Kiadványaink árai 2014-re

1

Tartalom Közlemény... 2 Kiadványaink árai 2014-re... 3 Elkészült az olvasok.net... 4 Braille-olvasásverseny gyermekszemmel... 4 Négypatkós trénerek II.... 5 Vissza a gyökerekhez... 7 A sötétbezárt szépség... 10 A vak emberek nem sötétet látnak... 11 Arcképcsarnok, Sebestény András... 15 Három capuccino... 19 Mi már a jég hátán is megélünk... 22 Karácsonyi levél egy hajdani iskolatársamnak!... 25 A szánkó... 28 Közlemény Kedves olvasónk! Bármilyen hihetetlen, de ismét elröppent egy esztendő, és Ön most a 2013. év decemberi számának cikkei között szemezgethet. Engedjék meg, hogy a Szemezgető stábja nevében ezúton is megköszönjük Önöknek egész éves figyelmüket, a cikkíróknak pedig izgalmas, érdekes és sokszor megható írásaikat. Továbbá szeretnénk köszönetet mondani minden szervezetnek, támogatóinknak és önkénteseinknek, akik segítették munkánkat. Külön köszönet illeti Csáki Anettet, Radócz Vikyt, Szabóné Faragó Szilviát, Dankó Hajnalkát és Kallós Angelikát, akik hangja nélkül nem készülhetett volna el kiadványaink hangzó változata. Továbbá munkatársaimnak is szeretnék köszönetet mondani, akik egész évben rengeteget fáradoztak azért, hogy ez a kiadvány létrejöhessen. Jövőre, azaz 2014-ben az élet a Szemezgető táján sem fog megállni, így természetesen továbbra is várjuk cikkeiket, beszámolóikat. A következő lapszám 2014. február havában jelenik meg. Lapzárta: 2014. január 20. 2

Jó hír, hogy egyesületünk jövőre sem csatlakozik az áremelők népes táborához, s ennek köszönhetően a Szemezgetőt 2014-ben is változatlan áron rendelhetik meg kedves olvasóink. A megrendeléssel és árainkkal kapcsolatos további információkért kérjük, forduljanak egyesületünk munkatársaihoz elérhetőségeink valamelyikén. Kívánom Önöknek, hogy az év utolsó napjait szeretetben, békében töltsék, és reméljük, hogy decemberi számunkkal egy kis ünnepi hangulatot csempészhetünk otthonukba. Kívánok mindenkinek békés karácsonyi ünnepeket és minden jóban gazdag, boldog újesztendőt! Lakatos Anikó Kiadványaink árai 2014-re Kiadvány neve Szemezgetőnagybetűs, sík változata Szemezgető Braillenyomtatású változata Szemezgető hangzó változata kazetta, vagy CD Szemezgető DAISY változata Szemezgető elektronikus változata Egész-séker hangzó változata mp3-ban CD Egész-séker hangzó változata (Kazetta) Szemezgető + Egész-séker mp3 változata Éves előfizetési díj érvényes tagsági igazolvánnyal rendelkező tagjainknak Éves előfizetési díj nem tag olvasóinknak 1000 Ft 2000 Ft 1000 Ft 2000 Ft 1000 Ft 2000 Ft 0.Ft 0.Ft 0 Ft 0 Ft 1000 Ft 1000 Ft 0 Ft 0 Ft 2000 Ft 2500 Ft 3

Elkészült az olvasok.net, azaz az elektronikus könyvek tárhelye Örömmel szeretném bejelenteni, hogy végre, hosszas agonizálás és előkészületek után elkészült a tárhely, ahol elektronikus könyvek kerültek és folyamatosan kerülnek elhelyezésre. A tárhelyet adományokból és támogatásokból hozta létre a Vakok Elektronikus Könyvbarát Klubja Civil Társaság. A társasághoz bárki csatlakozhat, aki látássérült, ezt igazolni tudja és szeret olvasni. Az oldal elérhetősége: www.olvasok.net vagy: http://olvasok.net Itt lehet regisztrálni és a regisztrációt követően teljes jogú tagként birtokba venni a feltöltött könyveket. Néhány szó a használatról és feltételekről: Az oldal használata teljesen ingyenes. A könyvek letöltése napi szinten korlátozva van. A letöltött könyveket szigorúan tilos harmadik félnek továbbadni. Részletes ismertetés és a társasági szerződés a weboldal dokumentumok menüpontja alatt megtalálható, javasoljuk, hogy legalább egyszer mindenki olvassa át! Bízunk benne, hogy mindenki megelégedésére szolgál a weboldal, könnyen kezelhető, kellemes és hasznos időtöltést nyújt, valamint hogy hosszútávon működőképes lesz. Kérjük, ha tetszik az oldal, úgy gondolod, hogy jól használható, hasznosnak találod, szívesen olvasgatsz vagy van olyan ismerősöd, aki támogatná munkánkat, ezáltal a tárhely hosszú távú fennmaradását, akkor tedd ezt meg a honlapon látható számlaszámon keresztül! Köszönettel vesszük észrevételeidet is, amelyet az oldalon megadott e-mail címen keresztül tudsz megosztani az adminokkal. Sztakó Krisztina Braille-olvasásverseny gyermekszemmel 2013. szeptember 21-én, Nyíregyházán a Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete megtartotta a 9. Braille olvasásversenyt. Egy szatmári író, Margócsy József Fejezetek a régi 4

