Bernard Cornwell STONEHENGE Krisztus előtt 2000 (Tartalom) ELSŐ RÉSZ AZ ÉG TEMPLOMA

Bernard Cornwell STONEHENGE Krisztus előtt 2000 (Tartalom) ELSŐ RÉSZ AZ ÉG TEMPLOMA Nincs már hálisten! Druida-berek; Stonehenge nem az (ördög tudja, mi hát?) Lord Byron: Don Juan, XI. ének, XXV. versszak (Ábrányi Emil fordítása) 1. FEJEZET Az istenek jelek útján beszélnek. Lehet az egy nyáron lehullt falevél, egy haldokló vad utolsó üvöltése, vagy barázda a tükörsima vízen. Lehet a földön elterülő ködpaplan, a felhők hasadéka, a madarak röpte. Ám azon a napon az istenek vihart küldtek. Roppant vihart, emberemlékezet óta a legádázabbat, és a népek mégsem arról a viharról nevezték el az évet. Inkább úgy hívták, az Idegen Érkezésének Éve. Mert egy idegen érkezett Ratharrynba a vihar napján. Azon a fülledt nyári napon, amikor a féltestvére kis híján megölte Sabant. Az istenek sem beszéltek aznap. Sikoltottak. Akár az összes többi gyerek, nyáron Saban is mezítelenül járt. Hat évvel volt fiatalabb féltestvérénél, Lengarnál, s mert még nem állta ki a férfiasság próbáját, nem viselhette törzsének jeleit. A próbatételtől már csak alig egy év választotta el, ezért apjuk arra utasította Lengart, vigye el Sabant az erdőbe, és tanítsa meg neki, merre élnek a szarvasbikák, merre ólálkodnak a vadkanok, és hol nyílnak a farkasok odúi. Lengar rossz néven vette az atyai parancsot, s ahelyett, hogy öccsét tanította volna, keresztülrángatta Sabant a tövises bozótokon, míg a fiú nap barnította bőre vérezni nem kezdett. Sosem lesz belőled férfi gúnyolódott Lengar. Saban okosan tette, ha nem feleselt. Lengar már öt évvel ezelőtt kiállta a próbát, és most kék törzsi jeleket viselt a mellkasán, a karján pedig a harcos-vadászok jegyeit. Tiszafából hajlított, szarvban végződő és ínszalaggal felajzott hatalmas íjat hordozott, melyet disznóhájjal gondosan felfényezett; farkasprémből készült tunikát viselt, hosszú fekete haját befonta és rókaprém szalaggal kötötte meg. Magas volt, keskeny arcú, s máris a törzs egyik legnevesebb vadásza. A Lengar név annyit tett, a Farkasszemű, amiért szemgolyójába némi sárgás árnyalat vegyült. Születéskor más nevet kapott, de mint oly sokan a törzsben, a férfivá érés után ő is új nevet vett fel. Saban szintúgy magasra nőtt, és fekete haját hosszúra növesztette. Neve azt jelentette, a Kegyelt, és a törzsből sokan ezt helyénvalónak is tartották, hiszen Saban alig tizenkét nyárral a háta mögött is kivételesen jóvágásúnak ígérkezett. Erős volt és ruganyos, keményen dolgozott, és sokat mosolygott. Lengar csak elvétve mosolyodott el. Felhő ül az arcán mondták róla az asszonyok, de csak amikor nem hallhatta, hisz Lengarnak jó esélye volt arra, hogy a törzs következő főnöke legyen. Lengar és Saban Hengall fiaként látta meg a napvilágot, és Ratharryn törzse Hegallt tekintette főnökének. A tikkasztóan meleg napon Lengar sokáig vezette Sabant az erdőben. Nem találkoztak se szarvassal, se vadkannal, se farkassal, de még bölénnyel vagy medvével sem. Csak mentek és mentek, mígnem

délutánra elérték a felföld peremét, és látták, hogy nyugaton óriási fekete viharfelhő árnyékolja a vidéket. Cikázó villámok sápasztották a sötét felhőket, ostorozták le a határtalan erdőséget, perzselték fel az eget. Lengar lekuporodott, szorosan markolta fényes íját, és a közelgő vihart kémlelte. Már haza kellett volna indulniuk, de meg akarta rémiszteni Sabant, ezért úgy tett, mintha cseppet sem érdekelné a viharisten fenyegetése. S miközben ők a vihart várták, megérkezett az idegen. Apró, verítéktől csatakos deresen ült. Nyergeként összehajtott gyapjútakarója, kantárjaként összefont csalánszárak szolgáltak, bár a sebzett és halálosan fáradt lovasnak aligha lehetett szüksége ezekre; csak hagyta, hogy kis hátasa maga válassza meg az utat felfelé a meredek kaptatón. Az idegen lehajtotta fejét, sarkai szinte a földet verdestek. Kékre festett gyapjúköpenyt hordott, jobb kezében íjat szorongatott; bal válláról bőr tegez függött alá, teli sirály- és hollótollas nyilakkal. Fekete szakállát kurtára nyírta, és az arcán szürke törzsi jeleket viselt. Lengar rámordult Sabanra, hogy maradjon csendben, majd kelet felé követni kezdte az idegent. Lengar máris felajzotta az íjat, ám az idegen egyetlen egyszer sem fordult vissza, hogy lássa, nem követik-e, és Lengar idővel ellazította a húrt. Saban még abban is kételkedett, hogy a lovas egyáltalán él; a férfi halott mereven, mozdulatlanul feküdt állata hátán. Az idegen Kinti volt, ezt még Saban is tudta csak a Kintiek ülnek meg ilyen apró termetű hátasokat, és viselnek szürke törzsi jeleket. A Kintiek ellenségek, Lengar mégsem engedte útjára azt a nyílvesszőt. Csak követte a lovast, Saban pedig követte Lengart, mígnem a Kinti elérte az erdő mezsgyéjét, ahol az ölyvharaszt nőtt. Az idegen ott megállította lovát, és felemelte fejét, hogy végigmérje a lágyan emelkedő lankákat, miközben Lengar és Saban észrevétlenül kuporgott mögötte. Az idegen mindenütt ölyvharasztot látott maga körül, s azon túl, ahol a föld vékony rétegben terült el az alatta húzódó mészkőrétegek felett, hullámzó mezőket. A füves síkság alacsonyan vonuló gerinceit sírhalmok törték meg. Az ölyvharasztban disznók túrtak, a réten fehér marhák legelésztek. Itt még sütött a nap. Az idegen sokáig maradt az erdő peremén, hogy ellenségeit kémlelje, de nem látott egyet sem. Északra, jókora távolságra onnét tüskebozóttal körülvett búzaföldeket látott, melyek felett feltünedeztek az első felhők, a közelgő vihar árnyékukat kergető előfutárai, ám előtte még napfényben fürdött a táj. Előtte az élet, háta mögött a sötétség. A kis hátasló kitörő örömmel vetette be magát az ölyvharasztba, és a lovas engedte, hogy tovább vigye. A ló felkapaszkodott az enyhe lejtőn a sírbuckákhoz. Lengar és Saban kivárta, amíg a lovas eltűnik a gerinc mögött, azután tovább követték a nyomát, s miután felértek a dombtetőre, lekuporodtak az egyik sírhalom árkába, ahonnét láthatták, ahogy az idegen megtorpan a Régi Templom mellett. A távolban felmorajlott a vihar, és hirtelen támadt széllökés borzolta fel a füvet a legelésző marhák körül. Az idegen lecsusszant lova hátáról, átkelt a Régi Templom félig betemetett árkán, és eltűnt a szent körben bőséggel tenyésző mogyoróbokrok között. Saban gyanította, hogy a férfi menedéket keres. Csakhogy Lengar ott jár a Kinti nyomában, és Lengar nem a könyörületességéről híres. A hátrahagyott ló, melyet halálra rémített a mennydörgés és a nálánál jócskán nagyobb állatok látványa, eliramodott nyugatnak, az erdő felé. Lengar kivárta, amíg az állat beér a fák közé, majd felemelkedett az árokból, és szaladni kezdett a mogyoróbokrok felé, melyek mögött az idegen eltűnt. És Saban követte őt oda, ahol tizenkét esztendeje alatt egyetlen egyszer sem járt. A Régi Templomba. Valaha, sok évvel ezelőtt, olyan régen, hogy az élők közül senki sem emlékezett rá, a Régi Templomot tartották a vidék legnagyobb szentélyének. Azokban az időkben, amikor az emberek messzi távolból is eljöttek, csak hogy a körében táncoljanak, a szentélyt körülölelő mészkőpart még olyan fehér volt, hogy holdfényben a templom valósággal izzani látszott. A fénylő gyűrű egyik partját a másiktól száz

