetlen kellemetlen élményem volt ezzel kapcsolatban. Ugyanis egyik alkalommal, ahogy éppen pörögtem, barátnőim észrevették, hogy van két kopasz folt a fejemen. De szerencsére nem firtatták, hogy miért, nem is hitték igazán, azt gondolták, hogy csak rosszul látták. Akkoriban senkinek sem akartam beszélni betegségemről; szégyelltem a fejemen a nyomait, annál is inkább, mert igazában én magam sem tudtam, hogy mi a bajom, csak azt tudtam, hogy megoperáltak. Ma már éppen fordítva vagyok evvel a dologgal talán mert nem vagyok olyan jól, mint akkor voltam. Sőt, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy otthon is sok mindenben ügyesebb, lelkesebb, használhatóbb voltam testvéreimnél. Édesapának mindig szívesen segítettem a hajót rendbe tenni, én is napokon keresztül fúrtam, faragtam, csiszoltam, festettem; nagyon szerettem barkácsolni. S a kerti munkához is nagy kedvem volt, sokat segítettem édesanyának: főleg ásni, csákányozni szerettem. Felsőőrsi telkünkön naphosszakat dolgoztam teljes erőbedobással, kitartóan egy-egy erdei kunyhó kialakításán, s mérges voltam 16

testvéreimre, akik hamar megunták a fűrészelést, kőfalépítést, már inkább játszani szerettek volna, s nem zavarta őket, ha a kunyhó az eredeti tervek szerint még nem készült el. Erősnek, fáradhatatlannak éreztem magam és ez nagyon jó érzés. Ennek az évnek emlékezetes eseményei közé tartoztak az osztály előtti szerepléseim is. Magyar órán gyakran adtunk elő részleteket a János vitézből, hol csak bábokkal, hol pedig színészkedve. Én élveztem ezeket a legjobban, én szerepeltem a legtöbbet! Sőt, egyszer még zongoráztam is énekórán! Pedig hát akkor sem ment már olyan jól ha jobban is, mint most mégis el akartam játszani az osztálynak azt a kis Bach darabocskát, amiről éppen tanultunk. Gátlásosságom a természetes izgulás határait nem lépte túl, ezt pedig az élvezet könnyen leküzdötte. Nem úgy, mint később, a gimnáziumban, ahol nemcsak felelni, még jelentkezni sem mertem; valami titokzatos, megfoghatatlan erő húzta vissza a karomat, még akkor is, ha nagyon szerettem volna hozzászólni a témához. Egyszer-kétszer esett csak meg, hogy jelentkeztem. De hát lehet ezen csodálkozni, mikor hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam beszélni, s egy éven keresztül nem bírtam felemelni a karomat? S ha most már megy is, most is nehezen, lomhán, öregesen, fiatalos frissesség nélkül! Húgom ebben az évben kezdett fuvolázni, s ez annyira megtetszett nekem is, hogy én is szerettem volna tanulni. (Ekkorra a zongorázást már abbahagytam: nem ment olyan jól, hogy élvezzem.) Vagy egy órán keresztül kísérleteztünk a tanárnő segítségével dicsért, hogy nagyon jó fuvolista szájam van de nem tudtam a billentyűket lefogni. Azért egy évig jártam hozzá furulyázni ez ment valamennyire még vizsgáztam is. Úgy izgultam a vizsgán, hogy sikerüljön lefogni a hangokat! Szerencsére sikerült; egy olyan darabot választottunk, amiben nem voltak nehéz fogások. Azt mondták, hogy nagyon tehetséges vagyok. Olyasmi érzés volt ez a fuvolázással való kísérletezés, mint egy évvel ezelőtt a csellózás újrapróbálása. A zenélni vágyódásnak utolsó, kényszeredett, eleve halálra ítélt megnyilvánulásai voltak ezek. Mint a sziklamászó végső küzdelme, kinek lába alól kicsúsztak a kövek, s ő rémülten próbál még megkapaszkodni a fűszálakban. Hatodik osztályos koromra visszagondolva úgy hiszem, ekkor már újra fellángoló