Nyíregyháza életéből című könyvének részletét olvastuk, Nyíregyháza történetét. A verseny szombat reggel tíz órakor kezdődött. Nagy Tünde elnöknő egy beszédben tájékoztatta a közönséget, és a résztvevőket a programokról. Sorszámot húztunk, én voltam az első, mindenki kiment, és Dankó Pál, az egyesület munkatársa elindította a stoppert. Eléggé izgultam, és néha beleakadtam a szövegbe, mert egy kicsit nehéz szavak is voltak benne, de aztán belejöttem. Négy percig kellett olvasni. Utánam sorban jöttek a versenyzők. Mindenki elmondta magáról, hogy ki ő, honnan, és miért jött, és mit csinál a szabadidejében. A verseny délre ért véget, a zsűri egy kis szünetet kért az eredmények eldöntéséhez. A versenyen ott volt a vakokat már 25 éve segítő Lions klub, és külön ajándékcsomaggal készültek. Az első helyet Kovácsné Hegyi Jolán kapta meg, aki többek között azt is nyerte, hogy egy éven keresztül minden alkalommal elküldik neki a Szemezgető számait. Zsűri különdíjat kaptam, és a Lions klub külön nekem szánta az ajándékcsomagot, és egy fotót is készítettek velem. Büszke vagyok magamra, de minden olyan emberre is, aki részt vett a versenyen, támogatta a versenyt, és lehetővé tette, hogy a vakok közül néhányan most, 2013-ban is megmutathassák a Braille olvasás fontosságát. A verseny és az eredményhirdetés után az egyesülettől nem messze lévő Chloé New Yorkban nevű étterembe mentünk, ahol finom ebédet kaptunk. Beszélgettünk, és jól szórakoztunk. Aztán volt még lehetőség, hogy visszamenjünk az egyesületbe, és elfoglaltságot kérjünk magunknak. Mindenki örült a nyereményének, volt egy közönségdíjas, Zoltán is. Az emberek nagyon segítőkészek, és kedvesek voltak. Az egész rendezvény nagyon tetszett, örülök, hogy már az ötödik alkalom óta részt vehetek rajtuk. A vakoknak még az egyre újuló, és fejlődő technika mellett is szakítani kell egy kis időt a Braille olvasásra, és lehetőséget kell adni nekik a tehetségük kibontakoztatására is! Hegyes Vivien Négypatkós trénerek II. Amikor azt haljuk, hogy ló, általában az jut eszünkbe, hogy elől harap, hátul meg rúg, és hogy nem illatszer boltban lenne a helye. 5

Én, aki lóval testközelben akkor találkoztam először, amikor a Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete a tavalyi évben kirándulást szervezett a Hortobágyi Nemzeti Parkba. Itt a turistacsalogató lovas bemutatót követően lehetőség adódott arra, hogy ha rövid ideig is, de megsimogassam az egyik igénybe vett állatot. Megbabonázott a puhasága, a szelídsége, az a hatalmas szabadsága és a nagysága, mint a puszta királya, ahogy tűrte, hogy barátkozzak vele. Akkor eldöntöttem, hogy amint lehetőségem adódik, szeretnék felülni a hátára, és megismerkedni az érzéssel, milyen is szabadnak lenni. Egy sikeres pályázati projektnek köszönhetően, melyet Nyíregyháza Város Polgármesteri Hivatalának Sport bizottsága támogatott, idén júliusban és októberben 20 látássérült gyermek és felnőtt, köztük én is, részt vehettem a Fedeles lovardában Pócsik Gábor lovas tréner irányítása mellett a nem mindennapi programon. A júliusi lovaglásról korábban már Szabóné Pethő Gyöngyi lovas élményeit megosztotta a Szemezgető és a www.vakegy.hu olvasóival, én az októberi programról mesélek. Tele izgalommal és kíváncsisággal ébredtem, és már alig vártam, hogy most végre engedjem magam elvarázsolni. 11 fős csoportunkat a Fő taxi három autója szállította ki a lovardába. Némi biztonsági előírás ismertetése után, fejemre került a fejvédő, ami kényelmesnek nem volt mondható, de a szabály az szabály, amit be kell tartani. Az előtérben lévő fa ló szimuláció segítségével megtanultunk felülni a lóra. Megkapaszkodni mindkét kézzel a kiálló fogantyúkban, bal lábat felemeljük, hátra behajlítjuk, közben mintha felugranánk, de mindeközben a jobb lábunkat átlendítjük a ló hátán. Egyenes testtartást veszünk fel. Majd leszállni is megtanultunk. Előredőlés, a jobb lábat hátracsúsztatjuk, természetesen nyújtva, és egy nagy lendülettel leérkezünk a ló mellé. Nem hason csúszunk le, hanem oldalra fordulva csípőn. A lovarda belsejébe meredek lépcsőn fel- és lemászva jutottunk be. Itt már várt bennünket egy póni és négy termetes szépség. Gábor, a lovas tréner megkért, hogy válasszunk lovat. Nekem Tequilára esett a pillantásom. Ahogy mondani szokták, szerelem volt első látásra. 6

