SZILVÁSI LAJOS kipárnázott kaloda REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST Harmadik javított kiadás "Úgy hiszem, még nem leltem meg enmagam, nem

SZILVÁSI LAJOS kipárnázott kaloda REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST Harmadik javított kiadás "Úgy hiszem, még nem leltem meg enmagam, nem ismerem még jellemem, nagyratörésemben mindig úgy véltem, hogy a boldogság ott van, ahol én nem vagyok. STENDHAL SZILVÁSI LAJOS, 1982 ELSŐ FEJEZET Mégis haza Zuhogott már hajnalban is, amikor felébredtem. Dideregve bújtam ki a pokrócok alól. Nem melegített fel se a hideg víz, se a durva törülköző, hiába dörzsöltem vörösre a bőröm. Nem ízlett a kávé, dóhosnak éreztem a konzervhúst, steril masszának a kenyeret. A telep főkapuja mellett sorakozó zé-es raktárakhoz vezényeltek bennünket. Három teherautó érkezett hajnalban, teli kis ládákkal, ezeket kellett leraknunk: Stone őrmester esőköpenyben ért utol bennünket. - Ráérnek - mondta. - Ne szakadjanak meg. A sofőrök berúgtak, ebéd előtt nem indulnak vissza. A szabvány-elemekből épült barakkok szürkésen csillogtak az esőben. A drótkerítésen kívül reggeltől estig gyerekek ácsorogtak, sápadt gyerekek, kis csoportokban. Nem játszottak. Toporogtak az esőben. De akkor se játszottak, ha nem esett. Szedett-vedett gönceikben egyre csak vártak. Kenyérre vagy konzervdobozokra, amiknek az alján még maradt egy kevés darált hús vagy valami zsír. Néha a konyháról is kivitt nekik valaki egy fél vödör hideg kávét, amit a reggeli után öntöttek össze az edényekből. A gyerekek sohase marakodtak. Mindig akadt köztük, aki vállalta az osztó tisztét. Lekuporodtak a földre, nyálukat nyelve várták a részüket. Ha minden elfogyott, újra felálltak, és tovább bámultak be a kerítésen. A sötétedéssel együtt eltűntek, mintha szürke figuráik belemosódtak volna az estébe. Az amerikaiak már régen nem jótékonykodtak velük. Hónapokkal ezelőtt - amikor én még a fogolytáborban döglődtem, és itt is újak voltak még a barakkok - egész doboz konzerveket és szegetlen kenyereket is adtak az amik a gyerekeknek, de hamarosan megunták, hogy a kis koldusok nap nap után ugyanolyan éhesen és vedletten állnak a dróton kívül, s egy idő óta már a hulladékot is bosszúsan szórták közéjük. Előbb-utóbb a jótékonyság is nyűggé válik. milyen kicsinyek voltak a ládák, olyan nehéz volt cipelni őket. Gépkocsi-alkatrészek lapultak bennük, dugattyúk, csapágyak, fogaskerekek. Az őrmester mindegyik láda számát beírta a noteszába. Az utóbbi hetekben az amerikaiaknál megszigorították az adminisztrációt. A felsőbb parancsnokságok megsokallták, hogy mindenütt szemtelenül nagy a raktárhiány: amelyik katona tehette, mind

lopott, mint a szarka, s a feketepiacon minden árura akadt vevő. Ben a raktárbarakkban Bátori Pista elröhögte magát: - Próbáld elképzelni, milyen dühös a derék Stone. Ha ennek a szajrénak csak a tizedét költhetné piára. - Jut belőle a piálásra is. - mondtam. - Mit gondolsz, miért itatta le a sofőröket. Nincs szállítmány, amelyik ne hiánynyal érkezne meg a címzetthez. Tételszám szerint fogja jelenteni a hiányt. Tulajdonképpen kedveltük az őrmestert. Neki köszönhettük, hogy végre embermódra sikerült berendezkednünk. Kikotorhatott volna a fogolytáborból mást is a sok tönkresilányult magyar közül ide a raktárakhoz, ahol rendes a koszt, ruha is jár, és tisztességes a fizetés. Mások is beszéltek angolul, talán jobban is, mint akár én, akár Bátori Pista. Tulajdonképpen Bátori Pistának köszönhettem, hogy ide kerültem. Stone a fájós lábára is gondolt a válogatáskor, megkérdezte, ki ért a pedikűrözéshez. Egyedül Pista jelentkezett. Gyerekkorában a nagyapjától tanulta meg a tyúkszemvágást, amikor az öreg már olyan kövér volt, hogy a nagy hasától nem érte el a bütykös lábujjait. Stone őrmester szombat délutánonként "ült" Pistának, s elégedett volt a keze ügyességével. Úgy bánt velünk, hogy mellette sohase éreztük magunkat hadifoglyoknak. Eleinte furcsa is volt a rendessége a láger után, ahol néha már az se jutott eszünkbe, hogy emberek vagyunk, egy re martuk egymást a kajáért. Az eső becsurgott a nyakamba, hiába igazgattam magamon a sátorlapot, a ládák pedig csak lassan fogytak. Stone észrevette, hogy fázunk. Intett: - Jöjjenek, fiúk. A z-es raktárbarakk sarkában volt az irodája deszkalapokkal elkerített kuckó, jelképes lakattal az ajtaján, hiszen a barakkba belépni is csak az ő kulcsaival lehetett. A kuckóban egy nagy ládán jó csomó irat hevert - egyáltalán nem katonás rendben, arra Stone nem sokat adott - a láda mellett pedig megkezdett palackok sorakoztak whisky, gin, sör. Stone csak sört ivott, a komolyabb szeszeket a vendégeinek meg nekünk tartotta. Kiválasztotta azt a whiskysüveget, amelyikben a legkevesebb maradt, és odaadta: - De meg ne ártson! A whisky melege rögtön szétfutott bennem. Továbbadtam Pistának az üveget. Sietve rágyújtottam. Storie jóvoltából a cigarettából se fogytunk ki, s ez annál is szebb tett volt tőle, mert - úgyse dohányzott - el is adhatta volna a járandóságát a feketepiacon. Előbb az órájára, aztán énrám nézett: - Ebéd után bemegyünk a városba. - Yes, Sir. Megvárta, amíg Pista az utolsó cseppet is kiszívja az üvegből, kitessékelt bennünket a kuckóból, és - szokásból - feltette a deszkaajtóra a lakatot. Kint az esőben rávigyorogtam Pistára: - Nem megmondtam? - Kiemeltem a következő ládát a teherautó ponyvája alól. - Jut a piára. Ha Stone árut vitt a városba, mindig én vezettem a dzsipet. Nem szerette a tyúkszemes talpával nyomkodni a kúplungot, meg a kemény fékpedált. Minden szállítmány után megkaptam a magam néhány dollárját, aminek a felét mindahányszor becsületesen leszámoltam Pistának. Külön-külön több mint száz dollárunk volt már. Az első teherautó: kiürült, csak három benzineskanna

maradt a ponyva alatt. Pista leemelte az egyiket: - Jó lesz valamire - mondta egy vállrándítással, és odafektette a barakk oldalához, a magas fűbe. - Ha a sofőrök netán keresnék, azt mondhatjuk, hogy útban volt, azért dobtuk le, aztán elfelejtettük visszarakni. Nekifogtunk, hogy a második teherautón is megbontsuk a ponyvát, de már megint fáztunk. Rohadt lesz ez az ősz. A barakktelep főkapuja felől kiáltást hallottunk. Valamelyik őr kiáltott, aztán kinyitotta a kaput. Csukott fekete Ford kanyarodott a főépület felé. Stonera néztünk. Szeme sarkából figyelte a fekete kocsit, amiből fiatal, sovány tiszt szállt ki és sietett be a főépületbe. Egyedül jött, nem inspiciálni akar. Felhajtottuk a teherautó ponyváját. Rakodtunk tovább. Jó negyedóra múlva fiatal dzsiáj - baka -tűnt fel a főépület irányából. Azok közül való volt, akik nemrég kerültek ide a telepre. Az öreg katonák lenézték és folyvást macerálták ezeket a nyálasszájúakat, akik csak a németek kapitulációja után jöttek át Európába, de itt aztán kétszeres igyekezettel akartak megtollasodni, és az üzleteikkel folyton keresztezték a régiek szolíd vállalkozásait, letörték a cigaretta-árakat. Stone szerint a német nőknél is nagyobb volt az esélyük, mert ezek a náci kurvák szívesebben feküsznek le azokkal az amerikaiakkal, akik nem harcoltak ellenük. Szerintem - és ebben Pista is igazat adott nekem - Stone eltúlozta a dolgot mert a német nők legtöbbje így is, úgy is lefeküdt, egyszerűen azért, mert éhes volt, ugyanolyan éhes, mint a szürke gyerekek, akik a kerítésnél álltak, lestek. A dzsiáj bement a raktárépületbe, s kisvártatva az őrmesterrel együtt jött vissza. Stone szólt, hogy engem hívatnak. Rásandítottam az őrmesterre. Mégis inspiciálni jött volna a fekete kocsival az a tiszt, és előbb minket akar kihallgatni, hátha kiszedhet belőlünk valamit De az őrmester álmos kék szemében nem láttam idegességet. - Mehetünk. Elindultam a fiatal katona mögött a főépület felé. Ebben a nagyobb barakkban, amelyik annyiban különbözött a többi szabvány-épülettől, hogy valamivel hosszabb volt és a tetejére rövidhullámú antennákat építettek, korábban csak egyszer jártam: amikor Stone elintézte, hogy a vöröskereszttel kerestethessem anyámat és apámat. Kerek nyolc hete kaptam kihallgatást, de azóta senki se szólt, én meg nem sürgethettem senkit, hiszen az a tiszt, aki felvette az adataimat és a szüleim adatait, világosan megmondta, hogy nem biztat gyors eredménnyel, mert manapság milliók keresik Európában a hozzátartozóikat. Nem volt újság, amit mondott. Amíg táborban rohadtunk, magyarok között, egyébről se volt szó, mint arról, hogy otthon kő kövön nem maradt, az oroszok csak azokat a házakat hagyták meg, ahová magukat bekvártélyozták, és csordákban hajtják el Magyarországról az embereket, de az asszonyokat és a gyerekeket is Szibériába. Ezt mi

