Bodnár Zita, 2008 Kairosz Kiadó, 2008 Minden jog fenntartva! ISSN 1785-1491 ISBN 978 963 662 205 3 1
A zenében képzett emberek gyakorta megragadnak a zene matériájában. Figyelmüket lekötik a zene törvényei, a szerkesztés, az elrendezés, az elıadók minısége és technikája. Nem egyszer rezdüléstelen arccal hallgatnak végig egy-egy produkciót, s a zene, mintha a magas szakmai tudás falába ütközne, nem jut el lényük mélyebb rétegeibe. Csak ritka percekben adatik meg számukra, hogy egy-egy dallam megnyissa a bennük rejtızı kapukat, és szabadon bocsássa érzelmeiket. Szemüket behunyva ilyenkor messzi és mesebeli tájakra, régmúlt idıkbe, gyerekkori álmok vidékére repülnek. Lélekben. A zene-befogadásnak ugyanis létezik egy egészen különleges aspektusa is. A zenelátás. Furcsa szinesztézia. A szavakon túli üzenet olyan nemes érzelmeket, mint az istendicsıítés, a szárnyalás, a lelkesedés, a katarzis, a zenével való teljes eggyé válás vágyát ébreszti fel. A hangok utat nyitnak a képzelet elıtt, és ötleteket, jeleneteket, meséket, táncot, képeket, feledésbe merült emlékeket és vágyakat csalogatnak ki a zenelátó szívébıl. A képzelet, egyik legszebb emberi értékünk, a felfedezés kifogyhatatlan kincsestára. Sosem látott kombinációkban bıvelkedik, telis-tele meglepetéssel. Behunyjuk a szemünket, és hirtelen képzeletünk táncra perdül. A lélek-mozdulatokban megjelenített történetek alakulását befolyásolják a dallamok ívei, a harmóniák feszülése-oldása, a hangsúlyok, a hangszerek belépése és eltőnése. A dallamok és ritmusok rajzolják a mozgás útjait. Dalotti Tibor, a zenelátó, a lélek táncát viszi színpadra. Ha zenét hall, magára engedi a dallamot; hagyja, hogy a hangok mozgolódni kezdjenek lelkében. Minél inkább belemerül a zenébe, annál elevenebben formálódnak ki odabent a hangok, s ha sikerül eggyé válni a zenével, egyszer csak megszületik a mozdulat lelki szemei elıtt. A szinesztézia elıadássá válik: a tánc testet ölt a lélek mozdulataival. Igazi költészet ez, ahol a gyakorta csetlı-botló, az igazságot finoman kendızı szavak helyett sokkal ıszintébb, ösztönösebb mozdulatok tárják fel az ember bensı, nehezen megnyitható és elmondható érzésvilágát. A zene megkönnyíti a születést: test és a lélek ugyanis együtt rezdül a zenével. Dalotti Tibor koreográfiái a világ táncmővészetének ritka kincsei. A mővész titka valahol a szívében rejlik, ahol a mozdulatok életre kelnek, s mesélnek az emberrıl. Bodnár Zita 2
- Dalotti, olaszos hangzású név. Mi az eredete? - Kisgyerek voltam, amikor a szüleim elváltak. Mivel apámmal gyakorlatilag megszőnt a kapcsolatom, úgy döntöttem, hogy édesanyám családjának nevét viszem tovább. Az ısök révén egyébként egészen az 1200-as évekig visszakereshetı édesanyám felmenı ága. Az egyik ısapám, Dalotti, olasz katonatiszt volt, aki a törökkézen lévı Buda visszafoglalásakor szerzett érdemeiért nemesi rangot kapott, és családot alapított Magyarországon. Megtetszett a dallamos hangzású név, ezért döntöttem úgy, hogy felveszem. - Fontosak Ön számára a családi gyökerek? - Minden embernek tudnia kell, hogy honnan jön. Legalábbis azt, hogy a földi élte honnan ered. Ebben az értelemben nagyon fontosak a gyökereim. Fiatal felnıttként tértem meg, és tudom, hogy magamtól nem találtam volna rá erre az útra. Biztos vagyok benne, hogy az ıseimnek volt valami köze ehhez. Már több száz évvel ezelıtt is azért imádkoztak, hogy a leszármazottaik is az egyetlen igaz úton járjanak. Ebben az értelemben lényeges tudni, kik és milyen emberek alkották a családomat. A közelebbi felmenıim anyai ágon tanáremberek, gazdálkodók, földbirtokosok voltak. Édesapám családját sajnos azonban nem tudom ennyire visszavezetni. Róluk csak annyi információ áll rendelkezésemre, hogy iparosok voltak. Szüleim házassága éppen ezért nem volt konfliktusoktól mentes, ugyanis egy polgári családból származó fiú vette el egy nemesi család lányát. Az arisztokrata família ezt nem nézte jó szemmel, de nem tehettek ellene semmit. A nagy szerelem ellenére, a házasságuk gyorsan megromlott, majd felbomlott. Hat éves koromtól egyedül nevelt édesanyám. Másik oldalról megközelítve a kérdést, azt is látnom kell, hogy az arisztokrata ısök szellemi öröksége mindenképpen hatott a gondolati fejlıdésemre. Sajnos csak szellemi örökségrıl beszélhetünk, hiszen mindannyian ismerjük a XX. század történelmét. Számtalan kiváló elme volt az ısök között, akik közül többen fontos, vezetı szerepet játszottak Magyarország történetében is. Édesanyám is biztos hátteret tudhatott maga mögött, ahová visszahúzódhatott velem a válás után. Így pl. a nagy tudású, polihisztor nagyapám terelgetett életem elsı néhány évében. Viszont azt is látni kell, hogy a hatvanas, hetveneses években még mindig voltak tabutémák, amelyeket velem nem osztottak meg, talán megkímélve engem az esetleges kínos következményektıl. Sajnos ilyen volt a hit kérdése is. - Milyen volt a gyermekkora? - A gyerekkorom tulajdonképpen szelíden és nyugodtan telt. Nem tudom, miért, de kiesik az emlékezetembıl, nem tudok felidézni semmi különösebb vagy számomra 3
fontos történetet. Édesanyám nem korcsolyázhatott versenyszerően, ezért szerette volna, ha legalább nekem sikerül. Levitt a jégre, én pedig ott ragadtam. Tizenkét éves koromtól rendszeresen versenyeztem, korosztályos bajnokságokat nyertem, válogatott kerettag voltam. A sikereimet azonban soha nem vertem nagydobra. Olyan szinten hallgattam róla, hogy emlékszem, másodikos gimnazista lehettem, amikor az igazgató egy alkalommal behivatott az irodájába, mert a tornatanár meg akart buktatni. Rossz néven vette ugyanis, hogy a nulladik órára mindig hullafáradtan esem be, és nem tornázom rendesen. Akkor derült ki, hogy versenyszerően sportolok, naponta három-négy órát töltök edzéssel, és ezért vagyok kora reggelente olyan fáradt. Ezek után mindig ötöst kaptam testnevelésbıl! A Toldi Ferenc Gimnáziumba jártam, ahova az édesapám, a nagyapám, és több rokonom is. Családi hagyomány volt ez nálunk, amire nemcsak büszke voltam, hanem tartást és motivációt is adott. Tulajdonképpen a tanulás és a sport töltötte ki az életemet. Nem is foglalkoztatott semmi más. - Vajon helyettesíthette-e az apai szigort a sportolás? - Ahhoz, hogy az élsportoló sikereket érjen el, nagyon fegyelmezett életet kell élnie. Az biztos, hogy nagy-nagy fegyelemre és kötelességtudatra nevelt a sport. Óriási segítséget jelentett személyiségem fejlıdésében, képes voltam kordában tartani magamat. Valószínőleg nevelési célzattal is terelt erre édesanyám. Bár a korcsolyázást húsz évesen abbahagytam, jótékony hatásai azonban örökre belém ívódtak. Például mindig is képes voltam a lényegre figyelni, mindig