FÜLEP LAJOS Nietzsche Frigyes I. Ja! ich weiss, woher ich stamme! Ungesättigt gleich der Flamme Glühe und verzehr ich mich. Licht wird alles, was ich fasse, Kohle alles, was ich lasse. Flamme bin ich sicherlich. Ennek a lángnak kigyúlását és kialvását s ami közbe történt: hogy világitott és égetett, sebzett és elemésztette magát - egyetlen lobbanásként hadd lássa meg az olvasó. A tűzhely, melyről elszakadt, jámbor és szent, akárcsak egy oltár. Nietzsche elődjei isten szolgái, családjában apai és anyai ágon hagyomány a papi hivatás, a buzgóság, a teológiai tanulmányok, a keresztyénségért való élés és cselekvés lélekkel, szóval, írással. Nietzsche született egy kicsiny faluban, Röckenben, Lützen mellett, 1844-ben, pap-apától és pap-leány anyától. Ő maga legendás családi hagyományra támaszkodva azt tartotta, hogy a lengyel Nietzky grófoktól származik, kiknek hazájukból a XVIII. század végén protestáns hitük miatt Németországba kellett menekülniök. Gyerekkorának fordulópontjai: apja halála, családjának az eset következtében Naumburgba való átköltözése, neki magának 14 éves korában a pfortai gimnáziumba való fölvétele. Apjának halálával elesett mellőle a támasz, férfias vezetés, szigoruság és ellenőrzés nélkül maradt, de a gyász s a magára utaltság nagy komolyságot oltott lelkébe s kikeltette benne az elmélkedésre való hajlandóságot. Nevelése nagyrészt saját vállaira szakadt. A maga lábán járó fiú első lépteit fegyelem hiányában kósza tudásszomj vezette, a mindent megismerés vágya, nagy szellemi éhség, mely rendszertelen tanulmányokba lovalta bele s fölborulással fenyegette benne a komoly és alapos tudásnak bázisait. Gyerekkorát kilencedik évétől a tizenötödikig ez az egyetemes tudásra való sóvárgás jellemzi. Kilencéves korában szenvedélyesen megszereti a zenét s első dolga, hogy komponáljon, szorgalmas, lelkes zenész lesz, aki egymásra írja a dalokat, amellett költeményeket is ír, sőt rajzol és fest is. Ugyanezzel a sokoldalúsággal vetette magát a tudományokra is. Mikor Pfortába ment, már belekóstolt jóformán minden tudományba s valamennyi nagyon érdekelte az egyetlen matematika kivételével. A korlátlan kalandozásnak azonban csakhamar igyekezett gátat vetni, ami annál inkább sikerűlt neki, mert részben a pfortai iskolai szellem, részben önön hajlandósága mindinkább a filológiához és történelemhez kötötte érdeklődését. A filológus-genie mielőbb megnyilatkozott benne
produktive is; hosszabb munkát írt Theognisről, ugyanarról, akinek szelleme később az arisztokrata-moralista Nietzschének is hű társa maradt. A klasszikus tanulmányok mindinkább vonzották s bennük jóformán ugyanazok a személyiségek és dolgok, melyek igaz megimeréséért később is szünetlen viaskodott. Aischylos, Sophokles, Pláto a kedveltjei. Tudományos fejlődésének hátterében tanulmányainak állandó kisérete - a zene, s már oda szegődik mellé - örökre elháríthatlanul, - Wágner végzetes alakja. Rajta kívül főként Beethoven szól a lelkéhez. S elmélyedő, nyugtalan, sejtő lelkének legmélyébe már ekkor elhull a mag, későbbi buja terméseké, a kétely. Még Pfortában zenésznek szánta magát, de mielőtt az egyetemre ment, már megérlelődött benne az elhatározás, hogy életét a tudománynak szenteli. Művészi terveiről lemondván, a hézagba a filológia lépett, amely tudományág lett tanulmányainak főtárgya a bonni egyetemen. Az eddigi váltakozó, nyugtalan hajlamokkal szemben mintegy ellensúlyra volt szüksége a filológiára, melyet, úgy óhajtotta, hideg józansággal, logikai hűvösséggel és egyöntetű munkássággal művelhessen, anélkül, hogy szívét és érzéseit nagyon igénybe venné. A Pfortában szerzett kitünő filológiai készűltséggel tovább is a legjobb kezekbe kerűlt, Ritschl lett a mestere, akivel meghitt viszonyban élt s aki jótékony befolyással is volt rá. Mesterét Bonnból Lipcsébe követte. Kiváló filológiai dolgozatai (Zur Geschichte der Theognideischen Spruchsammlung és a pályadíjat nyert De fontibus Diogenis Laertii) a Ritschl szerkesztette Rheinisches Muzeumban látnak napvilágot