Közelebb mentem, megérintettem, megsimogattam és köszöntöttem halkan. Megkérdeztem, mit szólna, ha őt választanám. Némi gondolkodás után a jobb mellső lábával toppantott egyet, amit én beleegyezésnek vettem. Ez abban a pillanatban eloszlatta az izgalmamat. Ügyesen felpattantam a nyeregbe, és engedtem, hogy felkínálja nekem magát. Hamar felvettem a mozgásának dinamikáját, és csendben róttam a köröket Lili segítségével, aki vezette a lovat. Közben számoltam a köröket. Az ötödik kör után, teljesen megnyugodtam. Jól éreztem magam a nyeregben, boldoggá tett a tudat, hogy könnyűnek, szabadnak, vidámnak és gondtalannak éreztem magam a ló hátán. Meghatódtam, és mint ilyenkor szokás néhány könnycsepp is kigurult a szememből. Mintha átértékelődött volna minden rossz, ami az elmúlt években történt velem. Aztán már fél kézzel meg is simogattam Tequila sörényét. Egyáltalán nem féltem, nem izgultam. Míg általában az emberek a sokadik kör Tequila után kábultak, sőt másnaposak lesznek, addig az én kis Tequilám a sokadik kör végén olyan érzést varázsolt a szívembe, mely által teljesen könnyűnek, lazának hihettem magam. Tequila hátáról fürgén értem a földre, és némi rábeszélést követően Erzsike kolléganőmet is sikerült rávennem arra, hogy ismerje meg az érzést. A következő köröket Csipke vezetésével töltöttem. Nyergében a lányommal, aki rendszeresen önkéntes felolvasóként segíti az egyesület munkáját. Csipke általában lehorgasztotta a fejét, de amikor észrevette, hogy róla beszélünk, igazi hölgy módjára felszegett fejjel engedte, hogy simogassam és vezessem. A lovardában közel két órát töltöttünk, majd ismét a Fő Taxi segítségét kérve jutottunk vissza az egyesület irodájához. Többen siettek elfogyasztani ebédjeiket, de én még sokáig csak a Tequila általi varázslatra tudtam gondolni. Nagy Tünde Vissza a gyökerekhez Tavasszal hallottam először az ausztriai ifjúsági cseréről, melynek címe: BACK TO THE ROOTS (Vissza a gyökerekhez), mely május 7

31-e és június 9-e között került megrendezésre Bad Aussee-ban. Az ifjúsági cserére 4 országból jöttek a résztvevők, Magyarországot a Láss egyesület képviselte. Az ausztriai csereprogramra osztrák, lengyel illetve horvát mozgássérült fiatalok érkeztek, hazánkból 4 látássérült és két kísérő utazhatott ki a táborba. Elsők között sikerült jelentkeznem a programra, és már nagyon vártam május végén az utazást. Majdnem utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy csak egy kis érőnk lesz, ám szerencsére az indulás előtt egy héttel minden nehézségünk megoldódott. A Láss irodában hagyott kistáskát és egy elcserélt bőröndöt leszámítva az oda utunk során több kalandunk nem volt, így a délutáni órákban szerencsésen megérkeztünk Bad Ausseebe. A vonatból kiszállva már egy nagyon kedves delegáció fogadott minket, a 10 nap során is nagyon sok szeretetet, gondoskodást, figyelmet, törődést kaptunk a szervezőktől, valamint a tábor többi résztvevőjétől egyaránt. Az eső 4-5 napig folyamatosan zuhogott, így több programot újra kellett tervezni. A sátorállítás helyett a különféle csomók megkötését gyakorolhattuk és az autós felvonulást sem tudtuk megtekinteni. Az apartman viszont nagyon korszerű és kényelmes volt, így hamar elfelejtődött a sátor hiánya. Nehéz lenne az összes programot és élményt felsorolnom, álljon most itt az elején csak néhány, címszavakban: - séta az esőben, - nemzeti park - séta a városban, virágból készült szobrok megcsodálása, - csomókötés, - közös fagyizás, találkozás a városban lakókkal, - közös főzés, - közös éneklés, - tábortűz, - tánctanulás, - wellness programok, - új emberek megismerése, - reggeli torna és futás, 8

- arcmaszk, teakészítés, - kincskeresés, - hulladék- felhasználás, - kalandos, de végül is szerencsés hazaérkezés. Jómagam nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy erre az ifjúsági cserére eljuthattam, hiszen a 10 nap során 5 csodálatos emberrel ismerkedhettem meg. 3 pacsirtával - Anikóval, Dórával és Nauszikával, akik nem csak a hangjukkal kápráztattak el, hanem a személyiségük is lenyűgözött. Ancsa minden programból maximálisan igyekezett kivenni a részét, legyen az főzés, vagy a kerekes székeseknek való segítés. A csoportszellem volt nála a meghatározó, érdeklődési köre nagyon sokszínű. Dóri, a két lábon járó szótárgép. Rengeteg segítséget kaptam tőle is. Azt hiszem, hogy az idei tábor az egyik legemlékezetesebb esemény lesz az életében. Nauszika segítő, szakács, lelkigondozó volt egy személyben. Azt hiszem, hogy a pár nap során az összes táborlakó szívébe sikerült magát belopnia. Szabolcs látássérültként is kiváló csoportvezetőnek bizonyult, Zoli meg az elcserélt bőrönd ellenére is megőrizte nyugalmát, rengeteg figyelmet és segítséget kaptunk Tőle is. Az idei táborban rengeteg mindent tanulhattam. Sajnos a nyelvismeret terén én voltam a leggyengébb láncszem a csoportban, a 10 nap során viszont ez is sokat fejlődött. Sok kedves embert ismerhettem meg, s most igyekszem az angolt gőzerővel tanulni, hogy tudjam a kapcsolatot ápolni velük. A nyelvtanuláson kívül a 10 nap során még egy dolgot tanulhattam a tábor lakóitól: hitet és életerőt. Én sokszor elkeseredettnek, kilátástalannak érzem a sorsomat, életemet. Ők meg még a kerekesszékben a napi harcaikat megélve is mosolyogtak és minden napból a legtöbbet próbálták kihozni. Sajnálom, hogy mire igazán feloldódtam, a 10 nap elrepült. Várom a mihamarabbi találkozást az itthoni csoportommal, akik a bő hét során közel kerültek a szívemhez és bízom abban, hogy hamarosan viszont láthatom a többieket is. Addig is az emlékek élnek bennem. 9

