A kiszolgáltatottak hatalma (részletek) Jan Patočka emlékére I Kelet-Európát kísértet járja be, melyet Nyugaton disszidens gondolkodásnak neveznek. Nem holmi égből pottyant kísértet ez. Természetes velejárója és elkerülhetetlen következménye annak a történelmi időszaknak, melynek napjait az általa bejárt rendszer éli. Akkor kezdett ugyanis kísérteni, amikor ezt a rendszert már régen nem jellemzi és ezeregy okból nem is jellemezheti a mindennemű ellenzéki megnyilvánulás lehetőségét kizáró nyílt, brutális hatalmi önkény, másrészt azonban politikailag már oly mértékben megszilárdult ez a rendszer, hogy lehetetlenné teszi az ilyen jellegű megnyilvánulásokat a hivatalos hatalmi struktúra közegében. Kik is valójában ezek a belső disszidensek? Mi magatartásuk indítéka és értelme? Mi az őket összetartó független kezdeményezéseké, s milyen valós esélyei vannak e kezdeményezések sikerének? Helyénvaló-e tevékenységükkel kapcsolatban az ellenzék fogalmát alkalmazni? S ha igen, voltaképpen miben nyilvánul meg ez az ellenzékiség e rendszer keretében, miként hat, mi a társadalmi szerepe, miben bízik, miben bízhat? Van-e egyáltalán a belső diszszidenseknek mint a hatalmi rendszerek mindenkori másodrendű polgárainak hatalmuk és lehetőségük bármiképpen is hatni a társadalomra, a társadalmi rendszerre? Megváltoztathatnak-e bármit is? 114
Úgy vélem, hogy e kérdések latolgatását mármint a kiszolgáltatottak lehetőségeinek számbavételét legcélszerűbb azzal kezdeni, milyen is a hatalom természete abban a közegben, ahol ezek a kiszolgáltatottak élnek. II Rendszerünket általában diktatúraként szokás jellemezni, pontosabban mint a pártbürokrácia diktatúráját a kaszárnyásított társadalom fölött. Attól tartok, hogy ez a meghatározás bármennyire indokoltnak tetsző is inkább elfedi, mintsem megvilágítja e rendszer hatalmi mechanizmusának valódi természetét. Mert mi is jut eszünkbe erről a fogalomról? Valamennyiünk tudata mélyén mondhatni, hagyományosan azonosul egy aránylag szűk csoport képzetével, amely egy országban erőszakkal magához ragadja a hatalmat a társadalom többségének rovására; e csoport hatalma nyíltan az őt kiszolgáló hatalmi apparátusra támaszkodik, és szociális helyzete alapján aránylag könnyen elkülöníthető az általa uralt többségtől. A diktatúra e hagyományos vagy klasszikus elképzeléséhez mintegy magától értetődően hozzátartozik ideiglenességének, történelmi időlegességének és törvénytelen voltának feltételezése; úgy tűnik fel, hogy léte szorosan összefügg azoknak a személyeknek az életével, akik létrehozták; többnyire helyi jellegű és jelentőségű, s bármilyen ideológiával kíséreli is meg igazolni létjogosultságát, hatalma mégis mindenekelőtt katonáinak és rendőreinek számától, felszereltségétől függ. Épp ezért a legnagyobb veszélyt annak a lehető ségében látja, hogy fölbukkan valaki, aki e tekintetben jobban áll, és megdönti az uralkodó csoport hatalmát. Azt hiszem, a felületes szemlélő számára is nyilván való, hogy annak a rendszernek, amelyben élünk, vajmi kevés köze van az efféle klasszikus diktatúrához: 1. Nincs helyileg korlátozva, hiszen épp ellenkezőleg, egy óriási kiterjedésű hatalmi tömbben valósult meg, melyet korunk két 115
