KUBISZYN VIKTOR DROGNAPLÓ

KUBISZYN VIKTOR DROGNAPLÓ

KUBISZYN VIKTOR DROGNAPLÓ free E-book 2015 Filia Szemléletformáló Alapítvány (c) 2011, 2015 Az E-book szövege a 2012-es nyomdai kiadással azonos. Az E-book ingyenesen terjeszthető, másolható, letölthető.

Második, bõvített, javított kiadás. A könyv elsõ kiadása a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg. A második kiadás létrejöttét a Welt 2000 Kft. támogatta., Jószöveg Mûhely, 2012 Borítóterv Lázár Címlapfotó Hajdu András Minden jog fenntartva! A kiadvány még részleteiben sem reprodukálható, keresõrendszerben nem tárolható, illetve semmilyen módon nem tehetõ közzé elektronikus, mechanikai, fotómásolati terjesztéssel a copyright tulajdonosának elõzetes írásos engedélye nélkül. ISBN: 978-615-5009-29-7 Jószöveg Mûhely Kiadó FÁY ÉVA DR. FÓTI PÉTER 1066 Budapest, Ó u. 11. Postacím: 1244 Budapest, Pf. 826 Telefon: 302-16-08 Fax: 226-59-35 www. joszoveg.hu E-mail: info@joszoveg.hu A napló: nagy magyar/budapesti valóság, az örök témát adó függésrõl, amely nem kímél sem férfit, sem nõt, s nem válogat a társadalmi elhelyezkedésben jócskán különbözõk között sem. Egyetemes baj, melyet orvosolni csak önszántunkból, bár külsõ segítséggel tudunk. E segítségek egyike lehet az írás. (A korábban, de szintén idén megjelent Filmflesskönyv összegyûjtött cikkeit adta közre. Tessék belenézni.) Vagy a terápiába vonulás. Vagy, ha van erõnk félretolni a viharfelhõket, megkapaszkodhatunk Isten lábában. Viktor mindhárom segítséget igénybe vette, másként nem születhetett volna meg ez a valós tanulságot hordozó, fontos könyv. Takács Máté, Hét másodperc az élet olvassbele.com, 2011. december 2. Egy rendkívül extrém naplót tart tehát kezében az olvasó, melynek elsõ fele inkább a szereket aktívan fogyasztó, vagy csak talán életkorából adódóan a téma iránt jobban érdeklõdõ fiataloknak szól; második fele viszont ezek szüleinek is tanulságos olvasmány, mert a leállásról és az azt megelõzõ nehéz testi-lelki munkáról olvasva olyan elõítéleteinket engedhetjük szabadon, amikrõl eddig nem is tudtunk, bár léteztek. Lukács Barbara, A drog másik oldalán Gépnarancs, 2011. december 13. Érdekessé teszi a Drognaplót, hogy nem csak visszaemlékezésekbõl áll, hanem a szerzõ több, stílusában teljesen más szöveget is beemelt a könyvbe. Olvashatunk szakirodalomból, szépirodalomból, és a rehabon töltött idõk önreflektív elemzéseibõl is. Emiatt a történet hitelessé és valóssá válik, mert nem csak arról szól, hogy Viktor mit, hogyan és mennyit tolt magába, hanem a jól mûködõ eltávolítás és több szemszög miatt egy sokkal univerzálisabb kérdéskör felé haladunk az olvasása közben.

6 7 Varga Julis, A drogos semmiben sem különbözik, kulturpart.hu, 2011. december 16. Egyes részeket talán túl intimnek is találhat az olvasó, például a gyermekkori sérelmek boncolgatását, a függõséggel járó életmód kendõzetlen feltárását, vagy éppen a Meztelen Ebédet idézõ narkotikus elborulások jegyzeteit, de tagadhatatlan, hogy Kubiszyn életének e metszõen õszinte ismertetésével az olvasó elsõ kézbõl alkothat életszerû képet a súlyos függõség mélyrétegeirõl, a befelé-, illetve az onnan kifelé vezetõ utak néhány variációjáról. Kardos Tamás, : Drognapló, Drogriporter, 2011. december 29. A könyv tényleg a magyar Trainspotting? A képlet azért nem ennyire egyszerû. Habár a Drognapló van annyira színes, izgalmas és cool, mint a kultfilm alapjául szolgáló Irvine Welshregény, nagyon sok mindenben különbözik tõle. A fõ különbség, hogy nem fikció, hanem színtiszta valóság (sõt igazság), melynek vannak elszállt, a põreségig õszinte, durva, megrázó, önsegítõ, félig tudományos és egy ponton kifejezetten megható részei. Vajda Judit, : Drognapló (könyvajánló), est.hu, 2012. január 16. megtért, de másokkal ellentétben ezek után is bátran mer cinikus lenni, felvállalni és kimondani a kételyeit, és még csak a humorát sem veszítette el. Én gyenge vagyok ehhez, tudom. Nem elég, nem elég a tisztaság, kell valami más is, mert nagyon hamar megunom az úgynevezett tiszta életet. Kell értelem az életembe. És nem az, hogy jó kocsim legyen, nagy házam és befussak egy egetverõ karriert. Az se, hogy minél több nõt fektessek le, vagy egynek csináljak hat gyereket. Kevés. Minden õrjítõen kevés. Kivéve az Istent. Õ néha már kicsit sok is. De most nehogy beparázz nekem, mert ez itt nem a Vidám Vasárnap. De nem is a Szomorú Vasárnap. Valahol a kettõ kö- zött, az a vékony, sokszor alig látható napsütötte sáv, ahol a legjobb sétálni. Bajtai András, Félelem és reszketés a Népszínház utcában, Litera, 2012. február 7. Annak ellenére, hogy a címben máris egy mûfaji meghatározással találkozunk, ennél jóval összetettebb és bonyolultabb könyvrõl van szó: pszichológiai, esztétikai, újságírás-elméleti, filmtörténeti eszmefuttatásokat ugyanúgy tartalmaz, mint drogos víziók rekonstrukcióit, valamint személyes újságírói karrierjének és drogkarrierjének egyes állomásait, már amennyire persze képes õket fölidézni. Ebbõl a tematikai sokszínûségbõl fakadóan a könyv stilisztikailag is rendkívül összetett. Hol a gonzó újságírás laza, szabad nyelvén, hol zaklatottan és töredezetten, hol költõien, hol érzékien, hol némi patetizmussal, de leginkább tárgyilagosan és döbbenetes õszinteséggel meséli el az elmúlt tizenöt év történetét. Hercsel Adél, Orgazmusok és flessek, Mandiner, 2012. február 22. könyve ugyanis görbe tükröt tart nekünk, kikezdi egyrészt a sztereotípiákat (pozitív vagy negatív megközelítésûeket egyaránt), másrészt pedig marginalizált szemszögébõl éppen a normális élet normalitásának anomáliáira mutat rá, és arra késztet, hogy errõl mi is sürgõsen újragondoljunk néhány dolgot. Pethõ Anita, Egy kupac remegés, prae.hu, 2012. február 23. Kubiszyn könyvének legfõbb erénye nem egyszerûen az, hogy sokat próbált, a nyolcker szutykából feltámadott szerzõtõl származik, hanem, hogy a narrátor belsõ szemszögbõl szól az olvasóhoz. A szöveg fõhõse új életet kezdett, megtalálta önmagát a vallásban, az írásban, a másokra való odafigyelésben. Ugyanakkor narkós maradt, hiszen mindenki, aki valaha áttépte, átrántotta, átlõtte magát ama láthatatlan, párhuzamos valóságba a Zónába, amint hõsünk nevezi, élete végéig testében-lelkében fogja hurcolni egykori anyagtól átitatott énjét. Itt vagyunk, drogosok vagyunk, bár tisztán. / Lelkünkön mutáció, amit a szer varrt rá,