Köszönöm a Láss egyesületnek a lehetőséget, hogy a programon részt vehettem, és a segítőknek az értünk tett fáradozásait. VateR A sötétbezárt szépség A nemzetközi nőnap alkalmából, a Vakok állami intézetének látóköréből kiválasztottak öt látássérült hölgyet, akik meghívást kaptak Lakatos Márk divatszalonjába. Itt egy napon át azon dolgoztak a sztájliszt munkatársai, fodrászok, kozmetikusok, divattanácsadók, hogy ezt az öt vak nőt bevezessék a divat világába. Mialatt a hajakat varázsolta széppé a fodrász, sminkelt a kozmetikus, és szép ruhák is előkerültek a szekrényekből, a hölgyek arról meséltek, kik is ők valójában, hogyan veszítették el látásukat, fel tudták-e dolgozni ezt az állapotot, hogyan élnek, dolgoznak, van-e mellettük szerető család, eddig hogyan öltözködtek. Ezt a kerek napot megörökítette, dokumentumfilmet készített belőle egy fiatal csapat. A film látóknak készült, van mondanivalója, és elgondolkodtató. A premierre a fehérbot idei napján került sor, ahol megjelentek maguk az alkotók és a szereplők is. Én a Látássérültek Szabadidős Sport Egyesülete közösségi helyiségében néztem meg a filmet. Mialatt hallgattam az életek történeteit, a látás elvesztését, és azt, hogy mennyire fontos ezeknek a nőknek, asszonyoknak és lányoknak a szépség, így vakon is elgondolkodtam. Mint született látássérült nő, nekem a smink nem fontos, hogy jelen legyen a mindennapos öltözék kiegészítéseként. Viszont én is szeretek csinosan, nőiesen felöltözni, és nagy örömmel tölt el az a tudat, hogy tudom és látom, milyen is a piros, a sárga vagy a lila. Ez óriási mértékben meg tudja könnyíteni a ruhaválasztásomat. Habár van olyan élethelyzet, amikor igénylem a körülöttem lévő lányom vagy barátnőim segítségét. Ez akkor jelent sokat, ha azt kell meghatározni, jól áll-e az a ruha, aminek tetszik a színe, de ezen kívül más nem átlátható a számomra. 10

A dokumentumfilm megtekintése számomra azért is volt érdekes, mert az egyik szereplő hölgyet személyesen is ismerem, és több alkalommal is mesélt arról, milyen jól esett neki, hogy kiválasztották, hogy mennyire sokat jelentett neki az az egy nap, hogy mekkora önbizalmat kapott azon a napon, ami azóta is kihat a mindennapi életére. A film összességében kellemes volt, és valahol a személyes történetek meghatóra sikeredtek. A vetítést követően több kérdés is felmerült a nézőkben. A látássérült közönség tudomásul vette, hogy ez látóknak készült, de örültünk volna, ha bizonyos részeket narrált volna valaki. Nagy Tünde "A vak emberek nem sötétet látnak" A Berkeley Egyetemen, ösztöndíjas kutatóként tanulmányozhatták azt az idehaza szinte ismeretlen oktatási módszert, amely a fogyatékkal élő személyek társadalmi elfogadását erősíti, és amelyről tavasszal "Magányos küzdelem - Akadálymentesítési lehetőségek a pedagógusképzésben" címmel írtak tanulmányt a Pedagógusképzés című folyóiratba. A nyelvtanárként dolgozó doktorjelöltek maguk is érintettek a témában - Mária vak, Rita gyengénlátó. Magyar Narancs: Mi a lényege a módszernek? Hoffmann Rita: Először olyan műveket olvastatunk a pedagógushallgatókkal, amelyekben fogyatékossággal élő karakter szerepel, amelyeket aztán kielemzünk. Mindenkinek vannak elképzelései a fogyatékossággal élőkről, ám az sokszor nem fedi a valóságot. Azért fontos, hogy a pedagógushallgatók kimondják, amit gondolnak a fogyatékossággal élőkről - például azt, hogy nem szívesen szeretnék őket tanítani -, mert így a kurzus során elkezdhetnek kritikusan gondolkodni a témáról. És ha ez megtörténik, részt vehetnek a fogyatékossággal élőkre vonatkozó sztereotípiák lebontásában is. A második lépésben - memoárelemzés - megvizsgáljuk, hogy a fogyatékossággal élő írók hogyan élik meg a mindennapjaikat a mások hozzájuk való viszonyulásáról. Ha nem magyarázzák el időben a különbséget a sztereotípiák és a valóság között, akaratlanul is előfordul, hogy a mesék gonosz boszorkányait 11

