ÚT
CSUKA ZOLTÁN TAVASZI CSENGŐKÖN, 1922 (Csodálatosan lezuhantak a fényeskedő [csillagok, és minden fényt elfújt valami rettenetes zivatar) Testvér megfogom kezedet. EGYÜTT az elárvult partok között, a leroskadó hidak pillérein, a fájdalomban vonagló hegyek tövén, zarándokoljunk, EGYÜTT ÉS ÉNEKELJÜNK Jaj, testvér kibuggyan a hangod TAVASZI és most csengők röpítik a kacagásunk: ÉLETI és ládd: a fák felnyújtják friss tenyereiket, a folyók gyulladnak, örömmel hasadnak a bozót zsengéi Erdők egymásba borulnak Hegyek válla összenő Utak összecsókolóznak Ormok felütik a fejüket és magasságokat zsoltároznak,
EMBEREK! Tegyetek most kezet a kézbe Processziósan vándoroljuk meg a szomjúhozó [országutakat A nap pirosan koccintott a mámoros földdel Aranyló sebben lázadozik a hajnal És mi most friss énekre gyújtjuk a torkunk: Dicséret neked ÉLET! ÉLET! TÉL Mezők feketén ravataloskodnak, megfojtott kormos fáklyák a jegenyék, börtönükben imát mornolmak a folyók. TÉL! TÉL! Éjszaka. Kövérre hízott zivatarok settenkednek az égen, de a felhők közül nyitott szemekkel [kibámészkodnak a csillagok. És a lenn domináló feketéből is: fölkuncognak a fehér házak és a sápadt, karcsú tornyok fölintenek. Csöndesség! CSÖNDESSÉG!! CSÖNDESSÉG! Csak a kakaskukorékolások, csak a tömbös hegyek,
csak a rétek, csak az erdők, csak az állatok, csak az EMBEREK: ZOKOGNAK! mert bennük égő sebeket ordít föl a Tavasz!! Lány! Lány! HÍVLAK! Megláttad-e már a vérző reggeleket, a pirosan zápozoró napot, a pitymallatkor fölfeszülő napsugarakat az ég [harangján? Amikor a mezők szilajon kidobbantják széles [mellüket, hegyek fölpúposodnak, tornyok nevetve a magasba nőnek, patakok aranykarikákat görgetnek, meghallottad-e, amikor a folyók fényoszlopokat énekelnek, vizezések ívelő erejüket zuhogtatják, erdők örömöt litániáznak s házak vígsággal átkiáltanak? ÉS EMBER ÁLLAT megtalálja a párját a megtermékenyítő reggelben. Szarvasok az erdőségeket a hangjukra emelték! Szerelem. SZERELEM!
és karjaim ölelésbe lombosodtak, szemeim fölhasítják a messzeségek kulisszáit HÍVLAK!1 Hogy vágtató vérünkből kicsattanjon az új [életi LÁNYI SZERELEM! SZERELEM! SZERELEM! KIÁLTÁS EMBERTESTVÉREIM I Irányok teste végleg összebogozódott. Célok pohos ködökbe merültek. Ki tömé most a sziklákat engedelmes kockákba? Ki nyújtaná egyenesbe a fájdalomban meggörbedt [utakat, s a nyekkent igéket ki kovácsolná zengőre? Ki kötne hidakat a vágyban összekiáltó partok közé s ki pántolná meg a Föld derekát fényeskedő sínekkel? Ki emelné szemére a végtelen erdőket s kiben döbbennének föl a nehéz testű hegyek és a források dicséretit is ki csorgatná a szájából???