szuperhatalmának egyike ural. És ha természetszerűleg akadnak is e rendszeren belül helyi és időszakokhoz kötődő eltérések, azok mértékét alap vetően behatárolja az, ami az egész hatalmi tömb területén közös: nemcsak hogy mindenütt azonos elvek alapján és azonos módon épül fel (tehát a tömböt uraló szuperhatalom által kimunkált módon), hanem ráadásul a tömb valamennyi tagországában át van szőve a nagy hatalmi központ manipulatív szerveivel, és teljes mi voltában alá van rendelve e hatalom érdekeinek. Ez a körülmény pedig a szuperhatalmak napjainkra jel lemző nukleáris patthelyzetében a klasszikus dik tatúrákhoz képest hihetetlen külső stabilitást biztosít rendszerünknek: sok helyi válság, amely egy elszigetelt államban rendszerváltáshoz vezetne, e tömbön belül megoldható a többi tagország hatalmi beavatkozásával. 2. Ha a klasszikus diktatúrák egyik jellemzőjének történelmi gyökértelenségüket tekintjük olykor csupán a történelem valamiféle vadhajtásainak, vélet lenszerű társadalmi folyamatok, emberi vagy tömeg hajlamok véletlen következményeinek látszanak, akkor a mi rendszerünkről ilyesmi távolról sem állítható: mert bár fejlődése folyamán már réges-régen elidege nedett mindazoktól a társadalmi mozgalmaktól, melyek nek szociális indítékaiból és eszmevilágából kialakult, mégis e mozgalmak jogosultsága révén (a 19. század szociális és munkásmozgalmaira gondolok) tagadhatat lanul szert tett bizonyos történelmi alapra; ez az a biztos talaj, amelyre mindaddig támaszkodhatott, míg fejlődése azzá a merőben új szociális és politikai való sággá nem merevítette, amely napjainkban szilárdan beépült a világ és modern korunk közegébe. E történel mi megalapozottságot hivatott alátámasztani az eredeti mozgalmat kiváltó, korabeli szociális ellentétek helyes értelmezése is; az, hogy ennek a helyes értelmezés nek a legmélyén, szinte már genetikusan jelen volt e mozgalom későbbi szemérmetlen kisajátításának a szándéka, voltaképpen lényegtelen, egyébként ez a tény szintén benne volt a kor levegőjében, tehát ennek is megvolt a maga alapja. 3. E kezdeti helyes értelmezés valamiféle folyomá nyának tekinthetjük rendszerünk egy további jelleg zetességét is, amely ugyancsak alapvetően megkülön bözteti más modern diktatúráktól: sokkalta összefogottabb, logikusan felépített, közérthető és lényegé- 116
ből fakadóan fölöttébb rugalmas ideológiával bír, amely átfogó jellege és bezártsága folytán már-már holmi világi vallás benyomását kelti: minden kérdésre kész válasszal szolgál, csakis teljességében befogadható, és elfogadása erősen befolyásolja híve egész további létét. A biztosnak vélt szellemi értékek elértéktelenedésének, a létbiztonság válságának korában, amikor az emberiség puszta fennmaradása a tét, az elidegenedésnek, az élet értelmetlenné válásának korában ennek az ideológiá nak szükségszerűen különleges, hipnotikus vonzerővel kell hatnia: a talajavesztett embernek könnyen elérhető kapaszkodót kínál: elég, ha megragadja, s egy csapásra ismét minden világossá válik előtte, élete újra megtelik értelemmel, látómezejéből eltűnik minden rejtély, minden, ami kétséges, ami nyugtalanító, ami magányossá tesz. Csakhogy ezért a szalmaszálért drága árat kell fizetnie: le kell mondania józan ítélő képességéről, lelkiismeretéről és felelősségtudatáról; az eszmének ugyanis, amelynek szolgálatába szegődött, sarkalatos tétele, hogy hívei helyett azok felettesei gondolkodnak és felelnek, vagyis: ahol a hatalom, ott az igazság (a mi esetünkben ez az alapelv a bizánci cezaropapizmusra vezethető vissza, amikor is a leg magasabb világi méltóság viselője azonos volt a leg nagyobb egyházi méltóság megtestesítőjével). Igaz, hogy mindezek ellenére legalábbis a mi tömbünk térsé geiben ez az ideológia már nincs az emberekre jelentősebb befolyással (talán csak Oroszországot ki véve, ahol alighanem mindmáig fennmaradt a vak, sorsszerű jobbágyi alárendeltség tudata, a magától ér tetődő azonosulás a felsőbbség minden állításával, s ahol ezt a tudatot ráadásul mélyen áthatja az egyén érdekeit mindenkor a birodalom érdekeinek alárendelő nagy hatalmi patriotizmus). Ám ez nem is túlzottan fontos, mert azt a szerepet, amelyet rendszerünk az ideológiá nak szán, ez az ideológia éppen azért, mert olyan, amilyen rendkívül jól betölti. 4. A diktatúra általánosan elfogadott képzetéhez a hatalom gyakorlását illetően óhatatlanul hozzá tartoznak a rögtönzés bizonyos elemei, a hatalmi gépezet működésének szabályai ugyanis nincsenek szigorúan rögzítve; meglehetősen tág tere nyílik az ötletszerű és gátlástalan önkénynek; a hatalmi harc némely formái nak is adódhatnak még mind társadalmi-tudati, mind valós feltételei; 117