látjuk minden hajlott hátú néniben, aki felszáll a villamosra. A befogadó gyerekből könnyen lesz kirekesztő felnőtt. És mivel a gyerekek a felnőttektől tanulnak, mi a felnőtteket szeretnénk megszabadítani az előítéletektől. Ebben segítenek a művészetek, hiszen bátrabban beszélünk a Kis bicebócáról, mint a szomszéd kisgyerekről. MN: A memoárelemzés miben más attól, hogy a tanárhallgatók elképzelik, milyen lenne a Kis bicebócát tanítaniuk? Flamich Mária: A fogyatékossággal, tartós betegséggel élő írók munkáinak elemzéséből olyan árnyalatok derülnek ki emberi kapcsolatok születéséről, gyakran megváltozásáról - például amikor egy nagy műtét után az emberrel máshogy kezdenek el bánni -, amelyekről semmi más módon nem szerezhetünk tudomást. A memoárelemzés azt üzeni, hogy a világ érzékelése sokszínű. Ugyanakkor nem várja el senkitől, hogy az író köntösébe bújjon, bár kicsit mindenki beleképzeli magát. Mást üzen, mint az ún. érzékenyítés, amely során az a képzet adódhat, hogy a vakok sötétben élnek. A vak emberek nem sötétet látnak, hanem semmit; és ezt a semmit nem lehet elképzelni. A sötétben ösztönösen önmagunkat keressük és találjuk, nem egy másik ember életét. Bár megtudunk néhány dolgot, például hogy mi jelent utcán akadályt egy vak embernek, de azt nem, hogy milyen vaknak lenni. MN: Miben új ez a módszer a magyar oktatásban? HR: Memoárelemzéssel - ez esetben fogyatékossággal élő írók önéletrajzi írásainak elemzésével - a Berkeley Egyetemen találkoztunk, ahol Fulbright-ösztöndíjjal kutatóként figyelhettük meg az ismert vak író, Georgina Kleege kurzusát. Magyarországon vannak műelemző szemináriumok valamilyen formában, általában gyógypedagógusok részére, de a memoárelemzés nem nagyon jellemző. Az a különös a mi módszerünkben, hogy kivesszük a fogyatékosságábrázolás elemzését a gyógypedagógia területéről. MN: Gondolják, hogy ez az újfajta érzékenyítés gyakorlattá válhat a pedagógusképzésben? HR: Kerülném az "érzékenyítés" szót. Az ember a legtöbbször nagyon érzékeny; a tudás az, ami hiányzik. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán (PPK) "A fogyatékosság irodalmi ábrázolásainak 12

kritikai - és kritikus - elemzése" címmel tartottunk kurzust a tavaszi félévben. A hallgatók szívesen beszélgettek a sztereotípiákról. A szemléletváltásra viszont még jó ideig várni kell. Megtesszük, ami tőlünk telik. FM: Ahhoz, hogy szélesebb társadalmi hatása legyen, e modulokat mindenképpen szerencsés lenne bevezetni a pedagógusképzésbe, elérhetővé tenni jog-, orvostanhallgatóknak, kommunikációs szakembereknek és így tovább, hiszen nem mindegy, hogyan beszélnek az emberrel, az emberről. MN: Kapnak segítséget a módszer megismertetésére? HR: Az ELTE PPK nyitottsága óriási támogatást jelent, de mások is vannak, akik hisznek a módszerben. A mozgássérült kortárs író, Böszörményi Gyula elküldte nekünk a Kucó című kisregényét, a katalán író, Jaume Cabré pedig lemondott három novellája jogdíjáról, hogy oktatási célra lefordíthassuk. Itthon, bár egyre több fogyatékosságmemoár-jellegű írásmű lát napvilágot, még kicsi a választék, nem tudunk mindig művészi munkákat elemezni. A fogyatékosságmemoár a siketvak Helen Keller írásaival kezdődött. Mi, magyarok nem kisebb alkotással járulunk hozzá ehhez a ma még új, szemléletváltó műfajhoz, mint Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című csodájával, így ez a mű biztosan szerepel a mindenkori olvasmánylistánkon, csakúgy, mint Zemlényi Zoltán Hoppárézimi vagy Böszörményi Gyula Fiókszavak című műve. MN: A Berkeley Egyetem az amerikai fogyatékos mozgalom bölcsője. Feltételezem, ott nem kezelték önöket gyerekként... FM: A Fulbright-ösztöndíj elnyerésével öt hónapot tölthettünk Berkeley-ben, és még további két hónapig kutathattunk egy Kaliforniában élő magyar vállalkozónak köszönhetően. Meglepve tapasztaltuk, hogy annyi segítséget kaptunk, amennyit kértünk, és abban, amiben kértük. Sem többet, sem kevesebbet, hiszen nyilván mi tudjuk, hogy nekünk mi a legjobb. Berkeley-ben tiszteletben tartják a különbözőséget. HR: Kicsit jó lenne ide is a Berkeley... A hazai politika megaláz minket, fogyatékosokat, például azzal, hogy a nemrég bevezetett törvénnyel csalónak tekint, anélkül, hogy tisztában lenne az értékeinkkel vagy kíváncsi lenne rájuk. Úgy tűnik, a törvényhozónak 13

