A NAPLÓ MINT TÁRSADALOMTÖRTÉNETI FORRÁS (A közhivatalnok identitása)

Gyáni Gábor A NAPLÓ MINT TÁRSADALOMTÖRTÉNETI FORRÁS (A közhivatalnok identitása) A dzsentri változó fogalma A dzsentri a századfordulótól kedvelt témája mind a publicisztikának, mind a történeti és szociológiai irodalomnak. Ennek ellenére feltűnően kevés társadalomtörténeti kutatás folyt a témában és mindaz, amit a dzsentriről tudunk, többnyire a kortársak által ránk hagyományozott kép folytonos újrafestésének eredménye. Az utóbbi években azonban mintha történt volna némi elmozdulás e népszerű és közismert dzsentri képtől egy olyan fogalom irányába, amely kétségeket támaszt a középbirtokos nemességet és leszármazottaikat az államhivatalnokokkal azonosító, őket a dzsentri életformában s mentalitásban feloldó beállítással szemben. Ennek az új, éppen csak formálódóban lévő felfogásnak a főbb megállapításait négy pontban összegezhetnénk. 1. A központi államigazgatás, tehát a miniszteriális bürokrácia a korábban feltételezettnél kisebb mértékben töltődött fel az egykori birtokos nemesek, vagyis a dzsentri tagjaiból. Ennek megfelelően ebben a körben jelentős a kiegyezés előtti hivatalnoki kar kontinuitása. 1 2. A dzsentroid hivatalnok a dualista Magyarországon kettős szociális képződmény. Egyik oldalon találjuk a megyei hivatalnokokat, akik rendies jellegű közösséget alkottak. Másik oldalon áll a minisztériumi tisztviselőréteg, amely viszont korán levetkőzte rendies karakterét és mint a tőkés társadalom racionális államának a közigazgatási gépezete, weberi értelemben vett "szociális osztállyá" alakult át 2 A két tisztviselőréteg szétválását bizonyítja, Szabó Dániel szerint, hogy érdekvédelmi szervezkedésük is külön szálakon futott, és a rájuk jellemző viselkedés, politikai öntudat s mentalitás, mind-mind markáns eltérést mutatott. 3 3. A politikusi karriermintában a közigazgatási poszt szinte elengedhetetlen stáció a dualizmus idején (bizonnyal később is) az utóbbi viszont a helyi hatalom tekintetében őrizte erősen nemesi jellegzetességeit. A vizsgálat, melynek egyik fő következtetését bemutattuk, a főispánokra, alispánokra és polgármesterekre terjedt ki.* 4. Bár pontosan nem állapítható meg, hogy a dzsentri hivatalnokok és politikusok milyen mértékben távolodtak el a volt földbirtokos nemességtől (a folyamat, kétségtelen, számottevően előrehaladt), az viszont nyilvánvaló, hogy nem a dzsentri tartotta kézben az államhatalmat. Ellenkezőleg, gyakran még helyi szinten is az erősen központosított és már a dualizmus korában sok tekintetben tekintélyelvű hivatalnokállam tartotta markában a dzsentrit. Ennek kézenfekvő oka,

hogy ez a réteg szinte teljesen elvesztette társadalmi-egzisztenciális önállóságát és teljes létében 5 az államtól függött. Az "országló nemzettestnek" is nevezett (Concha Győző) 19. századi és 20. század eleji politikai elit valódi természetét azonban jórészt ma is homály fedi. A parlament és a kormány szociológiájára, a nagypolitika terében folyó érdekérvényesítésre figyelő kutatás addig jutott el, hogy rámutasson: a főnemesség nem töltött be döntő politikai szerepet a századforduló Magyarországán. A dualizmus idején a politikai elit két rétege közötti konfliktusokból ugyanis rendre a dzsentri került ki győztesen megszabva az országgyűlés tennivalóit és a maga bélyegét nyomva rá a politizálás stílusára is. Persze, mivel az államhivatalnoki dzsentri már nem független társadalmi tényező, mert