lépés választotta el, és a régi időkben a szent földet a táncosok lába döngölte simává a szellemház lehántolt tölgyekből emelt hármas gyűrűje körül. A facölöpöket akkor még állati faggyúval fényezték csillogóvá, azután magyallal és borostyánnal díszítették. A partot mostanra sűrűn benőtte a fű, az árok gyomoktól fuldoklott. A gyűrűn kívül megtelepedett mogyoróbokrok lassan megszállták a tágas belső teret is, ezért a templom távolról kis bozótligetre emlékeztetett. Madarak fészkeltek ott, ahol egykor férfiak táncoltak. A szellemház egyik tölgyfa oszlopa még most is a cserjék fölé emelkedett, de már elvetemedett, s az egykor fényes fát feketén lepték el a rá telepedett gombák. Az emberek sorsára hagyták a templomot, ám az istenek nem feledkeznek el szent helyeikről. Olykor, ha csendes napokon köd ülte meg a legelőket, vagy a kikerekedett hold mozdulatlanul függött a mészkör felett, a mogyoróbokrok levelei megborzongtak, amint a szél áthaladt közöttük. A táncosok eltűntek, de a hatalom itt maradt. És a Kinti most a templomban keresett menedéket. Az istenek sikoltottak. A felhők árnyéka elnyelte a legelőt, miközben Lengar és Saban a Régi Templom felé futott. Saban fázott és halálra rémült. Lengar maga is félt, ám a Kintiek hírhedten jó módban éltek, és Lengar mohósága felülkerekedett félelmein. Az idegen átbotorkált az árkon és felkapaszkodott a partoldalon, míg Lengar a régi déli bejárathoz tartott, ahol keskeny töltésűt vezetett a sűrűn benőtt körbe. Miután maga mögött hagyta a töltésutat, Lengar négykézlábra ereszkedett, és kúszva tört magának utat a mogyoróbokrok között. Saban, ha vonakodva is, de követte; nem akart egyedül maradni a legelőn, amikor a viharisten utat enged haragjának. Lengar meglepetésére a Régi Templomot nem mindenütt nőtték be a cserjék: a szellemház helyén egy jókora darabon megtisztították a területet. Valaki a törzsből ma is eljárhatott a Régi Templomba, hiszen a gyomot kihúzkodták, a füvet rövidre vágták, és egy ökörkoponya feküdt a földön, a szellemház helyén, ahol az idegen is megtelepedett, hátát az egyetlen megmaradt pillérnek fektetve. A halottsápadt férfi lehunyta szemét, mellkasa görcsösen emelkedett és süllyedt, ahogy igyekezett levegőhöz jutni. A bal csuklóján bőrszíjakkal felerősített sötét kőlapkát viselt, kockás gyapjúnadrágját átázatta a vér. Ledobta rövid íját és tegezét az ökörkoponya mellé, és most egy bőrzsákot szorított sebesült hasára. Az erdőben, lesből támadtak rá, három nappal ezelőtt. Nem is látta támadóit, csak az éles fájdalmat érezte, ahogyan a lándzsa átjárta, azután megugratta a lovát, és engedte, hogy az állat kimenekítse a veszélyből. Elmegyek apáért suttogta Saban. Nem mégy sziszegte Lengar, és a sebesült férfi meghallhatta őket, mert felnyitotta a szemét, és összerándult a fájdalomtól, amint előregörnyedt, hogy magához vegye fegyverét. A fájdalom lelassította az idegent, így Lengar gyorsabb lehetett nála. Eldobta hosszú íját, kiugrott rejtekhelyéből és odarohant a szellemházhoz, hogy felkapja a földről az idegen íját és tegezét. Sietségében kiborította a tegezt, így abban csak egy nyílvessző maradt. Nyugatról távoli moraj hallatszott. Saban megborzongott, és attól félt, hogy a kísérteties hang addig dagad, amíg a viharisten haragja be nem tölti az eget, ám a mennydörgés elhalt, és az égbolt újra halálos némaságba burkolózott. Sannas mormolta az idegen, majd hozzátett valamit egy olyan nyelven, amit se Lengar, se Saban nem értett. Sannas? kérdezte Lengar. Sannas ismételte a férfi buzgón. Sannas Cathallo hatalmas erejű varázslónője volt, akit mindenfelé ismertek, és Saban gyanította, hogy a férfi általa akar felgyógyulni sebeiből.

Lengar elmosolyodott. Sannas nem tartozik közénk mondta. Sannas északra él. Az idegen nem értette Lengar szavait. Erek nyögött fel, és Saban, aki még mindig az aljnövényzetben rejtőzött, eltűnődött azon, hogy ez az idegen neve-e, vagy talán az istenéé. Erek ismételte a sebesült erőteljesebb hangon, de a szó semmi sem jelentett Lengarnak, aki előhúzta az egyetlen vesszőt az idegen tegezéből, és ráillesztette a rövid íj idegére. Az íj csíkokra vágott fából és agancsból készült, melyeket összeragasztottak és inakkal kötöztek át. Lengar népe sosem használt ilyen fegyvert, a tiszafából készült hosszabb íjat kedvelte, és Lengar most kíváncsian forgatta kezében a fegyvert. Hátrahúzta a húrt, hogy próbára tegye az erejét. Erek! kiáltott fel az idegen. Kinti vagy mormolta Lengar. Nincs itt semmi keresnivalód. Újra megfeszítette a húrt, és elcsodálkozott, mekkora erő van egy ilyen kis fegyverben. Hozz egy gyógyítót. Hozd ide Sannast kérlelte az idegen a maga nyelvén. Ha Sannas itt lenne felelt Lengar, aki egyedül a nevet értette, őt ölném meg először. Kiköpött. Ez a véleményem Sannasról. Kiaszott vén szipirtyó, károgó banya, bűzhödt varangy. Újra kiköpött. Az idegen előregörnyedt, és nagy fáradság árán összeszedte a kiömlött nyílvesszőket, hogy kötegbe szorítsa és úgy tartsa őket maga elé, mintha ezzel akarna védekezni. Hozz egy gyógyítót könyörgött a maga nyelvén. Nyugaton felmorajlott a vihar, és a mogyorólevelek megborzongtak, amint a közelgő égszakadás hideg lehelete átszüremlett rajtuk. Az idegen újra belenézett Lengar szemébe, és nem látott bennük könyörületet. Csakis a vad örömet, melyet Lengar mások halálából merített. Ne könyörgött. Ne, kérlek, ne. Lengar szabadjára engedte a vesszőt. Alig ötlépésnyire állt az idegentől, és a kis nyílvessző ádáz erővel csapódott a célba; olyan mélyen beletemetkezett a férfi mellkasába, hogy a vessző fekete-fehér tollas vége alig tenyérnyi szélesen állt ki belőle. Saban azt hitte, a Kinti meghalt, hiszen hosszú ideig nem moccant, ám ekkor az összemarkolt nyílvesszők egyenként kihulltak az ujjai közül, majd lassan, iszonyú lassan újra felegyenesedett. Kérlek esengett halkan. Lengar! Saban kitört a mogyoróbokrok közül. Hadd menjek el apáért. Hallgass! Lengar lassan előhúzott egy fekete tollas vesszőt a saját tegezéből, és a rövid íjhúrra helyezte. Saban felé indult, most őt vette célba az íjjal, és vigyorogva látta a féltestvére arcán eluralkodó rémületet. Az idegen is Sabanra meredt, és egy magas, jó megjelenésű fiút látott, kusza fekete hajjal és élénk, nyugtalan szemekkel. Sannas könyörgött az idegen Sabannak, vigyél Sannashoz. Sannas nem itt él felelte Saban, aki csak a varázslónő nevét értette. Itt mi élünk fordult újra az idegen felé Lengar. Te pedig Kinti vagy, aki ellopja jószágainkat, meggyalázza asszonyainkat, rászedi kereskedőinket. Útjára engedte a második vesszőt is, amely, akárcsak társa, beletemetkezett az idegen mellkasába, ezúttal a jobb oldali bordák közé. A férfi most is oldalra dőlt, de megint sikerült kiegyenesednie, mintha a lélek nem lett volna hajlandó elhagyni a halálra sebzett testet. Hatalmassá teszlek motyogta, miközben buborékos, rozsdaszínű vérpatak tört fel a torkából és veszett bele kurtára nyírt szakállába. Hatalmassá suttogta. De Lengar nem értette a férfi beszédét. Két nyílvesszőt kilőtt, és a férfi csak nem akart meghalni, ezért Lengar felvette saját hosszú íját, újabb vesszőt húzott elő, és szembefordult az idegennel. Felhúzta a roppant fegyvert. Az idegen a fejét rázta, de már látta, hogy nem kerülheti el sorsát, és egyenesen belenézett Lengar

