Brigitte Riebe A HOLDISTENNŐ General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN 2
A mű eredeti címe Auge des Mondes Copyright 2007 by Diana Verlag, a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany Hungarian translation B. Szabó Károly General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jógát is. Fordította B. SZABÓ KÁROLY Szerkesztette SZABÓ PIROSKA A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN 978 963 643 457 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9 11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu generalpress@generalpress.bu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA. Készült 15,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3608-13 3
Tartalom ELSŐ KÖNYV BÁSZTET Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet MÁSODIK KÖNYV SZAHMET Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Mina papirusza Történelmi utószó Jegyzetek 4
Lunámnak, Moninak és Napinak 5
A macska a természet remekműve. Leonardo da Vinci (1452-1519) Aki macskával játszik, annak tisztában kell lennie azzal, hogy játszótársának karmai is vannak. ókori egyiptomi közmondás 6
ELSŐ KÖNYV BÁSZTET 7
Első fejezet Éjszakánként Per-Basztet lapos háztetőit ellepték a macskák, de az egykor oly félénk állatok már napközben is egyre inkább birtokukba vették a várost: időközben pimaszul megjelentek mindenfelé. Csak a piacról zavarták el őket mindig, pedig ott igencsak csábító illatok szállingóztak. A piac változatlanul az asszonyok felségterülete maradt, akik elkergették az összes állati alakban megjelenő szégyentelen koldust és tolvajt. Az első árusok már jó korán megjelentek minden reggel, hogy lefoglalják a legjobb helyeket. Ré még alig fejezte be éjszakai fürdőzését a tengerben, és tért vissza újra izzó napkorongként a keleti horizonton, az asszonyok már szorgosan sepregették a port, és pakolták ki portékáikat: ki vászonkendőre, mások kákagyékényre, néhányan pedig kosarakból kínálták áruikat, amelyeket papirusznádból fontak, hiszen ez a növény itt, a deltatorkolatban úgy nőtt, mint a gaz. Mina az összes kofát ismerte, akárcsak a portékájukat, amelyet mindennap árultak: évszaktól függően hagymát, babot, lencsét és kölest, valamint friss zöld póréhagymát, uborkát, kaprot, koriandert, görögszénát és lángvörös fűszersáfrányt, amely ugyan gyalázatosan drága, mégis nagyon keresett volt. Mások fügét, datolyát és gránátalmát kínáltak, vagy apró, lisztből és mézből készült süteményeket halmoztak fel ragacsos kúpokba. Eközben a széles lábú parasztasszonyok a tyúkokat és a kacsákat próbálták beterelni a zsúfolt ketrecekbe, akik mintha sejtették volna, hogy közeleg a vég. Késő délelőtt aztán megjelentek a javasasszonyok, nyakukban illatos gyógynövényfüzérekkel, akik azzal dicsekedtek, hogy titkos receptúráikkal minden lehetséges bajt el tudnak űzni. Kínálatukban mindent meg lehetett találni a kopaszság elleni tinktúráktól, amelyek a haj visszanövését ígérték, a különböző termékenységi varázslatokon át az álmatlanság és az impotencia elleni 8
gyógyszerekig. Aztán megérkezett a kígyóbűvölő, egy sovány, rongyos, csomós hajú férfi egy öreg kobrával, amely már régen elveszítette a méregfogait, és fáradt tekergésével csak a félős egereket tudta volna megijeszteni. Varázsütésre egyszerre előkerültek az akrobaták is, akik élő emberpiramist alkotva, egymás hátára állva nyaktörő mutatványokkal szórakoztatták az embereket. Végül felbukkantak a történetmondók, akik között Mina számított a koronázatlan királynőnek. Neki nem volt szüksége krokodilra, mint Szedinek, a szájhősnek, aki betanított egy egyszemű kajmánt, hogy a segítségével felidézhesse Szobeket, a krokodilistent; még kevésbé volt szüksége arra, hogy erőteljes illatú eszenciákat alkalmazzon, mint az ősz hajú ikernővérek, akik a horpadt füstölőtálkáikból felszálló gőzzel akarták maguk köré vonzani a hallgatóságot. Mina kizárólag a nyelv