egzisztenciájában az államtól függ, nem mint egy az állammal szembenálló társadalmi osztály vagy erő gyakorol komoly befolyást mind az államgépezetre, mind a helyi közigazgatásra. Továbbra is kérdés azonban, hogy az államgépezetbe betagozódó dzsentri mivé alakult át habitusában, életvitelében és értékrendjében hol a helye az immár a távoli múltba vesző családi hagyományaiból következő nemesi és birtokos identitásnak a dzsentri hivatalnokok önképében, helyzetérzékelésében? Erre a fogas kérdésre egyedül olyan források elemzése világíthat rá, melyekben a réteg tagjai a maguk hangján szólalnak meg, melyekből nyomon kísérhetők a társadalmi csoport reprezentáns képviselőinek prózai hétköznapjai, banális napi dolgai és lelki rezdülései. Egy-egy pusztán magánhasználatra szánt, eleve nem a nyilvánosság számára készített napló vizsgálata teremthet rá igazán alkalmat, hogy a problémát adatszerűen tárgyalhassuk. A személyes dokumentumnak erre a típusára példa a maga nemében úgyszólván páratlan, Olchváry Pál által vezetett napló, melyet Gyarmathy Zsigmond 1990-ben publikált a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár kiadványai sorában. 6 A gávai járás évtizedekig hivatalban volt főszolgabírójának 1922 és 1938 között vezetett naplója mind részletbősége, mind tárgyszerűsége miatt kiválóan megfelel egy ilyen elemzés céljainak. Mielőtt belemerülnénk a napló meghatározott szempontok szerinti vizsgálatába, érdemes néhány szót szólni e forrástípus lehetséges történetírói hasznáról. A napló mint társadalomtörténeti forrás A napló mint történeti forrás új értelmet kapott a történeti antropológia megjelenésével. Az első, ma már klasszikusnak számító napló-feldolgozás az angol Alán Macfarlane éppen negyedszázada publikált könyve, arnely egy 17. századi anglikán lelkész 42 éven át kivételes részletességgel vezetett naplóját elemzi. 7 A hazai kutatások sorából kiemelkedik Mohay Tamás tavalyelőtt megjelent könyve, melyben a szerző egy 20. század első felében (polynyéken élt parasztgazda fennmaradt személyes dokumentumait dolgozta fel mintaszerűen.«

De vajon miről szolgáltat információkat a történeti antropológus számára ez a módfelett ritkán hozzáférhető forrás? A napló fő értéke nem a történeti múltra vonatkozó elsődleges adatok biztosításában, hanem a szubjektív történelem szinte primer dokumentálásában rejlik. Magyarán: az átlagemberektől származó efféle dokumentumok nem azért nélkülözhetetlenek a történésznek, mert belőlük rekonstruálható a múlt politikai köztörténete vagy gazdasági- társadalmi makrofolyamata ezekre a célokra a napló, valójában, szinte teljességgel alkalmatlan. Kivételesen becsessé az teszi a naplót és a hozzá fogható dokumentumokat, hogy a bennük foglalt információk a múlt belső átéléséről szólnak: a naplót azzal a határozott szándékkal vesszük kezünkbe, hogy elemzése útján megalkossuk a történelem szubjektív fogalmát. Olyan történész törekvések számára fontos forrás tehát a napló, amelyek nem fetisizálják többé a történetírói objektivitást amelyek a forráskritikán nyugvó történész narrációt nem a valóság, az igazság stb. mint egyedüli valóság vagy igazság felfedezését kezelik. E szemlélet képviselői számára a személyes dokumentumok elsődleges adatokkal szolgálnak, nem indokolt tehát az a fajta kritikájuk, melyet a hagyományos történetírás gyakorol velük szemben. Nevezetesen, hogy a források összessége alapján, meghatározott szemlélet jegyében alkotott "történeti valósághoz" mérjék hozzá a talált adatokat avégett, hogy korrigálják a bennük foglaltakat. Valahogy úgy, ahogy például Ránki György járt el a II. világháborús magyar politikusok memoárjai kapcsán, melyeket úgymond szembesített a "valósággal". 