Unterwart / Alsóőr 1988
ALSÓŐRIEKHEZ Életemben Európa Sok szép vidékét bejártam, Alsóőrnek méltó párját Végül sehol sem találtam. Itt még a nap is másképp süt Mint a messze idegenben. Szeressétek falutokat, Mert nála szebb sehol sincsen. Pinka folyó kies völgye, Itt van az én szülőföldem; Vadvirágokból bokrétát Először én itt kötöttem. Elődeink őrök voltak, Védték az ország határát. Kard és íj volt a fegyverük; Ellenségnek útját állták. Ezer éven át ők mindig Bátrak és vitézek voltak, Ezen hősiességükért Kaptak nemesi jogokat. Legyen mindig büszkeségiek Az elődök bátorsága, Hisz' a mondás is úgy tartja, A gyávának nincs hazája. Az őseink hősök voltak örökséget így hagytak ránk Nekik köszönhetjük minden, Hogy nekünk ma is van hazánk Ne feledjétek el őket: Imával és koszorúval Emlékezzetek meg róluk, Rójátok le hálátokat! Őrizzétek örökségtek, Gondoljatok a holnapra. Gazdagodjék, virágozzék Alsóőmek minden tagja!
ELŐSZÓ A legnagyobb esemény bizonyára a világ teremtése volt. Attól fogva nem szakadt meg az események láncolata. Nagy államokban, nagy országokban és nagy városokban világra szóló nagy dolgok történtek, kis országokban, kis falukban - kicsik. Alsóőr azon jelentéktelen községek közé tartozik, mely nem volt soha világraszóló események színhelye. Itt nem esett sorsdöntő csata, nem született, nem lakott itt híres költő, író, feltaláló, pedagógus, politikus, államférfi vagy hadvezér, más szóval említésre méltó hazafi. Ezen földműves község területén sohasem volt fellegvár, műemlék értékű templom vagy felsőbb iskola. Ellenben volt itt vattagyár, lovaskaszárnya, zsib- és marhavásár, lótenyésztés, szőlőtermelés és virágzó kézműipar, éltek tímárok, kalaposok, könyvkötők, 1820-ban pl. posztós céh alakult. Az alsóőriek sajnos nem előre mentek, hanem a rákhoz hasonlóan, visszafejlődtek. Ennek a visszafejlődésnek oka kevésbé az alsóőriek ügyetlenségéből következett, hanem elsősorban a rossz közlekedési viszonyokra vezethető vissza. Az utakat tavasszal és ősszel tengelyig érő sár borította. A Pinkafőtől Szombathelyig vezető országút és a vasút a községet 1,5 km-re elkerülte, és ettől a két közlekedési vonaltól jobbra és balra eső községek fejlődésükben megakadtak. Mint határmenti falu évszázadokon át sok mindenféle viszontagságon ment át, számtalan, ha nem is jelentős esemény esett meg vele, melyeket -feljegyzés hiányában - a feledés leple fed. Ez a Burgenlandban, a felsőőri járásban, a Pinka folyó mentén fekvő község Felsőőr, Öri-Kisjobbágyi és Öriszigettel együtt képezi osztrák területen az úgynevezett Felső- Őrséget. Németül In der Wart" elnevezéssel ismeretes. Ezek az árpádkori határőr települések, évszázadokon át magyar nyelv- és népszigetet alkottak. Feladatuk volt a határ védelme a német császárok és osztrák hercegek betörései ellen. Jelenleg Alsóőr Burgenland legnagyobb magyar nyelvű községe, mert a jóval nagyobb Felsőőr és Felsőpulya lakosságának több mint a fele már német ajkú. A Szombathelyi Megyei Levéltár adatai szerint Alsóőr őslakosságát a hűsége, megbízhatósága és főleg a katonai fontosságú feladatai miatt már az Árpádházi királyok. IV. Béla (1235-1270), V. István (1270-1272), és IV. László (1272-1290) jóvoltából bizonyos kiváltságok illették, melyek közül a legfontosabb volt az adómentesség. Ennek ellenében háború esetén katonákat kellett állítaniok és azokat saját költségükön teljes felszereléssel ellátniok. Súlyos veszteség érte a határőröket a Németújváriak viszálykodása idején, melynek következtében a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A túlerővel szemben ugyanis a gyepűvonal gyengének bizonyult. A szétszóródott őröket később az Anjouházi Róbert Károly király visszatelepíttette régi lakóhelyükre és 1327-ben nemesi előjogokkal ruházta fel őket. Ettől az időtől fogva egészen a Kazó István féle 1696-ban történt egyházvizsgálatig Alsóőr történetét feljegyzések hiánya miatt homály fedi. Pedig ebben az időszakban történtek Mátyás király és III. Frigyes császár a mi vidékünkön is lezajlott véres határvillongásai, melyek községünket sem kerülték ki. Hány alsóőrinek verték be a fejét, és kellett időnap előtt a sírba szállnia, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hányszor égették fel a falut. Ezeket a szomorú eseményeket csak sejthetjük, de bizonyítani nem tudjuk őket.
Bizonyára izgalmas idők voltak a török háborúk is, a reformáció és az ellenreformáció, a Bocskai és Bethlen felkelés, a kuruc és a francia háborúk, az 1848-as forradalom és végül a két világháború. Valóban, nem lehet mondani, hogy Alsóőr lakosságát a szorongás, félelem, szükség, inség és nyomorúság elkerülte volna. Az évszázadok viharait szerencsésen átélte községünk, és reméljük, hogy még 1000 évig felcsendül itt a szép magyar szó a nép ajkán. Egyes tanítók persze azon a véleményen vannak, hogy két- esetleg három generáció után elhal az Örségben a magyar szó, és Burgenlandban nem lesz többé magyar kisebbség. Sok jel sajnos arra mutat, hogy a nép feladja magyarságát, beilleszkedik a német ajkú környezetbe. Az egykori magyar nyelvű Kisjobbágyiban megszűnt teljesen a magyar szó. Őriszigetben már több német szót lehet hallani, mint magyart. Az alsóőriek még teljes egészében beszélik a magyar nyelvet. A szép magyar népviseletet azonban már nem hordják. A gyermekek többnyire olyan nevet kapnak, melyek nem találhatók a magyar naptárban. A temetőben újonnan felállított sírkövek java része már német nyelvű. Sok magyar sírkövön a magyar család" szó helyett a német Familie" díszeleg. Az alábbi, gyöngyszemekhez hasonló események a falu múltjának egy részét tükrözik. A mai gyors ütemű élet még inkább feledésbe kergeti a múltat, ezért szükséges a még feltárható töredékek megmentése. A szerző hálás köszönetet mond mindazoknak, akik munkájában segédkezet nyújtottak neki. A támogatásért köszönet illeti Dr Heinz Tichv urat, a kancellári hivatal népcsoport referensét és a burgenlandi tartományi kormányzóságnál Dr. Johann Jandraschits udvari tanácsos urat Ezt a könyvet azzal a kívánsággal bocsájta útjára, hogy felkeltse és elmélyítse az érdeklődést és rokonszenvet az ősrégi magyar Alsóőr iránt. Kelt Alsóőr, 1984. november 15. A SZERZŐ
HOGYAN ÉLTEK AZ ÁRPÁD-KORI ALSÓŐRI HATÁRŐRÖK? Az őrök életére, műveltségi viszonyaira nézve kevés támpontunk van. Feltehetően, béke idején is harcra készültek, hadi gyakorlatokat tartottak, az ifjúságot fegyverforgatásra okították, részint gazdaságuk rendbetartásával voltak elfoglalva. Szabadidejük pihenésre szentelték, vagy vendégségbe jártak, harci játékokat, vadászatokat rendeztek. A mindennapi élet központja a család volt. Említésre méltó, hogy az őrök házasélete az egynejűségen alapult. Ebben az időben a család köre tágabb volt, némiképp magában foglalta azt, amit mi ma rokonságnak nevezünk. Azok, akik egy őstől származtak, lehetőleg együtt is maradtak. Egymás mellett ütötték fel sátraikat, közös szállásokon, közös gazdálkodást folytattak. Gazdasági életükben főképpen a baromtenyésztésre voltak utalva, de háziállataik nagy sokasága és sokfélesége bőven ellátta őket minden szükségessel. Ezek a nyájak szolgáltatták eledelüket, részben italukat is: a húst, a tejet, és a tejből erjesztett sört, valamint a bőrt, gyapjút a sátraikhoz, ruházatukhoz és fegyvereikhez húrt. A baromtenyésztés mellett idővel foglalkozni kezdtek a földműveléssel, amit nem itt az új hazában tanultak meg, de itt nyílt először alkalmuk arra, hogy békén, biztosan és tartósan az anyaföld megmunkálására fordítsák idejük és gondjaik javarészét. Amire a mindennapi életben szükségük volt, azt legnagyobb részben otthon készítették el a család asszonyai és szolgái. Voltak mesterembereik is, akik közül mint pl. a szűcs, a szabó, a suszter, ács, ötvös, kovács és fegyvergyártó az őshazából való. A mesterségekre vonatkozóan tudnunk kell, hogy a középkorban saját maguk készítették fegyvereiket, használati tárgyaikat. A nép mindennapi életének kellékeit: ruházatát, fegyverét, arany és ezüst ékességét, annyi változatossággal, annyi ügyességgel készítették, hogy határőr őseink műveltségét az akkori nyugati népek műveltsége mellé állítva nem lehet lekicsinyleni. írásuk is volt, noha annak használata még igen korlátozott lehetett. A rovás, betű és írás szavunk régibb keletű a honfoglalásnál. A gazdasági kultúrához hasonlóan a honfoglaló magyarok szellemi műveltsége is a fejlődés magas fokán állott. AIX. század végén a már teljes etnikai egységbe forrott magyar nép társadalmi szerveztének alapja a vérségi kötelék, a társadalmi együttélés szerve a család (família) és a nemzetség, régi magyar néven nem" (genus, Geschlecht) voltak. A család az apa fennhatósága alatt élők vérségi közössége. A családból a felnőtt családtagok kiválása és családalapítása útján családok szakadtak ki, melyekben tovább élt a vérségi összetartozás tudata, sőt a vérségen alapuló gazdasági-, jog- és kultúrközösség kötelékei se szakadtak el. A család természetes szaporodás útján tágabb alakulattá, nemzetséggé bővült. A nemzetség az egy közös őstől fiú ágon leszármazó rokon családok természetes úton létrejött közössége, mely rendszerint a közös ős nevet viseli. A nemzetség a tagok elszaporodásával ágakra szakadt, mely új önálló nemzetséggé alakult. A magyar hagyomány szerint Árpáddal 108 nemzetségjött az új hazába.