s jó nevet szereztek neki a tudományos körökben. Ugyancsak Ritschl buzditására alapította Lipcsében a filológiai egyesületet. Ez időben sokat foglalkozott Demokritosszal, homerosi tanulmányokkal és filozófiai problémákkal. Diákéveinek megfeszített munkáját csak katonai szolgálata s egy balesettel járó súlyos sérülése szakítja meg s ami lezárja, váratlan és szokatlan esemény: a huszonnégy éves fiatal embert filológiai munkái alapján és Ritschl ajánlatára meghívják professzornak a báseli egyetemre, mire a lipcsei egyetem vizsga nélkül megadja neki a doktori cimet. A lipcsei korszaknak van azonban egy másik, talán a tanárrá választásánál is nevezetesebb eseménye: Nietzschének Schopenhauer filozófiájával való megismerkedése. Ez a filozófia megnyilatkozásként hatott Nietzsehére, kiben ez időtájt igyekezett magának medret ásni a filozófiai ér. Véletlenül bukkant reá s ez a találás elhatározó volt egész életére. Schopenhauer főművében minden sor lemondást, megtagadást, rezignációt kiáltott feléje, mint egy tükörben, úgy látta benne rendkívül nagyszabásuan a világot, az életet s önön kedélyét. A művészetnek érdektől ment nap-szeme pillantott reá, e bölcseségben betegséget, de gyógyulást is, száműzetést és menedéket, poklot s eget látott. Az önmegismerésnek, sőt önszéjjelszedésnek szüksége hatalmasan megragadta. Esze és szíve, gondolatai és érzései, itélete és kedélye
föllázad minden ellen, ami olyannyira emberi, gyötri és megveti magát, s belőle, a magában érzett feneketlen nyomorúságokból és meghasonlásból, mint vulkánból a láng, kicsap a vágy az egész emberiség meggyógyítására és átformálására - a nagy kétségbeesés, a nagy vagyvagy, a magát a semmibe kivető szent nagyot-akarás. Ahol ilyen tüzek égnek, ott a filológia lángja ijedten meglapul. Az időtájt, hogy Báselbe ment, Nietzsche napról-napra nőtt kifelé a szakbeli filológiából, a száraz tudománnyal szemben az élet követelte benne jogait - éltetni akart ő is, lelket oltani mindenbe, amihez nyúl. Ugy fogta meg a filológiát, mint tán még senkisem - háromfelől: a historia és kultura problémáit akarta megoldani vele, filozófiává avatni és művészettel művelni. Hamar a maga lábára állt filológiai dolgokban. Már diák-korában szkeptikusan és kritikával nézte saját mesterségét s a későbbi érték-felforgató gesztusával vetette föl a kérdést: vajjon a filológia mai céljai megérik-e, hogy az ember életét, szellemi erőit rááldozza? Felemelni és megnemesíteni a filológiát - érdemes cél. Gyűlölte a szóbogarászást, azt a filológiát, mely nem szolgálja a haladást, nem tud magának megfelelő feladatokat kitűzni. A tudománynak a jelenkori ember törekvéseihez kell közelednie - a kérődzés szűnjék meg. Az ókornak vérré kell válnia bennünk, eleven energiává, élő értékké. A tudománynál fontosabb - az élet, s az ember, ha vannak fölösleges szellemi erői, csak akkor gondolhat az emberiség szükségleteire, mikor egyéni szükségleteit már kielégitette. Ennek ellenkezője kegyetlenség és barbárság. Megjegyzendő azonban, hogy Nietzsche nem magát a filológiát itélte el, hanem a nyelvészkedő kézművességet, a lelketlen, gondolatlan, malomtaposó napszámos munkát, mely elsorvasztja bennünk a hajlamot, hogy valami nagyobb egészet átfogjunk tekintetünkkel, messzibe néző szempontokat szálljunk meg s egyáltalán életbevágó problémákat akarjunk és tudjunk fölvetni. Az ócskász szakmányfilológusok mind szűkebbre szorítják a határt az ember szellemi és lelki tevékenysége körül. Ők a filozófiához való viszonyukra nézve egyenesen a vulgushoz tartoznak. Nietzschének célja pedig, hogy filozófiával oltsa be a filológiát, hogy egyáltalán minden filológiai tevékenységet filozófiai világnézettel foglaljon egybe és tartson össze. Mi művelte eddig a legnagyobb dolgokat a filológiában? A költői erő s az alkotó ösztön. A legnagyobb befolyást néhány szép tévedés érte el. S vajjon hol van értelme és értéke a filológiának, hol hat termékenyen, hol éli az egyetemes élet teljét? Ahol tanulmányai az általános emberibe kapcsolódnak, ahol a szó-tudósság apró érdekességeitől az emberiség nagy érdekeiig tud fölszárnyalni. Legszebb diadala az összehasonlító nyelvészet, az új és mérhetetlen filozófiai távlattal, melyet nyitott. Nietzsche ekkép keresi meg helyét a filológiában s a filológiával szemben - mint költő és filozofus. S abban az évben, mikor Báselbe megy nyelvészetet