fogalma sincs arról, miért és mennyivel drágább az életünk, és ez nem csupán a drága segédeszközök miatt van így. Eleve nagyon kevés fogyatékost foglalkoztatnak, végzettségüknek megfelelően pedig jelentősen kevesebbet. A fogyatékossággal élő személy nem sok eséllyel indul, mert "a nem fogyatékosoknak is nehéz, mit akar akkor egy fogyatékos..." típusú sztereotípiák mindennél erősebbek. MN: Hogyan lehet toleranciáról, társadalmi inklúzióról beszélni, ha a szegregáció már gyerekkorban elkezdődik? Hiszen a vak és a gyengénlátó fiatalok külön iskolákban tanulnak. FM: Ma már a látássérült általános iskolás gyerekek kb. 50 százaléka többségi környezetben tanul. HR: Az együtt nevelés egyre nagyobb tért hódít, de óvatosan kell bánni vele, mivel csupán egy bizonyos szinten, és nem is minden esetben sikeres. Csak akkor működik, ha a gyerekek már jól tudnak írni, olvasni, jól ismerik és használják saját lehetőségeiket. De ha ez már adott, mindenképp többségi iskolába kellene járniuk, felkészült pedagógusokhoz. Fontos az is, hogy megismerjék a hagyományokat, azokat a máshonnan nem megtanulható dolgokat, amelyeket a vakok adnak át egymásnak. Attól, hogy többségi környezetben él egy vak ember, még nem lesz belőle látó. FM: Összetett ez a kérdés... Emlékszem, amikor a faluból hatévesen Budapestre kerültem a vakok iskolájába, édesanyámat a hentes nem volt hajlandó kiszolgálni, amiért szüleim bentlakásos iskolába vittek. Biztos volt benne, hogy meg akarnak szabadulni tőlem. Mára ez a stigmatizáló, kirekesztő attitűd valamelyest megváltozott, de még mindig jelentős szemléletváltásra lenne szükség. A befogadás a fogyatékossággal élő személyen éppúgy múlik, mint a környezetén. A szegregált környezetnek a hagyományok továbbadása ugyan kimondhatatlan előnye, de számos veszélyt is rejt, többek között, hogy az ott dolgozó személyzet betegként, gyerekként tekint a bentlakókra. Ez pedig életre szóló nyomot hagy mindenkiben. MN: Jellemző, hogy fogyatékossággal élő tanárok taníthatnak bármelyik iskolában? FM: Van néhány példa, főleg zenei területen. Ungár Imre vak zongoraművész a Zeneakadémia tanára volt. Egyik barátunk Mosonmagyaróváron tanít, míg egy másik a Bartók Béla 14

Zeneművészeti Szakközépiskolában dolgozott sok éven át. A zeneoktatás mellett a nyelvtanítás is lehet egy befogadó terület. Mi ketten például hosszú ideig az egykori MTV Oktatási Osztályán tanítottunk angol nyelvet. A felsőoktatásban, a tudomány különböző területén is számos lehetőség kínálkozna fogyatékossággal élő oktatók alkalmazására. MN: Zenei tehetségüket Amerikában is kamatoztatták Kodály népszerűsítésével. FM: Magunkkal vittünk mindent, ami itthon is örömet jelent. Például az éneklést. Énekelni Allen Shearernél, az egyetem egyik professzoránál tanultam. Korrepetitorom, Marilynn Rowland beleszeretett Kodály muzsikájába, és nagyon szívesen kamarázott. Örömmel osztotta meg új zenei élményét, Kodály Nausikaa című dalát a barátaival a saját házában. A dal köré egy házi koncert szerveződött. HR: Mária egy elvált rabbi felkérésére egy meleg baptista kántor zongorakíséretével énekelt egy zsinagógában. A Berkeley kivételes példa arra, hogyan lehet a világ befogadó. Az ott tapasztaltak alapján talán itthon is megtanítható, hogy az ember nagyon értékes, ugyanakkor nagyon törékeny. MN: Van erre a szemléletváltásra reális esély itthon is? HR: Máriával azon dolgozunk, hogy a lehető leghamarabb megszerezzük a doktori fokozatot. Egyre mélyebbre és mélyebbre szeretnénk merülni a témában, hogy az így megszerzett tudást átadhassuk minél több embernek. Így talán a berkeley-i és a magyar szemléletmód közötti szakadék is csökkenni fog. Forrás: www.magyarnarancs.hu Arcképcsarnok Sebestény András Az Örökké tartó pillanatok című cikkíró pályázat eredményhirdetése után kiderült, hogy Sebestény András Három capuccino című művét a zsűri külön dicséretben részesítette. Ehhez a szép eredményhez szeretnénk ismételten gratulálni a szerzőnek, és megkérném, hogy néhány szóval mutatkozzon be, hogy a Szemezgető olvasói is megismerhessék Önt. 15

1959-ben születtem Budapesten, a Radnóti gimnáziumban érettségiztem, majd a Műegyetemen szereztem villamosmérnöki, később a Közgázon közgazdász diplomát. Informatikusként dolgozom. 40 éve Zuglóban élek, nős vagyok, van két egyetemista lányom és egy érettségi előtt álló fiam. A sors fintora, hogy a novella írásakor még nem sejthettem, hogy később a vakok között fogom tölteni a fél életemet, 2011 óta a Vakok Állami Intézetének informatikusaként dolgozom. Reál beállítottságú emberként is szeretem az irodalmat, és magam is próbálkozom az írással, inkább novellákkal, tárcákkal, publicisztikákkal. Hogyan értesült az Örökké tartó pillanatok című cikkíró pályázatról? Az utóbbi időben figyelni szoktam a különböző pályázatokat az Interneten, és ha nekem tetszőt találok, arra jelentkezem. Ez volt a második próbálkozásom. Mi motiválta arra, hogy klaviatúrát ragadjon, és lejegyzett gondolatait beküldje pályázatunkra? A beküldött írás megtörtént, igaz, semmit nem tettem hozzá, ha figyelmesen járunk a világban, az élet számos érdekes témát kínál. Ezzel is így voltam, annyira valószínűtlen és egyben megragadó volt a pillanat, hogy annak idején - csak úgy, a fiókomnak - lejegyeztem. Amikor a pályázatról olvastam, rögtön eszembe jutott ez az írás, csak egy kicsit kellett csiszolnom rajta. Részt vett korábban más irodalmi pályázatokon is? Igen, idén első alkalommal az Életmesék című pályázatra nyújtottam be írást, és legnagyobb örömömre első díjat nyertem. Van-e személyes kötődése a fogyatékkal élőkhöz? Azelőtt semmilyen közelebbi kötődésem nem volt, eltekintve attól, hogy Zugló, ahol élünk, a magyarországi vakok központja, számos intézmény, vakokat foglalkoztató munkahely található a közelben. Aztán két éve elvesztettem az állásomat, és pont a Vakok Állami Intézeténél sikerült elhelyezkednem, ahol számos látássérült vagy vak munkatársam is van, akik teljesítménye előtt fejet hajtok, és akikkel igazán jó kollegiális viszonyt ápolok. 16