erejére hagyatkozott, amely véleménye szerinte valamennyi fegyver közül a legerősebb és a leghatalmasabb volt. Tudta, mi a fontos, és bízott a megérzésében, hogy mikor kell belefognia a történetbe. Ha túl korán kezdi el, akkor az asszonyok figyelme még a hagymavásárlásra irányul, ha pedig túl későn, akkor gondolatban már félig otthon vannak a tűzhely mellett. Mina általában nem töprengett rajta, mivel indítson, bízott a történetben, amely súlytalanul szállt fel a belsejéből, ahol óriási tartalékot őrzött féltett kincsként. Halkan kezdett bele, szinte mellékesen, mintha csak magának mesélne, ezzel a sokszor kipróbált módszerrel vonzotta oda az első kíváncsiskodókat. Amikor egy figyelmes csoport összegyűlt a mesélő körül, Mina felemelte a hangját, és néhány mozdulattal tette érdekesebbé a történetet. Erre újabb kör formálódott, majd egy harmadik, végül a hallgatóság szorosan körülvette Minát. Ő csak ekkor fokozta a tempót, a feszültséget, és kezdte el jobban használni a mimikáját és a gesztusait. Amikor végül mindenki lenyűgözve bámulta, és alig mertek lélegzetet venni attól való félelmükben, hogy elszalasztják a lényeget, a boldogság nehéz, fűszeres borként áradt szét a fejében. 9
A történet befejezése igazából mindig túl korán jött el, bármilyen ügyesen húzta is el Mina. Észre lehetett venni az arcokon, amelyek hirtelen megint rosszkedvűnek tűntek, és azon, ahogy az emberek kedvetlenül szétszéledtek, mintha legszívesebben továbbra is szorosan egymás mellett állva, lélegzetvisszafojtva hallgatnák a mesét. Csak ezután öntötte el Minát is a fáradtság, lassan nagy nyugalom hullámzott végig a testén. Sikeresen megvívta a csatát. Most megpihenhet, mielőtt felkészül a következőre. Ezek a boldog pillanatok még az álmaiba is beszűrődtek, de előfordult, hogy nem alakult minden ilyen örömteli módon. Ahogyan aznap sem, mivelhogy már hajnalban olyan elviselhetetlenül fülledt volt az idő, mintha Ízisz könnyei megemelték volna a nagy folyót. Pedig még jó három hét volt hátra az új évig, amikor elérkezik az ahet, az áradás, és a parasztoknak be kell majd fejezniük a munkát a földeken, nehogy megfulladjanak a kiáradó Nílusban. A partokon az utolsó előkészületek zajlottak: megerősítették a gátakat, kitisztították az öntözőárkokat és új gyűjtőmedencéket ástak ki. Mindenesetre mostanáig elmaradt a frissítő szellő, amely embert és állatot is megnyugtathatott volna munka közben. Ehelyett a meglehetősen nyirkos levegő aznap mindenkire nyomasztóan hatott, az embereket mogorvává és ingerlékennyé tette, amihez hozzájárult az éles macskanyivákolás is, amely a közeli templom felől hallatszott. Több tucat macska verhetett tanyát azon a szűk helyen, legalábbis úgy tűnt. Vajon miért viselkednek így, amikor amúgy is minden az akaratuk szerint történik? Per-Basztetben már a legkisebbek is tudták, hogy a templomi macskák a papok kedvenc állatai, akiket kényeztetnek és dédelgetnek. Pazar módon etették és itatták a macskákat, kefélgették a szőrüket és simogatták a bundájukat, sőt a kedvenc játékukkal temették el őket, miközben az utcákon az emberek éheztek, és senki sem törődött velük. Mina kezdeti vonzódása a simulékony macskákhoz egy ideje már tovatűnt, egészen pontosan azóta nem érdekelték őt, hogy az 10
istennő megtagadta tőle legnagyobb vágyának teljesülését. Azóta közömbösek voltak számára a macskák, olykor még terhesek is, és az asszonyt az az ijesztő érzés kerítette hatalmába, mintha ezek az állatok szinte éjszakáról éjszakára szaporodnának. Mina a homlokát ráncolta, egy kicsit megemelte a hangját, amivel ugyan elérte a kívánt hatást, de még mindig nem volt elégedett. Végül a Hazugság és igazság című történet mellett döntött, de már az első mondatok után megbánta, mert aznap valahogy nem akart működni a dolog. Azzal azonban már elkésett, hogy bármin is változtasson. Nem volt megfelelő hangulatban a szerelmes történetekhez, és az Íziszről meg