szemébe, hogy megmutassa, nem fél a haláltól. Elátkozta gyilkosát, bár kétellte, hogy az istenek odafigyelnének egy tolvajra és szökevényre. Lengar elengedte a húrt, és a fekete tollas nyílvessző belefúródott az idegen szívébe. Abban a pillanatban kiszenvedett, a teste mégis görcsösen rázkódott, mintha ki akarná vetni magából a pattintott kő nyílhegyet, és csak nagy sokára zuhant vissza, hogy néhányszor még összeránduljon, azután mozdulatlanná merevedjen. Lengar beleköpött jobb tenyerébe, és a nyálat eldörzsölte a bal csuklóján, ahol az idegen íjának húrja kicsípte a bőrét; amint féltestvérét figyelte, Saban megértette, miért viselt az idegen kőlapot a csuklóján. Lengar lejtett néhány tánclépést, hogy megünnepelje ellensége halálát, de láthatóan egyre nyugtalanabb lett. Még abban sem lehetett biztos, hogy a férfi csakugyan meghalt-e, mert csak nagyon óvatosan közelítette meg, és meg is bökte íja szarvával, arra az esetre, ha a tetem hirtelen életre kelne és rá akarna ugrani, ám az idegen nem mozdult többé. Lengar még közelebb araszolt, majd kikapta a bőrzacskót az idegen halott kezéből, és fürgén hátralépett. Egy hosszú pillanatig dermedten meredt a tetem hamuszürke arcába, majd miután meggyőződött róla, hogy a férfi szelleme csakugyan eltávozott, feltépte a zacskó száját összekötő zsinórt. Bekémlelt a zacskóba, egy szívdobbanásnyi időre mozdulatlanná dermedt, aztán rikoltozni kezdett örömében. A hatalmat tartotta a kezében. Saban, akit megrémített testvére kiáltozása, hátrébb húzódott, majd újra közelebb araszolt, amikor Lengar kiürítette a zacskó tartalmát a fűre, az ökörkoponya mellé. Sabannak úgy tűnt, mintha folyékony napfény ömlött volna ki a bőrzacskóból. Tucatjával hullottak elő a rombusz alakú, férfiköröm nagyságú aranyérmék, de akadt négy rombusz alakú vert arany lapka is, mely akkora volt, mint egy férfi tenyere. A kis és a nagy aranyrombuszok elkeskenyedő végébe egyaránt lyukakat fúrtak, hogy azokat inakra fűzhessék vagy ruhára varrhassák őket. Valamennyi vékonyra kalapált aranylemezből készült, amit egyenes vonalakkal díszítettek, bár a mintázat semmit sem mondott Lengarnak, aki visszavette az egyik kis aranyrombuszt, amit Saban nem átallt felvenni a fűről. Lengar egy halomba gyűjtötte az összes darabot, kicsiket és nagyokat egyaránt. Tudod te, mi ez? kérdezte öccsétől, és széles karmozdulattal a halom felé intett. Arany felelt Saban bátortalanul. Hatalom! kiáltott Lengar. A halott férfira sandított. Tudod-e, mit lehet kezdeni az arannyal? Viselni lehet? próbálkozott Saban. Ostoba! Embereket vehetsz rajta. Lengar leült. A felhők árnyai egyre komorabbak lettek, és a mogyoróbokrok táncolni kezdtek az éledező szélben. Lándzsásokat vehetsz rajta folytatta Lengar és íjászokat és harcosokat! Ez a hatalom! Saban kézbe vette az egyik kis aranyrombuszt, majd kitért fivére elől, amikor az megpróbálta visszavenni tőle. A fiú a kis tisztás túlsó felére vonult vissza, majd amikor úgy tűnt, Lengar nem veszi üldözőbe, lekuporodott és megvizsgálta az aranyat. Különös dolognak tűnt, hogy ezen bárki hatalmat vehet magának. Azt még el tudta képzelni, hogy az emberek keményen megdolgoznak az élelemért vagy az edényekért, kovakőért vagy rabszolgáért, esetleg a bronzért, amiből kést, fejszét, kardot és lándzsahegyet kovácsolhattak maguknak, de ezért a csillogó fémért? Ez a fém nem vág, egyszerűen csak van, bár Saban még ezen a felhős napon is láthatta, mennyire csillog. Úgy fénylik, mintha a nap egy darabkáját foglalták volna a fémbe. Hirtelen megborzongott, s nem is a hűvöstől, hanem mert azelőtt soha nem érintett aranyat; még soha nem tarthatta kezében a megszilárdult napfény egy foszlányát. El kell vinnünk apának suttogta áhítattal teli hangon. Hogy legyen mit elásnia a vén bolondnak? kérdezte Lengar megvetően. Odalépett a tetemhez, és hátrahajtotta köpenyét a nyílvesszők meredező csonkjáról, hogy felfedje a halott ember nyakában

függő még néhány aranyrombuszt, és a kockás nadrágot, amelynek övcsatja szintén vert aranyból készült. Lengar öccsére sandított, megnyalta ajkait, majd felvette az idegen kezéből kihullt nyílvesszők egyikét. Még mindig kezében szorongatta hosszú íját, és most a húrra illesztette a fekete-fehér nyílvesszőt. A mogyoróbokrokat nézte, szándékosan elkerülte féltestvére tekintetét, de Saban így is megértette, mi jár Lengar fejében. Ha Saban életben marad, és mesél apjuknak a Kinti kincséről, akkor Lengar elveszíti azt, vagy legalábbis meg kell küzdenie érte, ha viszont Sabant holtan találják, bordái közt a Kinti fekete-fehér nyilával, akkor senki sem fog arra gyanakodni, hogy Lengar ölte meg, vagy hogy Lengar magának tartott meg egy ekkora kincset. Nyugaton újra felmorajlott az ég, és hideg szél fektette el a mogyoróbokrokat. Lengar hátrafeszítette a húrt, de még most sem fordult Saban felé. Ide nézz! kiáltott fel hirtelen Saban, és feltartotta az apró rombuszt. Nézd! Lengar visszaengedte a húrt, amint Saban felé nézett, és a fiú abban a pillanatban eliramodott, ahogyan a vadnyúl ugrik elő a fűből. Utat tört magának a mogyoróbokrok között, és végigrohant a széles töltésúton, mely a Régi Templom nap felőli kapujához vezetett. Errefelé is roppant tölgyfapillérek korhadoztak, akár a szellemház körül. Ki kellett térnie, hogy áthatoljon a csonkok között, és amint élesen elkanyarodott, Lengar nyílvesszője elsüvített a füle mellett. A mennydörgés foszlányokra tépte az eget, amint megeredt az eső. Hatalmas vízcseppek hulltak alá. A szemközti domboldalon cikázó villám szántott végig. Saban rohant, tekergőzött és kanyargott, nem is mert visszanézni, hogy lássa, Lengar üldözi-e. Egyre keményebben esett, és mennydörgő moraj töltötte be a levegőt, de a vízfüggöny legalább elrejtette a fiút, miközben északnak és keletnek futott, a falu felé. Teli torokból üvöltött futás közben, hátha talál egy kései pásztort a legelőkön, de nem látott senkit, amíg át nem vágott a domb ormán sorakozó sírbuckák között, és szaladni nem kezdett lefelé a latyakos csapáson, amely a szélben-esőben hajladozó búzatáblák között vezetett. Saban nagybátyja, Galeth és öt másik ember már a faluban hallotta meg a fiú kiáltozását. Azonnal visszafordultak a domb felé, és Saban nemsokára előtört az esőből, hogy halálra váltan kapaszkodjon meg nagybátyja szarvasbőr ujjasában. Mi baj, fiú? kérdezte tőle Galeth. Saban el nem engedte volna nagybátyját. Meg akart ölni! zihálta. Meg akart ölni! Kicsoda? kérdezte Galeth, aki Saban atyjának fiatalabb fivére volt, szálas termetű, dús szakállú, és híres testi erejéről. Galeth, mondták, egyszer megemelt egy templomi oszlopot, és még csak nem is egy kisebbet, de egy óriási hántolt törzset, amely messze a többi fölé magasodott. Társaihoz hasonlóan Galeth is súlyos bronz szekercét hordozott, és éppen fát vágott, amikor rátört a vihar. Ki akart megölni? kérdezte Galeth. Ő! rikoltotta Saban, és a dombra mutatott, ahol Lengar feltűnt, kezében a hosszú íjjal, és az idegre feszített új nyílvesszővel. Lengar megtorpant. Nem szólt, csak nézte a csapatnyi férfit, akik közt féltestvére menedékre lelt. Lassan leengedte a nyilat a húrról. Galeth meredten nézte unokaöccsét. Meg akartad ölni a tulajdon fivéred? Lengar felnevetett. A Kinti volt, nem én. Lassan elindult lefelé. Hosszú fekete haja csatakos volt az esőtől, olajosan fénylett és a koponyájához tapadt, ami félelmetes megjelenéssel ruházta fel. A Kinti? kérdezte Galeth, és kiköpött, hogy elűzze a rossz szerencsét. Nem kevesen akadtak Ratharrynban, akik úgy vélték, Galethnek, nem pedig Lengarnak kellene a következő törzsfőnek lennie, ám a Kinti betörés fenyegetése még a nagybácsi és az unokatestvér vetélkedését is elhomályosította. Kintiek vannak a földünkön? emelte fel a hangját Galeth. Csak egy felelte Lengar nemtörődöm hangon. Belökte az idegen nyílvesszőjét a tegezébe. Csak