is küzdöttem és minden tılem telhetıt megtettem azért, hogy elérjem a céljaimat, mindazt, amire vágyok. Ezt a hétköznapok apró helyzeteiben épp úgy megélem, mint a táncban, az együttesemben, a hivatásomban. Ezért nagyon hálás vagyok az édesanyámnak. - Ha ennyire sokat jelentett a sport, miért hagyta abba a korcsolyázást? - Érettségi után a Budapesti Mőszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára nyertem sikeres felvételt. Fiatal felnıttként két dolog érdekelt: az egyetem és a szerelem. Még mindig semmi más! Hiába, késın érı típus vagyok A korcsolyázást pontosan e kettı miatt hagytam abba. Az egyetemi tanulmányokat ugyanis nem lehetett összeegyeztetni az élsporttal. A vegyészkaron olyan kötelezı laborgyakorlatokon kellett részt venni, amelyek reggel 8-tól este 8-ig tartottak. Ha valaki nem jelent meg, az nem kapta meg a félévét. Ilyen egyetemi elvárások mellett korcsolyázni, ráadásul élsportolóként, lehetetlen. A szerelem pedig nagyon nagy úr! Elszakítja az embert a többi szenvedélyétıl. Valóban megéltem, hogy elvakított, és számomra többé tulajdonképpen nem is létezett más, mint a szerelmem. Tizenhat éves koromban kezdtem el a korcsolyával párhuzamosan táncolni járni. (Miért kezdett el táncolni, fıleg, ha a korcsolya önmagában is rengeteg idejét és energiáját elvette?) Mindenféle száraz táncmőfajt (balett, társastánc, akrobatika) ki kellett 4
próbálni kiegészítendı a jeges képzést. Így ragadtam a társastáncnál, a két mőfaj viszonylag közel áll egymáshoz. Három év után azonban a jégtánc szép lassan elmaradt, míg a szárazföldi tánc iránti lelkesedésem egyre inkább erısödött. Eleinte a korcsolyás párommal táncoltam, késıbb azonban megismerkedtem egy lánnyal, aki a partnerem lett. Nem csak a táncparketten és ekkor szegıdött mellém a szerelem vaksága is. Táncoktatóként pont emiatt szoktam óvni a párokat attól, hogy a magánéletben is társak legyenek. A szerelem a táncban is kifejezıdik, akárcsak a konfliktusok. Ha megromlik a kapcsolat, a táncból is eltőnik a harmónia. Az a legszomorúbb, ha a szakítással sok év munkája odavész! Nem rég tartottuk a húsz éves egyetemi diplomatalálkozót. Az évfolyamtársaim mind úgy emlékeztek rám, hogy persze, te mindig táncoltál! Tulajdonképpen végigtáncoltam az egyetemet. - Miért épp vegyészmérnöknek tanult? - Mint már említettem, késın érı típus vagyok. Nem volt kialakult elképzelésem, milyen irányú tanulmányokat folytassak. A középiskolai tanárom személyisége azonban meghatározó volt. Igazából miatta szerettem meg a vegyészetet, ezért választottam a vegyészmérnöki kart. Nem tudtam ekkor még, mi a hivatásom, abban azonban biztos voltam, hogy mindenképpen egyetemet szeretnék végezni. Utólag is úgy látom, hogy jó döntést hoztam. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember egyetemet végezzen. Teljesen mindegy, milyen karon vagy szakon, mert a lényeg az, hogy megtanítják gondolkodni. Egy jó felsıoktatási intézményben olyan univerzális képzésben vehet részt a diák, amelynek segítségével az élet bármely területén megállja majd a helyét. Vegyészként például azt tanultam meg, hogy hol és hogyan kell a dolgok után kutatni, merre kell elindulni, hogy lehet megtalálni valamit. Ez a tudomány minden ágában, épp úgy, mint az élet minden területén, nagyon hasznosnak bizonyul. Az egyetem engem is megtanított gondolkodni. Az egyetemi évek alatt pedig megpróbáltam abba az irányba menni, ami engem érdekelt: a biológus-mérnök szak felé. Miután megszereztem a diplomámat, két évig mint rákkutató biológus dolgoztam az Onkológiai Intézetben. - Hogyan indult kutatói karrierje? - A rendszerváltás évében, 1989-ben, biológusi ösztöndíjat nyertem Los Angelesbe. Nagyon örültem ennek a lehetıségnek, de mielıtt elfogadtam volna, mégis úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok. Visszaléptem. Azt hiszem, itt jó értelemben megpecsételıdött a sorsom. - Amikor megpályázta az ösztöndíjat nem gondolt arra, hogy meg is nyerheti? 5
- Természetesen, amikor elkészítettem a pályázati anyagot, annak reményében tettem és adtam be, hogy megnyerem, és kijutok az Egyesült Államokba. Amikor azonban kiderült, hogy nekem ítélték oda a kutatói ösztöndíjat, alaposan végiggondoltam, milyen következményekkel is jár ez, hogyan is alakul majd az életem, mi mindenrıl kell lemondanom, mi mindent kell elhagynom miatta, s vajon megér-e nekem ekkora áldozatot. Tudtam, hogy ha kimegyek, akkor a tánccal való kapcsolatom egész biztos megszakad, mert ott kizárólag a kutatással kell foglalkoznom, ráadásul az itthoniaktól is elszakadok, és akkor nagy eséllyel végleg kint ragadok Amerikában. Ezt pedig semmiképpen nem akartam. - Ennyire fontos volt a hazája? - Akkor még nem tudatosult bennem a hazaszeretet. Pusztán csak egy érzés vagy megérzés volt. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy addigi életemet szinte kizárólag az érzésekbıl született döntések motiválták. Az ösztöndíjjal kapcsolatban is hirtelen, a szívemre hallgatva határoztam úgy, hogy nem élek a lehetıséggel, és inkább itthon maradok. Úgy éreztem, ez a helyes döntés. Utólag persze már látom Isten finom jeleit, amelyek utat mutattak nekem ebben a helyzetben is. Ez azonban akkor még nem volt tudatos, hiszen nem ismertem Istent. - Mi indította el a Transzcendencia keresése felé? - Elsı transzcendentális élményem is nagyjából erre, a rendszerváltás körüli idıszakra tehetı. Épp a belvárosban sétáltam, amikor egy Krisna-hívı megszólított az utcán és egy könyvet tukmált rám. Elolvastam. Ezután a magamban felfedezett "Isten-arcú őrt" egyre több okkult könyv, mint például a Rózsakeresztes szellemtudomány, a Kapcsolat a szellemvilággal és még hosszan sorolhatnám mi minden, elolvasásával és elfogadásával töltöttem ki. A 89-90-es években a korábbi tiltás után az ilyen típusú könyvek garmadával jelentek meg. Elég volt elmenni Budapesten a belvárosba, egészen pontosan a Vörösmarty térre, ahol szinte kizárólag csak az okkultizmus valamelyik válfajához sorolható könyveket lehetett kapni. Próbáltam magamba szívni mindazt, amirıl olvastam. Szerencsére semmit sem sikerült ebbıl teljesen a magamévá tennem. Ezt a mai napig hatalmas kegyelemként élem meg! Ekkoriban kezdett el igazán foglalkoztatni a kérdés: miért is élek ezen a földön? Mi végett is az életem? Mindez az érdeklıdés, egyelıre csak tudományos, elméleti síkon vetıdött fel bennem, éppen ezért olvastam el rengeteg írást a különbözı vallásokról, szektákról, okkultista mozgalmakról és a magukat tudománynak nevezı legkülönbözıbb szellemi irányzatokról. Az biztos, hogy valamiféle kíváncsiságot vagy talán szomjat éreztem a Transzcendensre, de ezt akkor még nem tudtam így megfogalmazni magamnak. - Egyáltalán nem beszéltek Istenrıl otthon? 6
