Pécs 2010, avagy hallgatás ist gleich beleegyezés Mint már annyi osztály, idén mi is ellátogattunk Pécsre egy osztálykirándulás keretében, az idei pécsi kirándulás talán annyiban különbözött az előzőektől, hogy Pécs mint azt már mindenki tudja idén Európa (egyik) kulturális fővárosa. Kíváncsiak voltunk tehát, hogy milyen is lesz öt napot eltölteni a kultúra idei fővárosában. Mindjárt az első napon sok érdekességet láttunk, a belvárosnak ugyanis nem igazán volt olyan pontja, ahol már befejezték volna az építkezést, kicsit olyan volt a hangulat, mint anno 2004-ben az athéni olimpián, ahol az utolsó pillanatban készültek el a stadionok. A szállásra való megérkezéssel kezdődtek azonban a kellemesebbnél kellemesebb meglepetések. A hotel ugyanis kitűnő volt, bátran kijelenthetem, hogy 11 éves osztálykirándulási karrierünk alatt sosem szálltunk még meg ilyen színvonalas helyen. A második meglepetés a vacsora volt. Gondolom, mindenkinek ismerős az az érzés, amikor már korog a gyomra az éhségtől, és abban reménykedik, hogy most az egyszer jó lesz a vacsora az osztálykiránduláson Hát jó volt minden politikai célzat nélkül, nem kicsit, nagyon! Rögtön a vacsora utáni estén szembesültünk a harmadik örömöt okozó tényezővel, Pécs üdítőital-árai bosszantóan alacsonynak bizonyultak, természetesen betartottuk a szabályokra vonatkozó mondást, miszerint: A szabályok arra vannak, hogy. A hét kezdetével elkezdődött számunkra a templom- és kiállításmaraton. Az öt nap alatt nagyon sok érdekességet láttunk, mint például a Munkácsytrilógiát, Pécs gyönyörű templomait, a Csontváry- és Zsolnay-múzeumot, valamint egy egyedülálló kiállítást, amelyen Schaár Erzsébet gipszből készült Utcáját láthattuk. Ezenkívül ellátogattunk még az abaligeti cseppkőbarlangba, amelyet páratlan látványa mellett egyedülálló idegenvezetője tett még élvezetesebbé. A legérdekesebb program címére két esélyes van, és holtverseny alakult ki. Véleményem szerint a Pécsi Tudományegyetem Anatómiai Karán eltöltött idő mindannyiunk számára páratlan élményekkel szolgált. A formalinba áztatott, rendellenesség miatt halva született embriók sora után valódi, konzervált emberi testrészeket vehettünk szemügyre, sőt meg is foghattuk őket. Fontos hozzátenni, hogy teljes emberi holttestet nem láthattunk, mivel az egyetem, az emberi méltóság megtartásának érdekében, csak az ott bejelentett tanárok és diákok számára teszi elérhetővé a holttesteket. Ezen nem is lehet fennakadni, mert az egyetem felajánlások útján jut az elhunyt emberek testeihez, és éppen ezért kizárólag kutatási célt szolgálhatnak. A másik versenyző a láthatatlan kiállítás volt. Ezt a Mecsextrém parkban vehettük volna szemügyre, ha nem lett volna szó szerint vaksötét. Ugyanis ez a lényeg. Egy vak hölgy vezetett minket végig egy földalatti létesítményben, ahol szigorúan semmilyen nemű fény nem világíthatott. Voltunk erdőben, utcán, folyosón és lakásban egyaránt, de a látásunkra nem hagyatkozhattunk, csak a hangokra és a mindenki által birtokolt bottal kitapogatott tárgyakra. A hölgy bámulatosan vezetett minket végig, ott 43