8 átírt idegrendszer, átírt agy, ez van haver, akárhol vagy. Tetovált lélek. Szendi Nóra, Fecskendõ és feltámadás, ApokrifOnline, 2012. július 14. Nem könnyû nyelvet találni egy olyan világhoz, ami a többség számára nem létezik, de legalábbis illegális. sem tagadja e munka nehézségeit. Éveket kihagyok, perceket hoszszan részletezek írja módszerérõl, de hát ezt csak így lehet. Mûve ezért is annyira töredékes, patchworkszerû, megtûzdelve például hosszabb filmes írásokkal, amelyek nyelvileg legalább annyira elütnek a törzsszöveg stílusától, mint a könyvben rendszeresen visszatérõ, kurzívval szedett, versszerû betétek, a pszichotikus agymenések nyomai vagy a Ráckeresztúron született különféle kérelmek nyelve. Úgy látszik, több látószög, több stílus, végeredményben több nyelv kellett ahhoz, hogy leírhatóvá váljanak ezek a részletek az árnyak életébõl, hogy tudósíthasson abból a másik valóságból, ahonnan jött. A Zóna ebben a mélységben csak így tapasztalható meg, hacsak nem válik az olvasó maga is hardcore dzsankivá. Ezt a munkát a szerzõ megspórolja a naiv olvasónak, miközben a nem naiv olvasónak, akinek megvan a maga Zónája, akár reményt is adhat. Pallag Zoltán, Lejövõs könyv, Magyar Narancs, 2012/13. (2012. március 29.) Kapsz egy hatalmas tükröt, miközben megismered egy ember múltját, világlátását, gondolkozásmódját, genetikáját, csontozatát, zsigereit, vagyis meztelenre pakolja ki magát, és nem remeg meg, mert bátor, és mert megjárta a poklot. Viszont ezzel még korántsem végeztél. Neked is válaszolnod kell, nem menekülhetsz a felelõsség alól, nem menekülhetsz önmagadtól. Könyörtelenül rákényszerít, hogy feltedd a kérdéseket, hogy feltedd azt, hogy ki vagy ebben a nagy játékban, hogy mennyire játszod az agyad, és mennyire menekülsz mindenbe, és hogy miért csinálod ezt az egészet. Csak képmutatás lenne minden, barátom? A Drognapló biztos nem az. Bátor korlelet a világról és a Zónáról. Szinte már objektivitásig az. Mészáros Csaba, Szeretetflash, Kortárs Online, 2012. július 30. Tartalomjegyzék Elõszó a második kiadáshoz........................... I. Villanások..................................... II. A varázsló kertje................................ Politoxikomán kábítószer- és alkoholfogyasztás 1994 2002.. III. Kamera által homályosan......................... Elsõ leállás. Teljes szermentesség 2002 2004. Workaholic életforma, könnyû drogok, visszaesés........ IV. Zóna.......................................... Politoxikomán kábítószer- gyógyszer- és alkoholfüggõség, dzsanki életforma 2006 2009....................... V Szabadulás..................................... Kallódó Ifjúságot Mentõ Misszió, Ráckeresztúr, komplex. közösségi terápia. Teljes szermentesség................ VI. Függelék...................................... Szlengszótár................................... A könyvben elõforduló drogok és gyógyszerek jegyzéke....................................... VII. Függelék a második kiadáshoz.................... 1. Interjúk..................................... Istent nem kellet kihúzni a mondatból Hercsel Adél interjúja......................... A kannásbor lett a bázisdrogom Marton Éva interjúja.................................... Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban Balatincz Miklós interjúja...................... A megtért emberek kriptaszökevények Bagdán Zsuzsanna interjúja................... 2. A terápia sosem ér véget...................... Egy dzsanki mindig dzsanki marad?............ Tisztán megcsavarva.......................... Drogos vagyok, nem turista.................... 11 17 25 25 69 69 109 109 143 143 227 227 230 233 233 233 238 242 246 250 250 252 256

Elõszó a második kiadáshoz Tíz hónapja jelent meg a Drognapló elsõ kiadása, és azóta annyi minden történt a könyv körül és a könyv kapcsán, hogy úgy érzem, muszáj írnom pár gondolatot a második kiadás elé. A könyvrõl megjelent huszonegy kritika, a könyv kapcsán számtalan interjú készült velem, voltunk egy országos irodalmi-prevenciós körúton és egy nyári fesztiválturnén. A könyv sikeres lett. Van, aki az irodalmi értékeit dicséri, mások a prevenciós hatását emelték ki, volt, akinek a saját személyes életében nyújtott segítséget a könyv. Rengeteg emailt kaptam, amiben megköszönik a könyvet, vagy elmondják észrevételeiket, tapasztalataikat, saját élményeiket. Kaptam levelet hozzátartozótól, érintettõl, szakembertõl és laikustól, sõt szereplõtõl is. Kaptam levelet alkoholistától, játékostól, füvestõl és heroinistától. Több forrás jelezte, hogy aktív anyagosok azért húzták be a könyvet, hogy elolvassák (mielõtt elpasszolnák, feltételezem) ennél nagyobb dicséretet mint ex-narkós, nehezen tudok elképzelni. Ha megnézzük a könyv visszhangját, a visszajelzéseket, a kritikákat, az érdeklõdést akkor egyértelmû, hogy a Drognapló sikeres lett. Ennek ellenére én máig nehezen tudok büszkén tekinteni a könyvre. Kettõség van bennem ezzel kapcsolatban: egyrészt örülök, hogy hatásos és mások szemében értékes a könyv, másrészt pedig máig terhel a felvállalása, csakúgy, mint az egész múltam. A függõség nem múlik el nyomtalanul. A könyv önálló élete már nem az enyém, bár befolyásolja a mindennapjaimat is. Nem kicsit. De a Drognaplóban nem én vagyok a lényeg, mint. Hanem a történet, ami megtörténhet másokkal is. A MINTA, ami a függõséggel jár. És hogy van szabadulás, lehet változtatni. A terápián azt tanultam, hogy ami bennünk van, azt érdemes kimondani természetesen a megfelelõ közegben. Épp ezért

12 Elõszó a második kiadáshoz 13 igénylem az olvasókkal való találkozást, és a témáról való kommunikációt, ahol lehet õszintén beszélni, pózok nélkül, önreflektíven. Válaszolni mindenre. Mert nincs mit veszteni. Harminckét évesen kilábalva egy súlyos mentális, lelki, szellemi és fizikai függõségbõl, már öreg vagyok a játszmákhoz. Eddig harminchárom nyilvános beszélgetésen voltam a könyvvel, voltunk iskolákban, irodalmi kávézókban, rockfesztiválon, református lelkihéten és pszichedelikus goatripen. Mindegyik beszélgetés más és más volt. Én rengeteget kaptam az emberektõl, számomra minden szituációépítõ volt. A visszajelzések nyomán úgy tûnik másoknak is hasznos volt. Nem az a lényeg, hogy mindenben egyetértsünk, hanem hogy beszélgessünk. Õszintén és nyíltan. A Drognaplóban megjelenõ szerfogyasztási szokások, sõt néhány szer ma már történelemnek mondható. 2009 végén kerültem drogrehabra és 2010 végén jöttem ki terápiáról, a könyv egy évvel késõbb jelent meg. Már a Drognapló végén is szó van róla, de mára általánosnak mondható, hogy a drogpiac lényegében lecserélõdött. Bár a klasszikus drogok is fellelhetõek az utcán, de mára már mindent elözönlöttek a dizájnerdrogok. Nemcsak az öszszes régi drogos állt át rájuk (illetve használja ezeket is), hanem rengeteg fiatal ezeken a kiszámíthatatlan hatású és igen roncsoló, de könnyen beszerezhetõ szereken keresztül kapja elsõ tapasztalatait a tudatmódosító szerekrõl. A szerek változnak de azok a lelki és mentális folyamatok, amik fogyasztásra ösztönöznek, és azok a veszélyek, amik miatt függõvé válhat valaki, ugyanazok. Végezetül néhány szó a bõvített kiadásról. A könyv törzsszövegén egy alapos korrektúrán és néhány értelemzavaró hiba javításán kívül nem változtattunk. Nem mintha ne lenne rajta javítani való, de ha elkezdtem volna javítgatni tartalmilag, valószínûleg újraírtam volna az egészet. A függelékbe bekerült négy jellemzõ interjú, valamint három írás, amit a könyv megjelenése után írtam drogtémában. Ami mostanában leginkább terhel, az az aktív anyagosokhoz való viszonyom. Sokukkal találkozom, sokukat ismerem régrõl, vagy épp a rehabról, akik visszacsúsztak. Hiába az úgynevezett sikerek, az elismerések. Nem érzem magam jobbnak náluk, és nem is vagyok az. Sõt, bûntudatom van, hogy én leálltam, õk pedig még benne vannak. A fejemmel tudom, hogy ez butaság, de akkor is ezt érzem. Azt remélem, hogy ez a bûntudat elmúlik egyszer, ha máskor nem, akkor, amikor végképp levetem a drogos vagyok stigmát. Ez lehet, hogy évek, évtizedek múlva jön majd el, de az is lehet, hogy soha. Zárásképp, még egyszer és sokadszor: köszönöm mindenkinek, aki a létezésével segített, mindenkinek, akivel együtt voltam terápián, és minden egyes embernek, akivel azóta találkoztam. Egytõl-egyig. Mert mindenkitõl tanultam, mindenkitõl kaptam valamit. De leginkább az Istennek köszönöm, annak a spirituális bizonyosságnak az életem középpontjában, aki nélkül értelmetlen volna nemcsak a leállás az addiktív kábítószerekrõl, hanem az egész emberi létezés is. Köszönettel, 2012. 09. 24. Budapest