IMMÁRON: DE!!!! összecsendültek a messzi harangok, kőművesek tiszta szemében megfészkelték magukat a holnapok. A keshedt útszéleken csak papok és lelki szegények tarisznyáznak életet [maguknak és bélpoklos-agyú kóklerek igézik mellverő [meakulpára a tömegeket zilált sorokat csapnak rendbe, mellüket a szélesen kacagó nap elé tárják, tiszta homlokukat, a végtelen mennyboltra [feltükrözik és a felharsant szemű pitymallatot himnuszozzák AKIK HISZNEK ÉS ÉNEKELNEK: EMBEREK PITYMALLIK ÉPÍTENI ÉPÍTENI ÉPÍTENI KELL! ÚJ KÖLTŐKNEK Bennünket, egytestvér, százszorosan egybekovácsolt az idők zivatarja, mi dolgozunk, mint a bányász vájja a földet,
mint a favágó a maga rönkjeit fejszézi: mi az új igéket faragjuk Mi kiáltunk a kiáltók fáradhatatlanságával és hirdetjük az új igék prédikátorainak buzgalmával az embert, akinek el kell jönnie a tömegekben. Mi a leghisztériásabb és legembertelenebb időkben nekivágtunk a sorvasztó új utaknak, mi a ma dőlő templomtornyait daloljuk és az új épületek emelkedő tömbjeit énekeljük, bennünk a félrevert harangok jajveszékelése őrjöng, mi lángoló daccal, új fákljákat cipelünk a fejünkben a holnap elé, minket az idők teljességének a kényszere hajított [ki magából, bennünk a márciusi erdők nyugtalansága tombol, tavaszi földek ereje pattan, új, százszor is új dalok születnek véres vajúdásban, mi nem nyavalygunk meghalt őseink sírhantjainál, és tenyerünk egyszerű síkján mutatjuk föl a hitünk. Most, a széthullás és nagy leroskadások napjaiban, nézzünk újra egymás szemébe, egytestvérek: kiben ég, kiben aludtak el már a szikrák, a mindennap apróka kenyérgondjain túl ha szét is szórtuk hitünk fölösét az utak veszejtőin és ha úgy látszik is, hogy mindent elszippant előlünk [a kimarjult idő; ne féljetek, mi benn élünk a városok mély gyökereiben, mi vagyunk a tavaszi erdők zsendülésében, vízesések harsogásában, erdők orgonájában, az égető napfény lángkohóiban és mi vagyunk ahol növekvőben a nappal, a fény,
az erő, és mi kiáltjuk a többieknek újból, százszor is, [boldogan: Emberek! Evőé élet, élet!... A VÁROSOK ÖLÉBE LETELEPEDETT AZ ESTI CSEND naponta eljátsszák rajtunk a régi skálákat a genfi konferencián virágos beszédekben vonaglik a jövendő tíz esztendő eredményei tömegsírokban erjednek és felkapaszkodnak a növények és állatok sarjadó életébe konszolidációt és leszerelést cikkeznek az újságok átrepülünk a felhők felett hegyláncok hátán futunk mindenütt elér a gyümölcstelen tanácskozások és népáradások morajlása jó lenne ha megtanulnánk egyszer a kézfogás egyszerű jóságát is
A FÉNYESSÉG SZELÍDEN ÁTHAJOLT A TELEFONDRÓTOK FÖLÖTT lenézett ránk átkúszott a házakon ferdén lemosolygott az emberek azt mondják reggel a forradalmárok és a kispolgárok most előszedik tejescsészéiket kenyeret esznek a fehér italhoz és hivatalba vagy üzletbe mennek vékony fonalain leereszkedik az eső aki jobb a másiknál nézzen merészen minden dolgok szemébe és higgye el hogy ő a világcentrum magva ÉNEKELJÉTEK A MŰHELYEK SÓS VEREJTÉKÉT a kovács tüzében elemésztődő könnycseppeket a lendítőkerék alól szétfröccsenő vért a ma véres és verejtékes malterját kövérre hízott napilapok kiadói az öregség pápaszeme mögött vakoskodó [szerkesztő húzzák meg maguk körül a tehetetlenség [sáncait a romantika rímes harangjait
kongassák csak az avult poéták mi jövünk a föld végtelen ereje a munka hatalma és jövendők gyárszirénái egyetlen és mindenek felett álló harmóniába szaladnak ha megszólalunk LEGYETEK SZERÉNYEK felhők zengő vonatjai száguldanak röntgenkészülékek mellett új hősök [növekszenek a villamosvasutak motorjában búgnak az érlődő legendák bízzatok magatokban a kétszáz kilométerrel száguldó gépeitekben mező teste törik új rögbe a szán tógépek alatt derekunkat átölelik a rétek virágai csavarjátok le a hangotok lámpását az egyszerűség zsoltárai fakadjanak belőletek oh mert a mennybolt a terhes asszony hasa és benne boldog kilencedik hónapjába jutott az új világ érlődő teste
MOSTI KÉNKÖVES ÉLETÜNK ÁLDOTT áldottságunkkal bolyongunk éjszakák folyóiban mámorok örvénylenek sírunk és kacagunk és lehajtott fejjel már új testvérkezet nem várunk az éjszaka konflislova áll tán hozzánk legközelebb vagy a rakparti munkás az örökbohém csillagok lenevetnek házak ormai belefúrják bozontos fejüket az égbe telefondrótok hárfáznak és fülünkbe zengik a város kőtömegeinek csodálatos és szomorú titkait RITKÁN ISZTOK AZ ÖRÖM KANCSÓJÁBÓL a keserűség felhői sűrűn záporoznak rátok elsápadtak a házak ablakai elfonnyadnak a csillagok bokrétái felettetek szerelmetek ágyasházába viperák törtek és közösüléstek forrójából nem rügyezik új gyermek kettétörött a mosolyotok szívetek kihalt kráterjei mellé rossz szagú virágokat tűzdeltek és külvárosi kiskorcsmák savanyú borából rikkannak fel irtózatosan megrokkant himnuszaitok
ARANYMŰVES JÁNOS LAJOS TESTVÉREIMHEZ Én ambíciókat növesztettem szépen épített [tornyokba és fényesre csiszolgattam őket. Azelőtt áttetsző rongyokon bámultam a világba, ködök fátyoloztak! De a kispolgárok bepatinásodott házain és a pilléres hidakon át a keresett fórumig tarajosodott a hitem! S MOST A TEGNAP KULIJAITÓL FELÉTEK LASSZÓZOM AZ ÖLELÉSEM!!! Mert bennem felbimbózott a ti meggyúlt széles [tribüntök és ha eddig vaksi szemmel néztem az embert most: szét akarom tépni a kulisszákat! Testvérek! Ne hagyjatok engem! Mert bennetek az én utaim ölelkeznek a ti büszke barikádaitokkal.