- Pista, én meg mások is - nemigen akartuk hinni, de ellenkező értesülésünk se volt. Az újságokban, ha ugyan újsághoz jutottunk, csak két-háromsoros híreket találtunk Magyarországról, ismeretlen politikusok nevével, és hiába próbáltuk hallgatni a budapesti rádiót, lehetetlen volt fogni ilyen távolságból, Bajorország közepéről. A főépület bejáratánál egy MP támasztotta az ajtófélfát Military Police - katonai rendőrség. 2. jóformán meg se nézett bennünket, amikor bementünk. Csak három iroda volt a barakkban, meg a parancsnok hivatala és lakószobája. A fiatal katona ide, a belső folyosó végébe vezetett. belépett, jelentkezett, majd beintett engem is. Csak a fiatal tiszt volt benn, aki a fekete Forddal érkezett. Fel-alá sétált a szobában, és komikusan mozgatta a vállát, mint aki hosszú autóút zsibbadását akarja kilazítani az izmaíból. - Jó napot, Molnár - szólalt meg magyarul, enyhe akcentussal. Nem lepődtem meg. Már a táborban is találkoztunk amerikai tisztekkel, akik jól vagy tűrhetően beszéltek magyarul: vagy a szüleik, vagy ők maguk vándoroltak ki Magyarországról. - Üljön le. Leültem a műbőrrel bevont székre, s már biztos voltam benne, hogy a szüleim miatt jött, és azt is tudtam, hogy ettől az embertől semmi jót nem fogok hallani. - Sajnálatosan kell tudomására adnom, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nem jutott a szülei nyomára, a keresés hiába volt. Azt hiszem, jobb, ha ezt mindjárt szépítés nélkül előre megmondom magának, Molnár. Természetesen ebből nem kell mindjárt a legrosszabb konzekvenciát csinálni. Magyarországon a viszonyok még nem tudják lehetővé tenni, hogy mindenkit megtaláljunk. Érthető: A helyzet még zavaros. Nem korrekt a nyilvántartás, sok ember hagyta el a hadműveletek miatt az otthonát. Keresik őket, és máshol vannak. Érthető. Kérem ezért, ne vegye készpénznek a Vöröskereszt válaszát. Majd minden kitisztul, és akkor rendben lesz, még mindenkit meg lehet találni. Az asztal mellett szódásüveg állt. A hadnagy felvette, eresztett magának egy kétes tisztaságú pohárba, és megitta. - Ezt persze csak a maga anyjáról mondhatom. A maga apja, úgy tudom, orosz hadifogságba esett. Igen? - Negyvennégy januárjában eltűnt. - Ez egészen ugyanaz. - Farzsebéből bőrkötésű zsebköny vet húzott elő, s megnézett benne valamit. - A maga apja, ahogy az adatok adják, mérnök, Elektromós mérnök. Igen? - igen. - Úgy tudjuk, hogy a legtöbb mérnököt nem hívták be katonának. - Apám nem véletlenül került a frontra. - Hanem? - Nézeteltérései voltak egyesekkel, kényelmetlenné vált, legegyszerűbb megoldásnak azt találták, hogy behívják, és a frontra vezényeljék. - Mond nekem erről többet? - Nem tudok többet mondani.

Tudtam volna, de kedvem nem volt, hogy többet mondjak. Apám véleményét sokan ismerték, sohase titkolta, hogy megveti és gyűlöli Hitlert, árulásnak tartja, hogy az országot eladták a németeknek, belevitték a háborúba, aminek a vége a németek számára is, Magyarország számára is csak vereség és pusztulás lehet. Negyvenháromban intézkedtek a sorsáról a fronton meg kellett erősíteni a harcoló csapatok híradószolgálatát, elektromérnökökre volt szükség - mondták - s apám megkapta a SAS-behívót. Összesen nyolc tábori lap érkezett tőle, majd megkaptuk a hivatalos értesítést, hogy eltűnt. Anyámat másnap bevittem kórházba. De ehhez ennek a magyarul beszélő amerikai hadnagynak semmi köze. - Érthető, hogy a maga apját nem találta meg a Vöröskereszt. Az oroszok nem engedik haza a hadifoglyokat, Oroszországban pedig hiába keressük. Érthető. - És ha én kérném, hogy engedjenek haza, engednének? - kérdeztem önkéntelenül. - Amint eljön az ideje, természetesen hazaengedjük. - Már nagyon sokan hazamentek. Ugyanúgy diákok voltak, és ugyanúgy kerültek Németországba, mint én. - Nó - rázta meg a fejét a hadnagy, s elmosolyodott. - Kisebb fiúk voltak, mint maga. Gimnazisták. De ez nem is fontos. Amint eljön az ideje, maguk is mehetnek. Természetesen, aki akar. aki nem akar, mást választ. Senkit nem küldünk haza erővel: Sokan lesznek, akik nem akarnak menni. Majd maga is gondolkozik, mit fog akarni. - Haza fogok menni, és meg fogom keresni anyámat. Talán addigra apámat is hazaengedik, ha egyáltalán fogságba került, nem pedig elesett. Apám halálával már sokszor megbékültem. De anyámat meg kell keresnem. - Higgyünk, hogy él, ez nagyon fontos - mondta, és rábólintott a saját szavaira. -De az okos ember nem hagyja, hogy... Láttam, hogy keresi a szavakat. Gyorsan túl akartam esni ezen a beszélgetésen. Furcsán fáztam már. Segítettem neki. - Azt akarja mondani, hogy ne bízzam magam egyetlen reményre. Ha a saját anyjáról lenne szó, akit betegen hagyott ott, amikor be kellett vonulnia, azt hiszem, ön is a végsőkig remélné, hogy megtalálja, életben találja. És kötelességének is tartaná, hogy keresse. Kivárom, hadnagy úr, amíg önök hazaengednek, és keresni fogom az anyámat. - Magyarországon nagyon nehéz helyzet van - jegyezte meg töprengve, és leült velem szemben. - Egészen romhalmaz az ország, az oroszok tartják kézben. - Itt, Németországban önök vannak, hadnagy úr, ott az oroszok. A legyőzött országokat megszállják. - Nem azt akarja mondani, ugye, hogy az amerikai vagy az orosz mindegy? - Néha mindegy, néha nem. - Soha nem mindegy. Ahol az oroszok vannak, meg akarják csinálni a saját rendszerüket, a bolsevizmust. Magyarországon most a napokban választások lesznek. A kommunista párt is benne van. Meg akarja nyerni. - Majd meglátjuk. - nem Kell azt magának Magyarországon meglátni? Nem