Mit gondol, milyen egyéb projektekkel, akciókkal lehetne felhívni az egészséges társadalom figyelmét a fogyatékkal élőkben rejlő értékekre? Sajnos Magyarországon a fogyatékosság afféle tabu téma, kötelező feladatként ugyan egy-egy dolgot kipipálunk, de olykor tökéletesen értelmetlenül. Ilyen volt, amikor a Millenniumi Földalatti vasút végállomására, és még maximum két megállóra sok-sok pénzért korlátliftet szereltek - csak semmire nem lehetett használni. Papíron valamennyire szenzitívnek mutatkozik a társadalom a fogyatékosok iránt, a gyakorlatban azonban kevéssé, és sokszor értelmetlen dolgokra költik a rendelkezésre álló pénzeket. A volt iskolámban pl. előbb korlátlift, most valóságos felvonó vezet az aulából a földszintre. Aztán tovább semmi, az épület 3 emeletes, lift sincs. A lányom ugyanabban az iskolában végzett. Az egyik párhuzamos osztályban velük maturált egy vak fiú, kiváló eredménnyel. Megható volt, ahogy a szalagavatón rá koreografálták az osztálytáncot, hogy ebből se kelljen kimaradnia. Két apró példa, ugyanarról a helyről, az egyik milliókért értelmetlen, de kipipálható megoldás, a másik emberi gesztus egy felnövekvő nemzedéktől. Utóbbi bizalomra adhat alapot. Mindenképpen arra volna szükség, hogy a fogyatékos emberek számára munkalehetőséget biztosítson a társadalom, mégpedig értelmes tevékenységet, ami által nem másod- vagy sokadrangú állampolgárnak éreznék magukat. Az Ön környezetében (lakóhelyén, iskolájában / munkahelyén) hogyan állnak az emberek a fogyatékos emberekhez? Az a véleményem, hogy az emberek kerülik a fogyatékosokat, a mi társadalmunk sajnos messze van a valódi európai normáktól, és ez nem a rámpák és az akadálymentesítéstől fog megszűnni. Fogyatékos embereknek a munkavállalás az egészségesekhez képest még nehezebb, komoly munkát ritkán bíznak rájuk. Azt hiszem, sokkal nehezebb lehet ma Magyarországon fogyatékkal élni, mint Nyugat-Európában. Én kivételes helyzetben vagyok, hogy köztük dolgozom, de bizony az első időszak nehéz volt, hiszen egy fogyatékos többnyire pont azt szeretné, hogy ne tekintsék annak. Abban és csak annyit segítsenek 17

neki, amiben igényli, de abban feltétel nélkül. Az idősebbek sajnos belefásultak abba a közegbe, amiben szocializálódtak. Talán a fiatalabbak öntudatosabbak, és ez a jövőre reményt adhat. Ugyanakkor a válság, az évtizedek óta tartó gazdasági nehézségek nem valószínűsítenek gyors változásokat. Tapasztalt valamilyen pozitív kezdeményezést, melyet szívesen megemlítene? Például civil szervezetek hasonló kezdeményezéseit, vagy magán emberek összefogását a fogyatékkal élő emberekért? Nyilván vannak ilyenek, gondolom, hozzám hasonlóan mások is tucatjával kapják az adománykérő csekkeket, felhívásokat, amelyek - feltételezésem szerint - egy fokozatosan elszegényedő társadalomban nem sok eredménnyel kecsegtetnek. Sajnos kormányzati szinten nem foglalkozunk ezzel, elfelejtjük, hogy a fogyatékkal élők, és közülük is elsősorban azok, akik némi segítséggel képesek az önálló életvitelre nem segélyekre, alamizsnára vágynak, hanem hogy a társadalom egyenjogú és hasznos tagjaként élhessék életüket. Ehelyett számos megalázó bürokratikus eljárásnak vannak kitéve, és sokan közülük elképesztően alacsony járadékokból kénytelenek tengetni az életüket. Helyi - kétségbeesett - összefogásokról olvashatni, és mindig tisztelettel gondolok az ilyen akciók kezdeményezőire. Azonban ez kevés Pedig bármelyikünk, bármikor egyik pillanatról a másikra fogyatékossá válhat, betegség vagy baleset következtében. Mit üzenne a Szemezgető olvasóinak, akik elsősorban látássérült emberek? Nehéz egészségesként tanácsot adni sérült embereknek. Mindenképpen szükséges, hogy egyrészt próbáljanak élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a civil szervezetek és a mindenkori kormányzat biztosít, másrészt hallassák minél többen hangjukat, követeljék, ha másként nem megy, hogy a társadalom egyenrangú emberekként tekintsen rájuk. A látássérült emberek számára sok segítséget nyújt az informatika, egy számítógép, egy felolvasó program és az Internet - meg persze rengeteg tanulás - nem csak a világot nyithatja meg számukra, hanem - reményeim szerint - előbbutóbb minél többeknek munkalehetőséget is biztosíthat. Sebestény András 18