- Csecsemıkoromban római katolikusnak kereszteltek meg a szüleim, de tulajdonképpen vallás és Isten létének tudata nélkül nıttem fel. A családban senki nem gyakorolta a vallását, éppen ezért a hitre rámutatni nem is tudtak. Mégis azt gondolom, hogy nagy jelentısége volt a megtérésemben annak, hogy megkereszteltek, és Isten szeretetének pecsétjét hordoztam magamban, még ha akkoriban errıl semmit sem tudtam. Szintén a 90-es évek elején ismerkedtem meg egy lánnyal, aki azóta már a feleségem lett. Zsuzsa református, a pasaréti templomba járt. Néha, pusztán a kíváncsiság kedvéért, elmentem vele megnézni, mi is történik egy templomban, mirıl beszél a lelkész, de az igazat megvallva, semmi nem érintett meg. Tovább keresgéltem, de különösebb változás nem történt az életemben egészen addig, amíg elkezdıdött a halál közeli élmények sora. - Milyen halálközeli élmények? - Mostani feleségemmel, az akkori barátnımmel, Olaszországban nyaraltunk. Egyik nap olyan óriási hullámokat vert a szél a tengeren, hogy nem tudtunk kifeküdni a tengerpartra, ezért nem volt más választásunk, mint kirándulni menni. Ellátogattunk egy sziklás vidékre, amit úgy hívnak, hogy Cinque Terre. Nevét az egymás mellett fekvı, sziklákba vájt öt kis falucskáról kapta. Bár sütött a nap, mégis akkora szél tombolt, hogy tíz-tizenöt méteres hullámok csapódtak a partnak. Ilyet korábban soha sem tapasztaltam. Bátor, és talán kicsit vakmerı fiatalként, egyre lejjebb ereszkedtem ezen a sziklás, meredek, hegyoldalas partvidéken, hogy közelebb és közelebb kerüljek a tengerhez. Meg is örökítette egy fotó az utolsó pillanatot, amikor is egy kiugró sziklán állok, kitárt karokkal, elıttem pedig egy legalább öt méter magas hullám csapódik fel. Jó viccnek tőnt az egész, ahogy ott állok a hullám kellıs közepén. Igen ám, de mint mőszaki ember tudhattam volna, hogy a hullámok vagy kioltják, vagy éppen hogy erısítik egymást. A következı pillanatban az addigiaknál kétszer nagyobb és erısebb hullám vágódott a sziklafalnak, átcsapott rajtam, majd pedig szépen magával szippantott a háborgó tengerbe. Pillanatokig, amely nekem örökkévalóságnak tőnt, nem tudtam, hol vagyok. Arra még emlékszem, hogy megpróbáltam szemben maradni a parttal: hogyha a hullám kivet a sziklára, akkor ne a gerincem zúzódjon szét. Mai napig érthetetlen, hogyan kertültem pár méterrel beljebb a tengerben, ahonnan már a hullám nem tudott kidobni az éles kövekre. A parti mentıszolgálat észrevette a történteket és a segítségemre sietett. Mindezt tette úgy, hogy körülbelül egy kilométert kellett úsznunk, mert annyira háborgott a tenger, hogy csak jóval távolabb találtak egy olyan kisebb öbölt, ahol ugyan nem veszélytelenül, de ki tudtunk jönni a vízbıl. Mikor elértük a partot, csak akkor vettem észre, hogy mindenhol vérzem. Valószínő akkor sérültem meg, amikor a hullám rádobott a sziklára, majd pedig utána magával sodort. Mikor már a körülöttem összesereglett és rémült tömeg is feloszlott, a sebeket is bekötözték, kimerülten ültünk le egy kis 7
padra Zsuzsával. Ekkor szólt elıször hozzám Isten úgy, hogy mélyen megérintett és komolyan elgondolkodtam szavain. Zsuzsa volt az ı küldötte, aki a következıket mondta nekem: "Tibor, az hogy te életben maradtál azt bizonyítja, hogy Istennek veled még terve van. Szavai teljesen mellbe vágtak. Mi az, hogy Istennek terve van velem? Ki az az Isten, akinek terve lehet? Egyáltalán, mi az, hogy terve van? Miért pont velem? Miután a nyaralásból hazatértünk, ismét elmentem vele egyszer a templomba, majd többször is ellátogattam Isten házába, s végül rendszeresen jártam a vasárnapi Istentiszteletekre Pasarétre, ahol Cseri Kálmán igehirdetéseit hallgattam. Az prédikációk egyre jobban megérlelték bennem, merre is kell tovább lépnem. Aztán elérkezett az a pont, amikor úgy éreztem, döntenem kell az életemrıl. - Mi volt ez a fordulópont az életében? - A folyamatot és a végpontot egy képpel tudnám legjobban leírni. Egyébként, amikor a konfirmációmra készülve papírra kellett vetnem megtérésem történetét, ugyanezt a képet használtam, mert szerintem nagyon jól kifejezi, mi is történt velem. Egyszer elmentünk egy tóhoz a feleségem szinte még kölyök kutyájával együtt, aki azelıtt még soha sem látott tavat, ilyen óriási kiterjedéső vizet, fogalma sem volt, mi az. Zsuzsa beúszott a tóba, a kutya pedig mint az ırült, fel-lerohangált a parton, mert a gazdája bement, ı viszont nem tudta, mi tévı legyen, nem tudott közel kerülni féltve ırzött gazdájához. Egyszer csak megállt, irányt váltott és a partra merılegesen elkezdett a víz felé rohanni. Nem érdekelte, mi lesz, egyszerően a gazdája után vetette magát. Ekkor derült ki, hogy tud úszni. Én pontosan ugyanígy fel-alá rohangáltam, de egyszer csak eljött az életemben az a pillanat, amikor megálltam, pontosabban az események megállásra késztettek, minden bátorságomat összeszedve irányt változtattam, és azt mondtam: na, most aztán, lesz, ami lesz, beugrom a vízbe. Kiderült, hogy tudok úszni. A parton rohangálás és a vízbe ugrás között azért eltelt egy-két év, mert nekem az elsı halál közeli élmény még nem volt elég, újabbaknak kellett azt követni, hogy odafigyeljek arra a belsı hangra, ami ugyan halkan és szelíden, de már megszólalt a szívemben. - Milyen további élmények érték, amelyek végül az irányváltásra késztették? - Az elıbb említett olaszországi nyaralásunk után lassan kezdett megváltozni az életem. Egy Bibliát is kaptam ajándékba, amelybe bele-beleolvasgattam, de egyelıre inkább csak ismerkedtem vele. Sajnos azonban életem addigi közel harminc éve alatt felvett és belém programozott lendület, rohanás továbbra is kényszerpályán tartott. Loholtam ide, loholtam oda, semmire sem jutott idım, de legfıképpen Istenre nem. És ekkor megállított az Úristen. Óriási autóbalesetet szenvedtem. Utólag visszagondolva, annyira jellegzetes, ami történt! Én rendíthetetlenül megyek Budapesten, lakott területen 70 kilométer/óra sebességgel a magam egyenes útján. 8
