Gróf Edelsheim Gyulai Ilona HORTHY ISTVÁN KORMÁNYZÓFIELYETTES ÖZVEGYE Becsület é+ esség 2 1945-1998
1 5 8 7 8 A nagy érdeklődéssel fogadott első rész után gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye ötvennégy év krónikáját örökíti meg emlékiratai második kötetében. 1944. október 18-án kezdődik a történet Valahol Bajorországban", Gestapo-fogságban, s 1998-ban végződik, többek között ezzel a megjegyzéssel: Áldás számomra, hogy most már mind gyakrabban látogathatom meg hazámat..." A két dátum közötti több mint fél évszázad a fiatalon megözvegyült Horthy Istvánné számára a folytonos helytállás, a leleményes kötelességteljesítés, kalandok és tragédiák, s végül élete ki- és beteljesedésének izgalmas időszaka volt. Sok mindent megtudunk ebből a könyvből, amelynek forrásértéke vitathatatlan. Ám a legizgalmasabb élményt benne mégis maga az emlékeit közreadó főszereplő nyújtja: rendkívüli személyisége, őszinte hangja, a lapokról sugárzó szerénység, s egyszersmind határozottság, céltudatosság okán. Ez a könyv sok mindenről tudósít. Például arról, hogy milyen érzés negyvenegy év után hazatérni a kényszerű száműzetésből, hazatérni, ha már a világ számtalan országában megfordult az ember, ha látott szebbnél szebb tájakat, lenyűgöző, egzotikus, izgalmas városokat, csodálatos műemlékeket, lehet Párizs, Bagdad, Jeruzsálem szent földje, London vagy a második otthon, Portugália mégis, hazatérni Budapestre májusban a gesztenyefák és orgonabokrok virágzása idején, mikor hirtelen minden olyannak tűnik, mint akkor, régen... Milyen érzés visszasodródni a múltba, újraélni a Gestapo-fogságot, a küszködést a megélhetésért, a nürnbergi tárgyalás izgalmát az idős kormányzó mellett, a megalázó sorban állást, a küzdelmet az új életet jelentő vízumokért, az otthonra találás örömét-nehézségeit, az aggódást az otthon maradottakért, az ország sorsáért... S vajon milyen ember az, akit Horthy kormányzó sofőröm, belügy-, külügy- és pénzügyminiszterem"- nek nevez, aki haláláig szelíden-odaadón ápolja őt, aki ígéretéhez híven megszervezi a kormányzó újratemetését Kenderesen, aki a köztársasági elnöktől kapott kitüntetés átvételekor azokra gondol, akik GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye Becsület és kötelesség 2 1945-1998 IIIIIIIIII III IIIIIIIII Miskolci Egyetem
Szerkesztette OCSOVAI GÁBOR A képeket válogatta STEMLERNÉ BALOG ILONA GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye Becsület és kötelesség 2 1945-1998 EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001
COPYRIGHT C> ILONA BOWDEN AND SHARIF HORTHY, 2001 A KÖNYV A MAGYAR MILLENNIUM KORMÁNYBIZTOS HIVATALA TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT Ajánlás Emlékirataim második kötetét négy keresztfiamnak és öt keresztlányomnak ajánlom: Esterházy Pálnak, Kállay Andrásnak, Makovits Viktornak és Pap Mihálynak, Kienast (Darányi) Magdinak, Moore (Bartók) Deanának, Andersen (Monteverde) Henriettának, Andujar Osannának és Rogers Isabelnek. Mism EGYM 53, 04 özponti knyvir sv-sq011-4- 0 0
NEGYEDIK RÉSZ
16. fejezet GESTAPO-FOGSÁGBAN - VALAHOL BAJORORSZÁGBAN 1944. október 18. Szép dombos, erdős vidéken haladtunk, majd a sorompó felemelkedett előttünk, hogy behajthassunk a Schloss Waldbichl"-be.. Festői táj vett körül bennünket hétszáz méter magasságban, egészséges levegőjű helyen, fenyő- és bükkfaerdő közepén, s a kényelmes, jó ízléssel berendezett kastélyból gyönyörű kilátás nyílt a tőlünk negyven kilométernyire húzódó Bajor-Alpok hóborította hegyláncára. A kastély parkjának kisebb részét szögesdrót kerítés övezte csak ott volt szabad sétálnunk, és ott is csak fegyveres Gestapo-kísérettel. A kerítésen belül a barakkokban száz ss-katonát szállásoltak el, és a kastélyban kilenc Gestapo-őr vigyázott ránk, két farkaskutyával. Az első emeleten mi laktunk, alattunk és felettünk a Gestapo. Nagyon őriztek minket. Ugyan kitől, mitől, s vajon hová tudtunk volna onnét megszökni? Mindenkit összehívtak, és megmondták nekünk, hogy a földszinti nagy terembe szerelik be a rádiót, amelyen a német és a magyar híreket hallgathatjuk. Minden más külföldi adót szigorúan tilos hallgatnunk, és ha valakit rajtakapnak, bárki legyen is az, azonnali halálbüntetéssel sújtják. Megmutatták nekünk Nicky szobáját. Erről még röviden beszéltem Dörnberg protokollfőnökkel, mielőtt elment, de éreztem, hogy minden hiába, mert ők továbbra is színházat játszottak. Vajon miért? Miután kipakoltunk, fegyveres Gestapo-kísérettel egy kis sétára mentünk. Négy álmatlan éjszaka után teljesen kimerülten végre átaludtam az egész éjszakát. Másnap nyolckor mi, a család, együtt reggeliztünk. Dörnberg elbúcsúzott, azt mondta, Budapestre utazik. Sétálni mentünk a park szöges- A kastély Hirschberg báró tulajdonában volt, akitől Bleichröder bankár bérelte, amíg az állam át nem vette". 1943-ban Mussolini lakott itt három napig. 9
s drót kerítéssel körülvett részén, megint csak fegyveres kísérettel. Ebéd után pihentünk, majd sétáltunk; vacsora után bridzseztünk, mert szerencsére Vattay hozott magával kártyát. A német külügyminisztérium beosztott oda egy diplomatát, Legationsrat Leite-Jaspert, aki eléggé ellenszenves volt. Közölte: velünk jön bridzsezni. A Gestapo-parancsnok Hueber is bemutatkozott. Három nap múlva megkaptuk az ígért rádiót! Hogy a magyar rádiót szabad hallgatnunk, nem volt nagy öröm, hiszen pár nappal később Szálasi beiktatását közvetítették. Ami eléggé meglepő volt: az idősebb József főherceg is felszólalt, és a háború folytatását dicsérte! Miklóspapa nem csodálkozott ezen, mert azt mondta, az első kommün idején huszonöt évvel azelőtt József főherceg, alkalmazkodva a kommunista irányzathoz, Alcsúti Józsefnek neveztette magát. Néhány nappal érkezésünk után egy szokványos iskolai füzetben elkezdtem részletes naplót vezetni, oly módon, mintha a nővéreimnek írnék levelet. Úgy gondoltam, a vágy, hogy elmondjam nekik a történteket, megkönnyíti az írást. Magdamama naplóját is megőriztem, s a továbbiakban abból is idézek majd. WALDBICHLI NAPLÓ Október 28. Valószínűleg sok időm lesz itt, ezért szántam rá magam - bár nincsenek írói ambícióim, hogy lejegyzem egyhangú, keserves száműzetésünk érdekesebb eseményeit. Figyelembe véve a körülményeket, természetesen nem merek teljesen szabadon írni itt a fogságban. Ma tíz napja érkeztünk ide, de máris végtelennek tűnik az idő, amit itt töltöttünk. Sokszor olvasott az ember fogságról, száműzetésről, és furcsa ráébredni, hogy most mi vagyunk ilyen helyzetben. Milyen könynyű volt olvasás közben átsiklani azon, hogy valaki éveket töltött száműzetésben, és el sem tűnődött az ember, hogy az illető hogyan tölthette napjait, vajon mivel foglalkozott, miképpen fojtotta el honvágyát, és egyáltalán a szabadság és az új élmények iránti vágyakozását! Lehet, hogy ez idővel elviselhetőbbé válik, és csak most az elmúlt idők gyorsan lezajlott eseményeinek hatása alatt nincs a léleknek nyugovása, mert megszokta, hogy az események pergőtüzében kell helytállnia... s hirtelen rászakad a tátongó üresség. Megfosztanak minket akaratunktól, a cselekvés lehetőségétől, nem tudjuk, mi történik körülöttünk, mi lesz velünk... 10 Úgy érzem, nekem továbbra is az a feladatom, hogy a szegény, meggyötört szülőknek ezt a nehéz időt, amennyire emberileg lehetséges, könnyítsem. Ez itt most nehezebbnek látszik, mint valaha. Szegény Miklóspapa nehezen bírja, ami persze nem csoda; az állandó felelősségteljes elfoglaltság után a mostani tétlenségben ránehezedik az elmúlt idők valamennyi problémája. Az a gyötrő gondolat, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni, engem is foglalkoztat. Rettenetes aggodalmat okoz Nicky távolléte, és ez újabb szülői fájdalom tudni, hogy utolsó, még életben levő gyermekük szenvedhet. Ezt átéreztem már Budapesten, a nunciatúrán, amikor azon tűnődtem, mi történne, ha kijelenteném, ott maradok Istvánnal. Már indulásunk előtt megtudtuk, hogy ez nem lett volna lehetséges, mert a németek az egész családot mindenképpen elvitték volna. Ereztem, nem szabad a szülőket magukra hagynom, és őket utolsó örömüktől - unokájuktól megfosztanom. Rettenetesen szenvedtek volna itt ketten egyedül, aggódva értünk, hírek nélkül. De nekem is szörnyű lett volna elszakadni, főleg Magdamamától; úgy érzem, mintha Pistát veszíteném el újra. Annyira hasonló a lényük, hogy ha ránézek, néha Pista jelenlétét érzem, úgy tűnik, mintha csak kiment volna pár percre a szobából. Visszatérve az itteni helyzetre, nem győzünk gyönyörködni a kilátásban, amely szinte balzsam a lelkemre. A Zugspitzét szabad szemmel lehet látni. Különösen most nyújtanak gyönyörű látványt a ház körüli, októberi színekben pompázó erdők. Szinte ragyognak a színek, a vörösnek számtalan árnyalata, amely nálunk nem található ilyen varázslatos tobzódásban. De bármilyen szép látvány is ez, mégis inkább a magyar erdőt nézném! Egyszóval: nincs megfelelő hangulat ehhez a különben igazán szép helyhez, mert be vagyunk zárva, és szinte elviselhetetlen az ellenséges környezet. Fő, hogy István jó levegőn van és amiért leginkább aggódtunk, az ellátása is megfelelő. Eléggé jó a kenyér, ami kellemes meglepetés. Vaj is van bőven, és egyelőre cukrot is kapunk. Állítólag ez diplomataellátás", mert nem mindenkinek jut ennyi minden az országban. Nagyon szigorúan őriznek. Száz SS tart őrséget állandóan a kertben, a ház körül. Éjjel az ablakainkra időnként rávilágítanak, annak ellenére, hogy a Gestapo felettünk és alattunk lakik! Eléggé kellemetlen, hogy ha az ember lefekvés előtt kinyitja az ablakot, vagy ha a legkisebb lármát hallják, rögtön oda világítanak. Éjjel kutyával járnak a ház körül. Ha ki akarunk menni sétálni, a földszinten jelentkeznünk kell a Gestapónál. Akkor kinyitják a béjárati ajtót, amely különben mindig 11
