Tippek és trükkök tereplovaglóknak Tereplovaglás egyedül, párban vagy csoportban (3.. rész, januári megjelenés, februári lapszám) Írta: Chripkó Lili A lovaglás nem társas sport gondolhatnánk joggal, hiszen a ló és a lovas közötti együttműködés, az állandó koncentráció vagy éppen az izzadságos munka kizárja a társakat és a közönséget az együttlétből. Ugyanakkor a lónak is pontos edző-fogalma van, ha valaki bent áll a lovardában, rögtön nem vagyunk egyedül. Iskolalovagláskor a társakhoz is kell igazodni, tereplovagláskor kiváltképp. A magányos tereplovaglásról Egyszer az édesanyám a pusztában lovagolt a három kutyánkkal. A mozdulatlan tájban már messziről meglátta a nyáját legeltető juhászt. Intett neki, az azonnal viszonozta, majd odakiáltott: - Csak így egyedül? Erre a ziháló lovas: - Így öten! Valószínűleg a juhász, azóta is várja a másik négy lovast, neki nyilván más kapcsolata van az állatokkal. Egy lovasnak igazából az egyedüli lovaglás sem magányos, hisz lova állandó társaság fülével, félelmeivel, szuszogásával, kommentárjaival a jármódra, terepviszonyokra vagy az útvonalra vonatkozóan. Van, aki szeret hangosan beszélni

lovához, bennem már megkövült a lovardában kötelező csend, terepen pedig szeretek inkább egyedül, mintsem másokhoz igazodva lovagolni. Ez persze igen kockázatos, így inkább haladóknak ajánlott, hiszen terepismeret, önbizalom és a lóba vetett bizalom elengedhetetlen hozzá. Ebben a helyzetben csak magunkra és a lovunkra számíthatunk, és soha ne felejtsük el, terepen minden eshetőségre fel kell készülnünk, főleg télen. Aki egyedül járja a vidéket, annak viszont nem kell máshoz tempóban, kondicionálisan, vagy szokásaiban alkalmazkodni. Így lehet igazán sportos vagy nyugodt a lovaglás, hisz a lovak nem hergelik egymást, nem alakul ki verseny, az útvonal és a jármód teljes mértékben a páros igényeihez igazítható. Ugyanakkor a ló csordaállat, megnyugtatja fajtársa közelsége, a verseny pedig játék is lehet, nem kell feltétlenül ölre mennie. Tereplovaglás párban Az intelligensen versenyző lovak nem hergelik fel magukat a kiélezett helyzeteken sem. Vágta után nyugodtan, békében mennek tovább, nem fújtatnak, nem haragszanak egymásra. A terepen összeszokott lovak az együtt megélt élményeknek köszönhetően könnyen jó barátok lesznek. Valaha a pályafutásomat én is ilyen közös lovaglások alkalmával szereztem. Persze nem lovastanyák hozzá nem értő főlovászainak köszönhetően, akik három napos lovas tudással a hátam mögött zavartak ki a magyar pusztába. Ellenkezőleg, egy megbízható lovas a szár mellé fogta az én lovam vezetőszárát, aki minden galiba nélkül igazodott a számára is kedves, társas szituációhoz. A két okos és megbízható ló (hozzáteszem, mének), úgy tudott együttdolgozni, hogy soha ne legyen probléma, lehetett

előttük akár hegy vagy csábítóan sík kilométerek. Nekem pedig nem volt más dolgom, mint az élményt magamévá tenni és az életformába beleszeretni. A tereplovas lét ugyanis aki tapasztalta, tudja életforma. És a nehézségek Valójában azért terepen másokkal együtt lovagolni nem ilyen egyszerű. Fontos például okosan megválasztani, hogy melyik ló menjen az élen. Érdemes az idősebb, tapasztaltabb, nyugodtabb, jobb kondícióban lévő lónak vagy a méneknek elöl menni, míg a fiatal, terepet nem tapasztalt vagy rugdosós egyedeknek tanácsos hátul maradni. A sorrend azonban a lovasoktól is függhet, a kezdőknek jobb hátul haladni és minden erejükkel csak arra koncentrálni, hogy az éllovast semmilyen körülmények között ne előzzék meg. Egyes, erre megfelelően edzett lovak alkalmasak is a hátsó rakoncátlankodók finom feltartására. Amennyiben valamelyik lovast mégis elvinné a lova, a másiknak továbbra is törekednie kell arra, hogy a sajátját megfékezze. Sajnos ilyenkor általában muszáj velük egy kicsit erélyesebben bánni, de az elszállt lovast végzetes még pluszban üldözni is. Így a legjobb, ha minden áron megpróbáljuk megfogni a helyzettel valószínűleg rendkívül elégedetlen lovunkat és mikor visszanyertük az irányítást, jutalomként könnyített, közepes tempójú vágtában a másik után galoppozni, aki remélhetőleg ekkorra már legjobb tudását bevetve rendezte sorait. Soha nem szabad feladni Ha már a megelőzésért nincs mit tenni és a ló minden kontrollt levetve vágtázik, nem utazhatunk tehetetlenül a hátán, vagy ami még rosszabb, ugorhatunk le. Ha nem a mezőn, hanem zártabb terepen ragad el a lovunk és nem tudjuk nagykörre fordítani, ezzel pedig lassítani ülésünkben és kezünkben bízhatunk, a hátravett váll és a meghúzott derék egy jó lovasnál automatikus ebben a helyzetben, de jó trükk, ha az egyik öklünket a marra támasztva végzünk erélyes felvételt a másik kezünkkel, a ló fejét oldal irányba felhúzva. De sajnos elfordulhat, hogy minden hiába. Ebben az esetben egy választásunk marad, hozzálovagolni. Tehát az ülésünket ismét felkönnyítve a vágtát addig fokozni, amíg a ló elkezd hitetlen-

