MÛHELY Virginia Woolf naplóiból és leveleibõl Szlukovényi Katalin bevezetõjével Su-la-ce: Feljegyzések Lin-csirõl Közreadja Sári László Alvaro Mutis: Karavánszeráj Bertók László, Csehy Zoltán, Debreczeny György, Jász Attila, Kácsor Zoltán, Németh Zoltán, Polgár Péter, Püspök Lívia, Szentirmai Mária 2011 3 és Tõzsér Árpád versei Deák László: Repkény Limpár Ildikó, Réti Attila és Szõcs Henriette prózája Karátson Endre: Jász Attila Hernádi Mária: A rejtett munkahipotézis Megjegyzések az ottliki Rr-hez Tolnay Imre: A hétköznapok természetrajza Szentgyörgyi József rajzaihoz Szentgyörgyi József rajzai
Tar ta lom VIRGINIA WOOLF naplóiból és leveleibõl SZLUKOVÉNYI KATALIN bevezetõje... 3 Részletek Virginia Woolf naplóiból és leveleibõl (Szlukovényi Katalin válogatása és fordítása)... 3 Biztosíthatlak, hogy egy tollpihével feldúlom a legszabadabb gondolkodót és a legvakmerõbb életimádót is bár a logikához tökfej vagyok. SU-LA-CE: Feljegyzések Lin-csirõl Közreadja Sári László... 10 Aki önmaga mestere, nem változik külsõ hatásra. Nem változtat rajta se jómód, se dicsõség, se nélkülözés, se romlás, se múlás, se világomlás. A méltóságunk nem engedi meg. Sõt, megköveteli, hogy a nagy bajban úgy viselkedj, mint aki ura az Idõnek. Ha a tiéd a Létezés, tiéd a Múlás, akkor tiéd az Idõ is. Legalábbis egy része. Saját Idõd van, Taj-jüan. ALVARO MUTIS: Karavánszeráj... 25 Van egy hivatás, amelynek fel kell készítenie a legsüketebb csatákra, a legkifinomultabb kiábrándulásokra. Csakhogy nõi hivatás ez, férfiaknak mindörökre tiltott. E hivatás gyakorlói mossák a mértéktelen és javíthatatlan szerelmesek szobrait, és olyan fogadalmi adományt ásnak el a lábuknál, amely idõvel elemészti a márványt és szétmarja a legmakacsabb fémet is. BERTÓK LÁSZLÓ: Mint a nyelv alá szorított kavics... 28 Ez már csak az ugyanolyan öreg... 28 JÁSZ ATTILA: Mozdulatlan... 29 Fészekben... 29 Rainermariáról kéne kritikát írnia... 30 CSEHY ZOLTÁN: Orfeo... 31 DEBRECZENY GYÖRGY: önmagát látja a vízben... 32 ha nem jutsz túl... 32 kiszabadulás a testbõl... 33 PÜSPÖK LÍVIA: Szégyen... 34 SZENTIRMAI MÁRIA: Sejtelem... 35 A napon szárított lepedõ... 35 Elmúlás... 35 KÁCSOR ZOLTÁN: Ezerkilencszázhetvennyolc... 36 Igéim... 36 POLGÁR PÉTER: a fekete fény embere... 37 egy költõ margójára... 37 NÉMETH ZOLTÁN: Torokhang... 38 Fejsze... 38 Kopoltyú... 38 TÕZSÉR ÁRPÁD: Nekrobagatellek... 39 Hajnal háromkor... 40 3
DEÁK LÁSZLÓ: Repkény... 41 LIMPÁR ILDIKÓ: Határ... 47 SZÕCS HENRIETTE: Feri (1965)... 49 RÉTI ATTILA: A Mutter... 52 KARÁTSON ENDRE: Jász Attila... 54 HERNÁDI MÁRIA: A rejtett munkahipotézis Megjegyzések az ottliki Rr-hez... 57 TOLNAY IMRE: A hétköznapok természetrajza Szentgyörgyi József rajzaihoz... 64 HORVÁTH IMRE: az öröklét feszeng a pillanatban (Bertók László: Pénteken vasárnap)... 65 UJLAKI CSILLA: Próba-halálok, próba-létek (Tõzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva. Válogatott versek)... 66 KOMÁLOVICS ZOLTÁN: Negyven felett az ég (Jász Attila: Alvó szalmakutyák avagy áldozati ének)... 69 KOLOZSI ORSOLYA: Futóhomok (Csehy Zoltán: Homokvihar)... 72 JUHÁSZ ATTILA: csak felmutat? (Zalán Tibor: Göncölszekér)... 74 SZALAI ZSOLT: Mindenség és szümpatheia (Szoboszlai-Kiss Katalin: Poszeidóniosz Töredékek és kommentár)... 76 KÉPEK: SZENTGYÖRGYI JÓZSEF rajzai 4
Virginia Woolf naplóiból és leveleibõl 1 Virginia Woolf (1882 1941) magántermészetû írásai épp annyira, bár részben persze más szempontból izgalmas szövegek, mint publikálásra szánt mûvei. A szakma és a szélesebb olvasóközönség érdeklõdését jelzi, hogy a naplójából férje, Leonard Woolf által szerkesztett válogatást (Egy író naplója, 1953) idõvel két teljességre törekvõ kiadás is követte. Az író összegyûjtött levelei hat kötetben, naplóinak immár csonkítatlan bejegyzései pedig öt kötetben jelentek meg. Mindkét sorozat nagy filológiai pontossággal és apparátussal, áttekinthetõen rendszerezve és kommentálva közli az alapos kutatómunka során elõkerült és feldolgozott dokumentumokat. Irodalomtörténeti érdekesség bár korántsem véletlen, hogy kiadójuk az a Hogarth Nyomda, amelyet 1917-ben Virginia és Leonard Woolf együtt alapított, s amely az angol modernizmus számos kiemelkedõ mûvének publikálásával szerzett hírnevet (Woolf több regénye mellett pl. T. S. Eliot Átokföldje címû, korszakos jelentõségû versciklusának elsõ brit kiadását is õk adták közre), és ma is tekintélyes intézményként mûködik. A magyar olvasók találkozhattak már a fenti forrásokból származó szemelvényekkel Bécsy Ágnes Virginia Woolf világa (1980) címû, remek monográfiájában. A könyv az Európa Kiadó irodalmi életmûveket és életutakat összekapcsolva bemutató sorozatának részeként, annak elveivel összhangban bõségesen idéz nemcsak Woolf szépirodalmi alkotásaiból és a vonatkozó szakirodalomból, hanem a fenti háttéranyagból is. Míg azonban Bécsy értelemszerûen inkább az érvelését alátámasztó, rövidebb részleteket emelt ki, a jelen válogatásban igyekszem hosszabb, összefüggõ darabokkal érzékeltetni Virginia Woolf elbûvölõ, ellentétes végleteket sajátosan elegyítõ stílusát. A szöveg bájosan csapong, egyszersmind fegyelmezetten szerkesztett; a szerzõ csípõsen ironikus, mégis mélységesen empatikus embertársaival; a születõ és alakuló angol modernizmus mára panteonba merevedett alakjait pedig sokszor éleslátó, sokszor saját elfogultságaival küszködõ, de mindenképp õszintén kíváncsi, eleven és a mai vélekedésektõl gyakran üdítõen eltérõ, egyéni módon ábrázolja. Átfogó képet nyilván csak kötetnyi terjedelemben lehetne adni errõl a sokrétû anyagról, így egy ilyen rövid válogatás szükségszerûen esetleges. A különbözõ korszakokból választott részleteket szándékom szerint az tartja össze, hogy Woolf mindegyikben máig elismert kortársaihoz való viszonyába enged némi bepillantást, illetve az õ munkásságuk kontextusában reflektál saját mûveire. Hangvételét nemcsak az a személyesség és humor teheti vonzóvá, amellyel T. S. Eliot, James Joyce, Katherine Mansfield, Sigmund Freud vagy az épp Virginia Woolf és családja köré szervezõdõ értelmiségi társaság, a Bloomsbury-kör kevéssé ismert aspektusait mutatja be. Ennél is fontosabbnak érzem azonban, hogy bár szellemesen és könyörtelenül kritikus magával és másokkal egyaránt, ha irodalomról van szó, a másik emberhez mindig maximális figyelemmel, megértéssel és jóindulattal fordul, amint ez az öngyilkossága elõtt több verzióban megírt búcsúlevelei közül a legutolsóból is kitûnik. SZLUKOVÉNYI KATALIN Napló, 1920. szeptember 19., vasárnap Eliotot csak egy emelet választja el tõlem. Most már semmi se tud kiborítani, ami férfi vagy nõ alakját ölti. Az a fura Eliotban, hogy a szeme élénk és fiatal, miközben az arckifejezése és a beszédmódja formális, szinte nehézkes. Egészen olyan, mint egy szobor arca nincs felsõ ajka; hatalmas; erõteljes; sápadt. És azok a mogyoróbarna szemek, mintha menekülnének a teste többi részétõl. Beszélgettünk Amerika, Ottoline, arisztokrácia, nyomtatás, Squire, Murry, kritika. És úgy viselkedtem, mint egy kis fontoskodó, beképzelt szamár jegyezte meg saját garsingtonbeli modorát illetõleg. Eltökélten az alattunk lévõ mondhatni fölényesebb nemzedékhez tartozik, bár ifjabb. 1 A fordítások az alábbi két kiadásból vett részleteken alapulnak: NICOLSON, Nigel, szerk.: The Letters of Virginia Woolf, Hogarth Press, London, 1970 1980. BELL, Anne Oliver, szerk.: The Diary of Virginia Woolf, Hogarth Press, London, 1977 1984. 5