tanitani, jegyzi föl magáról: talán nem is tartozom a specifikus nyelvészek közé. Sajátságos helyzetében átérezte szerepének jelentőségét, mit a nyelvészetnek filozófiává emelése adott neki s büszke öntudattal érezte magát abba a kicsiny élite-társaságba tartozónak, mely művészi lélekkel gyönyörködik a görögök formavilágán s abba a még kisebbe, amely szerint az ókor gondolkodói még nem gondoltak mindent egészen végig s róluk még nem mondták ki az utolsó szót. Nietzschében ekkép kerekedik a nyelvész fölé a filozófus hogy azután mindvégig fölül is maradjon. Ehhez a kettősséghez még egy harmadik mivoltának kellett járulnia: a művészének. A körülmények kedvezőek voltak hajlamának teljes kifejlesztéséhez s ez irányban is olyan dolgok érték, melyek a schopenhaueri filozófiáéhoz hasonló végzetességgel szóltak bele életébe. Mindjobban előtérbe lép Wagner, ami volt Nietzschének Schopenhauer a filozófiában, az lett neki Wagner a művészetben. Nietzsche 1870-ben rendes tanárrá lépett elő, de még ez évben megszakadt tanári működése, mert a francia-német háború kitörtével maga is elment a harctérre betegápolónak. Nagyon megbetegedett s ez időtől kezdve el sem maradtak tőle a nyavalyák, az álmatlanság, fejfájás, gyomorbaj, olykor a vaksággal határos rövidlátás. Hogy mi volt oka sok bajának, egész biztosan megállapítani nem lehet. Nagy kárt tett benne az is, hogy tanársága idején munkával túlerőltette magát. Már Baselbe menet magával vitte Wagner barátságát s ez tartotta benne a lelket nyomasztó elfoglaltságaiban és súlyos egészségi állapotában. Benső barátságot kötött Wagnerrel és családjával, kik Tribschenben laktak a Vierwaldstätter-tó mentén, hol Nietzsche gyakran volt vendégük. A nagy zeneköltő és hívei ekkor foglalkoztak a wagneri ideál megvalósításával, Bayreuth tervével. Schopenhauer mellett Wagner lett Nietzsche ideálja. Több ennél, ő maga volt az eleven schopenhaueri ember, a művész, hérosz, filozóf egy személyben, sokkal több hát, mint egy nagy filozófiai rendszer - élő, hatalmas egyéniség. Ha a wagneri zene, mint zene, schopenhaueri nyelven szólva, magának a világ lényegének megnyilatkozása Wagner, az ember, maga is isteni valami volt neki, föltétlen idealizmusát, mély és megindító emberiességét s fönséges komolyságát Nietzsche nem győzte eléggé csodálni. A husból-vérből való schopenhaueri filozófiát látta Wagnerben, a művészetnek és filozófiának egyesülését s az emberiség újjáteremtésére támadt nagy akaratot. Ez ujjáteremtés munkáját Nietzsche is magáévá tette s ebben a szellemben publikálta első könyvét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik címen, mely 1871-ben jelent meg. (A könyv keletkezését Nietzsche maga meséli el később irott előszavában.) Ez a munka tulajdonképen bevezetése lett volna egy tervezett nagy műnek: A görög nép kulturtörténetének, amely tervnek megfelelően tartotta leckéit az egyetemen s folytatta filológiai tanulmányait. Amilyen
nagy sikere és hatása volt a könyvnek művészek s különösen Wagner hivei között, olyan ellenséges hangulatot keltett a szakfilologusok között; akiknek egyike, Wilamowitz- Moellendorff, erős támadást is mért rá, természetesen pusztán nyelvészeti szempontból Zukunfts-philologie, eine Erwiderung auf F. N-s Geburt der Tragödie című pamfletjében. Nietzschét ketten védték meg a brutális támadás ellen: Wagner egy nyilt levélben és Erwin Rohde, Nietzsche legmeghittebb barátja, az újabb idők egyik legnagyobb filológusa. Nietzsche időközben minden irányban a legélénkebb tevékenységet fejtette ki a wagneri művészet érdekében s a bayreuthi ideál megvalósítása körül. A betegség azonban mindjobban gyötörte. Előadásait gyakran