egy mondta újra és már az is halott. Akkor biztonságban vagy, fiú fordult Galeth Sabanhoz. Itt biztonságban vagy. Ő akart megölni erősködött Saban az arany miatt! Bizonyságként feltartotta az arany rombuszt. Arany, azt mondod? Galeth elvette az apró ércdarabot Saban kezéből. Szóval aranyat találtatok? Legjobb lesz, ha elvisszük apádnak. Lengar engesztelhetetlen, gyűlölködő pillantást vetett Sabanra, de már elkésett. Saban látta a kincset, és Saban életben maradt, ezért apjuk is tudomást szerez mindenről. Lengar kiköpött, majd elfordult és dühödten megindult felfelé a domboldalon, hogy nemsokára belevesszen az esőbe. A viharisten haragját is megkockáztatta, csak hogy megmentse a hátramaradt aranyat. Ezen a napon érkezett meg az idegen a Régi Templomba, a vihar napján, amikor Lengar megpróbálta megölni Sabant, és amikor Ratharryn világa mindörökre megváltozott. A viharisten aznap éjjel kitöltötte haragját a földön. Zápor fektette el a gabonaszárakat és változtatta sebes vizű patakokká a hegyi ösvényeket. Esővíz árasztotta el a lápokat Ratharryntól északra, és olyannyira felduzzasztottá a Mai-folyót, hogy az medréből kikelve elragadta a kidőlt fatörzseket a meredek völgyből, amely éket vágott a felföldbe és hosszasan kanyargott, mielőtt elérte a roppant hurkot, ahol Ratharryn megépült. Ratharryn vizesárka is kiöntött; a szél leszaggatta a kunyhók zsúpfedelét és ott jajveszekelt a templomkör korhadt oszlopai közt. Senki sem tudta, mikor telepedtek meg az első emberek a folyó mellett, vagy miként fedezték fel, hogy Arryn a völgy istene. Arryn alighanem a maga mivoltában mutatkozott meg előttük, hiszen az emberek róla nevezték el új otthonukat, és a völgye körüli dombokat templomaival koronázták meg. Egyszerű templomok voltak ezek, nem többek erdei tisztásoknál, melyek körül állva hagyták a fák gyűrűjét, és hosszú évekig, senki sem tudja, meddig, a népek követték a szentélyekhez vezető erdei csapásokat, hogy fohásszal fordulhassanak isteneikhez. Idővel Arryn népe eltisztította az erdőség javarészét, kidöntötte a tölgyeket, szileket, kőriseket és mogyorófákat, hogy a helyükbe árpát és búzát ültessen. Varsákkal halat fogtak a folyón, melyet Arryn asszonya, Mai szentelt meg; jószágaikat a füves pusztán legeltették, disznóikat a mezők közti erdősávokba terelték ki, a törzs ifjú harcosai pedig vadkanra és szarvasra, bölényre, medvére és farkasra vadásztak a rengetegben, mely mostanra egészen a templomokon túlra húzódott vissza. Az első szentélyek elpusztultak, helyükbe újak születtek, és idővel az új lett a régi; a szent körök mégis fennmaradtak, még ha az élő fák helyét lehántolt oszlopok is vették át, melyek köré széles árkot és partot kerítettek. Mindig kört építettek, hiszen az élet is kör, az égbolt is kör, a világ pereme is kör, és a nap is kör, ahogyan a hold is körré növekszik, s ezért Cathallo, Drewenna, Maden és Ratharryn s ami azt illeti, szinte valamennyi település temploma kör alakot viselt magán. Cathallót és Ratharrynt, a vidék szívének két törzsét vérkapcsolat és a féltékeny asszonyokat is megszégyenítő versengés fűzte egymáshoz. Egyikük szerencséje szégyenkezést és haragot keltett a másikban, s aznap éjjel Hengall, Ratharryn népének törzsfője másra sem tudott gondolni, csak a Kinti aranyára. Elvárta volna, hogy Lengar elhozza neki a kincset, s bár Lengar csakugyan megtért Ratharrynba a bőrzacskóval, nem jelent meg atyja kunyhójában, amikor pedig Hengall érte küldetett egy rabszolgát és követelte, hogy hozza el a kincset, Lengar azt felelte, hogy túl fáradt az engedelmességhez. Hengall úgy érezte, ideje kikérni a törzs főpapjának tanácsát. Ki fog hívni maga ellen vélte Hirac. A fiúknak ki is kell hívniuk az apjukat mordult fel Hengall. A törzsfő szálas, termetes férfi volt, sebhelyekkel tarkított arccal, és hosszú, bozontos, zsírtól fénylő szakállal. Bőre, akárcsak a legtöbbeké, sötétlett a belé ivódott koromtól, mocsoktól, földtől, verítéktói és füsttől. Izmos karján a koszréteg alatt számtalan kék jel sorakozott, annak bizonyságaként, hány ellenségét

mészárolta már le a csatában. Neve egyszerűen annyit jelentett, a Harcos, habár Hengall, a Harcos jobban kedvelte a békét a háborúságnál. Hirac korosabb volt Hengallnál; vékony, sajgó csontú, sóhajnyi ősz szakállú öregember. Ám lehetett Hengall a törzs vezére, az istenekkel mégis Hirac tárgyalt, akinek a tanácsát így ajánlatos volt megfogadni. Lengal harcolni fog ellened figyelmeztette Hirac. Nem fog. Megteheti. Fiatal és erős. A pap mezítelen volt, bár bőrét vastagon elborította a rászáradt mésziszap, amelybe egyik asszonya ujjával cirkalmas mintákat rajzolt. A nyakában hosszú bőrszíjra eresztett mókuskoponya függött, míg a derekán dióhéjakból és medvefogakból való ékszert viselt. Haját és szakállát elborította a vörös iszap, mely Hengall tüzének melegétől kiszáradt és felrepedezett. Én pedig öreg vagyok és erős emelte fel a hangját Hengall és ha harcolni fog, megölöm. Ha megölöd emelte fel a hangját Hirac nem marad, csak két fiad. Csak egy fiam vicsorgott Hengall, és fenyegető pillantást vetett a papra, aki pontosan tudta, mennyire gyűlöli a törzsfő, ha arra emlékeztetik, milyen kevés fiút nemzett. Kitalnak, Cathallo törzsfőjének nyolc fia volt; Ossayának, aki Madan felett uralkodott, amíg Kital le nem győzte, hat; míg Méláknak, Drewenna törzsfőjének tizenegy, így Hengallt joggal szégyenkezett, amiért csak három fiút nemzett, de még inkább szégyenkezett azon, hogy egyikük nyomorék lett. Lányai persze születtek szép számmal, sokuk életben is maradt, de tíz lány sem érhet fel egyetlen fiúval. Második gyermekét, a nyomorékot, ezt a Camaban nevű hebrencs idiótát, akkor sem számolhatta a fiai közé. Lengart elismerte, ahogyan Sabant is, de a középső fiát már nem. És Lengar nem fog kihívni maga ellen jelentette ki Hengall. Nem mer velem ellenkezni. Nem mintha gyáva lenne jegyezte meg a pap. Hengall elmosolyodott. Nem, nem gyáva, de csakis akkor harcol, ha győzhet. Ezért lesz belőle jó törzsfő, ha megéri. A pap lekuporodott a kunyhó középső oszlopánál. Térdei közt egy halom törékeny csont emelkedett; egy előző télen elhalt csecsemő bordái. Ezeket bökdöste most hosszú, mészfehér ujjaival; véletlenszerű mintákba rendezte őket, és felvetett fejjel tanulmányozta művét. Sannas magának akarja majd az aranyat szólalt meg egy idő után, majd elhallgatott, hogy a baljóslatú kijelentés megtehesse a magáét. Hengall, mint minden élő, félelemmel tekintett a cathallói varázslónőre, de úgy tűnt, most egy vállrándítással elintézi a kérdést. És Kitárnak sok a lándzsása toldotta meg Hirac vészjósló hangon. Hengall megbökte a papot, akit ezzel ki is billentett egyensúlyából. A lándzsások miatt elég nekem aggódni, Hirac. Te csak azt mondd, mit jelent az arany. Miért került ide? Ki küldte? Mihez kezdjek vele? A pap körbenézett a jókora kunyhóban. Az egyik oldalon bőrfüggöny ereszkedett alá, hogy elrekessze a rabszolgalányokat, akik gondját viselték Hengall új asszonyának. Hirac tudta, hogy máris hatalmas kincs rejtőzik valahol a kunyhóban, eltemetve a padló vagy az egymásra hányt prémek alatt. Hengall csak harácsolt, sosem szeretett költekezni. Ha megtartod az aranyat felelte Hirac az emberek megpróbálják elvenni tőled. Ez nem közönséges arany. Még azt sem tudhatjuk, hogy Sarmennyn aranya-e vetette fel Hengall, bár nem nagy meggyőződéssel. Az. Hirac az apró rombusz felé intett, amit Saban hozott el nekik, s most ott fénylett a padlón a két férfi között. Sarmennyn, a Kintié országa sok mérföldnyire nyugatra feküdt, és az elmúlt két hold alatt lábra kelt a szóbeszéd, hogy Sarmennyn népe hatalmas kincset veszített el. Saban látta a kincset folytatta Hirac és az a Kintiek kincse, márpedig a Kintiek Slaolt imádják, noha másik nevet adtak