Napló, 1920. szeptember 20., hétfõ Folytatva Eliotot, mintha tudományos megfigyelést végeznék tegnap mindjárt vacsora után elment. Fejlõdött pedig, ahogy telt a nap; nyíltabban nevetett; kedvesebb lett. L. 2, akinek a véleménye számít nekem ez ügyben, agyilag kiábrándítónak találta kevésbé erõteljesnek, mint amire számított; & kevésbé játékos szellemûnek. Én sikeresen a felszínen maradtam, bár egyszer-kétszer éreztem, hogy a víz alá merülök. Ezt úgy értem, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta többször elismételt megjegyzésemet, miszerint író vagyok, és ha félénkebb volnék, rég elsüllyedtem volna a személyét és a nézeteit is dominánsnak és felforgatónak éreztem. Következetes példánya a saját típusának, ami ellentétes a miénkkel. Sajnos az élõ írók közül Wyndham Lewist & Poundot csodálja. Joyce-ot is, de errõl lesz még szó. Tea után beszélgettünk (Mayorék látogatását elhalasztottam) az õ írásairól. Gyanítom, jó adag titkolt hiúság, sõt aggodalom van benne ezzel kapcsolatban. Szemére vetettem, hogy szándékosan eltitkolja a váltásait. Azt mondta, szükségtelen a magyarázat. Ha beleteszed, csak felhígítod a tényeket. Magyarázat nélkül kellene érezned. Másik vádam az volt, hogy gazdag & eredeti elmére van szükség a pszichológiailag értékes íráshoz. Azt állította, mindennél jobban érdeklik az emberek. Képtelen Wordsworth-ot olvasni, ha Wordsworth épp a természetrõl beszél. Neki a karikatúrához van gusztusa. Annak meghatározásánál azonban, hogy ezen mit is ért ( Nem a szatírára gondolok ), megfeneklettünk. Verses színmûvet akar írni, amelyben Sweeny négy alakja játssza a szerepeket. A Prufrock után némi személyes felfordulás térítette el eredeti hajlamaitól hogy Henry James stílusában fejlõdjön tovább. Most külsõ jegyeket igyekszik leírni. Joyce befelé figyel. Ulysses címû regénye egy ember életét 16 epizódban mutatja be, amelyek mindegyike (azt hiszem) egyetlen nap történik. Ez, már amennyit õ látott belõle, azt mondja, rendkívül briliáns. Talán ki kellene adnunk. Ulysses Joyce szerint a történelem legnagyszabásúbb szereplõje. Joyce maga jelentéktelen ember, vastag szemüveget hord, ránézésre kicsit olyan, mint Shaw, unalmas és önzõ, & teljesen magabiztos. Eliotról sokat lehetne mondani különféle aspektusokból például az okos emberekkel való kapcsolatteremtés nehézsége; és így tovább, vérszegénység, öntudat; de mégis, az elméje még nem tompult el vagy zavarodott össze. Pontos angolsággal szeretne írni; de olykor rajtakapja magát, hogy megbicsaklik; és ha bárki megkérdezné, tényleg azt gondolja-e, amit írt, igen gyakran nemmel kellene válaszolnia. Na most mindebben L. sokkal inkább kiigazodott, mint én; de nem nagyon bántam. Levél Jacques Raverat részére 1923. július 30. Hogarth Ház, Richmond (részlet) Kedves Jacques-om, két órája kaptam meg leveledet a tálcán az angol reggelimmel, a szalonnás tojással együtt, ahogy az dukál; és azonnal válaszolok is. Nem, nem, nem. Nem bántott meg semmi, amit mondtál; mind örömömre szolgált; és már rég írnom kellett volna, ha nem tartom magam ahhoz, hogy Jacques-nak szép, hosszú levelet fogok írni úgyhogy csak vártam a megfelelõ pillanatra a tömérdek sivár írnivaló kulimunka közben. Úgy tûnik, sosem azoknak írok, akiket szeretek. Jacques-hoz és Gwenhez jó lelkiállapot kell: míg na most ezt a részt kitöltheted azoknak a régi barátainknak a nevével, akiket ócska maradékkal is le lehet tudni. Már összecsomagoltunk, és holnap megyünk Sussexbe. Ez neked, aki még sosem láttad a Hogarth Nyomdát, semmit se mond. A kiválogatott és ládákba csomagolt könyveinkkel utazunk. Vedd hozzá a kutyát és a teknõst, amit tegnap vettünk a High Streeten két pénzért. A férjem figyelemreméltó szakértelemmel elnököl szegény ördög, megfizet ettem vele a szerencsétlen gikszert, hogy zsidónak született, most aztán intézheti az élet teljes ügymenetét. Ez a létezés átmenetiségének és az anyag valótlanságának érzését kelti föl bennem, ami roppant elõnyös és kényelmes. És szerinted mi valós? Gwennek volt errõl valami véleménye. Gwen egykor roppant dogmatikus nõ volt. Az õ fajtája, ó, jaj, már kihalóban. Biztosíthatlak, hogy egy tollpihével feldúlom a legszabadabb gondolkodót és a legvakmerõbb életimádót is bár a logikához tökfej vagyok. 2 Leonard Woolf 6
Errõl elég kurtán-furcsán (de bocsásd meg, ha régi barátod egy pindurkát célzatos) a vallási megújulás kérdése jut eszembe: amihez sokkal több közöd van, mint valaha is gyanítanád. Spanyolországból hazafelé egy hétig Párizsban maradtam, és ott találkoztam Hope Mirrleesszel és Jane Harrisonnal. Ez a derék idõs hölgy nagyon fehér, deres és elõkelõ a csipkekendõjében igen fölkeltette az érdeklõdésemet; részben a kifinomult agnosztikus gondolkodásmódjával, részben pedig a megjelenésével. Ó, jaj mondta, ön és a nõvére és talán még Lytton Strachey az egyetlenek az ifjabb nemzedékbõl, akiket tisztelek. Csak önök viszik tovább a mi idõnk hagyományait. (Ez Fredegond szerencsétlen átpártolására vonatkozott: mise; gyónás; feloldozás; és az összes többi.) Ezerszám élnek köztünk Darwinok válaszoltam, hogy felvidítsam. Darwinok ezerszám! sikoltott föl, két kesztyûs kezét összecsapva, és szemét az égre emelve. A Darwinok a legsötétebb hitszegõk mind közül! Ezzel a névvel! panaszkodott, ezzel az örökséggel! A nagyszerû múltbéli teljesítményekkel! Remélhetõleg érdeklõdtem a mi Gwenünk biztonságban van. A mi Gwenünk válaszolta amióta csak megszületett, minden vasárnap eljár a templomba (ha nem is misére, legalább a templomba). A házassága, persze, megártott a fejének. Jacques, sajnálatos módon, francia. A fiatal franciákon a katolicizmus újabb hulláma söpör végig. A gyerekeiket megkeresztelték; a.... Itt a szavába vágtam. Jóisten nyögtem föl, soha többé nem állok velük szóba! Sõt, épp most írtam abba a háztartásba egy hetyke, frivol, ateista levelet, amely pont úrfelmutatáskor fog odaérni; leköpnek, kitaszítanak a szívükbõl és ekképp, röviden, a vallás újabb csodát hajtott végre, és tönkretett egy barátságot, amely, meggyõzõdésem szerint, még anyánk méhében kezdõdött. Ettõl a szónoklattól mindjárt magamba is roskadtam, mint egy lapát salak. Következõ héten érkezett meg a leveled, amitõl kimondhatatlanul megkönnyebbültem. Gwen harcos ateista; a világ megújult; szilárd a föld a talpam alatt. Azonnal értesítettem is a kedves, idõs Jane-t, aki, némiképp következetlenül, azt válaszolta: Hál istennek. De komolyra fordítva a szót (és el kell ismernem, a fentieket némiképp kiszíneztem), gyászos ügy ez a vallási újjászületés. Szegény Middleton Murry 3 épp most tért meg, amitõl a Bantam az Adelphi 4 elég ocsmány lett; örülnék, hogyha havonta beszereznéd és reflektálnál rá. Én túl elfogult vagyok ahhoz, hogy korrekt véleményem legyen róla. Irodalomként értéktelennek látom (csak hát az erõs szavak nem helyénvalók): szerintem középszerû. Ihletõ szelleme kenetes és képmutató; Isten a szeretet, amibe per- 3 John Middleton Murry, Katherine Mansfield egykori férje, ekkor már özvegye. 4 Folyóirat, amelyet John Middleton Murry alapított 1923-ban. 7