meg kellett szakítania s végre 1879-ben lemondott a tanárságról. Közben napvilágot láttak azok a művei, melyek a schopenhauer-wagneri hatás alatt álló ifjú Nietzschének filozófiáját foglalják magukba. A Geburt der Tragödie-n kívül tehát a négy Unzeitgemässe Betrachatung: David Strauss, Der Bekenner und der Schriftsteller (1873); Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben (1874); Schopenhauer als Erzieher (1874); Richard Wagner in Bayreuth (1876). Egy új kulturának, nevezetesen egy schopenhauer-wagneri új német kulturának programmját vetette föl bennük. A Geburt der Tragödie-ig változatos, de szerves és egységes fejlődés vitte Nietzschét s későbbi filozofiájának is igen sok ideáját megtalálni legkorábbi följegyzéseiben. Az idegen hatások legfeljebb kikeltették ezeket a gondolatokat, de magjukat Nietzsche elejétől fogva magában hordta. Még pfortai diákkorában (1862) meditál azon, hogy a genie a természeti és szellemi harmoniának csúcspontja, más és magasabb törvényektől függ, mint a közönséges ember, törvényektől, melyek gyakran ellene látszanak mondani a moral és jog általános alaptételeinek. A vallás, nevezetesen a keresztyénség problémái erősen foglalkoztatják, nem akar vaktában elfogadni semmit s érzéseivel, kedélyével szemben hideg eszére, kritikai szellemére és igazság kereső ösztönére igyekszik vetni a fősúlyt. Filozófusnak készül, aki önmagát is csekély áldozatnak tartja az igazságért. A filozófikus hajlam mindennél erősebb lesz benne. Szabad, elfogulatlan szemmel akarja nézni a keresztyénséget, kiemelkedni az első napjainktól reánk vetett szokások és előitéletek nyügéből, független álláspontra tenni szert, honnan itéletet mondhasson vallásról és keresztyénségről. Már ekkor analizálja a vallásos érzéseket, s megállapítja, hogy az isten akaratában való megadás és alázatosság gyakran nem egyebek a végzettől való félelem álorcáinál. De kimerészkedni a kétely tengerére - Nietzsche szavai - iránytű és vezető nélkűl, őrültség és pusztulás fejletlen fejeknek. A mérhetlen ideaóceán közepéből gyakran sóvárgott vissza a szárazföldre: a hasztalan spekulációk közül a történelemre s természettudományokra. A tudományban viszont - van valami halottszerű, mondotta. Különösen pedig az etika káros az ember jó tulajdonságaira. Másfelől viszont, a
vallást illetőleg a kételkedő fiú egyet látott s emellett végig kitartott, hogy az egész keresztyénség föltevésekre épült, hogy isten léte, a halhatatlanság, a biblia szavahihetősége, az isteni sugallat és a többi, mindig problémák fognak maradni. Tiltakozott az ellen, hogy a teizmust az emberek azonosítsák a moralitással s egyáltalán függővé tegyék a morált az Istenhez való viszonyuktól! Megkisértett tagadni mindent, tagadni elvből, az álláspontért, magáért a tagadásért: de hamar belátta, hogy rombolni könnyű, építeni nehéz. S még rombolni is nehezebb, mint ahogy látszik. De attól a kételytől nem szabadulhatott meg többé soha, hogy az emberiséget kétezer éven át talán csalóka kép vezette tévutra. Hogy a keresztyéni tanítás szerint isten emberré lőn, neki azt födi föl, hogy az embernek nem a végtelenségben kell keresnie boldogságát, hanem a földön teremtse meg magának a menyet; a földöntúli világ ábrándja az emberi szellemet hamis helyzetbe sodorta a földi világgal szemben: a népek gyermekkorának terméke volt... Nehéz küzdelmek és kételyek között emberesedik meg az emberiség, hogy magában a vallás elejére, közepére és végére ismerjen. S az ember? Az ember vajjon nemcsak a kőnek tovább fejlődése-e a növény s az állat médiumán keresztűl? Ezzel elérte volna tökéletesedésének végét s már nem folytatódnék a történelem? Sohasem ér véget az örökké folyó levés? Mik a rugói ennek a nagy óraműnek? Rejtettek, de ugyanazok abban a nagy óraműben, melyet történelemnek nevezünk. A mutatólap rajta az események. Óráról-órára halad előre a mutató, hogy 12 óra után újra kezdje járását; új világperiodus köszönt be. (l. Zarathustra és örök visszatérés!) S a föltevések, melyekre az ember