A nemzetséghez nem tartozó alsóbbrendű elemek az idegenek, a szolgák és a nemzetből bűn miatt kitaszítottak, vagyis a nemtelenek", vagyont nem szerezhettek és jogtalanok voltak. Az egyéni tulajdon nem volt ismeretes. A termelőeszköz, fegyver, ruházat, háztartási és fényűzési cikk, a sátor vagy ház, a házi rabszolga az emberi társadalom legkezdetlegesebb korszakában is az egyén vagy a család tulajdona. A gazdaság alapját képező vagyon - a földművelő, pásztor, halász, vadász, szolganépség, a ménes, gulya, konda, nyáj, később a föld, egyszóval az, amit birtoknak nevezünk - a nemzetség közös tulajdona. A nemzetségi vagyont annak tagjai közösen birtokolták. Teljes felosztására csak évszázadokkal, a magántulajdon új rendszerének bevezetése után került sor. Az őrök mindig készenlétben álltak, még szántóföldjeik megművelésénél és a nyájak őrzésénél se hagyták otthon fegyverüket és lovukat. Az őshazából ismerték a nyerget, a kengyelvasat és a sarkantyút, és ezért tudták ha az ellenség üldözte őket a nyilat és az íjat nagy ügyességgel kezelni. Fegyverzetüket a nyílon és íjon kívül a rövid kard, a hajító dárda, a buzogány és a pajzs képezték. Harci öltönyüket bőrből készítették, melyet fémlemezek segítségével páncélinggé alakítottak át. A fej védelmére bőrsüveget használtak, de ismerték a fémsisakot is. Még a lovak mellét is vérttel védelmezték. Azonkívül minden tekintetben önellátóak voltak, ezért az utánpótlás, valamint az élelmezés, ruházat, fegyverkezés az ő hatáskörükbe tartozott. Háborús idő esetén az őröknek kellett az ellenség első támadását feltartóztatni, noha senki se várhatta el tőlük, hogy hosszabb időre ellenállást tudjanak tanúsítani. Mint lovas nép, a ló hátán látták el szolgálatukat, mert idomtalan lábbelijük a gyaloglásban nagyon hátráltatta volna őket. Az ellenség szemmeltartása, mozdulatainak megfigyelése, esetleges zaklatása volt a fő feladatuk, ezekről a tartalékosokat gyorsan kellett tudósítani. Az ilyen tudósítás nappal füsttel, éjszaka tűzjelekkel történt. Továbbá feladatukhoz tartozott a folyók és vizek őrzése. Szükség esetén az ellenség előretörését avval akadályozták meg, hogy ezeket kiárasztatták, a terepet vízzel elöntették. Az ilyen hatáskör minden volt, de hálás nem: állandó harcot jelentett sokszor túlerővel szemben. így természetes dolog volt, hogy Magyarország ilyen veszélyeztetett határán csak hadi ügyekben tapasztalt, harcban edzett, és semmi veszélytől vissza nem riadó hadnép tudta a helyét huzamosan megállni. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy a magyarok a harcban megsebesült katonáikat magukkal vitték és ápolták őket, ebből következtetjük, hogy a határőrök se hagyták sebesült bajtársaikat cserben, hanem orvosi kezelésben részesítették őket. A magyarok, sőt a hunok is ismerték a hadseregük maihoz hasonló tagozódását, így például a szakaszt, századot, ezredet, hadosztályt, hadtestet. Az alsóőri határőrök egy században voltak, melynek élén őrnagy állt. Ennek a vezetése alatt, mint könnyű lovasság látták el határvédelmi szolgálatukat. Őrterületük Németújváron túl, egészen Szent Gotthárdig terjedt és feltehető, hogy a mai értelemben vett csendőri, vagy rendőri tevékenységgel voltak megbízva. Fő táplálékuk a többféle húsfajta volt, a zsír, a tej és a köleskása, de szívesen itták az erjedt lótejet is. Ismerték már a sört, bort, pálinkát. Kétségtelen, hogy az újonnan letelepített alsóőri határőrök ismerték már őshazájukból a földművelést. Ott már termeltek búzát, árpát, babot, hagymát és komlót. Rendszerint nem a téli, hanem a
gyorsnövésű nyári gabonafajtákat termelték. így a nyáriárpát, a hajdinát, kendert és a kölest. Később búzából, rozsból és árpádból készítettek kenyeret, rétest és bélest. A cukrot a méz helyettesítette. Ruházatuk egyszerű volt, és az egyes évszakok időjárásához illeszkedett. Ismerték, mint előttük a hunok a vászont, melyből fehérneműjüket készítették, ismerték a selymet is. Fejrevalóul a szőrme szolgált, mégpedig a süveg, kucsma. Öltözetül használták az inget, a gatyát, a nadrágot, a kabátot, a köpönyeget, a dolmányt, a ködment, a mentét és a kacagányt. övvel, csattal és kapoccsal tartották össze ruházatukat. Dísznek és ékességnek használták a gyűrűt, a karperecet és a gyöngy nyakláncot. A határőrök öltözetéből alakult később az alsóőri népviselet, amelyhez hazzátartozott a prémes, vagy asztrigán kucsma (süveg) és kalpag, a cifrábbnál cifrább magyar zsinóros atilla (dolmány és mete), a nikkel-vagy ezüstgombos mellény, a feszes és szép vitézkötéses, sujtásos nadrág, fehér ing, vasárnap fekete és aranyrojtos - hétköznap pedig többszínű nyakravalóval. A nyári öltözet (mind télen, mind nyáron) a szívalakra kivágott szárú kordovány csizma, köröskörül bőrzsinórral befonva és elöl rózsával, bőgatya lenfejvászonból, bőszárú ing, gombos mellény és a fekete pörge kalap. Ennek megfelelően a nők is magyarosan öltözködtek. Az asszonyok pompás fejkötőkkel, a zsinóros dolmánnyal, amit az alsóőriek a német Schöfielből seszlinek neveztek, bőlszoknyával, köténnyel és fekete vagy piros csizmával. Ez a szép népviselet mára teljesen eltűnt az utcáról, ezzel is szegényebb lett az őrségi magyar kultúra. Ma már a mai idők öltözetét viselik mind a férfiak, mind a nők. A parasztok és munkások éppen úgy öltözködnek, mint az urak, nem lehet megkülönböztetni az úri hölgyet a munkásasszonytól. Ma már Alsóőrben több német szót lehet hallani, mint magyart. A nép általában csúnya német-magyar keverék nyelvet beszél, mert hiányoznak szókincsükből a magyar szavak. Majd' minden második vagy harmadik szó, amit használnak, német. Az iskolásgyerekek maguk közt is németül fecsegnek, mert a hetenkénti három magyar tanóra valóban nagyon kevés egy nyelv elsajátítására, tökéletesítésére. A szülők újszülötteiket is olyan névre kereszteltetik, melyek a magyar naptárakban, de sok esetben a német nyelvű naptárakban sem találhatók. A temetőkben az új síremlékeket javarészt német felírások díszítik. A jó magyar család szó helyett ott ragyog a német Familie szó, mint pl. Familie Farkas, Gangoly, Kelemen, Seper stb., melyek úgy illenek a magyar családi nevekre, akár az ököl a szemre. Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az alsóőriek feladják magyarságukat és lassan felszívódnak, asszimilálódnak a német többségbe. Nem csoda, ha a tanítók, akik népüket és gyermekeiket jól ismerik azon a nézeten vannak, hogy egy- vagy két, de legkésőbb három nemzedék után megszűnik ebben a községben a magyarság. A népnek átlag jól megy, mert minden ház kap a hónap elején nyugdíj járadék, vagy egyéb támogatás fejében egy csomó pénzt, ezért kényszer nélkül is könnyen feladja a magyar nyelvet, magyar kultúráját és magyar mivoltát. Sok alsóőrinek például szolgálhatnának a zsidók és cigányok, mert azok minden körülmény között megmaradnak annak, aminek születtek, zsidónak vagy cigánynak.