Néha muszáj rendet rakni az emlékeim között. Annyit torzítottam a normális idõélményemet, hogy örülök, ha van valami fogódzóm a realitáshoz.

I. Villanások Nem tudom, mikor kezdõdött tesó, hidd el, nem tudom. Nem akkor, amikor elõször toltam, abban biztos lehetsz. Szerintem már elõbb átléptem a Zónába. Ahol az utca összecsúszik, ott kezdõdik a ZÓNA, a Nagy Szürke Drogos Lebegés, amit csak egy vékony hártya választ el a Te valóságodtól. Persze fogalmad sincs, mi történik ott, milyen az élet arrafelé, és mi játszódik le bennünk. Én kijöttem onnan, és nem is szeretnék visszamenni. De magammal hoztam egy darabot abból a valóságból, ami most már örökké velem marad, mert az volt az otthonom. Leálltam, igen. A kedvedért elmondom az egész sztorit, bár lehet, hogy egy-két részletre rosszul emlékszem. A lényeg, remélem, átmegy. Nem nagy történet, annyi ilyet ismerek. Hidd el, semmi különleges nincs benne. De hátha kicsit jobban megérted a világot. Nemcsak a mi világunkat, a Zónát, hanem a sajátodat is. Úgyhogy, ha gondolod, figyelj. Megyek az utcán, és bevillannak dolgok. Tárgyak, emberek, színek és gépek. A szemem sarkából érzékelem õket, és nem vagyok benne biztos, hogy valóban ott vannak. Mintha egy párhuzamos valóság próbálna betörni a Rákóczi útra. Lehet, hogy a fáradtság. Egész nap a laptopot bámultam a szerkesztõségben és dolgoztam, alig ettem, viszont rengeteget kávéztam és dohányoztam. A füst szétcseszi a szemem. Mondjuk a szememet nemcsak az cseszte szét, hanem az a sok szutyok is, amit magamba nyeltem, nyaltam, szívtam, inhaláltam, szippantottam, szúrtam és kortyoltam az elmúlt másfél évtizedben. Harmincegy éves vagyok.

18 Villanások 19 Nem számolom, hány napja vagyok pontosan tiszta, de lassan két éve. Nem számolom, mert újjászülettem, és mert nyár van a Rákóczi úton. A betonból forróság párolog. Minden sárga és fehér, izzanak a tárgyak, az üvegrõl visszaverõdõ fény szilánkjai a retinámba csapódnak. A város liheg és reszket. A használt fecsik végén ilyenkor pár óra alatt rozsdás lesz a tû. A Zóna lüktet, érzem a peremét magam mellett. Egy trafik felé igyekszem, találkozóm van melóügyben, de elfogyott a cigim. Egy doboz sárga Camelt kérek és egy fél literes kólát mondom. Az arab kiszolgál. Jó érzés nagy címlettel fizetni, így egy évvel a rehab után. Élvezem, hogy van pénzem, van munkám, hogy cigit veszek a Blahánál, és nem undorral szolgálnak ki. Jó érzés. Kimerült vagyok, de valahol ez is jó. A bevillanó képek már nem annyira. Mamut villan a mozgólépcsõn, szörfös az aluljáróban. Jelez a szervezetem. Sok a stressz, pihenni kell, kilépni, lazulni, álmodni. Letudom ezt a találkozót, aztán éjszaka kialszom magam. Talán álmodom is. Reggeli csend Huszonkilenc évesen, egy csomó trével a hátam mögött, egy nyolcadik kerületi dzsankipecóban ébredek minden reggel, ahol egy éve nincs se meleg víz, se fûtés, se egy eladható cucc, nincs egy ember, akire számíthatnék. Igaz, valaki alszik lent a galéria alatt. Hirtelen nem ugrik be, ki az, mit keres itt, miért van itt, nem is fontos. Csak az a fontos, hogy remegek, izzadok, ráz a hideg és fájnak a végtagjaim, hallucinálok, aludni nem tudtam, csak delirálni, ment a félálomszerû mozi, és semmi köszönet nem volt benne. A kezem, ahol átvágta az ablaküveg, lüktet, mint az állat, és nincs semmi, csak dzsuva a pecóban mindenhol, meg dzsuva bennem kívül-belül. De már pörög az agyam, hogy kéne újítani valamit, elpasszolni valamit, lehúzni valakit, de kizárólag 200 méteres körzeten belül, ennyire saccolom az erõm, de lehet, hogy vizet inni se tudok, az a két méter is fáj, ami a csaphoz vezet. Basszus, ki tudja hányadik ilyen nap már, ami így kezdõdik. Tél van vagy nyár? Ruhástól vagyok fenn a galérián, csak a bakancsom vettem le. Legalább öt helyen lyukas kék Martens, acélbetét nélkül, összesodort cérnával a fûzõk helyén. Király kis bakancs, csak beázik, hiába kötöttem át ragasztószalaggal, leesett. Lebotorkálok a galérián, áll a füst, kifõzött heroin és elszívott cigaretták szagát érzem, meg az állott, savanykás kannásborét. Vagy egy hete nem nyitottam ablakot, igaz oda se férek hozzá. A kék matracon, ami a kanapéból maradt, valaki fekszik, de csak a lába lóg ki a magára bugyolált lepedõbõl. Négykézlábra ereszkedem, alig bírok állni. Próbálom kitalálni, ki lehet az. A horkolásról a Müllerre gyanakszom, az ópiumszívó alkeszra, aki tegnap jött vagy tegnap elõtt, de az is lehet, hogy két hete. Hogy aludhat-e itt, gáz van a nõjével. Mondtam neki, persze. Bundesliga-frizurás, két méter magas, szikkadt csávó, hatalmas lapátkezekkel. Kék munkásruhában, 45-ös kitaposott cipõben kacsázott be, mint valami sérvet kapott, narkós grizzlymedve. Hatalmas csontozata van, de hús szinte semmi rajta, arca vésõvel faragott, repedezett szikla. Alkoholista, és az araboknál rákapott az ópiumra is, de az a hetvenes években volt, azóta inkább kannásboros. Remélem hozott magával bort, és ha hozott, maradt is belõle. Nem fûzök hozzá sok reményt. Ahhoz, hogy kiforgassam a zsebeit pénz után, túl erõs az elvonás, úgyhogy találomra belerúgok a pillepalackos kupacba, és az egyik még félig van fehérborral. Az legalább egy liter. Csodálkozom, hogy Müller nem itta meg, valószínûleg elfelejtette. Megiszom. Nincs bennem semmilyen érzés, csak szeretnék magamhoz térni. A bortól kissé jobban leszek. Miután kiöklendeztem magam, számba veszem a lehetõségeimet. Nincs túl sok. Itt van még a sütõm, ami a lakással járt anno. Eddig azért nem adtam el, mert ötletem se volt kinek, aki meg idejött és megvette