meggyőződését, vallását építi? Nagy részüket az ösztön teremti, más szóval a szükség, ilyen pl. az isten stb. A tévedés csaknem elmaradhatatlan, de a fogalmakkal való cáfolás mégsem elegendő erős ahhoz, hogy az ilyen nézeteket kiirtsa. Szükségletet szükséglettel kell legyőzni, megsemmisiteni. Át kell fordítani, alakítani, értékelni, más utakra vinni a meglevő szükségleteket, új szárnyakat szabni az ösztönöknek, új szükségleteket teremteni. Mindenki, aki korának egy egy szükségletét kielégíti, számíthat a kor hálájára. De vannak szükségletek, amelyeket még elő kell idézni s amelyek teremtője rendesen meg nem értésben s hálátlanságban részesül. Nagy gondolatot csak egyes ember termel, de keresztül viteléhez a tömegre van szükség, mert a tömegnek viszont az ösztönei hatalmasabbak az egyeséinél s ezeket az ösztönöket kell megindítani, működtetni, kormányozni. Nietzschének a filozófiában tanítója, nevelője Schopenhauer. Tőle kapta azt a gondolatot, hogy a világnak lényege az akarat s az ő révén jutott ahhoz a problémához, mely mindig fontos volt neki, hogy miként kell értékesíteni az akaratot. De a fiúi tisztelet mellett kezdettől fogva kritikai szemmel nézte Schopenhauert s nem leplezte a rendszerében tátongó nagy hiányokat, mi nem vont le szemében Schopenhauer értékéből, mivel azt vallotta, hogy a nagy
emberek tévedései tiszteletreméltók, mert termékenyebbek mint a kis emberek igazságai. Igen jól tudta, hogy Schopenhauernak sem sikerült megtalálnia a Kant által körülírt ismeretlennek kulcsát s hogy az akarat, mint a világ Ding an sichje, nem egyéb költői intuició termékénél logikai bizonyítékok hijján, de - izléstelenségnek tartotta cáfolását. (Később sem cáfolta Schopenhauert - visszavetette.) Hogy fölismerte a rendszer ingó alapjait, az nem érintette a Schopenhauer személyébe s különösen kultura-nevelő hivatásába vetett hitét. Csak így lehetett, hogy Schopenhauernak olyan szép emlékművet állított, akkor, mikor filozófiáját már egyáltalán nem vallotta. Nietzschei tulajdonság: szép búcsuztatókat mondani szerettei fölött, de úgy, hogy senki se tudja, hogy búcsúzik. Schopenhauert ujraébredő klasszicitás, germán hellenizmus filozófusának tartotta s a kort, melyben élünk, a Schopenhauerénak, egy egészséges pesszimizmus hajnalhasadásának, a férfias komolyság idejének, mely elveti az üres és lényegtelen dolgokat s nagy léptekkel halad az egészség és egyszerüség felé. Az általános jólét nem az igazság szférájában fészkel - ezzel számolnunk kell: mert az igazság ki akar mondatni akkor is, ha rút, vagy etika-ellenes. Nietzsche kora gyermekségétől, mint később mindvégig, egész testtel, egész lélekkel ment bele a küzdelembe, problémáit nemcsak az agyával vetette föl, hanem a szivével is. Azok közül való, kiknél az érzés és gondolat határai kikutathatatlanok s kikben a higgadt, meghányt-vetett idea mögött szenvedélyek forrnak. Az ő egyéniségét nagy vonásokkal megrajzolni nehéz. Tulságosan komplex. (S ezt még hangsúlyozni fogjuk többször.) Ő a nagy önanalizáló - egyúttal az ösztön dicsőítője. Az önmegfigyelés bénítja az energiát - az ösztön a legjobb; tetteinknek öntudatlanúl kell megtörténniök - ő mégis öntudatra vált mindent. Nemcsak az éles szinek embere ő, hanem a leheletszerű nüanszoké is. Filozófiája mellett mélységes, teli szív lakott benne, - nem mindig békén - s már diákkorában vallotta, hogy nagyot és fönségeset csak az ilyen szív tud teremteni. Korán érezte, hogy szenvedélyes jellemének tüzét az emberek ki nem fogják állni; sőt megréműlnek a démoni hatalomtól, mely eget s poklot megjár, a szeretet s gyülölet szakadékain keresztűl száguld s kiáltó ellentétben tobzódva hol feldúlja a fenségest, hol megvalósítja a legvakmerőbb gondolatot. Korán mellé szegődött legnagyobb nevelője, elmélyítője, sorsa: a szenvedés. De megtanulta, s életének tán ez volt a legnagyobb győzelme, a szenvedést és fájdalmakat a művész tiszta, zavartalan, pártatlan szemével nézni, mindenben szükségest és jót látni, megismerni mindennek értékét annak kezében, aki a szenvedést is föl tudja használni, aki mindenből, ami éri, a tudásának, megismerésének, kulturájának elemét tudja kiolvasztani s magának gazdagodására, javára fordítni, lépcsőnek használni, melyen mind magasabbra hág. Mi más a gondviselés, mint az embernek az a képessége, hogy mindent, ami éri, beleértve a legnagyobb csapásokat, a maga