egyszóval, sok a hevenyészett ereszték, amely széteshet, mielőtt a hatalmi rendszer megszilár dulhatna. Ezzel szemben rendszerünk (amely ráadásul a cári szamogyerzsavje régóta bevált szervezeti mo delljére is támaszkodhatott) hatvanéves szovjetunióbeli és mintegy harmincéves kelet-európai fejlődése során a fizikai értelemben vett hatalmat tekintve az egész társadalom közvetett és közvetlen manipulációjá nak olyan tökéletesen kimunkált mechanizmusát hozta létre, hogy az ma már mint a hatalom fizikai alapja gyökeresen új minőséget képvisel. Amellett ne feledjük hatékonyságát jelentős mértékben fokozza valamennyi termelőeszköz állami tulajdona és központi, kézi vezérlésű irányítása is, ami a hatalmi rendszer számára lehetővé teszi, hogy soha nem tapasztalt mértékben és korlátlanul beruházzon önmagába (például a pártbürokrácia és a rendfenntartó erők fejlesztése céljából), s hogy egyetlen munkaadóként egziszten ciálisan markában tartsa polgárait. 5. Míg a klasszikus diktatúrát a szemben álló felek bármelyike esetében rendszerint a forradalmi hevület, a heroizmus, az önfeláldozás és a megszállott erőszak légköre jellemzi, addig a szovjet tömb lakosságának életéből ennek a légkörnek az utolsó maradványai is eltűntek. Ez a tömb ugyanis már régen nem alkot valamiféle, a világ fejlettebb civilizációjú felétől elzárt s az ott végbemenő történésekkel szemben immúnis enklávét, ellenkezőleg, szervesen hozzátartozik, részese és együttalkotója egyetemes sorsának. Pontosabban fogalmazva, társadalmunkban voltaképpen elkerülhetetlenül egyre inkább tért hódít (s ezt a folyamatot a nyugati világgal való sokéves egymás mellett élésünk csak felgyorsítja) a fejlett nyugati országokéval azonos értékrend, vagyis a szocialista tábor lénye gében nem más, mint az ipari-fogyasztói társadalom egyik vál tozata, mindazokkal a szociális és a tudati szférában jelentkező következményekkel együtt, melyek e társa dalom velejárói. Ennek a ténynek a figyelembevétele nélkül aligha tárhatnánk fel a maga teljességében rendszerünk hatalmi struktúrájának természetét. Rendszerünknek e hatalom természetében mutat kozó alapvető különbözősége attól, amit hagyomá nyosan a diktatúra fogalmával azonosítunk, ez a nyil vánvaló különbözőség, amely, remélem, a fenti, teljes séggel felszínes összehasonlításból is kiviláglik, 118
arra ösztönöz, hogy pusztán e fejtegetés célját szem előtt tartva valamilyen elnevezést keressek számára. A továbbiakban ezért poszttotalitárius rendszernek fogom nevezni, noha tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez bizonyára nem a legtalálóbb elnevezés, de ennél jobb nem jutott eszembe. A,,poszttal természetesen nem arra szándékozom utalni, hogy olyan rendszerről van szó, amely már nem totalitárius, ellenkezőleg, éppen azt szeretném vele kifejezni, hogy merőben másként totalitárius, mint azok a klasszikus diktatúrák, melyekkel tudatunkban a totalitárius jelző rendszerint összekapcsolódik. Az említett körülmények természetesen csupán a meghatározó tényezők körét alkotják, a poszttotalitárius rendszer hatalmi mechanizmusának valamiféle külső leges keretét. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni ennek a mechanizmusnak néhány jellemző vonását...