sze belefér a bolhacsípés, némi bosszúság és kereskedelmi svindli; dühítene, ha nem lenne olyan puha és bizonytalan, hogy egy kiadós utálkozás is kár belé. A barátaim zöme helyteleníti. Egyedül Ka tetszését nyerte el, aki szokás szerint kivétel. De Murry-ék története hosszú és bonyolult, és annyit nyaggatnak háztartási ügyekkel, hogy talán abba kellene hagynom. Leonard: Jött egy ember az írógépboltból. Nem kellene elszaladnunk, és vennünk egy újat? Szakács: Azt hiszem, jobb, ha holnap készítem el a pitét. Hétfõn sose megbízható a hús. Virginia: Ha Maynardékhoz megyünk, magammal kellene vinnem a rózsaszín ruhámat. Leonard: Nos, nem hozhatod a rózsaszín ruhádat, mivel a csomagokat már elvitték. Virginia: Elvitték? Úristen! Elvitték? Leonard: Már mondtam neked hússzor, hogy tizenegykor elviszik. Mindkét Murryt ismertem. Kérlek, olvasd el Katherine munkáit, és mondd el, mi a véleményed! Az az elméletem, hogy miközben a saját nemzedékében nem volt senki nála csodálatosabban érzékeny, úgyhogy gyakorlatilag képes lenne reprodukálni például ezt a szobát, a léggyel, a faliórával, a kutyával és a teknõssel, ha arra volna szükség, viszont ami az életet illeti, harmatgyenge volt, sótlan, és ha az eszét kellett használnia, sokkal közhelyesebb. Azaz képtelen volt a hõseit bármiféle gondolattal vagy érzéssel vagy bonyodalommal felruházni anélkül, hogy nehézkessé ne válna ott, ahol komoly, vagy szentimentálissá ott, ahol együttérzõ. Az elsõ novellája, amit kiadtunk, a Prelûd (Prelude) színtiszta megfigyelésbõl állt, és így kitûnõ darab. A legutóbbit nem tudtam elolvasni. De lehet, hogy az elõítélet mûködik bennem. Drága Ottoline, Levél Lady Ottoline Morrell részére 1928. október 15. Tavistock tér 52. nos, mi a kritika? Nagyon szép dolog mennyeinek, jótékonynak és csábítónak lenni, de biztos vagyok benne, hogy van stikában egy darazsad, ami majd megcsíp vajon mikor? Az egész életemet feldúlta, hogy kétszer Cambridge-be kell mennem elõadást tartani. Amikor annak vége, valamikor jövõ héten, remélem, kapok egy csésze teát és egy kis mérget. Mindenesetre elismerem, igen örültem, hogy tetszett az Orlando. Ugyanakkor Katherine Mansfield leveleit olvasom, és lesújtanak. Milyen pazarlás és milyen nyomorult ügy a szegénysége, a betegsége azt sem fogtam föl, milyen tehetséges. És most már soha de érted, mire gondolok. Nem is tudtam, hogy ilyen közel állt hozzád. Jobban vagy? Tényleg jobban? Philip esernyõje nálam maradt. Sok, sok köszönet, Virginia Napló, 1929. június 23., vasárnap (részletek) Nagyon meleg nap volt, kocsival mentünk Worthingba meglátogatni L. édesanyját, kapart a torkom. Másnap reggel fájt a fejem. Így aztán máig Rodmellben maradtunk. Rodmellben elolvastam Az egyszerû olvasót (Common Reader); ez nagyon fontos muszáj megtanulnom tömörebben írni. Fõleg az általános gondolatokat megfogalmazó eszszékben, mint a legutóbbi is (A kortárs szemével; How it Strikes a Contemporary), elborzasztott a saját szószátyárságom. Ennek részben az az oka, hogy nem tervezek elõre; részben pedig az, hogy a stílusomat úgy alakítom, hogy minél több jelentésmorzsát befogadjon. De az eredmény csupa hebegés & szétszórtság & kifulladás, amit gyûlölök. Muszáj nagyon gondosan kijavítani a Saját szobát, mielõtt nyomdába megy. És már bele is 8
pottyantam melankóliám irdatlan tavába. Úristen, milyen mély! Született melankolikus vagyok! Kizárólag a munka tart felszínen. Megjegyzés nyárra: több munkát kell elvállalnom, mint amennyivel elbírok. (Megjegyzés, augusztus 31. Ezt a fogadalmat megtartottam.) Én nem, nem tudom, ez mibõl fakad. Alighogy abbahagyom a munkát, azonnal úgy érzem, hogy süllyedek lefelé, lefelé. És mint általában, úgy érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedve el fogok jutni az igazsághoz. Ez az egyetlen enyhítõ körülmény; valamiféle nemesség. Ünnepélyesség. Szembe kell néznem a ténnyel, hogy nincs semmi egyikünk számára sem. A munka, az olvasás, az írás mind álca; éppígy az emberekhez való viszony. Igen, még gyermeket vállalni is hasztalan lenne. Race Course-nál bementünk a bükkösbe. Szeretem ezeket az erdõket; & a lombok egymásra zúduló áradatát; oly sekély a napfényben; s aztán az árnyékban oly mély. És szeretem a bonyolult levélcsipkével borított bükkágakat; mint megannyi kar; & a fatörzseket, melyek mintha egy templom kõoszlopai volnának. Mindazonáltal kezdem egész világosan látni a Pilléket 5, vagy legalábbis összességében, ez vigasztal. Azt hiszem, valahogy így fog kezdõdni: hajnal; kagylók a parton; nem tudom a kakas & a fülemüle hangjai; & aztán a hosszú asztal körül az összes gyerek tanórák. A kezdet. Nos, mindenféle figurának kell ott lennie. És akkor az, aki az asztalnál ül, bármely pillanatban bármelyiküket elõhívhatja; ebbõl az emberbõl megteremtheti a hangulatot; elmondhat egy történetet; pl. kutyákról vagy dajkákról; vagy valami gyerekes kalandot; minden legyen nagyon Ezeregyéjszaka-szerû; & így tovább: ez lesz a Gyerekkor; de nem szabad, hogy az én gyerekkorom legyen; & csónakok a tavon; gyerekérzések; valótlanság; a dolgok furcsa arányai. Azután egy másik személyt vagy figurát kell kiválasztani. A valótlan világnak mind eköré kell szervezõdnie a fantomhullámok köré. Be kell jöjjön a Pille: egyetlen gyönyörû pille. Kell egy növekedõ virág is. Hogy is ne hallaná az ember végig a hullámokat? Vagy a tanyasi udvar zaját? Valami furcsa, irreleváns zajt. Lehet, hogy van egy könyve egy könyv, amibe beleolvashat egy másik, amibe írhat régi levelek. Kora reggeli fény de ehhez nem muszáj ragaszkodni; mert nagyon el kell szabadulni a valóságtól. Mégis mindennek pontosan arra kell vonatkoznia. Nos, mindez persze a valódi élet ; & a semmi csak ennek hiányában jelenik meg. Ezt az elõzõ félórában feltétlenül bebizonyítottam. Minden zölddé & élénkké válik bennem, amikor a Pillékre gondolok. Kedves Logan, Levél Logan Pearsall Smith részére 1932. november 6. Tavistock tér 52. ne riasszon meg, a te szavaidat idézve, a gondolat, hogy olajágat kínálok. És elnézésedet kérem, amiért géppel írok, de a kézírásom hosszabb szöveg esetén túl olvashatatlan. Pillanatnyilag a heverõmhöz kötötten milyen találó volt utalásod a szívspecialistára! a leveleden tûnõdtem, melynek bizonyos aspektusai rendkívül érdekesek számomra; úgyhogy nem bírom megállni, hogy írjak, bár félek, terjengõsre sikerül, de hát elég kimerült vagyok. Egyetértek veled, hogy az ember csodálhat egy társaságot vagy csoportot, egyúttal mégis kaján késztetést érezhet rá, hogy kinevesse õket. Nem vagyok-e éppoly vétkes, mint te? Csak persze én Chelsean nevetek, míg te Bloomsburyn. És éppoly nagy bennem a csodálat és tisztelet Chelsea iránt, mint benned Bloomsbury iránt tulajdonképpen nem látom semmi okát, mért is kedvelnéd inkább Bloomsburyt, ahogy azt sejteni engedted de jaj, oly gyakran érted ironikusan, amit mondasz. Magam is mindig úgy gondoltam, és gyakran említettem is (megint téged idézve), nagy bosszúságára olyan embereknek, mint Lady Desborough és Mrs. Keppel (tudod, mily nagyszerû hölgyek õk), akik néha Chelseat csúfolják hogy véleményem szerint rengeteg elbûvölõ ember és briliáns gyûlés van ott. Hogy lehetne másképp? Rajtad kívül elég Desmondot, Maurice Baringot, Ethel Sandsot, Bob és Hilda Trevelyant, Mr. Connollyt vagy Mrs. Hammersleyt említenem, és a tetejébe ott van még Sibyl Colfax is. Hogy is helyezhetsz minket, akárcsak 5 A hullámok eredetileg tervezett címe. 9