okosabb, ha az ember biztosat tud? Nem okosabb máshol megvárni, hogy mi lesz? Akkor is lehet hazamenni, ha már biztos, hogy az oroszok nem tudják megcsinálni a bolsevista rendszert. Mondhatok magának valamit Van egy olyan tervünk, hogy magyar egyetemi hallgatóknak adunk lehetőséget Amerikában tanulni. Még nem tudom egészen pontosan, de lesz ilyen lehetőség. Lesz. - Talán nagyon örülnék ennek, ha egyedül lennék, és nem kellene másokra is gondolnom. Azt hiszem, ha ön lenne a helyzetemben, hiába adódnának csábító lehetőségei, az anyját és az apját keresné. Igazat ad nekem? - Természetesen. De józanul is kell gondolkodni. Nem okos fejest ugorni az ismeretlen vízbe, mert nem lehet tudni, hogy milyen mély. Várni okosabb. - Várni fogok, amíg hazaengednek. Újra elmosolyodott és felállt, mintegy jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést: - Meg fogja kapni a lehetőségeket. - Köszönöm. - Mit akart a szivar? - kérdezte Pista, és egész százkilencvenes hosszában nyújtózott egyet a barakajtóban. - Eljött megmondani, hogy a Vöröskereszt nem találta se anyámat, se apámat, meg elhúzta a szájam előtt a mézesmadzagot, hogy ha okos fiú leszek, esetleg elmehetek Amerikába tanulni. Mindenesetre ne kívánkozzak haza, mert ott úgyis bolsevizmus lesz. Dühösen emeltem a vállamra egy ládát, de nem tudtam, miért vagyok dühös. Mindeddig egyszer se fogott el a türelmetlenség, még a táborban se, amikor ott diliztek körülöttem a többiek, mert éjjel elöntötte a barakkot a víz, de az őrség nem engedett ki bennünket. Ott rohasztottak hülye passzióból két napig százunkat, se lefeküdni nem tudtunk, se állni nem volt erőnk, és amikor Talabér kirohant a barakkból, egy pubiképű, óriás dzsiáj úgy ütötte le röhögve, hogy hármat fordult a tengelye körül. De én akkor se diliztem Talán azért nem, mert egészen természetesnek tartottam, hogy ha eljön az ideje - és nem is sokára, hiszen úgy kellünk az amerikaiaknak, mint púp a hátukra - úgyis hazamegyek. Eddig egyszer se fordult meg bennem a gondolat, hogy a hazatérésemnek akadálya is lehet, ha csak úgy is, mint az előbb, amikor ez a taknyos hadnagy, aki alig néhány évvel idősebb nálam, kilátásba helyezte, hogy alkalmasint le fognak beszélni a hazatérésről. Bent a raktárban a láda megbillent a vállamon. Odavágtam a többinek a tetejére. Felnyílt. Rohadj meg - gondoltam, amíg az öklömmel visszakalapáltam a fedelet a bezsírozott púpos fogaskerekekre. Rendben van, a hatalmukban vagyok ezer meg ezer más magyarral együtt, addig tarthatnak fogságban, amíg akarnak. De ha elkezdik játszani a jóakaratú nagybácsit. Inkább döglődni a táborban! Sohase tudtam elviselni, hogy hülyének nézzenek. Pista letette a ládáját: - Ne hergeld magad. Igazat mondott a szivar, nagyon nehéz lehet mostanában otthon megtalálni valakit.

- Nem ez izgat. - Előkotortam egy cigarettát. - Tudod, mi jutott eszembe? Most először, amióta itt rohadunk Németországban. Az, hogy ha nem hallgatnék az eszemre, bizonyisten hazaszöknék. - Hülye. - Pista legyintett, és tüzet adott. - Az első járőr visszahozna, utána megnézhetnéd magad. - Tudom. - Nahát. Nem megegyeztünk százszor, hogy ezt a kis időt, ami még hátra van, guggolva is ki lehet bírni? Aki siet, ráfizet. Colos még mindig élne, ha akkor nem siet. Fölösleges volt, hogy Colossal példálózzon. Én is megmondtam annak a vízfejűnek, hogy kár a benzinért, fölösleges átszökni az amerikaiakhoz, úgyis elfognak bennünket, de őbenne már úgy feszült a gőz, hogy nem lehetett vele beszélni. Agyon is lőtte az eses a szemünk láttára - kiderült, hogy tíz kilométerre se jutott. Rajtunk eddig is a türelmünk segített, ezután is erre kell hagyatkoznunk. Ha semmi mást, egy igazságot megtanulhattunk az elmúlt év alatt, amióta egyenruhába bújtattak bennünket: tőlünk semmi se függ, mi függünk nálunk erősebb tényezőktől. Aki minél kisebb pontnak igyekszik látszani, annak sokkal nagyobb az esélye rá, hogy megmarad, mint annak, aki ugrál. Gyerünk, hordjuk a ládákat. Apú is későn látta be, ha egyáltalán belátta, hogy nagyapámnak volt igaza. Hányszor és mégse elégszer figyelmeztette aput az öreg, hogy ha valakinek egy ilyen esztelen világban, amilyenben élnünk kell, más a véleménye, mint az, amit el kell fogadni a hivatalosaktól, ezt a más véleményt nem kell úton-útfélen hangoztatni, mert az ember úgyse változtathat semmit, csak annyit ér el, hogy a saját fejére gyűjt eleven parazsat. Apú váltig ismételgette, hogy olyan hullához kötöttük magunkat, amelyikkel együtt majd mi is elrohadunk. Nagyapám tudta, hogy kevés az üdvösséghez, ha valami igaz, és valaki hangoztatja ezt az igazságot. Amit apú ismételgetett, azt Zsilinszky Bandi bácsi mondta a parlamentben, igaza is lett, a németekkel együtt rohadtunk el. De mielőtt a németeknek végük lett volna a magyar cimboráikkal együtt, még maradt rá idejük, hogy aput a frontra vezényeljék, Zsilinszky Bandi bácsit pedig másképpen tegyék el láb alól. Március tizenkilencedike után - ki hitte volna, hogy egyetlen nap alatt, azon a vasárnapon könnyedén megszállják az egész országot - azt is hallottuk, hogy Bandi bácsi pisztollyal fogadta őket a lakásán, és agyonlőtték, meg azt is, hogy mégse halt meg. Azóta se tudom, mi lett a sorsa, ahogy apuról se tudok semmit. Húszéves vagyok, és ahányszor ilyen hangulatba kerülök, mint most is, öregnek érzem magam és teljesen üresnek, akit már semmi se tud izgatni. Az se igaz, amit egy órája a hadnagynak motyogtam, hogy nekem elviselhetetlen ez az állapot, mert már csaknem egy éve semmit se tudok az anyámról. elviselhetetlen lenne, tettem volna már ellene, de én - Csak hagyom, hogy az történjen velem és körülöttem, aminek történnie kell. Pista precíz srác: naplót vezet egy hároméves zsebnaptárban,

amit üresen talált valahol. Türelmesen átírta a napokat, mert az idén ugyanarra a szeptember 10-re nem kedd, hanem mondjuk szerda esett. A napló szerint harminchétszer bombáztak bennünket. Én sohase vezettem naplót, de meg mernék esküdni, hogy több hullát láttam, mint ahányszor reggeliztem. Kétnapi élelemmel, váltás fehérneművel, takaróval kellett jelentkeznünk, és még el se fogyott az otthon csomagolt kenyerünk, máris Németországban voltunk, másoktól levetett - talán hullákról lehúzott - német egyenruhában, és rögtön átestünk az első németországi bombázáson, ami nekem kevésbé volt félelmetes, mint az otthoni légitámadások: az óvóhelyeken kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mint a gyér, fiatal erdőben, ahová a kiképzőink tereltek bennünket. Nem fúrtam a fejem az avarba, mint többen is körülöttem, csak hasaltam és a völgyet bámultam, a várost. Alig kilométernyire feküdt alattunk. Amint megjelentek a kötelékek, a déli fény egyszerre naplementévé változott. Úgy remegett a föld, mint Pesten az Angol-parkban az Elvarázsolt Kastély székei, ha rájuk ült az ember. Füst úszott felénk a városból, s a legnagyobb épület, valamilyen áruház Banhaus-stílusban, úgy emelkedett fel és zuhant vissza, mintha játék lett volna, és gyerekek rúgták volna fel. Felettünk húztak el dolguk végeztével a kötelékek, és ritkás erdő is kapott vagy húsz bombát közülünk négyen haltak meg, harmincketten kaptak szilánkot, én sértetlen maradtam, Pistával hordtam a rögtönzött kötözőhelyre a sebesülteket. Fele meghalt, mielőtt bekötözték volna, és én akkor még hánytam a vér szagától. Később megszoktam, akkor se fordult fel a gyomrom, amikor az amerikaiak azt parancsolták, hogy a tábor adjon húsz embert exhumálni az amerikai pilótákat, akik a környéken zuhantak le, s a német Lagerführer csupa magyart választott ki. Hetekig éreztem magamon a hullabűzt, amitől csak itt szabadultam meg végleg, miután Stone mindkettőnknek adott két-két illatos amerikai szappant. Napok alatt elmosakodtuk az egész készletet, amíg az erős szappanillat elmulasztotta a hullaszagos kényszerképzetünket. Nem tudom, elfásultam-e, az ilyesmit csak úgy lehet megállapítani, ha az embernek van kontroll-állapota is, de ebben a nyugalomban, Stone őrmester jóvoltából, ilyesmire még nem került sor. - Ennek sose lesz vége? - nézett fel az égre Pista. Sehol egyetlen szakadás a vastag felhőzeten. Tizenegy óra volt, de szinte alkonyati homály. Megint borzongatott a hideg. A dzsip ablaktörlője nyikorogva győzködött az esővel. Harminc mérfölddel mentünk, nem mertem gyorsabban, mert az összevissza foltozott országút síkós volt: a romeltakarító járművekről leszóródott agyag, törmelék ott maradt az úttesten, az egykor oly tiszta Reichsbahn esőben nyálkás, száraz időben poros úttá silányult az elmúlt évben. Stone álmosan szuszogott mellettem, világoskék szeme nedvesen csillogott, mintha az állandó párától nyirkosodott