Tartalom Adam Michnik: Václav Havel nagy történelme (Pályi András fordítása)... 7 Korunk költője (Körtvélyessy Klára fordítása)... 47 Bohumil Hrabal elbeszélései (Körtvélyessy Klára fordítása)... 53 A geg anatómiája (Körtvélyessy Klára fordítása)... 64 A csehszlovák írók IV. közgyűlésén elhangzott beszéd (Körtvélyessy Klára fordítása)... 80 Az ellenzékről (Körtvélyessy Klára fordítása)... 95 Cseh sors? (Beke Márton fordítása)...106 A kiszolgáltatottak hatalma (részletek) (F. Kováts Piroska fordítása)...114 Thriller (Mészáros Tünde fordítása)...162 Történet és totalitás (részletek) (Körtvélyessy Klára fordítása)...169 Tisztelt barátaim Két beszéd a prágai Vencel téren tüntető tömeghez a bársonyos forradalom napjaiban (G. Kovács László fordítása)...178 Levelek Olgához (részletek) (Varga György fordítása)...181 Ma süt a nap Beszéd a prágai Óváros téren, 1990. február 25. (Mészáros Tünde fordítása)...214 Van egy ötletem... Szlovák és magyar polgárok nagygyűlése Révkomárom, 1990. június 4. (Mészáros Tünde fordítása)...228 Az igazság megszabadít a félelemtől Beszéd a Salzburgi Ünnepi Játékok megnyitóján, 1990. július 26. (Körtvélyessy Klára fordítása)...232
A gyűlölet természetrajza Beszéd A gyűlölet anatómiája címmel Oslóban megrendezett nemzetközi konferencián, 1996. augusztus 28 (Körtvélyessy Klára fordítása)....239 Nyáridei töprengések (részletek) (Beke Márton fordítása)...251 Godot sose jön meg Beszéd a Francia Társadalom- és Politikatudományi Akadémián (Mészáros Tünde fordítása)...263 Ígérem önöknek... Beszéd a polgárokhoz a beiktatás után, Prága, 1993. február 2. (G. Kovács László fordítása)...270 A Nyugat felelőssége Prága, 1993. december 22. (Mészáros Tünde fordítása)...274 A Színházi Világnapon Prága, 1994. március 27. (G. Kovács László fordítása)...282 Függetlenség vagy felelősségvállalás? Beszéd a Nemzetközi PEN Klub prágai kongresszusán, 1994. november 7. (G. Kovács László fordítása)...285 Rajtunk múlik... Beszéd a Cseh Köztársaság államünnepén, Prága, 2000. október 28. (Mészáros Tünde fordítása)...290 Kedves polgártársak... Az utolsó újévi beszéd, Prága, 2003. január 1. (G. Kovács László fordítása)...295 Fölöslegesek voltunk? Prága, 2003. november 21. (G. Kovács László fordítása)...303 Nem vesztettem, s nem is győztem A Német Nemzeti Díj átvételekor Berlinben elhangzott beszéd 2003. június 18. (G. Kovács László fordítása)...306 Globális kenőmájas Beszéd az UPS Longitudes 04 nevű cég által szervezett párizsi konferencián 2004. október 26. (G. Kovács László fordítása)...312
Václav Havel életútjának főbb eseményei évszámokban (G. Kovács László)...322 Václav Havel művei magyarul...328