20 Villanások 21 például a hûtõmet, a Népszínház utcai használtcikkes, hát, sokat látott cigánygyerek, de az arca elé rakta a kendõjét, amikor bejött. Visszük a Telekire a sütõmet, a Müllernek van valami vonala. A napfény megcsillan a cigókölykök zselézett haján. Az én fiam is a morfiumba halt bele mondja a Fõként Biciklikkel Foglalkozó Orgazda, ahogy rám néz. Szakállas, himlõhelyes arcú pasas, jó nagydarab. Cipzáras kapucnis pulcsit visel, és combzsebes fakókék farmert. Amióta a fia túlvágta magát, minden pénzt bedobál a gépbe. A piros-fekete és az elektropóker a bázisdrogja. Élénk, okos szemei vannak. A vakolatot is ledumálja a falról, persze bizonyos határokon belül. A Teleki téren abszolút értékû kamugép, de ahogy távolodik tõle, úgy veszít a hatásából is. Fordítottan arányos a simlisség és a Teleki tértõl araszra mért távolság. Aha. Hát a morfium, az veszélyes mondom a napszemüvegem mögött. Alig bírok állni, remegek, izzadok, és mintha szögekkel szurkálnák belülrõl a csontjaimat. Francba, a Müller is milyen vevõt talált erre a rohadt sütõre. Nekem az alkohollal voltak problémáim, de már jobban vagyok. Néha elcsúszik a ló, tudja. Tudja, sõt, látszik rajta, hogy sokkal többet tud, mint amennyit szeretnék. Csak azért, mert húsz éve ismerlek mondja Müllernek és odaadja neki a pénzt. Müller imbolyog, részeg még mindig, de elrakja szó nélkül. Nem látom, mennyi az, de arra tuti elég a részem, hogy elvánszorogjak két utcával lejjebb az Emberhez. fejlõdési rendellenesség nem szocializálódott kellõképpen családi traumák. agresszív szülõk engedékeny szülõk nincs normakontroll... unalom, depresszió, öngyógyítás nem alakult ki az egészséges önértékelés sattara Naná. Meg van még valami. Anyagozni jó. Szerinted a narkósok hülyék? Szerinted, aki szív, piál, szpídezik, kokainozik vagy heroinozik, az hülye? Minek nézel minket, hm? Ez a teljes szabadság, tesó. Drogozni nagyon jó, különben nem kezdtük volna el. Szarral minek üssem magam, okostojás. Van egy nullahármas pakettom, egy tiszta és egy alig használt tûm, egy inzulinos fecskendõm, három tabletta citrompótlóm, és van bennem annyi pia, hogy ne a Lujza utcai kapualjban toljam be, pocsolyavízbõl felszívott vízzel. Azt a két utcát szinte lefutom hazáig, hétmérföldes lépésekkel megyek, a szokásos beszûkült, kielégülést kergetõ állapot. A Müller már berúgott és horkol, én nem tudtam berúgni, hiába vedeltem vele. Fogom a kólásdoboz levágott alját, vizet fecskendezek rá, bele óvatosan a cuccot, fõzöm és citrompótlót török hozzá. Hígítom, beledobok egy filtert és felszívom belõle az egészet a cöpibe. Muszáj felhúznom az alig rongyos, combzsebes Replay nadrágom szárát, amit négy éve vettem még relatíve tiszta újságíróként, tizennégy pakett áráért egy outletben. Muszáj rámarkolnom a húsra, míg ki nem dudorodik egy alig használt ér, és muszáj betolnom. Köszönöm, Istenem, köszönöm ezt az édes forróságot, amivel elárasztasz. Hazaértem. Lassan lecsuklik a fejem, rádõlök a Müllerre. Lebegek a semmi peremén, minden sejtem örül, és csak oldalpillantásokat vetek arra a törmelékhalomra a látóteremben, ami az életembõl maradt. Elkarmolt kapcsolatok, sebek, bûnök, és a többi, oda se nézek, behunyom a szemem és elmerülök a csöndben.

22 Villanások 23 Válaszút Azért akarok leállni, mert nincs pénzem. Belefáradtam az állandó stresszbe. A rosszullétbe, abba, hogy haldoklom. Abba, hogy totális csõd minden, hogy megöl a ZÓNA, a folyamatos hallucinációk, a hangok, és nem tudok meghalni, hiába szeretnék, de gyáva vagyok élni is, nem tudok már lopni se, lehúzni senkitõl semmi pénzt, kikerülnek a cigánygyerekek is. Élõhalott vagyok. Elvonásról elvonásra vergõdöm, és szippant be a Fekete Lyuk. El kell mennem innen. Akárhová. Végem van, basszameg. A fák zöldellnek egy utolsót, mielõtt leesnének róluk a levelek. Kutyát sétáltató nagymamák és kisgyerekes anyukák árasztják el a parkot, meg egy-két hajlékony, akiknél ezúttal nincs kannásbor, még délelõtt van. Perspektíva nélküli idõszak ez, az ember kívülbelül remeg, az agya száraz pormacska, a test és a lélek helyén az Ûr követelõzik, de megmozdulni is alig lehet. A napszemüvegem mögül nézem a teret, egy padra csavarodva próbálom rendszerezni a gondolataimat. Zavarnak a kutyák, zavar az indián nyár, zavar a napsütés, zavarnak a sportcipõk és a Scholl-papucsok alatt csikorgó kavicsok. Csikket keresek a látóteremben, látok is egyet, de nincs erõm lehajolni érte. Azt sem tudom, hogy kerültem a parkba, várok-e valakit, vagy csak kimenekültem a kis sötét lyukból, ahonnan már mindent eladtam, és ahol szállásom van, meg még pár embernek is. Az ablakon járunk be, mert az ajtórácshoz nincs kulcsom, ez a földszint elõnye. A Katolikus Alkoholistamentõ Szolgálathoz megyek telefonálni, felhívni azt a telefonszámot, amit az ópiátos-alkesz festõmûvész adott, akivel ott találkoztam egy lelkigyakorlaton, ahova a muterom cipelt el, amikor egy pillanatig látott esélyt a leállásomra. A srác is rehabon állt le. Rám nézett a lelkigyakorlaton, a szanaszétvert fejemre, a fekete karikákra a szemem alatt, a kiálló csontjaimra, a sebeimre a kezemen, és csak annyit mondott: Tipli. Tudta, hogy pörgök még, amíg meg nem halok, vagy nem merítek egy pillanatban annyi erõt, hogy elinduljak valamerre. Egy anyagosnak aztán mondhatsz akármit, amíg magától nem jön a szikra, nem sokat ér. Az a jó, hogy amikor jött a szikra, ott volt ez a telefonszám. Megyek a nyolcból át a városon Budára. Telefonálok a KASZból. Kapok valami kaját is, meg nyugtatókat egy jó marékkal. Intézem a rehabot. Így döntöttem. Addikciósúlyossági felmérés, mennyire veszélyeztetett a helyzet Mit használ? Mennyit? Mióta? Munka? Lakhatás? Család? Kapcsolatok? Próbált már leállni? Körözik? Rendõrségi ügyek? Több hónap várakozási idõ is lehet, de egy hónap minimum ha nagyon súlyos, akkor is várólista van Próbálok igazat mondani magamról, de van, amiben hazudok, mert félek, félelem van bennem és rettegés, mintha egy sötét kút szélén állnék. Megyek a Válaszút Misszióba. Elõgondozást végeznek egy rehabra. A lány nagyon kedves. Fura, hogy nem megmenteni akar, nem is leoltani, hogy mekkora gyökér vagyok és el fogok pusztulni, hanem egyenesen örül nekem, szinte ujjong, hogy meg akarok változni. Semmit nem tud rólam, egy negyvenkilós dzsanki kutyát lát, aki sápadt, bûzlik a kannásbortól, és három pulóverben van. Mintha örülne nekem. Elképesztõ élmény. Nem emlékszem, mikor örült nekem bárki is utoljára. Aztán megyek az Emberhez. Az esõ nyálkás cafatokban esik, hártyát von rám és eláztat, minden sejtem tocsog a szürkés lében. A pamutkapucnimból facsarni lehet a vizet. Fülledt meleg van, esik, esik, esik, és soha nem áll el. Sajog a kezem, gennyes az arcom, a kézfejem, a testem kiütéses mindenhol. Elmegyek HIV/Hepa-szûrésre, beutalóért Kõbányára (a doktornõ rám néz, máris írja a papírt) és próbálok nem nagyon beállva lemenni a Válaszútba. Két héttel azután, hogy telefonáltam, utazom a rehabra. Nincs túl messze Budapesttõl, de fényévekre van a Zónától. Üres vagyok. Halott vagyok.

