A MÚMIÁK VILÁGA Mi a múmia? Múmiának nevezzük egy halott ember vagy állat konzerválódott vagy konzervált testét. A múmia szó a középkori latin mumia elnevezésből maradt ránk. Eredetileg a perzsa múmijja mūmiyya (هيموم) szóból ered, melynek jelentése bitumen, illetve szurok. Az ókorban különösen drága gyógyszernek tartották azt a Mezopotámiában, a Holt-tengernél, valamint a Tigris és Eufrátesz folyók mentén előforduló ritka, barnásfekete színű bitument megkövült szénhidrogént, amellyel az egyiptomi balzsamozók a Ptolemaiosz-kortól a múmiák koponyáját tartósították. Ezt az anyagot a szurok perzsa elnevezése alapján mumiának nevezték el. Mi történik a testtel a halál után? A halál beállta után a test szöveteiben hamarosan megindul a bomlás folyamata. A bomlás a halál szokványos jelenségei közé tartozik. Testünk enzimei a halál után rövid ideig megtartják aktivitásukat, hatásukra a szervekben úgynevezett önemésztődés következik be. Átlagos körülmények között az oszlás jelei 2 3 napon belül válnak láthatóvá. A folyamatot számos tényező befolyásolja, így a környezet hőmérséklete, kémhatása, oxigén- és nedvességtartalma. A bomlás bakteriális és enzimatikus folyamatok következménye, amelyben a szervezet saját baktériumain kívül más baktériumok is részt vesznek. Működésükhöz optimálisan 20 37 ºC közötti hőmérséklet szükséges. Ennél alacsonyabb vagy magasabb hőmérsékleten a folyamat lelassul. Az enzimatikus folyamatok hatására a szervezet saját fehérjéi lebomlanak. A folyamat minden szövetre kiterjed, de nem egyforma sebességgel zajlik. Például a csont-, a porc- és az ínszövetek (kötőés támasztószövetek) ellenállóbbak, ezért lassabb a bomlásuk. A rothadás folyamatában az állatok és a növények is jelentős szerepet játszanak. A lebontás aktív résztvevői a különböző férgek, puhatestűek és a rovarok. Elföldeletlen holttest lebontásában a ragadozó, dögevő állatok és a rágcsálók is szerepet kaphatnak. Múmiák mumifikálódás, mumifikálás A halál elrabolja a testből az életet, de nem jelenti feltétlenül magának a testnek a megsemmisülését is. A holttestek az esetek túlnyomó többségében lebomlanak, azonban véletlen körülmények vagy szándékos emberi beavatkozás nagyon ritkán megakadályozhatja azt. A konzerválódás folyamata emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhet (természetes mumifikálódás), ha a holttestet különleges körülmények között temették el, például forró sivatagi homokba, ahol
kiszáradt, magas hegyekbe, ahol megfagyott, vagy tőzeglápba, ahol a tőzeg savai konzerválták. Így jöttek létre a természetes múmiák. A múmiák másik csoportját mesterséges úton, különféle módszerekkel készítették, nem csupán az ókori Egyiptomban, hanem másutt is, Dél-Amerikától Ausztráliáig, Kínában, sőt még a Kanáriszigeteken is. Föld legkülönbözőbb vidékein találtak már természetes múmiákat vagy mesterségesen konzervált emberi és állati holttesteket. A természetes múmiák A természetes mumifikálódás a fizikai körülmények szerencsés összejátszásának a következménye. A tartós hideg vagy meleg, a szárazság vagy a jég megakadályozhatja a holttestek bomlását. A Föld forró, száraz sivatagai kiszárítják a testeket, csonttá és bőrré aszalva őket. A szél és a hőség hatására az izomzat gyorsan kiszárad, a bőr megkeményedik, megbarnul, így a mikroorganizmusok és a rovarok nem tudják kikezdeni a testet és a bomlás abbamarad. A gleccserek belsejében vagy a fagyott talajban leáll a bomlás folyamata, így a szerves anyagok megőrződnek. A jégmúmiák esetében a test megfagy, és hosszú időn át mélyhűtve konzerválódik. A fagypont