Egyszer csak a keresztezıdésben mellém fordult egy autó. Elvileg velem párhuzamosan kellett volna haladnia, a vezetı azonban meggondolta magát, és bevágott elém keresztbe. Eszembe sem jutott, hogy ı elıttem akar visszafordulni. Belerohantam. Nem én voltam a hibás. Két keréken folytattam tovább az utat, majd átfordult az autó, s végül, máig érhetetlen okok miatt, nem ütköztem neki semminek lehet, hogy az végzetes lett volna -, hanem két fa között landoltam. Ebben a karambolban is, mintha a lelki utam lett volna nyilvánvalóvá: megyek a saját fejem után egyenesen, de hirtelen oldalról eltérítenek, hogy most már elég volt az egyenes vonalú rohangálásból, tessék irányt váltani! Totálkárra tört az autóm, de hál Istennek én egy-két nagyobb zúzódással megúsztam. - Még ez sem térítette le útjáról... - Kis híján meghaltam, de még mindig nem értetettem meg, hogy irányt kellene váltanom. Mivel az elızı balesetemben teljesen összeroncsolódott az autóm, egy ideig gyalog közlekedtem. Szokásomhoz híven rohantam valahova, amikor életem legnagyobb kijózanító pofonját kaptam. Nem emlékszem vissza a pillanatra, csak a rendırségi jegyzıkönyvekbıl tudom, mi is történt valójában. Épp az út egyik oldaláról a másikra szaladtam át amikor elütött egy autó. Hatalmas erıvel ütközhettem neki, mert a szélvédıjét teljesen betörtem, majd átbukfenceztem rajta. Nagyon súlyos sérüléseket szenvedtem, hónapokat töltöttem ágyhoz kötve. Egy borzalmas kórházba kerültem a Nyugati tér mellett, ami szerencsére azóta már megszőnt. A XIX. század végén épült intézményt szerintem egyáltalán nem fejlesztettek tovább fennállásának több mint száz éve alatt. Hihetetlenül lepusztult hely volt! Tízágyas szobában feküdtem, körülöttem csupa olyan súlyos sérülttel, mint amilyen én voltam, nem egy közülük idıközben meg is halt. A jobb lábam szétroncsolódott azóta is két centiméterrel rövidebb, mint a másik, ami egy táncmővész esetében nem egyszerő - a fejemet összevarrták, belsı sérüléseim voltak, és még hosszasan sorolhatnám a testemet ért sérüléseket. Egy hétig megoperálni sem tudtak, mert életveszélyes, lázas, önkívületi állapotban feküdtem. Ebben a kórteremben saját állapotomat és a körülöttem haldoklókat látva érkeztem el ahhoz a fordulóponthoz, amely után gyökeresen megváltozott az életem. Élethalál küszöbén nagy erıvel törtek elı belılem azok a kérdések, amelyekre a szívem mélyén évek óta kerestem már a választ, de a hétköznapi gondok, feladatok mégis elfojtották bennem: miért is élek? Mi a hivatásom? Mi az életem célja? Mit kell tennem a világban? Mire hív Isten? Ezzel a balesettel aztán végképp megállított Isten! A halál újbóli árnyékában, a leghaloványabb remény nélkül, hogy a hivatásomat valaha is folytathatom - tánctanár sántán? Hál' Istennek, ekkor már többé-kevésbé rendszeresen jártam templomba Pasarétre, ahol a református gyülekezet Istentiszteleteit hangkazettán ki lehetett kölcsönözni. Szinte teljes mozdulatlanságra ítélve kórházi ágyamban, amikor csak lehetett - az agyrázkódás következtében eleinte tíz percnél többet nem 9
tudtam koncentrálni úgy, hogy ne lettem volna fizikailag is rosszul - igehirdetéseket hallgattam. A kórházban emellett olyan élményekben volt részem, melyek azóta is meghatározzák életemet. Ahogy említettem, súlyos balesetet, sokat szenvedett férfiakkal kerültem egy kórterembe. Ekkor kezdtem el elıször másokért imádkozni. Eleinte nagyon egyszerő szavakkal tettem, de a lényeg azt hiszem, a szívben lakozó szándék, és hiszem, hogy az imáim meghallgatásra is találtak. Ugyanakkor a kórházi ágyból meghallgattam másokat, lelki támaszt tudtam nekik nyújtani. Nemcsak a többi betegnek, hanem például az egyik barátomat látogatásakor útmutatással segíthettem egy lelki problémájának megoldásában. Egészen új tapasztalatot jelentett megízlelni az imát a maga egyszerőségében, ıszinteségében, szépségében. Ugyanakkor további csodálatos áldásokban is részesített az Úristen: édesanyám és feleségem, Zsuzsa önfeláldozó betegápolásán, a táncegyüttesemnek a bajban való összekovácsolódásán, és jóakaratukon keresztül, amely a késıbbiekben segített, hogy a tánctanítást mégis csak folytathattam. - A kórházban töltött hosszú hónapok alatt tehát közelebb került Istenhez és valami végérvényesen megváltozott életében. - Felépülésem alatt és után egyre jobban vágytam Isten közelségére. Amellett, hogy az életemben egyre jobban látszott, hogy Isten felé fordulok, hisz nagy szeretettel hívogatott magához, ezért nem fordíthattam neki hátat, valami mégis megakadályozott abban, hogy teljesen az Úr kezébe tegyem le az életemet. Ezt akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy nem sikerül áttörni valamit: 95 százalékban megfordult az életem, de valami még megakadályozott abban, hogy egész lényem az Istené legyen. Egy teljesen más témában kerestem meg Varga Róbertet, Pasarét egyik lelkipásztorát, amikor is négyszemközti beszélgetésünkben leleplezıdött ez a gát: az okkult dolgokkal való foglalkozásom tartott megkötözve. Egy hétre rá, saját elhatározásomból, a tárgyak és könyvek megsemmisítése után, nagy lelki tusa árán, amely még a testemen is meglátszott, tételes bőnvallással és közös imádsággal Jézus Krisztus kezébe tettem le életemet. - Hogyan élte meg a megtérését? - Amikor megtértem óriási adományt kaptam Istentıl, ami hál Istennek mára átalakult. Olyan tisztánlátást kaptam, talán nem túlzás úgy fogalmazni, mintha beleláttam volna a Mennyországba. Egyszerre mintha egy fátyol hullott volna le a szememrıl. Észrevettem, hogy miért történtek és történnek úgy a dolgok körülöttem és bennem, ahogy megestek. Rájöttem, hogy környezetemben és bennem mi miért van úgy, ahogyan most van. Az Úr egy csodálatos dologgal és ezzel együtt az érte tevés fele1ısségével is megajándékozott: nekem fáj, ha látom az emberek helytelen döntéseit és ennek majdani következményeit életükben. 10
Hónapokon keresztül mindent annyira tisztán láttam, a világ összes dolgát, az emberek ténykedésének a miértjét, a hogyanját, a következményeket. A frissen megtértek lelkesedésével sokszor túlságosan is kemény voltam másokkal. Mindenkinek megmondtam, mit és miért csinál rosszul az életében. Például a lelkésszel folytatott beszélgetést követıen hazamentem, és összeszedtem az összes olyan könyvet, amely akadálya lehetett az Istenhitnek, és szépen kidobtam ıket a kukába. Ez még rendbe is lett volna, ha csak a saját könyveimmel kapcsolatban teszem ezt, de az édesanyáméit is összeszedtem, és miután hazaért megmondtam neki, hogy ezeket ki kellene dobni. Ez nagyon rosszul esett neki. Utólag belegondolva csúnya dolog volt a részemrıl, bár engem csak a segítıszándék hajtott. Ez a hevesség alábbhagyott mára. Megtérésem, vagy hazatérésem óta, sok megtört embert hozott elém Isten, akiknek saját életem bizonyságtevésével tudtam segíteni. - Mit jelent ez a tisztánlátás a mindennapokban? - Amit annak idején nagyon tisztán láttam, most sem látom másképpen, csak akkor hirtelen nyílt meg a szemem, ezért hatott rám olyan erıvel. Megértettem, hogy a földön valóban a gonosznak és a jónak a küzdelme folyik. Az élet minden mozzanata arról szól, hogy a gonosz, hogyan akarja megszerezni magának a lelkeket a legkülönfélébb praktikákkal. Ebbe a küzdelembe láttam bele az isteni kegyelem