9 Érdekes megemlíteni, hogy ez a hagyományos történész reflex hatott az Olchváry naplót közreadó és kommentáló Gyarmathy Zsigmondnál is, aki alig tudta magától elhárítani a késztetést, hogy a napló szerzőjén számon kérje a "valóságot". Egy 1987-es tanulmányában írja: "Vitatkozhatnánk ennek (az Olchváry által papírra vetett - Gy. G.) világnézeti vallomásnak néhány következtetésével, természetesen már nem azért, hogy Olchváry filozófiáját kiigazítsuk, hanem olvasóink 'kedvéért...". 10 A történeti antropológia merőben másként veti fel a kérdést: a napló alapján ábrázolt valóság mellett, azon kívül nincs valami magasabbrendű történeti valóság, lévén, hogy a valóság a megélt emberi világ tapasztalati közegében keletkezik, nem pedig attól függetlenül létezik és hat. A valóság tehát nem olyan, ami független a cselekvő és tapasztalatokat szerző emberi gyakorlattól, amely így pusztán objektíve létezik, s legföljebb a tudomány racionális megismerési eszközeivel tehető utólag tudottá. Valóságnak azt tekintjük tehát, ami "a megélt emberi tapasztalatok, a megélt történeti események és a megélt társadalmi struktúrák szűrőjén, közvetítésén keresztül ragadható meg". 11 Minden ami megtörtént a múltban és megtörténik a jelenben, kizárólag ennek a szubjektivitásnak a hozzáadásával az ami, nélküle csak vértelen spekuláció.

Nem vethető a személyes dokumentum ellen, hogy érvényessége partikuláris, mivel statisztikai reprezentativitása felettébb kérdéses. Nem lévén átlagos élethelyzet és ennek megfelelő emberi tapasztalat, miután minden ilyesféle szituáltsághoz kötött, konkrét térhez, időhöz és társadalmi pozícióhoz igazodva utal valamiféle valóságra, a napló és a többi személyes dokumentum valójában ezt a konkrétságot reprezentálja a maga végletes módján. Ezt a kissé talán elvont gondolatmenetet érthetőbben megfogalmazva, a következő példára utalnék. Általános az a vélemény, hogy az életmód prózai tényeinek történetírói megismeréséhez a napló különösen nagy segítséget adhat, mert benne a napi életvitel feljegyzésre alig méltó banális eseményeire ezernyi írásos adatot találunk. Ez pontosan az a mód, ahogyan a naplót és a többi személyes dokumentumot a hagyományos történetíró szokta használni akkor midőn a tárgyi valóságnak a szokványos történeti források által nem vagy alig regisztrált tényeire keres adatokat. A történeti antropológiai megközelítés számára viszont ennél jóval fontosabb, hogy egy naplóból megtudhatja: annak szerzője milyen fogalmat alkotott magának pl. a térről, az időről (mindez kiolvasható térhasználati szokásaiból, időbeosztásából), vagy hogy milyen értelmet (és jelentőséget) tulajdonított a természetnek, az emberi kapcsolatoknak és sok egyébnek. Egyszóval: ez a szöveg azt reprezentálja, hogy szerzője mit élt át a maga világából, hogyan élte át korának történéseit? És itt a hallgatás éppoly beszédes lehet, mint a verbalitás, illetve az utóbbit tekintve a megszólalás módja, a beszámoló jellege és stílusa szintúgy információt rejt magában. Ezért vélem úgy, hogy a napló, mint társadalomtörténeti forrás nem csak mennyiségileg bővítheti a múltról alkotott képünket mintegy kiegészítve szokványos történeti ismereteinket azzal, hogy pl. mit ettek, mit