betegségem kezdett birtokába venni. Egyelőre még csak a viselkedésemet változtatta meg. Már nem szégyelltem, sőt, inkább igyekeztem kimutatni betegségem nyomait. Gyakran rá is játszottam, volt azonban s ezek olyan jól estek! hogy észrevették rajtam anélkül, hogy számítottam volna rá. Emlékszem például, mikor az osztálykiránduláson egy magas toronyba másztunk fel, s felérve Laci bá a rokonom! barátságosan, jóindulatúan ezt kérdezte: Mi van, Zsuzsa, egy ekkorka emelkedőtől így kifáradtál? S én éreztem, hogy igazából tudja, mi az oka elfáradásomnak. Ilyen élményeket persze csak a tanárok okozhattak nekem, ezért mindig igyekeztem melléjük 17

telepedni, tőlük kérni segítséget. Mert hiszen annyira kedvesek, figyelmesek voltak velem! Ezen az osztálykiránduláson történt az is, hogy az osztály este sokáig játszott az asztal körül, én viszont inkább ledőltem az ágyra, és elszundítottam. Az osztályfőnököm ébresztett fel, hogy menjek zuhanyozni. Később csodálkoztam, hogy az osztály nem cukkolt amiatt, hogy nem játszottam velük, pedig még akadályoztam is őket a játékban, mivel útjukba esett az ágyam. Ebben az évben kevésbé szerettem már tornázni, gyakran csak azért mentem, hogy Laci bával találkozhassak. Nem ment olyan jól a játék, mint a többieknek, főleg a kosarazás nem, pedig legtöbbször azt játszottunk. Nem is nagyon passzoltak nekem nem is bántam. Gyakran csak úgy kullogtam a csapat után. Egy emlékezetes élményt azért szereztem ezekről a kosarazásokról. Ugyanis egyetlen egyszer rendkívüli módon nagyon jól tudtam játszani! Fürgén szaladtam a röpülő labda után, passzoltam, kosárra dobtam, cseleztem. Örültek is a lányok, s kérték, hogy mindig így játsszak; de hát ez csak egyszer adatott meg. Úgyhogy egyre többször fordult elő, hogy át sem öltöztem tornaruhába. Ebben az évben két ízben is támadt kellemetlenségem abból, hogy nem tudtam, mi a betegségem. Egyszer tornaórán, mikor egy goromba modorú, fiatal srác tartotta az órát. Nem hitte el ugyanis, hogy én fel vagyok mentve felmentést ugyanis minden évben kaptam, csak magánszorgalomból tornáztam. S mikor bukfencezni kellett, arról se hitte el, hogy nekem nem szabad. Pedig bizonygatta barátnőm is, hogy engem műtöttek, de erre is csak azt mondta, hogy őt is műtötték, a gyomrát. A másik konfliktusba akkor keveredtem, amikor önkéntes alapon futóversenyre kellett menni. Becsöngetéskor aki jelentkezett rá, az leülhetett, a többieknek azonban állva kellett maradniuk, s nyomós okkal indokolniuk, hogy miért nem érnek rá. Nagy bajban voltam, nem tudtam, hogy mit mondjak. Hiszen ekkor már különórára sem jártam, csak hetente egyszer kézműves foglalkozásra egy ismerősünkhöz ehhez is lett volna kedvem, tehetségem; nagyon szerettem rajzolni, agyagozni, szőni. (Persze ekkor már nem komoly szándékkal tanultam ilyesmit, hiszen tudtam, tapasztaltam, hogy ügyetlen a kezem hozzá.) De ennek az órának az időpontja nem ütközött a versenyével. Mikor rám került a sor, nagy kínomban amilyen halkan csak tudtam, azt lódítottam, hogy azért nem tudok elmenni, mert ha futok, fáj a nyakam. Nem hallotta meg a válaszomat senki, a kérdező tanár sem, de szerencsére az osztályfőnököm, aki szintén jelen volt, segített rajtam: mondta, hogy én fel vagyok mentve testnevelésből. Ennél még kellemetlenebb volt aztán, hogy óra után a lányok közül többen odajöttek hozzám, s faggattak, hogy miért nem tudok elmenni. Én csak hebegtemhabogtam, dadogtam betegségről, műtétről, de ők csak gúnyosan nevettek, hitetlenkedtek, irigykedtek, mivel ők sem akartak futni. 18