ÜJ ISTENEK HARANGOZNAK Mert ha néztük is a háztetőket és nagy épületeket raktunk a kezeink alá, futó galambcsordával etettük a szemeinket, akik fehérek voltak a békétől és az emberek egybeforrasztásától. Még éneket is mondtunk egymásnak, városi éneket, a sápadt tornyokról és a nagyhasú nőkről, így most elhabzott a szánk, mert keresztülfolytak rajta az összelőtt falvak heverő téglái. Mi nem ijeszteni akarjuk a másikat, kívánjuk, legyenek ők is akadálynélküli lovasok a szagos füvön, úgy mint sokan a macedón széltől rendezett fellegekben, melyek tiszták, alacsonyak, hogy majd mindennap közébük vágjuk a fejünket. Es akkor ébrednek, ha a tájak elfurulyázták a halottak imáját, mert ők szögesdrótokon nyugosznak épp úgy, mint az őseink, akik visszajátszottak magukat a gyerekek közé. Valaki az égre emelte az arcát, és szemeiről lemosta a távolságokat. Most hangjából eső gyülekszik, szavaiból mondatok szakadoznak, és épülnek, a lábai alól pedig hatalmas szigetek futnak a part elé. A tornyok acélozódásának idejében a házak penészes odúi elolvadnak a nap tüzében és odakünn azt mondják: ÜJ ISTENEK HARANGOZNAK. Erők születnek szakadatlanul, mert acélkorbáccsal jönnek most az új istenek. Egészen mások mint az elringatott városok bölcsőjében. Mert ezek az idő összeforrásánál selejteznek, és legyenek ők kiválasztott parancsolói a parancsolóknak; ha minden istenek harangozni fognak. És ezek arcáról a természet nem örököl semmit.
Kiáltjuk; Mert új Messiások jönnek és már mi is halljuk a harangszót. KÖZKATONA CSUKÁNAK HÍVNAK I. Homokkenyeret eszem és maláriát hozó vízzel tengetem életem naponként átszállók a várablakon a városban párizsi divat után futkosnak a hölgyek nekem páratlan bakancs van a lábamon az alsó ruhám megkülönbözhetetlen a fekete földtől és apránként felesznek a tetvek a fellebbvalóim tisztelik bennem a messzi haragos embert aki nincsen megelégedve egyszer már mondottam kilépünk a vágányok közül és akkor nem bánom nevethetnek rajtam jó bolondokat ha az én kezemben lesz a búza a kenyér a mező kulcsa megetetem az éheseket és a csillagszemű kutyákra vizeskötelet engedek a mérgesek szemeiben becsukódtak a nyitott kapuk a jóság kenyeréből szeretnék ajándékot osztogatni de bizony nekem is csak a tiszta szívem és az önálló gondolataim maradtak meg és ezekből is oly kevés vagy oly sok van hogy magamnak kell bajlódnom velük káromkodnak velem és közkatona Csukának hívnak ha nevemet kiáltják társaim kíváncsian kidugják fejüket a homokból de én számontórtom az embereimet különben nem tudom mi lenne velem cementből van a vánkosom
a ruháimmal takaródzom odakint hideg van és én fázom de ki is törődik azzal hogy a kormos irodában valaki darabos tüdejét köpködi széjjel nagyon öregszem és senki sem mondaná hogy mindössze huszonegy véres esztendőt hajítottam el mögöttem II. Ma bolondul felgyulladtak bennem a tavaszi hegyek katonák között mentem a roskatag hidak alatt a mezők karjaiba új erőt leheltek a messzi hegyek vérző kicsiny lányszívek kongattak a távoli virágok között és ekkor az én elkopott jóságom közelebb ért a katonák asztalaihoz mert mi egy kenyeret ettünk és ha mégis álltunk az utak útvesztőiben de egymásnak adtuk a továbbot ma ezerarcú emberek égtek az elcsodálkozásban amikor a mi nótánkat verte ezer dühös dobos ma százan emelték meg kalapjaikat a processziónk előtt voltak akik felfedezték magukban az örök kiabálót