udvariasságból is, magatok fölé? Bizonyára nem teszed. Csak vicceltél. De akárhogy imádom is Chelseat, önként beismerem, hogy gúnyolódtam rajtatok, mivel a gúnyolódás a kedvenc hobbim, éppúgy, ahogy a tiéd. És a tieidért cserébe magam is kitaláltam egy-két történetet rólatok. Eddig a pontig nincs sok különbség köztünk. Most jön az érdekes eltérés. Évek óta ismerem Chelseat. Évek óta invitálnak teára és vacsorára, és évek óta invitálom õket teára és vacsorára. Azután rájöttem, hogy a hátam mögött kinevetnek engem és a barátaimat; és rájöttem, hogy a hátuk mögött kinevetem õket és a barátaikat. Úgyhogy többé nem hívtam meg õket; és többé nem fogadtam el a meghívásaikat. Nem azért, mert jó a szívem egyszerûen unalmasnak, meddõnek, eredménytelennek és érdektelennek tûnt számomra az efféle társas érintkezés. Azt viszont érdekesnek találom, hogy te, aki, amennyire meg tudom ítélni, ugyanabban a cipõben jársz, mint én, mégis vetted a fáradságot, hogy írj nekem, és azt mondd: talán ellenségek vagyunk?... Úgy emlékszem, legutóbb, mikor fölvetettem, hogy meglátogatnálak, mást se kaptam, csak egy fagyos választ. Vagy talán nem is válaszoltál? írod, arra utalva de ismétlem magam, ilyen ironikus elme esetén igen óvatosnak kell lennünk, ha nem akarunk túlzásokba esni, mégis, efféle szavak, nekem úgy tûnik, arra utalnak, hogy tulajdonképpen szeretnél eljönni hozzám. Igen, visszatérve elsõ leveledre, szó szerint ezt mondod: Gyakran sajnálom, hogy soha nem találkozunk. Na most akkor ez igaz, vagy ironikus? És hogy élvezheted a találkozásainkat, ha nevetsz rajtam és a barátaimon a hátunk mögött? Ez csak néhány mutatóba azok közül a kérdések közül, amiken itt fektemben eltûnõdtem. És ekképp tûnõdve arra jutottam, hogy igazad lehet legalábbis bizonyos fokig. Tényleg, miért ne találkozhatna Chelsea és Bloomsbury, és nevethetnék ki egymást szemtõl szemben, és mért ne élvezhetnék egészen õszintén egymás társaságát? Nekem úgy tûnik, érdemes megpróbálni. Persze azt is mondod: a kritikusok zokon veszik a kritikát, a gúnyolódók a gúnyt. De valóban így van-e, akkor is, ha szemtõl szembe történik? Bizonyára mindkét oldal óriási elõnyére válna, ha ezt tennénk. Szégyellem magamat most, hogy látom: mindezt anélkül írtam meg, hogy egyetlen aforizmát is kiötlöttem vagy idéztem volna. Milyen pompás kis galaxisról Fulke Grevilltõl? származnak a tieid a leveled végén. Átkutattam az agyamat, hogy találjak egyet zárásképp; de megkönnyebbüléssel hivatkozhatom tekintélyedre, hogy egyetlen nõ sem volt soha szeretõje e kifinomult mûvészetnek (George Eliotot kivéve). Legyen így, meghagyom az aforizmákat a te nemednek. A szurkálódással ismét téged idézve: hogy ezzel a szurkálódással zárjam levelemet az a gondom, hogy akár a kor, akár a megszokás tehet róla, mindenesetre csaknem érzéketlenné váltam rá. Ha veled más a helyzet (és ez igen kevéssé újság), jóval erõsebbet kell szúrnod. És megígérem, ha meglátogatsz, feltúrom az öltözõasztalkám fiókját, hogy találjak néhány tût magam is. Biztos nem hangoztatod majd, hogy a szurkálódás kizárólag a férfiak mûvészete. Hát, hogy még egyszer téged idézzelek, ezzel abba is kell hagynom; gyere, és nevess rajtam, a munkámon és a barátaimon velem szemtõl szembe, és én ugyanígy teszek veled. Nem kétséges, hogy mindkettõnk hasznára lesz. Pillanatnyilag nem szabad túl sok szórakoztatót mûvelnem, de két vagy három héten belül örömmel látlak a fentebb, félek, kissé kuszán vázolt feltételekkel. Õszinte híved, Virginia Woolf Ui. Átolvasva látom, hogy a vakondtúrásból idõközben hegy lett de a vakondtúrás a te mûved. Napló, 1939. január 29., vasárnap Igen, Barcelona elesett: Hitler beszédet mond holnap; kezdõdik a következõ jelmezes próba: az utóbbi három napban találkoztam Marie Stopes-szal, Polignac hercegnõjével, Philippel & Pippinnel & Dr. Freuddal; továbbá nálunk vacsorázott Tom, & elmentem Stephen estélyére. Dr. Freud egy nárciszt adott nekem. A nagy könyvtárban ült, ahol hatalmas, aggályosan rendben tartott, fényes asztalon kis szobrok álltak. Szeretjük a széken ülõ pácienseket. Összeaszott, félresiklott, nagyon öreg ember egy majom világos szemével; bénult, görcsös mozdulatok; határozatlan de éber. Hitlerrõl. Beletelik egy generációba, míg 10
kipucolódik a méreg. A könyveirõl. Hírnév? Inkább hírhedett voltam, mint híres; Elsõ könyve 50 fontot se hozott. Nehéz beszélgetés. Interjú. A lánya és Martin segített. Hatalmas potencia, úgy értem, egy régi tûz, ami most pislákol. Mikor indultunk, felvetette: mit fognak csinálni Önök? Az angolok háborút. Napló, 1939. január 30., hétfõ Freud azt mondta: Rosszabb lett volna, ha nem nyerték volna meg a háborút. Mondtam, hogy gyakran bûntudatunk volt ha veszítünk, talán Hitler sincs. Nem, felelte, nagy nyomatékkal; Hitler végtelenül rosszabb lett volna. Három hónapig fontolgatták, hogy elmennek; 24 óra alatt döntöttek. Igen felkapta a fejét, mikor L. megemlítette azt az esetet, amelyben egy bíró arra ítélte a bûnöst, hogy olvasson el 20 könyvet Freudtól. Adrian azt mondja, hogy Bonaparte hercegnõ Freudék rendelkezésére bocsátotta jókora, csöndes, biztonságos hampsteadi kúriáját. De nem érezzük magunkat olyan jól, mint a bécsi lakásunkban mondta Anna. 6 Valamiféle feszültség: az összes menekült olyan, mint a sirály, aki a csõrével elérhetõ morzsák után kapdos. Martin & a regénye; Anna a könyvrõl. Bennünk is a jótékonykodók feszültsége. Adrian estélye változatos & kétségkívül sikeres. A fiatalok háromig táncoltak. Bobo vörös bársonyban, Tom Lytton-szakállasan, kiugró, barna szemekkel; Janice nagy orrot viselt; Clive túlpörögve táncolt Bobóval, elbékítve az egykori viszályt. Duncan mint szõke francia herceg; Anna szinte meztelen, nagyon elõkelõ, vonzó, távolságtartó, tüzes; Richard urbánus & kifürkészhetetlen, mindig van nála egy Cecil; David a csütörtökön megjelenõ könyvérõl csacsog (Az ifjú Melbourne; The Young Melbourne): támadják, kedvelik, nem kedvelik; elutasította az USA & Book Society & C.. És a szokásos, hullámokon bukdácsoló dugók tökfejek, akik remélik, hogy kapcsolatot teremtenek valakivel vagy valamivel, & közelednek, & elhajtják õket, & és aztán ráakaszkodnak valakire: Portia Holman, Enfieldék. Valamiféle szabadosság, ami abból fakad, hogy maszkot viselnek, becsíptek, és levetkezték megszokott énjüket. Tom terjeszkedik és sürgölõdik a világításban, valahogy úgy, ahogy én. Tegnap éjjel bejelentették Yeats halálát. Az a hosszúkás állkapcsú költõ, akivel legutóbb Ottoline-nál találkoztam. Dotty le fog esni a magas lóról, de igyekszem inkább együttérzéssel, mintsem szatirikusan gondolni erre. És mind tûkön ülve várjuk Hitler beszédét. Drágám, Levél Leonard Woolf részére 1941. március 28. Monk Ház, Rodmell, Sussex el akarom mondani neked, hogy teljesen boldoggá tettél. Senki sem tehetett volna többet, mint amit te tettél. Kérlek, hidd el ezt. De tudom, hogy sosem jutok ezen túl: és elvesztegetem az életedet. Ebben az õrületben. Semmi nem tud meggyõzni, bárki mondja is. Dolgozhatsz majd, és sokkal jobb lesz neked nélkülem. Látod, most se tudok egyenesen írni, ami jelzi, hogy igazam van. Csak azt akarom mondani, hogy a betegségem elõtt tökéletesen boldogok voltunk. És ez mind neked köszönhetõ. Senki sem lehetett volna olyan jó, mint te voltál, a legelsõ naptól mostanáig. Ezt mindenki tudja. V. Roger Mauronéknak szóló leveleit megtalálod az íróasztal fiókjában Lodge-ban. Megsemmisítenéd a papírjaimat? Szlukovényi Katalin válogatása és fordítása 6 Sigmund Freud lánya, Anna Freud, gyermekpszichológus; a család a nácik elõl menekült Nagy-Britanniába. 11