Oziriszről szóló régi versek, amelyeket úgy szeretett, már régóta tabunak számítottak a számára. Minek pazarolja ezeket az értékeket olyan emberekre, akik önként meghajoltak a perzsa uralom előtt, mintha Kemet [1] egykor nem lett volna szabad, büszke birodalom? Erőfeszítésébe került, hogy ne hagyja abba a történetet a közepén, bár érezte, hogy aznap meg sem közelíti a szokásos színvonalat. Talán az idegen miatt, akit a tömegben észrevett, és aki magától értetődően állt az asszonyok között, mozdulatlanul, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ritkaság volt, hogy a piacon egy férfi is feltűnjön a hallgatóság között, és még soha nem fordult elő, hogy egy ilyen férfi jelenjen meg itt. A férfi, ezt Mina első pillantásra megállapította, a gyűlölt perzsák közé tartozott, akik egyre többen lettek itt Per-Basztetben, amióta fáraóként Dareiosz uralkodott a Fekete föld felett. A férfi közepes termetű és erős testalkatú volt, nem a helybeliek szokásos ruháját viselte, hanem a fülledtség ellenére egy bokáig érő kék ruhát öltött magára, amelyet a gallérján és a szegélyén széles paszomány ékesített. Férfias vonású arcát nem keretezte szakáll, ami szokatlan volt egy perzsa esetében. Markáns orra volt, amely jól állt neki, és sűrű, nyakig érő, kicsit göndör haja, bár az ősz hajszálak már megnyerték a küzdelmet a barnák ellenében. Hosszú, törékeny ujjait összefonta maga előtt, kezét feltűnő lazúrköves ezüstgyűrű 11
díszítette. Mina nem láthatta a szemét, mert a férfi makacsul a földre szegezte a tekintetét. A szája körül azonban, mint valami makacs árnyék, apró mosoly játszadozott, ami szinte az őrületbe kergette Minát. Talán rajta nevet ez az ember? Vagy csak azért vigyorog, mert egy szót sem ért? Úgy tűnt, a férfi jelenléte a körülötte álló asszonyokat is nyugtalanítja. Topogni kezdtek, egyik lábukról a másikra álltak, körbenézegettek, és egy örökkévalóság óta először fordult elő, hogy egyikük hirtelen kivált a tömegből, félrelökte a többieket, majd megpakolt kosarával egyszerűen elment. Ekkor a perzsa felemelte a fejét. Vékony, keskeny szemével, amely valamivel világosabb volt, mint a bal kezét díszítő kő, de nem kevésbé ragyogott, Minára nézett, olyan behatóan és ellenállhatatlanul, mintha a szívébe látna. Az asszony megszédült. Úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan óriás felemelné, és a levegőbe röpítené. Kiszáradt szájjal sikerült nagyjából tisztességesen befejeznie a történetet, és amikor az asszonyok meghallották, hogy a hazugságot büntetésből megvakították, és attól kezdve az igazság házának vak ajtónállója lett, néhányan megkönnyebbülten felsóhajtottak. Ennek ellenére mindenkinek hirtelen feltűnően sietős lett, hogy hazamenjen; a tömeg gyorsabban feloszlott, mint általában, és amikor Mina a hátrahagyott adományokra pillantott, meg kellett állapítania, hogy valóban szerény napot tudhat maga mögött. Mindent összeszedett, bár a gyümölcsök puhák és nyomottak voltak, és a lepény sem volt éppen friss. A macskák zaja egyre hangosabban és élesebben hallatszott. Azután hirtelen csend lett. Az idegen már jó darabot megtett, amikor még egyszer visszafordult Mina felé. Bár nem fedezett fel hasonlóságot köztük, Mina mégis Khaira, elhunyt férjére gondolt. Összeszorította a fogát, 12
nehogy ott helyben elsírja magát. Hirtelen újra érezte a férfi meleg, enyhe dióillatát, amelyet annyira szeretett benne a reggeli ébredéskor. Olyan érzés volt, mintha Khai mellette állna, vagy inkább feküdne, mintha soha nem is ment volna el. Úgy tűnik, egyre több dolog van, amit nem tudok elfelejteni, gondolta szomorúan Mina. Azt hiszem, kezdek megöregedni. Amikor a lágyabb fényben már nem szikráztak-remegtek annyira a fehér házfalak, feltűnt Ameni. Mina már messziről észrevette az unokaöccsét, ahogyan gyors léptekkel átvág a nagy téren, amelyen időközben már úrrá lett a délutáni nyugalom: izmos, magas termetét, mintha