zárva van. Séta közben lépten-nyomon kísér mindegyikünket egy fegyveres Gestapo-őr holott van SS-őrség is. Bár mindig ugyanazon utat járjuk oda-vissza, legalább kihasználjuk, hogy a tiszta, éles levegőn lehetünk. A gestapósokat mi egymás között csak fogdmegeknek" nevezzük. Örülünk, hogy Vattay Antal itt van velünk, aki nagyon rokonszenves, természetes, kedves ember. Feleségét, fiát és lányát hagyta Budapesten, nagyon aggódik értük. Brunswik György útimarsall tulajdonképpen nem tudjuk, miért van itt, miért hozták őt a németek mint második kísérőt. Egyelőre nehezen bírja az ittlétet, amit azt hiszem nem egészen így képzelt el, és mindezt tetézi egy isiászszerű fájdalom a derekában, amely persze még jobban lehangolja. Miklós komornyik, Margit és Gizi ittléte számunkra nagyon kellemes, mert jólesik otthoni arcokat látni magunk körül, és itt másoktól biztosan nem lehetne segítséget kapni. Különösen Miklós akit én mindig nagyon szerettem mutatta most meg, ebben a nehéz helyzetben, hogy milyen kiváló ember. Gondolok magukra, Éva, Myro és Sya vajon mi, testvérek látjuk-e még egymást ebben az életben? Aggódom magukért, mit csinálnak, hol lehetnek? Hogy találjuk majd meg egymást, ha ez a háború véget ér? És vajon mi hogy kerülünk el innen? Teljesen elképzelhetetlen, hogy oldódhat meg mindez. De ezer, most nem szabad gondolkozni, és az Istenbe vetett bizalmat nem szabad elveszíteni. Október 29., vasárnap. Miklóspapa kérésére tegnap délután beszéltem az ide beosztott ellenszenves diplomatával, Legationsrat Leite-Jasperral az egész Nicky-ügyről, mert állítólag azt mondta, hogy nincs információja róla. Hát hadd tudja meg, mi hogyan látjuk az esetet. Bár igyekezett megnyugtatni, inkább azt a meggyőződésemet erősítette meg, hogy Nickyt nem látjuk viszont. Középkori kínzásnak minősíthető, ahogy a fogságban levő államfő apát a fia életével zsarolják egy aláírásért; becsületszavát adja egy nagykövet és egy teljhatalmú követ, hogy visszakapja a fiát Bécsben a vonaton, majd miután megadja az aláírást, eszük ágában sincs a becsületszavukat betartani. Különben ma az állt az újságban, hogy a magyarországi német követ, Veesenmayer, magas kitüntetést kapott kiváló szolgálataiért. Úgy látszik, szószegésért kitüntetés jár... Szegény Nicky szörnyű helyzetben lehet, rossz rágondolni, menynyire szenvedhet. Úgy látom, a szülőkben még van egy kis reménység, hogy idehozzák, és tartom is b&inük a lelket, ameddig csak lehet. 12 Ma, vasárnap, másodszor volt itt Münchenből Mayer főtisztelendő misézni. A földszinti volt zeneszobát rendezték át kápolnának, nagyon egyszerűen, de meghitten ami, azt hiszem, a házfelügyelőnő érdeme. Már múlt vasárnap is ott volt a szentmise. Csak a ministrálással volt baj, mert ezt a szerepet nekünk kellett betöltenünk. Vattay és Brunswik múltkor kijelentette, hogy az könnyű, bízzuk csak rájuk. De amikor a pap elkezdte a misét, senki sem válaszolt. Kénytelen voltam én a misekönyvemből, először életemben, hangosan olvasva, latinul válaszolni. Vattay öntötte a vizet és bort, és eléggé összevissza csengetett, de azért nagyobb zökkenő nélkül zajlott le a mise. Ezért a mai vasárnapra már előre betanultam a válaszokat, és én is csengettem, csak a bort és a vizet öntötte Vattay. Gyönyörűen, simán ment minden. Utána Mayer főtisztelendő feljött hozzánk a mi kis nappalinkba, és nagyon rokonszenvesen beszélgetett velünk. Nem értettük, neki miért szabad velünk beszélnie, amikor a többieknek a házban ez tilos. Talán azért, mert nem a környékről való. Sétánkat megzavarta a riadó, le kellett menni az óvóhelyre, mert felettünk húztak el a gépek. Münchent bombázták. November 1., szerda. Mindenszentek napja. Az otthoni kriptákra gondolunk, ahol talán senki sem gyújt gyertyát, és ahová senki sem visz virágot. Ilyenkor minden évben lementünk Kenderesre, és sajnos mindig több és több virágot vittünk, mert egyre többen váltak a kis kripta lakóivá. Még régebben a szép elefánti kriptához az erdőben sétáltunk le, a falusi temetőhöz vezető két kilométeres úton, és gyertyát gyújtottunk ott is. Ez a szép szokás arra jó, hogy imádkozzunk halottainkért, megemlékezzünk róluk. Itt, Bajorországban ágakat szedtünk, és pár szál virágot tettünk a fényképek elé. Ilus nővér meglepett egy aranyos kis fenyőkoszorúval, melyet Pista képe elé helyeztünk. István is szedegetett őszi leveleket Édespapa képének". Különben ma két hete vagyunk itt. A napi beosztásunk a következőképpen alakul. Nyolckor reggelizünk a mi kis szalonunkban, Mama, Miklóspapa, Ila, István és én. Azután mindenki megy fürödni, és fél tizenkettőig mindenki a szobájában foglalkozik azzal, amivel tud. Írunk, olvasunk. Ezt séta követi István már sokkal előbb megy ki Ilával a jó levegőre, persze Gestapo-kísérettel. Egykor van ebéd a földszinti kis ebédlőben. A szülőknek, Vattaynak, Brunswiknak és nekem Miklós inas hozza a konyhából az ételt. István és Ila külön étkezik. Étkezés után a hallban, kandallótűz előtt ülünk, és feketézünk". Erre 13
a célra van egy Ersatzkaffee", azaz pótkávé, ami éppen hogy tűrhető, és szerencsére Miklóspapának ízlik. Miklós inas mesélte nekünk, hogy amikor az SS-csapatok ellepték a Várpalotát, és Oberst Wolff (Skorzeny) betelepedett apósom szobájába és irodájába, hívatta Miklóst, és utasította, szolgáljon fel neki kávét úgy, ahogyan a kormányzónak szokta. Amikor Miklós felszolgálta a kávét, Skorzeny legorombította, és követelte, hogy azt a kávét hozza, amit a kormányzó ivott. Nem hitte el Miklósnak, hogy Horthy Miklós másodrendű kávét ivott, nem a legfinomabbat. Miklós inas emiatt majdnem komoly bajba került. Itt az egyik ebéd utáni foglalatosságunk abból áll, hogy papirosból pálcákat sodrunk, a végét a kandallóban meggyújtjuk, és gyufa helyett használjuk cigarettagyújtásra. Mivel a gyufával és a cigarettával is takarékoskodni kell, mindenki igyekszik kevesebbet szívni. Vattay a legnagyobb dohányos, rajta kívül még csak a szülők dohányoznak. Nagyon kedves kép, ahogy ők ketten, cigarettamegtakarítás céljából, leginkább közösen szívnak egyet, felváltva szippantgatva Kettőkor meghallgatjuk a német híreket, és igyekszünk valamit kihámozni belőlük. Azután mindenki visszavonul szobájába 3/4 4-ig, amikor megint sétaóra van. De szép sétákat lehetne itt tenni a drótkerítés túloldalán! Háromnegyed 5-kor teázunk. Tea után van egy óra szabadidőnk; ó- kor érkezik Vattay és Brunswik a römikártyákkal, így aztán szórakoztató játékkal töltjük 1/2 8-ig az időt. Ekkor átöltözünk és nyolckor vacsorázunk. Kandalló előtt hallgatjuk meg a magyar híreket, ami rendszerint keserves, majd bridzsparti következik, melyre nagyjából má-,sodnaponként meghívjuk az ide beosztott Legationsrat Leite-Jaspert, aki szívesen, de rosszul játszik. Ez nem számít, mivel a parti úgysem megy kimondottan nagy tétre. Fél 11-11 tájt megyünk aludni, illetve én akkor még Ilával mindig elbeszélgetek, kötök stb. Ezt a napi beosztást előre pontosan megbeszéltük, gondolván, könynyebb lesz elviselni a napokat, ha valamilyen szabályhoz tartjuk magunkat. A vacsora előtti átöltözés is a köteles elfoglaltsághoz tartozik. Így aránylag jól eltelik a nap, csak ne gyötörne mindannyiunkat az aggodalom. Az ellátást nem lehet kifogásolni, valahogy mégsem lakunk jól, a gyomrunk más ízekhez szokott. István is kelletlenül eszik, nem ízlik neki az itteni a hazai koszt után, és nagyon kívánja az édességet, ami itt alig van. Remélem, beleszokik majd idővel. A vitaminokkal telepakolt orvosi táskám tartalma most nagyon hasznossá válik. 