alatti hőmérsékleten a mikroorganizmusok és a férgek nem maradnak életben, és nem tudják lebontani az elhalt szervezetet. A balesetet szenvedett hegymászók, sarki expedíciók áldozatai a halál beállta után még évtizedekig is jól konzervált jégmúmiák maradnak, ha a hó befedte a testüket. Már a jéghideg szél is elég ahhoz, hogy mumifikálja a testeket. A magashegyi múmiák testében lévő víz megfagy, jéggé alakul. A jég megolvadás nélkül, vízgőzzé alakulva párolog el a szervezetből. Ennek következtében a test kiszárad. A belső szervek épen megőrződnek, az arcvonásaik élethűek maradnak. A tőzeglápokban a vizes környezet mumifikálhatja a testeket. A láp mélyén, oxigéntől elzártan a szervezet mikroorganizmusai hamar elpusztulnak. A láp huminsavai feloldják a csontok mésztartalmát, a bőr viszont jó állapotban megmarad, kicserződik. Lapos, sokszor papírvékonyságú maradványok jönnek létre. A lápban található cserzőanyagok és huminsavak megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet. Ezért a lápi hullák csontjai hajlékonyak. A belső szervek többnyire elenyésznek. A mérsékelt égövön a mumifikálódás folyamatában nem a levegő hőmérséklete a döntő. Sokkal fontosabb tényező az állandó légmozgás. A jól szellőző kripták, földalatti járatok, beomlott épületek laza, jól szellőző törmeléke kedvező körülményeket teremt a természetes mumifikálódáshoz. A mesterséges múmiák A múmiák egy részét olyan emberek készítették, akik valamilyen úton-módon képesek voltak a bomlás folyamatának megállítására. A mumifikálást szinte a világ minden táján gyakorolták, így
annak sokféle módja létezik. A különböző népek egyéni, sokszor igen bonyolult módszereket dolgoztak ki halottaik megőrzésére. A legismertebb múmiakészítők az ókori egyiptomiak voltak. Balzsamozó mestereik szinte mindent bebalzsamoztak a rabszolgáktól a fáraóig, a macskától a krokodilig. Eltávolították a belső szervek nagy részét, majd egy különleges sót használtak a test kiszárítására. Más népek nem vették ki a halottak belső szerveit, megint mások a végbélen keresztül húzták ki azokat. Egy ókori chilei halásznép, a chinchorrok pedig szinte újraépítették halottaik testét. A Fülöp-szigeteken füstölték a halottakat, más kultúrákban a természet mumifikáló hatását használták ki. Voltak, akik titkos keverékeket főztek ki a halottak tartósítására. A középkori Európában a gyógyfüvektől az alkoholig mindent kipróbáltak. A közelmúlt Amerikájában a halott ereibe arzént fecskendezve igyekeztek életszerűen megőrizni a testet. A mai modern balzsamozók más módszerekkel dolgoznak: tartósító anyagot, általában formalint fecskendeznek az erekbe, amely anyag megkeményíti a fehérjéket, ezáltal megakadályozza a bomlást előidéző baktériumok szaporodását. A plasztináció a test vagy testrészek konzerválásának az anatómiában használatos modern módszere. Az eljárás során a formalinnal kezelt szövetekből kivonják a vizet és a zsírokat, majd ezek helyére szilikon-polimert juttatnak. Miért mumifikálták az emberek a halottaikat? Az egyiptomiak hittek a holtak a túlvilági életében, s abban, hogy a test a halál után csak akkor kelhet ismét életre, ha épségben megőrződik. Ezért a mumifikálás a számukra elengedhetetlen volt ahhoz, hogy biztosítsák halottaik örök életét. Más kultúrákban (Dél-Amerikában, Ausztráliában) azért őrizték meg a holtakat, hogy azok továbbra is az élőkkel maradhassanak, s részt vegyenek a közösség életének fontos eseményeiben. Miért különlegesek a múmiák? A Földön milliószámra kerülnek elő régészeti leletek és történelmi dokumentumok. A múlt kutatásában azonban