még mindig növésben lenne, mindig zilált fekete haját, ovális arcát, nagy szemét és állát, amelyről az asszonynak mindig az jutott az eszébe, hogy olyan, mintha a fiú titokban egy energikusabb férfitól lopta volna. Ameni lóbálta hosszú karját, és már azelőtt beszélni kezdett, mielőtt odaért volna hozzá. Hát itt vagy! Hol voltál eddig? Már mindenütt kerestelek! Akárcsak a fiú anyja, Tama, Ameni is képes volt a legegyszerűbb mondatokat is szemrehányással vegyíteni. Itt, ahogy szinte mindennap válaszolta Mina, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. Kérsz egy kis sört? Most főzte a fogadósné. Most nem ihatok semmit! felelte a fiú, és sóvár pillantást vetett Mina poharára. Ezúttal mi történt? Ameni rendelkezett azzal a különleges tehetséggel, hogy kétes helyzetekbe keveredjen, amelyekből segítség nélkül nem tudott kikeveredni. Játékadósság? Meghamisított fogadások? Egy garantáltan jövedelmező üzlet, amely az utolsó pillanatban sajnos meghiúsult? Vagy megint összevesztél az apáddal? A fiú némán megrázta a fejét. Mina érezte a belőle áradó nyugtalanságot. Rosszabb szólalt meg fojtott hangon. Sokkal, sokkal 13
rosszabb. Mina szívét jeges félelem szorította össze. Ameni ugyan meggondolatlan és heves természetű volt, és jó néhány őrültséget elkövetett már, de csak nem képes bűntettre? Csak nem loptál el valamit, Ameni? Vagy vertél meg valakit? kérdezte Mina nyomatékosan. Természetesen nem! Hát mit gondolsz te rólam, nénike? felelte a fiú elvörösödve. Mina elhatározta, hogy elengedi a füle mellett a megszólítást, amelyről Ameni tudta, mennyire gyűlöli. A fiú olyan zavartnak tűnt, annyira elesettnek, hogy Mina megszánta. Valami nőügy? kérdezősködött tovább. Erről van szó? Ameni megrándult, mintha láthatatlan ütés érte volna. Ennyire látszik rajtam? Ha valaki olyan jól ismer téged, mint én, akkor igen. Belehalok, ha nem láthatom többé! A fiú válla előreroskadt. Pedig nem láthatom többé. Ez olyan biztos, mint ha rózsagránitba vésték volna! Először ülj le! utasította Mina, és szólt a fogadósnénak, hogy hozzon ( még egy korsó sört. Megvárta, hogy az asszony mindkét poharat teletöltse, és a fiú igyon, azután ő maga is kortyolt egyet az italból. Szóval kezdett bele Mina, mi történt? Miközben a fiú beszélni kezdett, az asszony őt nézte, és hirtelen úgy érezte, mintha leereszkedne egy függöny. Eltűnt a szeme elől a férfiarc, helyette megjelentek a mögötte rejtőző arcok: a hároméves kisfiúé, akinek édes gyermekillatát Mina mohón lélegezte be, miközben az koszos lábával az ölében tapodott. Akkoriban úgy érezte magát, mint egy összeesküvő, magában megállás nélkül beszélgetett a nagy istennővel, aki nemsokára biztosan őt is hasonló örömökkel ajándékozza majd meg. Később aztán a gyermekarc keskenyebb lett, és megnyúlt, mintha Hnum, a nagy fazekas [2] 14
óvatosan tovább forgatta volna a korongot. Mina azonban még mindig reménykedett benne, hogy ő maga is anya lesz. Minában még akkor is élt egy szikrányi remény, amikor évekkel később Ameni arcát, akár egy gennyes szövetét, pattanások és pörsenések borították, amelyekről manapság már csak apró hegek tanúskodtak. A nagy istennő képes csodát tenni, erről gyakran lehetett hallani, hát nem ezért tisztelik az emberek a család védelmezőjeként? A függöny eltűnt, és a múlt elhalványodott. A csoda elmaradt. Már nincs remény, Mina pedig kénytelen volt ebbe beletörődni. Unokaöccse időközben felnőtt: nagy fiatalember lett, akit most nyilvánvalóan szerelmi bánat kínoz. Figyelsz rám egyáltalán? Ameni kérdően felvonta barna szemöldökét. Természetesen válaszolta Mina a valóságnak nem egészen megfelelően. Szerelembe estél, és teljesen magadon kívül vagy. A lányhoz akarsz menni, de nem teheted. A lány ugyan vár rád, de nem hagyhatja el a házat. Te pedig nem mehetsz oda. Mina kisöpört egy haj tincset a homlokából. Elég bonyolult történetnek hangzik, ha engem kérdezel, és nem sok jóval kecsegtet. Nem