neki Itt megállt, próbált visszaemlékezni a névre, de az csak nem jutott eszébe. Slaol, a nap istene, hatalmas istenség volt, kinek hatalmát csak hold istennőjéhez, Lahannához mérhették. Az istenek, akik egykor szerelmesek voltak, idővel eltávolodtak egymástól, s kettejük szüntelen vetélkedése uralta Ratharrynt, megnehezítve minden döntést, hiszen ami egyik isten tetszésére szolgált, neheztelést szült a másikban. Hirac feladata éppen abban állt, hogy minden vetélkedő isten nemcsak a nap és a hold, de a szél és a föld, a vizek és a fák, az állatok és a fű, az ölyvharaszt és az eső istenei is, nem is szólva a számtalan égi istenségről, szellemről és láthatatlan erőről elégedett legyen. Hirac felvette a kis arany rombuszt. Slaol aranyat küldött nekünk-jelentette ki és az arany Slaol érce, ám a rombusz Lahanna jelképe. Hengall sziszegve kérdezte: Azt akarod mondani, az arany Lahannáé? A pap sokáig nem válaszolt. A törzsfő türelmesen várt. A főpap feladata meghatározni a különös események jelentését, még ha a törzsfő meg is tesz mindent, hogy azt a törzs érdekei szerint megmásítsa. Slaol megtarthatta volna Sarmennyn aranyát bökte ki végül Hirac de nem tette. Ezért annak a népnek kell megszenvednie az elvesztését. Az arany felbukkanása nem baljóslatú jel. Helyes mordult fel Hengall. Ám az arany alakja arról árulkodik tette hozzá Hirac óvatoskodva hogy egykor Lahannáé volt, és szerintem meg is próbálta visszaszerezni. Nem azt mondta Saban, hogy az idegen Sannasért fohászkodott? De igen. És Sannas minden istenek előtt imádja Lahannát folytatta a pap Slaol tehát azért küldhette, hogy ne kerülhessen az ő kezébe. Lahanna azonban féltékeny lesz, és akar majd tőlünk valamit. Egy áldozatot? kérdezte Hengall gyanakodva. A pap bólintott, és Hengall haragosan felmordult, amint eltűnődött, hány marhának kell még Lahanna templomában végeznie. Pedig Hiracnak eszébe se jutott a törzs értékeit vesztegetni. Az arany fontos dolog, az érkezése rendkívüli esemény, és a válasznak is hasonlóképp nagylelkűnek kell lennie. Az istennő egy lelket akar közölte a főpap. Hengall felélénkült attól, hogy a lábasjószágokat nem fenyegette veszély. Elvihetnéd azt a féleszű Camabant ajánlotta a törzsfő második, kitagadott fiát. Zúzd csak szét a koponyáját, legalább lesz valami haszna. Hirac visszaült a sarkára, és félig lehunyta a szemét. Lahanna megjelölte őt mondta csendesen. Amikor Camaban előbújt az anyjából, félhold alakú anyajegyet viselt a hasán, és a félhold, akárcsak a rombusz, a hold szent alakja. Felbőszíthetjük Lahannát, ha megöljük. Talán épphogy a társaságára vágyik? vetette fel Hengall szárazon. Ezért is jelölte meg? Hogy elküldjük neki? Igaz engedte meg Hirac, és a felvetés nyomán végre elhatározásra jutott. Megtartjuk az aranyat közölte és kiengeszteljük Lahannát Camaban lelkével. Helyes. Hengall a bőrfüggöny felé fordult, és elüvöltött egy nevet. Ijedt rabszolgalány tűnt fel a tűz körében. Reggel megküzdök Lengarral fordult a törzsfő a főpaphoz úgyhogy legjobb, ha már most csinálok helyette egy másik fiút. Az ágyként szolgáló, egymásra vetett prémekre parancsolta a lányt. A főpap összegyűjtötte a csecsemő csontjait, majd kisietett a szakadó esőbe, mely lemosta bőréről a mésztejet. A szél tovább bömbölt. Villámok hasítottak a földbe, koromfeketére és mészfehérre szétválasztva a világot. Az istenek sikoltottak, és az embernek nem maradt más, csak a rejtőzködés. 2. FEJEZET

Saban félt elaludni, bár nem a földet ostorozó viharistentől rettegett, hanem attól, hogy Lengar az éj sötétjében vesz rajta bosszút az aranyért. Idősebb fivére azonban békén hagyta, és hajnalban Saban sértetlenül mászott elő anyja kunyhójából, a nyirkos és hűvös szélbe. A vihar maradék erejével a falut körülvevő roppant földsáncon belülre űzte a ködfoltokat, és a nap felhők mögé rejtette arcát, hogy csak nagyritkán, borongós szürke korongként mutatkozzék. Egy esővízzel átáztatott zsúptető beszakadt az éjszaka, és a népek csak azt csodálták, hogy a család sértetlen maradt. Az asszonyok és rabszolgák egymás után haladtak végig a déli töltésúton, hogy vizet vegyenek a felduzzadt folyóból, míg a gyermekek az éjjeliedényeket ürítették a cserzővargák gödreibe, melyeket mind kiöntött az éjszakai vihar de valamennyien siettek is vissza, nehogy elmulasszák az összecsapást Lengar és atyja között. Még a nagy falon túl, a felföldek kunyhóiban élők is hallották a hírt, és mindjárt kerestek is egy okot, amiért ma reggel Ratharrynba kellett jönniük. Lengar megtalálta a Kintiek aranyát, Hengall magának akarja a kincset, és a kettő közül valamelyiknek engednie kell. Hengall tűnt fel elsőként. Hatalmas medveprém köpenyében lépett ki kunyhójából, és tüntető közönnyel barangolta be a falut. Köszönésképpen összeborzolta Saban haját, majd megtárgyalta a papokkal a sürgető gondot, miszerint Lahanna Templomának egyik oszlopa alaposan megérett a cserére, azután leült kunyhója elé a padra, és meghallgatta az aggasztó beszámolókat az éjszakai vihar által a búzaföldekben okozott károkról. Vetőmagot mindig vehetünk jelentette be Hengall olyan hangosan, hogy a lehető legtöbben hallhassák. Vannak, akik szerint a kunyhómban elrejtett kincsen fegyvereseket kellene fogadnunk, pedig sokkal nagyobb szolgálatot tehet, ha majd vetőmagra lesz szükség. Leölhetjük a disznókat, és az eső nem fullasztotta meg a folyó halait sem. Nem fogunk éhezni. Szétnyitotta köpenyét, és megpaskolta jókora csupasz hasát. Idén sem kell lefogynom! A népek jót nevettek. Galeth érkezett féltucatnyi emberrel, hogy fivére kunyhója közelében kuporodjon le. Valamennyien fegyvert viseltek, és Hengall megértette, hogy a támogatására sorakoztak fel, ám nem tett említést a közelgő összecsapásról. Inkább megkérdezte Galethtől, talált-e akkora tölgyfatörzset, ami alkalmas lenne helyettesíteni Lahanna szentélyének elkorhadt pillérét. Találtunk ilyet felelte Galeth de nem vágtuk ki. Nem vágtátok ki? Késő volt, a szekercék elvástak. Hengall elvigyorodott. Mégis azt hallom, az asszonyod viselős? Galeth tartózkodóan elmosolyodott. Első felesége egy évvel ezelőtt halt meg, csak egy Sabannál is kisebb fiúgyermeket hagyott hátra, és Galeth csak nemrég vett új asszonyt maga mellé. Az ismerte el. Akkor mégsem vásott el minden fegyvered nevetett fel Hengall, és a többiek vele nevettek. A nevetés aztán hirtelen elhalt, Lengar ugyanis ezt a pillanatot választotta, hogy felbukkanjon kunyhójából, és azon a szürke reggelen is úgy ragyogott, akár a nap. Anyja, Ralla Hengall legidősebb felesége az egész viharos éjjelen ínszalagra fúzte a kis rombuszokat, hogy fia valamennyit nyakláncként viselhesse, a négy nagyobb fémlapot pedig egyenesen a szarvasbőr ujjasra varrta, amely felett Lengar az idegen aranycsatos övét viselte. Tucatnyi ifjú harcos, legközelebbi vadásztársai követték Lengart, míg a fegyveres csoport mögött egy falkányi szurtos, izgatott kölyök botokat lóbálva igyekezett hasonlítani rájuk. Lengar eleinte tudomást sem vett apjáról. Kimért léptekkel vonult végig a kunyhók között, elhagyta a falakon belül épült két templomot, majd felkapaszkodott az északi sánchoz, a fazekasok kunyhóihoz és a cserzővargák gödreihez. Követői összeütögették lándzsáikat, mire egyre többen és többen gyülekeztek mögöttük, míg végül Lengar valóságos menetet vezetett az alacsony építésű kunyhók zsúptetői közt kanyargó, eső áztatta csapáson. Csak miután kétszer körüljárta a települést, akkor