SU-LA-CE Fel jegy zé sek Lin-csirõl Közread ja Sá ri Lász ló 45. Ling szerzetestársunk egy nap váratlanul bejelentette, hogy nincs szüksége mesterre, tanításra, reggeli beszélgetésekre, nélkülünk is eléri a túlparti tudást. Ezentúl a saját útját járja. És mit teszel a túlparti tudásért, Ling szerzetes? kérdezte tõle Lin-csi. Semmit felelte Ling. Nem kell érte tenni semmit a világon. Ne mondd! És miféle tudás lesz az, Ling? A legvalódibb tudás lesz, apát. Nem mások kétséges tudása, mint a könyveké. Nem érdekel, amit a képzelet szavakból teremtett. Nem hiszek az írásoknak. Nem kellenek! Ugye, érted? Értelek, Ling. Látni akarod a meztelen létet, és a nyelv elfedi elõled. Lin-csinek tetszett az ifjú Ling elhatározása. Õ maga is gyakorta átkozta a nyelv, a rejtélyes takaró tökéletlenségét, máskor lelkesen dicsérte szépségét. Na és, mit kezdesz a túlparti tudással, ha megszerezted? kérdezte érdeklõdve. A szavak hínárja lehúzza a tudást a sárba. Majd jelképesen szólok róla nektek, földieknek. Költõsen, de más költõknek világosan, ne aggódjatok! Akinek van útja oda, érteni fogja. Akinek nincs, ne is sejtse, milyen a lélek túlvilági útja szólt Ling, s mintha máris a túlsó part fürkészésére indult volna, elvonult a cellájába. Becsületére legyen mondva, ettõl fogva valóban nem csûrte-csavarta a szót. Ott volt velünk mindenütt, kint a kertben, bent a csarnokban, de jóformán meg se szólalt. Ahogy mondta: nem a könyvekre, mások tudására, a tökéletlen szavakra bízta magát. Leginkább a kerti ciprusok között és a folyóparton kószált, útjain mindent alaposan megbámult, megvizsgált. A füvet, a bokrokat, a fákat, ezek minden lakóját, a folyó vizének áramlását, a hegyek vonulatát, fent az égi fényeket, a Hold csónakját. Kereste a létezésben a szabályt. Kereste a létezés túlsó partra vezetõ útját. Innensõ és túlsó nem szétválasztható. Nem különbözõ. Itt kell lennie a túlsónak az innensõben, és a túlsó világban is ott lesz az innensõ. Ám a közös jegyek innen a földi világból nem látszanak. Ezért képzelõdnek szabadon az írástudók, ezért hizlalják könyvtárainkat a fikciók. Én együtt akarom látni mindkettõt. Egyszerre kérem a sötétet és a fényt, a tudást és a nemtudást, a magasságot és a mélységet, a mérhetõt és a mérhetetlent, az életet és a halált. Másféle törekvésnek nem látom értelmét vallotta még egy nyáresti órán a Hold sarlója alatt Lin-csinek, azután már senki nem hallotta a szavát. Majd eljött az idõ, amikor nem is láttuk többé. Úgy tûnt el a kolostorból, ahogy a madár röppen föl a fészkébõl. Szabad járása volt a világok közt. Nem szólítottuk, még csak nem is emlegettük, de sokat gondoltunk rá. És õ is gondolt miránk. Ahogy ígérte, hamarosan beszámolt az utazásáról. Az apát tolmácsolta üzenetét. A szellem forrása odaát van. Rajta kívül nincs tudás. Hol semmi változás, ott kezdõdik a valóság. Végesbõl a végtelenbe hasztalan kínlódás, hamis buzgóság. Kialszik a látomás. Mindannyian megrendülten hallgattuk Ling versezetét. Azután önkéntelenül Lin-csi felé fordultunk. Toporgott, ráncolta a homlokát, köszörülgette a torkát. Majd azt mondta: Túl nagy volt benne az elszánás. Hajszolta a tudást. Mindazonáltal célhoz ért... Ez történt Ling szerzetestársunkkal, miután Lin-csi kolostorában elhatározta, hogy a maga erejébõl szerzi meg a túlparti tudást. Én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem történetét. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. 12
Kommentár: Egyszerre kérem a sötétet és a fényt, a tudást és a nemtudást, a magasságot és a mélységet, a mérhetõt és a mérhetetlent, az életet és a halált. Másféle törekvésnek nem látom értelmét. Végül úgyis miénk lesz mind. Nem kell annyira sietni. Hamis buzgóság. 46. Szerzetesek! Két társunkat is elragadta a szenvedély örvénye. Nem volt erejük szembeszállni a bennük támadt tudásvággyal. Tao-vu egykor az írások labirintusába veszett, Lingnek saját elméje állított csapdát. Lám, a tudás akarása halálos vállalkozás. Óvakodjatok! kezdte egy reggel tanítását Lin-csi apát. Majd így folytatta: Minden rólunk való tudás elérhetetlen. A nem rólunk való pedig haszontalanság. Ne is próbálkozzatok! Rászed bennünket mindkét világ. A jelenségek arca innen és túl: tízezerszer milliárd. Elénk tûnnek, majd ellibbennek, aztán más alakban újból megmutatják magukat, mielõtt szertefoszlanának ismét. Mire észbe kapunk, köddé válik minden felismerés. Akár a látomás. Bujkál, játszik velünk a valóság. Felismeri az ember szándékát. Gyûlöli fürkészõ közeledését, tudja, hogy a róla szerzett tudásból igát rak rá. Képzelt tudása igáját. Vallomásra kényszeríti az anyagot, és ebbõl ítéli meg a teljesség szellemét. Törvényt alkot a semmibõl, általa gyakorolja a hatalmát. Ezért utálja az embert az egész emberen kívüli világ. Csendes esküvéssel fordul ellene, úgy tesz, mintha elfogadná a fölényét. De aztán foglyul ejti, és bosszút áll. Hagyjátok békén! Hányszor mondtam már?! Nem ismeritek a mindenség természetét. Sem az okosságát, sem az erejét. Mindkettõ a tiétek fölött áll. Szabályai erõsebbek, mint az acél. Tudjátok, hogy nincs utatok hozzá. Ne hajózzatok messzire! Maradjatok a partok közelében! Csak az ismeri föl a jó szelet, aki tudja, merre visz az útja. Így mondták ezt a régiek. Így szólt hozzánk egy nap Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Törvényt alkot a semmibõl, általa gyakorolja a hatalmát. Ezért utálja az embert az egész emberen kívüli világ. Túl sokat akar. Pedig megtenné az elég. Nem kaphat minden hajó jó szelet. Így mondták ezt a régiek. 47. Mit gondoltok, hívek? Hogyan képes megõrizni ismeretlenségét a valóság? tette fel egy reggel a Keleti Csarnokban a kérdést Lin-csi, és máris válaszolt rá. Úgy, hogy átváltozik. Alakot vált. Tapasztaltátok már, ugye? Így viselkedik minden. Az anyag, a lények, a jelenségek. Ilyen a kicsi és a nagy, a jó és a rossz, a szép és a rút, a külsõ és a belsõ, a közeli és a távoli, az élet és a halál. Akárhányszor nézel rá, mindig minden más alakban mutatja magát. És akárhányan nézik mások, azoknak is más és más. Ezért aztán végtelen a valóságok száma, szerzetesek. Végtelen, azaz nincs egy se. Gondoltátok volna? kérdezett megint Lin-csi, de aztán hallgatott. Se kettõsség, se egység? kérdezett vissza óvatosan Fa-jün. Csak egyetlen pillanatra van minden. Egyetlen pillanatra mindegyikünknek. Az sem más, mint közöttünk a viszony. Kétszer már nem ugyanaz. Ezért nem lehet megismerni a valóságot, szerzetesek. Nem engedi magát. Csak egyes tulajdonságait láthatjuk meg. De önmagukban még azok sem léteznek. Egyik sem. Csupán a velünk teremtett kapcsolataikban jönnek létre. Azután eltûnnek, talán örökre. Ám ez nem baj, egyáltalán. Mert az ember is csak kapcsolataiban formálódik meg. Egész léte pusztán az, amiben él. 13
Így szólt egy nap Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Az ember is csak kapcsolataiban formálódik meg. Egész léte pusztán az, amiben él. Mert kell, hogy mutassa magát. Kell, hogy lássák. 48. Mondd, apát! Mivé lesz végül az örökké változó valóság? Merre tart a változás? kérdezte egy reggel Fa-jün szerzetestársunk Lin-csit, s buzgó óhajtással tekintett rá. Ide figyelj, Fa-jün szerzetes! Mielõtt magas értelmet és nemes célt tulajdonítanál a változásokat mozgató erõnek, jobb, ha tisztán látod: semmilyen változásnak se célja, se értelme nem volt még soha. Ne gondold hát, hogy okos, jó szél dagasztja hajód vitorláit. Ne gondold, hogy a szelek Boldogságország partjai felé fújnak. Nincs gondoskodó értelem, mely ezt tehetné veled. Ne is képzelõdj róla! vágta rá a kérdésre a választ Lin-csi, szinte mérgesen. Talán úgy gondolta, Fa-jün túl nagy bizalmat táplál a Sors iránt, rá akarja bízni magát a gondjaira. A változásokat nem felsõbb megfontolás irányítja folytatta máris. Az embereket szilaj nyugtalanság mozgatja csupán, más érzõ lényeket megmaradásuk egyetlen szabálya. A jelenségeket pedig a zabolátlan szeszély villantja elénk. Keletkezés, átváltozások, múlás, mind ily módokban mutatja meg magát. Értelem, haladás, cél, gondoskodás nem jellemzi a folyamatokat. Amit létrehoz az egyik változás, máris lerombolja a következõ. És így tovább. A létezés vak burjánzása elsöpri útjából a létezõt. Az építõ szembefordul önnön magával. Ez a legteljesebb értelmetlenség, híveim! Ne bízzátok hát magatokat a változások mozgatójára. De ne is forduljatok erejével szembe. Ha tudtok, térjetek ki pusztításai elõl, ám fölíveléseiben tartsatok vele. Vagy álljatok félre, s szemléljétek munkálkodását elragadtatva. Ez a gigantikus értelmetlenség, szerzetesek, a legnagyobb csoda. Szemlélése a legértelmesebb emberi munka szögezte le végül az apát, s leült elmélkedõ zsámolyára. Fa-jün se szólt egy szót se, mi se. Ez történt egyszer Lin-csi apát kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Ez a gigantikus értelmetlenség, szerzetesek, a legnagyobb csoda. Szemlélése a legértelmesebb emberi munka. Ott keresni az értelmet, ahol semmi nyoma. Aláásni az ész tekintélyét, lerombolni minden szellemi épületet. Összezúzni a büszkeséget. Ez volt Lin-csi kedvelt játéka. Ült elmélkedõ zsámolyán, és dörzsölte a tenyerét. Vele szemben, odakint az egész világ. 