voltak akik haragot öntöttek az emberek szívéből én az egyszerű ember hitével fiatal gyerekekkel jártam messzi és ismeretlen emberek között mondtam hogy értelmetlenül elkerüljük egymást mert bennem nem holmi tegnapi megtalált érdekek viaskodnak én igazán és egészen folytonos ember vagyok olyan mint a favágó a napszámos a munkás és minden teljes napon erdőket és városokat indulok dönteni aki értelmes tud lenni az megérti miért utálom azokat akiknek valamijük van és mért szeretem azokat akiknek nem jutott semmi mondom ma egészen tavasz volt és én úgy tudom a processziónkkal ezer új embert hoztunk be mellénk
Lehámlott hetek vésztjóslóan domborodtak [a perspektíván Mikor egy kivilágított napon Meggyónt testemmel Temelléd lapultam... Rózsák köréd hímezték illatukat A megtalált estén Neked! Zengtem halk melódiát Néked Rólam! Rólad! Míg felszökken a ritmus, a sugáros ív, [a tónusos szivárvány, Dacon! Hiten! mindenen keresztül, Teérted TAVASZODIK! Lezárt ajtók mögül érik a szíved. Míg az éjbe nyúló átvirrasztott szerelmeink Egymásért glóriáznak a hegemonált káoszban. IV. Hozzátok nyúlok emberek Kik természetfölöttiek vagytok az egyszerűsített [világ horizontján Mondjátok miért!? Falják kilométerek egymást, mikor rohanó vasúti lokomotívok éhes kazánjaiból bámultok:
A MEZŐKRE, A PUSZTÁKRA, [A MTNDENSÉGBE Miért hiszed, hogy azok kik híresek arról, hogy ők voltak [a genuai kongresszuson Egyek veled velünk Nem tudjátok hogy mindnyájan egyszerű [malomkerekei vagytok az oldalt nyargaló földtömbnek, Polgároki Fiatalok 1 Emberek 1 Testvérek 1 TAVASZ VAN És a megértés csúnya mosogató dézsákba esett. Ne higgyetek a pártokat, osztályokat, hiteket palástoló [beteg embereknek Nézzetek rám! A kollektivitás ordít belőlem Mondom nektek EMBEREK VANNAK, EMBEREK, [EMBEREK 1 Kik szomj úznak! Kik éheznek... Ki az ózonzöld pusztákra Gyertek velünk Mi kifutottunk a lövészárkokból A folyók mellől, a templomok közül, A MTNDENSÉGBE Az emberi képzeletek mérlegeihez ledobtuk [magunkat 1 A május napja kibújt a horizonton EMBEREK EMBEREK EMBEREK!
VERS 5 Harangok estét énekelnek kigyulladt a hangunk a csillagok aranylépcsőjén megindult valaki és rózsákat kötözget Testvér tegyük le szívünket deó izmos lányok nőnek körénk az ég csillagot osztogat induljunk és örömtől duzzadt arccal hajlítjuk merszünk most már kristálytiszta levegő csavarog a [völgyeken az éjszakák hajnalt sírnak és a hegyekről megfutottak a hitetlenek VERS 6 Ó jaj szívembe beszökött a nyár és kicsurog a kedvem Leányi nyújtsd ki magad hogy átfogjam a nappalokat a puszták hangosak a mezők fölött elrepültek a szerelemmadarak a partok végtelen zajban fürödnek arcuk kigyulladt és most csintalan életüket hangolják éjszaka
a hold megmászására indulnak az emberek végtelen csigalépcsők vándorolnak és az óceánok mormoló imái vezekelnek a [partokon Nyújtózkodj unk testünk a melegtől jajdul kacéran átálmodjuk [a látóhatárt most egyedül te én és a végtelen perspektíván úszó bárka az élet Élet! ÉLET!!! VERS 7 Körülötte megnőttek a homokbuckák cs [felkapaszkodtak a fák de nem bírta tovább a menetelést feje a leányok [közé pottyant és azok eldobták terhüket Ó LEÁNY! SZERELEM! ÉLET! tizenhat éves leányok arca tüzesen éget felfűrészelte testét! Kicsúcsosodott az emberek közül és az élet elé hajlongott ezeken az utakon ó mily jólesnék most valaki és letette a ceruzát egy valaki VALAKI! EGY! SOK! MINDEN!!!