mindig is nagy szerepet kaptak és kapnak a temetőfeltárások. A földből előkerülő emberi csontmaradványok felbecsülhetetlen információt rejtenek a korról és a múltban élt emberekről. Az idők során elhalt emberi és állati szervezetekből csak nagyon kevés kerüli el a bomlás folyamatát. Ebben rejlik a múmiák tudományos értéke. Nemcsak a legerősebb állati szövetek, a csontok és a fogak őrződnek meg, hanem a lágyrészek is fennmaradnak, akár évezredekig. A múmiák megőrződött lágy szöveteinek vizsgálatával számos olyan új ismerethez juthatunk, amelyekből megtudhatjuk, életükben kik voltak, mit dolgoztak, mit ettek, milyen betegségben
szenvedtek, mit viseltek. Megismerhetjük életüket, táplálkozási szokásaikat, viseletüket, egészségi állapotukat és családi kapcsolataikat. Olyan információkhoz juthatunk általuk, amelyek sem írott forrásokból sem képzőművészeti alkotásokból nem olvashatók ki. A múmiakutatás A múmiakutatás ma már önálló tudományterület, amely az egyiptomi múmiák iránti kíváncsiságból indulva fejlődött a különböző tudományágak szakembereit tömörítő tudományos tevékenységgé. A múmiakutatás története Európában mindig is nagyon szokatlannak, ám érdekesnek tartották a mumifikálás művészetét. Hérodotosz (i. e. 484-425 körül), volt az első, aki részletesen leírta a különböző mumifikáló eljárásokat, ezért őt nevezhetjük az első múmiakutatónak. Később római, arab és keresztény szerzők is írtak az egyiptomi múmiákról, a Biblia is megemlíti, hogy az egyiptomiak bebalzsamozták halottaikat. Sajnos maguk az egyiptomiak semmit sem jegyeztek fel technikájukról, így örökre homályban marad a tökéletes mumifikálás ismerete. A 12. századtól Európában orvosságként használták a múmiákból őrölt port, ezért elsősorban gyógyszerészek és orvosok kutatták a mumifikálás titkait. Paracelsus (1493-1541), a híres orvos, részletes tanulmányt írt a múmiák gyógyszerészeti felhasználásáról. Pierre Belon (1517-1564) korának neves francia gyógyszerésze, Egyiptomba utazott és ott tanulmányozta a múmiákat eredményeiről részletes feljegyzéseket készítve Abban, hogy a múmiák iránti puszta érdeklődés tudományos kutatási területté fejlődött, jelentős szerepe volt Napóleonnak. Egyiptomi hadjáratai során maga is megnézte a múmiákat, sőt néhányat magával vitt Franciaországba. Érdeklődésének köszönhető, hogy az egyiptológia tudományának kutatási nyelve ma is a francia. A Napóleont kísérő természettudósok írták az elő könyvet Description d Egypte címmel, illetve ők rajzolták az első szemléletes térképeket a thébai sírterületről. Munkájuk nyomán Európa szerte megnőtt az érdeklődés Egyiptom és a múmiák iránt. Ekkoriban kezdődött az európai elsősorban brit nemesek körében az un. múmia-partik rendezésének furcsa szokása: egyesek Egyiptomba utaztak, hogy múmiákat szerezzenek, majd a testeket a társasági élet látványosságaként nyilvánosan kicsomagolják. Elsőként egy brit orvos, Sir Thomas Joseph Pettigrew (1791-1865) vizsgálta meg tudományos módszerekkel a múmiákat. Alaposan tanulmányozta az ókori egyiptomiak kultúráját, vallását és a mumifikáló technikákat. Orvosként nagyon érdekelték a mumifikálás és a holttestek megmaradásának titkai. A röntgen felfedezése, 1895 előtt csak a többrétegű pólyák kibontásával lehetett a múmiákat megvizsgálni. Gyakran előfordult, hogy közben megsértették a maradványokat. A röntgen felfedezése óta károsítás nélkül is vizsgálhatók a leletek. A legutóbbi évtizedekben az elemzési módszerek CTvizsgálat, DNS-vizsgálat valamint a számítógépes programok fejlődése új lehetőséget nyitott a múmiakutatás számára.
