7. előadás A közszereplők bírálhatósága A véleménynyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság kitüntetett szereppel bír az alkotmányos demokráciákban. Éppen ezért a korlátozásuk szűk körben megengedett. A szólás és sajtószabadság korlátozása felmerülhet egyéni becsület védelme érdekekében. Az ilyen fajta közléseket BECSÜLETSÉRTŐ BESZÉDnek nevezzük. Az egyéni becsület védelme érdekében a legtöbb jogrendszer és a nemzetközi jog is a véleményszabadság lényegesen erőteljesebb korlátozását teszi lehetővé, mint a politikai tartalmú szólások esetében. Ennek oka az egyén magánszférájának, méltóságának kiemelt védelme. Az egyének magánszféráját a büntetőjog és a polgári jog is védi sajátos eszközeivel. A büntető törvénykönyvben ugyanis bűncselekmény a becsületsértés és a rágalmazás. A polgári jog pedig a személyiségi jogokat részesíti védelemben, olyan eszközök állnak itt rendelkezésre, mint például a sajtóhelyreigazítási per, személyiségi jogi per. Csakhogy az egyéni becsületet sértő véleménynyilvánítások általában akkor jutnak el az írott és az elektronikus sajtó közvetítésével a szélesebb nyilvánosság elé, ha azok olyan emberekkel kapcsolatosak, akiknek élete közfunkciójuknál vagy társadalmi ismertségüknél (művészek, tudósok, sportolók stb.) fogva sokkal inkább a nyilvánosság előtt zajlik, mint az átlagembereké. Ezek olyan személyek, akiket közszereplőknek nevezünk. Az ilyen közszereplők esetében a legtöbb nemzeti és nemzetközi bíróság joggyakorlata - éppen a közügyek minél szélesebb megvitathatósága érdekében - magasabb tűrési küszöböt ír elő a bírálattal szemben. Ezeknek az embereknek többet kell tűrniük, mivel a közszereplést, a nyilvánosságot maguk vállalták. Tehát ha valaki közéleti tevékenységre vállalkozik, többet kell elviselnie. Ezekkel a személyekkel szembeni becsületsértő beszéd tehát, ha nem is korlátlan, de csak szigorúbb feltételekkel korlátozható. Kik tartoznak ide: - Akik a közéleti vitákban részt vesznek - Akik közhatalmat gyakorolnak - Celebek 1
A közszereplők bírálhatóságával kapcsolatos alapvető tesztet dolgozott ki az amerikai Legfelsőbb Bíróság híres, New York Times vs. Sulivan ítéletében. Az ebben kifejlesztett tesztet New York Times - szabály néven emlegetjük. New York Times Co. kontra Sullivan eset A tényállás: Az 1960-as években a polgárjogi aktivisták a közszolgáltatások deszegregációját szerették volna megvalósítani. A déli államokban erőszakot és megfélemlítést használtak annak érdekében, hogy meghiúsítsák a feketék polgárjogainak érvényre juttatását. A Times közölte azt a teljes oldalas fizetett hirdetést, ami Sullivan (Montgomery városának nyugalmazott rendőrbiztosa) polgárjogi aktivisták és diákok elleni rendőri túlkapásait bírálta. A szöveg szólt arról a "példátlan terrorhullámról", amellyel a rendőrség a békés megmozdulásokra reagált például Montgomery városában. 1960 márciusában közölték ezt a hirdetést, amelynek címe Gondoljatok rájuk, akik hallatják hangjukat! volt. A hirdetés több helyen pontatlanul számolt be a Montgomery városában történt eseményekről. Sullivan polgári jogi keresetet nyújtott be a hirdetést feladók és a New York Times ellen. Montgomery megye Körzeti Bíróságán a szöveg rágalmazó állításai által elszenvedett kára miatt 450.000 dollár kártérítést ítélt meg Sullivannak. Az elsőfokú és a másodfokú bíróság is elfogadta ugyanis a felperesnek azt az érvelését, hogy az állítások sértőek voltak rá nézve, mert bár név szerint nem említi a felhívás, de személye egyértelműen beazonosítható volt. Ráadásul a hirdetés bizonyos állításairól kiderült, hogy valótlan. Ez az ügy került a szövetségi Legfelső Bíróság elé, mely 1964-ben hozta meg híres döntését az újság és a hirdetők javára. A Legfelső Bíróság döntése A bíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a szólás és a sajtó alkotmányos védelme mennyiben korlátozhatja egy állam arra vonatkozó hatalmát, hogy kárterítést ítéljen meg egy polgári jogi becsületsértési kereset kapcsán, amelyet egy köztisztviselő nyújtott be a hivatalos tevékenységét kritizálók ellen. 2