Hogy mi vár erre a községre, az a jövő titka, de reméljük, hogy azoknak lesz igazuk, akik azt mondják, ebben a községben még ezer év múlva is felcsendül a magyar szó. A TILAMOS" ERDŐ TITKA Alsóőr község érdekes és szinte drámai múltjának nagy részét feljegyzések hiánya miatt rejtélv fátyla fedi. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy ezen ősrégi, nemes, magyar község lakóinak elődei az árpádok korában őrök voltak, akik az ország határát ellenséges betörések ellen tartoztak védelmezni. Alsóőri magyarok, akik szorgalmasan művelik földjeiket, kaszálják rétjeiket, irtják erdőiket, kereskedéssel vagy ipari munkával keresik meg mindennapi kenyerüket, amikor elhaladnak egy dűlő mellett, aligha gondolnak arra, vájjon miért is hívják a község ezen részét úgy, amint az elődeiktől rájuk maradt? Talán nem felesleges munka a titkok felderítésének megkísérlése, és ezen keresztül a község lakóival való megismertetése. Minden községi dűlőnek van egy neve, így az alsóőrinek is. Ilyen különös és érdekes dűlőnevet visel a szokásos erdőelnevezésektől megkülönböztető, a komját határtól nem messze eső Tilamos" erdő is mely a 1930-as években a német Bannwald" elnevezést kapta. Minden valószínűség szerint ez egy ősrégi magyar szent hely volt. Bannwald" ugyan németül azt jelenti, mint tilos erdő". Ez az elnevezés nem felel meg a mai tilamos, vagy tilolmas erdő fogalmának. Bannwald Ausztria sziklás és hegyes vidékein olyan erdők, melyek kivágása tilos, felfogandó a hógörgetegeket. Nálunk hógörgetegek soha sem fordultak elő, ezért a Tilamos erdő más célra szolgált. Az tény, hogy ez az erdő az elnevezést azért kapta, mert a területére tilos volt rálépni. A kérdés megoldásához - hogy mi volt itt tilos, és miért nem szabadott az erdőnek ezen területére rálépni - vissza kell térnünk a honfoglalás ama időszakára, amikor őseinket határőrnek telepítették ide. A zsidóság öléből származó kereszténység pogányoknak, tehát nem istenhivő népnek nevezte hamisan őket. Azért hamisan, mert az ősmagyarok is hittek egy magasabb lényben. Bátran lehet mondani, hogy metafizikailag a zsidókkal egyenlő, vagy még magasabb fokon álltak. A magyarok ezt a lényt már akkor éppen úgy mint ma Istennek nevezték, nem pedig Hadúrnak, mely elnevezést, a múlt századbeli írók rákomponálták. Vallásuk egy volt a török népek őshitével. Nagy szerepe volt benne a lélekhiedelemnek. A nemzetségi kultusz központjában az ősök szellemének tisztelete állt, amely egyike volt a legfontosabb társadalomalkotó és összetartó erőnek. Az ősök szellemén kívül más jó és gonosz szellemekben is hittek. Az a kevés, amit a régi magyar hitről tudunk azt mutatja, hogy közel járt már az egy istenség hitéhez, mielőtt a kereszténységet rájuk kényszerítették. Ez az ősvallás nem volt más, mint a természet erőinek imádása, papjai csodás hatalommal felruházott táltosok voltak. Megmaradt egy régi tudósítás a turkok vallásáról a VII. századból: bár nem szorosan a magyarokról szól, mégis annyira jellemzi a természetimádást, hogy tulajdonképpen megtalálhatjuk benne a régi magyar hit lényegét.
A turkok kiváltképp tisztelték a tüzet, hódoltak a légnek és a víznek is, éneket zengtek a földnek. Egyedül azonban azt imádták és Istennek azt nevezték, aki az eget és a földet teremtette. Neki lovakat, szarvasmarhákat és juhokat hoztak áldozatul, voltak papjaik, akikről azt hitték, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva. így érthető, hogy őseinknek valamennyi jó és rossz leieknél hatalmasabb volt a tűz szelleme, melyet a földszínen a lobogó lángban, az égen a ragyogó napban tiszteltek és imádtak. Ezt a legfőbb szellemet, aki mindent teremtett és éltet, aki minden jónak és rossznak örök kútforrása, Istennek nevezték. Az ő hazája az ég, az ő szolgái a csillagok, az ő birodalma a világ. A mindent éltető tűz jelképezi. Ez a legfőbb szellem pedig nemcsak a természeti erők kútfeje, hanem az erkölcsi rend Istene is. Megszemélyesítője minden tulajdonságnak és erénynek, melyet a nép büszkén vallott sajátjának, és mint ilyen, a szó szoros értelmében a magyarok Istene" volt. Milyennek képzelték őseink az ő nemzeti Istenüket? Mint harcias nép, a hadak Istenének. A mennydörgésben hallották hangját, lépésének dübörgését. A villámban pedig izzó nyilát látták. Mint a legfőbb isteni hatalom, kútforrása volt ugyan a rossznak, de nem lehetett egyúttal a gonosznak is megszemélyesítője. Vele szemben nem érezték szolgának magukat, mert ő volt a nagy és jó barát. Tudatában voltak annak is, hogy a segítségét nem bűbájos szerekkel lehet kierőszakolni, hanem erejük megfeszítésével nyerhetik el. A gonoszág összességét akkor is az ördög szóval fejezték ki, melyet a saját nyelvükön urdungnak" neveztek. Hittek a lélek halhatatlanságában, az élet folytatásában a másvilágon, a földi élet összes örömeivel, szórakozásaival és kellemességeivel. A pokol, a tisztítótűz, valamint az utolsó ítélet kínjait és gyötrelmeit nem ismerték. Érdekes ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy a zsidók sem hisznek a pokol és a tisztítóhely tüzében, mert ha meghalnak, rögtön Ábrahám ölébe, tehát egyenesen a mennyországba kerülnek. A hagyományokban nyomát találjuk annak a hitnek is, hogy a leölt ellenség a győzőnek szolgája lesz a másvilágon. A harcban elesettek lelkei sírjukból kikelve segítőén részt vesznek a földiek küzdelmeiben. A néphit a tejutat ezen szellemek útjának tartotta. A székely ember a hadak útjának" nevezi, Csaba királyfi és az elhunyt hun vitézek lovainak patkói sziporkáznak ott a csillagokkal versenyezve. Valahányszor nagy veszedelemben hozzájuk fohászkodnak. Ez a legenda azért érdekes a mi számunkra is, mert a hagyomány szerint az alsóőriek is székely eredetűek. Amikor Attila halála után a hun birodalom is összeomlott, romjai közé temette a hun népet, csak a legkisebb és legkedvesebb fia, a görög császár leányától származó Csaba királyfi mentett meg közülük mintegy 15.000-et. Ezzel a sereggel vonult vissza Erdély keleti határhegyei közé, a Maros és az Olt gyönyörű völgyeibe, ahol a székelyek a régi mondákba vetett hittel ma is azt vallják, hogy ők Csaba királyfi hunjainak egyenes ivadékai. Midőn a magyarok Árpád fejedelem vezetése alatt a Kárpátok Vereczkei szorosát átlépték és a honfoglaláshoz fogtak, a hun eredetű székelyek egy része is hozzájuk csatlakozott, akik a szóhagyomány szerint a mi Őrségünkbe" telepedtek le. Harcedzettségük és megbízhatóságuk miatt határőrségi szolgálattal bízták meg őket. őseink tehát határőrök voltak, s ettől a tevékenységtől kapták Alsóőr, Felsőőr, Őri-Sziget, Őri-Kisjobbágyi, Őri-Szentmárton községek a nevüket. Hogy az alsóőriek tényleg székely, tehát hun eredetűek voltak-e, pontosan persze nem tudhatjuk, mert lehettek éppúgy avar, vagy magyar származásúak is. A község határában esetlegesen sorra kerülő ásatások talán erre a kérdésre tudnak majd biztos feleletet adni.