javára fordít? A gondviselést, sorsot, végzetet magára veszi az ember, betölti velük a lelkét - e transzcendentális hatalmakkal. S innen az a titokzatosság, mely a jelentékeny embereket körülveszi, az elszántság, a végtelen merészség és magabizás s ez az, ami lenyügözi embertársaikat, - de el is taszitja, mikor lelkük benső valója, mindaz az új, tekintetlen, veszedelmes dolog, mi bennük lappangott és készült, hirtelen szabadba tör. Ekkor a nagy emberek elhagyatottan magukra maradnak s élet-halálharcot vívnak egymagukra a hétköznapisággal és megcsontosodott szokásokkal, mint... mint Nietzsche. Ilyen dolgok erjedtek benne. S ekkor már gyülekezett feje fölé nagy fekete felhő melyből valaha Zarathustra villámának kellett kicsattannia, ő hívta és ingerelte a vihart, kérte és köszöntötte a villámot. Az jött - villám, mely a szívbe hasít s melyből megtisztúl az egész ember, mint a levegő a vihartól. Újra a szívbe hasít, élesebben, s ekkor remélni tanúl az ember... ismét él minden, új termékenység jő, megduzzad a föld. Harmadik villám is jő. Egyenesen a szív közepébe. Vihar és felhőszakadás! Villám és dörgés! S egy hang ezt kiáltja: ujulj meg! - Oh gyermek-zarathustra! II. A tragédia eredete... láttuk a fészket, melyben ez a különös könyv - nietzschei nyelven: kentaur - költ. Kentaur, mert különböző elemek, tudomány, művészet és filozófia ölelkezéséből született. A benne lévő tudomány a filologia. A filozófia - főként Schopenhauer filozófiája. A művészet - Wagneré s a görög művészet. Schopenhauer metafizikája szerint a világnak két oldala van, egy megismerhetetlen s egy megismerhető. Az első a való világ, a világ lényege, Ding an sich-je - az akarat. A másik a jelenségek világa, melyben élünk - az én képzetem. A világ tehát akarat és szemlélet. Az akarat - per analogiam és antropomorf következtetéssel - örök szenvedés, gyötrelem, mivel örökké tartó céltalan vak akarat. Ennek az akaratnak sosem szünő gyötrelmeiből csak - a szemlélet mentheti meg az embert. Az az ember menekülhet tőle, aki teljesen át tudja adni magát a szemléletnek, aki a megismerés tiszta, akarat nélküli alanyává tud válni, aki kilép a jelenségek változó világából és az időből s az akarat állandó objektivációit a örök eszméket, a plátói ideákat látja a természetben. Ilyen ember, akit a szemlélet megvált a világnak rettenetes valójától, lényegétől, alapjától, a művész, a genie, a tiszta világszemmé vált ember. A művészet tehát első sorban szemlélet s mivel szemlélet, megváltója az embernek. Ez a pesszimista gondolat, az élet lényegének, az akaratnak megtagadása, az embernek a művészet által az akarattól való megváltódása alapja a wágneri művészetnek is. Schopenhauer alapgondolata, az életakarat végleges megtagadása, rettenetesen komoly, de egyedül megváltó gondolat. Számomra természetesen nem volt új s elgondolni nem is tudja senki, akiben eleve
nem élt. Teljes öntudatra azonban csak ez a filozófus emelte bennem - írja Wagner egy levelében Lisztnek. Ez Wagner viszonya Schopenhauerhez s lényegében marad is mindvégig. Nietzschének is ez a kiindulópontja, azonban ép a legfontosabb dolgon kellett nyomban túlhaladnia. A schopenhaueri művész-metafizika csak a passziv, a szemlélő művészi tevékenységgel számol, nem az alkotó művésznek, hanem a nézőnek esztétikáját írja le, benne nincs helye az aktiv művészi akaratnak, mely nem éri be az objektiv szemlélettel, hanem formál, sem ezzel a világgal, hanem a maga képére teremti a világot, átteremti, alkot, mást ad, mint a világ, a természet, mellette teremt valamit, ami megáll magában: s épen ez a művészet, s csak ez a művészet. Ha csak az akarattól ment szemlélet lenne a művészet