révén. Láttam, hogy én melyik oldalon állok, ami fontos és nagyon jó volt. Aztán szép lassan, kezdett ez a látás elhomályosodni, de nem múlt el. Ma már, a hitben érettebben, kicsit másképp gondolom. A jó és rossz közötti harc továbbra is folyik, de tulajdonképpen a földön minden Isten kezében van. Ez a küzdelem el is dılt már azzal, hogy Jézus a földre jött és meghozta a maga áldozatát. Egyrészt eldılt ez a küzdelem, ugyanakkor a mai napig is folyik. Ennek egyik részlete nagyon érdekes. Feleségem, amikor megismerkedtünk a Waldorf-pedagógia képzıre járt, meg is örültem neki, mert én, aki a rózsakeresztes szellemtudománnyal foglalkoztam, azt gondoltam, milyen jól egymásra találtunk. Igen ám, csak én közben rengeteg változáson mentem keresztül, lehullt a fátyol a szememrıl, İ pedig még mindig a Waldorf Pedagógiai Fıiskolára járt, amikor megkértem a kezét. Bár neki is voltak kételyei, a pedagógusképzést mégis a hivatása kezdetének tekintette. Elmondtam neki, hogy szerintem miért nem helyes ez a módszer. A szakdolgozatát ugyan még megírta, de már nem államvizsgázott, mert ı is belátta, hogy ennek a tudománynak olyan szellemi háttere van, ami a keresztény lelkülettel nem összeegyeztethetı. Késıbb elvégezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem német nyelvtanári szakát is, így a pedagógusi pályája nem tört ketté az én radikalizmusom miatt. Akkor nagyon radikálisan láttam mindent, így ezt is. Ma azonban már azt gondolom, hogy a Waldorf pedagógiában is lehetnek olyan dolgok, amelyek az ezen a területen mozgókban segíthetnek, hogy Istenre találhassanak. Ugyanakkor tisztában kell lennie ennek veszélyével, mert éppen úgy 11
lehetséges, hogy inkább egyre távolabb sodorja ıket Istentıl. Érdekes, hogy a katolikusok ilyen tekintetben sokkal nyitottabbak, mint a reformátusok, akik következetesek, kemények, megalkuvást nem ismernek az ilyen jellegő kérdésekben. Nem tartom lehetségesnek, hogy egy református iskolában például valaha is Waldorf-módszereket is alkalmazzanak. Mostani eszemmel azonban azt gondolom, hogy nem lehet az ember kizáró, nem rekesztheti ki az embertársát valamibıl, mert a másik másképpen gondolkodik. - Említette, hogy ez a kegyelmi látás elhomályosult. Ez azt jelenti, hogy radikalizmusa alábbhagyott? - Az elsı fellángolás meghatározó az ember éltében, és utána kicsit alacsonyabb hıfokon ég a tőz. Ugyanúgy észreveszem a hibákat, azokat a kisebb vagy nagyobb döntéseket, amelyek elszakíthatnak Istentıl, de ma már azt is megértettem, hogy nem lehetünk a végletekig radikálisak, mert a radikalizmusból hiányzik a szeretet. Sokszor igenis nagyon fontos, hogy egyfajta radikalizmussal mondjuk el, képviseljük az álláspontunkat, radikálisak legyünk önmagunkkal szemben bizonyos kérdésekben, de ha nem kapcsolódik hozzá, ha nem járja át a szeretet, akkor pont az ellenkezıjét éri el. Mindenképpen befogadóbbnak, elfogadóbbnak kell lenni. Ahogy a világlátásom, a gondolkodásmódom, az egész életem átalakult, úgy változott meg a baráti köröm is. Mára már egészen új barátaim vannak, egyszerően így alakult. A baráti társaságomat különbözı felekezető, keresztény, hívı emberek alkotják. Sokat beszélünk arról, hogy mi azonos tırıl eredünk. Egy-két mozzanat van, ami különbözı, de alapvetıen mindenben egyetértünk. Nem azt a néhány dolgot keressük, ami elválaszthatna minket egymástól, hanem azt a temérdek kincset, amely összeköt minket. - Amióta megkerestem, hogy beszélgessünk az életérıl, gyakran feltette magának a kérdést, miért hisz? Most én is megkérdezem: miért hisz? - Két oldalról lehet megközelíteni a kérdést. Megvizsgálhatom a saját szemszögembıl. Én, Dalotti Tibor, miért hiszek? Ebben benne rejtızhet egy bizonyos közömbösség másokkal szemben. Én hiszek, a többiek pedig azt csinálnak, amit akarnak. Az ember azonban azért hisz, hogy a saját pozícióját tudja, tisztában legyen azzal, merrefele tart, és ennek a hitnek a megélése által, másokat is erre az útra tudjon terelni. A módszerek eltérıek és személyesek, de meg kell próbálni embertársai szemét is felnyitni. Talán egy képpel tudnám legjobban elmagyarázni, mit is jelent számomra a hit. Olyan, mintha egy hatalmas ıserdıben élnénk. Annyi hatás, benyomás ér minket, hogy fogalmunk sincs, hogy merre menjünk, mit csináljunk. Látszólag minden irányba szabad a haladás, de mégis elveszettnek érezzük magukat. Mi keresztények lehetünk a bozótkések, hogy a minket érı sok-sok hatástól, szennytıl, manipulációtól és befolyástól megtisztítsuk 12
a lényeget, és mások számára is utat mutassunk. Tehát miért hiszek? Mert az embertársaimnak akarok segíteni. Ha azonban Isten oldaláról közelítjük meg ezt a kérdést, akkor a válaszom: mert Isten megadta nekem ezt a kegyelmet. Én hiába küzdenék itt lent, a földön, ha nem kaptam volna meg ezt a felbecsülhetetlen kincset. Véleményem szerint minden ember számára a halála pillanatáig megadatott az a kegyelem, hogy higgyen. Mindenkit hív Isten, és erre a hívásra a szabad akaratunkkal igent mondhatunk. Ebben a teóriámban megerısít édesapám két évvel ezelıtt bekövetkezett halála. İ abszolút hit nélkül élte le az életét. Mindig makkegészséges volt, soha egyetlen betegség sem érte el. Nyolcvan éves korában elesett, és nem tudott többé felállni. Kórházba vitték, de nem volt már magánál. Semmi nagy baj nem történt, szinte semmilyen sérülést nem szenvedett el, de nem lehetett már vele kommunikálni. Láttam, hogy édesapám a végét járja, és bár református vagyok, ahol ez nem szokás, mégis odahívtam az ágyához egy katolikus papot, hogy adja fel neki az utolsó kenetet. Édesapám szemén láttam, hogy megértette, mi történik vele akkor, igent mondott rá, és békességben halt meg. Számomra ez döbbenetes élményt jelentett. Itt láttam igazolni azt, amit az elıbbiekben mondtam. Édesapám hit nélkül élte le az életét, és soha nem érezte szükségét Istennek. Az utolsó pillanatban azonban látszott, hogy elfogadta Istent és igent mondott Rá. - Hogyan alakult a kapcsolata édesapjával, miután szülei elváltak? - Egyáltalán nem tartottam vele a kapcsolatot, bár édesanyám mindig küldött, hogy menjek, látogassam meg. Nem éltem tıle elzárva, de nagyon ritkán találkoztunk. Érdekes, hogy élete utolsó két évében ı is közeledett hozzám, meg én is ıhozzá. Többször is beszélgettünk egymással. Úgy halt meg, hogy rendezıdött a kapcsolatunk, semmiféle nézeteltérés nem volt köztünk, sıt próbáltam neki a lehetı legtöbbet segíteni. Különös tekintettel arra, hogy édesapám egy lakásban élt bátyjával, akit hosszú ideig ápolt. Miután meghalt a testvére, pár hónappal késıbb követte ıt. Szerintem, úgy érezte, nincs mit tennie már ebben az életben, nem érezte már feladatának az életet, ezért halt meg. - Megtérése óta hogyan látja, mi az ember feladata? - Minden nap Istentıl kell kéni az erıt és bölcsességet, hogy láthassuk, mi a teendınk, ugyanis nagyon sok teendınk van. Az ember ésszel kigondolja, mit kellene tenni, de az nem mindig válik be. A legfontosabb, hogy nap, mint nap folyamatosan kapcsolatban maradjon az ember Istennel és Jézussal, hogy minden pillanatban tudjon útmutatást kérni, merre menjen tovább. Ez persze nagyon nehéz, mert ahogy kilépünk az ajtón, ordít a sátán, és be akar mindenkit kebelezni. Az ember azonban a saját személyes tapasztalatain keresztül észreveszi, és mind inkább felismeri, hogyan jelennek meg a kísértések az életében. Amikor 13