A múmiák védelme A sok száz vagy akár ezer évig is a rejtekhelyükön pihenő múmiák sorsa veszélybe kerülhet a felfedezésük után, még mielőtt felfedhetnénk a bennük megőrződött titkokat. Ha nem biztosítottak a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen környezeti feltételek, akkor hamarosan az enyészeté lesznek. Szinte hihetetlen, de mára a valamennyi egykor készített múmia több mint 90 %-a megsemmisült. Néhány közülük természetes okok miatt bomlott el, de legtöbbjüket az emberi tudatlanság vagy az előítélet miatt pusztították el, vagy hagyták elporladni. Az egyiptomi múmiák nagy részét gőzmozdonyokban tüzelték el a múlt század során. Darálékukkal trágyázták a földeket, porrá zúzva pedig gyógyszerként, vagy festékként használták fel őket. Pusztulásuk megannyi elveszett információ. Kevésbé ismert, de hasonló pusztítást vittek végbe a spanyol hódítók Dél-Amerikában. A mumifikálást pogány szokásnak bélyegezve szinte az összes inka múmiát megsemmisítették. A Kanári-szigetek múmiái közül csak hírmondónak maradt néhány, pedig számuk valaha több ezerre rúgott. A VÁCI FEHÉREK TEMPLOMÁBÓL FELTÁRT MÚMIÁK A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának gyűjteményében a régészeti ásatások során felszínre került emberi csontmaradványokon kívül, 265 természetesen mumifikálódott emberi maradványt is őriznek. A lelet-együttest a váci Fehérek templomának kriptájából 1994-1995-ben tárták fel váci Tragor Ignác Múzeum néprajzos munkatársai, Zomborka Márta és Ráduly Emil vezetésével. Susa Éva igazságügyi antropológus részvételével. A XVII. században Vácra települt Domonkosrendiek 1699-ben kezdték meg rendházuk és templomuk kialakítását a város főterén. A váci polgárok a rendhez tartozó szerzeteseket ruhájuk színe alapján fehér barátoknak, templomukat pedig a Fehérek templomának nevezték. A templom pincéjében kialakított kriptákba a szerzeteseken kívül egyházi személyek, és a rendhez kötődő városi polgárok temetkeztek majd másfél évszázadon keresztül. A XVIII. század végén azonban Mári Terézia ás II. József rendeletei higiénés okokból megtiltották a kriptákba való temetkezést és azok látogatását. Vác polgárai azonban ragaszkodtak hagyományaikhoz, így a rendeletet megszegve továbbra is temetkeztek a kriptába. A lejáratot végül 1838-ban végleg befalazták. Lassanként a befalazott ajtó létezése is homályba veszett.