vettek fel, miféle társaskapcsolatokat ápoltak eleink. Minőségi többlettudásról van ebben az esetben szó, hiszen arra deríthetünk így fényt, hogy mit jelentettek az elmúlt világok valamikori tevőleges résztvevőiknek és arra, hogy mennyire sokféle tapasztalat keletkezett ezekről a valamikori emberi világokról. A történelem ezáltal lesz a sokhangúság, a pluralitás történelmévé. Olchváry a dzsentri és a polgár Arra keresünk feleletet a szabolcsi főszolgabíró naplójának tüzetesebb vizsgálata során, hogy hol tart a 20. század első évtizedeiben a közhivatalnoki helyi elit polgárosodása. Az tehát az igazi kérdés, hogy mennyi benne továbbra is a dzsentri (ami rendies és nemesi jellegű), és mennyi a tulajdonképpeni polgár, ami megfelel az általa betöltött foglalkozási szerep és strukturális funkció kívánalmainak. Gyarmathy Zsigmond is szembenézett a napló kapcsán ezzel a problémával. Ő úgy ítélte meg, hogy Olchváry "az a dzsentri közigazgatási személyiség..., akiről nekünk, legalábbis eddig, más képünk volt". 12

Megállapítását azzal támasztotta alá, hogy utalt a naplóból kivilágló hamisítatlan dzsentri életvitel tényeire (vadászat, úri muri, egyáltalán a dzsentri miliőt sugárzó társas élet), amelyek korántsem voltak idegenek Olchvárytól sem. Amitől azonban, Gyarmathy szerint, Olchváry mégis más, mint a szabvány dzsentri, abból ered, hogy a gávai főszolgabíró "iskolázott, művelt, olvasott, nyelveket tudó, színházba, moziba járó, tudományos előadásokat hallgató, nagy külföldi utazásokat tevő személy, a sokféle gazdasági, szövetkezeti életben résztvevő, a fegyelmet tartó közhivatalnok, a másoktól és magától példamutatást követelő köztisztviselő" is egyúttal olyan ember tehát, summázzuk, aki szakmailag és jelleme folytán egyaránt alkalmas a felelős döntéshozatalra. Azaz, ha úgy tetszik, polgár is, dzsentri is. Kérdésem így hangzik: maga Olchváry vajon hogyan látta önmagát és ezen túlmenően, mi a társadalmi jelentése azoknak a szokásoknak, életmódmintáknak, mentalitásbeli elemeknek, melyeket vagy dzsentriként, vagy polgáriként szoktunk definiálni? Olchváry naplójában expressis verbis nem tér ki önmaga társadalmi elhelyezésére, ám tesz számos olyan megjegyzést, ami közvetve utal saját társadalomképére, benne egyéni viszonyára egy-egy társadalmi csoporthoz. Az alsó rétegekkel kapcsolatos, igencsak gyér, észrevételei rendkívül sommásak, s belőlük nem is tudható meg sok minden magáról Olchváryról. Az ő társadalmi szintje alatt állók, melyek egy része fölött maga is hatalmat élvez, pusztán mint valamilyen tagolatlan tömeg kerül be figyelmének körébe (az egész naplóban nincs egyetlen ilyen személy megnevezve). Ez a tömeg, tehát a paraszt és a munkás, mint egy helyen írja, először is műveletlen, másrészt éhes a hatalomra. S mint ilyen, nagy veszélyt jelent "a civilizáció csúcspontján álló kultúrember" számára, mert bekerülvén a hatalomba ez a társadalmi csoport "csak rabolni, rombolni és gyilkolni tud". 13 Nehezen eldönthető a kérdés, hogy ebben a társadalomképben a dzsentrire vagy a polgárra való mentalitás jut-e inkább kifejezésre. Az 1918/19 utáni hazai és európai politikai élmények a társadalmi hierarchia középső és felső szintjein többnyire mindenhol ilyen és hasonló fogalmi séma szerint racionalizálódtak s öltöttek sztereotip formákat. S ennek mindenkori kulcsszava a TÖ MEG volt. Különben pedig a polgárság a klasszikus liberalizmus 19. századi körülményei között is már a civilizáció bajnokaként szerette magát látni, így különítette el magát az állampolgári egyenlőség elve által integrált társadalom alatta álló csoportjaitól. 