fordult oda atyjához. Hengall felegyenesedett, amint fia közeledett. Hagyta, hogy Lengar kiélvezze a dicsőséget, de most felállt, és lerázta magáról a medveprémet, hogy az szőrével lefelé lábai elé hulljon, a sárba. Hosszú szakálla végével letörölte arcáról a hajnali köd harmatát, majd csupasz mellkassal várakozott, hogy Ratharryn valamennyi lakója jól láthassa, milyen sűrűn elborítják a halott ellenségek és leolt vadállatok kék jelei. Némán, fenyegetően állt, a szél belekapaszkodott bozontos fekete hajába. Lengar apjával szemközt állt meg. Volt olyan magas, mint Hengall, ám korántsem olyan termetes. Harcban alighanem ő bizonyult volna a fürgébbnek, míg Hengall az erősebbnek, Hengall mégsem mutatta jelét, hogy tartana a harctól. Nagyot ásított, azután biccentett idősebbik fiának. Elhoztad nekem az idegen aranyát. Helyes. A földön fekvő medveprém felé intett. Mindent ide tegyél le, fiú. Lengar megmerevedett. A falu lakói azt hitték, küzdeni fog, hisz tekintete ékesen árulkodott arról, hogy szinte a tébolyulásig rabja az erőszaknak, ám atyja kitartó, szenvtelen pillantásával szembesülve Lengar úgy döntött, a harc helyett inkább érvelni próbál. Ha egy ember agancsot talál az erdőben kérdezte át kell-e azt adnia atyjának? Elég hangosan beszélt, hogy valamennyien jól hallhassák. Ratharryn népe a közeli kunyhók körül csoportosult, hogy teret engedjen az összecsapásnak, és néhányan most helyeslően kiáltottak fel. Vagy ha rátalálok a vadméhek mézére folytatta Lengar, aki egyre inkább felbátorodott a támogató hangoktól ki kell-e állnom a méhek csípését, hogy utána átengedjem a mézet atyámnak? Igen felelte Hengall, majd fáradtan felásított. A köpenyre, fiú. Egy harcos jelent meg a földünkön kiáltotta Lengar egy Kinti idegen, és aranyat hozott. Megöltem az idegent és elvettem az aranyát. És ne lenne az enyém? A tömegből néhányan azt kiáltozták, hogy csakugyan az övé, bár korántsem annyian, mint ahányan korábban támogatták. Hengall és a szenvtelenség légköre meg se rezdült. A törzsfő kutatni kezdett az övén függő kis tarsolyban, és elvette a kis arany rombuszt, amit Saban hozott neki a Régi Templomból. Leejtette a kis fémdarabot a köpenyre. És most a többit parancsolta Lengarnak. Az arany az enyém! erősködött Lengar, ám ezúttal csak anyja, Ralla és egyik legközelebbi barátja, Jegar támogatta fennhangon. Jegar alacsony, de szívós és inas férfi volt, egyidős Lengarral, de máris a törzs egyik legnagyobb harcosa. Csatában éppoly önfeledten gyilkolt, mint Lengar, és most is szívesen dűlőre vitte volna a dolgot, ám Lengar egyetlen más vadásztársának se fűlt hozzá a foga, hogy összeakaszkodjék Hengallal. Rábízták Lengarra, hogy megnyerje az összecsapást, és most úgy tűnt, Lengar erőszakkal fog érvényt szerezni jogának, mert hirtelen előreszegezte lándzsáját, ám döf és helyett csak magasba emelte a fegyvert, hogy nyomatékot adjon szavainak. Én találtam az aranyat! Öltem az aranyért! Az arany engem talált meg! És most engedjem, hogy apám eldugja a kunyhójában? Hogy ott porosodjék? Együttérző mormolás fogadta szavait; Ratharrynban sokan nehezteltek Hengallra összeharácsolt kincséért. Drewennában és Cathallóban a törzsfő a világ elé tárta gazdagságát, bronzzal jutalmazta harcosait, fénylő érccel ékesítette asszonyait és óriási templomokat emeltetett, míg Hengall a kunyhójában tárolta Ratharryn vagyonát. Mégis mihez kezdenél az arannyal? avatkozott közbe Galeth. Felállt, kibontott haja feketén, csapzottan hullt arca köré, s ettől csatába induló harcosra emlékeztetett. Leengedte lándzsája hegyét is. Mondd csak, öcsém hívta ki maga ellen Lengart te mihez kezdenél az arannyal? Jegar indult, hogy elfogadja Galeth kihívását, ám Lengar félretolta barátja lándzsáját. Ezzel az arannyal kiáltotta, és megkocogtatta a mellkasán viselt rombuszokat harcosokat, lándzsásokat és íjászokat vehetnénk, hogy mindörökre megtörjük Cathallo uralmát! A hangok, melyek legelőször is támogatták, most újult erővel harsantak fel; Ratharryn népéből sokan rettegve tekintettek Cathallo erősödésére. Alig múlt el idő tavaly nyár óta, amikor Cathallo harcosai elfoglalták

Maden települését, mely Ratharryn és Cathallo közt fekszik, és azóta alig telt el olyan hét, hogy Cathallo harcosai ne törtek volna be Hengall földjére, marhát vagy disznót rabolni. A törzsből sokan nehezteltek Hengallra, amiért semmit sem tett a fosztogatás megakadályozására. Volt idő, amikor Cathallo sarcot fizetett nekünk! kiáltotta Lengar, akit felbátorított a tömeg támogatása. Amikor asszonyaik táncoltak a mi templomainkban! És most gyáván meghunyászkodunk, ha Cathallo harcosai a közelünkbe jönnek! Megalázkodik az előtt a szuka fattya Sannas előtt! És az arany, a bronz, a borostyán, ami felszabadíthatna bennünket, hol vannak ezek? Hová lesz ez az arany is, ha lemondok róla? Az ő kincsét gyarapítja! Az utolsó szavaknál elfordult, és lándzsájával apjára mutatott. És mihez kezd Hengall az arannyal? kérdezte Lengar. Elássa! Aranyat a vakondoknak! Ércet a férgeknek! Kincset az élősködőknek! Hengall szomorúan csóválta a fejét. A tömeg, mely megélj enezte Lengar utolsó szavait, azonnal elnémult, és várta a harc kezdetét. Lengar emberei is azt gondolhatták, közel a döntő pillanat, mert összeszedték bátorságukat, és előreszegezett fegyverekkel felsorakoztak vezérük mögé. Jegar előretáncolt, a fogait vicsorgatta, lándzsája hegyét Hengall hasára irányította. Galeth közelebb araszolt Hengallhoz, készen fivére védelmére, de Hengall elhessegette Galethet, majd elfordult, előrehajolt és előrántotta harci buzogányát rejtekhelyéből, a kunyhó ereszének zsúpszalmája alól. A karvastagságú, formátlan szürke kődarabban végződő tölgyfadorong olyan játszi könnyedséggel összeroppantotta egy felnőtt férfi koponyáját, mintha az ökörszem tojása lett volna. Hengall megtámasztotta a buzogányt, majd újra a medveprém felé bökött. Az egészet, fiú. Szándékosan sértette meg felnőtt fiát. Az egészet, a prémre. Lengar meredten nézte. A lándzsa messzebb elért, mint a buzogány, de azt is tudta, hogy ha az első döfés célt téveszt, az a kődarab szétzúzza a koponyáját. Lengar tehát habozott, és Jegar eközben elfurakodott mellette. Hengall Jégárra mutatott a buzogánnyal. Megöltem az apádat is, kölyök vicsorogta amikor kihívott a törzsfőségért. Szétzúztam a csontjait, a disznóknak adtam a húsát, csak az állkapcsát tartottam meg. Hirac! A tetőtől talpig sárral és mésszel borított főpap kilépett a tömegből. Tudod, hová rejtettem azt az állkapcsot? kérdezte Hengall. Tudom felelte Hirac. Ha ez a féreg nem lép vissza emelte fel a hangját Hengall, miközben fenyegető pillantást vetett Jégárra átkozd el a vérét. Fonnyaszd meg az ágyékát. Töltsd meg a gyomrát fekete férgekkel. Jegar egy pillanatra megtorpant. Bár Hengall buzogányától nem rettegett, Hirac átkától annál inkább, ezért fürgén visszalépett. Hengall újra fiához fordult. A köpenyre, fiú mondta halkan és most azonnal! Vár a reggelim! Lengar ellenállása felmorzsolódott. Egy pillanatig úgy tűnt, apjára veti magát, s inkább választja a halált a megszégyenülés helyett, ám aztán elernyedt, kétségbeesett mozdulattal félrehajította a lándzsát, majd leoldotta nyakából az aranyat, és fel tépte a varrásokat, melyek a nagy rombuszokat ujjasához rögzítették. Az összes aranyat a medveprémre helyezte, majd megoldotta övét, és nagy aranycsatjával együtt a kincs tetejére hajította. Én találtam az aranyat védekezett még azután is, hogy befejezte. Te és Saban találtad engedte meg Hengall csakhogy nem az erdőben, hanem a Régi Templomban, ami azt jelenti, hogy az arany mindannyiunké! És miért? A törzsfő megemelte a hangját, hogy mindenki jól hallhassa. Az istenek nem fedték fel a szándékukat, ezért várunk, amíg választ kapunk erre a kérdésre. De ez itt akkor is Slaol aranya, ő küldte el nekünk, és biztosan nem ok nélkül. Beakasztotta lábát a medveprémbe, és magával vonszolta a kincset a kunyhó kapujáig, ahonnét női kezek húzták be a fénylő halmot. Elhaló sóhaj futott végig a tömeg sorain; valamennyien tudták, milyen hosszú időnek kell eltelnie, amíg viszontlátják ezt az aranyat. Hengall ügyet sem vetett elégedetlenségükre.