alapja, akkor - ép Schopenhauerból vont helyes következtetés szerint - nem lehetne művészet a zene. Hogy a művészet azonos a szemlélettel és megismeréssel? Lehet a megismerés fokával mérni a művészetet - szabad? Ugyan mennyi megismerés van egy görög épületben, vagy a Palazzo Strozzin, vagy Mozart zenéjében? - s ha van, fontos az? Az a fontos? Vagy az Iliasban? Amit Nietzsche magáévá tehetett Schopenhauer metafizikájából, a pesszimizmus gondolata volt, ezt megbecsülte, de fölül kellett múlnia. A világot, melynek lényege az akarat, az örök szenvedés, melyet az embernek meg kellene tagadnia, belőle a szabadulást keresnie - Nietzsche megmenti, mint esztétikai tüneményt, művészi alkotást, melyben érdemes és kell élni, benne el kell viselni az akaratot és szenvedést, mivel ők az örök alkotás tényezői. Schopenhaueren és Wagneren keresztül jutott el főproblémájához, mely a görögség valódi mivoltának kiásása, igaz képének megalkotása. A görögségnek is alapja a pesszimizmus, bizonyság rá a tragédia s a tragikus mitosz, de valami megmenti a görög akaratot a buddhista önmegtagadástól és nihilizmustól; úgy hogy a görög derűt, görög életörömet, a híres görög optimizmust a lapos közfelfogástól eltérően ép a pesszimizmus alapján kell megoldani, mint az életfájdalomtól való megváltódást, de a szenvedés elfogadásának, igenlésének örömét. A görög derünek hétköznapi, üres, hamis fogalmával, melynek fölszine alatt nem örvénylik a lét borzalmas valójának tudata, lehetetlen úgy a görögségnek, mint a görög művészetnek, főként a tragédiának lényegéhez jutni: A görög művészetből Nietzsche azt tanulta, hogy nincs olyan szép felület, amely ne takarna borzalmas mélységeket - viszont, hogy a legszörnyűbb örvények, a legveszedelmesebb vulkánok fölé is, s épen oda, épülhet életörömmel teli művészet és kultura. Schopenhauerrel és Wagnerrel függnek össze a Geburt der Tragödie egyéb fő- és mellékkérdései: a művészet értékének, jelentőségének, metafizikájának problémája, továbbá egyáltalán a kulturának kérdése, a kultura értelmezése, hogy mi az igazi kultura, mitől függ, miként támad, fejlődik és hanyatlik. A művészet a kulturának rugója, alapja, mértéke, célja,
összefoglalója - wagneri gondolat, melyet Nietzsche is magáévá tett. Wagner a művészettől várta az elkorcsosult emberiség ujraéledését, felfrissülését, szellemi és erkölcsi megváltását, különöskép a szinháztól, a zenés drámától - a jövő műfajától. Ha van arra lehetőség, hogy a művészet ujjászületése révén megujhodott élet számára szinház támadjon, mely kulturája legbensőbb rugójának akkép felel meg, mint a görög szinház a görög vallásnak, akkor a képzőművészet s minden egyéb művészet megtalálta azt az éltető forrást, melyből a görögöknél táplálkozott; ha nincs rá lehetőség, akkor ez a művészet is kiélte magát -... senkinek sem jut eszébe, hogy ebben az elhanyagolt intézményben, a szinházban, rejlik a magja minden nemzeti-költészeti és nemzeti-erkölcsi szellemi művelődésnek, hogy addig semmilyen művészeti ág nem éri el igazi virágzását és népmívelő hatását, amíg a szinház teljesen ki nem veszi a maga mindenható szerepét e munkában... ekkép ír Wágner (amint megolvasható művei nyolcadik kötetében.) - Nietzsche könyvét a zene keresztelte, még pedig szinházi zene, drámai zene - wágneri zene. Nietzschének legfontosabb problémája az volt, hogy miként fér össze görögség és pesszimizmus. Viszont a világnak pesszimista alapját s a görögségét a művészettel magyarázta, mentette, igazolta, - mint láttuk, ugyancsak a művészet minden kulturának nyitja: úgy hogy a görögség és pesszimizmus s az egész görög kultura problémája esztétikai problémát jelentett számára. A görög ember ismerte a lét borzalmait; s épen, mivel ismerte, tehát pesszimista okból, hogy egyáltalán élni tudjon, meg kellett teremtenie az olimpusi istenek ragyogó álomvilágát. Ugyanaz az ösztön, mely a művészetet teremtette, az élet továbbviselésére ösztökélő kiegészítését s betetőzését a létnek, teremtette az olimpusi világot is, mellyel