14 November 5., vasárnap. Mayer főtisztelendő sürgős teendői miatt ma nem jöhetett, így elmaradt a mise. Tegnap nagy meglepetés ért: két csomag jött Budapestről! Délután römizés közben hozta be Miklós, hogy ki küldte, és hogyan került ide, nem tudjuk. A dohányosoknak nagy csalódást okozott, mert cigarettát sejtettek a csomagban, mi viszont, Magdamamával, nagyon örültünk, mert sok pamut volt benne, így most bőven lesz munkánk, és ajándékozhatunk is belőle, mert ez itt különlegességnek számít. Frau Hergenhahn, aki itt a háziasszony szerepét tölti be, mesélte, hogy tavaly, karácsony előtt kapták az utolsó pár harisnyát. Nem is értem, hogyan boldogulnak télen. Gyönyörű, napsütéses időben, a ház előtt ülve, mindjárt nekiláttunk a kötésnek, ami kitűnő időtöltés. Magdamama Miklós inasnak köt pulóvert, én pedig Vattaynak meleg zoknit. A pamutból mintha egy kis hazai levegő áradna, ami ugyan nem felhőtlen öröm, mert az ember aggódva tesz fel magának ezer kérdést. Ki hol van? Milyen körülmények között? A rádió tegnap bemondta, hogy Üllőt és Vecsést elfoglalták az oroszok, majd az utóbbit megint visszafoglalták! Még soha ilyen sokszor és ilyen borzalmasakat nem álmodtam, mint itt, de mindannyian ugyanezt tapasztaljuk. Én majdnem mindig Budapestről álmodom. Sokszor a kórházban vagyok ami a jó álmok közé tartozik, mert nagyon szerettem az ottani munkát, az érdekes helyreállító-sebészetet a 205-ös hadikórház műtőjében, a szomorú, nehéz munkát a Sziklakórházban, ahová a bomba- és balesetsérülteket hozták szívet tépő tragédiájukkal. A betegekre is sokat gondolok vajon a gyönyörű, kis négyéves Mártika, akinek a tolongásban a vonat levágta a bal lábát, hogyan boldogul? Megígértem a szüleinek, hogy segítek majd nekik a kezelésnél, a műláb beszerzésénél. Talán csak akad valaki, aki most segít rajtuk. Lehangoló itt tétlenül ülni, amikor olyan sok dolog várna otthon, és amikor minden ápolónőre rendkívül nagy szükség van. A nélkülözésben és a nehéz munkában osztozni kellene velük, ha szükséges, példát kellene mutatni, ez volna most az a munka, amely lekötné az embert, és megadná azt az érzést, hogy minden tőle telhetőt megtett. Ilyenkor arra gondolok, Istvánnal otthon mi lenne? Na és itt mi lesz? Az otthoniak most biztosan le is tagadják, hogy ismertek jól is teszik, mert csak hátrányuk származna belőle, és a segítségemmel talán csak ártanék nekik. Vajon mikor kerülünk majd haza, és lesz-e benne örömünk? Ezer kérdés, amelyre csak a jövő adja majd meg a választ. Talán minden egészen másképp lesz, és fájdalmas lesz látni, ami szívünkhöz oly közel állt. Tudom, a lakásom mindig hiányzik majd, 15
mert ott éreztem magamhoz legközelebb Pistát, ott úgy éreztem, mintha még élne, és ha akartam, felidéztem, szinte hallottam a hangját, a lépteit, s ahogy az ajtót becsukja. A pipái is ott maradtak a kis asztalon az én képemmel, amit ő tett oda... látom a kezét, ahogy a pipát megfogja. Rossz rágondolni, hogy vajon ki él most a mi otthonunkban? Visszakapunk-e valaha valamit abból, ami a miénk volt? Mennyi ember van most hasonló helyzetben fáj értük a szívem. Elcsodálkozom azon, amit most írtam, mert ez már világosan a fogságból eredő lelkiállapot. Az állandó, megfeszített aktivitás után most semmittevők lettünk. Mások kezében van a sorsunk, nem lehet tervezni, nincs miről dönteni, és gondolatainkat aggodalommal teli kérdések kötik le. Ma különösen szomorú, ködös idő van, eső is esik, az embert ez szinte a reménytelenség érzésével tölti el, és az élni akarást is gyengíti. Miért is élünk majd a jövőben? Ha Pista élne, tudom, minden érdekelne, de nélküle az az érzésem, hogy nincs keresnivalóm e földön. Tudom viszont, hogy Istvánért, a kis Pistáért élni kell és érdemes! Nagy feladat őt úgy felnevelni, hogy méltó legyen az apjához. Bár mindig úgy irányíthatnám, ahogyan Pista akarta volna. De most elég ebből... Magdamama azt írta ezen a napon: Sajnálom, hogy nem írtam első naptól kezdve, de képtelen voltam nyugodtan gondolkozni, olyan szörnyű időket éltünk át, annyi aggodalmon mentünk keresztül, olyan sok keserű csalódás ért bennünket, hogy szükség volt egy kis időre, míg megnyugodtam, s helyreállt lelki egyensúlyom. Most megtaláltam megint az utat Istenemhez, és ismételten, mint már sokszor az életben, megnyugodtam az Ő szent akaratában." Bámulom őt! November 8., szerda. Ma éjjel leesett az első hó. Egész éjjel havazott, és óriási hótömeg zúdult az erdőre. Roskadoznak a fák, rengeteg ág letörött, mert nagy részükön még teljes a lombozat. Istvánnak ez nagy öröm, már egész reggel alig lehetett vele bírni. Időnként felmászott az ablak peremére, onnan csodálta a havat, hogy aztán annál türelmetlenebbül követelje: menjünk ki a szobából. A Legationsrat hozott neki egy kis szánkót, ami fokozta örömét, nekem viszont lelkiismeretfurdalást okozott, hogy Leite-Jaspert eddig elítéltem. Mikor Istvánt húztuk a szánkón, szántszándékkal folyton felborult, és térden csúszva, a havat ölelgetve tobzódott. Brunswik és a diplomata társaságában nekiláttam én is lapátolni; a ház előtt kiástunk egy széles járdát. Később István nagy örömére Ilával csináltunk egy hóembert a fogdmegek" némán segédkeztek! Nagyon hiányzott már a másfajta mozgás, mert ez 16 idáig csak sétálni lehet. Mindenki magának szabja meg a saját sétaszükségletét, én igyekszem minimálisan egy óra hosszat gyalogolni naponta. A hallban, vagyis a ház közepén lévő nappaliban vannak könyvek és szekrények, ahonnan előkerítettünk egy sakktáblát, Miklóspapa örömére. Most étkezések után a kandalló előtt felváltva sakkozik Brunswikkal és Vattayval, s mindig győz! Ma befejeztem Vattay részére a zoknit; hálából megígérte, hogy a römiben jó lapokat oszt nekem! Állítólag az oroszok Vecsésnél és Csepelen vannak szegény Budapest! November 9., csütörtök. Brunswik kapott otthonról két levelet! Mi nem kaptunk semmit. Azt írják neki, hogy autójukat, telefonjukat elvették, és 24-én volt egy nagyobb bombázás. Csak tudnám, Magukkal mi van! Ha most hamarosan nem kapok hírt, akkor egyre nehezebb lesz, mert Budapest komoly veszélyben lévén, a német követség biztosan elköltözik onnan. A tegnapi hírek szerint Soroksáron utcai harcok dúlnak. Itt havazott, olvadt, és újra havazott. Egyedül mentem sétálni, mert a szülők ma nem jöttek ki a házból. Ha egyedül vagyok, gyorsan gyalogolok, és kísérőm ma elvesztett a szeme elől. Lázasan keresett. Szembe találtam magam az egyik fegyveres SS-őrrel, aki Fráulein"-nek (kisaszszonynak) szólítva Ausweist (igazolványt) kért tőlem, és amikor mondtam, hogy nekem ilyen nincs, megkérdezte, hogy miért nincs? Úgy gondoltam, túl hosszadalmas lenne ezt neki elmagyarázni, ezért szó nélkül továbbsétáltam, mire ő, látván a gestapóst utánam sietni, belenyugodott. Ezen a rövid úton szoktunk mindig többször oda-viszsza menni. Mire odaértem a házhoz, ott állt Cernota, a három itt lévő Gestapo-tiszt egyike, és megkérdezte, csatlakozhat-e hozzám. Ha nem bánja a gyors tempót, csak jöjjön mondtam, de bosszankodtam, hogy elrontja a sétámat. Nagy meglepetésemre, rokonszenvesen beszélgetett; elmondta, hogy Polában volt a haditengerészetnél, és Miklóspapát ott többször is látta! Érdekes, mennyire meglátszik rajta a régi iskola más, mint a többi. Megkérdeztem tőle, mit mondjak, ha legközelebb igazolványt kér tőlem egy őr. Azt felelte: csak annyit mondjak, hogy a vendégekhez tartozom. Most tehát már tudjuk, mik is vagyunk. Vacsora után, a kandalló előtt ülve a hallban, Magdamama és én kötünk, Miklóspapa az egyik úrral sakkozik, a másik nézi őket. Mielőtt István aludni megy, mindig lejön pár percre; ma leült Mama és közém, és aranyosan csacsogott. Többek között azt mondta: Tudjátok, a Dé- 17 <, 1 0 4 1 5-- -
nes, a Rudi, a Szarka Miki, Sárkány Miki, most nem kocsikázhatnak, és vajon mit gondolnak rólam, hogy én miért nem vagyok ott? Még azt fogják hinni, hogy beteg vagyok." Később, kis töprengés után: De mikor a németek elfoglalták Budapestet, mi azért ott maradhattunk volna a nuncius bácsinál, ott biztonságban voltunk." Így tör ki belőle a vágy a kis barátai után, akiket folyton emleget. Képzelem, azoknak is mennyire hiányzik a sok játék, a póni- meg a kecskefogat. Ilus nővérnek néhány napja azt mondta: Mi itt nem tudunk a németekkel beszélni, ők meg Pesten biztosan nem tudnak beszélni, hát akkor miért vannak ők ott, és mi itt?" Nagyon sajnálom, hogy István unokatestvéreit, a kis Magdit és Pált a legkedvesebb életkorukban nem láthatom és teljesen elfelejtik keresztmamájukat. Csak legyen nekik mindig elég ennivalójuk, ez a legfontosabb, mert szerintem annál nagyobb szenvedés nincs, mint ha az ember gyereke éhezik, és nem tud neki elég ennivalót adni. Remélem, Éva és Myró számára Pomáz jó helynek bizonyult. Mindnyájukért nagyon aggódom. November 12., vasárnap. Örömünkre eljött Mayer főtisztelendő misézni. Tíz órakor a kápolnaszobában gyűltünk össze. Ma Miklóspapa és István is velünk van, mert a halottakért mondatott a mise, és a főtisztelendő úr különösen a mi halottainkért mondta. Már nincs semmi fennakadás: Vattay önt bort és vizet, én adom a válaszokat, és én csengetek. István bámulatosan viselkedett, háromnegyed órát ült csendben, és a Miatyánkot velünk imádkozta. Ilától néha halkan suttogva kérdezett valamit, mi van a kancsóban és effélét, de oly halkan, hogy egyáltalán nem zavart. Eléggé nagy teljesítmény ez, ha meggondoljuk, hogy még négyéves sincs. Mayer főtisztelendő nagyon kedvesen beszélt, a család holt és élő tagjaiért imádkozott! A Gestapovezetőség biztosan nem tud erről. A mise után Legationsrat Leite-Jasper elbúcsúzott tőlünk. Ma elutazik, és helyette a tegnap már bemutatkozott Generalkonsul Hellenthal marad itt, aki kellemesebb embernek látszik. Sokat utazott, könnyebb vele sok mindenről beszélni. Ötven év körüli, most Monacóból jött, ahol paradicsomi békeállapot volt, de előtte a lengyel, francia és orosz frontokon is harcolt. A trópusokon szerzett szemgyulladás miatt elveszítette az egyik szemét, amit úgy pótoltak műszemmel, hogy együtt mozog a másik szemével, és ezáltal még ha tudja is ezt az ember nem lehet rájönni, melyik a valódi és melyik a műszem. Engem érdekel ez a fantasztikus műtét, majd még kikérdezem róla. 18 Ma leveleket írtunk, én írtam Maguknak Rédére, abban reménykedve, hogy kapunk választ. Lehet, hogy nem küldik el a leveleket, de