Akadnak olyanok kiáltotta akik arra bíztatnak, vezessek harcosokat Cathallo népe ellen, és vannak olyanok Cathallóban, akik szívesen vennék, ha ifjaik ránk támadnának! De Cathallóban se mindenki akar háborút. Sokan tudják, hogy a háborúban odavesznek az ifjak, és ha győznek is, a harc legyengíti őket. Ezért is nem lesz háború fejezte be kurtán a szónoklatot. Hengall a tőle megszokottnál jócskán többet beszélt, és az is ritka alkalomnak számított, hogy megosztotta másokkal a gondolatait. Áruld el a gondolataidat, mondta egyszer, és a lelkedet árulod el. Nem mintha bárkit is meglepett volna a kinyilatkozás. Hengall, a Harcos szívből gyűlölte a háborút. Az élet értelme, szerette mondogatni, levágni a búzát, nem pedig az ellenséget. Nem bánta, ha harcba kellett indulnia a Kintiek ellen, akik idegenek és mind tolvajok, de nem szívesen viselt hadat a szomszédos törzsek ellen, akik osztoztak Ratharryn nyelvén és istenein. Végigmérte Lengart. Hol van a halott Kinti? kérdezte. A Régi Templomban felelt Lengar keserű hangon. Vigyél egy papot utasította Hengall Galethet és szabaduljatok meg a tetemétől. Visszahúzódott a kunyhójába, hátrahagyva a vereséget szenvedett és megszégyenült Lengart. A köd utója is szertefoszlottam int a nap áttört a vékony felhők mögül. A mohával borított zsúpszalma gőzölögni kezdett a melegtől. A felfokozott izgalom lassan alábbhagyott, habár a vihar utóhatásai épp elég okot adtak a csodálkozásra. A folyó kiöntött medréből, víz alá került a települést körülölelő kiterjedt árok, az esőtől sújtott búza és árpa elfeküdt a mezőkön. És még mindig Hengall volt a törzsfő. A roppant földsánc körülzárta Ratharrynt. A népek még ma is csodálták őseiket, akik ilyen magasztos falakat emeltek, melyek ötszörte olyan magasra szöktek, mint az ember, és védőgyűrűbe fogták a kunyhókat, melyek száz családnak adtak otthont. A partoldalt agancsokkal, ökörcsontokkal vájták ki a földből és mészkősziklákból; a sáncok tetejébe ökrök, farkasok és ellenséges lándzsások koponyáját helyezték, hogy távol tartsák a sötét erdő szellemeit. Minden településen, de még a magányosan álló felvidéki házaknál is koponyákkal riasztották el a szellemeket, ám Ratharrynban a nagy földsáncra is koponyák kerültek, hogy ezzel félelmet ültessenek a törzs ellenségeinek szívébe. A családok mind a falu déli részén éltek, míg északra kerültek a fazekasok és ácsok kunyhói, a törzs egyetlen kovácsának műhelye, és a cserzővargák gödrei. A falakon belül így is maradt elég hely, hogy egy ellenséges támadás esetén a disznók és lábasjószágok itt leljenek menedéket, és ilyen alkalmakkor az emberek elárasztották a sáncokon belül emelt két templomot is. Mindkét szentélyt faoszlopok alkották. A nagyobbik, Lahanna holdistennőnek ajánlott templom öt körből állt, míg a kisebb, három körből álló templomot Arryn, a völgy istene és asszonya, Mai, a folyó istennője tiszteletére emelték. A templomok legmagasabb pillére háromszor magasabb volt Galethnél, a törzs legmagasabb emberénél, ám ez is eltörpült a harmadik szentély mellett, amely a sáncoktól délre magasodott. Ez a harmadik templom hat körből állt, két körön az oszlopok tetejét szemöldökfák is összekötötték, és a szentélyben Slaolt, a nap istenét imádták. A Nap Templomát szántszándékkal emelték a településen kívül, hiszen Slaol és Lahanna örök vetélytársak voltak, és megkövetelték, hogy az egyikük templománál végrehajtott áldozatot ne lehessen látni a másik szent helyéről. Slaol, Lahanna, Arryn és Mai a legfontosabb istenségnek számított Ratharrynban, ám a népek ezernyi más istent is ismertek a völgyben, még egyszer annyit a hegyekben, számolatlanul sokat a negyeken túl, és milliárdnyit a szelekben. Egyetlen törzs sem építhetett templomot valamennyi istenségnek, de még csak nem is ismerhette valamennyiüket, és a számtalan ismeretlen isten mellett még ott voltak a holtak szellemei, az állatok szellemei, a vízfolyások szellemei, a tűz szellemei, a levegő szellemei, minden csúszó-mászó, lélegző, növekvő és elhalt élőlények szellemei. Ha valaki egy nyugodt estén megállt a dombok tetején, és csendben maradt, meghallhatta a szellemek sustorgását, és ez a sustorgás az őrületbe is kergette, ha nem járt el imádkozni a szentélyekbe.

Akadt egy negyedik szent hely is, a Régi Templom, amely a déli dombokon feküdt, immár mogyoróbokrokkal és gyomokkal benőtten. A templomot valamikor Slaolnak szentelték, ám évekkel ezelőtt, senki sem tudta, mikor, a törzs új templomot emelt Slaolnak a falu közelében, és a régi templomot elhagyták. Mellőzték azonban bármennyire, meg kellett őriznie hatalmát, hiszen erre a helyre érkezett el a Kintiek aranya. És most, a nagy vihar másnapján Galeth is visszatért az ősi templomba három emberével, hogy megkeresse és elföldelje a Kinti holttestét. A négy férfit Neel, Ratharryn legifjabb papja kísérte el, védelemként a halott idegen szelleme ellen. A csapat először a domb gerincén állt meg, ahol meghajolt a Régi Templom és a település közt álló sírhalmok előtt. Neel kutyaként üvöltött, hogy magára vonja az ősök szellemeinek figyelmét, majd közölte velük, milyen küldetés hozta a férfiakat a felföldre. Amíg Neel a holtakkal társalgott, Galeth a szent ösvényre meredt, mely nyílegyenesen tört nyugat felé. Az ősök építették azt az utat, ám ahogy a Régi Templomot, ezt is sorsára hagyták az emberek és eltemették a növények, s ma már a papok se tudják megmondani, miért vájták ki a földből szálegyenes árkait és partoldalait. Hirac azt gondolta, talán így próbálták kiengesztelni Rannost, a vihar istenét, bár biztosat ő sem tudott, és a bizonyosság nem is érdekelte. Ahogy a lándzsájára támaszkodott, és arra várt, hogy Neel kicsiholjon egy előjelet az istenekből, Galeth számára úgy tűnt, az egész világ megérett a pusztulásra. Elrothadt, ahogyan az ősi szent út és a Régi Templom. Ahogyan Ratharrynra is csak a pusztulás vár, a silány aratások és a kitartó ragályok ostromában. Fásultság ülte meg a levegőt, mintha maguk az istenek is belefáradtak volna a zöld világ szüntelen körforgásába, és ez a fásultság megrémítette Galethet. Indulhatunk jelentette ki Neel, habár az őt kísérő férfiak egyike se tudta, milyen előjelre lett figyelmes az ifjú pap. Talán a köd egy foszlánya kapaszkodott bele a fák ágaiba, vagy egy sas változtatott hirtelen a röptén, esetleg egy vadnyúl ugrott fel a fűcsomók közül, Neel mindenesetre biztos volt benne, hogy az ősök szellemei megadták az engedélyt a továbbhaladásra. A kis csapat tehát leereszkedett a keskeny völgybe, majd nekiindult a kaptatón a Régi Templom felé. Neel vezette őket az elkorhadt oszlopok és mogyoróbokrok között, a töltésúton át, és az ifjú pap, kinek szarvasbőr tunikáját átáztatták a nedves levelek, meglepetten torpant meg, amint elérte a régi szellemházat. Összevonta szemöldökét és sziszegett, majd megérintette ágyékát, hogy elűzze magától a gonoszt. Nem az idegen teste indította ilyen elővigyázatosságra, hanem a szentély központi tere, melyet láthatóan megtisztítottak minden gyomtól és mogyoróbokortól. Mintha valaki titokban ide járna, és az ökörkoponya jelenléte arra utalt, hogy bárki is imádkozik ezen az elfeledett helyen, Slaolt imádja, hiszen az ökör Slaol állata, ahogyan a borz, a denevér és a bagoly Lahannához tartozik. Galeth is megérintette az ágyékát, bár ő inkább tartott a halott idegentől, aki a hátán feküdt, a mellkasából előmeredező három nyílvesszővel. Neel négykézlábra ereszkedett és kutya módjára csaholt, hogy távol űzze a halott ember szellemét a kihűlt testtől. Hosszú ideig csaholt és ugatott, azután hirtelen felegyenesedett, összedörzsölte tenyerét, és közölte, hogy a tetem immár biztonságos. Vetkőztessük le adta ki a parancsot Galeth és ássunk neki sírgödröt az árokban. Az idegent minden szertartás nélkül temették el, hiszen nem tartozott Ratharrynba. Nem volt más, csak egy közönséges Kinti. Senki sem fog táncolni vagy énekelni érte, hiszen ősei nem voltak Ratharryn ősei. Galeth hatalmas testi ereje dacára megszenvedett, amíg kiszabadította a nyilakat az idegen fagyos testéből, de a vesszők végül kiszabadultak, ha a kovahegyek bent is ragadtak a tetemben, ahogyan az helyén is való. Minden törzs lazán rögzítette a nyílhegyeket, hogy a vadállat vagy az ellenség ne téphesse ki a tüskés kovát, mely így elfertőzte a sebet. Galeth félrehajította a három vesszőt, azután lecsupaszította a tetemet, csak a csuklójára kötözött kőlapot hagyta rajta. Neel attól félt, hogy a gyönyörűen felfényezett kőlap varázserejű amulett, ami Ratharrynra szabadítja a Kintiek világának egy sötét szellemét, és bármennyire is erősködött Galeth, hogy csak a férfi csuklóját védte az íj húrjának csípésétől, az ifjú papot nem tudta meggyőzni. Újra megérintette ágyékát, hogy elűzze magától a gonoszt, azután kiköpött a kőre.