De ők ablakok mélyén álmodoztak és a vérző nap hangra ébresztette a torkuk egynéhányan elindultak A nyári ég szivárványt kötözött eléjük megnémult harangok kísérték őket felhantolták az utat és mégis a hold a tengerek fölé kérődzött és ó hangosabbak lettek az éjszakák és valaki meglátta az utat VERS 8 Mondjátok hogy verekedtem és elhordtam a részem de én tudom még nagyon kihaltak az utak és azok [akik mellém verekedtek magukat ma már összekeverték az ösvényeket és felkúsztak az éneklő fákra nagyokat rúgnak rajtunk fáj is de mi tudjuk megbokrosodott állatokkal találkozunk és kinyújtjuk testünk erős várunk emelkedik és fejünk kibiceg a jelzőállomásokon igaz mi elhaladtunk a csengő patakok mellől megnőtt karjaink irányítják a kőszirteket alatta [próbára várjuk a csiszolatlan hidakat a sokágú csillagok pásztora a mi dalunkkal
és a reggelek is velünk ÉBREDNEK ÉS [MENETELNEK büszkén hajlítjuk az országhatárokat mert a létrák is fölfelé nőttek és a térképek is tapogatódznak emberek mi fénylünk és robogunk HARC! HARC! HARC!
MIKES FLÓRIS MÍNUSZ 1 Akkor még a körmeit szagolta mert nő volt benne az éjjel csak a marhacsordák közt evickélt mint akinek jobb dolga nincsen a hőhullám más zuhatagba hegedült - ki stimmelte fel a Rend Harmonikást éjszaka stramm kis kutyák potyognak az ég [szalmazsákjaiból bé-la-lu-ka-fog-hagy-ma neki is mindegy hogy hívják a karácsonyfák [patináját ha a kirakatból beszedik a holdat hámozott mogyorót és csillagokat behörpint egy slukkot a szénák gőzéből háromszor rúg maga körül hogy semmi múlt [ne ragadjon hozzá ő is olybá számítódik vállán panyókára veti a Napot és tovább pörög a destrukció vonalán.
HARASZTI SÁNDOR ASSZONYDICSÉRET Ma 921-ben őszén a vérbegázultan lázárkodó időnek amikor Mont Blanc szikláin tapsolnak a riadó [gyárkémények és a fekete óceánok az orosz pusztákkal vándorolnak a föld borotvaéles gerincén amikor minden stációnál befűtve vesztegelnek már a lokomotívok de azért papok, bankárok, ébredő diákok és kakastollasok feszengnek mégis! a tribünökön és veszett aranyhiénák bitangolnak a városokban én fölemelem szerető szavam hozzátok asszonyok!! és dicsérlek benneteket kokottok - Parisban és Budapesten bűnbánó kezeitekben fehér liliomokkal cselédlányok apácák és hazátlan frauleinok kik a meddőség szamaritánusai vagytok és peckes kamaszok olcsó vágyaival dajkáljátok [magatokban az esztendőket
ti is dámák, nagyságos asszonyok kik azt hiszitek hogy [különbek vagytok a bordélyházi örömlányoknál asszonyok ott kint a külvárosokban kik gyárakban boltokban és mosóteknők mellett [robotoltok és titeket is lányok kik az irodákban havi kétezer koronáért hervadtok és imakönyvből vagy rossz Jókai-regényből pislogtok föl olykor-olykor a Napra dicsérlek benneteket! mert én tudom, hogy szüzek vagytok valamennyien és azt is tudom, hogy a ti testetek aranyhídján énekelve! vonul túlsó partokra az Élet 921-ben halleluja!! szakadatlan
EMBER ZOLTÁN X. Láthatatlanságokba kapaszkodó kitenyésztett energia kiajzott pilléreken suhintó idő a hatalmasan dörrenő szózatokban utat vágó ész a mindenség céljáig tülekedő erő lángoló palástokat szőnek a rohanó távlatokba. Pedig a várandósak taréjas trombitákon nyargalják [a maguk életét betegek ereiben búgó szirénák fáklyázzák a holtakat katedráikon kimúlt üstökösökkel ámítják az alvást mert sehol a kinyíló szemek szemaforja. Holott a kiszabadított gondolatokat építők utat lövellenék [a végtelen célig hiszen Buddhán, Krisztuson, Marxon, Einsteinen [keresztül kiizmosodott gépek lendítőkerekei teremtik a valóságot az örökké mozgást, a minden idők cselekvő valóságát és kovácsolt ekékkel szántják nékik az utat... Megkötött pihenés nélküli méhrajokat szabadítanak a [kertekbe a repülés hídjain állandóan építik a gondolatokat mert a pszichoanalitika már régen a hegyekbe terjedt és ma az emberek embere, minden hús, és minden anyag elébe állt az acélos útnak.