azért próbálkozom, mert gondolom, Maguk is éppen úgy aggódnak értem, mint én Magukért. Milyen nagy erő a szeretet! Bármi történhet, nem múlhat el, amit egymás iránt érzünk. Azt a sok gyerekkori emléket, ami mindnyájunkat összefűz, senki soha el nem veheti tőlünk. De jó lenne, ha mindannyian találkozhatnánk megint a háború után! Ha én hiányoznék, azt nem bánnám, csak Maguk közül ne hiányozzon senki. Sya tudja, hogy én a haláltól sosem féltem sokat beszéltünk erről, Maga mindig ragaszkodott az élethez. Minden önsajnálkozás és dramatizálás nélkül mondhatom, csak István miatt kell az élethez ragaszkodnom, mert még ha szép jövő vagy boldogság várna is rám, az sem érdekel. Annyi szépet éltem át egészen rövid idő alatt, és ha Pista itt volna, még további sok szépre vágynék. Nélküle ez nem érdekel. Nickynek is írtunk pár sort, hogy esetleg életjelt kaphassunk. Bár a magyar politikai foglyok, akiket a március 19-i megszállás után vittek el, levelezhettek a családjukkal, nem hiszem, hogy ezt nekünk megengednék, pedig mi állítólag vendégek" vagyunk! November 13., hétfő. Ma nagyon rossz napunk volt. Ebéd után hívatta Vattayt a Generalkonsul, és közölte vele, hogy ma este indul két napra Bécsbe. Bombaként hatott ez a hír a mi eseménytelen életünkben. Egy percig sem hiszem, hogy csak két napra viszik el. Bármibe lefogadnám, nem így lesz annyira meg vagyok erről győződve. Erre igazán nem számítottunk, és annyira élvezzük, hogy Vattay itt van velünk. Az ő természetessége, száraz humora mindig elevenséget hozott egyhangú életünkbe. Fél hétkor vacsorázott a szobájában, Brunswik és én bent ültünk nála. Vacsorája közben egyszerre csak felém fordult, és nagyon komolyan a szemembe nézve, azt mondta: Én többet ide nem jövök vissza." Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, mert annyira meglepett, hogy ő, aki otthon bízott az idejövetelben, és a Várban engem rábeszélt, most ennyire tisztában van a dolgokkal. Ezzel szinte azt mondta: igazam volt. Minthogy nekem is ugyanaz volt a meggyőződésem, nem tudtam semmi vigasztalót kitalálni, és fájt a szavait követő csönd. Csak két napra pakolt be, pedig annyira kértem, tegyen be a táskájába melegebb cipőt, zoknit stb. Azt mondta, nem vihet nagyobb táskát, ha csak két napot mondtak neki. Hiába bizonygattam, mindegy, hogy mit mondanak. Hét óra előtt már indultak is autón a hideg téli éjszakába, egy idegen alakkal, aki érte jött, és innen Cernota tiszt is elkísérte. Vajon mi vár rá...? Újabb áldozata ennek a szörnyű 19
háborúnak és a keserves magyar sorsnak. Szegény családja nem is sejti, hogy elvitték tőlünk. Nehéz volt a búcsú, és most mindnyájan megint olyanok vagyunk, mintha fejbe vertek volna, pedig már kezdtünk kicsit belerázódni ebbe az életbe, gondosan palástolva egymás előtt aggódásainkat, rossz előérzeteinket. A délutáni römicsatákat is Vattay kezdeményezte. Pontosan hatkor mindig megjelent kártyával a kezében, és mindnyájunkat magával ragadott, olyan élvezettel játszott, miközben Brunswikot folyton ugratta. Ezen Brunswikkal együtt sokat nevettünk. A legjobb bridzsező is ő volt a társaságban. Egyszer mi is el fogunk innen kerülni, de hogy miképpen, azt nehéz elképzelni. Ez lesz a legkritikusabb pillanat. Amilyen napsugaras öröm István ittléte, olyan ijesztő nekem a tudat, hogy ő is itt van velünk. Csak könyörögni lehet, és hinni az isteni Gondviselésben, hogy lesz elég erőnk elviselni a megpróbáltatásokat. Este megint meghallgattuk a magyar rádiót. Nem mondhatom, hogy magyar hírek hangzottak el, mert kizárólag német hadijelentést és híreket adtak. Közölték, hogy Vörös János, a volt vezérkari főnök, Moszkvából mondta el rádiókiáltványát, melyben a többi között a zsidóüldözések megszüntetését is sürgette. Nagyon csodálkoztunk ezen a híren, és most már végképp nem értem Vörös szerepét. Azt nem közölték, hogy ezen kívül még mit mondott. November 15., szerda. Papi neve napja. Vajon érzi-e, milyen nagy szeretettel gondolok rá az utóbbi időben különösen sokat, és féltem őt. Otthon próbáltam előkészíteni arra, hogy milyen katasztrófának megyünk elébe, de mindig az volt az érzésem, hogy nem hitte vagy nem akarta hinni. Ma csináltam Tostnak, fénykép nélkül, egy kis emlékkártyát az imakönyvembe, hogy ő is ott legyen a többiek között, ha kedves halottaimért imádkozom. Olyan szépre sikerült, hogy Magdamama is kért egyet az ő imakönyvébe. Ma, 15-én lesz egy hónapja annak a borzalmas napnak, amelyik Nicky elfogatásával kezdődött. Mindennap kérem az Istent, adjon Nickynek sok-sok erőt, hogy mindent elviseljen. Egyetlen napig sem hagyom abba a kilencedeket, amelyeket érte imádkozom. Mást nem tehetek... November 16., csütörtök. Gyönyörű napos idő, de mi nem élvezhetjük, mert a parancsnok lezavart bennünket az óvóhelyre, amelyről azt mondják, százszázalékosan biztos, remekül megépített bunkere a kastélynak. Bizony eléggé szűk, és mivel sokan vagyunk, alig van levegő. Ilyenkor 20 ránk zárnak egy páncélszekrényhez illő vasajtót. Fél tizenkettőig ott ültünk. Szinte naponta van riadó, de az óvóhelyre csak akkor megyünk le, ha a gépek éppen felettünk húznak el. Magdamama, aki nem bír semmilyen zárt helyiséget otthon még felvonóba sem szállt be, inkább gyalog ment bármennyi emeletet, most itt az óvóhelyen nagyon szenved és Huesbereé ideges. Estefelé tefjött jött a Generalkonsul kíséretében búcsúlátogatásra dr. az eddigi Gestapo-parancsnok, bemutatkozásra pedig az, aki ezután lesz a mi parancsnokunk: Oberführer Klein. Megtudtuk, hogy a Gestapo-tiszt Cernota, aki Vattayt kísérte, amikor elment, nem jön többé vissza, mert áthelyezték. Sajnálom, hogy az egyetlen szimpatikus gestapós elment. Remélem, nincs bajban... Felfedeztük, hogy az egyik asztal a hallban pingpongozásra való, és az összes hozzá való kellékek is ott vannak. Brunswikkal kipróbáltuk. Eleinte nagyokat csaptunk a labda mellé, de aztán már egészen jól belejöttünk. Ez nagyon jó testmozgás! Itt szükség van rá. November 19., vasárnap. Ma van Sya neve napja. Édes Cikkem, remélem érzi, mennyi jót kívánok, és milyen sokat gondolok Magára. Főleg abban bízom, hogy együtt vannak Józsival. De amilyen csodálatosan megmenekült eddig Józsi, remélem, a térdsérülése miatt megkímélik, és együtt maradhatnak. Ma először römiztünk Vattay elmenetele óta. Miklóspapa volt az egyetlen, aki nem játszott, mert Vattay nélkül nem akar játszani. Reméli, hogy visszajön! Képzelem, hogy hatkor, a römi órájában mennyit gondol ránk Vattay vajon milyen körülmények között él, és nem fázik-e a lába a vékony cipőjében? Tegnap nagy izgalmunk volt Margit komorna miatt, mert már napok óta nem érezte jól magát, péntek estétől szombat reggelig nagy fájdalmai voltak a vakbél táján. Nem tudott aludni, és ami engem legjobban aggasztott: émelygett, mégis csak reggel szólt nekünk. Rögtön kértük, hogy telefonáljanak orvosért, akire háromnegyed egyig kellett várni. A weilheimi kórházból jött egy rokonszenves orvos, és megállapította, hogy a vakbél duzzadt, de nem a féregnyúlvány. Diétát rendelt el és megfigyelést. Fontos, hogy telefonkapcsolatban legyünk vele. Szerencsére Margit ma már jobban van. November 22., szerda. Egész délelőtt riadó volt, és a ház népének le kellett mennie az óvóhelyre. Sokáig ültünk ott, Magdamama megint nehezen bírta. 21
Tegnap kaptunk első ízben magyar újságokat november 14-ről datálva. Eléggé gyorsan jöttek, de nem sok örömünk telik bennük. Egyoldalú, primitív beállítás, bosszantóan ostoba, rosszindulatú cikkek, ferdítések, hazugságok. És mindez azzal fűszerezve, hogy kitartás, bátorság, testvér!". Nemcsak primitívek, de hazaárulók is és sírásói a magyar népnek. Ígérték nekünk, hogy jön egy fogorvos, és mindenkit kezelni fog. Ma megjött végre Murnauból az ígért fogász! A fürdőszobában állította fel a fúrókészüléket, és a pácienseknek saját maguknak kellett egy éjjeliszekrény-lámpát a szájuk előtt tartaniuk. A kezelésemhez behívtam Istvánt, és mintha mulatság lenne, nevetve mutattuk be neki a fogkezelést, azzal a céllal, hogy ha majd egyszer rá kerül a sor, ne féljen tőle. A fúrónak és műszereknek nagy sikerük volt. Este beszéltem Generalkonsul Hellenthallal, és átadtam neki egy levelet a főnöke, Ribbentrop részére. Tudniillik miután ide hozott minket, Ribbentrop üzent nekem, legyek nyugodt, ő mindent megtesz Nicky érdekében, kezébe veszi az ügyet, és kérte, hogy nyugtassam meg a szülőket! Most tehát megírtam, hogy már nincs mivel nyugtatni őket, és kértem, ne feledkezzen meg ígéretéről. Gondolom, Ribbentrop azért fordult hozzám, mert a szüleim jó barátságban voltak feleségének a családjával, akik a nagyon kedves, egyáltalán nem náci érzelmű Henkelt család tagjai több ízben jártak nálunk Elefánton. November 26., vasárnap. Tegnap hajnalban bombázták Münchent, és Stollékat a pincében betemette egy bomba. Az asszonyt törésekkel szállították kórházba. Őt nem ismerjük, de a férje, aki itt valamilyen külügyi adminisztratív beosztásban van, eddig a legtöbb rokonszenvet mutatta irányunkban. Nagyon sajnálom őket. Reméljük, nem lesz komoly a sérülésük. Mayer főtisztelendő nem érkezett meg, pedig kétszer küldtek érte az állomásra. Biztosan elakadt valahol, mert egyszer már késett nyolc órát riadó