II. A varázsló kertje Politoxikomán kábítószer- és alkoholfogyasztás 1994 2002 Logosz A szenvedélybetegségek kezelésének lehetséges módjait meghatározza kialakulásuk, az addikció (függõség) típusa, és a tünetek komplex, az összes életdimenziót átfogó, befolyásoló mivolta. Csak akkor várható a terápia sikere, ha a személyiségfunkciók helyreállítása mellett kezeli a szenvedélybetegség által károsodott egyéb funkciókat is. Több terápiás modell és irányzat alakult ki, sokszor ezek kombinációi lehetnek a legsikeresebbek. Viktor E. Frankl az analitikus szemléletû pszichoterápiák (Freud, Jung) és az individuál-pszichológiai szemléletû (Adler) terápiák, valamint a viselkedésterápiák (Allport) mellett, azokat kiegészítve kidolgozta a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszerét. Áttekintve a különbözõ szemléletû terápiákat Frankl a következõ összefoglalást adja: A pszichoanalízis számára a neurózis végeredményben a tudatos, az individuál-pszichológia számára pedig a felelõs Én beszûkülése. Frankl a továbbiakban rámutat, hogy a különbözõ szemléleti hátterek az ember egzisztenciájának különbözõ dimenzióiban (biológiai, pszichikai, szellemi, szociológiai) megjelenõ vetületeit vizsgálják, de egyetlen vetület sem mutatja meg magát az emberi egzisztencia komplexitását. Frankl antropológiai emberképét így foglalja össze: Az emberlét azt is jelenti, hogy az ember túlnõ önmagán. Az emberi egzisztencia lényege az öntranszcendencia. A fentiekbõl az is következik, hogy a szenvedélybetegségek terápiájában az egyén egzisztenciájának minden dimenzióját egymás mellett, párhuzamosan kell kezelnünk. A biológiai dimenzió: a szomatikus és fiziológiai tünetek, elvonási hiányállapotok, egészségkárosodások orvosi kezelése elengedhetetlen. A pszichi-

26 A varázsló kertje 27 kai dimenzióban: a személyiség deficitjének csökkentése, érzelmek tudatosítása, megküzdési stratégiák kialakítása és gyakorlása, motiváció erõsítése, döntési kompetenciák kialakítása pszichoterápiás és viselkedésterápiás módszerekkel, csoportterápiákkal, közösségi mentálhigiéné eszközeivel. A szellemi (spirituális) dimenzióban: a spirituális elbizonytalanodás megszüntetése, az élet értelmére vonatkozó kérdés egyéni megválaszolásának segítése, értékek megtalálásának támogatása, az egyéni életcél megfogalmazására, kialakítására való képesség elérése. A szociális (társas) dimenzióban: kommunikációs készségek fejlesztése, társas kapcsolatok kialakítására és mûködtetésére való kompetencia elsajátítása, egyéni szociális helyzet megoldására vonatkozó kezelési módok tanulása. Amennyiben a kezelés mindezeket a kitûzött célokat eléri, a szenvedélybetegnek már jó esélye van arra, hogy érett személyiségként, önállóan és felelõsen tudjon döntéseket hozni, és képes legyen irányítani az életét, természetesen annak tudatával, hogy mindig egy dinamikus, változó folyamatnak a felelõs irányítója és megélõje, amely folyamatnak regresszív vagy progresszív voltát leginkább õ határozza meg. 1 Családi körülmények, gyermekkor: A miskolci kórházban született, 6 éves koráig a közeli Sajóládon éltek. Anyja felmenõi odavalósi parasztemberek voltak. Mater Miskolcon érettségizett gimnáziumban. Édesapja és három bátyja alkoholizált. A kliens részben lengyel származású, az apai ág révén. Az apai nagyapa családja koncentrációs táborban halt meg, maga a nagyapa (aki orvos volt) egy feltehetõen arisztokrata családból származó magyar nõt vett el feleségül. Két gyermekük született, a kliens nagynénje, aki ma börtönpszichológus, és a kliens édesapja. Egy fõvárosi munkahelyen ismerkedtek meg Viktor szülei (Paternak volt egy elõzõ házassága is, melybõl lánygyermeke született. Ezzel a féltestvérével pár éve találkozott is.) A férfi tíz évvel idõsebb volt, mint a kliens édesanyja. 1 Részlet Centgráf Károly: A szenvedélybetegség kialakulásának fejlõdés-lélektani háttere címû munkájából Házasságkötésük után Mater falujában éltek, ahol az asszony a tsz-ben dolgozott adminisztratív munkakörben. Férje (a kliens apja) többnyire munka nélkül élt, alkoholizált, amolyan korhely életmódot folytatott. Összességében Viktor elmondása szerint deviáns életvitel jellemezte, például sok tetoválás volt a testén, nagy motoros volt, olykor a rendõröknek is visszaütött, a Rejtõ Jenõ-könyvek alakjai számára példaképül szolgáltak, idõnként az öntudatlanságig leitta magát, fegyvergyûjteménye volt stb. Ugyanakkor, mint afféle nagyvárosi embert, a falu bizonyos körei elfogadták, sõt olykor értékelték is. Viktornak nem sok emléke van ebbõl az idõbõl. Él benne egy kép: anyja magas sarkú cipõben visz italt férjének ki a kertbe. A kliens 6 éves volt, amikor anyja jóformán elmenekült fiával együtt otthonról, egyenesen Budapestre. Ez a tette nagy bátorságra vallott. Apa és fia között ezzel meg is szakadt a kapcsolat. Viktor csak pár éve látta újra apját, és ebbõl a találkozásból azt szûrte le, hogy apja bizonyára pszichés beteg. Ugyanis irreális dolgokról beszélt, tekintete is zavaros volt. Ha jól tudja, Pater Budapesten lakik, nomád körülmények között. Átmenetileg albérletben laktak, majd Mater eltartási szerzõdést kötött egy idõs nõvel, így annak másfél szobás panellakásába költöztek. Anyja és kliens lakták a félszobát, a lakás tulajdonosa pedig a nagyobbik szobát. Ez a nõ Matert gyakran szekírozta végül a halálával a lakás az övék lett. 4 év egyedüllét után Maternek élettársa lett, egy nála pár évvel fiatalabb fiatal férfi, akivel 8-9 évig élt együtt. (Pontosabban hármasban éltek a másfél szobás lakásban.) Ez az élettárs autómániás volt. Viktor szerint eléggé megbízhatatlan, akire férfiként, apaként nem lehetett számítani. A szakítás után (ekkor Viktor már egyetemre járt) 1-2 évig Mater ismét egyedül volt, utána viszont megismerkedett jelenlegi férjével. Ez a férfi arab, mohamedán vallású, és feleségénél 13 évvel fiatalabb. Házasságuk is a muszlim szertartás szerint zajlott. A kliens szerint anyja párválasztásait az igazi keresése jellemzi, és úgy tûnik, hogy a mostani férjében meg is találta az igazit. Elmondása szerint anyja tiszta lelkû, naiv, õszinte, spirituális, érzékeny ember, aki olykor túlkombinálja a dolgokat. Ez alatt