a hellén akarat, mint megszépítő, magasztosító tükörben látja magát. Mert csak a világ esztétikai szemlélete igazolja örökké a világot s az egész világ csak a művészetért van, létünk folytonos művészeti tevékenység. A műalkotás és az ember csak ismétlése az ősfolyamatnak, melyből a világ keletkezett. Nemcsak a szenvedő embernek van hát szüksége a megváltó művészetre, a művészi tevékenységre, hanem a szenvedő istennek is, aki folyton teremti, művészkedi ezt a világot maga mulatására, önön megváltására. (Következés: tehát nemcsak az ember, maga az Ős-ok, az Isten is - pesszimista.) Mint a görögöknek az olimpusra, úgy van neki a ragyogó látszatra, a jelenségek gyönyörű világára, erre az elragadó vizióra szüksége. (Művész-antropomorfizmus). A világnak tehát két oldala van: egyfelől szenvedő, teremtő isten - másfelől ragyogó látszat, gyönyörü illuzió. Ugyanez áll a görögségre is: egyfelől feneketlen szenvedés, nem pihenő, megváltást kereső akarat, másfelől olimpusi vizió, ragyogó verőfény, derűs művészet, immár nietzschei nyelven s szimbolumokkal szólva: a görög világot két isten mozgatja, élteti, tartja fönn, Dionysos és
Apollo, az akarat s a nyugodt szemlélet szimbolumai. Imé mivé fejlődött a két fogalom, melyből kiindultunk, a schopenhaueri akarat és képzet, két szimbolikus alakká kristályosodott, melyek a művészi teremtés egy-egy világát képviselik. E két isten társaságában indul el Nietzsche a görögségnek, a görög kulturának, a tragédia problémájának megoldására. Mivel a világ léte, fönállása esztétikai probléma, s mert a görögség léte is a művészeten fordúl meg, Nietzsche az esztétika reformjával kezdi munkáját, melylyel a görögség mélyébe szándékszik hatolni, olyan esztétika teremtésével, mely az eddig ellentmondásos jelenségek kulcsát kezébe adja. Abból indul ki, hogy a görög világban nagy ellentét van eredetét és célját illetőleg a képzőművész, apolloi művész, s a nem képzőművész, dionysosi zenész művészete között. A látás, a szépség, a látszat tölti be az apolloi művészet a világát: a szem fölmagasztosított világa az, az álomban lecsukott pillákkal alkotó szemé. E művészet fiziológiai rokonjelensége az álom. Apollo a jós-isten, az álom istene, a benső fantázia-világ istene, tőle jő a vizió, a benső képek felé fordulás és azok alkotása. Apollo a szemet gerjeszti izgalomba, úgy hogy az a vizió erejét éri el. Ilyen par excellence viziónáriusok a festő, szobrász, epikus. Az eposzban a rhapsodos fogalmak által benső képek teremtésére ösztönöz. Apollo világa, a szép látszat világa elfeledteti velünk az örök szenvedést, megvált az örök levéstől. Apollo varázsa alatt az ember megfeledkezik az akarat szünetlen működéséről, szünetlen pusztitásáról, a mulójelenséget öröknek véli és óhajtja, boldogan szemléli. A plasztikus művészetben Apollo az egyént megváltja szenvedésétől a jelenség örökkévalóságának illuziójával. Apollo tehát az individuum magában megállásának, maradandóságának, jelentőségének szimboluma, ő maga a principium individuationis, szimboluma a látszatnak, az egyedi lét ábrándjának öröme. A művészet másik istene, Dionysos, ép ellenkezőleg az apolloi principium individuationisnak, az ember egyéni voltának széttörését jelenti, az ember újra egyesül a természettel, amely egyesülés az emberben s a természetben mindennél hatalmasabb elragadtatást kelt. Az ember újra egynek érzi magát az Ős okkal, a világakarattal, a mindenséggel, annak egész örömével és szenvedésével. Ez állapotnak fiziológiai rokonjelensége a mámor. Jelképe a szőlőtökének éltetője, a mámornak forrása, az égető tűzből és a hűsítő harmatból szűrt italnak patronusa, az önfeledtető, az emberinél hatalmasabb érzésekbe ringató, az önkívület útján a dolgok mélyébe zuhantató hatalmas Dionysos. A dionysosi ember kilép, kiárad önmagából, beléolvad a mindenség teremtő erejébe örök akaratába, eggyé válik az örök termékenységgel, az örök pusztitással és alkotással, a változó pusztuló jelenségekkel szemben a világ lényegének örökkévalóságát éli. A jelenségek