miatt. Ma is süt a nap, mint eddig minden vasárnap. Kint a ház előtt kötöttünk persze felügyelettel! Azután pingpongoztunk a hallban. Miklóspapa is megpróbálta, először életében, és bámulatosan játszott. Este Generalkonsul Hellenthal velünk bridzsezett. Megtudtuk tőle, hogy Stollnének kar- és lábtörése, valamint gerincsérülése van. Nagyon sajnáljuk őket. Tegnap óta a budapesti rádió egyáltalán nem szól, tegnapelőtt, 24-én hallottuk utoljára egészen halkan és a skálán eltolódva, nem a megszokott 22 helyén. A csepeli harcok már biztosan elérték a lakihegyi adót. Vajon mikor szólal meg újra, és mit mond? Minden este próbálkozom, hátha meghalljuk. is mást is próbálok! Amit álcázva írtam le a naplómban, azt most már kiegészíthetem: még otthonról tudtam, hogy a müncheni rádióadó mellett egy angol adó németül sugároz híreket. Sender West"-nek hívják, és a bemondója úgy beszél németül, mint a müncheni adóé. Ragyogó m neöktlüent kvomlte! Mivel megengedték, hogy német adókat hallgassunk, megpróbáltam másnaponként a müncheni hírek közben átcsavarni a keresőt az angol adóra. Ez csupán egy kis mozdulat, de ugyanakkor figyelni kellett a hallból kivezető hét ajtót, amiken időnként ki-be jártak a Gestapo emberei. Csukott ajtón át nem lehetett megkülönböztetni a két német nyelvű adást. Az ajtók figyelése mellett a hírekre is fülelni kellett, így tudhattuk meg, milyen városokat foglaltak már el a szövetségesek. Ha közben nyílt egy ajtó, vissza kellett gyorsan kapcsolni a müncheni adóra. Amíg az egyik kezem a rádió keresőjén volt, a másikkal vécépapírra írtam ceruzával a városneveket, és elrejtve felvittem Miklóspapáékhoz, akik ilyenkor már ágyban voltak. Suttogva elmondtam nekik a híreket, majd a papírt vízzel eldörgöltem, amíg apró darabokra nem szakadt, és a vécébe dobtam. Elégetni nem tudtam, mert nem volt gyufánk, de a hamu is gyanús lehetett volna. Mivel megérkezésünkkor közölték velünk, hogy külföldi rádió hallgatásáért halálbüntetés jár, bizony nagyon óvatosan kellett a készülékkel bánni, és rendszerint erős szívdobogással járt ez a művelet, pláne, ha hallgatás közben kétszer-háromszor nyílt valamelyik ajtó! November 28., kedd. Nagy izgalom volt egész nap, mert megtudtuk, hogy Margit komorna postán levelet kapott testőr vőlegényétől, szabályosan ide címezve! Estefelé aztán hívatta őt az új parancsnok, Oberführer Klein, és miután meggyőződött róla, hogy tényleg nem tud németül, hívatta Miklóst tolmácsnak. A borítékot csak messziről mutatta meg, és nem adta oda a levelet, mert nem tetszett neki, hogy az a testőr tudja a mi pontos címünket. (Én így persze megtudtam, hogy a kedves MÁV-alkalmazott leadta az én üzenetemet, amelyben megírtam a címet!) Szegény Margit olyan boldog volt, még ha a levelet most nem is olvashatta el, pedig ez már igazán nem változtat a tényen, hogy azok, odahaza ismerik a címünket. Micsoda aljas bosszantások ezek! 23
November 30., csütörtök. Tegnap megint itt volt a fogorvos, teljes felszerelésével és feleségével, aki asszisztált neki. Szerencsénk van, mert a fogász kellemesen és úgy látszik, jól is dolgozik. Ma sötét, nyomasztó köd van. Engem ez nagyon lehangolt, és mindenki inkább szótlanul sétál. Mivel borúra derű a szabály, estére nagy örömöm volt. Levelet kaptam Esterházy Jánostól, a mi kedves, kiváló Bibi barátunktól! Ezt a pozsonyi német követség útján juttatta el valahogyan hozzánk. Több mint hat hete az első hír otthonról! Végtelenül kedvesen írt mindenkiről. Magukról írja, hogy Rédén vannak ketten Józsival, akinek a lábáról levették a gipszkötést, és hamarosan kiveszik a szilánkot. Remélem, ez azt jelenti, hogy szó sem lehet még a bevonulásáról. De jó tudni mindnyájukról, hogy hol vannak, csak Myróék ne kerüljenek veszélybe Pomázon. Nem értem, Éva miért van Somogyban, vajon a gyerekeket is visszavitte? Sosem felejtem el Bibinek ezt a jóságát; igazán megható, hogy mindenkiről ír, akiről csak sejti, hogy érdekel. Vajon ki lett a Vöröskereszt főnökasszonya, ha Apor Gizi néni állandóan a fivérénél van? Őt biztosan leváltották. (Sok évvel később tudtam meg, hogy Esterházy János börtönből írott leveleiben a nagyapa vagy öregúr - aki után mindíg érdeklődött, akinek áldását és imáit küldte -, az apósom volt.) December 4., hétfő. Tegnap már a harmadik vasárnap volt mise nélkül, de ígérik jövő vasárnapra és karácsonykor több napra is. Innen nyolc kilométernyire van egy kis város, onnan könnyen kijöhetne egy pap, de ezt nem engedik, nehogy kitudódjék, miféle vendégeket rejteget ez a kastély. Annyi ember jár itt, hogy már biztosan úgyis tudják! Ennek a szegény, messze lakó teológus-tanár papnak kell ezer nehézség közepette ide jönnie. Advent első vasárnapja lévén, a háziasszony és az ide beosztott kertszakértő, Bouillon grófnő, aki itt a virágos- és konyhakerti munkákat szervezi, a helyi szokás szerint több helyen készített a házban angyalos adventikoszorút, csillogó ezüst- és aranyruhába öltöztetett kis papirosangyalokkal díszítve, melyeket István kitörő örömmel fogadott. Óriási örömében lélekszakadva rohant Miklóspapáért, és hívta: Gyere, Nagypapa, elvezetlek a meseországba!" Később hozzáfűzte: Szerencse, hogy a hálószobámba nem jött egy ilyen angyalka, mert mindig csak abban gyönyörködtem volna, és nem tudtam volna aludni." A kicsi otthon nem tudott így örülni, el volt kényeztetve, mert folyton kapott valakitől valamilyen ajándékot, rokonoktól, sőt idegenektől is. Itt ez nincs, így a sors kegyetlensége folytán megtanult igazán örülni - ami nagyon üdvös és egészséges. 24 Brunswik szombat óta erős hűléssel ágyban fekszik. Nagy lázzal kezdte, de ma már láztalan, és takarókba begöngyölve vitték autón Weilheimbe az orvoshoz, aki megállapította a homloküreg és fül erős meghűlését. Münchenből ma itt volt Stoll, és mesélt felesége állapotáról. Mondta nekem: valószínűleg sikerül Istvánnak egy kis karácsonyi ajándékot szerezni! Adtam neki szép világoskék pamutot nyolc hónapos kislánya részére, hogy a feleségéndk is legyen kis öröme. Sajnálom őket, mert a szegény asszonynak valószínűleg hónapokig kell feküdnie a gerincsérülése miatt. Stoll maga is rossz bőrben van, nagyon le is fogyott. Este rajzoltam egy malomjátékot, és Miklóspapával malmoztunk. Nagy csaták voltak ezek, és rendszerint döntetlenül végződtek. Amikor már mindenki lefeküdt, Ilával még éjjel egyig kis cukrokat csomagoltunk Istvánnak Mikulásra. Ila nagyon ügyesen mézes cukrot csinált a mi kevés, itt félretett cukrunkból és az otthonról hozott mézünkből. Még szaloncukor" is készült egy kis maradék csokoládéból, amit ezzel a céllal tettünk el. December 6., szerda. Miklós-nap. Milyen más ez a névnap, mint az eddigiek voltak! Vajon hány magyar gondol ránk ma, sok baja közepette? Minthogy nincs mivel gratulálni, becsomagoltam három cukrot, mintha gyógyszer volna, és szabályszerű receptet írtam hozzá, mint dr. Habenichts" (dr. Nincstelen), és megszabtam a névnapi gyógyszer adagolását. Ezt ma reggel beküldtem tálcán egy pohár vízzel - sikerült is megnevettetnem a szülőket. Tegnap este Ilával még István' Mikulását készítettük. Reggel, nagy volt az öröme, amikor az ablakban megtalálta a Mikulást, csak sajnos tegnap este óta nincs jól a gyomra, felment egy kissé a láza, és ágyban kellett maradnia. Ma Generalkonsul Hellethallal mentem sétálni 11-től 1/2 1-ig. Kellemesen elbeszélgettünk. Csodálom, hogy kibírta az ide-oda sétát. Érdekes, annak ellenére, hogy vele sétáltam, kísért egy fogdmeg" is. Kérdésemre, hogy ez miért szükséges, azt felelte: ő itt nem számít. Meghűlése miatt Brunswik még az ágyat nyomja, de azért felkelt fél órára, és szép, megható felköszöntőt mondott Miklóspapa névnapjára. Nem is tudtuk, hogy ilyen jó szónok. Miklós inast is meggratuláltuk, aki szintén ma névnapos, és éppen ma kapott családjától levelet! Mint múltkor Margit levele, ez is postán jött, így a parancsnok karmai közé került. Már régebben fekhetett itt, mert Pesten valamikor októberben adták fel. A parancsnok felhívatta Miklóst a szobájába, átnyújtotta neki a levelet, hogy olvassa el és fordítsa le, azután megint vissza kellett adnia, nem tarthatta meg! Érthetetlen, hogy ez mire jó, hacsak nem