volna meg. Néha percekre lehunyta a szemét, s ilyenkor talán a tengerimalacaira gondolt otthon, Kaliforniában százszámra tenyésztette, és orvosi laboratóriumoknak adta el a kis foltos állatokat. Egyszer mutatott fényképeket is a farmjáról. Sűrű szövésű drótkerítés mögött ezernyi tengerimalac nyüzsgött egy guggoló kisfiú körül, aki szeplősen mosolygott bele a Kodak lencséjébe. A gyerek csíkos matróztrikót és ellenzős fehér sapkát viselt, s aki megnézte a képet, azt is hihette, hogy magát Stone őrmestert ábrázolja ötéves korában. Mutatott más fényképeket is, a Fordjáról, a fehér kerítéses lapos tetejű házáról, az ugyancsak szőke feleségéről, aki a kertet öntözi, meg saját magáról is, vagy tengerimalacok között, vagy fonótt fehér kerti székben, kezében egy üveg sörrel. Pista szerint Stone azért hajtja itt annyira az üzletet, mert ha hazamegy, tízszer annyi tengerimalacot akar tenyészteni, mint korábban. Már a város szélén jártunk. Mintha beesteledett volna, a romházak pincéiből gyönge fények szűrődtek ki, s a bedeszkázott nyílásokból kinyúló kályhacsövek legtöbbje is pipált már. A füst alacsonyan úszott a romok felett. Tulajdonképpen szánnom kellett volna ezeket a huszadik századi barlanglakókat, de nem szántam őket. Engem se sajnált senki, amikor? Mikor Sohase. Egykori mellékutcákon, házsorok romjai között bukdácsolt a város belseje felé kemény rugóin a dzsip, ami még sima úton is rázott, ezen a terepen meg egyenesen dobált bennünket. Egy erősebb döccenésnél Stone morgott valamit. Ránéztem. Elhúzta a száját: - Bíznák csak rám, majd megépíttetném velük. Kikergetnék mindenkit. Vállat vontam: - Dolgoznak ezek, csak éhesek. Amennyi az erejüktől telik. Egyszerű függvény. - A koncentrációs táborokban elfe ledkeztek erről a függvényről. Persze, ott nem ők dolgoztak, ott ők parancsoltak. Bólintottam. Ez is igaz. Egyébként nekem tökéletesen mindegy. A dzsip kerekei alatt sistergett a sár. Még száz-százötven méter a város belsejéig. Már láttam a lámpákat. Újra nagyot döccent a kocsi. Az egyik láda leesett a hátsó ülésről. Finomabb autó már régen tengelytöréssel feneklett volna meg ezen az úton. A belvárosban néhány ép házat is lehetett látni, de az üveg zömét ezeken is deszka helyettesítette, vagy olajos papír feszült az ablakkereteken. Meg kellett kerülnöm egy templomot, aminek még a tornya is kiégett, hosszú, kormos pásztákat hagytak a szürke vakolaton a lángok. A téren száz-százötven ember mozgott, lapátolt, rakodott ócska teherautókra, stráfkocsikra. A tér szélén két- vagy négykerekű kézikocsik sorakoztak. A romeltakarítók ezekkel szállították haza "külön keresetüket" fadarabokat, deszkákat, vasdarabokat, a törmelékben lelt edényeket, ami mind használható volt valamire, fűteni, főzni, lakást reparálni. A belváros közepétől az állomásig egyetlen sínpáron már villamos járt, láthatóan nagy időközönként, mert a megállónál legalább száz ember toporgott az esőben, felhajtott

gallérral, esernyő alatt vagy pokrócba, sátorlapba burkolózva. Vajon hova lett az a millió és millió impregnált szürke esőköpeny, amit nemrég egyenruhásan húztak magukra? Ellenzős katonasapkát még csak-csak lehetett látni, fémgombok nélkül vagy csontgombokkal, de a köpenyek eltűntek. A villamosra várakozók körül gyerekek keringtek, lesték, ki dohányzik, s addig álltak mellette, amíg csikk lesz a cigarettából, s az illető talán nem teszi el gondosan, hanem nekik adja. Mintha mindenki cigarettázott volna: a lehelet füstként gomolygott az emberek szájából, orrából. Lépésben kellett elhaladnom az emberek előtt. Sovány, komor arcok meredtek a kocsira. Méternyi távolságból láttam az egyik férfi arcát. Aranykeretes szemüveget viselt. Gyűlölet volt a szemében. Negyvenéves lehetett, az a fajta, akire könnyű ráképzelni az egyenruhát. Fél éve, vagy alig régebben még hatalma volt. Nem kellett szakadó esőben rohadva villamosra várnia. furcsa arc. Mintha már láttam volna. Marhaság. A város másik fele villanegyed volt valamikor. Itt is elvégezték munkájukat a bombák, de elég sok villa lakható maradt. A kertekben már csak a fű volt zöld, a fákról lehullottak a levelek, de nemcsak az ősz miatt voltak nyomorúságosak az udvarok: minden kert gondozatlan volt, az ösvényeket felverte a gyom, az ágyásokban nagyra nőtt a gaz. Akik lakták ezeket a villákat, talán szándékkal hagyták gondozatlanul a kerteket. A nyomorban a legkisebb jómód is feltűnést kelt. Ismertem a villát, ahová tartottunk. Bent még sohase jártam, Stone mindig egyedül ment be, maga hordta be az árut is. A ház lakói közül mindeddig senkit se láttam. Egy bizonyos aki átvette az árut, dollárral fizetett az őrmesternek. Stone nem ismert el más fizetőeszközt, még az aranyat se. Megálltam a villa kapuja előtt. Mintha csillapult volna az eső. Egyhangúan szitált, már nem pergett a dzsip sátorlapján. Stone felhajtotta rövid kabátja gallérját, kiszállt és becsengetett. A villa elektromos berendezései vagy nem rongálódtak meg a bombázások alatt, vagy már rendbe hozták a vezetéket: a kapú kisvártatva magától kinyílt. Stone visszajött, az erőlködésbe belevörösödve kiemelte a hátsó ülésről a két kis ládát és bekacsázott a kapun, amely azonnal be is csukódott mögötte. Rágyújtottam és kinyitottam a kocsi mindkét ajtaját, hadd járja a levegő, ne párásodjon be a szélvédő. Borzongtam, de már azt is tudtam, hogy nem a nyirkos hidegtől. Láz bujkált bennem. Már ebéd után is éreztem, de amíg a kocsival voltam elfoglalva, nem értem rá, hogy törődjek vele. Jó volna, ha Stone igyekezne, és mielőbb ágyba kerülhetnék. Semmi kedvem egy tüdőgyulladáshoz. Mert az biztos, hogy bekaptam a legyet: A cigarettafüst nem ízlett, kaparta a torkom, émelyegtem. Összekuporodtam az ülésen, nyakig begomboltam a zubbonyom, s minduntalan ásítanom kellett. Szürke kabátos, svájci sapkás férfi jött a járdán, hóna alatt viaszosvászon tarisznyával. Nyakában piros-zöld kockás sál, fején vedlett kalap. Majdnem minden kapunál megállt, újságot csúsztatott a levélszekrénybe, s amikor