49. Fa-jün szerzetestársunk igen jó tanítványa volt Lin-csinek. Örökké a mindenség természetét fürkészte. Az értelmetlenség elragadtatott szemlélése a legértelmesebb emberi munka állította Lin-csi. Fa-jün megvalósította az ideális emberi tevékenységet. Azt tanítottad, apát, hogy semmilyen változásnak se célja, se értelme nem volt soha. És nem is lesz. Nincs örök és változatlan értelem, mely a világot irányítja. Valami mégis irányítja. Mi a változások mozgatója? És mi okból tartja mozgásban az egész létezõ világot? kérdezte egyik reggel az apáttól Fa-jün szerzetes. Lin-csi tett néhány lépést a csarnokban, majd megállt. Kicsit még hallgatott, aztán belefogott egy történetbe. Az ifjú Lin-csi egykor Csangan városában kószált. Amikor a Vadludak Kis Pagodája elé érkezett, felnézett égbe nyúló tetejére, és úgy döntött, hogy felmászik a pagoda legfelsõ emeletére. Mindig csodálta az épület karcsúságát, magasságát, de a városnak ebben a részében addig még nem járt. Lent a folyvást bolygó létvilág káprázat csak, tûnõ délibáb 14
ötlött eszébe Buddha követõinek tanítása a földi világról, amikor letekintett a pagoda tizenötödik emeletérõl. Alatta némán terült el a Hosszú Nyugalom óriás városa. A folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá. Amott a tó vizén kicsiny kép az odafönn tündöklõ nagy Ég. Lent hamis rajzolat a való, puha ürességbe illanó idézte elméjébe a Tanítás verseinek egy másik strófáját. Mintha a város csak azért épült volna, és csak azért élne, hogy szemléltesse az írást. Odalent örökös a mozgás, a változás. A létezés folyamában egyetlen pillanat sem ismétli magát. Az érzõk családjának minden lénye minden pillanatban más és más. Az a kocsis, az a bivaly, a kertben a virág. És épp így változnak örökké a nem érzõk is. A kõ, a homok, az érc, a víz, a levegõ. A város, az utca, a ház, a kémény, a tetõ. Amit mutatnak magukból, mire megérintem õket, már nem is való. Mi hát a való? tûnõdött a várost bámulva a toronyból. 15
Ezeket a gondolatokat a vadludak másik pagodája körül terpeszkedõ Jóságos Kegy kolostorának könyvtárában olvasta, és igaznak érezte õket. De mi hát a való? Ennél a kérdésnél az írások is mindig elakadtak. Lin-csinek azonban tudnia kellett a választ. Nem akarta úgy berendezni az életét, hogy mire elkészül vele, minden szereplõ megváltozik. Az érzõk, a nem érzõk, és közben õ maga is. Tartós, jó viszonyban akart élni önmagával és a világgal. A valósággal. De mi hát a való? Mi mozgatja a változót? Mi állandó? Tudni akarta, hogy azzal találjon kapcsolatot, örökre szólót. Ekképp kutatott az eléje táruló változékonyság sûrûjében elméje. Hátha fölleli a jelenségek mögött az erõt, fölleli a titkos mozgatót. Borzongott az izgalomtól, a város fölött rezgett a levegõ. A látás számára nincs más, csak amit mutat neki a világ. Ám az épp maga a változás. A jelenségek tízezerszer milliárd változása mögött tehát láthatatlan ok áll. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fûszálat nevelõ. Teremtõ és pusztító, mely örökkévaló töprengett megfeszített elmével tovább. De tudta már, hogy jó úton jár. Ilyen hatalmat, Nap és Hold fölött trónolót, csak egyet ismert: a mindenben jelenlévõ és változatlanul múló Idõt. És ott, a toronyban akkor rátalált. Õ az egyetlen valóság, Õ a mozdulatlan mozgató! S minden, mi e világon létezõ és változó, csak jelkép, s arra való, hogy megmutatkozzon benne Õ. Múlásáról jelentsen, hatalmáról tanúskodjon. Erre való a kõ, az érc, a víz, a levegõ, a bivaly, a virág. Erre való Lin-csi, a tao barát, a Menny Fia, a császár, és mindenki más. Rajta kívül csupán jelképekbõl áll a világ sóhajtott hosszú töprengése végén ott a toronyban, és erõsen megkapaszkodott. Odalent szédítõvé vált a létfolyó áramlása, ijesztõvé a hullámzás. Így mesélte el, hogyan találta meg egykor a mindent mozgató Idõt a Vadludak Kis Pagodájának legfelsõ emeletén Lin-csi apát. Én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, kolostorunkban, a Huo-to folyó partján jegyeztem fel a történetet. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Mi a változások mozgatója? És mi okból tartja mozgásban az egész létezõ világot? kérdezte az apáttól Fa-jün szerzetes. A változások mozgatója a mindenben jelenlévõ és változatlanul múló Idõ. Õ a mozdulatlan mozgató! És azért teszi mindezt, hogy minden pillanatban jelezze hatalmát minden létezõ felett. Borzongató. 50. Hívek! Átkoztuk, szidtuk már az elmét eleget. Magasztaltuk már a lelkünket eleget. De nem vizsgáltuk még meg a testünket! Egyszer-egyszer belestünk szobáiba, de nem láttuk a Házat. Miféle épület ez? Tudjátok-e?! ezzel a kérdéssel fordult egy reggel Lin-csi a szerzeteseihez. A hívek óvatosan hallgattak. Nehéz ám helyes viszonyt kialakítani az otromba, romlandó anyaggal. Mi okosabb? Szánni és óvni, vagy lenézni, becsmérelni? Lin-csi mindkettõt tette, és mindkettõt õszintén. Ma vajon mit mond róla? Kérdezték magukban a szerzetesek, s izgalmukban máris fészkelõdni kezdtek. Érdemes híveim! A test szobáinak két legfontosabb lakója, akik a Ház ügyeit intézik: az Elme és a Lélek. Õk laknak a Ház két legnagyobb termében. De mivel mindkettõnek számtalan a feladata, a Házat még tízezerszer milliárd szolga lakja. A Lélek dolga, hogy felügyelje a látást a szemben, a hallást a fülben, a szaglást az orrban, a szólást a szájban, a fogást a kézben, a járást a lábban. E hat érzék közvetlenül a Lélek állapotára hat. A kellemes benyomások emelik a Lélek kedélyét, a kellemetlenek lesújtják. Mindeközben az Elme ezeket a benyomásokat részletesen elemzi. Az a dolga, hogy a Lélek kedélyét szolgálja. A Ház lakóinak ez az érdeke. A kielégületlen Lélek ugyanis mindig nagy nyugtalanságot kelt. Teljesületlen vágyai pusztító betegséget hozhatnak a Házra és minden lakójára. Hogy a szeszélyes Lélek az egyensúlyát megtalálja, az Elme megteremti az ideális viszonyt a Ház és a Világ között. Így dolgoznak tehát a test mozgatói: a Lélek és az Elme. A Lélek igen kényes lakója a Háznak, a Ház viszont romló, megbízhatatlan anyag, mégis a Lélek, a Szellem egyetlen hordozója. Mindkettõ örökös vágya, hogy szolgájává tegye a másikat. Ez az ember tragédiája. A tragédiát pedig még tetézi az Elme fantáziája, mely a testet s a lelket is minduntalan kísértésben tartja rajzolta elénk a Test, a Lélek és az Elme érzékeny viszonyát, különös együttélését Lin-csi apát. Majd óvatosan és szemérmesen végigtekintett magán, egész alakján. Vetett egy pillantást eres, ráncos keze fejére és kinyújtott ujjaira, aztán így folytatta. 16