Ezért ti kik lobogó fénnyel emelitek fejeteket az élet [irányába és testvérekké pántolt érzésekkel kötitek össze a [végtelenséget a haladó művészetben termelő újjászületést harsonázom néktek a fájdalmak és örömök egy útján. OPUS Ma feliszom a távolságokat és rózsákat hintek vésőket is teszek a szivekbe mert ma van a szentelt hozsannák haragos feltámadása HEGYEK RÉTEK ÉS ERDŐK kiszivattyúzott forrásaiba MA csilingelik vissza az EGÉSZ újjászületését MERT TAVASZ IS VAN és a békegondolatokat falazó apostolok Világimádást rügyeznek 1DŐK=IDŐ Bordát mutató paripák és kérges emberek vasban egyesülve élesztik a mezőt. Porzik a göröngy és a bőrtalpak és paták alatt némán egy új élet vajúdik.
A FÖLD: A rohanásban én vagyok a szemsugaras mozdulatlanság. A mozgásban a tompa pihentség és az évezredekből új és újabb szfinxeket hurcolok. Magamon termelem az oxigént adó flórát és a perpetuum mobilébe kapaszkodó állatokat. Alapja vagyok minden életnek. Az idők idejébe nyúló történések élesztőjét én adom. Forgásom a jelenés, minden a máért történik. Építem a holnapot. Ma újra megállapítom a nálam nagyobb testekhez való viszonyomat, mert utam egyetemleges az ő útjukkal. Fényzuhatagos világításukért útjelző erejükért fáradhatatlan mozgásomat adom. Földnek neveznek és azokat, kik úgy ismernek gazdagságommal elkápráztatom. Testemnek részei gombolyítják az életet. Tömegem ereje a víz, a kő, a fény, a tűz az anyag... a vas. AZ ELEMEK: Az újrateremtődésben izmokat adunk a karoknak és az eddig vakoknak látóvá tesszük a jövőt. Univerzális hatalmunkkal új világokat alapítunk és az élőknek új tápot adunk az örökös fejlődésre. A KÖRNYEZET: Önállója vagyunk az Egésznek. Egymást kiegészítjük és színeinkben, vibráló csendességben mormoljuk az időt. AZ EMBER: Tántoríthatatlanul tapadok a végtelenségek elől a kézzelfogható szilárdsághoz. Nem gúnyolódom, nem emelem őszinteségre a szellemem, de meghatározom az engem övező környezetem helyét, hogy uralkodni tudjak a rajtam keresztül néző összességen. Gyengeségemben egyedül fenntartani magamat nem tudom és így társaimra támaszkodva kaparintom meg az agyamnak és gyomromnak szükséges táplálékot. Szaporodásom betölt. Érdekel a növény, a többi élőlény, az anyag, az éter, a mozgás, a mozdulatlanság, de
főképpen a nemiség. Szükséges hivatottságomban a különbözőségek között harmóniákat építek. AZ EKE: Segítem az ő életét. Utat nyitok a termékenységnek. Eszköze vagyok a létnek. Felmorzsolódom, hogy újra gyártsanak. A ló, a lószerszám, az értelem, az értelmetlenség felissza az izzadságot. Csend. AZ ERÖ: A makrokozmosz összetettségének élete én vagyok. Indítom, tartom az akarást. Az atomok tömegének variációját definiálom. Nincs érzelmem, nincs agyam, nincs testem, de van szükségszerűségem és jogom a terjeszkedés határtalanságára. Vagyok és hiányzom mindenütt; lendítőkereke minden testnek és szellemnek. AZ ÖSSZESSÉG: Hűen abrincsolt képe vagyunk a múltból örökölt életnek. Kiegészítjük egymást. Alátámasztjuk egymásrautaltságunkat és várjuk a felbukkanó lehetőségek új formáit. Színeink kék, zöld, fehér, fekete, vörös, sárga és ezeknek termékeny sokfélesége. Alakunk elosztott tömegünk egyenes aránya. Hangunk a tömegek és színek zengése. Egészségünk az élet. Eredményünk a sok százezer és év annak megállapítása. AZ EMBER: Hangokba öntöm álmaimat. Öntudatom felfogásokba szorítja életemet. Szántok, magamért. dolgozom, hogy holnap másképpen jelenítsem a földet, az elemeket, az erőt, az anyagot; az óriási fegyház egy újabb napján.