14 Ami jelzi, eredendően tőle sem állt távol ez a fajta társadalomkép. Mindenképpen közelebb jutunk a probléma magvához, ha megvizsgáljuk: kikkel állt Olchváry tartós és intenzív társas kapcsolatban és e horizontális viszonyok hátterében kitapintható-e valamilyen vallott identitás saját helyét illetően. Az első, ami szembeszökik, Olchváry hihetetlenül élénk szociabilitása, társas érintkezéseinek lenyűgöző bősége és intenzitása. Aprólékos kvantitatív elemzés-

re vár ez a kapcsolatrendszer, melyre itt és most nem vállalkozhatunk. Ugyanakkor kijelölhetjük e kapcsolati háló néhány ío dimenzióját. Olchváry személyes kapcsolatainak egyik legfontosabb irányát a családirokoni kötelékek szabták meg, egy olyan közösség tehát, melynek legtöbb tagja, lényegében a testvérei, azonos társadalmi státust töltött be. A második, az előzőtől alig elváló személyi kört a hivatali klientúra hierarchiája jelölte ki fölfelé és lefelé egyaránt, fel egészen az országos politikai elit csúcsszemélyiségeinek szűk köréig (kormányzó, miniszterelnök, miniszterek). Végül nem hiányzik a Gyarmathy Zsigmond dzsentriségre figyelő tekintetét is felkeltő informális társaskör, egy ennek megfelelő személyi háló, amely a megyebeli birtokos (nemegyszer arisztokrata) családokkal zömmel a téli vadászatok keretei közt fenntartott kapcsolatok révén élt a gyakorlatban. Hogyan értékelhető ez a többszintű kapcsolati háló a maga határozott szociológiai sajátosságaival? Nem vitás, a szociabilitás utolsóként említett személyi kerete és formája tűnik olybá, mint ami kimeríti a dzsentriség ismérvét. Nálunk éppúgy, mint számos más Közép- és Kelet-Európa-i társadalomban, 15 a nemesi eredetű értelmiségi és hivatalnok elit belső kohézióját döntően a saját körén belüli társas kapcsolatok és személyes érintkezés kivételes fontossága biztosította. Azáltal vagyok az ami, e logika értelmében, hogy megfelelek a társasági élet követelményeinek, lévén hogy rendelkezem a megkívánt származással és kulturális adottságokkal azért vagyok, vagy lehetek úriember, mert az úriemberek (az intelligencia, ahogy a gávai főszolgabíró többször is nevezi) befogadnak maguk közé. Ez a társasági kör, melybe Olchváry bebocsáttatást nyert, szociológiailag módfelett kevert vagy inkább tágas, hiszen helybéli arisztokrata családok éppúgy beletartoznak, mint szerényebb birtokos nemes családok utódai, vagy kifejezetten közhivatalnokok, mint például Olchváry. Ez az 1920-as években bizonnyal általános jelenség az országban s nem sajátosan szabolcsi fejlemény. 16 Ami itt elsősorban számít, az a társasági élet rituáléja, a társasági ceremónia közegében formálódó közös identitás élménye. A személyes érintkezés, a köré szerveződő szociabilitás mint státus ismérv fontosságát erősíti az identitásnak ezáltal biztosított átélhetősége. Közvetve erre vall Olchvárynak az átmeneti magányra való teljes képtelensége, melyet a következő példán mutatok be. Egyik balatonfüredi nyaralása során veti papírra, miszerint: "Sok a zsidó (akik, mint társaskapcsolatok, szóba se jöhetnek - Gy. G.), ismerős nincs, unalmas a világ". 17 A kezdeti unalmat - társtalanságát - hamar feloldja, hiszen a két hét során végül 19 (!) régi vagy merőben új személlyel kerül közvetlen, nemegyszer ismétlődő kapcsolatba. Ennél azonban többet is megtudhatunk a főszolgabíróról tőle magától. A húszas évek elejének kusza gazdasági viszonyait, benne saját egzisztenciális gondjait kommentálva többször ad hangot ama véleményének, hogy távol került