odaért a dzsiphez, rám nézett s nekem is előhúzott egy újságot a tarisznyájából. Tízcentessel fizettem neki. Sapkájához emelte kezét, és eliszkolt. Megnéztem az újságot. A címoldalon nagy betűkkel állt: "Befehl der Sowietischen Milit r-administration - In der sowietischen Besatzungszone nimmt die Universit t in Jena die Lehrt tigkeit wieder auf. átfutottam a többi oldalt is. Magyarországról egy szót se találtam benne. Zsebre gyűrtem a lapot. Újra ásítottam. A házban az egyik ablak mögött felgyújtották a villanyt. Ki lehet az a nem is kisstílű feketéző, aki itt lakik? Már többször meg akartam kérdezni az őrmestertől, aztán mindig lenyeltem a kérdést. Mi közöm hozzá? Pistával már régen megállapodtunk, hogy ebben a világban az a legcélszerűbb, ha az ember keveset beszél. Örüljön, hogy él. Legyen boldog, hogy jobban él, mint sokan mások. Koplalhatnánk, rongyoskodhatnánk még mindig a fogolytáborban. Ezzel szemben rendes ruhánk van, tápláló kosztot kapunk, fedél van a fejünk fölött, befűthetünk a barakkban, ha fázunk, pénz lapul a zsebünkben, ha nem is sok - több az elégnél. Semmi más dolgunk, mint Stone őrmesternek engedelmeskedni, és tartani a szánkat. Bármennyire nem kívántam, kényszerítettem magam, hogy megint rágyújtsak. Nem akarok beteg lenni - döntöttem el, s minden slukkot mélyen leszívtam. A pácolt, enyhén ópiumos cigaretta kellemesen elzsongított. Térdemre könyököltem, és behunytam a szemem. aztán azt láttam Szovjet Katonai Közigazgatási parancs. a-szovjet megszállási zónában a jénai egyetemen újra megkezdődött az oktatás." tán annak a szemüveges férfinak az arcát, aki a villamosmegállónál benézett a dzsip ablakán. S egyszerre eszembe jutott, miért figyeltem fel erre az arcra: kísértetiesen hasonlított Öry századosra, aki Pesten az alattunk levő emeleten lakott, és a vezérkarnál szolgált. Minden reggel autó jött érte, és késő este vagy éjjel is autó hozta haza. Tavaly nyáron elköltözött a házból nagyobb lakásba, egy zsidó család villájába. Azóta nem láttam. Az se volna lehetetlen, hogy itt éljen ebben a városban: elmenekült, nem akar hazamenni, az oroszok nem rajongnak a vezérkari tisztekért. Persze, ez az alak nem Öry százados volt. Öry magasabb. Amikor megjött apú behívója, anyú sírva könyörgött, beszéljen Öryvel, a százados a vezérkarnál biztosan el tudja intézni, hogy ne kelljen bevonulnia. Apú mondott egy cifrát. Miután bevonult, anyú - alighogy kieresztették a kórházból - egyszer vizitelt Öryéknél. Kértem, ne menjen. Nem hallgatott rám. Nekem lett igazam, de azt már nem mondtam meg szegénynek, hogy ezt a megalázkodást megspórolhatta volna. őryék vissza se adták a vizitet. Stone kilépett a házból. Újra megeredt. Az őrmester a tócsákat kerülgetve botorkált ki a kapuig, amely magától kinyílt előtte. A dzsip mellett megrázta magát, mielőtt beszállt volna, sapkáját is odacsapkodta a térdéhez, hogy leverje

róla a vizet. Bezöttyent az ülésre, s mielőtt szólt volna, hogy induljak, két ötdollárost húzott elő: - Romlik a piac - mondta kedvetlenül. - De ezt azért tegyék el. - Thanks, Sir - mondtam Pista nevében is és góndosan elraktam az erszényembe a két papírpénzt. Stone intett az állával, hogy indíthatok. A kerekek másodpercekig pörögtek a sárban, míg végre sikerült megmozdítaniuk a dzsipet. Mire beállítottam a kocsit a garázsba, úgy rázott a hideg, hogy a fogam is vacogott. Hátam, mellem hideg volt az izzadságtól, s alig vártam, hogy ágyba bújhassak. Háromnegyed öt volt, de már csaknem egészen sötét. Az eső elállt, de olyan köd ereszkedett a környékre, hogy tíz lépésnyire se lehetett látni. Olyan gyenge voltam, hogy szinte ahhoz se maradt erőm, hogy a fogam összeszorítsam, ne vacogjon. A barakkunk folyosóján megnéztem magam a méteres velencei tükörben, ami ki tudja, honnan került ide. Fehér voltam, szinte világoskék, a szemem ijesztően nagy, s mély karikák feketéllettek alatta. Újra elfogott a szédülés. A folyosó deszkafalát tapogatva botorkáltam el a szobánk ajtajáig. Odabent Pista a kályha mellett guggolt, a tüzet nézte, megél-e. Rám bámult: - Mi van veled? Össze kellett szednem magam, hogy kinyögjem: - Azt hiszem, elkapott a gépszíj. Ráz a hideg. Lerángatta rólam a zubbonyomat, a pulóveremet. látta, hogy csupa lucsok az ingem. - ágyba, de gyorsan - mordult rám. Röhögni próbáltam: - mit gondoltál, bálba készülök? Az egyik pokrócát is odaadta, de a hármas takaró alatt is dideregtem. Odament a ládájához, amit mindig két lakattal zárt le. - Előveszem a tartalékot. - A többiek? - kérdeztem, amíg a lakatokkal bajlódott. - Még nem jöttek. Rajtunk kívül két osztrák lakott a szobában. Testvérek voltak, húsos képű, fehér bőrű, pirospozsgás tiroli legények. Pista szerint malacokkal kereszteződött a családjuk, olyan kese haj nőtt a fejükön. Jól megfértek velünk, meg ránk is szorultak, mert angolúl egy Esztit se tudtak, s néha németül se, ha olyat kérdeztünk tőlük - például, hogy mit csináltak a háború alatt - amire nem akaródzott felelniük. Pista felnyitotta a ládát. Előbb két gondosan összehajtogatott gyapjúinget emelt ki a tetejéről, aztán három-négy dobozt, s végül legalulról a tartalékot egy üveg skót whiskyt. Július 4-én lopta, az amik nemzeti ünnepén, amikor volt szerencsénk felszolgálni. Lophatott volna többet is, de berúgott, és ha részeg - ő mondta - mindig különös szeméremérzet keríti hatalmába. Hogy megbüntesse magát, nem is ittuk meg a whiskyt, eltette tartaléknak rosszabb időkre. - Most hálát adhatsz az előrelátásomnak. - Fogadja hálámat az előrelátásod - vacogtam a takarók alól. - De hogy neked is legyen valami, ott a bukszámban két ötdolláros, az egyiket elveheted. - Gyönge provízió - csóválta meg a fejét. - Stone azt mondja, romlik a piac. - Ha lesz egy kis ráérő időm, sajnálni fogom Stone őrmestert.

- Pukkantva húzta ki a palackból a dugót, és beleszagolt - Ó, skót gabonaföldek Ki hinné, hogy az aranyló kalászokból ilyen mennyei szeszek erjednek? Elfogott a köhögés. - Elég a poézisből - krákogtam, amikor végre kiugattam magamat. - Ne szagolgasd, tölts. Félig csurgatta a vizespoharamat, a magáéba csak ujjnyit töltött. - Igyál, fiam. Felkönyökölni is nehezemre esett, de lélegzetvétel nélkül kiittam a fél pohár whiskyt. A kesernyés ital égette a nyelőcsövemet, majd pillanatok alatt elzsongított, mintha meleg fürdőbe merültem volna. Pista cigarettát dugott a számba, meg is gyújtotta. Behunytam a szemem, úgy szívtam, s élveztem a bódult, lebegtető szédülést, ami szinte megemelt az ággyal együtt, nem hintáztatott és nem forgatott, mint kamaszkorom berúgásai, csak tartott a föld felett, súlytalanul. Nem tudom, aludtam-e vagy csak feküdtem - végre átmelegedetten - a takarók alatt félkábultan. Hallottam is, nem is Pista motozását, az újságlapok zörgését, s mintha azt is észrevettem volna, amikor a két tiroli Sepperl megjött. Hasonlított ez az állapot a kamaszkorom egyik estéjéhez, amikor azért feküdtem negyvenfokos lázban, mert a Normafánál síelés után kiadós hógolyózásba keveredtem, átizzadtam, s hazamenet a villamos peronján a hideg szél hűtött le. Rudi bácsi, apú barátja volt már akkor is az orvosunk, villogott fölöttem a cvikkerje, amíg a mellkasomat hallgatta a sztetoszkópjával. Később ott ültek a szoba másik sarkában, füstöltek - mindketten pipások voltak - s apú arról beszélt, hogy a gyár részvényeinek többségét egy német vállalat vette át, ismeretlen nevű cég, de már kiderült róla, hogy tulajdonképpen az I. G. Farben megbízásából járt el. Apám morgott, Rudi bácsi pedig bölcselkedve csitította: nem mindegy, kéjnőnek nevezzük-e a hölgyet vagy prostituáltnak?háború van, és ha a gyár így is, úgy is hadi célokra adja el az akkumulátorokat, teljesen közömbös, kié a részvénytöbbség. A németek részvénytöbbség nélkül is keresztülviszik az akaratukat, örüljünk neki, hogy nálunk még nincs formális megszállás, mint Romániában, ahol az olajra katonai erővel tették rá a kezüket Ha a kórmány akarta volna, maga vehette volna meg a részvénytöbbséget, mondta apú, de Rudi bácsi erre is csak legyintett. Apú néha félkomolyan veszekedett is vele, hogy könnyű mindent kézlegyintéssel elintézni, és Rudi bácsi erre is legyintett, meg azt mondta apunak, hogy majd ő, apú is megtanulja ezt a filozófiát, ha pedig nem, annálrosszabb. Később, tavaly nyáron Rudi bácsi sem tartotta magát az életfilozófiájához eljárt a sárga csillagos házakba a régi betegeihez, és október tizenötödikén vagy tizenhatodikán - alig vették át a nyilasok a direkciót - az elsők között fogták el. Mi lett vele, ki tudja? És ha megmarad a kézlegyintés mellett? Olyan világban élünk, hógy előbb-utóbb mindenki szembefordul a saját szavaival éppen Rudi bácsi mondta egyszer:

a huszadik században semmi se lehetetlen. Amióta német kézbe került a gyár részvénytöbbsége, apú mindig késő este ért haza. Hónapról hónapra hajszásabb lett az élet a gyárban, zabálta a háború a tankokat és a gépkocsikat, azok pedig az akkumulátorokat, a hajsza meg apú idegeit zabálta. Amit azelőtt sohase csinált, vasárnaponként délig is ágyban maradt, ha ugyan már kora reggel nem csörgött a telefon, hogy azonnal autó jön érte, be kell mennie a gyárba. Sokkal több pénzt keresett, mint korábban, de a több pénzből nem lett több öröm. Nyáron nem jött velünk a Balatonra, anyú pedig nem bírta ott nélküle, már egy hét után visszautaztunk Pestre, ahol fullasztott a hőség otthon is, az utcán is, a dunai strandokat pedig utáltam. Naphosszat hevertem hát a lefüggönyözött szobában, és hogy valamivel agyoncsapjam az időt, angolul és németül tanultam, a rádión állandóan angol és német állomásokat próbáltam fogni, mert szerettem volna olyan gyorsan és olyan kiejtéssel beszélni, ahogy a szpíkerek. Akkoriban barátkoztam össze igazából Pistával is, aki a nyarat - nem annyira szokásból, inkább muszájból - pénzkereséssel töltötte. Nappal a Hold utcai csarnokban cígelt a kofáknak, este velem járt moziba. Számtalan filmet láttunk, háborús és vadnyugati filmeket. Én legjobban a dzsungelfilmeket szerettem, az egyiknek "Zanzibár" volt a címe, és mindenkinek nagyon jól áll benne a trópusi parafa-sisak. Szombaton mindig, hajnalban keltem, és elmentem sorba állni a henteshez, eleinte mindig sikerrel, később már kétségekkel, hogy vajon megkapjuk-e a jegyre a húst. - Alszol? - hajolt fölém Pista. Kinyitottam a szemeim. - adj még egy pohárral. - egy féllel is elég lesz - mondta tettetett szigorral. - Nem voltál mindig ilyen spórolós. Az érettségi bankettünkön decis pohárból itta a pálinkát. Akkor is ilyen hosszú volt már, a leghórihórgasabb az osztályban, de izmos is a sok trógerolástól. Este tíz tájban léptünk le a bankettről, amikor Muráti német indulókat kezdett énekelni. Az utcán már négyen vagy öten voltunk, és már nem tudomkinek az ötlete volt, hogy ilyenkor illik meglátogatni a kurvákat. Előbb Conti utcába mentünk. minden kapú előtt tucatjával álltak sorban a katonák. valamelyik srác azt mondta, hogy jobb lesz, ha valami finomabb helyre megyünk. sokáig tekeregtünk, végül a király utcában kötöttünk ki. Hosszú, vörös sörényű nő jutott nekem, a szobájában olyan szag volt, mintha kórházba kerültem volna. Nem vetkőzött le egészen, kombinéban terült el a díványon. A másik fal mellett állt az ágya, gyönyörűen bevetve, tele díszpárnákkal. Már nem volt kedvem hozzá. Zavaromban cigarettára gyújtottam. Remegett az ujjaim között. A nő sürgetett. Megkérdeztem, miért nem vetkőzik le. Még nem láttam élő meztelen nőt. Nevetett. "Ha úgy akarod Esztelen, fesztelen, meztelen" Levetette a kombinéját. Nagy volt a hasa. Elkapta a csuklómat, odarántott a díványra, és gondoskodott róla, hogy

gyorsan túlessünk mindenen. Aztán rám parancsolt: "Ott van hipermangán, önts a lavorba, mosakodj meg. Tanuld meg, hogy ilyen helyen mindig rögtön utána mosakodj meg, bármilyen tiszta is a nő. Ügyetlen vagy, de jó. Gyere többször, majd én embert faragok belőled" Az utcán negvártam Pistát. Elégedett volt. Olyasmit magyarázott, hogy a kis dögnek, akivel szobára ment, még a haja is csiklandós volt. Azt mondtam, hogy nekem is irtóan jólesett a dolog, aztán összenéztünk, és mind a ketten tudtuk, hogy a másik hazudik. Mindegy, ezen is túlestünk. - Nesze, itt van még egy cigaretta, de aztán aludj! Kidugtam a karom a pokrócok alól, de megint rázni kezdett a hideg. Vissza ishúztam. Pista a fejét csóválta az ágy végénél. - Attól tartok, igazán bekaptad a legyet. - Fenét - próbáltam megjátszani a nagylegényt. Már a cigaretta se ízlett, de szívtam hősiesen. Pista meg csak nézett. Mindig ő volt kettőnk közül a keményebb, a talpraesettebb. Az apja természetét örökölte. Az öreg Bátori - nem is volt öreg, még most sincs negyvenöt éves - az a fajta munkásember, aki művésze a szakmájának, és ezért megengedheti magának, hogy nagy legyen a szája. A Gamma Művekben, ahol dolgozott, saját szava szerint kinyalták a fenekét, mert - különösen háborús konjunktúrában - aranynál is többet ért a magafajta műszerész. Nem bírtam végigszívni a cigarettát. Éreztem, hogy talán el tudnék aludni. Pista elvette tőlem a félig szívott cigarettát, és megigazította a nyakamnál a pokrócokat. Sötét volt, amikor felébredtem. Mindenem fájt. Percekig gyűjtöttem az erőt, hogy kinyúljak a takarók alól, és megnézzem az órámat. Fél három volt. Lassan eszembe jutott, hogy álmodtam valamit. Anyámról álmodtam. Falun láttam, Viola néniéknél, a nővérénél. Amikor bevonultam, abban állapodtunk meg, hogy ha tovább romlik a helyzet - ami nem volt kétséges - bezárja a lakást, és elmegy Viola néniékhez, bármennyire nehéz lesz is ott falun, Viola néni zsarnoksága alatt, mindenképpen biztosabb, mint Pesten, ahol egymást érik a légiriadók, és ő a beteg szívével egyedül van a lakásban. A Vöröskeresztnek megadtam Viola néniék címét is. Vagy keresték ott anyut, vagy nem. álmomban a sötétkék-fehérpettyes ruhájában láttam, otthon legtöbbször ezt hordta, ebben főzött, ebben takarított. De álmomban miért feküdt ebben a pettyes ruhában az ágyban? Nem is feküdt, inkább ült, a felpolcolt párnáknak támasztva, krétafehér volt az arca, és csupa verejték a homloka. Mintha első pillantásra meg se ismertem volna álmomban, idegen is volt, még-is ő volt. Újra rázni kezdett a hideg, pedig nyakig be voltam takarva. Három pokróc van rajtam, kinek jut ma három pokróc Európában? Amikor bevonultam, tudtam, hogy anyú nem fogja jól érezni magát Viola néniéknél, de nem volt más választásom. A viszonylagos biztonságért elfogadható ár, hogy el kell viselnie az állandó egzecírozást - ne azzal a ruhával töröld az edényt, az csak arra való, hogy a meleg