állhatott tőlem hang alapján ítélve egy méterre, de amint elindultam volna a berendezett úttesten, rögtön rám szólt, hogy álljak meg, mert a végén még elüt egy autó. Hihetetlen, hogy mennyire alábecsüljük a látássérültek képességeit! A föld alatti nézelődés után megismerkedtünk a vakok írásmódjával, és mi magunk is gépelhettünk vagy szúrhattunk olyan kis pöttyöket egy lapra, amit a végén a hölgy egy másodpercnyi tapogatás után, tökéletesen felolvasott. A kötelező programok mellett volt szabadidőnk is bőven, és ennek köszönhetően kisebb csoportokra szakadva egyénileg is bejártuk Pécset. Nagy örömömre az egyik nap beültünk a többiekkel a Corso Bistro nevű étterembe egy ebédre. Már messziről ki lehetett szúrni a Dining Guide és a Certified emblémáit a bejáraton, és részben ezért is tűnt ígéretesnek az étterem. Aki ellátogat Pécsre, mindenképpen üljön be egy ebédre vagy vacsorára, az étterem a Király utcában a Pécsi Nemzeti Színház mellett található! A harmadikos osztálykirándulás egy szempontból nagyon fontos! Ez az utolsó közös kirándulásunk ezzel az osztállyal, mert az utolsó év túlságosan rövid ahhoz, hogy elutazzunk. Ennek tudatában igyekeztünk egy kicsit csapatépítő jellegűvé tenni a pécsi tartózkodásunkat, és valamelyest sikerült is áthidalnunk az osztályban uralkodó szétszakadást. A távoli osztálytársak megismerték egymást, a közeliek pedig még jobban élvezték egymás társaságát! Ezúton szeretném megköszönni Sylvia Konicar és Simon Barbara tanárnőknek, hogy megbíztak bennünk és ezzel felejthetetlenné tették az idei pécsi megszállásunkat! Végül üzenem minden kedves osztálynak, hogy ha felmerül egy esetleges pécsi kiruccanás, semmiképpen ne becsüljék le a város varázsát! Reményik Áron III/B Ezer méter magasan is van élet? (az I/A karintiai projekthete) Karintiát sokan úgy ismerik, mint a lila-bocis-csoki szülőhazáját, hát el kell áruljam, ha lila bocit nem is, barna-fehéret sokat láttam, nagyon sokat. A tavalyi tiroli sporttábor után idén Grafenbachba mentünk projekthétre. Ez a kicsi nevezzük egyszerűen falucskának úgy egy órányi autóútra van Klagenfurttól. Ide utazott az I/A nyolc órát, itt mutatta meg művészi tudását, nyert esetleg sok pénzt pókeren először és utoljára életében, látott híres épületeket alig nyolcvan centis kiszerelésben és tört össze egy-két ágyat minden probléma nélkül. Az izgalmak a reggeli belvárosi dugóban kezdődtek, ugyanis sokaknak, köztük nekem is, problémát okozott reggel nyolcra beérni a Keleti pályaudvarra, de fél kilencre csak beesett mindenki. Kilenc óra tíz perckor, a könnyes búcsú után, nekivágtunk utunknak Karintia tartomány felé. Csakhogy ez a kirándulás se legyen unalmas, Bécsben a tervezett fél óra helyett alig két percünk volt átszállni, 44
na de egy gyors sprinttel manapság már minden megoldható, vagy nem?j Szóval miután elértük a vonatot, további négy órát utaztunk Klagenfurtig, persze addig sem unatkoztunk, néztünk egy kis horrort, kártyáztunk és zenét hallgattunk. (Nehogy ne legyünk méltók nehezen kiérdemelt hírnevünkhöz, egy csúnya kalauz néni többször is megfenyegetett, hogy ledob minket a vonatról, ha nem vesszünk vissza a hangerőből.) Szóval Klagenfurtból még egy óra buszozás után megérkeztünk az Isten háta mögé, Grafenbachba; ha azt mondom, tíz házból állt, még túlzok is, de rét és fa volt dögivel, meg persze sok-sok barna foltos tehén. Kipakolás után sokan dobtunk volna egy üzit az