Az ősmagyarok papjaikat táltosnak, segédjüket boncunak nevezték. Mint minden vallásnál, úgy az ősmagyaroknál is az istentisztelet bizonyos szertartás, vagy ceremónia keretében ment végbe. A sátrakban lakó nép nem ismert szilárd, kőből épült templomokat. A szabad ég alatt, a levegőbe furakodó dombok ormán, suttogó berkek szélén, felbugyogó források, vagy csörgedező patakok mellett gyújtották meg az áldozati tüzet. Ennek lángjainál mutatták be Istennek azt, ami nekik legkedvesebb, legdrágább volt. A nap kelte, vagy nyugvása idején, amikor a hatalmas égi szellem tekintetét a földi ember szeme is elbírta, gyújtották meg az áldozati tüzet. A föld gyümölcseiből és kedvelt háziállataikból a legszebbeket szemelték ki az áldozati tűzre. A legbecsesebb áldozat volt a hámot nem látott, nyerget nem hordott, foltatlan és kövér, fehér ménló. Az áldozatot szent kútnál, kútforrásnál és szent fáknál, kőből emelt oltáron mutatták be. A virágokkal, koszorúkkal és szalagokkal feldíszített áldozati állatot, különösen a lovat a nép buzgó imája és éneke mellett ünnepélyesen az oltárhoz vezették, ahol a táltos imát mondott, hogy az áldozat az Istennel közölje népe milyen nagyon tiszteli, szereti és segítségéért esedezik. Ezt az üzenetet a ló fülébe is súgta. Ezután az ima után a lovat szintén a nép imája és éneke között párszor az oltár körül vezették, ahol a táltos éles karddal átvágta a nyakát. Edénybe felfogott vérét borral felhígították és a várakozó népnek bizonyos szertartás között ivásra kiosztották. Ezután következett a belek megtekintése, melyből a nép a táltos által, sorsának megfejtését vélte. Végül a ló húsát nyárson megsütötték és a nép áhítatosan elfogyasztotta. Ezt az ünnepélyes lakomát áldomásnak" nevezték, ami a mai napig is az adás-vétel utáni italt jelenti. Az alsóőri emberek mindenkor szerették az éneket, táncot, mely együtt szállt magasba az áldozat füstjével, lelkesítette, felvidította őket harci táborozásaikon, szórakoztatott a mindennapi életben és megszólaltatta a múlt emlékét, az örök dicsőséget a jövőért küzdő utódok előtt. A magyar nép mindig dalos nép volt, dalainak szövege, ritmusa, híven tükrözte mentalitását, szenvedélyét és egész jellemét. így biztosnak vehetjük, hogy őseink istentiszteleténél az ének éppen olyan szerepet játszott, mint a mai keresztényeknél. Ha a régi időknek csak egy-egy töredéke maradt volna meg számunkra, akkor nem szenvednénk annyira a történeti adatok hiányában. Sajnos ilyen a helyzet Alsóőr őstörténetében is: nem tudjuk biztosan, hogy milyen szerepet játszott a Tilamos nevű erdő az alsóőri határőrök életében, azért csak a valóságot megközelítő feltevésekre vagyunk utalva. Kétségtelen a Tilamos erdőben is állott egy áldozati oltár. Ezt a feltevést az a tény is alátámasztja, hogy ezen térség közepét sík terület képezi, amelyen még ma is több fakadó forrás van. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen helyeken szoktak a magyarok (ősmagyarok) az áldozati oltárokon tüzet gyújtani, gyanítható, hogy ez az erdő is ilyen istentiszteletre szolgáló hely volt. Ide gyülekezett össze minden ünnepélyes alkalommal a nép, mert itt imádkozott papjuk, a táltos, és itt mutatta be nagy ünnepségekkor a boncu segítségével a fehérlő áldozatát. Itt áldották meg a házasulandókat, itt avatták szüzekké a felserdülő leányokat, itt avatták a harcosok közé a felnőtt ifjakat, itt tartották gyűlésüket, haditanácsaikat, s végül itt adták meg az utolsó tisztességet az elhunytaknak. Ebben a valószínűleg kerítéssel körülvett helyiségben, csak bizonyos alkalmakkor volt szabad belépni, mindenekelőtt tilos volt barmok legeltetése. Ettől a tilalomtól kaphatta a Tilalmas erdő az elnevezést, és így a Bannwald" elnevezés, mely csak az elementáris katasztrófa meghiúsítására szolgál, teljesen helytelen. Az említett tények adatok hiánya miatt mint említettem, nem bizonyíthatók, de felvetésünk valószínűségéül szolgál Kállaytól 1817-ben Budapesten megjelent Régi magyaroknak vallásbéli és erkölcsi állapotáról" Tudományos Gyűjtemény II. kötet c.
tudományos munkája, mely az 56. oldalán a következő felvilágosító mondatot tartalmazza: Áldozó helyeik" Vagy a szent hagyományok útmutatása szerint, vagy önnön képzeleteik után, vagy őseik szokása eránt való tekintetből, más népeknél is nevezetesen a Finneknél - nem lévén templomok, az isteni tisztelet, s áldozat a hegyeken, a fáknál, a kőhalmoknál, a kutaknál, a tavaknál tartatott. Hasonló szertartásoknak kellett lennie a Magyaroknál is, mert a Szabolcsi Szent Gyülekezetekével, s a Frankok Capitulareivel egytartalmú és abból nem az a következtetés, melyet Cordines tett: hogy a szertartások csak ezeknél, hanem mivel jobbára minden törvény felteszi a vétség uralkodását, amely ellen igazíttatik, inkább, hogy szomszédainknál is, földieinknél is divatban voltak." Nem kétséges, hogy a magyarok eredeti vallása, mire a történelmi korba jutottak, vándorlásaik és sokféle érintkezéseik következtében már sűrűn át volt szőve más, fejlettebb vallások jeleivel, különösen a perzsák fogadalmaival, szertartásaival, akiknél a fehérlő ádozata is meg volt, vagy a kazárok szomszédságában megismert mohamedán és zsidó vallással, valamint a görög kereskedők által a keresztény hittel. E behatások azonban nem változtattak az ősi hit lényegén, csak a zsidó hitregéből született kereszténység kényszerfelvétele vetett véget ennek a megható, dicső, ősrégi vallásnak. Őseink a halált úgy tekintették, mint a lélek megszabadulását a porhüvelytől, s gyengéd gondoskodással takarították el, ami az emberben halandó volt. Halottaikat vagy a földbe temették és átadták a föld szellemének, vagy a folyók medrébe eresztették alá, hogy a futó víz szellemei őrködjenek felettük. Vagy pedig elégették, és így átadták őket a mindennél hatalmasabb tűz szellemének. A temetés után az elköltözött lélek üdvösségéért pedig tort tartottak. Ezzel az engesztelő áldozattal járó lakoma megtartása megmaradt napjainkig. Persze nemcsak holta után tért a lélek az szellemi világba, a földi embert is mindennapi életének ezer meg ezer kapcsa fűzte Istenéhez és a szellemekhez, akiknek tiszteletére aggódó gondossággal ügyelt. Azt tudjuk, hogy a magyarok nem önként vették fel a keresztségét, hanem politikai okokból. Amikor Szent István, első magyar király belátta, hogy a kereszténység felvétele nélkül népével együtt nem maradhat meg Európában, Magyarország összes lakosságát, valamint a mi vidékünk lakóit a kereszténység felvételére kényszerítette. Nem ment ez könnyen, amit a Dunántúlon főképpen Koppány vezér lázadása bizonyít, akit csak német lovagok segítségével sikerült a királynak levernie. E lázadás leverésének az volt a következménye, hogy királyi parancsra minden, a régi magyar vallásra emlékeztető dolgot, tűzzel-vassal kiirtottak. A vallás további gyakorlása halálos büntetés mellett el lett tiltva, ezen célok elérése érdekében az összes szent helyeket megsemmisítették. A király katonái elpusztították a magyar vallású oltárokat és a tilalmas erdőben álló oltárt is olyan tökéletesen összetörték, hogy annak még nyoma sem maradt. Ki tudja ma megmondani, hogyan történt Alsóőr megtérése, és hányan estek az új vallásnak áldozatul, de a vallás emlékeit a népből egyszerűen nem lehetett kitörölni. Az alsóőriek a régi istenükhöz hűek maradtak. Továbbra is meggyújtották elrejtve és titokban az erdő mélyén az áldozati tüzeket. Évszázadokig tartott, amíg a magyarság megbékélt az új vallással, az alsóőriek sem voltak kivételek. Hogy mégis milyen ragaszkodással csüngtek régi vallásukon az