A KÖRNYEZET: Fürdessük meg a kiforrott időket, hogy helyet adhassunk a sötétségből születő nagy hajnalnak. (TÖVISKORONÁKBAN DERENGŐ HAJNALOKAT...) Töviskoronákban derengő hajnalokat sziporkáznak kialvó tüzek mellé a gnómtestű agyonkínzottak mert a keresztre szögelt viaszember nemesérceket fejtett az évezredekbe és én magamban állok a burnuszba rejtett kaszákatcsördítő suhogások előtt Hiszen minden atomba békét bizsergetett az istenek embere: Krisztusi A ványadtan vonszoló szomorú erődítmények ma már penészes sírokba kívánkoznak mert már mindenütt gyárgépekkel versenyeznek a távírók, repülőgépek és a hatalmas gránittömbök szobrokat ujjonganak a világnak. Harangzúgásos hiteket álmodtak a csukottszeműek és ezüstveretű kalickákba zárták az IGAZSÁGOT hiszen fogaikba tompult a szó: Krisztus Selymes mezőkön, árvalányhajas délibáb időkben még-még felcsillámlottak a glóriás szavak Bensejükben még kibimbóztak a kristályos akaratok De az államszervezetek csuhákat borítottak a víziós jövőbe... És némán magukba roskadtak a Robinzonok. Végre kiegyenesedtek az emberek és belőlem is tüdők pántolnak hangokat
Einstein-tornyokat formálunk, hogy így öljük csiránként a káoszt. Vészes akkordokat semmisítenek a barázdabillegetők és pacsirták közé Mezei ürgék mosolyogják a Kronoszt Mert gondolatok szent célokért tettekben egy emberben variáltak KRISZTUS 111 KRISZTUS!! 1 ŐSRENGETEGBE HAJLÓ HANGOKAT [FEJTENEK EZERÉVEKEN KERESZTÜL A CSODÁK HISZÉKENYEINEK. Ti Fáraók néma piramisaitokban és pagodák misztikus mélyén szobrokba bűvölt istenek és tűzimádók a teheráni sikátorokban és Te a tibeti hegyekbe burkolt megközelíthetetlen Láma viharos széllel hajtott imakeréken kérdezem tőletek az örökkévalóságban innen miért hordozzátok lelketekben az izzadságban tengődő ember képét a milliók halódó testeiből és Ti Amerika madártollas bronzfényű despotái az erdőknek és Ti Afrika számumba burkolt villogó szemű fanatikusai a végtelen térnek egy torokból kiáltom hozzátok bosszúban szeretetben miért töritek a tudatlan életet a magatok formáiba és Te megtestesítője a monoteizmusnak és Ti mindannyian kik kocsisai vagytok a fejlődés szekerének
a beosztott öt világrészben hozzátok kiáltom a dicsőségben és iszapban miért nyeltétek a fantáziát gyermeki csodákba pedig a városok utcáiban, falvak földjein falakba zártan szoknyáikba sírják a holnapi kenyeret, a holnapi munkát az emberek. A gyöngyök küzdéseit évek ráncai foglalják az értelem színeibe és a szürkeségből csipkékkel ékesítik az égboltozatot a magasban a mélyben letépett virágokon nyugodnak az illúziók! Óh testvéreim az életnek nézzétek a mulandóság lendítőkerekét a hitnek, az igazságnak mások dirigálják a halotti indulót, kik a távolság olajfestményein rögzítik a romantikát. Ne higgyetek a fényözönös kabaláknak ti meghajszoltjai a mocsaraknak én mondom néktek a Ti összetartástokban roppan össze minden vérnek könnye és márványtisztán emelitek az akarást trónjához az életnek.
MESTER JÁNOS DADA 2 Gerendák fölött összerogytak a há2ak nem illik többet illemet vonítani nem fér be a kulcs a zárba de feleségére és a kövér pénztárcára féltékeny a hasú kereskedő ki bírja tovább? pedig már a vajat is malternak kenik mégsem akarnak összébb csúszni a házak nincsenek csodák bedöglöttek a holdkóros tesvéri szózatok és sóhaj nélkül futnak a síntelen terekre a mozdonyok DADA 3 Homokbadugott fejjel Vacsoráznak strucctojást a bankárok szőkére ondolálták a kitalicskázott hiúságokat a borbélyok csónakázni volna jó és az erdőben elvesztették copfjukat a lovak hej 26 éves lányok kik az összes férjhezmenési lehetőségeket vesztették el hajatok már hiába lángol fájdalmasan énekeltek
cél dél él ef! gé! á! hál cé! előtelek anyja köténye mögé bújt minden legény. PÁRTALAN FÉRFIAK Kereséssel telítjük a reggel szagát: egy egészbe omlaszthassuk magunk mi pártalan és otthontalan, kivert férfiak. Béna éjszakák és árva hajnalok csöndje sír szemünkből és a boldog társak párzó ölelkezése csak homlokunk mögött él. Tűzhúsú lányok, érett asszonyok hová mentetek? felétek kiáltó karral oszloposodunk: jöjjetek hozzánk! Erős ínnal nyúlunk utánatok mi pártalan és otthontalan, kivert férfiak: asszonyok jöjjetek 1 >j! Sükitő erővel búg a csönd, ők vérző tüdővel némán fenyőfák alatt fekszenek.