egymástól a hivatalnokosztály, melynek ő is tagja és a földbirtokos osztály. Ezzel kapcsolatos megfogalmazásaiból kiérzik az utóbbiak viselkedését illető rosszalló véleménye. Erre az összevetésre a két csoport egymásétól mindinkább elütő életmódja kapcsán kerít sort. "Az egész birtokos osztály Pesten dőzsöl, mintha vesztét érezné". Máshol: "Szeretnek (a birtokosok - Gy. G.) mulatni, mert szerintük újra háború lesz, tehát a mának kell élni". Végül: "Lassanként tönkre fognak menni a földbirtokosok is, akik az utóbbi évek szerencsés konjunktúráit nagy részben arra használták fel, hogy régi gentri szokás szerint, Pesten könnyelműen mulatoztak, ahelyett, hogy bőséges jövedelmüket hasznosan befektették volna". 18 Az idézett, úgyszólván polgári értékeket sejtető, dzsentrit kárhoztató megjegyzések azonban felfoghatók a dzsentriként élés lehetőségétől végképpen megfosztott köztisztviselő lamentációjaként is. Különösen, ha következő megjegyzéseivel vetjük őket egybe. A "tisztviselő, még ha földet ad is el, könnyelműen ne tékozoljon ebben a szomorú világban". Máshol: "Annál nagyobb nyomorban van a tisztviselői osztály". 19 De nézzük tovább. A húszas évek elején a felgyorsult infláció a fix fizetésből élők gyors és sajátos alkalmazkodását követelte meg, aminek egyik lehetséges stratégiája a mohó, az eszeveszett költekezés. Nem kivétel ez alól Olchváry sem, így előáll az a paradox helyzet, hogy amit másoknál oktalan viselkedésként kárhoztat, ha azt maga is követi, a helyzet szülte racionális magatartásként tudatosítja. Ami másoknál könnyelmű dzsentris életmód, az magára vonatkoztatva ésszerű reakció a külső körülményekre. 1923-ból és a rákövetkező évből származnak az alábbi naplóbejegyzések: vettem egyet és mást, "mert nem jó a pénzt tartogatni, még ha kevés is van". Máshol: "Szóval minden pénzemet elköltöttem, mert újabb drágaságra van kilátás". Végül: "szóval igyekeztem a sok rossz pénztől megszabadulni". 20 Olchváry Pál olykor pazarló vásárlásai még Debrecenben élő főügyész testvérének is szemet szúrnak, amint azt a következő bejegyzés tanúsítja: "Zoltán meg is jegyezte, hogy sokat vásárolgatok, de - teszi hozzá védekezésül - szükségem volt mindenre." 21 Vásárlásainak méreteit joggal irracionálisnak minősíthető jellegét mi sem bizonyíthatja ékesebben, mint annak felsorolása, hogy egyetlen évben (1924 során) mennyi ruhát vett magának a közel 60 éves, elvált, falun élő férfi: varratott magának hat öltönyt, vett továbbá két felöltőt, 12 pár harisnyát (zoknit), öt inget, hat nyakkendőt, három hálóinget, három fejfedőt (kalapot), hat zsebkendőt és kétkét pár cipőt s kesztyűt. A lista egy nagyvárosi dendinek is a becsületére vált volna. Ebből a példából is jól látható, korántsem egyértelmű, hogy a tüntető fogyasztás, a hedonizmus elintézhető-e mint a dzsentri életmód kétségtelen megnyilvánulása, vagy netán másfajta, egyenesen racionális mozgatórugók eredménye (az infláció által kiváltott merő pragmatizmus). S ebben az esetben az már in-