bizonyítja legjobban, hogy még a múlt század közepén minden pünkösd hétfőn az egykori szent helyeken, az erdőben táncmulatságokat, majálisokat tartottak. Ezért, alsóőri atyafiak, ha a Tilamosban jártok, gondoljatok arra, hogy őseinknek itt volt az első templomuk. Viselkedjetek áhítattal, és legyetek tudatában annak, hogy egy régi magyar szent és kegyeletes föld van a talpatok alatt, melynek nyomai ugyan eltűntek, de a dűlő neve, hajdani jelentőségét a mai napig megőrizte. A GYEPŰRENDSZER NYOMAI ALSÓÖRBEN Gyepűrendszer" név alatt ismeretes határvédelmi vonal volt a honfoglalás korának vasfüggönye ", melynek egy része Alsóőr határát is érintette. Rendelkezésre állottak erdőségek, folyók, tavak, mocsarak és árkok. Ezeket a természet adta akadályokat kemény munkával, ügyességgel és hozzáértéssel még jobban kifejlesztették és így erős határvédelmi rendszert alkottak. Ennek a határvédelemnek, ahogyan már említettük a fő célja az volt, hogy kidöntött fákból a terep elmocsarasítására szolgáló gátakat, árkokból, kerítésekből és más torlaszokból mesterséges akadályokat készítettek, melyet latinul indagines-nek, magyarul pedig gyepű-" nek neveztek. Ha az ellenség át is jutott az ingoványokon, akkor feltartóztatták a gyepűk, melyek sok esetben áttörhetetlenek voltak. Emléküket Alsóőr területén a mai napig is sok dűlő neve őrizte meg. A gyepükön átvezető kapukat sorompóval zárták le. Ezekről a hadifontosságú, lezárható átjárásokról kapták Alsóőrön az irtási kapu" és a sorompó", Felsőőrön a mezőkapu", Szigeten a kapunál lévő dűlők" a nevüket. Az ellenség megjelenésekor a vidéket riasztani kellett, ami nappal füst, éjjel pedig tűz jelekkel történt. A vidék hadászatilag fontos helyeire, mint például az akadályok közti átjárók biztosítására már közvetlenül a honfoglalás után határőrségeket telepítettek, melyek szemmel tartották az egész környéket és vigyáztak a határra. Az ilyen megfigyelő helyeket Berdának" nevezték, és ilyenek voltak a Berda" és Borda" nevű dűlők is. Valóban nem nehéz a Berda névben a német jelszót Wer da?" vagyis ki van itt?" - felismerni. Kétségkívül itt a Berdán is volt, amit azonban nem tudunk bebizonyítani egy megfigyelőhely, valószínűleg itt is állott egy megfigyelőtorony, melyről az őrök az egész környéket, a Pinka völgyével együtt megfigyelés alatt tartották. Az ilyesféle, négy gerendára épült és szószék alakú tornyot a magyarok górénak" nevezték, a szerbek éshorvátok Cetvorkának" hívják. Miután az ilyen tornyok árnyékában kocsmákat építettek, a szlávok elnevezték ezeket a söntéseket Cerdáknak". Ebből a szláv szóból lett később a jó magyar fogalom, a csárda". Mivel nyugatról a Pinka völgyébe vezető út lezárására kellett a legnagyobb gondot fordítani, így ennek a folyónak a vizét is gáttal fogták fel, innét származik a felsőmalom közelében lévő Gát" elnevezésű dűlő. Amikor pár évvel ezelőtt a Pinka új medrét kotrógépekkel kikotorták, egymás mellé rakott fűrészfákat találtak, melyek gyökere Vörösvár, koronája Felsőőr felé mutatott. Ezek a torlaszok is a gyepűrendszer részét képezték. Alsóőrtől egy dobásnyira van Németciklény nevű község, melynek az akkori neve Vasverőszék volt. Ezt az elnevezést ez a község azért kapta, mert itt vasat olvasztottak, melyből a határőrök részére szerszámokat, főleg fegyvereket készítettek. Ezért a Pinka völgyének elmocsarasítása és megőrzése az őrökre nézve életfontosságú volt. Olyannyira őrizték, hogy itt az ellenség soha nem tudott betörni. Az alsóőriek első
települései az Almásberek, Szállás és a Tilamos nevű dűlők voltak. Később költöztek, különösen állataik miatt, ide a Pinka völgyébe, jelenlegi helyükre. A tatárokkal szemben sajnos a gyepűrendszer elégtelennek bizonyult. Az őrök, akik életben maradtak, a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A gyepű szerepét később a kőből épült várak vették át. Ilyenek voltak Németújvár, Szalona, Borostyánkő, Léka, Lanzsér és Fraknó is. Midőn Róbert Károly király a szétszóródott őröket újból visszatelepítette, földműveléshez fogtak. E művelés alá fogott területek neve a talaj tagoltságával, minőségével és tulajdonságával függött össze. így például Forduló, Fenék, Hidegoldal, Kútfej, Kis és Nagy Hosszú Szarkakút, Tőispart. ALSÓŐR ŐSLAKOSSÁGA Szűkebb hazánk ősrégi kulturális múlttal rendelkezik. Mivel ez a vidék az úgynevezett Borostyánkő úttól nem messze terül el, mely a Keleti tengert az Adriával kötötte össze, így sok mindenféle nép fordult meg errefelé és keresett állandó települési lehetőséget. Kutatások szerint e tájat legelébb az illírek lakták, majd Krisztus születése előtt 400 körül a kelták csatlakoztak hozzájuk. Történelmileg bizonyíthatóan Alsóőr és környéke 10-től egészen 437-ig a római birodalomhoz tartozott és a Pannónia nevű tartomány részét képezte. Hogy ez a község már akkor lakott terület volt, azt a határában levő erdőkben fellelt számos római sír bizonyítja. Az idő tájt e terület többször szenvedett a különféle germán törzsek, kvádok, a markomannok és a vandálok átvonulásától és betöréseitől. A 4. században Ázsiából, erős népszaporodás következtében nagy népvándorlás indult meg, egyik nép a másikat szorította tovább. Legrégibb őseink, a hunok is elhagyták régi hazájukat Ázsiát, Balambér vezérlete alatt és a Duna-Tisza köze központtal megalapították a hatalmas hun birodalmat. A hunok legnevezetesebb királya Attila volt, kit a népek Isten ostorának neveztek, valószínűleg a legyőzött ellenséggel szembeni szigorú bánásmód miatt. Attila majdnem egész Európát meghódította. Akik,jó szívéhez" fordultak, azokat nem bántotta, így kegyelmezett meg Nagy Leó pápa kérésére Róma városának. A hatalom nem tette őt elbizakodottá, igen egyszerűen élt, fatálból evett és fakupából ivott. Szerette az őszinteséget, gyűlölte a hízelgőket. Halála után fiai visszálykodása miatt felbomlott a hun birodalom. Több mint 100 évig laktak itt a hunok, maradékaik Erdélyben telepedtek le, egyesek tőlük származtatják a székelyeket. Mikor a germánok Attila halála után (453) a hunok hatalmát megtörték és birodalmukat elpusztították, ezen a vidéken a gótok és utánuk a herulok játszották a főszerepet, míg a langobárdok legyőzték és 526-ban kiszorították őket. Fél évszázad eltelte után a langobárdok is felszedték sátorfájukat és királyuk Alboin Felső- Olaszországba vezette őket, ahol megalapították a langobárd birodalmat. A hunokkal rokon avarok is Ázsiából jöttek és birodalmukat szintén a Duna-Tisza köze központtal alapították meg. Belső viszályaik következtében azonban nem tudták tartósan kiépíteni hatalmukat. Előbb a bolgárok, majd Nagy Károly, a frankok királya, hosszú küzdelemben legyőzte őket és véget vetett birodalmuknak. Így tehát Alsóőr vidékén a magyarok bejövetele előtt mintegy 300 évvel már a magyarokkal rokon népek laktak, akiket mint ismeretes, avar néven ismer a történelem. Megkeresztelkedésük után 805-ben Nagy Károly a mai Petronell és Szombathely között