Három capuccino (A makrancos automata) A vérvételre mindig éhgyomorra kell menni, állítólag előtte vizet inni szabad, meg még kimondottan ajánlatos is, de én ezt is mindig elfelejtem. Még jó, hogy reggel van, a vérvétel, mert egy délutáni procedúrát éhgyomorra végigcsinálni nem könnyű; tudom, tapasztalatból, egyszer délután kettőre kaptam időpontot valamilyen ultrahang vizsgálatra, éhgyomorra persze, de az igazság az, hogy választhattam volna egy négy héttel későbbi reggelt is Inkább fogyóztam, úgyis rám fér. A vérvétel is jó a fogyózásra, 10 órakor már minek reggelizne az ember, legfeljebb egy kávét, pontosabban egy capuccinot szoktam venni a kórházi automatából. A belosztályon ilyenkor nagy a tömeg, az ambuláns betegekkel csak a vizit és a főorvosi eligazítás után kezdenek foglalkozni, a második évtizede épülő-szépülő, átalakuló kórház folyosóját azonban nem ilyen betegforgalomra méretezték. Állok a fal mellett, az automatával majdnem szemben, kezemben az újság és olvasok. Akiknek nem jutott hely azon a pár széken, mind a falhoz állnak, a folyosón így is csak nehezen férnek el közöttük a betegszállítók, a tálaló kocsi, vagy a sürgő-forgó, mindig siető nővérek és orvosok. Végre vége az eligazításnak, a főorvosi szobából sereglenek elő a doktorok és doktornők, néhányat mindjárt magukkal is visznek a várakozó betegek közül. Ha nem is néptelenedik el a folyosó, már csak páran várakozunk, még ülőhely is kerül, közvetlen az automata mellett. Belemélyedek ismét az újságba, legalább fél óra várakozásra számítok, annyi ideig tán ki se tart az olvasnivaló. Ekkor pénzcsörgésre figyelek fel, de csak fél füllel hallom a jól ismert hangot, egy súlyosabb pénzdarabot nyel el a kávégép, százas lehetett, hallani a hangján, ahogy akadálytalanul lecsusszan az automata hosszú nyelőcsövén, majd hangos koppanás jelzi, hogy a gépünk gyomra még alighanem üres, tán még ő is éhgyomorral várt az első falatokra, mint én, csak őt nem fogják megszurkálni, de ne irigykedjünk, nem születhet mindenki kávéautomatának. Mindenesetre amint az első pénzérme bekerült a gép feneketlen fém gyomrába, szorgosan munkához lát, zörög-morog, kattog-zakatol a 19

szerkezet, előbb megjelenik alul egy barna pohárka, majd mindenféle zúgások közepette különböző csövekből különböző folyadékok csörgedeznek bele, aztán hirtelen elcsendesül a gépezet, pihenőre tér, az első vendéget kiszolgálta, a capuccino, íme, tálalva. Mondom, csak úgy fél füllel hallottam az egészet, a férfiagy állítólag nem képes egynél több dologra figyelni, mondják a nők, persze, és engem akkor még az újság kötött le. De azért a férfiaggyal kapcsolatos női előítéletek sem biztos, hogy mindig és mindenkor megállják a helyüket, mert lám, rögvest észrevettem, amikor a gép második alkalommal mintha megmakacsolta volna magát. Nem a megszokott hangon koppan az érme, hanem csilingelve csapódik a pénzvisszaadó nyílás fém ajtajának. Aztán megint és megint. Felnézek az újságból. Egy középkorú pár áll a gép előtt, amelyik szemmel láthatóan eldöntötte, hogy csak egyiküket kínálja meg kávéval, döntsék el, melyikük iszik ma feketét, vagy felezzék el, osszák be, de ő nem ad még egyet. Kíváncsian figyelem, mi történik. Akkor tűnik fel, hogy a férfi milyen suta mozdulatokkal próbálja a nyílásba helyezni az érmét, miközben a nő ott áll mellette, kezében a kis barna pohárkával, és figyel, nézi az ő élete párját, amint az bajvív az automatával. Amaz meg csak ügyetlenkedik, a bedobó nyílást is alig találja, az érmét ismét csak visszaöklendi a szívtelen automata, a százas megint a pénzvisszaadó nyílásban landol. Ekkor veszem észre a kezében az összehajtogatott vékony fehér botot Hagyjad, majd én szól az asszony, odaadja a barna pohárkát az urának, fogjad meg, idd meg mondja neki, de az elhárítja, nem, megfogom, de ez a tied mondja szelíden. Az asszony látó, már ha látásnak nevezhető az az érzékelés, amivel a sorsa megáldotta, amihez egy szódásüvegből készült okuláré szükséges. De kettejük közül mégis ő a szem, a párja szeme, a párja látása, a párja szeme világa, a párja világa. A párja mindene. Ő meg a mindene párja Vaksin hunyorogva keresi a nyílást az automatán, bedobja a százast, de ő sem jár több sikerrel. A gonosz gép szinte vigyorog, ahogy újra meg újra visszaköpi az érmét. Idd meg a kávét mondja az asszony, aki persze makacs, nem hagyja annyiban, előbb kétszerháromszor szándékosan leejti az érmét a földre, mintha az segítene, 20