kellene nyugodtan még egyszer végiggondolnod ezt a dolgot? Mina mosolygott. Sok szép lány van a városban... egy olyan vonzó férfi számára, mint amilyen te vagy! Nem tehetem! Most nem az egyik történetedről van szó! Amikor Ameni bosszús volt, a fiatal Khaira emlékeztette az asszonyt, aki bizonyos témák említésére szintén hamar dühbe gurult. Ameni szeme villámokat szórt. Ez most a valóság, érted? Éppen ez a különbség. Szeretem őt! És ő is szeret téged? Igen, mert összetartozunk! Ha az egész világ összeesküszik ellenünk, akkor is! Asa az egyetlen, akit valaha... A fiú elhallgatott. Asa ismételte meg Mina elgondolkodva, mintha valami ismeretlen gyümölcsöt ízlelgetne. Tehát így hívják az elérhetetlen 15
szerelmedet. Micsoda hangzatos, szokatlan név... Felejtsd el a nevét! vágott közbe Ameni. Mintha soha nem is hallottad volna, ígérd meg! Mina némán nézett a fiúra. Esküdj meg rá! folytatta Ameni. Erre kell kérnem téged, mert a legrosszabbat még nem is tudod. Mi lenne az, fiú? Mina megdöbbenésére a fiú sírva fakadt, ahogy gyerekkorában is, ha valami nem az ő akarata szerint történt. Ameni hirtelen felugrott, közben lesodorta az asztalról a két poharat, amelyek darabokra törtek a kemény padlón, majd elrohant. Már kisültek az első lepények, és csábító illatok szálltak a levegőben, amikor Mina az udvarba lépett. Iszet már a további lepényekhez gyúrta a tésztát. Kis háztartásuk mindig sokkal nagyobb készletekkel rendelkezett, mint amekkorára szükségük volt, mintha Iszet kiéhezett vendégekre számított volna, akik váratlanul, nagy számban érkezhetnének. Bár Mina kedvesen gyakran figyelmeztette, hogy ne legyen ilyen pazarló, senki sem téríthette el attól, amit csinált. Iszet olyan gyorsan gyúrta össze a lisztet, a sót, a vizet, pár csepp olajat, meg keveset a kovászból, hogy az már szinte boszorkányságnak tűnt. Későn jöttél jegyezte meg röviden Minára pillantva. Fáradtnak tűnsz. Csak nem sírtál? Mina elmosolyodott. Ez a köszöntés jellemző volt Iszetre! Az asszony Khai idős dajkáját a folyó közelében álló nagy házzal együtt örökölte, amelyben már oly régóta éltek együtt. Iszet csökönyös volt, és haragtartó, rosszul hallott, ráadásul négy rábízott feladatból hármat biztosan elfelejtett, és voltak napok, amikor nagyon nehezen lehetett kijönni vele. Általában azonban jól megvoltak egymással. 16
Mina egy zsámolyra tette, amit hozott. Iszet újra kritizáló pillantást vetett rá, majd bosszúsan fújtatott. Pontosan tudom, mit akarsz mondani szólalt meg Mina. ~ Ne is fáradj vele. Minek hozol haza ilyen szemetet? Talán a szegények közé tartozunk, akik rászorulnak erre? Ezt akarod ezzel mondani nekem? Hogy sajnálod a pénzt az ételemre, csak mert öreg és gyenge lettem? Azért teszem, mert ha az ember ad valamit, akkor cserébe elfogadja, amit kínálnak érte ellenkezett Mina. Az emberek meghallgatják a történeteimet és......és szeméttel jutalmaznak meg? Szép fizetség! folytatta Iszet fintorogva, és még határozottabban kezdte gyúrni a tésztát. Azután lapos, kerek lepényeket formált belőle, amelyeket energikusan a kemencébe dobott. Szegény kedvesem igencsak meg lenne lepve, ha ezt tudná. Az első templomi írnok felesége odaáll a piaci kofák elé, mint egy bolond vidéki lány, és egyszerűen... A te szegény kedvesed már hét éve halott válaszolta Mina élesebben, mint akarta. Azonkívül a férjem volt. Sokkal hosszabb ideig, mint ameddig a tejedet itta. Khai mindig szívesen hallgatta a történeteimet, és egyáltalán nem találta ostobának őket. Ezt ugyanúgy jól tudod, mint én! Azonnal megbánta a nyers szavakat, amint elhagyták a száját. Nem is maradt el a hatásuk: Iszet hegyes álla sértődötten előreugrott, vékony válla pedig erőtlenül előreroskadt. Mina odalépett hozzá, és hátulról átölelte. Gyűlölte, ha veszekszünk szólalt meg halkan. Erre kellene gondolnunk, nem? Iszet bólintott. Khai a legbékésebb gyermek volt, akit valaha szoptattam mondta Iszet. Később sem sokat változott. Még akkor sem, 17