fekvő területet jelölte ki számukra ahol kagánjuk vezetése alatt saját törvényeik szerint élhettek. A jelek szerint megélték a magyarok bejövetelét. Kutatók adatokat találtak arra vonatkozóan is, hogy ők voltak azok, akik a honfoglalás előtt üzenetet küldtek az akkor Kiev környékén táborozó magyaroknak, hogy jöjjenek be Magyarországra. Úgy néz ki tehát, hogy ők hívták Árpád fejedelem magyarjait a Kárpát medencébe. A határhelyzet folytán Alsóőr lakói határőrzők voltak. Első név szerinti összeírásuk 1482-ből való: Budach, Eördögh, Gaspar, Gerger, Hagon, Kun, László, Mólom, Pathy. Mária Terézia 1746/47 évekből származó adománylevele, a következő 17 nemzetséget sorolja fel: Balikó, Benkő, Eördög, Farkas, Gángoly, Gyáki, Györög, Heritz, Kelemen, Léb, Muer, Pál, Palánk, Seper, Szabó, Török és Tóth. Hazátius János, Vasvármegye főszolgabírója is igazolja egyik 1784. évi oklevelében, hogy 1733-ban ezen családok képezték Alsóőr nemesi községét. Kazó István, vasvári prépost és főesperes az 1697. évi egyházvizsgálati jegyzőkönyvében megállapította, hogy Alsóőr lakosságának száma gyermekekkel együtt összesen 371 lelket számlált. A későbbi összeírások, majd népszámlálások adatai szerint Alsóőrnek 1759-ben már 715, 1787-ben 821 lakosa volt, számuk 1890-ig 1603-ra emelkedett. A lélekszám azóta egyre kevesebb lett, jelenleg 820. AZ ALSÓŐRI SEPER CSALÁDRÓL A Seper név községünkben kétségtelenül a leggyakrabban előforduló családnevek közé tartozik. Alsóőr lakosságának jó negyed része ezt a nevet viseli, de Felsőőrőtt is sok a Seper. A felsőőri járás több falujában is élnek szórványosan Seperek, de nemcsak itt, hanem még Jugoszláviában, Szibériában és nagy számban Amerikában is. Nem tudjuk, hogy a Seperek ősei magyarok, avarok, vagy hun eredetű székelyek voltak, erre vonatkozólag semmiféle bizonyíték nincs. Biztos azonban, hogy mind a három rokonnép volt. Vannak adataink arra vonatkozólag, hogy 875-ben Nyugat- Magyarországon még éltek avar töredékek, akik később határőrszolgálatot teljesítettek. Arról is van tudomásunk, hogy mindjárt a honfoglalás után erdélyi székelyeket telepítettek Nyugat-Magyarországra határvédelmi szolgálatra és bizonyos az is, hogy magyar törzseket is rendeltek a honfoglalást követően a nyugati határ őrzésére. Hogy a Seperek akkori őse melyik népből származott, nem tudjuk. Bizony ságos csupán az, hogy a Seperek királyi határőrök voltak, ezt a Szombathelyi Vasvármegye Levéltárában elfekvő okiratok igazolják. A levéltár igazolása szerint az 1733-ban megtartott nemességvizsgálati jegyzőkönyv szerint Seper Mátyás igazolta nemességét a többi alsó- és felsőőri nemesekkel együtt. A nemesség igazolása II. Mátyás király 1661. február 16-án kelt megerősítő oklevele alapján történt. Ez pedig tartalmazza II. Rudolf király Nova donatio"-ját és Károly Róbert király 1327-ben kelt oklevelét, melyek mind az alsó- és feísőőrieknek még az Árpád-házi királyoktól származó kiváltságait erősítik meg. A királyi oklevél a felsorolt alsóőri családokat közöttük a Sepereket is de Also- Eör" tehát alsóőri nemesi előnévvel említi. A Szombathelyi Levéltár okmányai bizonyítják, hogy 1327-ben Károly Róbert király a Németújvár és Borostyánkő vára között lakó királyi őröket (speculatores nostri) a régi IV. Béla, V. István és IV. László királyok idejében elveszett kiváltságaikban nemcsak megerősítette, hanem kifejezetten az ország nemesei közé sorozta, részükre külön őrnagy"-ságot szervezett. Ezeknek az őröknek az utódai -
65, név szerint felsorolt család 1582. február 28-án II. Rudolf királytól Alsó- és Felsőőre adományt nyertek. Ebben az adománylevélben a Seperek is akkori írásban Seyperként szerepelnek. Az Anjouk uralkodása alatt a családtörténetre vonatkozó két nevezetes mozzanat észlelhető. Az idő tájt váltak ki az egyes ágak az ősi nemzetségből és családnevet vett fel. Ugyancsak Károly Róbert, Nagy Lajos, de főleg, Luxemburgi Zsigmond király által adományozott családi címereket attól az időtől használták. A Seper család ősei is kaptak címert, de nem tudjuk mikor és kitől. A címer ellipszis alakú, benne kiterjesztett szárnyú, jobbra néző sas, jobb karmában kardot, a balban zászlót tart. A sas feje felett mellvértes rácsos sisak, ötágú koronával és nyaklánccal. A címert stilizált levelek veszik körül. Az őrök feladata a gyepűnek, vagy gyöpűnek nevezett magyar határvédelmi vonal őrzése volt. Mivel pedig abban az időben az emberek a családnevüket foglalkozásuk után kapták (Asztalos, Lakatos, Kovács, Bíró stb.), nem jelent az ősrégi Sewypr (Seöpör) magyar név mást, mint Gyepőrt, vagyis a gyepű (határvonal) védelmi vonalának az őrét. Idők folyamán hangtolódás következtében a Gy-ből S lett, a régi alakból megmaradtak az E és P betűk és így lett a Gyepőrből Sepőr és végre az Y és az EW betűk ö-re változásával Seper. Ilyen változást lehet látni Csepel sziget nevével is, mely Árpád fejedelem lovászától, Sepeltől kapta a nevét. Schneider Miklós, volt szombathelyi föle véltáros úgy vélte, hogy a Seper név török eredetű. A család Horvátországban élő ága pedig azt mondja, hogy a Seperek Boszniából származnak, ahonnan a 15. században vándoroltak ki az Őrségbe. Azt is állítják, hogy a család egy része megmaradt Boszniában, áttért ott a mohamedán vallásra, állítólag ma is laknak ott Seperek. Schneider felfogása azért téves, mert a Seper név ősrégi magyar szóból származik a Gyepőrből. A horvát vonal álláspontja is téves, mert a Seperek már a 12. században Alsóőrön laktak és semmi nyoma nincs annak, hogy Boszniából vándorolt volna valaki Magyarországra abban az időben. Bizonyítékot ugyan nem jelölt meg a horvát ág arra vonatkozóan, hogy Seperek laknának ma is Boszniában. Elképzelhető, de csak egyetlen módon: mikor a törökök 1526-ot követően birtokba vették Magyarország legnagyobb részét, beütéseik nem kímélték meg az Őrséget sem. Lehet, hogy ilyen beütések alkalmával néhány Sepert elhurcoltak az Őrségből és Boszniában telepítették le őket. Tehát nem Boszniából jöttek a Seperek az Őrségbe, hanem innen hurcolták őket oda. A Seper család mind alkatában, mind beszédmódjában tökéletesen magyar. A 15. században történt állítólagos kitelepülés nem tudja bosnyákká vagy horváttá tenni a Seper családot, míg a szűkebb hazánkban élő horvátokat a török uralom allatt a 16. században telepítették Horvátországból Burgenlandba. Tény, hogy a horvátországiak is alsóőri nemeseknek vallják magukat. Bizonyíthatóan a 19. században vándorolt ki Alsóőrből Seper Kajetán Eszékre, ott sörgyárat alapított, oda vitt magával több rokont és ezek a kivándorolt magyar nemességgel rendelkező Seperek alkotják az ottani család ágát. A kivándorolt rokonok között található Seper Alajos is akinek fiából, doktor Seper Franjoból, lett később Zágráb bíboros érseke. Később a Vatikánban kúriai kardinális tisztségét nyerte el. Szívgyengeségben halt meg Rómában 1981-ben és a zágrábi székesegyházban temették el. Annak ellenére, hogy kitűnően beszélt magyarul, a szerzővel mindig németül beszélt. Ellenben doktor Seper Mirko nevű öccse, a zágrábi