A hirdetés információt közvetített, véleményt fejezett ki, sérelmeket sorolt fel, tiltakozott állítólagos túlkapások ellen, és anyagi támogatást igyekezett szerezni egy olyan mozgalom számára, amelynek léte és céljai a legfontosabb közérdek és közérdeklődés tárgyai. Az alabamai törvény szerint, ha egyszer megállapításra került, hogy becsületsértés történt, akkor az alperesnek nincs védekezési lehetősége az állított tények kapcsán, kivéve, ha meg tudja győzni az esküdtszéket, hogy az állítások minden egyes részletüket illetően igazak voltak. LB: A becsületsértés nem igényelhet varázslatos mentelmet az alkotmányos korlátozások alól. A Bíróság kimondta, hogy a közérdeklődésre számot tartó ügyekről korlátlan, erőteljes és nyílt vitának kell lennie, és hogy ezen vita keretében sor kerülhessen vehemens, maró és olykor kellemetlenül éles támadásokra kormányzati és közhivatalnokok ellen. Jelen hirdetés, mint a sérelem és a tiltakozás kifejezése a jelek szerint egyértelműen jogosult az alkotmányos védelemre. A kérdés az, hogy elveszíti-e ezt a védelmet egyes tényállításainak hamisságával, valamint az alperes állítólagos becsületsértésével. A téves tényállítás elkerülhetetlen egy szabad vitában és védelmet kell élveznie ahhoz, hogy a szabad véleménynyilvánítás számára biztosítva legyen a szabad lélegzés lehetősége, ami túléléséhez szükséges. A kormányzati tisztviselők kritikája nem veszti el alkotmányos védelmét pusztán azért, mert hatásos kritika, és mint olyan, csorbítja a tisztviselők hivatalos reputációját. Egy olyan szabály, amely kötelezi a hivatalos tevékenység kritikusát arra, hogy szavatolja minden egyes tényállításának igazságát és hogy ezt a gyakorlatilag korlátlan értékű becsületsértés miatti büntetés kockáztatása mellett kell tennie ugyancsak öncenzúrához vezet. Az engedmény az igazság védelme érdekében, amelynek keretében az alperesnek kell bizonyítékkal szolgálnia, nem csak a valótlan tényállításokat fogja elrettenteni. Ilyen szabály hatálya alatt azok, akik hivatalos tevékenységet szeretnének kritizálni, elrettentetve érezhetik magukat kritikájuk hangoztatásától, annak ellenére, hogy igaznak tartják 3
kritikájukat, és akár annak ellenére is, hogy az valóban igaz, mert kétségük merül fel, hogy bizonyítható-e a bíróságon, vagy tartanak annak költségétől, hogy a bizonyítást el kell végezni. A szabály tehát tompítja a nyilvános vita lendületét és korlátozza annak változatosságát. CHILLING EFFECT New York Times - szabály: Tiltja a kártérítés megítélését köztisztviselő hivatalos tevékenységére vonatkozó rágalmazó állításért, kivéve, ha a panaszos bebizonyítja, hogy azt rosszindulattal közölték, azaz annak tudatában, hogy az állítás valótlan, illetve gondatlanul figyelmen kívül hagyták annak igazságát vagy hamisságát. Brennan bíró szerint ugyanis: "a hibás állítás elkerülhetetlen egy vitában... és azt védelemben kell részesítenünk, különben megfojtjuk a kifejezés szabadságát." Közszereplők bírálhatósága Németországban: A német szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában előfordultak mind a közszereplők személyiségi jogának, mind az őket bíráló sajtó képviselői közlési szabadságának