személyes bosszantásra. Világos, az ilyen levelet naponta újra meg újra el lehetne olvasni. Persze Miklós így is nagyon örült, mert már kétségbe volt esve, hogy nincs hír a családjáról. A levélből megtudta, hogy a születendő unoka az orvosok szerint megmaradhat, a lánya gyengélkedése ellenére. De ennyi öröm sok is lenne egy névnapon, így üröm is jött hozzá azáltal, hogy a német rádió bemondta, a Szovjet nagy támadást kezdett Budapest ellen. Ott is más Miklós-napra ébredtek ma; az operai díszelőadás helyett ágyúdörgés, éhség, szenvedés következett. Mindez a nagy megütköző erők közötti kis ország szomorú sorsa, amelyhez hozzájárult a közvélemény félrevezetése, az emberek ítélőképességének hiánya az indítóokokról nem is beszélve. Ma kivételesen kitűnő Mikulás-napi vacsorát kaptunk már ozsonnára jött a nagyon jó Apfelkuchen", és este egy rumsteak garnírozva, utána pedig krémes palacsinta. Ízlett minden, nagyon élveztük. Ugyanakkor hallottuk, hogy ezt a diplomataadagolást" be fogják szüntetni. Másnap hajnalban lekergettek az óvóhelyre. Azelőtt nem vették ezt ilyen szigorúan, de az új parancsnok szokása, hogy amint egy ellenséges gép feltűnik valahol; mindenkit leparancsol az óvóhelyre, és minket órákig ott felejt", mialatt ők, a fogdmegek, felmennek ebédelni. December 10., vasárnap. Tegnap volt Pista negyvenedik születésnapja. Jó arra gondolni, hogy milyen öröm lehetett náluk negyven évvel ezelőtt! Mindig azt mondják, az idő enyhíti a fájdalmat, és tompítja a hiányérzetet. Ez logikusan hangzik, de én eddig magamon az ellenkezőjét tapasztaltam. Pista mintha mindjobban hiányozna, ami a jelenlegi elszigetelt, elfoglaltság nélküli helyzetünkkel is magyarázható - de arról is szó lehet, hogy az ember aszerint megy feledésbe, mennyire szerették és milyen egyéniség volt. Pista egyéniségét nem lehet elfelejteni, és ha az ember közel állt hozzá, hiánya örökre megmarad. Magdamama ezen a napon így írta le azt, amit én próbáltam elképzelni: Micsoda öröm és boldogság reményteljes várakozás beteljesedése volt ez a nap negyven évvel ezelőtt. Milyen anyai büszkeséggel töltött el, és mennyit gyönyörködtem ennek a pompás fiúnak testi és szellemi fejlődésében, s milyen szilárdan élt bennem a meggyőződés, hogy még nagyon nagy hasznára fog válni országának. Aztán egy zuhanás, biztosan bűnös kezek merénylete, megrongálása a gépnek, és ennek a szép tehetséges életnek, a haza reménységének vége volt. Hogy ezt is túl lehetett élni?! Csak ne kérdezzük, hogyan. 26 Sokat eltűnődtem felette, hogy a Gondviselésnek mik voltak a szándékai, hogy oly sűrűn és olyan végtelen súlyosan büntetett engemet! Három gyermeket ragadott el tőlünk felnőtt korban a negyediket, az utolsót, most fogságba vetette, hetek óta nincs hírünk róla, és nem tudjuk, mi sors vár reá, és most még a hazánkat is elvesztettük, és szomorú, bizonytalan száműzetésben szenvedünk. Vajon miért? Hiszen, azt hiszem, mindketten mindig híven teljesítettük kötelességünket iparkodtam segíteni férjemnek nehéz hivatásában, becsülettel megálltam helyem mint feleség és anya vagy ezzel kellett fizetni, hogy házaséletünk olyan boldog, olyan harmonikus és megértő volt?! - Nem tudom. Valami céljának kell lenni, az bizonyos, mert a Gondviselés mindig meghatározott céllal intézi sorsunkat, arra az ember utóbb mindig rájön!" A múlt heti ígéret ellenére, a mai vasárnapon sem érkezett meg a pap. ígéretek!... István gyomra rendbe jött, és Brunswik is már fent jár. Nekem erős izomlázam van, mert fenyőágakat fűrészeltem egy nagy fogú, rossz fűrésszel. Nem hiszem, hogy ezt megismétlem, mert olyan étvágyam lett tőle, amit itt nehéz csillapítani. Eddig ugyan nem panaszkodhatunk, mert annak ellenére, hogy máshoz szoktunk, elegendő volt, amit kaptunk. De most azt mondják, holnaptól kezdve megszűnik a diplomataellátás" az egész országban, és rossz hírek jönnek a várható adagolásról. Beszéltem erről Hellenthallal és kérdeztem, ha Istvánnak nem lenne elég az ellátás, nem eresztenének-e vele ki Svájcba? Azt mondta, ez teljesen lehetetlen, mert aki már egyszer ilyen helyzetben van, nem kerül ki könnyen belőle. Arra is megkértem, próbálja elérni, hogy karácsonyra jöjjön pár sor Nickytől a szülőknek, mert ez lenne az egyetlen és legnagyobb ajándék. Figyelmeztettem, ebbe még bele is betegedhetnek. Megígérte, hogy megpróbálja. Megtudtuk tőle: van itt a házban egy adminisztratív igazgató, aki jól sakkozik. Miklóspapa azt üzente neki, hogy meghívja sakkozni. El is jött örömmel, és apósom legyőzte, mint eddig mindenkit. Utólag tudtuk meg, hogy Hellenthalon kívül a háziaknak tulajdonképpen nem szabad velünk érintkezniük, és az igazgatónak kellemetlensége volt emiatt. Nekünk nem nagy baj, mert csak örülünk, ha nem kell németet látni. A házon belül is úgy van minden elrendezve, hogy a háziakkal ne találkozzunk könnyen. Az első emeleten lakunk mi, a szülők, István, Ila és én, Vattay és a mi személyzetünk. A második emeleten lakik a háziasszony ő gondoskodik ellátásunkról. Nagyon szívélyes és rokonszenves az igazgató, a Generalkonsul, a Gestapo-parancsnok, a külső SS-őrség parancsnoka és a házhoz tartozó egész személyzet. 27
Eleinte Brunswik is ott fenn lakott, de most leköltöztették a földszintre azzal a megokolással, hogy nem előnyös a túl intim keveredés a vendégekkel". Nem tudjuk, miért volt eddig fenn, és mi van mind e mögött. Teljesen külön étkezünk, a főlépcsőt is csak mi használjuk, így a háziakat ritkán látjuk. Generalkonsul Hellenthalnak kellene intéznie a postát, sajnos nem sok eredménnyel. Neki semmi hatalma sincs; jóindulattal van irántunk de itt csak a Gestapónak lehet szava. A pesti rádió végleg elhallgatott, így hazánkkal még ez a kapcsolat is megszakadt. A Nickynek írt levélre nincs válasz, Miklóspapa Hitlernek küldött levelére sincs, az én Ribbentropnak címzett írásomra szintén nincs és mi itt ülünk tehetetlenül, bénultan, reménytelenül várva a végkifejletet. Magdamama nem tud aludni az aggodalomtól, főleg Nicky miatt, dicséri viszont az orvostudomány legáldásosabb és legnagyobb teljesítményét, hogy fájdalmat tud csillapítani és altatni! Nem győzi dicsérni az Alonal"-t, amely enyhülést hoz a szenvedő embereknek... István rengeteget beszél Budapestről, ahonnan el akarja kergetni a németeket, hogy mi visszamehessünk. Nem tudom, honnan hallotta ezt, de nagyon foglalkoztatja ez a téma. December 13., szerda. Hétfő óta megszűnt a túlzottan szépen hangzó diplomataellátás", és bizony úgy látszik, komolyan megkezdődött az éhezés. Mondják, azt kapjuk ezentúl, ami Németországban minden embernek dukál, legyen akár herceg, munkás vagy koldus. Bizony elég kevés, amit most kapunk. A vaj, ami eddig kitűnő és bőséges volt, kimért kicsi adagokban kerül az asztalra, gyümölcsíz is ritkán van, és akkor is fejenként csak egy gyűszűnyi. Mindig egytálétel, Eintopfgericht", tészta soha, hús ritkán, és egy napra egy alma. István kosztját azzal pótoljuk, amit Brunswik most meghatóan elővett az otthonról magával hozott elemózsiából: egy kis zsírt, szalonnát és jó magyar befőttet. Senki sem beszél róla, de én leírom, hogy állandóan éhes vagyok, amit azonban ilyen semmittevés mellett ki lehet bírni. Szerencsére Istvánnak külön tejes ételt adnak azokon a napokon, amikor egy gyereknek igazán elégtelen a táplálék. Mi tudunk neki a saját adagjainkból cukrot pótolni. Ezenkívül Ila és én kis adag vajunknak csak a felét esszük meg, hogy Istvánnak több legyen. Divatba jött a gyomorkorgás, valakinek mindig követelődzik a gyomra. Az egytálétel is mindig hasonló, néha rizs, néha gersli az alapja, és az már nagy szerencse, ha egy-egy babszemet találunk benne. Szerencsére burgonya az alapétel, mert az minden formában jó, főleg 28 amióta Magdamama szólt, hogy főzzék hajában, és hagyják egyben, mert így sóval nagyon ízletes. Ilával fél éjszakákat azon dolgozunk, hogy Istvánt meglepjük valamivel karácsonyra. Az angol repülőgépek által ledobott radar elleni" sztaniolpapírcsíkokat kint a kertben összeszedjük, és azokból készítünk láncokat, ezüstszálakat stb. Egy-egy angol repülőtámadás után tele van velük az erdő. A Gestapo meg akarta tiltani, hogy a sztaniolcsíkokat összeszedjük, de nekem sikerült megmagyaráznom, hogy ebből csinálunk a kis fiamnak valamilyen karácsonyi ajándékot, hiszen itt nincs más lehetőségünk. Erre aztán, a parancsnok engedélyét kikérve, nagylelkűen beleegyeztek. Eddig rendszeresen kétnaponként próbáltam meghallgatni az angol híreket a Sender West"-en, de most már ritkábban hallgatom, mert túlságosan idegőrlő. Tegnap, amikor a rádióadás után felmentem a lépcsőn, elájultam! Szerencsére senki sem vette észre ezt, és lassan magamhoz tértem. Úgy látszik, nagyon legyengültem, igyekszem ezentúl többet pihenni. December 17., vasárnap. Ma megint nem jött pap, ezzel szemben háromszor voltunk az óvóhelyen! Pedig mint minden vasárnap ma is gyönyörűen sütött a nap. Mi sajnos a hideg óvóhelyen ültünk, ahelyett, hogy élveztük volna a meleg napot. Vacsora előtt volt a második, utána pedig a harmadik riadó; az utóbbi a München elleni igen erős támadás miatt. Egészen idáig látszottak a tüzek. Münchent teljesen lebombázták, akárcsak a nagyobb bajor városokat, Augsburgot, Regensburgot, vagy Ausztriában Innsbruckot, Salzburgot... Mondják, hogy az itteni alkalmazottak igazgató, komornyik, szakács, telefonos kisasszony stb. közül, úgyszólván egy sincs, akinek a lakása ne kapott volna már bombatalálatot. Ebből is látszik, milyen súlyos károkat szenvedtek a városok. Mivel ez a kastély dombon fekszik, tehát már messziről látható, és a gépek délről berepülve mindig felettünk vonulnak északra, érthető, hogy szigorúan veszik az óvóhelyre való levonulást. Amikor már elhúztak a repülők, a parancsnok először felküld mindenkit az óvóhelyről, csak nekünk kell mindig sokkal tovább lent maradnunk, ami nagyon bosszantó. Nem tudom, mi ennek a célja. Az utóbbi napokban gyönyörű volt az időjárás; elég nagy a hideg, de a napon olyan meleg van, hogy kint lehet ülni, olvasni vagy kötni. A tavak befagytak, reggel köd van, és a fák zúzmarásak. Olyan szép a táj, mint 29