egyetem volt tanára, és Seper Janka nevű nővére, akik szintén nagyszerűen tudtak magyarul, a szerzővel is szívesen beszéltek magyarul, nem tagadták meg sem magyar nyelvüket, sem magyar származásukat. A bíborosnak volt egy Seper József nevű nagybátyja is, aki sok éven át Eszék város plébánosa volt. A Tito-rendszerben 1945-ben letartóztatták és két évi fegyházbüntetésre ítélték. Szabadulása után, testileg és lelkileg megtörve, hamarosan meghalt. A sörgyárat, a majort, a 700 hold birtokot, házakat és a város legnagyobb szállodáját Kajetán unokái, Kálmán és Kornél örökölték. Tito őket is megfosztotta javaiktól. A két örökös már meghalt. A Sepersörösdinasztiából csak Kornél egyetlen fia van még életben. Seper Kajetán t Eszéken temették el. A családi sírbolton többek között a következő német nyelvű felirat olvasható: Familie Seper, alatta Cajetan von Seper de Also- Eör,geboren am 2. September 1836 - gestor-ben am 5. September 1914". A horvátországi ág újabban is érvel a család horvát származását igyekezvén bizonyítani, hogy a seper" szónak a horvát nyelvben valami értelme van és pedig egy bizonyos agyagfalat jelent. A 12. században, amikor a Seperek már az Örségben éltek, nem agyagfalat építettek az ellenség ellen, hanem gyepüket. Az, hogy a seper" szó a horvátban is előfordul, puszta véletlen lehet. Meg lehet érteni, hogy a Horvátországban élő, elhorvátosodott család igyekszik odavalósinak feltüntetni magát, ez azonban nem változtat azon az okiratokkal és nyelvtani bizonyítékokkal félreérthetetlenül alátámasztott tényen, hogy az ősrégi Seper család, bárhová is kerültek egyes tagjai, magyar eredetű. A mai Alsóőrön lakó Seperek java része földműveléssel foglalkozik, de vannak közöttük iparosok, kereskedők, tisztviselők és akadémikusok is. Vallási tekintetben római katolikusok. A szerző meri remélni, hogy a mai Seperek is híven őrzik családi hagyományaikat és mindenkor megbecsült tagjai lesznek társadalmunknak. A Seper családdal kapcsolatos tényeket megerősíti Vasvármegye Levéltára a szerzőhöz intézett levelében. Szövege a következő: Vas vármegye levéltára. 609/1942. szám. SEPER KÁROLY úrnak Alsóőr. A Seper-család nemesi származásával kapcsolatban értesitem a következőkről. Vasvármegye 1733. évi nemesség vizsgálati jegyzőkönyvének bejegyzése szerint az Alsóőr helységben lakó Seper Mátyás igazolta nemességét, a többi alsóőri és felsőőri nemesekkel együtt. A nemesség igazolás II. Mátyás király megerősítő oklevelével történt. II. Mátyás király megerősítő oklevele pedig tartalmazza II. Rudolf király nova donatiojat és Lajos /helyesen Róbert Károly/ király 1327. évből származó oklevelét, amelyek mind a
felsőőriek és alsóőriek kiváltságait erősítik meg, amelyekben már István, Béla és László királyok részesítették elődeiket. A királyi oklevélben felsorolt alsóőri családok, közöttük a Seper-család is, mindnyájan de Alsó Eőr", tehát,,alsóeőri" nemesi előnévvel vannak említve, minek folytán nemcsak nemesi rangjának, hanem az Alsóeőri" nemesi előnév használatához való jogának elismertetésére is igénye van. Szombathely, 1942. április 1. főlevéltárnok aláírás HOGYAN TÖRTÉNT AZ ADÁSVÉTEL 1803-BAN? Azt ne higyjék, kedves olvasóim, hogy több, mint másfél évszázaddal ezelőtt is úgy adtak-vettek ingatlant elődeink, mint ma. Ingatlant nem vásárolhatott vidéken mindenki, csak nemes emberek. Nem voltak a földeknek maguknak sem biztos határai, mert nem volt telekkönyv és nem voltak határok, legfeljebb falunként létezett összeírás arról, hogy kik a birtokosok. A birtok határait ezért a szomszédok neveivel jelölték, nagyságát legtöbbször csak megbecsülték, ami igen sok birtokháboritásra és birtokfoglalásra vezetett. Ha valaki, főként szegénysége miatt, földjét eladta, legtöbbször a községi elöljáróságnál jelentette be, ahol azt feljegyezték. A rendszerint írni-olvasni nem tudó föld népe ilyen adásvételről írást nem is készíttetett. Ha valaki mégis meg akarta adni a módját az adásvételnek, és erről írást is kívánt, akkor a püspöki székhelyen levő káptalanhoz fordult, amelynek urai aztán írásba foglalták a cselekményt, és erről pecséttel, valamint aláírással is ellátott okmányt adtak ki. Ezzel az okmánnyal tudta azután bizonyítani a vevő a megvett földhöz való jussát. Ha az írás elveszett, a káptalantól lehetett újabb írást kapni. Ezekben az okiratokban is csak a dűlőket, szomszédokat, esetleg vizeket, dombokat jelölték, mint határt és meg volt említve a vételár is. A legtöbb okiratban írva van, hogy a szerződők nem tudnak írniolvasni, és ezért a káptalannál levő eredeti okiratokat csak kézjeggyel látták el. A legtöbb községben feljegyezték az adásvétel tényét, sok helyen azonban még ez sem történt meg. így egy birtok tulajdonjoga és határai igen sok esetben bizonytalanok voltak. Amit most ismertettem, az érvényes általában a falvakra. A nagy nemesi birtokok és városi ingatlanok átruházása formaságokhoz volt kötve, és ugyanez a káptalan közbejövetelével ünnepélyes keretek közt történt. Az alábbiakban ismertetek egy ilyen régi eredetű adásvételi szerződést. Az okirat hivatalos része latinul, a felek akaratnyilvánitása pedig magyarul van írva. Mi, az alulírott szombathelyi székesegyház vasvári káptalanja, adjuk egyhangúlag azoknak tudtára, akiket illet, hogy a folyó évben a folyó hó 15-én megjelentek a két nemes Marinka és Katalin Seper, akiknek magyar nyelven, alapos megfontolás után, szabadon és kényszer nélkül következőket hoztuk tudomásukra, ami egyébként egyszerű papirosra már magyarul le is volt írva. Alább is megírattak nemes Seper Kata és Marinka, néhai Seper Jánosnak leányai, magunkra vállalván minden Atyánk fiaink és Successorink terheket, adjuk tudtára azoknak, akiknek illik, hogy bizonyos szükséginktől indíttatván kényteleníttettünk Alsó Eőri T. L. Vass Vármegyei helység határában, nevezetessen a Körtefánál a Czikesbe, feliül a felső kútfejhez járandó út, allul Léb-Successori hasonló szomszédságában lévő fél
hold szántó földünkért, s minket édes Atyánk után illetőt mindennemű haszonvételeivel együtt Nemes Gángol Andrásnak s hitvessének, Benkő Judithnak s mind két ágú maradékainkak 20 forintért, melly Summát feli is vettünk, örökben és megmásíthatatlanul ell és által adni. A Törvényes Evietiot magunkra vévén, mellyrül is adjuk ezen Nevünk után tett Kezünk keresztvonásunkkal megerősített Levelünket. Torony, 15. Április 1803. Seper Marinka, Seper Kata. Ezt az örök időre szóló adáslevelet esküvel erősítették meg előttünk. Kijelentették, hogy ennek minden pontját, minden részében és részletében valóban be fogják minden időkben tartani, és ez visszavonás nélkül érvényes marad. Továbbá kijelentették, hogy ez az ő akaratjuk és ezt eladási szerződésnek nyilvánították előttünk. Mindezt írástudásunkkal és hivatalunk tekintetével erősítjük meg. Kelt április 16-án az Úr 1803-ik esztendejében. Főtisztelendő és tiszteletre méltó Dugovits János apát úr és a székesegyház nagyprépostja. Nagy József szerengádi Szent Katalin apátja és a káptalani lektor, s. k. Kiss Eböei Eölbei Nepomuk, szintén Isten kegyelméből németújvári apát és kántor s. k. Godány János sárvári őrkanonok, Eörség Szabó Imre a pápoczi és zalaegerszegi Boldogságos Szűz Mária Rend priorja s. k. Mártin Pál alsó lendvai főesperes és a mi egyházunk kanonokja. A Mindenható akaratával egyezően. Olvasva lett a káptalanban általam, Godány János őrkanonok. Szombathelyi Törvényszék 6164/82. 1882 ÍTÉLET BIRTOKŰGYBEN Ő felsége a király nevében. A Szombathelyi Kir. Törvényszék Gyáki Károly és érdektársai alsóőri nemes birtokosoknak, az Alsóeőr határában a nádasdi dűlőben két helyen fekvő összesen 35 hold 1519oöl-re terjedő és kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illető két birtok egyenkénti felosztása eránti ügyben a lehetőség komondása és a jogosultak között az aránykulcs megállapítása kérdésében az érdekeltek meghallgatása, s az egyezség megkísérlése feletti jegyzőkönyv bemutatása folytán az alulírott napon és helyen tartott nyilvános ülésben következőleg ítélt: Az alsóeőri határban az úgynevezett nádasdi dűlőben" 7012 és 7016 hr. számok alatt fekvő 35 hold 1519 aöl-re terjedő nemesi rétbirtok az alsóeőri közös birtoktól különálló testnek mondatván ki, azoktól különválasztatik, s ezen kizárólag nemesi részbirtok egyenkénti felosztásának lehetősége bíróilag kimondtatik és erre nézve a C" alatti jegyzékben megnevezést és még netán igénylő között felosztási arány kulcsul azon divatozott gyakorlati mód vétetik fel, mely nemesi közbirtokosok közmegegyezésével felosztott teherviselésben van részvételi szabályul megállapítva. A közös birtokok felosztása körül munkálódó mérnök utasítatik,hogy a különálló nádasdi rét birtokot az ítéletben kimondott arány szerint ossza fel és az illetők részére