aggódó ősöknek, hogy azért élünk és még egy szatír sem támadt meg minket, de térerő szinte alig volt több mint ezer méter magasan. (A WIFI hiányán már meg sem lepődtem.) Vacsora után muszáj volt rögtön ellőni néhány képet a közeli tisztáson, amiről tökéletes volt a kilátás. Na igen, a panoráma maga volt a tökély, nem csak egyszerűen szép, hanem lenyűgözően szépnek hatott. Senkinek egy szava sem lehetett rá. Néhány kártyaparti után villanyoltás, persze a szájzárat ekkor sem lehetett ránk tenni. Második nap hajnali nyolckor kelés, reggeli után pedig lábbusszal indultunk a közeli faluba, Diexbe. A tavaszi változékony időjárással semmi bajom, na de azért méterenként nem kell mindenáron másnak lennie. A napon meleg, árnyékban szeles, hideg időjárás miatt kicsit sokat öltözködtünk ide-oda séta 45
közben. Vicces volt néha a felhőket néhány méterrel magam alatt látni, de ezek a piszok kis bárányfelhők túl sokat vándoroltak, így takarva el előlünk a napot. Diexben ebédre az elmaradhatatlan bécsi-szeletet kaptuk. Mielőtt visszaindultunk volna, feltétlenül meg kellett szemlélnünk egy templomot. Az aranyos idegenvezető bácsi beszédéből nem sokat értettünk a templom bejárata előtt állva, mert a gyilkos szél messzire vitte hangját és lefoglalt minket a néma imádkozás, hogy végre bejussunk abba a nyilván belül is csodás és meleg templomba. Egy kis művelődés után egy fele olyan hosszú úton, mint az odafelé vezetőn, lassan hazaballagtunk. Mikor lehuppantunk az ágyakra, mindenki reménykedett a szabadfoglalkozásban vacsiig, de ehelyett mi megcsillogtathattuk művészi tudásunkat. Egy apró, nagyon lelkes nő adta ki a feladatot. Falfestékkel beszínezett kartonlapra kollázsokat kellett készítenünk. Hogy mi az? Ezt én is megkérdeztem magamtól, de most már tudom: tapétaragasztóval papírdarabokat ragasztasz kedved szerint az erre előkészített lapra. Nem hangzik túlságosan izgalmasan, de a hangulat jó volt, ment a zene, és a végén igen absztrakt művek születtek. A kreatív órák után vacsora, kártya, villanyoltás, duma, mozizás. Szerda reggel Klagenfurtba indultunk néhány híres épületet meglátogatni. Köztük szerepelt a pisai ferde- és az Eiffel-torony, az athéni Pantheon, a római Szent Péter-bazilika, a washingtoni Fehér Ház, a kínai nagy fal, a londoni Tower, a sydneyi opera, a petrai kincsesház és New York-i Szabadság-szobor, ami pedig a legjobb, hogy mindez alig ért a derekamig. Miközben ezeket a parányi csodákat néztük rengeteget fényképeztünk és nevettünk, milyen kicsi is a világ.j Elbúcsúztunk mini world -től és nekünk, lányoknak nagy örömére vásárolni mentünk egy bevásárlóközpontba. Miután nagy nehezen elszakadtunk a világhíres üzletektől, kettéváltunk. A társaság nagyobb része uszodába ment, egy kisebb, pedig a városba indult csavarogni. Az uszodában pörgött az élet, az ugródeszkáról elképesztő mutatványokat műveltek a fiúk, a lányok meg pontoztak. A kisebb csoport egy kicsi, de elegáns kávézóban múlatta az időt végre WIFI társaságában. Hazaérkezés után a szokásos program: vacsora, kártya, villanyoltás, duma, mozizás. Csütörtökön jött el mindenki számára a hét mélypontja, én se sokat tudok mesélni a napról, mert félig zombi voltam. Annyira emlékszem, hogy fel kellett másznunk egy várba, aminek