egy álomország. A hideg itt bámulatosan könnyen elviselhető a szobák jól fűthetők, csak legyen egész télen szenünk! Az erős bombázások miatt olyan rossz a vasúti közlekedés, hogy számíthatunk rá, fennakadás lesz a szénszállításban. Pedig azt nehezebb lenne megszokni, mint a gyenge kosztot, amibe már lassan kezdünk szótlanul beletörődni. December 19., kedd. Ilával tegnap éjjel 1/2 4-ig dolgoztunk. István kedvenc képeskönyvéből kimásoljuk a figurákat, hogy azok is itt lógjanak a fán elég sok munka a mesealakokat mindkét oldalon kirajzolni és kifesteni. Kettős céllal készítünk Istvánnak szép karácsonyt, hiszen az ő öröme majd átsegíti a szülőket és minket is ezeken a szomorú hangulatú, aggodalommal teli napokon. Gondolom, Európában a szülők nagy részének hasonló gondjai vannak; a szeretet ünnepén nehéz egy kis örömet szerezniük gyermekeiknek. A hírekből azt hámozzuk ki, hogy borzalmas harcok folyhatnak Magyarországon. Teljesen tönkreteszik a mi szép hazánkat, és az oroszok egyre csak nyomulnak előre! Hogyan próbáltuk Budapest pusztulását elkerülni!... Most már majdnem körül van zárva a város, de azért folytatják a harcot. Magunk között megállapítottuk, hogy ha erre gondolunk, mindjárt könnyebben viseljük az itteni koplalást. Nehéz nekünk most a nélkülözést elviselni, de mennyit szenvedhetnek az éhezésen kívül még a budapestiek! Stoll hozott egypár fából készült játékot Istvánnak, amit én kértem tőle. Egészen egyszerű kis ajándékok. Örülök, hogy lesz valami a fa alatt, és remélem, fiam már elfelejtette a tavalyi karácsonyt! Stoll nagyon rossz bőrben van, és olyan lehangolt, kétségbeesett, hogy elszorul az ember szíve, ha ránéz. A felesége, úgy látszik, rosszul tűri a mozdulatlan fekvést, és minden riadónál nagyon ideges, ami nem csoda. December 20., szerda. Ma egész napra felbőszített, hogy reggel Miklóspapánál járt Hellenthal azzal a hivatalos bejelentéssel, hogy a politikai helyzet úgy alakul, hogy sem ő, sem Mama nem levelezhet senkivel. Mivelhogy eddig sem kaptak egy sort sem, és tudtommal az én leveleim sem érkeztek meg az otthoniakhoz, nem értjük, miért nem mondták ezt mindjárt mi az, ami most változott? Hivatalosan én levelezhetek ugyan, de Esterházy Bibi levelén kívül egy sort sem kaptam, pedig elképzelhetetlen, hogy otthonról nem írtak volna. Vajon hány levél fekszik a Gestapónál? A nyugati fronton a németek támadnak. Ha igaz. 30 December 21., csütörtök. Hellenthal búcsúzni jött, mert tíz nap szabadságra megy. Stoll fogja helyettesíteni, akinek ezért a beteg feleségét is ide hozták. Nem tudom, szabad-e, de én lopva, észrevétlenül meglátogattam az orosz származású, nagyon helyes, csinos asszonyt. Jól elbeszélgettem vele, és megkértem, tanítson nekem egypár orosz szót. Ezt örömmel vállalta. Másnap már tanultam is öt szót! Persze vigyázni kell, hogy látogatásaim ne tűnjenek fel, lehetőleg úgy megyek hozzá, hogy senki se lásson. December 24., vasárnap. Szomorú karácsony reggel virradt ma egész Európára. A családok egymástól elszakadva, éhség, hideg otthon és sajnos kevés felebaráti szeretet. Vajon hányan gondolnak arra, hogy egy jó cselekedettel a kis Jézust megajándékozzák? Tudom, és bízom benne, hogy vannak ilyenek. Ezen a szomorú karácsonyon mindenkinek a gondolata azokhoz száll, akiket szeret, akikért aggódik. Próbálok nem gondolni rá, hogy karácsony van, mert akkor a torkomat szorongatja a sírás. Gondolataim lázasan keresik Magukat ebben a szörnyű összevisszaságban. Mamit, Papit képzeletben magamhoz ölelem, és megköszönöm nekik azt a sok szép karácsonyt, amellyel megajándékoztak. Sajnálom, hogy most, amikor mi viszonozhatnánk nekik azt a sok örömet vidámsággal, unokákkal, éppen most egyedül vannak, aggódnak és szenvednek. És EMSI minden tagjához külön-külön szállnak gondolataim, remélve, hogy megérzik, milyen nagy szeretetet érzek irántuk. Itt van Mayer főtisztelendő, tíz órakor volt a mise. Utána nekiláttunk, hogy Istvánnak szép karácsonyfát csináljunk, jóformán a semmiből. Ilával délután feldíszítettük a fát, amelyet a kertben vágtunk ki, mert a sétautunk tele van kis fenyőkkel. Mintha a kis Jézus küldte volna őket nekünk. A kis fa egy méter magas. Eléje formáltam mohából egy kis nyitott házacskát, benne azzal a szentképpel az imakönyvemből, amelyen a kis Jézus fekszik jászolban. Vattával és üvegporral havat csináltunk. Az Ila által készített cukrokat fehérbe és ezüstbe pakoltuk, ahogyan az nálunk Elefánton volt, és az angol gépekről ledobált sztaniolpapírcsíkokból bőven tettünk a fára ezüstszálakat. Ila csinált egy kis magyar lányt, piros-fehér-zöld ruhával, ő is oda került a műhavas fenyőtobozok közé. István kedvenc képeskönyvének alakjait mind kifestettük; nagyon kedvesen hatnak a fán. Kérésemre a Stoll által beszerzett ajándékokat egy kis fa teherautót, szekeret lóval, pici favonatot és -tankot a karácsonyfa elé tettünk. Délután hatkor jött a Jézuska" fent a mi kis szalonunkban. A csengetésre István ment be először, és mi nyolcan követtük: Miklóspapa, 31
r Magdamama, Brunswik, Ila, Miklós, Margit, Gizi és én. Nagyon szép lett a kis fa. Magdamamának és nekem az volt a legnagyobb ajándék, hogy István az ajtóban megállt, és csak nézte: Mama, én még ilyen szép fát sosem láttam!" De jó, hogy a tavalyi, mennyezetig érő fára, úgy látszik, már nem emlékezett! De az bizonyos, hogy ez a kis fa több szeretettel készült, mint az a nagy fa a várbeli Mátyás-teremben. Az egyszerű, kis fajátékoknak is nagyon örült a fiam. Tudom, hogy eközben mind Nickyre gondoltunk. Bárhol van, remélem érzi, mennyi szerető gondolat veszi körül ott egyedül a kietlen fogságban; nem is tudjuk, mennyire sebesült meg, amikor elfogták; reméljük, kibírja a sok megpróbáltatást... A kis fa körül állva, Brunswik felolvasta a versikét, amelyet én azért írtam, hogy mindenki érezze Miklós és a lányok is, hogy itt az idegenben még erősebben összetartozunk, mint valaha: KARÁCSONYEST WALDBICHLBEN A karácsonyfa német, dísze is idegen Csak azért nem áll köztünk oly ridegen Mert magyar kéz által készült a zöme Hogy Istvánnak legyen benne öröme. Kilenc magyar szív van e kis szobába Messze idegenben, otthontól elzárva. Nem jöhet levél, és elvész a csomag De a szív útja mégis szabad marad. És egyszerre látom, nézzetek csak körül Ide, a fa köré még sok szív tömörül. Testvér, hitves, gyermek, vőlegény és szülő, Mindegyik aggódó és szívből szerető. Kilenc magyar szív messze elhagyottan De sok ezernyi mással mégis összedobban s amíg közöttünk él a szeretet Ne bánjuk azt se, ha nem kapunk levelet. Egy akarattal kérjük ott és itten A sok magyar sorsát segítse az Isten! Szem nem maradt szárazon, de hogy a hangulat ne legyen túl borús, gondoskodtam egy kis vidámságról is. E célból összeállítottam egy kis szöveget úgy, mintha az otthoni két komikus, Hacsek és Sajó beszélne egymással. Brunswikot úgyis sokszor Hacsek-hangon" ugrattam a szülők nagy mulatságára. Felvettem tehát Brunswik kabátját és kalapját, s leültem vele egy kis asztalhoz, ahogyan Hacsek és Sajó szoktak. Sajó: Hogy érzi magát, Hacsek? Hacsek: Mint egy hordó! Sajó: Úgy meghízott a mai nehéz időkben? Hacsek: Nem. Állandóan a pincében tartózkodom, mint egy hordó. Sajó: Már megint beugrottam magának! De juszt sem hagyom magam kiszekírozni. Inkább beszéljünk okosabban. Mit szól az új offenzívához? Hacsek: Mihez? Sajó: Az új offenzívához. Hacsek: Mondja, az magának új? Öt év óta szüntelen folyik. Sajó: Dehogy, Hacsek, hát maga nem hallott a németek nagy téli csatájáról? Hiszen mennek előre! Hacsek: Előremennek, ne beszéljen! És ez újdonság? Ők mindig előremennek, csak hátraérkeznek. Sajó: Látom, magával ma nem lehet okosan beszélni. Talán azt sem tudja, hogy a Szálasi elköltözik Budapestről? Hacsek: Felmondták az albérletét? Sajó: Maga nem tudja, ki a Szálasi, a nyilas vezér? Hacsek: Nyilas vezérről már hallottam, de az indián volt, és Sólyomszemnek hívták. Sajó: Maga gazember, prézlire verem! Hacsek: Inkább mondja, Sajó, mit ebédelt, burgonyát káposztával vagy káposztát burgonyával? Sajó: Csodálkozni fog, ma még Platzchent is kaptunk. Hacsek: Az mi magyarul? Sajó: Szó szerint: helységecske. Hacsek: Ne beszéljen! És azt itt megeszik? Nálunk másra használják. Sajó: Ugyan, Hacsek, az egy sütemény. Hacsek: Furcsa hely ez, Sajó, furcsa. Mondja, maga hogy jött be? Sajó: A kapun, mért kérdi? Hacsek: Mert úgy hallom, hogy rossz a kapus". 32 33