Hogyan mumifikálódtak a kriptába temetett halottak? A kriptába temetettek természetes úton, minden emberi beavatkozás nélkül konzerválódtak. A természetes mumifikálódást a kripta egyedülálló mikroklímája és a temetkezés módja tette lehetővé. A kripta átlaghőmérséklete a külső hőmérséklettől függetlenül 8-11 Celsius fok között ingadozott. Ez megegyezik a magyarországi barlangok és földalatti üregek hőmérsékletével. A mumifikálódás szempontjából nagyon fontos volt a gyenge, de állandó légmozgás az altemplomot a külvilággal összekötő keskeny szellőzőkürtőn keresztül. A testeket többnyire faforgáccsal bélelt fenyőkoporsóba helyezték. A forgács felszívta a testnedveket, ezért a holttestek a természetes bomlás helyett lassan kiszáradtak. A fenyő terpenoid tartalma megakadályozta a gombák és baktériumok szaporodását, segítve a természetes mumifikálódást. Az egymás fölé 4-5 rétegben egymásra halmozott koporsók szigetelő hatása sem elhanyagolható. Kiket temettek a kriptába? A kripta leletanyaga 1731 és 1838 közötti koporsós temetkezésből származik, 265 egyén maradványából áll. A rendelkezésre álló halotti anyakönyvekből és a koporsók felirataiból ismert a betemettek neve, neme, életkora, bizonyos esetekben a haláloka is. Adatok vannak a családi kapcsolatokra is. A kriptába temetettek többsége polgári, kisebb részük egyházi személy. A plébánián megőrzött korabeli halotti anyakönyvekből és a koporsók felirataiból 166 személy azonosítható. 99 személy kiléte ismeretlen. A lelet-együttes értéke A Fehérek templomában mumifikálódott holttestek megkülönböztető figyelmet érdemelnek azért is, mert ilyen nagyszámú természetesen mumifikálódott gyűjtemény Európában sehol máshol nem létezik, sőt a világon is ritkaságszámba megy. A lelet-együttes tudományos értékét növeli, hogy a belső szervek nagyrészt épségben megőrződtek, ami lehetővé teszi a testek sokoldalú természettudományos vizsgálatát (antropológiai, patológiai, genetikai, fogászati vagy morfológia vizsgálatok). A tudományos kutatások eredményeiből mintha egy mozaik darabkáit összeillesztenénk rekonstruálhatók 150-250 évvel ezelőtti város lakóinak biológiai jellemzői: a megélt életkor, az átélt sérülések és betegségek, a táplálkozási szokások, az életmód, a rokoni és szociális kapcsolatok, az arcvonások, stb. Osszárium Az osszárium, azaz a csontláda egy másodlagos temetkezési hely. Általános szokás volt, hogy a régebbi koporsókból származó maradványokat osszáriumba helyezték át, hogy további temetkezési helyeket szabadítsanak fel. A Fehérek templomában feltárt osszáriumból 31 felnőtt és 15 gyermek
összekeveredett csontjai és mumifikálódott maradványai kerültek elő. A fából készített láda barnárasötétbarnára színeződött csontokat, részlegesen mumifikálódott emberi testrészeket, beszáradt lágyrészeket, hajmaradványokat, továbbá nagy mennyiségű textilt és faforgácsot tartalmazott. Az emberi maradványok általában nem anatómiai rendben helyezkedtek el a ládában. Valószínű tehát, hogy annak idején már többé-kevésbé elbomlott, dekomponálódott halottakat helyeztek az osszáriumba. A váci múmiák vizsgálata Az emberi maradványokat konzerválás és állagmegóvás után antropológusok, patológusok, radiológusok, mikrobiológusok, igazságügyi orvosok vizsgálják. A természettudományos vizsgálatok menete I. Tisztítás, konzerválás II. Nyilvántartási munkák III. Makroszkópos vizsgálatok IV. Radiológiai vizsgálatok V. Szövettani vizsgálatok VI. DNS-vizsgálatok Mi látható szabad szemmel a múmiákon? A természetes mumifikálódás során a holttestek elvesztik víztartalmukat, kiszáradnak. Ezért a múmiák feltűnően könnyűek, a felnőttek súlya általában 6-20 kg. Bőrük barnás vagy szürkés színű, pergamenszerűen ráfeszül a kiálló testrészekre (pl. az orra vagy a pofacsontokra). Mivel a bőr alatti zsírszövet összeesett, a bőr szorosan rátapad az izmokra. A körmök, a körömágy, sőt a kéz- és lábujjak bőrléc-rajzolata jól felismerhető. A haj és a testszőrzet általában jól megmaradt. A belső szervek többnyire elkülöníthetők. A tüdő összeesett maradványa morzsalékony, szürkésbarna törmelék formájában, a szív pedig felismerhető alakban őrződött meg. A gyomor és a belek csőszerűek. A vastag- és végbélben gyakran még a barnás porrá vált bélsár is fellelhető. A belső nemi szervek csak egyes múmiákon azonosíthatók, a külsők többnyire jól láthatóak. Néhány esetben veseés húgyhólyagkövek is napvilágra kerültek. A 265 egyén közül 3 esetben a testen halál utáni beavatkozás vagy boncolás nyoma látható. A váci múmiákon végzett tbc DNS-vizsgálatok A mikrobiológiai elemzések során a Mycobacterium tuberculosis DNS-ének kimutatására 253 múmiából történt mintavétel a test különböző helyeiről. 189 esetben volt értékelhető eredmény.