amikor már felnőttként oly sok felelősség nyomasztotta. Miért hagyott el minket ilyen korán, Mina? Hiszen tudta, milyen nagy szükségünk van rá! Mina egy ideig csendben átölelve tartotta az asszonyt, és közben érezte a vékony bőr alatt az éles csontokat. Alig lehet nehezebb egy megtépázott madárnál, gondolta magában. Nemsokára őt is elveszítem majd. Mindjárt éhen halok szólalt meg Mina, és elengedte az öregasszonyt. Már rég elszállt a haragja. Tán csak nem a legendás lencselevesed fortyog ott a tűzhelyen? Már majdnem kész. A dajka arca ragyogni kezdett. Már csak meg kell fűszerezni. A leves tartalmas és ízletes volt, mint mindig, Minának néhány kanál után mégis elment az étvágya, mert a lencse a múltra emlékeztette: a boldog napokra, amelyek már régen elmúltak. A Khai utáni vágyódás árnyékként telepedett Mina hangulatára, és melankolikussá tette. Nem volt ez szerelem az első látásra, legalábbis Mina részéről nem. Az éber tekintetű, sovány írnok, akinek a háta idő előtt meggörnyedt, és aki olyan buzgón udvarolt neki, eleinte inkább szórakoztatta, mint érdekelte. Legyeskedtek körülötte mások is, fiatalabb, csinosabb férfiak, vidámabbak és bátrabbak, szemtelenebbek is, akiket Mina inkább részesített előnyben. Mivel azonban Khai kitartó volt, ráadásul- mindig barátságos és figyelmes, Mina kezdeti hűvös, elutasító magatartása megenyhült, és végül elfogadta a férfi közeledését. Együtt sétáltak, egymás mellett ültek a folyónál, beszélgettek, vitatkoztak. A férfi soha nem erőltetett semmit, és nem siettette a lányt. Khai volt olyan okos, hogy tudja, a szavai csendben megteszik a maguk hatását, és elérik Mina szívét. A lány már régóta kedvelte a férfit, mielőtt beleszeretett volna, és amikor Khai egy este végre megkérdezte, feleségül menne-e hozzá, egészen egyszerű volt a 18
válasz. A férfi sírva fakadt, amikor Mina utána hevesen megölelte. Egy család leszünk mondta Khai könnyek között. Soha nem fogod megbánni a döntésedet, Mina, ezt megígérem! Az asszony most fátyolos szemmel bámult a sötétségbe, amely időközben leereszkedett a folyóra meg a partra, és észre sem vette, hogy Iszet némán elrakta a félig teli tálat, majd halkan eltűnt a szobájában. Mina még ült egy darabig az asztal mellett, a múltba révedve. Először nem akarta észrevenni, hogy Khai egyre soványabb és gyengébb. Még az a száraz hőség sem tűnt veszélyesnek az asszony számára, amely a férfiból sugárzott. Túl későn beszéltek a gyógyítóval, aki a vizsgálat után elgondolkodva csóválta a fejét, és borral elkevert, szétmorzsolt kókuszcserjét rendelt Khainak; ezt az utálatos, fás italt a férfi csak nehezen tudta legyűrni. Ezután a gyógyulás rövid, csalóka időszaka következett, azután dühös hullámokban visszatért a láz, hevesebben, mint előtte. Minának úgy tűnt, hogy belülről emésztette fel a férfit: elégette a belső szerveit, mint a hosszú ideig a napon hagyott trágyát. Mielőtt még az asszony felkészülhetett volna rá, Khai szeme üveges lett, és Mina már egy kövér balzsamozó férfival találta magát szemben, aki a holttestért jött, hogy előkészítse az örökkévalóságra. Khai még akkor sem hagyta el őt. Ezután is gyakran hallotta a férfi hangját a másik szobából, felugrott, hogy odamenjen hozzá, ahogyan régebben oly gyakran tette, de észbe kapott, és megállt a küszöbön. Egy fél év múlva a hangok eltűntek. Khai az asszony számára csak ekkor halt meg, végleg egyedül maradt, bármilyen gyakran látogatta is meg férje sírját a nekropoliszban. [3] Most gondolataiba merülve lassan felállt, és bement a szobájába, 19