Nagy sikerünk volt, és szerencsére sikerült felvidítanunk és megnevettetnünk a társaságot. Énekeltünk magyar karácsonyi énekeket, és gyönyörködtünk István örömében. Vacsora után nem maradtunk lent, mert mások egy karácsonyi közös vacsora" miatt elfoglalták az összes helyiséget. Többen tartoztak ebbe a társaságba a professzortól és a főtisztelendőtől a konyhalányig. Később a hallban ott találtuk az egyik altisztet a szobalánnyal egy székben, és a bútorok szerteszéjjel hevertek. Egész éjjel nagy lármát csaptak a mulatozók, István többször felriadt. Tegnap este is volt már egy nagy ricsaj, úgynevezett,jul-fest", amire az egész ház népe levonult az SS-katonák barakkjaiba, az ősgermán fényünnepre, amely a napok hosszabbodásának ünnepe. (Nehogy valaki Jézus születésére emlékezzen!) Buillon grófné volt a Lichterfrau", a fényasszony. Kihasználtuk, hogy a lezárt házon belül egyedül voltunk; Ilával belopakodtunk a konyhába, és a megmaradt kis mézünkkel süteményt csináltunk senki sem zavart meg! December 31. Karácsony óta nem volt kedvem írni. 26-a volt a református Istvánok neve napja. Jó, hogy a főtisztelendő még itt maradt, mert misét mondott. Áldoztunk, és most Vattay helyett én ministráltam. Minden délelőttöt kivéve a mait a pincében, ebben a hideg, szűk bunkerben kellett tölteni. Én itt főleg Magdamama miatt szenvedek. Az ünnepek szenzációja, hogy 25-én kapott Brunswik egy átiratot a német külügytől, és személyes telefonértesítést Dörnberg protokollfőnöktől: szabad ember, és hazautazhat! Nagyon-nagyon boldog volt, nem is lehetett vele beszélni! Kissé undorító, hogy úgy látszik, eszébe sem jutott, mi itt maradunk. Az elutazáshoz szükséges írásokat ellenben nem kapta meg a csendőröktől, és tegnap arról értesítették, hogy egyelőre nem utazhat. Megsajnáltam, mert rettenetesen letörte ez a hír, k már annyira beleélte magát szabadságába. Mindent bepakolt, csak az írásokat várta, és most mindent ki kellett megint csomagolnia. Úgy látszik, mindig kevesebben leszünk. Papáék abban reménykednek, hogy most talán visszahozzák Vattayt, amit én kizártnak tartok. Az ünnepek másik szenzációja: 27-én nagy örömünk volt, mert otthonról egy bőrönd élelmiszer jött: cukor, kenderesi rizs, Miklóspapáék kedvenc, megszokott, magyar cigarettája stb. Sajnos levél nem volt mellette, hacsak itt ki nem vették. Csak az rontotta örömünket, hogy ugyanakkor kaptam egy levelet Ribbentroptól, melyben megírja, semmiféle levelezés vagy összeköttetés Nicky és közöttünk nem lehetséges, amíg az ő ügye teljesen nem tisztázódik! Továbbá írja: az utóbbi hónapok eseményei mutatják legjobban, milyen szörnyű következményei voltak az őáltala is követett politikának. Nem rossz beállítás, még a végén Nicky az oka, hogy tönkreteszik Budapestet vajon Ribbentrop politikájának mi mindent köszönhetünk? Én igazán nem vártam más választ, de a szülőket nagyon lehangolta. Aznap játszottam az első sakkpartit Miklóspapával, ami elég jól ment. Meg tudnám szeretni ezt a játékot. Stollnénál többször is jártam látogatóban, és szorgalmasan tanulom az orosz szavakat. Ma kelt fel először, és férje kihozta a hallba, mindannyiunk örömére de a ház rendjét megszegve. Budapest már körül van véve, és nagy küzdelem folyik ez a rémes gondolat, ami egész nap kíséri az embert. Mi értelme van mindennek? Ez egy szörnyű év utolsó napja, és ki tudja, milyen lesz a következő. Próbálok Magukra nem gondolni, mert akkor könnyekkel küszködöm, és azt képzelem, hogy Magukat is elfogja, főleg éjfélkor, a szomorúság. Eszembe jut a sok vidám szilvesztereste, amit együtt töltöttünk, a székekről beleugrálva az új évbe. A mi szilveszteresténk úgy telt el, mint itt minden más este, csak ma a vacsora volt jobb, dupla húsadaggal. Sakkozás és bridzsezés után éjfélkor feljöttünk a szobáinkba, és személyzetünkkel együtt egy kis koccintással kívántunk egymásnak boldogabb új esztendőt. Viszont az a tapasztalatunk, hogy sajnos most már mindig rosszabb új éveknek nézünk elébe. Nem tudtam aludni, fájt a fejem; a földszinten nagy ricsaj volt. Rossz évnek rossz a vége. 1945. január 1., hétfő. Isten nevében! Most már nem lehet messze a háború vége milyen lesz a vég, és milyen a várva várt béke? Megjött a főtisztelendő úr, és újra volt szentmise. Ministráltam, áldoztunk. Miklóspapa és István is velünk volt. Fiam aranyosan imádkozta velünk hangosan a Miatyánkot. Mise után bementünk Stollékhoz megméretkezni, mert ott van az egyetlen mérleg a házban. István tizennyolc és fél kiló, ami a korához képest megnyugtató, de a magasságához bizony nem elegendő. Én két hónap alatt három kilót fogytam. Elég sok, mert azelőtt sem voltam kövér. Rengeteg a hó, legalább fél méter magasságban borítja a tájat. Gyönyörű az erdő. A havazásnak az a nagy előnye, hogy nem jöttek repülők, és így nem kellett a bunkerbe menni. Stoll jött velem sétálni. Azt mondta, holnaptól kezdve már nincs mellénk beosztva, mert Hellenthal visszajön szabadságáról, és ő csak ez idő alatt helyettesítette. Istvánnal szánkáztunk. Ebédre nagy meglepetés ért: ízletesen elkészített libapecsenye! Egyszer már kaptunk ilyent, de akkor büdös 35
halszagú volt. Vajon szegény pestiek mit esznek? Mivel fűtenek? Kállay Vera a kis Andrással vajon hol van, és mit ad a kisfiának enni? Izgalmas, szívszaggató, rossz hírek jönnek. Brunswikot nagy csalódás érte, visszavonták elutazási engedélyét, méghozzá minden megokolás nélkül. Szegény kétségbe van esve, hogy itt kell maradnia vendégségben"! Január 3., szerda. Nagy meglepetés! Hellenthal tegnap közölte Mik-. lóspapával, hogy Jenő bácsi ma érkezik ide, saját autójával és sofőrjével! Azt nem közölték, hogy csak látogatóba vagy hosszabb tartózkodásra. Ma délután ötkor meg is érkezett inasával, Buderer Józsival, és civil ruhás gestapós kíséretében. Autója roskadásig megpakolva liszttel, zsírral, kolbásszal, szalonnával! Ez nagy öröm, mert igazán ránk fér a jobb koszt. Sokáig kutatták Jenő bácsi csomagjait, és csodák csodája, az élelmiszert meghagyták! Bizony sok szomorú hírt hallottunk tőle, de sajnos a szülőkről és az én családomról nem tudott semmit, mert ő már két hónap óta Nyugat- Magyarországon tartózkodott. Aki tisztességes emberként még Magyarországon volt, azt letartóztatták vagy elhurcolták jó ismerőst és rokont egyaránt, köztük Kállayt, Hardyt, Lázárt, a szárnysegédeket, volt politikusokat. Csak aki valahogyan menekülni tudott, az szabadult meg a fogháztól. Érthetetlen, hogy Jenő bácsit ideengedték, amikor leveleket nem kaphatunk, ő viszont most mesélhet nekünk, amit akar, hiszen nem tehetnek lakatot a szájára. Jenő bácsi a Németországba elszállított lovai után akart menni, amikor az osztrák magyar határon ügyesen csapdába csalták. A civil ruhás gestapós megkérdezte, hová megy, és beült hozzá az autóba, mondván, miért nem megy a bátyját meglátogatni. Jenő bácsi azt felelte: úgy tudja, hogy a bátyja fogságban van, de a civil ruhás erre azzal reagált, hogy ez nem igaz, ő a Führer vendége, és szép kastélyban lakik. Jenő bácsi azon is csodálkozott, hogy a csomagjait itt átkutatták. Érdeklődött, mikor mehet a lovai után. Próbáltuk neki megmagyarázni helyzetünket, és hogy innét nem lehet csak úgy elmenni. Érdekes, a Gestapo-főnök és Hellenthal nem tud magához térni csodálkozásából, és megdöbbentőnek találja, hogy az ő megkérdezésük nélkül beeresztették Jenő bácsit ebbe a hét lakattal őrzött és titkolt fogház-kastélyba. Most a kapus" mintha megbosszulná magát, hogy Jenő bácsi autóját bejelentés vagy kérdés nélkül idegen sofőrrel használatba vette, és összevissza száguldozik vele. 36 Tehát már másnap rájött Jenő bácsi az igazi helyzetre, mert elvették tőle az autója kulcsát, és kérdés nélkül azonnal bementek vele Weilheimbe. Azután a kapus" elindult az autóval Münchenbe, de hamarosan elakadt! Küldtek Józsi inasért, javítsa meg az autót. Miklóspapa hívatta Hellenthalt, és kifogást emelt. Most az autó egyelőre a garázsban van felbakolva, használhatatlan állapotban, mert a Genei'-alkonsul gondoskodott róla, hogy üzemen kívül helyeztessék. Mindennek ellenére határozottan kedélyesebb a hangulat a mi kis fogolytáborunkban, amióta Jenő bácsi itt van. Az ő áldott, száraz humorával sokszor megnevettet bennünket, Miklóspapának pedig egyenesen áldás az ittléte. Nem is beszélve arról, hogy az általa hozott élelmiszerekkel jó magyar falatokhoz jutunk. Finom reggeliket tudunk most csinálni, teli gyomorral kezdhetjük a napot! Valami azonban elkerülte a Gestapo figyelmét: egy kis táskarádió, ami Jenő bácsi egyik csomagjában, ügyesen elrejtve vagy véletlenül az élelmiszerek között lapult. Jenő bácsi mindjárt átadta nekem, mondván, ő túl süket ahhoz, hogy hallgathassa. Ez a rádió óriási adomány itt nekünk ha sikerül jól eldugni! Így legalább nem kell többé a Sender West"-et szívdobogva hallgatnom. Az én szobám az egyetlen az emeleten, amelynek nincs közvetlen kijárata a nyitott erkélyfolyosóra a hallba, ezért ott rejtettem el a kis rádiót, orvosi táskámban, a gyógyszerek alatt. A táskát kulccsal lehetett lezárni, és a kulcsot is külön elrejtettem. (Későbbi beírás: Mostantól kezdve minden este tízkor, vagy néha még előbb, feljöttem, bezártam az ajtókat, elővettem a kulcsot, és a táskarádiót a takaró alatt egészen halkra beállítva jegyeztem fel a fontosabb híreket. A londoni angol, német és magyar nyelvű adást, az amerikai, bari és moszkvai magyar műsort stb. mind végighallgattam, röviden jegyzetelve információikat. Miután meggyőződtem arról, hogy a folyosón nem jár senki, a szülőkhöz mentem suttogva referálni, majd a cédulát a szokott módon megsemmisítettem. Egy éjjel, miközben takaróm alatt figyelmemet a külföldi hírekre összpontosítottam, egyre közeledő, nagy lármát hallottam. Aztán a szomszéd szobában nagy robajjal nyílt az ajtó. Gyorsan a matrac alá tettem a rádiót, és elhűlt bennem a vér, mert féltem, hogy valaki talán meghallotta a rádiórecsegést. Három gestapós rontott a szobámba. Az ablakhoz léptek, mondván, hogy úgy látszik, jeleket adok valahová, mert az elsötétítő függöny nincs teljesen behúzva! Berántották a függönyt, és kioktattak: szigorú törvény írja elő az elsötétítést, és ha ilyesmi még egyszer előfordul, nagy bajba kerülök! Bocsánatot kértem. Meg- 37