tizennégy kapuja volt, és egy bajszos néni tartott idegenvezetést, az erődnek pedig valami magas neve volt (azt hiszem, Hochosterwitz ). Ezek után egy városba mentünk, ahol megnéztünk egy Hundertwasser-szerű hotelt. A szabadprogram idején valamiféle életet próbáltunk lehelni magunkba fagyinak álcázva, nehogy észrevegyék rajtunk a helyi lakosok a fáradtságot, még azt hitték volna, a tanáraink kínoznak minket. Délután meglátogattunk egy dómot, aminek köze volt valami Maria Saal nevű nőhöz, és megint az aranyos idegenvezető bácsi beszélt nagyon sokat. Mikor már azt hittük, sosem lesz vége a napnak, gyorsan megszemléltük a sok száz éves királyi trónt, ami régi római sírkövekből és építőkövekből épült. Hazaúton gyors válaszmásolás, ha esetleg dolgozat lenne, nehogy bajban legyünk. Mielőtt 46
megkezdtük volna szokásos esti programunkat, átkutattak minket a tanárok, hátha az utolsó estén esetleg alkoholizálásba fognánk, de mi bebizonyítottuk jóságunkat és mindenféle illegális ital nélkül szálltunk le a buszról. Vacsora után bizony ünnepeltünk, jött a karaoki, az utolsó, maradék képek ellövése és a feszült izmok ellazítása masszázzsal. Minden adott volt hozzá: két ember, testápoló, csak épp strapabíró ágy nem állt rendelkezésre. Hárman lányok épp kényelmesen ülünk egy emeletes ágy felső részén, amikor egyikünk úgy döntött, mégis inkább csatlakozna a kártyázó társasághoz. Ahogy felállt az illető, az ágynak sem kellett több, egyik tartórúdja eltört, mi pedig zuhantunk pár centit. Szerencsére senki nem tartózkodott alattunk, ezért senkinek nem esett baja, és az iskola biztosítója kifizette a bútort, de volt meglepődés bőven és nevetés reggelig. Apropó reggeli: a kirándulás után néhányunk elhatározta, a mindennapi lekvár- és nutellaadag túl sok volt egy életre, ezért ezeket az ételeket egy darabig egyikünk sem fogja fogyasztani. Pénteken ismét könnyes búcsút vettünk, ezúttal a tájtól és a barna foltos bociktól, a buszon mindenki ismételgette az elmúlt hét jobbnál jobb pillanatait. Én, amíg vártunk a vonatra, arra jutottam, hogy csak egy cifra káromkodással tudnám kifejezni, milyen jó is volt ez a kirándulás. Ezek után már senki nem mondhatja az I/A-ban, hogy a kisosztrákosok és a foklisok, mostantól egy osztály vagyunk. Tíz óra huszonhárom perckor végre felszálltunk a vonatra és elindultunk haza. Grafenbach 2010 47 Fonyódi Noémi I/A Az idei osztálykirándulás sem volt mondható éppen unalmasnak. Öt csodás napot töltöttünk el a Wörthi-tó közelében fekvő Grafenbachban. A szüleink megszavazták, hogy vonattal utazzunk, így 7.30-kor találkoztunk a Keleti pályaudvaron. Egyszer kellett szerencsére csak átszállnunk, de azt futással sikerült csak megoldanunk, mert a vonat késett, és kb. 2 percünk volt a következő elérésére Összesen 7 órát utaztunk Klagenfurtig, ami elég megerőltetőnek és hosszúnak tűnt, de semmiképp sem bizonyult unalmasnak, mert végig kártyáztunk és beszélgettünk. A vonatállomástól busszal mentünk fel a hegyre, ahol a szállásunk volt. Csak akkor tudatosult bennünk, hogy az egész falu mindössze 8 házból áll, amikor a szemünk elé tárult ez a szokatlan látvány. Kicsit mindenki meglepődött, de azért örültünk is, hogy végre megérkeztünk. A fiúk a földszinti szobákat kapták, amikhez tartozott egy külön kis konyha meg egy nagy asztal, míg mi, lányok mehettünk a pincébe, és a srácok mosdóját használhattuk, mert nekünk az nem volt. A kajával viszont mindenki tökéletesen meg volt elégedve, úgyhogy a mosdók hiányát leszámítva nagyon kellemes volt a szállás. A programokat is nagyon jól megszervezték tanáraink. A kedvenc napunknak egyértelműen a szerdait tartottuk, mert akkor voltunk a