ahol Iszet már gondosan meggyújtott néhány olajlámpást, amelyek megvilágították a helyiséget, mintha az asszony megérezte volna, hogy feléledtek a múlt szellemei. Az ágyat, amely egy rendes váz volt négy faragott lábbal a szokásos egyszerű, földre terített gyékény helyett, egy tarka szőttes takaró borította. A ruhákat különböző nagyságú fonott kosarakban tartották, az ünnepi öltözékeket két sötét színű faládában. Minden tiszta volt, és rendezett, hívogató és otthonos, ahogyan mindig. Mina számára azonban a megszokott falak aznap szűknek és nyomasztónak tűntek. Kinyitotta az ajtókat, és kilépett az éjszakai kertbe. Ez is egy olyan kiváltság volt, amelyet szorgos férjének köszönhetett, hiszen a városban csak néhány házhoz tartozott kert. Semmi sem hiányzott: sem a ciprusok meg az árnyat adó fügefák, amelyek édes gyümölcseit Hathor istennőnek szentelték, sem pedig az illatos virágágyak, amelyekben piros mák, sárga mandragóra és kék búzavirág nőtt. Még egy mesterséges tavat is kialakítottak a kertben, amelynek felszínén lótuszvirágok úsztak, és amelyet Khai nagyon szeretett. Mintha Iszet megsejtette volna, hogy Mina aznap még kimegy a tóhoz, itt is lobogott néhány olajlámpás az esti szellőben. Az asszony levetette a ruháját, és beleereszkedett a vízbe. A kis tó ahhoz nem volt elég nagy, hogy úszni lehessen benne, de arra elég volt, hogy lehűtse magát, Mina becsukta a szemét, és átadta magát a víz éjjeli frissességének, amikor hirtelen sziszegésre lett figyelmes. Rémülten nyitotta ki a szemét. Közvetlenül a feje fölött egy kobrát pillantott meg, amely fenyegetően bámult rá. Mina pulzusa felgyorsult. Minden más élőlénynél jobban utálta a kígyókat és kimondhatatlanul rettegett tőlük. Ráadásul ez egy köpködő kobra, fekete pikkelyei összetéveszthetetlenek voltak. Khai óva intette őt ezektől a veszélyes hüllőktől egyik ritka kirándulásuk alkalmával. Egyetlen 20
rossz mozdulat, és a kígyó a szemébe spricceli a mérgét, ami örökre megvakíthatja. Mina mozdulatlanná dermedt, bár legszívesebben hangosan segítségért kiáltott volna. De mire a nagyothalló Iszet kikászálódik az ágyából, már amúgy is késő lenne. Ekkor a kobra hirtelen elfordult, és Mina hangos fújtatást hallott. Valami oldalról beleharapott a kígyó fejébe, az pedig megpróbálta lerázni magáról, de nem járt sikerrel. A sziszegés egyre hangosabb lett, a fújtatás pedig csattogásba váltott át. Mina még sosem hallott ilyesmit azelőtt. Egy macska? Básztet bársonyos talpú teremtményei, egyáltalán képesek kiadni ilyen hangokat? A küzdő felek egyre távolodtak, aztán hirtelen minden zajt elnyelt az éjszaka. Mina kiszállt a tóból, remegő kézzel felvette a ruháját, és megpróbált tájékozódni a sötétben. Tapogatózva felfedezett egy letört vastag ágat, amelyet megragadott, hogy fegyverként használhassa. Végül rátalált a két viaskodó ellenfélre. A macska meglepően kicsi volt: tigriscsíkos, szívós, sovány kis állatka éles karmokkal. Nem tarthatott ki sokáig a kígyó ellenében. A kobra újra felágaskodott, hogy megfelelő helyzetben legyen a méreg kiköpésére, de a macska újra időben reagált, és villámgyorsan a kígyó fejére támadt. A kobra sziszegve próbált kiszabadulni, hallhatóan a végsőkig feldühödve. Apóphisz, a szörnyek szörnye, aki el akarja pusztítani Ré istent, gondolta Mina. Pont, ahogyan az ősi mesékben áll. Anélkül, hogy hosszasan gondolkodott volna, Mina addig ütötte a kígyót az ággal, amíg az nem mozdult többé. Várt egy kicsit, majd óvatosan megbökte a kobrát, de az egyértelműen kimúlt már. Az asszony csak ekkor ejtette el a fegyverét. Az ág már teljesítette a feladatát, és Mina nem akarta 21
továbbra is gyilkosnak érezni magát. De hol lehet a bátor macska, akinek a megmenekülését köszönheti? Mina körülnézett, de sehol sem látta az állatot. Egy ideig tanácstalanul állt ott, azután halkan csettintgetni kezdett, ahogyan a kisgyerekeknek szokás. A hívogatására azonban nem érkezett válasz. Básztet! kiáltott fel végül az asszony. Bászt... kismacskám, merre vagy? Mina majdnem hangosan kinevette magát, most, hogy lassan elmúlt az izgatottsága és a félelme. Ott áll a sötét kertben az éj közepén, és egy vadidegen macskát szólongatott, akinek ráadásul a nagy istennő nevét adta! Mégis olyan magától értetődőnek