DÉL Felkötötte magát a harangozó és nyelve gyászosan kong: bimbam, bimbam, dél van, ismét dél és felénkslrnak az üresszájú fazekak. Vegetációt injekcióztak megint a hasunkba, testünk zörgő tepsi és a diák tudását hiába göndörítette tanárja elé, hiába ostorozta agyon girhes táltosát a kocsis, a nénike hiába vitte piacra a fonnyadt zöldséget és jaj ingyen szimulálnak Krisztust a költők: mindenki fogát megette a rozsda. Csak a kőművesek tudják biztosra egy nagyszerű épület alapját.
LÁNG ÁRPÁD V. Énekek felhőket kovácsolnak Ez lesz a legjobb versem mert: a pincebogarak a szalamandrákkal antantot játszanak vannak akik arra büszkék, hogy ők voltak a hottentotta [kongresszuson a legbutábbak pedig európaiak kebelezték ki magukból. a medvék talpát méhek birizgatják az egyiptomi szfinx [orrára ráült a homokból sarjadzott strucc s most éppoly érthetetlen mint a szocdem [magatartás minden gradhalter nélkül mert tud egyenesen állni a strucc orrával a kloakában ezt [talán nem is Bölschénél olvastam a tengeri rák rajza alatt jaj dadaisták és merzfestők újra Ieszemtelenkedték a [szarvakat a civilizációra pedig a szarvról a civis is marhát lát benne. jaj 50%-os megegyezés most árverezik a tetűpiacon a százlábúakat jó pecsenye kövér asztalokról máshova villantva. jégeső kopogás a vasredőnyöket lehúzták a kereskedő [kulik szervusz világ! Én maradok!!!
kakasok trombitái ájulnak a bulvárokra igen nem szelek [virítnak és két ember egymásra nevet és ami a legérdekesebb egyik [sem hazudik csak ugranak az akadályok fölé így! Ha mi [egyesek tudnánk végleg letenni a tollat kopasztott kakasok néha kinyílik [a bicska a hátulsó zsebben és ilyenkor a villamos megállt és mi [becsukjuk a bicskát Általános leszerelés mozgósítás előjáték hopp! [virít a hordár csákója és zsebredugja a kezét az asszony már [tőle úgyis hiába vár intrika virul ki a havasok utakba simulnak [és Japán demonstrál a 8 óra mellett de a söröskocsik azért szállítják az adókat a városi pénztárba és ettől talán nem is [függetlenül felrobbant a Mississippi part és Vlagyivosztokban hasra estek az [emberek a nősténymacska egy nyávogására 5 métert ugrott a kan [az emeletig ezt csináljátok meg testvérek és mi bátran [megdögölhetünk. Pécs, 1921. június 15.
2ARKO VASILJEV3C TÁNC - HALÁLTÁNC Duzzadó vitorlák - telt asszonymellek, amelyekből a kisded lopja fehér életét Duzzadó vitorlák - jajgatva hasítják a fehérhúsú habokat, hisztérikusan kacagják az őrült szelek ölelését véresre karcolják az éjszakát. Hajrá hajó Sebesség I Hajrá hajó ' Sebesség s a fenéken kékre tetovált emberek izzadsága Tánc leláncolt aggok utolsó lehelete Haláltánc és a recsegő vitorlarúd örömüvöltése És fenn villámok zegzugai Tánc vörös hieroglifek Haláltánc rézkarcolások évezredek száguldása a percekben Hajrá hajó Hajrá hajó Fordította Sz. V.
FAJDALOM Ez éjjel minden csenden keresztül, csillag halad át az égen. Ez éjjel minden messzin keresztül, csillag halad át az égen. Minden magasságon keresztül, minden mélységen keresztül, minden szeleken keresztül, csillag halad át az égen. És mikor áthaladt az ég szegélyén, mint az első jaj, villanással villan fel egy csöpp vér. Rólad mesélek éjjel magamnak halk mesét. Mágusként hívlak, széltében a csendnek, széltében a messzinek, széltében a magasnak széltében a mélynek aki démonod voltam, mágusként hívlak. És árnyékod a fenséges pillanatban rám hull.
És ekkor: az ég szegélyén villanással villan fel egy csöpp vér, mint utolsó jaj, mint első sikoly. TÁNC Duzzadó vitorlák: telt asszonymellek, melyekből ugatva lopja a kisded fehér életét. Duzzadó vitorlák: jajgatva hasítják a fehérhúsú habokat, ölelve kacagják az őrült szelek ölelését, véresre karcolják az éjt. Hajrá hajó Sebesség Hajrá hajó Sebesség Mélységben: tetovált emberek izzadsága. Leláncolt aggok utolsó lehelete, recsegő vitorlarúd örömkacagása. Tánc Haláltán