lábast vegye le vele az ember a sparheltről, miért hagytad nyitva a kertajtót, fel akarod zabáltatni a kacsákkal az egész veteményest, te azt hiszed, hogy szellőztetsz, eszedbe se jut, hogy tele lesz a szoba léggyel - énnekem évről évre iszonyom volt attól a néhány naptól is, amit Viola néniéknél kellett töltenünk, anyut mégis rábeszéltem, hogy menjen hozzájuk. Odakint fúj t a szél, meg-megrázta a barakk ablaküvegeit, és a sivítástól nem hallottam, esik-e még mindig az eső. Mindegy, ki kell mennem. Összeszorítottam a fogam, nagy nehezen felültem, leraktam a lábam a padlóra, belebújtam a bakancsaimba, megkapaszkodtam az ágy végében, és felálltam. Pista és a két tiroli egészségesen szuszogott az ágyakban. Zúgni kezdett a fejem, és hullámzott a sötét szoba. Sokkal hamarabb odatámolyogtam az ajtóhoz, mint reméltem. Kapkodva szedtem a levegőt, mintha hegyet másztam volna. A folyosón a falat tapogatva jutottam el az ajtóig. A szél bevágott a folyosóra. Megkapaszkodtam az ajtófélfában, és elvégeztem a dolgom. A szögesdrótok felől odavilágított egy lámpa. Táncolt a fénye a sötétben. Úgy reszkettem, mint egy légnyomásos. Háromszor is meg kellett állnom, amíg elértem a szobánk ajtaját. Nem éreztem, hogy bent melegebb lenne, mint a folyosón. Arra tértem magamhoz, hogy az ágyban fekszem, a szobában ég a villany, és nemcsak Pista áll mellettem, hanem a két szőke tiroli is, álmos-ijedten, még a pirospozsgás szín is eltűnt a húsos képükről. - Elment az eszed - morgott rám Pista, de a fülemnek ordítás volt a hangja. - Marha. Miért nem tudtál szólni? - Nem hugyozhattam tele az ágyat. - Ennyit sikerült kierőltetnem a torkomból. Úgy éreztem, a nyelvem kitölti az egész szájüregemet. - Az persze eszedbe se jutott, hogy bevered valamibe a fejed, aztán holnap temethetünk, te istenbarma. Se erőm, se kedvem nem volt, hogy feleljek. Láttam, hogy valahonnan előkeríti a whiskyt, hagytam, hogy a számhoz illessze a poharat, és behunytam a szemem. most mindjárt jön a jótékony zsongás, aztán a kábulat. Jöjjön is, ezt a gyengeséget, ezt a didergést nem bírom tovább. - Akkorát zuhantál, mintha bomba vágott volna ide. Hallottam a hangom, de olyan volt, mintha nem is én nyögtem volna: - Haza akarok menni. - Ahhoz előbb meg kell maradnod, te kripli. - Pista odaült az ágyam szélére, s ahogy a súlyától megmozdult alattam a matrac, az is fájt. - Reggel kerítek orvost, de addig próbálj nem kinyúlni. Aludj! Azt akartam mondani, hogy hiszen én is szeretnék aludni, nem tudni semmiről, nem érezni ezt az elesett reszketést, a kóválygást. Már azt se bánnám, ha megdöglenék, mert most mindjárt hánynom kell, és még feltápászkodni se tudok, hogy ne magam hányjam le, és mondani se tudom, hogy emeljenek fel. Nem tudom, mennyi idő telt el addig, amíg végre észrevettem, hogy elmúlt a hányingerem. A félbódulatban úgy rémlett, hogy összezsugorodott a testem, talán olyan kicsi, mint gyerekkoromban volt, s mintha nem is Pista ült

volna az ágyam szélén, hanem Rudi bácsi a sezlon mellett a fotelban, mindjárt megnézi a torkom, és azt mondja, hogy holnapra kutyabajom, csalánba nem üt a ménkű, holnapután már zavarhatjátok is az iskolába De anyú hogyan áll Rudi bácsi mellett, hiszen az előbb még ágyban feküdt a pettyes ruhájában, hogyan került ide, miért nem fekszik vagy ül a felpolcolt vánkosoknak támasztva, beteg a szíve, ne énvelem törődjön, én akarok törődni vele, Viola néni utálja a betegeket, nem is hiszi el róluk, hogyabetegek, az ő szemében minden betegség csak kényeskedés, anyú senkire se számíthat, a húszéves erős fia itt lebzsel Németországban, amerikai kosztot zabál, Stone őrmester pálinkáit issza, és fütyül mindenre. Halvány, bizonytalan körvonalú alakok álltak vagy mozogtak az ágyam mellett, közeledtek és távolodtak, és a hangjuk is hullámzott, bugyborékolt, mintha tele lett volna vízzel a fülem, és azon át hallottamvolna az érthetetlen beszédjüket. Elviselhetetlenül éles volt a fény, nem tudtam nyitva tartani a szememet. Nehezen kaptam levegőt, mintha párnát szorítottak volna az arcomra. Aztán mégis kaptam levegőt, már nem tapasztották az orromra-számra a vánkost. Kik ezek körülöttem, és mit csinálnak? Meg akartam kérdezni őket, és azt is tudni szerettem volna, mi az a hideg, ami ide-oda vándorol a mellkasomon. És miért van hideg, miért vittek ki a szabad ég alá beteg vagyok, nagyon fázom, nem akarok itt kint feküdni a hidegben, vigyenek vissza a szobámba, és menjen el mindenki, csak Rudi bácsi maradjon. És Bátori Pista is maradhat. Nagyon erős a fény és ráz a hideg. Hirtelen kitisztult körülöttem minden. Ez a barakk, a mi szobánk, és Rudi bácsi nincs itt, csak bátori Pista, és egy orvos, akit sohase láttam, de biztosan orvos, mert a fülhallgatójával motoszkál a mellkasomon. Kövér, izzadt arc, mitől van melege, ha én ennyire fázom? Össze kell szednem magam, és meg kell mondanom nekik, fűtsenek be. A 3-as raktár-bara k mellett ott egy csomó deszka, szétvert ládák, azzal fűtsenek be, ha nincs más tüzelőjük! Pistának tudnia kéne, és meg is mondom neki, most talán meg tudom mondani, mert ide akar hajolni fölém. - Kórházba kell vinni téged. Nem bírom rázni a fejem. A hangom se az enyém. Nem is értik. Pista se érti? Pedig már harmadszor mondom: - Nem akarok kórházba menni. - Kell! Értsd meg! -Nem kell! haza kell menni. Haza akarok menni! Nem érti: Imbolyog az ágyam előtt, hányingerem lesz tőle. - Menj a francba, hagyj engem Hazamegyek. Az izzadt doktor is imbolyog. Menjen ő is a francba! - Rudi bácsi megmondta, hogy holnap... Rudi bácsi azt mondta, hogy holnap zavarjanak iskolába. De ez a barakk... Nem tudom Ot küldjék ide, maj d ő megmagyarázza. - Maradj nyugton! Mit akarnak ezek velem? Ne nyomkodjanak, hagyjanak felkelni, mi a fenének fekszem itt? - Mondd meg, mit akarsz?

- Ne ordíts - De nehéz beszélni, ha az ember azt látja, hogy nem akarják megérteni ezek a részegek, csak imbolyognak. - Jó, de most maradj nyugton, megpróbálok rád húzni mindent, meg ne fázz az úton. Meglátod, a kórházban jobb lesz, gatyába ráznak, most ez a legfontosabb. hallgass rám. Bánom is én Csak ne fájna, ahogy a karomat rángatja, és hogy mia francnak kell még egy inget húzni rám? Feküdni akarok, ne rángassanak ki az ágyból. Nem szólok, úgyse értik meg, berúgtak, részeg embernek meg hiába beszél az ember. Pedig Pista úgy bírja a szeszt, ahogy senki más. Most meg ő is berúgott. Azzal szórakozik, hogy engem akar felöltöztetni. Ilyen jó dolgom se volt még. Ha valaki berúg, minden marhaságra képes Pista guggolva fűzi az ejtőernyős-bakancsomat, ezen aztán van elég fűznivaló, hosszú a szára: Stone őrmester a télre is gondolt, amikor mind a kettőnknek ilyen bakancsot adott. A katonai mentőautó ugyanúgy rázott az úton, ahogy a dzsip szokott ugrálni alattam, ha Stone őrmestert vittem a városba. Csak arra nem sikerült rájönnöm, hogyan kerültem ebbe a mentőautóba, miért fekszem ezen a hordágyon, és miért nincs mellettem senki itt, a szálítótérben. Tegnap belázasodtam, erre pontosan emlékszem. ahogy a kocsi fehér mennyezetét néztem, abból találtam ki néhány perce, hogy mentőautóban visznek. A fehér mennyezeten vöröskereszt, ezt láttam meg először, aztán csak oldalt kellett fordítanom a fejem, és már azt is láttam, hogy a falra műszeres vagy gyógyszeres szekrényt szereltek. De miért nem ül mellettem valaki? Amikor apunak be kellett vonulnia, és anyut másnap reggel én szállítottam be a kórházba, abban a mentőautóban ott ült anyú mellett a mentőorvos is, egy ápoló is, meg én is ott ültem, ebben az autóban meg egyedül fekszem a hordágyon, senki se törődik velem. Az ablakon se látok ki, nagyon magasan van, fel kellene támaszkodnom, de a mozgáshoz nagyon gyengének érzem magam. Lassan tisztul a fejem: egy kövér, izzadt orvos - amerikai katonaorvos - hallgatta fonendoszkóppal a szívemet vagy a tüdőmet, és Bátori Pista öltöztetett fel, de ez az egész nagyon régen történt, napokkal ezelőtt vagy még régebben. Mióta visznek ezzel a mentőautóval? Hol járunk? Mégis fel kell tápászkodnom, össze kell szednem minden erőmet, ki kell néznem az ablakon, meg kell tudnom, merre járunk, és meg kell kérdeznem a sofőrt, hová visz, miért vagyok egyedül, hová lett a doktor, és hol van Bátori Pista. Azt hittem, sokkal nehezebb lesz a karomnak a testem. Csak egy kicsit furcsa így ülve rázódni. Minduntalan attól kell tartani, hogy eldőlök, és akkor kezdhetem elölről a feltápászkodást. Lassan mégis megszoktam, hogy végre ülök. Előrenéztem, a sofőrfülkébe az üvegablakon át. Ez volt a doktor? Vastag, hurkás a nyaka, a hurkákat felnyomja a zubbony galiérja. Fején hátralökte a tányérsapkáját. Szivarozik. Néger a sofőr. Csikk lóg a szája sarkában. Régen nyiratkozhatott. Olyan gyapjas a tarkója, mintha perzsa szőrme lenne a fején haj helyett. De hiszen én megmondtam, hogy nem akarok kórházba menni.