hasítsa ki, az erről külön felveendő mérnöki munkálatokat térkép és kiosztási birtokkönyvet annakidején hitelesítés végett bemutassa, egyúttal neki meghagyatik, hogy a határfelmérést 30 nap alatt annál bizonyosabban teljesítse, mert ellenkező esetben arra pénzbírsággal szólítatni. Indokok. Mert a kérvényhez A alatt mellékelt község előljárósági bizonyítványból, és a munkálkodó mérnök nyilatkozatából kitetszik, hogy az úgynevezett nádasdi dűlőben 7016 és 7012 hr. számok alatt fekvő tüzetesen számított, 3 részben osztva 57 519 aölet, vagyis 35 hold 1519 aölet tevő nemesi rét birtok az alsóeőri községi közös birtokok közé tévedésből felvétetvén az 1878 évi sept. 16-án keltezett jegyzőkönyvben az arányosság tárgyául szolgáló közös birtokok között 2-ik szám alatt kaszáló rét 69 hold 1279 a ölre számított területben foglaltatik s mert a B alatti bemellékelt ítéletből úgy a hivatalból becsatoló régi peres iratokból nyilván kitetszik, hogy a 35.hold 1519 aölből álló nádasdi rétbirtok tulajdonjoggal kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illeti, kik előtt a C. alatti kimutatás egész terjedelmében felolvastatván azt egyhangúlag elfogadták, s nyíltan kijelentették, hogy a kérdésben forgó nádasdi rétbirtokot annak alapján az abban megnevezett, s még netán igazolandó nemesi birtokosok közé, az ott kitett arányban kívánják felosztani, mely nyilatkozat folytán C. alatti kimutatás bíróilag meghitelesített. S végre mert a folyó 1882. évi sept. 4-én felvett s 6164 számmal jelölő jegyzőkönyvi nyilatkozatok szerint az alsóeőri községi nemes birtokosok mindannyian önként megegyeztek abban, hogy az úgynevezett nádasdi rétbirtok mely 35 hold 1519 oölre terjed, a jogosuló nemesi birtokosok között 1836 12. tczikk 5 -ra hivatkozva azon arányban, amit ember emlékezetet meghaladó időtől fogva a nemesi birtokosok a teherviselésben részesülésük alapján ama rétbirtokot használták, illetve annak évi jövödelmét húzták, s minthogy a rétbirtok tényleges felosztására nézve az arányosság kulcsául ez esetben egyedül csak a régi gyakorlat állapítható meg. Mindezeknél fogva az úgynevezett nádasdi nemesi rétbirtok 35 hold 1519 a ölre terjedőleg az 1882/880 sz. alatti keresetben az arányosság tárgyául felvett közös községi birtokoktól különválasztandó és kimondandó volt, hogy ama nemesi rét az arányossági perben a kereset tárgyát nem képezhetvén csak tévedésből lett a tárgyaláskor felvéve, s melyre nézve a felosztás lehetősége kimondandó, és ez értelemben foglaló ez-szerint az arányosság kulcsául az eddigi gyakorlat a C. alatti alapján megállapítandó és a szerződött mérnök ezek alapján a nyombani felosztás és kihasítás teljesítésére utasítandó volt. Kelt Szombathelyen a kir. törvényszék 1882. évi október hó 3-án tartott üléséből. P.H. Királyi törvényszék Szombathelyen Olvashatatlan aláírás elnök Andalich Gyula jegyző LAJTABÁNSÁG Tudvalevőleg az első világháború a Központi Hatalmak vereségével és az Antant Hatalmak győzelmével végződött. A központi hatalmakhoz Németország, Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária, valamint Törökország tartoztak.
Az antant államait Amerika, Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország képezték. Oroszországban 1917-ben kitört a forradalom, ezért ez az állam a háború utáni határvonal-kiigazításokban nem vett részt. A párizsi békeszerződésekben elhatározták a monarchia felosztását és Magyarország feldarabolását. Csehország és Jugoszlávia, hogy könnyebben tudjanak egymással közvetlenül érintkezni, a mai Burgenland területén egy korridor létesítését követelték. Ez a terv azonban nem tetszett sem a franciáknak, sem az olaszoknak, azért az osztrák kancellárnak, mind az osztrák küldöttség vezetőjének, Dr. Kari Rennernek, azt tanácsolták, hogy követelje ezt a területet Ausztriának. Dr. Renner teljesítette a tanácsot és így került az antant áldásával Nyugat-Magyarország egy része és szűkebb hazánk is, Alsóőrrel együtt osztrák fennhatóság alá. Az elcsatolás ellen az ifjú magyarok, akik,felkelőknek és felkelő magyaroknak" nevezték magukat, Tóth-Prónai és blatniczai Prónay Pál huszárezredes és Héjjas Iván főhadnagy vezetése alatt kézzel-lábbal tiltakoztak a korridor terv megvalósítása ellen. A vezetésük alá tartozó fegyveres osztagok leszerelt katonákból, diákokból, tisztviselőkből, munkásokból és parasztokból álltak. Az akkori idők eseményeiről Missuray-Krug Lajos A nyugat-magyarországi felkelés" c. könyvében a következőket írja: Felsőőrőtt megismétlődött a történelem. Árpád határőreinek utódai egyesülve a közöttük élő német és horvát lakossággal, az első alkalmas pillanatban összefogtak, szent esküvéssel fogadtak egymásnak és szülőföldjüknek örök hűséget majd 1921. évi október hó 4-én kikiáltották Lajtabánság függetlenségét, önállóságát és semlegességét. A tábori mise után Kecskemét városának fehér selyem zászlaját szentelték fel. A zászlóanyai tisztet Prónay Pálné gróf Pálffy Aimé töltötte be s lelkes szavak kíséretében adta át a zászlót az I. ső hadsereg parancsnokának. A zászlószentelés után az alkotmányozó ülést Bárdoss Béla nyitotta meg mint elnök, a jegyzői tisztet dr. Lévay Ferenc látta el. A történelmi jelentőségű alkotmányozó gyűlésen felvett jegyzőkönyv szó szerinti szövege: Jegyzőkönyv Kelt Felsőőrőtt, 1921. évi október hó 4. napján tartott alkotmányozó gyűlésről. Elnök a gyűlést a következő beszéddel nyitotta meg: Tisztelt alkotmányozó gyűlés! A trianoni békeokmány 27. cikke L. pontjának értelmében kiürítendő területeket a Magyar kormány 1921. évi október hó 3-án délután 6 órakor hivatalosan átadta. Ausztria azonban ezen területeket nem vette át. Ezzel az önrendelkezési jog reánk visszaszállott, amiért is döntenünk kell jövő sorsunk felől. Fölkérem a Nyugat-Magyarország területét eddig védő fölkelő seregek fővezérét, hogy előterjesztését megtenni szíveskedjék. Prónay Pál fővezér erre a következőket terjeszti elő: Tisztelt alkotmányozó gyűlés! Ebben a pillanatban az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország minden községe úgy Mosón, mint Sopron és Vas vármegyében összegyűlve várja sorsának jobbrafordulását. Magyarországtól elszakította ezt az ezer éve békességben vele tartó magyar, német és horvát anyanyelvű népet a rövidlátó trianoni béke. Egyetlen község sem kívánja, hogy