észrevesszük a kísértést, akkor kell nyakon csípni, és kidobni. Minél korábban meg kell ragadni ezeket, és kikapcsolni az életünkbıl. Akkor van bajban az ember, ha nagyon sokáig nem döbben rá, hogy rossz irányba halad. Ezt a bőnt azonban bármikor leteheti, és tiszta lappal, a helyes úton mehet tovább. Egyik feladatomnak azt tekintem, hogy a saját életemben felismerjem a kísértést, és ellene mondjak. A másik nagy feladat, hogy mások szemét felnyissam. A tapasztalatom szerint, de a statisztika is ezt mutatja, az emberek tíz százaléka hívı, azaz minden tízbıl kilenc ember nem hisz. Bármilyen társaságba megyünk, legyen az érettségi, diploma, vagy öregdiák találkozó, vagy spontán összeverıdött társaság, ez az arány megmarad. Tehát óriási tömeg szemét kellene felnyitni. Ez nagyon nehéz, mert a módszerek egészen változatosak és eltérıek, éppen ezért minden embernek magának kell megtalálnia az evangelizációnak azt a formáját, amellyel a leginkább meg tudja szólítani az embereket. Amit korában említettem a radikalizmusról, egyáltalán nem biztos, hogy mindenki esetében célravezetı. Ugyanakkor nem hallgathatunk arról, amit láttunk, és amiben hiszünk. Mindennapos küzdelem, megtalálni a helyes pillanatot és szavakat, amelyekkel közelebb vezethetjük az embereket Istenhez, irányt mutathatunk nekik irgalmas szeretettel, a szabadságukat tiszteletben tartva, ıszintén, de mégis tapintatosan. - Hogyan valósítja ezt meg a hétköznapokban? - A tánc, fıleg az a mőfaj, amelyben én is dolgozom, a legtöbb kísértést hordozza az emberek életében, mert a tánc a test mozgásán és a testiségen alapul. A test imádata elszakít a lélek rezdüléseinek megérzésétıl. Számomra ugyan egyre kevesebb veszélyt rejt, mert én már megtanultam kezelni, de például a táncegyüttesem tagjai gyakran szemben találják magukat ezekkel a megpróbáltatásokkal. Bár ezt ık élvezetnek élik meg, egyáltalán nem tudatosul a bennük rejlı veszély. Életem egyik alapvetı kérdése: miért vagyok itt? Miért pont ezt a táncot tanítom? Miért felelek pont ezért az együttesért? Megtérésem idıszakában különösen is foglalkoztatott ez a kérdés, de mivel még mindig itt vagyok, ezért úgy érzem, nekem itt van feladatom. Isten biztosan már rég elvitt volna errıl a területrıl, ha nem ide szólna a küldetésem! A hívık és a keresık elıbb említett tíz az egyhez aránya a táncmővészet világában százhoz vagy sokkal inkább ezerhez az egyre változik. Talán pontosan ezért maradtam meg ebben a közegben, mert Isten rajtam keresztül szeretné megszólítani ezeket a fiatalokat, akik sok esetben még soha nem hallottak róla. Nagy küzdelmeket élünk meg az együttesemben, ahol nekem tanúságot kell tennem a Szeretetrıl. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy nem feltétlenül vagyok a szavak embere, és ha állandóan hitbéli kérdésekrıl beszélnék, akkor szentfazéknak gondolnának, és senkihez sem tudnék igazán közel jutni. Pont az ellenkezı hatást váltanám ki, mint amiért megszólalok. Immáron huszonkét éve vezetem az együttest, és nagyon fontos visszajelzés számomra, hogy amikor valaki elhagyja a csapatot, mindig rádöbben, 14
milyen más légkör uralkodik nálunk, mint bárhol máshol. Amíg együtt vagyunk, nem is tudatosul bennük az, hogy a feszültségek és ellentétek ellenére is egyfajta szeretettel védett burokban élnek. Már több ilyen jellegő visszajelzést is kaptam azoktól, akik valami okból kifolyólag abbahagyták a táncot, vagy egy látszólag jobb ajánlat érdekében együttest váltottak. - Ha keveset szól a hitérıl, mitıl más a Botafogóban a légkör, mint más táncegyüttesekben? - Személyes példámmal próbálom közvetíteni az értékeket. Mindenegyes váratlan szituáció, kérdés, ami felmerül az együttesen belül, egy konfliktus megoldása, példaértékő. Az együttes tagjaival kéthavonta leülünk megbeszélni a dolgokat, hogy a gızt kieresszük, hogy az ellentéteket kezeljük, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól és mi is megbocsássunk azoknak, akik minket megbántottak, hogy mindenki elmondhassa adott kérdésben az álláspontját és közösen hozzuk meg a döntést. Éppen a konfliktusok megoldása döbbenthet rá valakit arra, hogy másképp is lehet problémát megoldani, mint ahogy azt a világ teszi. Természetesen vannak kirívó esetek, ilyenkor szükséges, hogy kellı határozottsággal és következetességgel elmondjam, én mit gondolok, és határt szabjak a tetteknek vagy szavaknak. Alapvetıen azonban nem traktálom ıket. A személyes példám, ami elgondolkoztathatja azokat a fiatalokat, akikkel dolgozom. Kikapcsolódásként szoktam táncórát tartani kezdıknek. Ezeket is megpróbálom nagyon finoman úgy vezetni, hogy valamilyen értéket közvetítsek. Keveset beszélek, de mégis észrevétlenül ugyan, de igyekszem segíteni a párokat. Nemcsak a lépéseket tanítom, hanem a táncetikettrıl, az illemrıl, a partner iránt tanúsított figyelemrıl is szoktam mesélni. - Sokat hallani a tánc gyógyító erejérıl. Ön szerint valóban hatásos gyógyír lehet a tánc? - Mindenképpen! Nem elsısorban a mozgás által kiváltott élettani funkciók gyógyítanak bár ezek sem elhanyagolhatók, hanem az a hatás, amit a tánc a lélekre gyakorol. Mőködı terápiás hatása van: számtalan házasság jött létre vagy jött már rendbe felnıtt-tánciskoláimban. Ilyen értelemben egyfajta missziónak is felfogható a tánc: átalakít, formálja, nyitottabbá teszi a személyiséget. A csoportos tánc különösen nagy változásokat idézhet elı. Tucatjával voltak olyan gyermekek a csoportjainkban, akik otthon nem kapták meg azt a melegséget, szeretetet, amire szükségük lett volna, s tánc nélkül valószínőleg elkallódnak. Ma már mindannyian sikeres emberek. - Kanyarodjunk vissza egy kicsit. Abbahagyta a korcsolyázást egyetemista korában. Hogyan váltotta fel a jégtáncot a társastánc? 15