Már tisztán láttam, hogy a kocsi a város felé megy. Úgy ismertem már ezt az utat, hogy behunyt szemmel is eltaláltam volna rajta a városig. Utálom ezt a várost. Utálom benne a romos házakat, és utálom az embereket. Úgy mennek az utcán, mintha lopakodnának, és úgy állnak, mintha rejtőzködnének. Nem akarok ide kerülni! Meg kell kopogtatnom ezt az eltolható üvegablakot álljanak meg, ez a néger forduljon meg a kocsival, és irány vissza a raktártelepre, ott majd rendbe jövök, ha egyáltalán van még valami bajom. Nehéz volt a karom, talán ezért nem emeltem fel, hogy kopogjak. Ültem, a mentőautó rázott, és éreztem, hogy álmosodok. Ettől újra elkezdett dolgozni a fejem. Ha én most elalszom, menthetetlenül odaérnek velem a kórházba, és ott már hiába ugrálok, azt csinálnak velem, amit akarnak. Meg fognak operálni, és akkor hónapokig nem állok talpra. Kopognom kellene, forduljanak vissza, de ez se jó, csak felhívom magamra a figyelmet Meg kell szabadulnom tőlük, mert ha egyedül maradok a kezük között... Én csak úgy vagyok erős, ha Pista is mellettem van, egyedül az ember sokkal könnyebben bajba kerül. Ravasznak kell lennem, amíg nem késő! Egyetlen kilincs. A mentőautó kétszárnyú hátsó ajtaját egyetlen kilincs nyitotta és zárta. Ezen az úton a dzsippel is csak lassan lehet haladni, ez a mentőautó is szinte lépésben döcög. Kinyitom az ajtót, megkapaszkodok, egyszerűen lelépek, ők meg csak menjenek tovább. Majd bent a városban káromkodhat a doktor, hogy hová lettem. Ezek hozzászoktak, hogy a németekkel könnyű a dolguk, a németek most olyan engedelmesek, mint a birkák. De én nem német vagyok, engem ne kezeljenek birkának, engedtessék meg nekem, hogy magam döntsem el, megyek-e kórházba vagy nem, ha már azt nem engedik meg, hogy hazajussak megkeresni anyámat. óvatosan kell odacsúsznom a hordágyon az ajtóig, hogy spóroljak az erőmmel. Az ajtónál lesz majd szükségem az erömre ahhoz, hogy lelépjek az útra. Letérdeltem a hordágy végére, farral a kétszárnyú ajtó felé. Lassan hátranyúltam, kitapogattam a kilincset. Erőlködnöm kellett, hogy fordíthassak rajta egyet, de ez is sikerült. Hátulról bevágott a szél, a kocsi éppen döccent, szinte megkönnyítette, hogy lökjek magamon egyet, és már ugortam is hátrafelé. Akármit akarnak velem ezek, én mégis hazamegyek. MÁSODIK FEJEZET Csak mi ketten Vedlett katonagúnyában, rangjelzés nélkül és derékszíj nélkül - spárgával vagy nadrágszíjjal a derekán - dolgozott a nyolcvan-száz ember a síneken túl, ahol nemrég állomásépület volt, legalábbis az üszkös falmaradványok erről árulkodtak. A fáradtan mozgó, siralmas alakokra a belga királyi gyalogság három bakája ügyelt. Ketten álltak, egy ült, vállukon hanyagul lógott a géppisztoly, s az ő leheletük is meglátszott a hidegben. Tömött csoportban civilek is várakoztak a romok között. Fegyelmezetten álltak, nem rohanták meg a vonatot: talán előre megmondta nekik

az egyetlen vasutas, aki valószínűleg a hevenyészett fabódéban teljesített szolgálatot, hogy erre a szerelvényre úgyse szállhatnak fel. álltunk a vagonablaknál, amiből hiányzott az üveg. Pista is a cserepes száját nyalta, én is. Itt sincs kút. Tegnap óta nem tudunk vizet szerezni. Borotválkoznunk kellene, de előbb inni, sokat inni, mert hiába a hideg, így is kitikkadtunk. Másfél napja szálltunk át Salzburgnál valami zónahatáron, ami egyúttal biztosan Ausztria határa is, másfél napja utazunk Bécs felé ezen a vonaton - ha ugyan utazásnak lehet nevezni ezt a minduntalan órákra megszakadó döcögést. Kétszer annyit vesztegelt eddig a szerelvény, mint amennyit vánszorgott. Tegnap délben fogyott el a víz a kulacsainkból, azóta legalább tízszer megállt ez a szedett-vedett szerelvény. a vonat - két ablaktalan személykocsiból és tizenhét tehervagonból kapcsolták össze - de egyszer se mertünk távolabbra merészkedni a szerelvénytől, hátha elindul, a smek közelében pedig sehol se találtunk kutat. Pista azt mondta hajnalban, lehet, hogy szomjan halunk Európa közepén, a huszadik században, és ezt senki se tartja majd világcsodának. A szerelvény megrándult, el is indult. Ott maradtunk az ablaknál, felhajtottuk a gallérunkat, inkább a szelet álltuk, mintsem visszaüljünk a koszos padlóra a többi utas közé, akik pokrócokba, kopott kabátokba, kendőkbe, mindenféle göncbe bugyoláltan támaszkodtak neki a vagon falának. Az egykor elegáns Pullmann-kocsi belsejéből minden mozdítható tárgy hiányzott: kiszerelték és elhordták belőle a fülkék válaszfalait, elhúzható ajtóit, kitépték a padlóból az üléseket is, az ablaküvegeket meg biztosan a légnyomás nyomta ki valamelyik bombatámadásnál. A sínek az országúttal párhuzamosan húzódtak. Az összefoltozott úton amerikai teherautó-oszlop haladt a vonatunkkal ellentétes irányban, két dzsippel az élén. A távolban elég magas hegyek terpeszkedtek, a tetejük ködbe bújt. A hegyek lábánál kis osztrák falvak lapultak, s a földek legtöbbje szántatlan volt azóta, hogy nemrég letakarították róluk a termést. egyetlen parasztot se láttunk, se a közelben, se messzebb. Mintha ebben a halott országban csak a mi vonatunk és az amerikai autóoszlop mozgása jelentette volna az egész életet. Hiába erőltettem a szemem, azt se sikerült kivennem, füstölnek-e a kémények a messzi falvakban. Csípte a szél az arcom, s mintha a homlokomat szorító kötés alá is behatolt volna, újra sajogtak a sebeim. Víz kellene, nagyokat kortyolni belőle. Ha előre láttuk volna a helyzetünket, kértünk volna Stone őrmestertől egy kimustrált hordót, tele vettük volna vízzel, kitartott volna hazáig. Annyi mindennel ellátott bennünket, hogy ráadásnak egy hordó már nem számított volna. Ennivalónk van, de ki mer szomjasan enni? Megtapogattam a homlokomon a kötést, az arcomon a tapaszt. Ezek a sebek szabadítottak haza bennünket. Ha félkábultan, negyvenegy fokos lázzal nem jut eszembe, hogy kiugorjak a mentőautóból, máig ott rostokolnánk