Ez év virágvasárnapján a templomi énekkarosok közül engem is megválasztottak ruhás -nak. Ez azt jelentette, hogy nekünk négy énekkaros kislánynak az asszisztencia előtt kellett kivonulnunk, miközben a kórus ezt az antifónát énekelte: Jeruzsálem gyermeknépe leterítvén ruháit az útra... Az oltár elé érve pedig le kellett vegyük kék gallérunkat ez volt a kórustagok ruhája s le kellett terítenünk azokat a földre, hogy a pap majd végigmehessen rajta. Bár a lassú tempóban való járás ekkor még semmi nehézséget nem okozott, legszívesebben nem vállaltam volna el ezt a feladatot. S a főpróbán bekövetkezett, amitől féltem: ahogy ki akartam rántani a nyakamnál megkötött masnit, az összebogozódott! Nem tudtam idejében levenni a galléromat, s a karnagy, akivel próbáltunk, mérgesen rám szólt, hogy miért ökörködöm. Otthon aztán sírva fakadtam, hogy én nem akarom, nem tudom ezt megcsinálni! Végül kitaláltuk, hogy majd a húgom úgy köti meg a masnimat, hogy az egyik szára annyival lejjebb lógjon, mint a másik, hogy lássam, s így ki tudjam majd szépen nyitni. Ettől megnyugodtam. De vasárnap mégis ért még egy kellemetlen dolog evvel kapcsolatban, ugyanis mikor felöltöztünk, s felálltunk a kivonuláshoz, az egyik nagylány még egyszer végignézett rajtunk, hogy szépen vettük-e fel a gallért. S az én furcsa masnim persze rögtön feltűnt neki! Azonnal hozzám lépett, hogy rendesen bekösse, s közben viccelődve megjegyezte: Hogy lehet az, hogy valaki tizenkét éves létére nem tud felöltözni?! Én kitéptem magam kezei közül, és sírva szaladtam húgomhoz, hogy galléromat ismét kösse be a megbeszélt módon. A lány, aki nem akart semmi rosszat, értetlenül bámult utánam, de a karnagy a történtek után átlátta a helyzetet, és odaszólt neki: Hagyjad, mert nem tudja másként kinyitni! Aztán a tanulás, koncentrálás is egyre nehezebben ment, egyre több négyes, hármas csúszott be. Otthon is nehezebben ment, az iskolában sem vettem már olyan vidáman, aktívan részt az órákon. Bár szüleim elvittek, felvételiztettek a Patronába, nem vettek fel. (A később történtek után csak hálát adhatok ezért; talán soha nem találtam volna olyan szerető, megértő tanárokra, mint a Szent Margit Gimnáziumban.) Legkedvesebb időtöltésem az volt, hogy a nagyszobai fotelban üldögéltem és pityeregtem. Ha édesanya zongorázott, azt még jobban szerettem: a zenére mindig könnyű pityeregni. Mintha előre kisírtam volna magamat, hogy a borzalmas megpróbáltatásokat majd könnyebben el tudjam viselni. Emlékszem, mikor hatodik utáni nyáron elhatároztam, hogy a következő évben rendesebben fogok tanulni, még beosztást is készítettem. Honnan tudhattam volna, hogy mi vár rám, hogy az élet másként fog alakulni? 19

Ebben a három, viszonylagos egészségben töltött évben úgy éreztem magam az egészségesek között, mint kis templom a nagy dómok között. Gyakran reménykedve, hogy én is olyanná válok egyszer, mint ők. Ahogy Reményik írja egy versében: Reményik Sándor: Templomok Én csak kis fatornyú templom vagyok. Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő, A szellemóriások fénye rám ragyog. De szikra szunnyad bennem is: Erő. S bár irigykedve holtig bámulom A dómok súlyos, drága titkait, Az én szívem is álmok temploma, És Isten minden templomban lakik. / Simon András grafikája / 20