28 A varázsló kertje 29 bizonyos gyanakvást, bizalmatlanságot ért a világgal kapcsolatban. Kapcsolatukról elmondja, hogy anyja számára õ volt a legfontosabb, anyja ezt olykor direkt módon is kifejezte. Szeretetkapcsolat volt köztük, annak ellenére, hogy õ idegenkedett anyja értékrendjétõl. Persze súlyos konfliktusok is kialakultak köztük (szóváltást, tettlegességet, otthonról kitiltást is beleértve) elsõsorban kliens életvezetése miatt. Hét éve nem otthon lakik, de már elõzõleg is sokat volt távol. Anyja ugyanis szabadjára engedte, így hamar önállósodott. Hat tiszta év Elég nehéz emlékezni. Fõleg olyan dolgokra, amikre a Mentorom kért. Nem igazán értem mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy én dzsanki lettem. Másfél hónapja vagyok a Misszióban, beilleszkedtem a közösségbe, bár gyakran szorongok és jönnek elõ képek, amiket jobb lenne kitörölni, elfelejteni, lehúzni a WCn, hogy a Nagy Kollektív Fekálialyukba hulljanak, és ott is maradjanak az idõk végéig. De most másra kell emlékeznem. Mentori feladat. Az életemre, a gyerekkoromra. Leülök a kápolnában este, a többiek kártyáznak, gyúrnak, beszélgetnek vagy pihennek, vagy dolgoznak valami feladaton, mint én. A kápolna jó, szeretek itt lenni. Megnyugtatnak a durván faragott kövek, és a feka Krisztus a falvédõn. Karmolgatom a gyerekkorom, és írok. Miskolcon születtem. Édesanyám Sajóládon nõtt fel, Miskolcon, majd Budapesten dolgozott, itt ismerkedett meg édesapámmal. Apám pesti, és megismerkedésükkor már elvált. Volt egy gyereke is nálam kábé tíz évvel idõsebb lány. A születésemkor anyukám 21 éves volt, apukám harmincvalahány. Sajóládon vettek házat, ahol édesanyám szülei is laktak. Szüleimmel itt éltem hatéves koromig, amikor édesanyám elmenekült Sajóládról. Vitt magával engem is. Otthagyta a házat, a szüleit, a falut ahol felnõtt, és feljött Pestre albérletbe. A Sajóládon töltött (kis)gyerekkoromból képeket, lenyomatokat, élményeket, érzéseket, embereket tudok felidézni, de nem feltétlenül idõrendben jön, ahogy jön. Egy hosszúkás, tornácos parasztházban laktunk, négyháznyira nagyanyáméktól. Harmóniát ritkán éreztem. Nem értettem mi miért történik körülöttem, de mindent természetesnek fogtam fel, mint talán minden gyerek. Hiányérzet és menekülési vágy már ekkor is volt bennem. Kifelé és befelé. Nem tudom mi az elsõ emlékem, talán kicsi vagyok nagyon, a tornácon ülök, kõpadlós tornác, és egy csomó kismacskát rakok kupacba, még ki se nyílt a szemük. Játszom velük és nyomkodom õket, aztán felemelem és ledobálom, elengedem õket, hallom, ahogy recseg-ropog a koponyájuk, mintha tojáshéjat morzsolnék össze. Nem érzem, hogy fájdalmat okoznék nekik, sõt, élvezem. Az nem rémlik, hogy bárki (apa, anya) szólt volna, vagy büntetett volna emiatt. Valószínûleg lövésük se volt mit mûvelek, az viszont biztos, hogy nem volt semmi következménye. Volt, amikor nem értettem, miért kapom a félelmet, fájdalmat, úgynevezett büntetést, amikor nem csináltam semmit. Apám, anyai nagyapám, és anyám testvérei (három bátyja) mindannyian ittak. Akkor még nem tudtam mik a következményei, egyáltalán, milyen az, ha valaki iszik, csak a korhely szót hallottam gyakran velük kapcsolatban. Az említett büntetések átélésekor konkrét halálfélelem, tehetetlenség és zavarodottság volt bennem. Most is emlékszem rájuk, megelevenedik az egész. Nagyanyámék udvarában vagyok, egy hatalmas eperfa uralja az egész udvart. Sok felnõtt van ott, és az egyikük (Nagyapám? Egyik nagybátyám?) a lábamnál fogva egy vödör víz fölé lógat. Nevetésre is emlékszem, és arra, hogy fejre áll a világ, közel van arcomhoz a víz, félek, rettegek, görcsben van mindenem. Aztán egy nõi hang megment és vége. Utána talán meg is simogattak. A másik élmény, ami feljön, mintha részlet lenne egy régi francia filmbõl. Nagyon jó az eleje, aztán jönnek a negatív hullámok és elmosnak mindent. Négy-öt éves lehettem, biciklizni már tudtam. Kaptam egy új rövidnadrágot anyukámtól. Örültem, szárnyaltam, persze nem a kékszínû tornanadrágtól, hanem mert éreztem anyukámból a szeretetet, hogy én vagyok a világ közepe, és simogat, puszil, örül, hogy örülök. Ez délután volt. Felvettem a nadrágot és büszkén, örömmel kibringáztam a határ-

30 A varázsló kertje 31 ba, ahol vetettek valakik, és mutogattam a hajlongó embereknek a nadrágom. Páváskodtam. Igazából arra voltam büszke, hogy anyám ennyire szeret. Aztán jött egy nagy nyári vihar, zápor, bár erre konkrétan nem emlékszem, arra sem, hogy kerültem haza. De semmi baj nem történt, az biztos. Már sötétedik, hideg van, a tornácon vagyok. Anyám magából kikelve, átváltozva fúriává, hisztérikusan üvölt, csapkod, hogy hol voltam. Aztán kizár a tornácra az új rövidnadrágomban. Semmi más nincs rajtam. (Azt sírtam, hogy én csak az új nadrágot akartam megmutatni másoknak valószínûleg az volt a válasz, hogy akkor legyek abban. Csak abban.) Kint kuporogtam, hideg volt, este, nem értettem mi van, miért van, úgy éreztem kivetett a világ, eldobott az anyám, fáztam, remegtem, egyedül, sokáig. Ez az utolsó érzés és utolsó kép ebben a történetben. Nyilván egy idõ után beengedett vagy bevitt, de erre már nem emlékszem. Apámat nagyon szerettem, nem emlékszem, hogy valaha is bántott volna ebben a hat évben. Tele volt tetoválással. Ha mozgatta a mellizmait, a színes oroszlánfej a mellkasán úgy nézett ki, mintha az oroszlán kitátott szája mozogna. Emlékszem, hogy egyszer anyám diavetítõrõl mesélt, már este volt, késõ, zörgött az ajtó, és anyám mondta: Na, megjött. Ezt elismételtem utána, ugyanazzal a hangsúllyal. Úgy éreztem, hogy akkor, ott, anyámmal, közös frontot alkotunk apám ellen. Mintha õ lenne a rossz, mi meg a jók. Apám kivisz a bányatóra csónakázni, õ úszik, csak a kopasz feje látszik ki a vízbõl, én egyedül ülök a csónakban, õt nézem fekszik az ágyban, nem tud megmozdulni, muter kiküld, fehér ruhás emberek jönnek engem visz anyám óvodába, bezárja az ajtót, ráhajtja a spalettákat. Apám bent sok teli és sok üres üveggel. Kérdezem anyámat, hogy miért hajtja be úgy a spalettát, mint amikor senki nincs itthon. Hogy azt higgyék, dolgozik. A faluban mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott a másikról mindent. Már akkor úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Kívülállóság, otthontalanság, az oda nem tartozás érzése. Meg persze a különlegesség: apám tetoválásai, az egész falat beborító fegyvergyûjteménye. Hogy puskával lövöldözik a kertbõl. Ostort csattogtat anyám szerint nem létezõ ellenségeire az udvaron. Az egész ember nem illett oda, így sajnos én sem, a gyereke. Korhely, ezt a szót megjegyeztem. Azt is, hogy nem jött értem az óvodába, ha megígérte (egy-két alkalomra emlékszem, amikor eljutott odáig, ez ünnep volt nekem), a szülõiken nem jelent meg, várakozás és csalódás kötõdik hozzá. Ami a kisgyerekkoromból talán a legemblematikusabb, az nagyanyám helytelenítõ arckifejezése (Szomorú? Lemondó? Dühös? Fásult?), ahogy ingatja a fejét, amikor nagy svunggal elbringázunk a kapujuk elõtt a srácokkal, õ meg egy csomó öregasszony kint ül a kerítés elõtti lócán. Úgy éreztem, én csináltam valami rosszat, túl felszabadult voltam, túlságosan az apámra emlékeztettem talán, vagy pedig tényleg, én voltam az oka mindennek. A helytelenítés sugárzott belõle, az egész faluból, mindenbõl. Miért? Ez az érzés maradt meg. Nem a felszabadult biciklizés. Hanem az, hogy valamiért rossz, ha jól érzem magam. Aztán hatéves voltam, amikor muter velem együtt lekoccolt Pestre. Gondolom, akkor tört szét az életem. Hat év falusi idill. Így, a kápolnából nézve, azért voltak jó részei is. Fater Apa nélkül nõttem fel. Már ha felnõttem egyáltalán. Az, hogy nem volt apám, mindent befolyásolt, az Isten-képemtõl kezdve a megoldási stratégiáimon át, a nõkhöz való viszonyomon keresztül a felelõsségrõl alkotott képemig, az egész felnõtt létemig. Mindig távoli volt és megfoghatatlan. Ellenség és bálvány. Emlékszem a testére tetovált különféle ábrákra, a már említett színes oroszlánfejtõl kezdve a fogaskeréken át az absztrakt mintákig. Talán ezért vonzódom a tetovált emberekhez, valamiért annak a szabadságnak és vagányságnak a megtestesítõjét látom bennük, amit az apám képviselt. Ez akkoriban még nem volt annyira elterjedt, különlegesnek számított. Csakúgy, mint a vérmérséklete és a nihilizmusa. Ezt már csak utólag raktam össze. Mint ahogy azt is, hogy igazából õ se nõtt fel soha.