Mindazonáltal nem Házunk szeszélyes lakói emésztik életünket leggyorsabban. Maga a Ház az emberi konstrukció leggyengébb alkotója. Teljes egészében a mindent uraló Idõ prédája. A test által vagyunk hiszékenyek és leszünk ostobák, megalázottak és legyõzöttek. A test nyomorúsága miatt herdáljuk el minden szellemi vagyonunkat. Végül miatta hullik ki belõlünk minden méltóság. Szánjátok hát, de szidjátok is a Házat, szerzetesek, mely pusztuló otthona léteteknek, törékeny héj, hitvány szemét. De ha alaposabban megvizsgáljátok, láthatjátok, hogy ez tévedés. Mert nem is a lét otthona az, hanem sokkal inkább az egyre növekvõ halálé. Így szólt egy nap életnek és halálnak otthonáról, az Ember Házáról Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. S én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem a tanítást. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Szánjátok hát, de szidjátok is a Házat, szerzetesek, mely pusztuló otthona léteteknek, törékeny héj, hitvány szemét. De ha alaposabban megvizsgáljátok, láthatjátok, hogy ez tévedés. Nem is a lét otthona az, hanem sokkal inkább az egyre növekvõ halálé. A test józan és okos. Mindig pontosan tudja, mire van szüksége. Hallgass a szavára! Nincs két valóság. Nincs külön Szellem, és nincs külön Ház. Nincs szellemi és nem szellemi létezés. Nincs kettõsség. 51. Lelkem és elmém testem lakója. Harmadik lakója élõ házamnak: a csendben növekvõ Halál. Ki õ, apát? kérdezte egy reggel a Keleti Csarnokban Csü Jüan szerzetes. Miért kell vele élnem?! Türelmetlenül hangzott a kérdés, sõt rémülten. Csü Jüan már régen hiába kereste rá a választ. Soha senki nem beszélt róla világosan. Még az írások sem. Amikor a Test Házából kiszabadul a Lélek, akkor jön el a Halál. Érted, Csü Jüan? A Halál a test pusztulása kezdte Lin-csi. Nincs menekülés elõle. Mindig eljön az idõ folytatta az apát. Szinte fenyegetõen hangzottak a szavak, mint az ostorcsapás. Majd mintha mesébe fogott volna. Ilyenkor a Lélek megkönnyebbül, mert mindig is azt hitte, hogy könnyebb lenne test nélkül élnie. Tisztán, szabadon, az anyag terhét levetve. Mindenki lelke ilyen ostoba. Ám hamarosan nyugtalanságot érez a megárvult lélek, ráébred kötõdésére a Múlthoz, a Jelenhez és a Jövõhöz. Háromfelé osztódik, hogy elérje mindhárom Idõt. A Lélek egy része visszaköltözik a Múltba, a test romjaiban talál otthont, lent a sírban. Másik része a Jelenben, a lélektáblán, az õsök szentélyében. A harmadik a Jövõben él tovább, újraszületik egy másik testben. Három Idõben létezik a Lélek ezután, ám mindháromban vele marad a Halál. Mert a Halál az egyetlen szükségszerûség, Csü Jüan. Õ maga az Idõ. Nincs rajta kívül létezés. Hozzá képest és vele együtt létezik minden. Õ az Élet tengelye. Fenséges, felfoghatatlan hatalmasság. Az egyetlen, amit nem képes az ember közönségessé tenni, nem tud hétköznapivá zülleszteni. Minden rádöbbenésünk megrendítõ. Érted, Csü Jüan? Ez a Halál. Így beszélt egy nap a Halálról Csü Jüan szerzetestársunknak Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. S én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce szerzetes kommentárja Lin-csi tanításához: A Halál az egyetlen szükségszerûség. Õ maga az Idõ. Nincs rajta kívül létezés. Az Idõ az ember nyelvén: Halál. Rosszul neveztük el. Irtóztató szó. Legyen a neve ezután: Idõ. 52. Csü Jüan! szólította meg egy nap szerzetestársunkat Lin-csi apát. Azt mondtad, hogy te gyakran olvasol a halálról, és mégsem tudod, mi az. Szenvedsz a gondolatától is, mint akit fenevadak tépnek. Így van ez még? Nincs így, apát! Barátságot kötöttem a Halállal. Jóban vagyunk már felelte nyugodtan a szerzetes. 17
Okos vagy, Csü Jüan! Beláttad, hogy más választásod úgy sincs. Akinek van egy csöpp esze, mind így tesz. Meséld el, hogyan barátkoztatok össze! Bennem él, növekszik csendben, életem minden pillanatát vele töltöm. Ettõl borzongtam éjjel-nappal. Azután bölcs útmutatásoddal, apát, felfedeztem a Halál fenségét. Épp olyan fenséges, mint a Létezés. Ez lenyûgözött. Meg kellett állapítanom, hogy a Halál tiszteletet parancsoló és szép. Õ a folytatás, vele folytatódik az Idõ, és benne a Létezés. A Halál végre egyértelmû és tiszta létforma. Valóságosabb az Életnél, mert változatlan. Az Élet változó. A változatlanság végre megnyugvás, biztonság, feloldás. Tudom már, hogy a létezés nem dráma, amelynek a végén elbukik a hõs. A földi létezés vendégség, a Halállal lesz vége. Szinte várom már, hogy befejezzem a folytonos igazodást a köznapi életben. Az Életet szolgálni kell, a Halált nem. Elérkezik a szabadság. Finom, érzékeny viszonyba kerültél a Halállal, Csü Jüan. Költészet és filozófia van benne. Szép munkát végeztél. Szemébe néztél a Halálnak, és filozófus lettél. Ez történt veled, Csü Jüan. Vigyázz, hogy amikor utoljára találkozol vele ebben a világban, ne rontsd el a jó viszonyt! Kétszer nem mehetsz át a Halálon. Mindig a Szellem viszi romlásba a Házat. Ne járj a padlásra, csak járj a szobába. Így mondták ezt a régiek. Vagyis figyelj: ne gondolj rá sokszor! Így beszélgetett egy nap életrõl és halálról Csü Jüan szerzetestársunkkal Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. Én pedig, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem a beszélgetést. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce szerzetes kommentárja Lin-csi tanításához: Szemébe néztél a Halálnak, és filozófus lettél. Ez történt veled, Csü Jüan mondta Lincsi. Azt is mondta egyszer, hogy a Halál maga az Idõ. Nincs rajta kívül létezés. Hozzá képest és vele együtt létezik minden. A Halál a teremtõ. A Halál a mozgató. 53. Egy nap Lin-csi ismét rejtélyes kirándulásra vezette szerzeteseit. Ismét ki nem mondott, titkos céllal vitt minket a környezõ hegyekbe és völgyekbe. Ám, ahogy a korábbi kirándulásokat, ezt sem bánta végül senki. Ezúttal is napkeltekor indultunk, violaszín ég alatt. Az Északi Kapun hagytuk el a kolostorkertet, s a folyó partján haladtunk föl a hegynek. Aztán egy patak mentén ereszkedtünk lefelé, azaleák, rododendronfák, hibiszkuszok között. Ragyogott a nap, az erdõ tízezer madár hangjától zengett. Talpunk alatt a hegyek és völgyek tovasiettek. Nem telt bele sok idõ, még ott fodrozódott az ég alján a rózsás parázslás, és máris egy meseszép virágos völgy ölén haladtunk, egyre közelebb a köréje gyûlt hegyekhez. Tátott szájjal, néma csendben lépkedtünk. Az apát egyre lassuló lendületébõl megértettük, hogy nincs úti célunk. Ez alkalommal csakis a táj érdekli, semmi más. De abban is észrevétlenül, láthatatlanul szeretne jelen lenni, nehogy otromba felbukkanásunkkal megbontsuk a képet. És fõleg, nehogy elijesszük a körénk ereszkedõ titkokat. Lin-csi tanítása szerint a világ titkai a természet képeiben mutatkoznak elõttünk legõszintébben. Ezekben tûnnek elénk a legszebb, legköltõibb rejtélyek. Nem szabad õket vallomásra bírni, nem szabad firtatni hallgatásukat. Némán, rejtõzködve sokkal barátságosabbak, mint feltárulkozva. Úgy lépkedtünk a mesebeli völgyben, mintha alvó tündérlánykák között haladnánk. Óvatosan, nehogy felébresszük õket. Így kell a titkok között járni, tanította Lin-csi. Az ember világának titkai között is. Könnyû szívvel, otthonosan. Nem feszengve, és nem bolygatva õket, nem bontogatva héjukat. Csakis a titkok adnak jelentõséget a létezésnek. Semmi más. Olyan vidékeken jártunk aznap, amilyenek az égi tájak lehetnek, az égi ligetek. Amikor megálltunk, és nem tapostuk a füvet, a falevelet, még az Ég zengõ lélegzetét is hallottuk. Beleborzongtunk a szépségbe és az izgalomba. Egész álló nap nem szóltunk egyetlen szót sem. És mindenféle más zajongást is igyekeztünk 18