tűnt számára mindez, hogy nem tudta abbahagyni. Básztet? Gyere ide, bátor napharcosom! Az utolsó órák szomorúsága és keserűsége eltűnt. Helyett Mina nyugodtnak és csodás módon fáradtnak érezte magát. Végül elhatározta, hogy visszamegy a házba. Iszet reggel majd eltakarítja a kimúlt kígyót, amely remélhetőleg hosszú ideig az utolsó lesz a területükön. Mina már majdnem elérte az ajtót, amikor hirtelen halk nyávogást hallott. A macska egy bokor alatt ült, és az asszonyra bámult. A holdfényben zölden ragyogott a szeme. Hát ide bújtál! Mina egy lépést tett felé. A macska hátralépett és fújtatni kezdett. Nem kell félnéd tőlem! Lehajolt, és kinyújtotta a kezét az állat felé. A macska előreugrott, és mélyen az asszony húsába vájta a karmait. Mina a fájdalomtól felkiáltva újra felállt. ~ Meg tudod védeni magad, kis bestia! Ezt most már alaposan 22
bebizonyítottad. Mina bal kézfejét mély, sötétvörös karmolások díszítették, amelyek égtek, véreztek és nagyon fájtak. Mina sokáig nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát, ebben biztos volt. Pedig jót akarok neked. Talán te is megsebesültél, és ezért vagy ennyire félénk? Némán figyelték egymást. Csak köszönetét akartam mondani neked folytatta Mina. De úgy tűnik, alaposan félreértettél. A macska pislogott. Azután összehúzta, majd a földhöz szorította magát, és hátrakúszott a bokorba. Nem foglak kényszeríteni, hogy előgyere mondta Mina. Ezt tudnod kell. De talán egyszer majd megunod a rejtőzködést, és magadtól is előbújsz, nem gondolod? Mina mintha egy idegen szavait hallotta volna, de ez végtelenül jó érzéssel töltötte el. Megnézhetem Iszet raktárkészletét, van-e tej folytatta. Tudom, hogy hol tartja a titkos kincseit. Meglehet, hogy találok ott valamit. Na, mit szólsz ehhez a csábító ajánlathoz? Mina? Iszet nyers, öreg hangja bizalmatlanul csengett. Látogatód van? Mit csináltok itt kint a sötétben? A dajka a takarójába burkolózva és a fejét ingatva közeledett. Hallottam, hogy beszélsz valakivel. Iszet körülnézett. Pedig teljesen egyedül vagy! Csak magamban beszéltem válaszolta Mina nevetve, és sebesült kezét a háta mögé rejtette. Csak magamban beszéltem. Látod, ide vezet, ha túl sokat tépelődik az ember. Menjünk aludni, néném! A két férfi lehalkította a hangját, bár valószínűtlen volt, hogy valaki kihallgatja őket ezen a félreeső helyen. 23
Biztos vagy benne, hogy meg kell tenni? ismételte meg az egyikük. Te is tudod, hogy nincs más választásunk válaszolta a másik. Ezért vagyunk most itt. Itt, ahol minden elkezdődött, itt, ahol nemsokára minden az isteneknek tetsző véget ér majd. A koszos agyagtéglák mintha elnyelték volna a férfi halk hangját. Mert ő parancsolta ezt nekünk, és meg kell hajolnunk az akarata előtt, nem pedig az emberi önkénynek engedelmeskedni. A másik férfi a foga között szívta be a levegőt. Természetesen igazad van felelte. Mindenben, amit mondtál. Egy dolog azonban érdekelne: mitől lettél egyszerre ilyen biztos a dolgodban? Te magad is ott voltál az utolsó jóslásnál válaszolta a másik. Vagy talán elhagyott szemed ereje? Úgy érted, egyértelmű volt az eredmény? Soha életemben nem láttam ennél egyértelműbb jelet! A társa felsóhajtott. Egyre fogy az időnk mondta. Gondoltál már erre? A nagy ünnepig már alig van hátra három hét. Nem számít! Még nagyobb erőket kell összpontosítanunk, és tudom, hogy sikerülni fog. Ő figyelmeztet minket, érted? Ő választott ki bennünket, és az ő nevében cselekszünk. A férfi hangja fémesen csengett, és csírájában elfojtotta a további kifogásokat. Nem lehetünk többé gyávák, és nem habozhatunk. Minden kifogás egyszer és mindenkorra a múlté. Cselekednünk kell, lépésről lépésre, hogy eleijük a nagy célt. Az ő célját. Egy ideig csend volt. De még te magad sem voltál lent kezdett bele a másik férfi fáradt hangon. Még soha nem láttad, amikor minden... Elhallgatott. És még soha nem kellett hallanod folytatta. Nem így van? 24