Minimundusnál, ahol nem kaptunk túravezetést, csak 2 órát arra, hogy körbejárjuk a helyet és csinálhassunk róla fotókat. Délután pedig uszodába mentünk, ahol csúszdát meg trambulint is találtunk, szóval mindenünk megvolt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon gyorsan eltelt a hét, és csütörtökön azon kaptuk magunkat, hogy már pakolhatunk is össze, mert pénteken megyünk haza. Amikor délután leszálltunk a buszról, a tanárok a biztonság kedvéért átkutatták a táskáinkat, hogy megnézzék, nem vettünk-e magunknak alkoholt az utolsó estére. Ahhoz képest, hogy mi vagyunk az az osztály, amelyik miatt külön konferenciát kellett összehívni a magatartásbeli problémák miatt, senkinek sem jutott eszébe, hogy piát vegyen, és még a viselkedésünkben sem akadt semmi kivetnivaló. Sajnos azonban rongálni alkohol nélkül, akaratunk ellenére is sikerült, Ádámnak például sikerült betörnie egy ablakot. Ami pedig minket, lányokat illet szóval alattunk egy ágy szakadt be Az eset úgy történt, hogy az utolsó este páran a pincében maradtunk és Réka masszázsolajával masszíroztuk egymást. Ezzel persze nincs is semmi gond. Nelly felfeküdt az egyik emeletes ágyra, amit senki sem használt, Noémi pedig elkezdte masszírozni. Később viszont én is felmentem melléje, el is helyezkedtem kényelmesen a lábuknál, és pár másodpercre rá beszakadt alattunk az ágy. Gondolhatjátok, milyen érzés volt azt tapasztalni, hogy egyszer csak 1,5 méterrel lejjebb kerültünk. Mindenki, aki a szobában volt, elkezdett eszeveszetten röhögni, Kristóf meg elszaladt, amíg mi gyorsan próbáltunk kimászni. Az ágyat tartó fa tört szét, szóval esélyünk se volt visszarakni a matracot a helyére. Teljesen kétségbe voltam esve, mert azt hittem, hogy Kristóf a tanárokhoz rohant, hogy szóljon, és énmiattam szakadt le az ágy, úgyhogy én voltam a felelős, és féltem attól, hogy mit fognak szólni. Persze kiderült, hogy Kristóf csak a telefonjáért rohant, hogy lefotózhassa az ágyat. Kiküldtük a szobából, aztán mi is elmentünk, hogy szóljunk Ibi néninek a dologról. Ők Rauter tanárnővel együtt alaposan megnézték az ágyat, és azt mondták, hogy ne foglalkozzunk vele, majd ők elintézik. Amikor elmentek, már mindannyian nevettünk, mert így, hogy nem lett baj belőle, tényleg nagyon vicces volt a történet. Szóval sikerült egy felejthetetlen élménnyel lezárnunk a hetet. Másnap a visszaút, mint mindig, most is sokkal gyorsabban eltelt. 7 körül már a Kelenföldi pályaudvaron voltunk, ahol elköszöntünk mindenkitől és megtapsoltuk Rauter tanárnőt, amiért ilyen jó osztálykirándulást szervezett nekünk. Nekem azért is nagyon tetszett ez a hét, mert az új osztálytársainkkal sokkal jobban megismertük egymást, összebarátkoztunk, és akármit gondolnak is rólunk a tanárok, én nagyon szeretem ezt az osztályt, és szerintem nagyon jó az osztályközösség. Borosnyai Zsófia I/A 48