32 A varázsló kertje 33 Három-négy hónapos lakó lehetek a Misszióban, amikor intenzíven elkezd foglalkoztatni az apám. Dühös vagyok rá. Életképtelen volt. Felelõtlen. Akár dzsanki is lehetett volna, ha olyan korban születik. Düh van bennem, mert elhagyott. Akárhogy is nézzük, hiába a muter koccolt le, menekült el a ki-tudja-mi-elõl, mégis a fater hagyott ott. Ráhagyott anyámra, egy törékeny szõke kislányra, aki azt se tudta merre van arccal a világban. A düh után, ahogy vizsgálom innen-onnan a kérdést, rájövök, hogy magamat utálom benne. Ha megértem õt, könnyebben megértem magam. Az apák ettek egrest és a fiak foga vásott bele. Két fotó van elõttem. A memóriámban megjelenik valamiért ez a kettõ, ami tökéletesen helyre teszi az õ egész elrontott életét, szinte levezetem belõle a saját kicsavarodott sztorimat is. Az egyik fotó hetvenkilenc nyarán készülhetett. Egy vidéki ház tornácán áll a muter, a szõke kislány, hatalmas hassal, támaszkodik a házfalnak, és elnéz messzire. A fater elõtte térdel, farmerben és mezítláb, félmeztelen, ki van gyúrva és látszanak a tetoválásai. Gyengéden csókolja a muter hasát. A fater kislánynak nézte õt, és azt hitte, hogy az õ ártatlansága majd kihúzza õt a trébõl. A másik fotón hét-nyolc éves lehetek, egy dodzsemben ülünk a faterral. Valószínûleg láthatás volt vagy közös kirándulás, a muter adott neki esélyt még egy esélyt, egy utolsó esélyt, mint nekem is annyian arra, hogy lásson. A fater mögöttem, én vigyorgok, próbálom irányítani a dodzsemet. A fater arca élveteg, puha, a függõk félmosolyával, és teljesen máshová figyel, az alkesz Zónába, amit csak õ lát. Mostani fejemmel már tudom, hogy szét van gyógyszerezve és piás, nem részeg, hanem az a szintentartott, lebegõ, bódult állapot, amit a függõ Zóna lakói annyira ismernek. Amikor be vagy állva és funkcionálsz, mert már csak beállva tudsz funkcionálni. Megértettem azt, hogy a fater elveszett ember volt. A megbízhatatlanság, a felelõtlenség, mindaz, ami egész életemben jellemzett, nem genetikusan öröklött nyilván, de elõjött. Öntudatlanul õt másoltam, ha visszagondolok. A szélhámoskodás, az illúzióteremtés, a nihilizmus, mind-mind tõle jött. Nem is tudtam róla. Ez mekkora vicc. Nagyon szeretett téged. És engem is mondja róla a muter. Tudom, tisztában vagyok vele, és éreztem is. És azt is, hogy ez a típusú szeretet mennyire kevés. Ebben is magamra ismertem. Nem véletlenül volt annyi nõm, és tudtam annyi nõt lehúzni. Én is nagyon szerettem õket, és az embereket is nagyon tudtam szeretni, egy bizonyos határig. Semmit nem szerettem annyira, mint a saját vágyaimat. A fater fia vagyok, ebben is. Azon túl, hogy minden kényszeres szerhasználó személy korai fejlõdésében kimutatható valamely fejlõdési szakaszban történt krízis, melynek megoldatlansága vezetett végül mint öngyógyítási kísérlet a kémiai szerfüggõséghez, az apáknak kiemelkedõen fontos és meghatározó szerepe és felelõssége van ebben a folyamatban. Az apák felelõsségét morálisan ki merem mondani, szerepük, hatásuk vitathatatlan az egyén életében. Így hatással van az apa a jelenlétével vagy hiányával, hatással van azzal, amit tesz, illetve azzal is, amit elmulaszt megtenni. 2 Apád nem tudta feldolgozni, hogy Auschwitzban pusztult el nagyapád családja mondja a nagynéném, amikor huszonévesen találkozom vele, elsõ tisztaságom idején, és megkérdezem mi baja volt végül is a faternak. Nagyapám lengyel volt. Orvos. Talán morfinista, alkesz, de volt valami probléma vele is, amennyit összeraktam róla. Az apák bûne, a nagyapák bûne, a történelem bûne. Szép kis függõségfa, egészen az eredendõ bûnig visszamehetnék. Az apám vére elõbújt belõlem. Hazudott, vetített, nyomta a saját maga által megtalált szerepet, amíg bele nem halt. Lélekben belehalt, tudom. Hogy testben él-e, azt viszont nem tudom. Végig menekült önmaga elõl, mint én. Utólag jövök rá erre, ahogy összerakom a képet. Mélységesen megértem, és õszintén sajnálom, hogy õ nem jutott el rehabra. Rossz idõ, rossz világ, vagy csak ez volt a sorsa. Az Isten tudja. 2 Centgráf Károly: A szenvedélybetegség kialakulásának fejlõdés-lélektani háttere