- Azt mondaná a hitetlen ember, hogy véletlen, de soha semmi sem véletlen. Egyetem elıtt egy évig katona voltam. Volt szerelmem és táncpárom ekkor jelentkezett a tánctanárképzıre. Épp szabadságon voltam, ezért gondoltam, csak úgy buliból, hogy én is elmegyek a felvételire. Legnagyobb meglepetésemre felvettek. Miután leszereltem, elvégeztem a tánctanárképzıt, de meg se fordult a fejemben, hogy ebbıl bármi is lehet. Táncpárom elkezdett táncot tanítani, és néha én is elnéztem a próbákra. Rövidesen a táncpárom bekerült a Bergendy együttesbe énekelni, a csoportjai pedig tanár nélkül maradtak. Adta magát a helyzet, hogy én vigyem tovább ezeket a csoportokat. Semmi célom nem volt, csak kedvtelésbıl tanítgattam. Aztán egyre jobban beleszerettem a tanításba, majd jöttek a kisebb koreográfiák, amiket kitaláltam, és úgy éreztem, ez nekem nagyon jól megy. Aztán beleszerettem a tanításba és a koreografálásba is. - Ekkor alapította meg a Botafogo együttest? - Egyáltalán nem készültem tudatosan a Botafogo alapítására. Az 1980-as évek közepén lehetett, amikor az egyik tanfolyam a végéhez ért, de a párommal késztetést éreztünk arra, hogy folytassuk a munkát a csoporttal. Az utolsó óra után arra kértük a résztvevıket, hogy ne széledjenek szét, hanem ha kedvük engedi, maradjanak még egy kicsit és táncolgassunk tovább. Nagyon jó hangulatban teltek ezek a spontán plusz órák. Azt hiszem, mindannyian éreztük, hogy ezt folytatni kellene. Így alakult meg a Botafogo elsı magja. Az együttes elsı táncos párja 1986- ban indult elıször versenyen. Innentıl számítjuk hivatalosan a Botafogo születését. A rendszerváltáskor körülbelül száz táncklubból kilencven szőnt meg, nekünk csodálatos módon sikerült talpon maradni! Természetesen a lelkesedés nem volt elegendı egy ilyen táncegyüttes mőködtetéséhez. Elı kellett teremteni a pénzt a terembérletre, a ruhákra, a versenyeztetésre, az útiköltségre! Sokszor éltem zsíros kenyéren és hagymán, de elmondhatom, ment a szekér. - Milyen táncmőfajt képviselnek? - A Botafogo olyan táncmővészeti együttes, amely koreográfiáját a latin-amerikai táncok mozdulatvilágára építi, színházi produkciókat hoz létre, illetve mind az egész együttes, mind pedig külön-külön a párok hazai és nemzetközi táncversenyeken indulnak. Erre a két pillérre -színház és versenyek- épül a csapat. A megalakulás után, az elsı lendületben egyre komolyabban vettük a táncolást, én is és az együttes tagjai is. Sorra jöttek a pozitív visszajelzések, hiszen a tanítványaink sorra nyerték a versenyeket. A tulajdonképpeni fordulópontot a legendássá vált Ki mit tud jelentette, az 1990-es évek elején. İszintén szólva, csak a buli kedvéért neveztünk be, azt gondoltuk, semmit sem veszíthetünk, ha megpróbáljuk, hátha még valamilyen eredményt is elérünk, de tapasztalatnak 16
biztosan jó lesz. Ekkor tőnt fel elıször koreográfiával nyilvánosság elıtt az együttes, és azonnal elnyerte a széles közönség, valamint a zsőri tetszését. Elıadásaink formanyelve meglepte a nézıket, mert egészen egyedi, világviszonylatba is újdonságnak és egyedülállónak számított. A Ki mit tudon, amikor elıször álltunk színpadra, derült ki, hogy ez a mőfaj, azaz a latin-amerikai társastáncon alapuló mozdulatok színpadi koreográfiája életképes, sıt nagyon sikeres. Ekkor döbbentem rá, hogy a fejemben megszületett lépésformációk mekkora hatást gyakorolnak az emberekre! Az együttes megnyerte a Ki mi tud?-ot, és tulajdonképpen ettıl kezdve, tehát a 90-es évek elejétıl, színházi elıadásokat is létrehozunk. Eleinte külsı segítséggel, aztán már önállóan. Gyakorlatilag a kezdetektıl fogva minden egyes elıadáson telt ház elıtt táncolunk, amit mindenképpen pozitív visszajelzésnek tartok. - Innentıl kezdve profi tánctanár lett? - A Ki mit tudon elért gyızelmünk meglepett, ugyanakkor hihetetlen ösztönzı erıt is jelentett. A sikeren felbuzdulva valóban komollyá vált számomra a tánctanítás, és innentıl kezdve tényleg tudatosan foglalkoztam az együttessel és állítottam össze a koreográfiákat. Amikor az ember megáll és visszatekint az életére, megérti a dolgok miértjét, és az események által útjelzıként hátrahagyott kövek utat mutatnak számára. Amikor azonban az események gyors folyásában van, az esetek döntı többségében, nem tudja, mi miért történik, mit miért tesz. Semmi tudatosság nem volt abban, hogy elvégeztem a tánctanárképzıt, hogy átvettem a táncpárom csoportját. Fogalmam sem volt, miért éppen annál csoportnál éreztem, folytatnom kell velük a munkát, fıleg, hogy akkor még csak kikapcsolódásnak tekintettem a tánctanítást. Éreztem egy lelkesedést, amely arra ösztönzött, hogy vágjak bele, aztán majd lesz valahogy, az események pedig tereltek, irányt mutattak. Egyik lépés a másik után, mígnem megértettem, hogy rátaláltam a hivatásomra. Visszatekintve, már látom, hogy ezek mind-mind kegyelemi pillanatok voltak. Isten a hitetlen idıszakomban is kézen fogva vezetett, én pedig csodálatos módon, a tudatosság legkisebb jele nélkül hagytam magam. Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy észrevétlenül terelgetett és ebben a mőfajban dolgozhatom. - Mit jelent az együttes neve: Botafogo? - Sokan viccelıdnek, vagy azt hiszik, hogy magyar néptáncosok vagyunk mondván: "botfogó, bokafogó, csirkefogó (ja, ezek nem mi vagyunk!)... A magyaros hangzás ellenére portugál eredető kifejezés, amely épp ezért rövid o -val írandó. Minden futballhoz értı férfiember, ha meghallja a botafogo-t, rögtön rávágja: van egy ilyen focicsapat a világbajnok Brazíliában. Van egy gyönyörő öböl Rióban, aminek véletlenül ugyanaz a neve, mint nekünk! Az együttes mégis elsısorban azért kapta a nevét, mert a szamba nevő brazil tánc alapfigurája a botafogo. Mivel 17
az együttes formanyelve a latintáncokra épül, ezért találónak éreztük az elnevezést. Persze eleinte egyéb ötleteink is voltak. Például eszünkbe jutott a "Cucaracha", amely szintén egy táncfigura elnevezése, de a jelentése kicsit furcsa: "csótány". 