kedni: tényleg még menjek? A hezitálásának (vagyis visszatartásának!), ebben a pillanatában tudjuk majd fokozatosan felvenni. Ez az esztelen vágta még mindig jobb döntés, mint az istállóig szállni, amely helyzetből győztesen nem kerülhetünk ki. A rizikó viszont hatalmas nem csak fagyott, de még egy kevésbé göröngyös talajon is. Amennyiben nyílt terepen, tehát mezőn gondolná úgy a lovunk, hogy feladja velünk az együttműködést, akkor legegyszerűbb, ha nagykörre vesszük, és úgy próbálkozunk a felvétellel. Persze csúszós talajon ez is nagyon veszélyes lehet, erre mindig gondolni kell. Ha van szintemelkedés a közelünkben, érdemes arra irányítani és bár a lendülettől előfordulhat, hogy a ló eleinte még fokozza az iramot, mégis nagy eséllyel abban, hogy rövid időn belül kifullad. Az ilyen veszekedéseket követő restrikciókról majd később. A következő alkalommal viszont két választásunk lehet: vagy visszamegyünk ugyanerre a szakaszra és rendkívül összeszedett ügetéssel vagy vágtával megtoroljuk az előző alkalom engedetlenségét, vagy sok ideig kerüljük a helyszínt és a veszekedésnek még az emlékét is. Ez utóbbi nem feltétlen megadás, inkább simulékonyság. De lovagolni férfiasan és nőiesen is ugyanolyan jól lehet. Visszatérve a sorrendre, mely a lovak viselkedését nagyban meghatározza. Például nyugodt körülmények között néha engedni kell egy kis teret a játéknak, hogy a rendszeresen hátul haladó ló ne érezze magát örök vesztesnek. Persze jó is van a hátsó szerepében, hiszen mindig az elsőnek kell megküzdenie a rémségekkel (legyen az hirtelen felugró vad, furcsa alakú bokor vagy egy kidőlt fa fenyegető gyökere), a felderítő után pedig könnyű nagy mellénnyel bátornak lenni. Ezért sem jellemző a hátul menő lovakra a visszatartás, legfeljebb a ragadós megijedés és az indokolatlan sietség. A két szerep különbözőségére mindig gondolnunk kell az indítások és a felvételek során. Érdekes módon ugyanis mind az indításokat, mind a felvételeket korábban kell megkezdeni. Az indításokat azért, mert röviddel mielőtt az első ló arra pontra ér, ahol szokásosan be szoktunk ugratni, a második már indulni akar, hogy semmiképpen ne maradjon le. Ezért érdemes őt megelőzni és ezzel meglepni, tehát a veszekedést elkerülni. Felvételkor pedig mivel az első lovat tolja a hátsó, okosabb, ha kicsit korábban rövidítünk, hogy már nyugodtan érjünk az ügető szakaszra.

Nem kötelező viszont állandóan egymás mögött haladni, főként, ha a két ló alaptempója vagy kondíciója különbözik, akkor érdemes kinyitni és egymáshoz nem túl közel, párhuzamosan haladni. Így a lustább lovat az aktívabb finoman meghúzhatja, az viszont nem kényszerül a lendületéből lejjebb adni és lovasával számon kérően veszekedni. Azt ne higgyük, hogy könnyű feladat ilyenkor is megőrizni a lovak figyelmét, hiszen szeretnek egymással kommunikálni, esetleg cinkoskodni, viszont ez az érzés, egymás látványa, az igazi sport és a szabadság érzete semmire nem cserélhető élmény sem a lónak, sem a lovasnak. Lovaglás nagyobb csapatban Amennyiben nagyobb csapatban lovagolunk terepen, esetleg hosszabb túrára készülünk, számoljunk azzal, hogy az átlagtempónk alacsonyabb lesz. Míg egy sportos magányos lovaglás átlagtempója 10-15 km/h is lehet, addig csapatban ez inkább 6-8 km/h szokott lenni. Az ok részben az, hogy csapatban az indításokat a páros lovaglástól eltérően mindig később, míg a felvételeket előbb kell kezdeni. Az indításokat azért, hogy minden lovas kiérjen arra a terepre, ahol már magasabb jármódban lehet haladni, még akkor is, ha nem mindenki egy pillanatban emeli a jármódot, hanem egymás után. A felvételeknél pedig fordítva, az utolsó esetleg még vágtázhatna, de ha előtte a menet már lassabban halad, neki is fel kell venni. Miközben az alaptempót is érdemes mérsékelni, hogy mindenki ahhoz tudjon igazodni és ne kockáztassunk se megerőltetést, se azt, hogy valaki esetleg kontrollt veszítsen. Hogy megtartsuk az általános rendet, melyért a csapat tagjai és az éllovas egyaránt felelősek, fontos, hogy a sok eddig tanács betartása mellett odafigyeljünk a csapatban esetleg velünk lovagoló gyerekekre vagy gyengébb lovasokra és a fiatalabb vagy nehezen kezelhető lovakra. Végül meg fogjuk látni, az egész nem is olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik, ha bízunk lovaink intelligenciájában.