34 A varázsló kertje 35 A tékozló fiú a kapuhoz ér Csak egyszer szeretném még látni az Öreget, akit átvágtam, lehúztam, elárultam. Gyûlöltem a fatert. Most tályogos a bõröm, hörög a tüdõm, kalimpál a szívem. Vonszolom magam a homokban. Az emberek kikerülnek. Haha, a lúzerek, ha tudnák, pedig én voltam a Király. A homokhullámok hercege, a gyönyörök kertjének kifosztója. Fater, fater, miért tetted ezt velem? A te hibád. Te neveltél. A Törvény, mindig csak a Törvény. Te tettél ilyenné. Szabályokat adtál, szabályokat és ígéretet, hogy majd az enyém lesz minden. De én most akarok élni, most akarom élvezni a napokat, most akarok mindent. Nem akarok olyan lenni, mint Te! Nem akarok várni. Nem hagyom, hogy átvágj! Majd én tudom. Haha, persze, tudtam. Hát, azért így lerohadva, botladozva, hiába hibáztatlak. Okosabban kellett volna prostiznom? Kevesebbet játszanom a szerencsémmel? Meg kellett volna találni a Nagy Szisztémát, amivel én leszek a Tuti Nyerõ? Tehetetlen vagyok. Nem tudok mit mondani, a gyönyörbõl annyi se maradt, mint a talpam alatt ezek a homokszemek. Elfolyt minden, ami volt, de igaz se volt, semmi. Vétkeztem, fater. Vétkeztem az Ég ellen és te ellened. Ciki lesz ott így megjelenni, de ez van. Így, mindennek a végén, teszek a büszkeségre. Forog a világ, tûz a nap, egyre õrjítõbb a szomjúság. Sarum már rég nincs, szúrnak a rohadék kövek. Átesem nemsoká a kapun, át a túlvilágba, át a halott lelkek közé. Vagy ki tudja. A vályú mellett édes lenne a moslék. Cserepes a szám. Szikkadtak a gondolataim. Nincs bizalom, nincs már terv sem. Megyek hazafelé, vonszolom magam a pusztában, és lesz, ami lesz. Nincs több köröm. Nincs több esély, nincs több karika, nincs jövõ. Csak egyszer szeretném még látni az Öreget, akit átvágtam, lehúztam, elárultam. Aztán, jó lesz a disznók közt. Már biztos várnak. A folytatást olvasd el Lukács evangéliumában (15,11 32). Ez egy flessem a faterrõl, aki nem volt nekem soha. Akit legalább átvághattam volna. De még ez se jött össze. A hiánya az, ami megmaradt. Folyamatos rekviem egy apáért, aki a rehabon hiányzott igazán, de már nem hiányzik. Az õ bûneiért is én fizettem, és nagyon, nagyon, nagyon szeretném, ha az én bûneim már nem szállnának majd az én gyerekemre. Öregszem, mondom a tükörnek reggel. Az idõ átír engem és megváltoztat. Ha nincs változás, nincs mozgás, nincs folyamatos alakulás, meghalsz, mondom a tükörképemnek a fülledt nyári reggel a Hársfa utcában, egy évvel a rehab után. Ismerem ezt a folyamatot már. Elõbb-utóbb tett lesz belõle, és nekiindulok, és megyek, és végigpörgetem a dolgot. Egyszer meg fogom keresni a fatert, végigjárjuk a környékbeli kocsmákat és a piacot ahol felnõtt, megkérdezem a hajlékonyakat az erdõben, ahol valószínûleg pecózik egy sátorban, egy kitetovált, hatvanas csávó, maga a megtestesült deviáns öntudat, ha még él. Ha már nem, akkor úgyis találkozunk máshol. Álomsziget A metró süvítése olyan, mintha egy ûrhajó kapcsolna fénysebességre. A kopott kék kocsikban ragad a mûbõr ülés, zombikkal utazom, rosszarcú, elrontott életû szürke lényekkel, akik ezen a bolygón töltik a számûzetésüket. Tizennégy éves vagyok. Megyek a Szigetre, vár az Eurowoodstock. Kell egy hét együttlét, mondja az egyhetes fesztiválbérletem. Minden érdekel, ami más, mint a hétköznapi, ami más, mint a panel a külvárosban, ami más, mint az emberek a belvárosban, ami más, mint amit látok magam körül. Tipikus drogkeresõ állapot: amikor az ember még nem használ semmit, de már öntudatlanul is valamiféle kielégülési forrást keres, amit máshol, mástól nem kap meg. Lelki és szellemi síkon megjelenik a tökéletes érdektelenség minden felé, kudarcok, vagy éppen túl sok siker, ami miatt elértéktelenedik a sikerélmény. Még nem anyagozol, de már elérted a drogkeresõ állapo-

36 A varázsló kertje 37 tot: mint a kutya, ami szimatol, még nem fogott szagot, de már érzi, hogy valahol valami zsákmányra lel. Elvarázsolt a dolog, egyszerre volt idegen és vonzó a sok szép, nyitottnak tûnõ ember. Sok mindent olvastam ekkoriban a hippikrõl, hallgattam a hatvanas évek zenéjét, néztem a filmeket, és tetszett a dolog. Érdekelt, és minden, ami vele jár. A szex, meg a drogok. A rock and roll nem annyira. A szigetes történet számomra ugyanezt jelentette a legelején, legalábbis amikor elkezdtem oda járni. Az elsõ teljesen szabad szerelmes egyesülésem egy lengyel csajjal történt. Tábortûz mellett szívtunk együtt ismeretlenekkel, õ is az volt. Hippi fíling, a béke, a szeretet, a boldogság. Jó volt, de semmi extra. Ami bejött, hogy bejövök a csajnak. Jóképû pasinak nem mondanám magam, de õ, és még sok más összejött, valószínûleg a pofátlanság és a kedvesség keveréke, ami bevonzott bizonyos típusú nõket. Ha összeszámolom, valószínûleg azon a négy-öt Szigeten dugtam a legtöbbet, nyaranta, a legkevesebb energia-befektetéssel. A kékre festett dizájnszakállam eléggé megfogta a csajokat, de lehet, hogy nem a szakáll, hanem a gátlástalanság és a kisfiús lelkesedés a testükért. Ki tudja ezt ma már. Az elsõ, nálam négy évvel idõsebb csajommal szívtam be azért igazán elõször, a következõ Szigeten. Addig is szívtam már jó párszor, egyedül, meg a punkokkal, de ekkor értettem meg, miért olyan jó a marihuána. Beszívva, egymáson fekve a fûben éjszaka négy színpadról jött a zene egyszerre és minden akkordot meg tudtunk különböztetni. Jobb volt már ez is, mint a szex, bár azt hiszem, szexeltünk is azon a Szigeten, elég sokat, fûvel és fû nélkül. Meg persze a nagy naivitásommal be is égettem a kéttannyelvû gimis elittársasága elõtt. John itt van? kérdezi a Négy Évvel Idõsebb Csajom a társaságot. Szép nagyfiúk, szép nagylányok. Minket nem a személye érdekel, hanem hogy legyen nála spangli mondom. Sajnos csak tizenöt éves voltam, ilyen értelemben meglepõen õszinte, csúnyán is néztek rám a nagy gimnazisták. Ilyet ne mondj többet, ez a legrosszabb duma mondja a nõm utána és beleharap a fülembe. Mindegy, lett egy óriástrombita akkor is. Mindig lett. Egy valamit nem értek az egyhetes Sziget-delíriumok után. Fõleg fûvel, Arany Ászok sörrel és Kalinka vodkával írtam magam nullára, meg a punk koktélokkal. Amikor kiállsz egy üres pohárral a keresztezõdésbe, és minden szembejövõtõl kérsz bele egy loccsantásnyit a poharából. Nagyon ritkán loccsantottak üdítõt. Ez volt a Pángalaktikus Gégepukkasztó fless, egy-két pohártól azt se tudtad, melyik galaxisban vagy. Amit nem értek józanodás közben, hogy ha ez ilyen jó, ekkora buli, ha ez az élet, akkor miért nem ezt csinálja mindenki egész évben? A környezetemben még a legbevállalósabbak is csak hétvégente ütötték szét magukat. Kamaszos butaság, de ebben akkor sem tud senki tanácsot adni, igaz, nem is kérek senkitõl. Annyiban maradok magammal, hogy képmutató banda ez is, mint a többi, csak próbálnak lazának látszani. Engem meg nem érdekel semmi, csak hogy jól érezzem magam. Képmutatóak. A punkok is, a dílerek is, a normál emberekrõl nem is beszélve. Persze én is képmutató vagyok, hisz iskolába járok, ahol túlélésre és lébecolásra játszom és mellette próbálom azt elérni, megélni, ami az én vízióm a bulizásról. Egyetlen, végeérhetetlen buli a létezés, ahol állandóan be kell állni valamitõl, mert csak úgy izgalmas. A következõ pár évben ez lesz a mottóm. Reggeltõl estig, estétõl reggelig, sztondulásig. Így érzem hitelesnek. Ha nem is lenézem a szigetes beállókat, a hétvégi bulizókat, a fesztiválturistákat, de idegenné válnak, képmutatóvá, unalmassá. Tét nélkülivé.