győzelmével végződött esetek. Mephisto-ítélet: 1971-ben alkotmányjogi panasz keretében Klaus Mann Mephisto - egy karrier regénye című könyvének további terjesztésére vonatkozó tilalom ellen indult eljárás. A regény főhősének, Hendrig Höfgennek alakjához a Harmadik Birodalom sikeres színésze, Gustav Gründgens szolgált alapul, emiatt a könyv az örökösök szerint sértette az elhunyt színész személyiségi jogait. A döntés tárgyát a művészet szabadságának a becsület, illetve az emberi méltóság védelme érdekében megengedhető korlátozásának problémái képezték. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a művészet szabadsága nem korlátlanul érvényesülő alapjog. Alkotmányos korlátot képez az emberi méltóság sérthetetlensége, amely az egész alapjogi értékrend magja. Annak a kérdésnek a megítélésében azonban, hogy az író művészetének szabadsága és a regényhősének mintájául szolgáló színész emberi méltósága konfliktusában melyik élvezzen elsőbbséget, az Alkotmánybíróság illetékes szenátusában szavazategyenlőség alakult ki. Így a német Alkotmánybíróságról szóló 4
törvény értelmében nem lehetett megállapítani a megtámadott polgári bírósági ítélet alkotmánysértő voltát. Böll-ügy: Az alkotmánybíróság egy másik határozata a neves író, Heinrich Böll perét döntötte el véglegesen. 1974 novemberében az NSZK egy közszolgálati televízióállomásának hírműsora egy szélsőbaloldali terrorakció áldozatának temetése kapcsán elmondott kommentárban Böll-t a terrorista erkölcsi támogatásával vádolta meg. A kommentátor idézett Böll publicisztikai írásaiból, melyekben a "terroristák elleni kegyetlen hajtóvadászatról" szólt. Az író a személyiségi jogait sértő vélemény miatt kártérítést követelt a tévétársaságtól. Az Alkotmánybíróság helyt adott Böll alkotmányos panaszának, és megállapította, hogy egy többértelmű megnyilatkozás értelmezése során a kritikus köteles felhívni a közönség figyelmét arra, hogy az idézett szavak az ő értelmezésében hangzanak el. A német AB felfogásában a közéleti személyek sem kötelesek minden velük kapcsolatos véleménynyilvánítást eltűrni. Ugyanakkor, ha a nyilvánosságot érintő közügyekről van szó, akkor az egyébként közszereplőnek nem számító személyeknek is többet kell tűrniük. Strauß-ügy: Franz Josef Strauß, bajor politikus becsületének védelmét az alkotmánybírák két esetben is a véleményszabadság értéke mögé helyezték. Az első ügyben az volt az alkotmánybírák által vizsgált kérdés, hogy egy politikai utcaszínház keretében elhangzott becsületsértő tartalmú kijelentéseket védi-e a művészet szabadságának alkotmányos garanciája. Az 1980-as parlamenti választási küzdelem során a CDU/CSU kancellárjelöltjének politikai ellenfelei egy utcaszínházi előadással igyekeztek felhívni a választók figyelmét Strauß megválasztásának veszélyeire. Az előadás keretében Strauß maszkját viselő szereplő a náci Németország hírhedt fasiszta vezetőinek (Hitlernek, Goebbelsnek, Himmlernek, Göringnek) a társaságában vonul. Az AB 1984-ben hozott határozatával a panaszosok művészethez való joga alapján Strauß ellen döntött. 5
A második ügy tárgya egy 1987-ben elkészült könyv volt, amely a német politikai közélet azon személyiségeiről szólt, akik csak kényszerűségből mutatkoznak demokratának (Zwangdemokraten), de valójában nem azok. A szerző a Stern című politikai hetilapnak adott interjújában megerősítette, hogy számára Franz Josef Strauß, az akkori bajor miniszterelnök a megtestesítője a "Zwangdemokraten" figurájának. Az AB 1990-ben hozott döntése szerint a szerző és a magazin véleménynyilvánításhoz való joga erősebb a miniszterelnök személyiségi jogainál. 6