kább polgári jellemvonás, mint élvhajhász dzsentris státusfitogtatás. Ez már utóbbit látszik erősíteni Olchváry esetében az az aggályos figyelem, melyet kiadásai feljegyzésének szentel, melyek mindegyikét gondosan dokumentálja naplójában. De ugyanebbe az irányba mutat kiadásainak teljes spektruma, melyben nagy tételt képeznek a kulturális célú vásárlások (elsősorban könyvek) és házának építése. Az előbb-utóbb elodázhatatlan nyugdíjaztatására gondolva a szolgálati lakását majdan elhagyni kényszerülő gávai főszolgabíró tehát nagyon is céltudatosan készül jövője bebiztosítására. Mi ez, ha nem valamiféle polgári jellemvonás. Hol itt a dzsentri, hol itt a polgár - kérdezhetnénk ezek után? Úgy gondolom, a rövid elemzés is megmutatta, hogy eljött az ideje a múltból átvett fogalmi sémák felülvizsgálatának és mind sürgetőbb az az igény, hogy a szubjektív történelem feltárása útján reális tartalmakkal ruházzuk fel mind a dzsentri, mind a polgár eddig oly magától értetődő fogalmát. Olchváry naplójának ez talán az egyik legfontosabb tanulsága. Jegyzetek 1. Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. = Rendi társadalom-polgári társadalom 1. köt. Szerk.: Á. Varga László. Salgótarján, 1987. 391-397. p. Uo.: Minisztériumi tisztviselők a dualizmus idején. Bölcsészdoktori disszertáció. 1989. 2. Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. Tézisszerűségek egy hipotézisről. = Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 7. köt. 1981. 147-163. p. 3. Szabó Dániel: Századfordulós azonosulásformák. Állam-, hivatalnok- vagy politikai identitás. = Valóság, 1991. 11. sz. 23-32. p. 4. Balázs Magdolna: A középszintű közigazgatási apparátus személyi állományának vizsgálata a dualizmus időszakában. = Történelmi Szemle, 1986. 1. sz. 116-125. p. 5. Péter László: Az arisztokrácia, a dzsentri és a parlamentáris tradíció a XIX. századi Magyarországon. = Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Bp., 1993. 191-243. p. 6. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró (1922-1938). 1-2. köt. Nyíregyháza, 1990. 7. Macfarlane, Alán: The Family Life of Ralph Iosselin. A Seventeenth-Centrury Celergyman. An essay In Historical Anthroplogy. New York, 1977. 8. Mohay Tamás: Egy naplóíró parasztember. Nagy Sándor élete és gazdálkodása a XX. század első felében (polynyéken. Bp., 1994. 9. Ránki György: Emlékiratok és valóság Magyarország második világháborús szerepéről. Bp., 1964. 10. Gyarmathy Zsigmond: Adalékok Kállay Miklós szabolcsi főispán (1922-1929), később miniszterelnök portréjához Olchváry Pál naplója alapján. = A. Varga László, szerk.: id. m. 439. p. 11. Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek avagy a kulturális antropológia lehetőségei Kelet- Európában. = Replika, 13-14. 1994. június. 117. 12. Gyarmathy Zsigmond: A gávai főszolgabíró. = Uo.: A dzsentri főszolgabíró, 2. köt. 229. p. 13. Uo.: A dzsentri főszolgabíró, l.köt. 194-195. p. 14. Halmos Károly, L.: Polgár - polgárosodás - civilizáció - kultúra. = Századvég, 1991. 2-3. sz. 131-169. p. 15. Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között. = Rendi társadalom - polgári társadalom. 4. köt. Szerk.: Mikó Zsuzsa. Debrecen, 1995. 217-223. p.;

Lengyel vonatkozásban revelatív Chalasinski klasszikus tanulmánya, Chalasinski, Jozef: A lengyel értelmiség társadalmi eredete (részlet). = Korunk értelmisége. Értelmiségelméletek - értelmiségvizsgálatok. Válogatás. Bp., 1975. 173-225. p. 16. Hasonló megállapítást tesz Kövér György idézett tanulmányában. L. még Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 56. p. 17. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró. 1. köt. 251. p. 18. Uo. 104., 105., 134. p. 19. Uo. 97., 105. p. 20. Uo. 109., 156., 165. p. 21. Uo. 248. p.