1986-ban elindult párhuzamosan a Botafogo és a Cucaracha táncklub. Amikor a két klub egyesült, gondoltuk a két kifejezésbıl egyet alkotunk így született a: Cucafogo - fonetikusan írva: kukafogó - ötlete. Azt hiszem, a Botafogo mégiscsak jobb! - Mi indította arra, hogy koreográfiákat készítsen? - Amikor elindult az együttes páros táncokat jártunk. Egy alaklommal eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnánk csoportos koreográfiákat csinálni, hogy ne csak egyedül, hanem csoportban is táncoljanak a párok. Alapvetıen pusztán közösségteremtı céllal gondoltam erre. Jól sikerült az elsı ilyen próbálkozás. Ezeket a közös koreográfiákat vittük el bemutatókra, illetve a Ki mit tudra is, amikor is kiderült, hogy ezek a koreográfiák olyan színvonalasok, hogy megélnek a színpadon. A Ki mit tud-on elért sikerek után aztán már tudatosan készítettünk színpadi koreográfiákat is. Így alakult ki a Botafogo mostani arculata, egyrészt a színház, másrészrıl a versenyzés. Úgy szoktam fogalmazni, hogy mi a versenyteljesítményünket felvisszük a színpadra, többek között ezért is unikum, amit csinálunk, mert olyan minıségben mutatjuk be ezeket a táncokat, ami akár egy szakmai versenyen is megállja a helyét. A Ki mit tuddal vették kezdetüket a Botafogo nagy sikerei. Többször is meghívást kaptunk többek között az Operaházban megrendezésre kerülı táncos sztárgálákra, vagy az 1990-es évek elején elsıként mi kerültünk be magyarként a világbajnokság döntıjébe, késıbb megnyertük a tánc Wimbledonjának számító versenyt az angliai Blackpoolban. Azóta is együtt folyik a kettı: színházi produkciókat hozunk létre, illetve versenyekre készülünk. Nagyon sok felkérést kapunk céges rendezvényekre vagy televíziós mősorokban való szereplésre. - Melyek a legnagyobb sikereik? - Rengeteg díjat nyertünk el, talán csak néhányat sorolnék el ezek közül. Hosszú ideje egyébként mi nem a versenysiker reményében utazunk, hanem a közönség a mi legérzékenyebb zsőrink. Ha nekik tetszik, akkor minden rendben van még abban az esetben is, ha a szakma néha fanyalog. Ám számtalanszor találkozik a zsőri és a közönség véleménye. Többek között így arattunk elıször gyızelmet a 71. Blackpooli Táncfesztiválon 1996-ban, majd ezüstérmet szereztünk 1999-ben, 2003- ban, és 2004-ben. Elnyertük az Európabajnoki címet a Látványtáncban 2001-ben, majd ezt még kétszer megismételtük a késıbbi években. Egyébként ugyanezen a 2001-es bajnokságon a Botafogo utánpótlás csapata ezüstérmet szerzett. A Látványtánc Európabajnokságok harminchárom éves történetének legmagasabb 18
pontszámát ekkor a Botafogo kapta! Háromszoros Magyar Bajnoki cím tulajdonosai vagyunk a Latin Formációs Táncokban. 2005-ben show-tánc világbajnokok lettünk. Szóval el vagyunk kényeztetve, bár néha a szakma nem nézi jó szemmel az újításainkat. A színházi életben a "Tőzcsizmák és Vasmacskák", a "Don Q", valamint az Aladdin címő mővek a Nemzeti Táncszínház állandó repertoárdarabjai, de ezenkívül számtalan hazai színházban is láthatók még. Legutóbb a Thália Színház fogadta be a darabjainkat, nagy sikerrel mennek az elıadások ott is.(ezt még ki lehetne esetleg egészíteni) - Ön soha nem szerepel a darabokban? - A táncos pályafutásom rövid volt, de sikeres. Amikor a tanítás és a koreografálás vált az munkám központi elemévé, attól kezdve, mint táncos visszahúzódtam. Volt néhány eset, hogy a saját szórakozásomra beálltam, mert ki szerettem volna próbálni magam, hogy még mindig megy-e, úgy, mint régen. A test bizonyos életkor után már nem úgy reagál, mint huszonévesen, ezért ezt sokszor nem erıltettem. Az is motivált, hogy a kedvenc koreográfiáimat szerettem volna belülrıl megtapasztalni. Színpadon nem láthat a közönség, 45 évesen én inkább alkotok. - Ezeknek a daraboknak a története katartikus vagy inkább meseszerő? - Ez attól függ, hogy mi a célja az alkotásnak. A formanyelv sok mindent meghatároz, de ugyanakkor szabadságot is ad. Csak a saját képzeletem szab határt annak, hogy mi legyen a darab mondanivalója. Érdekes például, hogy az Aladdin c. táncjátékot elsısorban felnıtteknek készítettük, de amikor bemutattuk, kiderült, hogy a gyermekek is imádják. Mese is és gondolatébresztı is egyben. Ha valaki színházba megy, akkor a mindennapokat szeretné feledni, szeretne feltöltekezni. Ha rátalálunk arra a pontra, amit ki lehet tölteni, akkor a darab sikeres. Természetesen az igényességbıl sohasem lehet engedni, nincs kompromisszum. - Mi a fontosabb a tánc és az emberi test szépségének bemutatása vagy valamiféle üzenet közvetítése? Egyáltalán elválasztható-e egymástól a kettı? - A tánc olyan mőfaj, amely hasonlóan a zenéhez-, elsısorban az érzelmekre hat. Fontos még, hogy nem lehet vele hazudni és megismételhetetlen. Nyílván az esztétikai élmény hozzátartozik a hatáshoz, de ha nem üzenne semmit, akkor értéktelenné válna, csak egy értelmetlen mozgássorozattá degradálódna. Mindig egy szövegtestbe kell beleágyazni a mozdulatokat. A koreográfia tanulásának két fontos mozzanata van: egyrészrıl a mozdulatsor megtanulása, másrészrıl pedig, hogy ezzel mit akarok kifejezni. A kettı elválaszthatatlan egymástól. 19
- Melyik a legkedvesebb színpadi darabja és miért? - Mindig az aktuálisan legfrissebb a legkedvesebb. Amikor visszanézem a régebbi munkáimat, mindig megdöbbenek, és nem értem, hogy hogyan tudtam én ezt megcsinálni? Rácsodálkozom saját magamra. Itt lép be az ihletettség fogalma. Amikor alkotok, akkor egy kegyelmi állapotban vagyok. Rövid pillanatra elleshetek valamit a mennybıl, kapok valamit, amit egyébként semmivel sem érdemeltem ki. Amikor kész és már bezáródott a függöny, akkor látom csak igazán, hogy ezt tulajdonképpen nem is én csináltam. Egy rövid koreográfiám a kedvencem, amit a Carmina Burana legritmikusabb részeire készítettem 14 évvel ezelıtt. Ez volt az az eset, amikor éjjel 3-kor felpattant a szemem és az egészet, minden apró részletével együtt láttam. - Hogyan fogadja a közönség ezeket a darabokat? Elsısorban fiatalok vagy minden korosztály képviselteti magát az elıadásokon? - Bátran mondhatom, hogy imádja a közönség és függetlenül attól, hogy hány éves az adott nézı. Mindenki megtalálja benne a számára kedveset. Olyan nyelvre találtam rá, ami mindenkihez egyaránt szól. Már megint azt mondtam, hogy találtam rá, pedig ez helyesen így hangzik: Engedte, hogy megtaláljam. - Szoktak nézıi vagy rajongói leveleket kapni? - Szoktunk kapni leveleket, pontosabban elsısorban elektronikus formátumúakat, mint szerintem mindenki, aki reflektorfényben van. Van egy szők rajongói csoportunk is, akik mindenhová elkísérnek minket. Nem szeretném, ha bálvánnyá válnánk, ezért tudatosan kerülöm a bulvár-médiát, pedig a mőfaj, amit csinálunk, kedvenc témája lehetne ennek a típusú újságírásnak. - Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit a közönséggel megélt? - Egy elıadás akkor jó, ha a közönség együtt lélegzik a táncosokkal, saját magát is odaképzeli a színpadra. Ilyen esetekben mindig megtörténik a csoda. Számtalan ilyet éltem meg az együttessel, ezért nem tudok kiemelni egyet sem. Mindig azt mondom a táncosaimnak: legfontosabb, hogy adjatok. Adjátok oda magatokat a közönségnek, mindent, amit tudtok. Ekkor jön mindig a meglepetés. Mert ahelyett, hogy kiürülnénk, hiszen mindent odaadtunk, mi is kicsordultan feltöltekezve jövünk le a színpadról. Így van ez egyébként az élet minden területén: ha adsz, mindig többet kapsz. Ezt le lehet fordítani az üzletemberek nyelvére is: ha befektetsz, profitod lesz. A különbség az, hogy itt nem pénzrıl van szó, hanem lelki aranyakról. 20