elkerülni. Szinte lopakodtunk a réteken, az erdõkben. Így értünk vissza a kolostorba. Mindanynyian szótlanul vonultunk a cellánkba. Ez történt egy nap Lin-csivel és szerzeteseivel a kolostorunk fölötti hegyeket és völgyeket járva. Én pedig, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem az eseményeket. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem a kiránduláshoz. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Olyan vidékeken jártunk aznap, amilyenek az égi tájak lehetnek, az égi ligetek. Amikor megálltunk, és nem tapostuk a füvet, a falevelet, még az Ég zengõ lélegzetét is hallottuk. Csakis a titkok adnak jelentõséget a létezésnek. Semmi más. Általuk leszünk otthon az Égben. 54. Odakint az emberek úgy tartják, hogy az égi nõk tartják kezükben a földi férfiak sorsát szólalt meg egy reggel váratlanul Lin-csi a Keleti Csarnokban. Mit szóltok ehhez, szerzetesek? A szerzetesek még nem szóltak egy szót sem, de máris felélénkültek, látszott rajtuk, hogy érdekli õket a téma. Várták a részleteket az égi nõ hatalmáról a földi férfi felett. Lin-csi meglátta a szikrát a szemekben, s máris belekezdett. Szóval, azt mondják, hogy az égi birodalmakban a tündérek magas tornyokat építenek, hogy onnan folyamatosan szemmel tarthassák az életünket. Az égi birodalmakban ugyanis nagyon unalmas a tündérek élete. Hogy unalmukat elûzzék, a tornyokból leskelõdnek a földre. Leginkább a férfiak élete érdekli õket. Az asszonyok sorsát jól ismerik, az nem sokban különbözik az övékétõl. Majdnem pont olyan unalmas. A férfiaké azonban merõben más. Az égi férfiak türelmesek, nyugodtak, nem sarkallja õket szenvedély magas célok elérésére. Költészettel töltik végtelen idejüket, csodaszép versezeteket írnak, máskor csupán elméjüket pallérozzák könyvtárszobáikban. Asszonyaikat tenyerükön hordozzák, éjjel-nappal bókolnak, zenével, dallal udvarolnak. Soha nem unják meg szeretni õket. Ezzel szemben a földi férfiak türelmetlenek, nyugtalanok, örökké magasra törnek. Nem tudást akarnak, hanem hatalmat. E célból folyton erõsítik, edzik a testüket és elméjüket. Erejük, mint a hegyeké, ám nyers és durva. Csupán arra való, hogy legyõzzék vele a másikat. Fortélyos elméjük is ezt a célt szolgálja. Legtöbbjük ügyet sem vet a költészetre, a földi élet hõse a katona. Asszonyaikat becsülik ugyan, de nem szeretik. Csak addig udvarolnak, míg azok meg nem engedik, hogy vágyaikat betöltsék velük. Azután többnyire magukra hagyják õket. A földi nõk ezért unatkoznak. Égi tornyaikból a tündérek látják ezt. És látják a földi asszonyok nyers, erõs férfijait, látványuk szinte lenyûgözi õket. Ilyen durva lényeket akkor sem találnának az égi birodalmakban, ha tûvé tennék az összes felhõket. Talán éppen ezért történt meg egyszer, hogy a Csodálatos Érzékek Tündére beleszeretett egy földi férfiba. Jü-ven volt a neve. Tornyából a tündér Jü-ven minden lépését leste, ismerte hát szíve minden titkát, minden fondorlatát elméjének. Mégis olthatatlan szerelemre lobbant iránta. Nõvérei, az Égi Ligetek Szépsége, az Égi Muzsika Gyönyörûsége és az Égi Költészet Bíborpalotájának Tündére hiába próbálták lebeszélni róla, a Csodálatos Érzékek Tündére nem hallgatott rájuk. Sõt, megpróbálta rávenni a nõvéreit, hogy vigyék fel magukhoz Jü-vent az Égbe. A nõvéreknek azonban eszük ágában sem volt teljesíteniük a kérést. Tudták jól, hogy halandó ember nem lehet égi birodalmuk lakója. Sem húguk szenvedélye, sem a tündérek varázsereje nem teheti halhatatlanná Jü-vent. Amikor Jü-ven földi ideje lejárna, meghalna. De addig is pont olyan kellemetlen, faragatlan alaknak bizonyulna, mint a földi férfiak általában. Egészen más dolog a tornyokból nézni õket, mint elviselni közelségüket. Ha az Égbe illõ lenne, bizonyára ide is született volna. Nem oda le a sárba, a porba. Ide figyelj, Csodálatos Érzékek Tündére! súgták a fülébe szelíden. Hidd el, Jü-ven szíve gyönge. Nem tudná elviselni az égi boldogságot és gazdagságot. Õ szegényen és siváran boldog odalent. Az Ég nem tûri meg szívtelenségét, nem tûri elméjének sötét hatalmát. Nézd, ott fuldokol gyilkos ujjai közt a szíve! Az ész piszkos marka szorítja erõsen, kevélyen. A te szép szíved is így járna. Így szóltak a Csodálatos Érzékek Tündéréhez a nõvérei, mire a szépséges tündérleány beadta végre a derekát. Nagy sóhajtása és könnyei árja förgeteges viharként zúdult a földi világra. De ez a vihar nem pusztított, csupán tisztára mosta az embereket, megfürdette a lelküket. Hogy egy kicsit nekik is jobb legyen. És utána szivárványos színeit visszavonva: bezárult az Ég. Ez volt a dolgok rendje tette hozzá mindjárt a történethez Lin-csi, és körültekintett. Mert külön sorsa van a halandónak és külön a halhatatlannak, ezt írja elõ Ég és Föld Tör- 19
vénye. És bár olykor megkedvelhetnek minket az égi tündérek, végül mindig földi sorsra ítélnek. Belátva, hogy Ég és Föld törvényei jól vannak megalkotva. Ez a belátás a hatalmuk a földiek felett. Fel-feltámadó, elhibázott érdeklõdésük irántunk sohasem lesz e józan belátásnál erõsebb. Sohasem mentenek meg minket. Otromba, balga lények vagyunk, csak megrontanánk odafönt az égi életet. De ezt itt, idelent kevesen tudják. Ezért hiszik, hogy egyszer majd eljönnek értünk a tündérek, befogadnak minket az Égbe. Így szólt egyszer égiekrõl és földiekrõl szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Nézd, ott fuldokol gyilkos ujjai közt a szíve! Az ész piszkos marka szorítja erõsen, kevélyen. Az akarnok földi férfinál senki nem szennyezõdik be jobban. Mégis mindegyik az Égbe vágyik. Tudják ezt a tündérek. Nincs olyan bolond köztük, aki a Törvényen változtatna. Nincs köztünk olyan, akit az Ég befogadna. 55. Lin-csi egy reggel csak úgy odavetette: Vigyázzatok, szerzetesek! Nehogy gondot okozzatok magatoknak! Õrizkedjetek a bajtól! Ennyit mondott csak, azután hallgatott. Igaza volt, nem kell az intést magyarázni. Különben is, ki akarna gondot okozni magának? Apát! Hogyan kell attól õrizkedni, hogy gondot okozzunk magunknak? Mit kell csinálni? tette fel mégis a kérdést Taj-jüan. Ne utasítsatok el semmit, és ne ragaszkodjatok semmihez! Fõként ne szenvedélyesen. Értitek, hívek? Persze vágta rá Taj-jüan. De azért megkérdezte: Például mihez ne ragaszkodjunk szenvedélyesen? Se szándékhoz, se célokhoz, se társakhoz, se az élethez. És mit ne utasítsunk el? Se szándékot, se célokat, se társakat, se az életet. Még a halált se. Értitek, hívek? Persze felelt megint Taj-jüan. De csak folytasd, apát! Mit tegyünk még, hogy ne okozzunk gondot magunknak? Fékezzétek az eszeteket, fékezzétek a butaságotokat! Fékezzétek a lélek szertelenségeit, és legyetek szelíd társai a változásoknak. Ha nem változtok, minden változással szembekerültök. Sebet ejtenek rajtatok, elvéreztek, belepusztultok. Legyetek józanok! Minden változás, minden kilengés a középbõl értelmetlen. Egyedül a józanság bír értelemmel. Titkos, rejtett értelemmel. Ezek tehát a szabályok. Ám használhatatlanok, míg életed fortélyait ki nem dolgozod, meg nem tanulod. Addig hiába mindenféle szabály, hiába minden tanítás. Addig csak õrizkedjetek a bajtól! Nehogy gondot okozzatok magatoknak. Így szólt hozzánk egy nap Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem minden szavát. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: Minden változás, minden kilengés a középbõl értelmetlen. Egyedül a józanság bír értelemmel. Titkos, rejtett értelemmel. A konfuciánusok úgy mondják: ésszerûség, mérték. Más nem is kell. Nehogy gondot okozzunk magunknak. 56. Volt egyszer egy kereskedõ, akit elhagyott az árnyéka kezdte egy nap Lin-csi. Este, holdvilágnál éppen hazafelé igyekezett, amikor hátranézett, és nem találta. Nézett jobbra, nézett balra, forgolódott, ugrált, lóbálta a karját, de nem látta sehol. Eltûnt az árnyéka, teljesen nyoma veszett. Szép lassan még a lábát is felemelte, és belesett a talpa alá, hátha ott van. De nem volt ott sem. 20