Eszerint a vizsgált egyének 69,8%-nál kimutatható a tbc kórokozójának DNS-e. Ez nem jelenti azt, hogy ők valamennyien tbc-ben haltak meg. Közülük sokan megfertőződtek, de többük szervezete leküzdötte a fertőzést, és egyéb betegség vagy baleset következtében haltak meg. Ami bizonyos, hogy 132-jük szervezete már találkozott a rettegett kórral. A Hausmann-család esetében további fontos eredmény született. A vizsgálatokból kiderült, hogy az anyát és gyermekeit nem ugyanaz a tbc-t okozó baktériumtörzs fertőzte meg. Az édesanya és a lányok megbetegedését okozó törzsek génállományában több eltérés is megfigyelhető. Ebből következően anya és leányai különböző helyről és időben kaphatták a fertőzést. Lehetséges, hogy az anyát rövidebb idő alatt vitte el betegsége, a lányok pedig évekig akár 10 éven át is betegeskedhettek. Irodalom: Aufderheide AC 2003 The Scientific Study of Mummies. University Press, Cambridge Cockburn A, Cockburn E & Reyman TA 1998 Mummies, disease and ancient cultures. University Press Cambridge Fletcher H, Donoghue H, Holton J, Pap I, Spigelman M. Widespread occurrence of Mycobacterium tuberculosis DNA from 18th 19th century Hungarians. Am. J. Phys. Anthropol. 2003;120:144 152. Howard Reid 1999 Halhatatlanok nyomában Múmiák, halál és túlvilági élet. Gold Book Kiadó, Debrecen Józsa G. László (2008): Histologic diagnoses of tissues from two nineteenth Habsburgs. Paleopathol. Newsletter 141:12-18. Józsa L, Susa É, Szabó Á & Varga T 1995 József nádor és Alexandra Pavlovna szerveinek kórszövettani vizsgálata. Antrop Közl 37: 37-44. Kákosy L 2005 Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris kiadó, Budapest Pap I, Susa É, Józsa L 1997 Mummies from the 18th-19th century Dominican Church of Vác, Hungary. Acta Biol. Szeged, 41, 107-112. Pap I, Susa É, Józsa L, Szikossy I, Bernert Zs, Pálfi Gy, Repa G, Bozsik G, Kristóf LA 2001 Interdiszciplináris antropológiai kutatások Vác Fehérek temploma In: Isépy I, Korsós Z, Pap I (szerk.) II. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium (Magyar Biológiai Társaság és Magyar Természettudományi Múzeum) Előadások összefoglalói. pp. 321-324. Susa É & Józsa L 1995 A múmiakészítés technikája és eredményei a kezdetektől napjainkig. Anthrop Közl 37: 45-60. Szikossy I, Bernert Zs & Pap I 1997 Anthropological investigation of the 18-19th century ossuary of the Dominican Church at Vác, Hungary. Acta Biol Szeged 42: 145-150. Szikossy I, Pap I & Vásárhelyi T 2006 Múmiák Kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban. Lege Artis Medicinae 16 (8-9): 800-802. Szikossy I, Pap I, Varjassy P, Horányi I, Kristóf LA & Riedl E 2007 Sectio caesarea post mortem matris egy XVIII. századi eset Vácott. Anthrop Közl 48: 161-168. Wikipedia: http://hu.wikipedia.org/wiki/m%c3%bamia Spigelman M, Pap I & Donoghue HD 2006 A death from Langerhans cell histiocytosis and tuberculosis in 18th Century Hungary what palaeopathology can tell us today. Leukemia 20: 740-742 (01 Apr 2006) Letter to Editor