Temessétek el! Galeth emberei szarvasagancsokkal és ökrök lapockacsontjaival mélyítették ki az árkot a templom nap felé néző bejáratánál, azután Galeth keresztülvonszolta a csupasz testet a mogyoróbokrokon, és belökte a sekély sírhantba. Az idegen nyílvesszőket félbetörték és a tetem mellé szórták, majd a földet visszarugdalták a helyére, és laposra döngölték. Neel a sírra vizelt, átkot mormolt a halott ember lelkére, azután visszafordult a templomhoz. Még nem végeztünk? kérdezte Galeth. Az ifjú pap felemelte kezét, hogy csendre intse. Begörbítette lábait és ólálkodni kezdett a bozótosban, s minden lépés után megállt fülelni, mintha csak egy vadat próbálna becserkészni. Galeth nem avatkozott közbe, és feltette, hogy Neel csak biztosra akar menni, nehogy a halott szelleme menedéket lelhessen a templomban, ám a mogyoróbokrok mélyén ekkor lábdobogás hallatszott, majd csaholás, egy fájdalmas kiáltás, és a visszasiető Galeth azt látta, hogy Neel diadalmasan szorongatja egy szánalmas teremtmény fülét. A pap foglya szurtos kölyök volt csupán, elvadult fekete hajjal, melynek fürtjei koszos arcához tapadtak. A mocsokréteg alatt inkább tűnt vadállatnak, mint embernek. A csontvázszerűen vézna ifjonc kétségbeesetten rugdalta Neel lábát, és visított, akár egy malac, míg Neel vadul hadakozott, hogy lecsendesítse. Ereszd el utasította Galeth. Hiracnak kell közölte Neel, miután végre sikerült egy ütéssel leterítenie a fiút. Én pedig tudni akarom, miért rejtőzködött itt! Megéreztem a szagát. A mocskos kis varangy köpött a fiú felé, majd újabb pofont kevert le neki. Tudtam, hogy valaki próbál közbeavatkozni folytatta Neel diadalmasan, miközben szabad kezével körbemutatott a megtisztított területen, melynek közepén most is ott feküdt az ökörkoponya és ez a koszos kis fattyú volt az! Az utolsó szavak fájdalmas sikolyba csaptak át, amint a pap hirtelen elengedte a fiú fülét és összegörnyedt a fájdalomtól, Galeth pedig látta, hogy a fiú Neel csontokkal szegélyezett tunikája alá nyúl, hogy megszorongassa az ágyékát, azután, mint a véreb szorításából váratlanul kiszabaduló rókakölyök, négy kézlábra ereszkedjen, és eltűnjön a cserjék között. Fogjátok el! üvöltötte Neel. Kezével az ágyékát markolászta, és előre-hátra ringott, hogy kordában tartsa fájdalmát. Hadd menjen legyintett Galeth. Hiracnak kell! erősködött Neel. Akkor majd Hirac elkapja csattant fel Galeth indulatosan. Most pedig menj. Lódulj! Kilökdöste a megsebesült papot a templom központi tisztásáról, azután lekuporodott a mogyoróbokrokhoz, melyek mögött a különös teremtmény eltűnt. Camaban? Nem kapott választ. Nem akarlak bántani. Mi-mi-mindenki csak bánt hallatszott Camaban hangja a bozótos mélyéből. Én nem mondta Galeth tudod, hogy én nem. Sokáig nem hallatszott nesz, azután Camaban bukkant fel a mogyoróbokrok közül. A hosszú, keskeny, hangsúlyos állkapoccsal keretezett arcból hatalmas, zöld szemek méregették bizalmatlanul a világot. Gyere, beszélgessünk hátrált Galeth a tisztás közepe felé. Nem bántalak. Sose bántottalak. Camaban négykézláb araszolt előrébb. Tudott állni, még gyalogolni is, csak éppen mulatságos módon totyogott, hiszen megnyomorodott bal lábbal született ezért is lett Camaban. A neve annyit jelentett, Nyomorék Gyermek, habár a törzs legtöbb gyereke Korcsnak, vagy még rosszabbnak nevezte. Hengall középső fia volt, Hengall azonban megtagadta és Ratharryn falain túlra száműzte, arra kárhoztatva gyermekét, hogy a nagy sáncon túl élő népek szemetén éljen. Camabant négy nyárral ezelőtt, tízéves korában űzték el otthonából, és sokan azon is csodálkoztak, hogy egyáltalán életben maradt. Mostanra, ha nem lenne nyomorék és számkivetett, már teljesítette volna a férfiasság próbáját, ám így egy törzs sem fogadta férfiként a sorába, és örökre gyermek maradt, nyomorék gyermek. Hengall

legszívesebben már a születésekor végzett volna Camabannal, hiszen egy nyomorék gyermek a lehető legbaljósabb előjel, rosszabb egy lánynál is, de a fiú hasán félhold alakú vörös anyajegyet találtak, és Hirac kijelentette, hogy a csecsemőt Lahanna jelölte meg magának. A gyermek még megtanulhat járni, vélte a főpap, csak idő kell hozzá. Camaban anyja is az újszülött életéért könyörgött. Akkoriban ő volt Hengall legidősebb asszonya, és oly sokáig nem fogant meg, hogy már mindenki terméketlennek tartotta. Lahannához fohászkodott, ahogyan minden gyermektelen anya, és elzarándokolt Cathallóba Sannashoz, a varázslónőhöz, aki gyógyfüveket adott neki, és egy álló éjszakára egy frissen leolt farkas véres prémjébe burkolta. Camaban kilenc holddal később született, de nyomorékon. Az anya mégis könyörgött az életéért, de végül csak a holdsarló alakú anyajegy vette rá Hengallt, hogy megkímélje a fiú életét. Camaban anyja sosem fogant meg újra, ám szívből szerette farkas-fiát, és amikor meghalt, Camaban úgy üvöltött, akár egy elárvult farkaskölyök. Ekkor történt, hogy Hengall egyetlen ökölcsapással elhallgattatta, és viszolygásában megparancsolta, hogy a korcsot vessék Ratharryn falain kívülre. Éhes vagy? kérdezte Galeth a fiút. Tudom, hogy tudsz beszélni folytatta, miután hiába várt válaszra az imént beszéltél! Éhes vagy? Én mindig éhes vagyok felelte Camaban, miközben gyanakvóan méregette csapzott haja mögül. Liddával küldök ételt mondta Galeth. De hol hagyja neked? A a...a folyó mellett válaszolt Camaban ahol Hirac fia meghalt. Mindenki ismerte azt a helyet, nem messze a falutól. A főpap gyermeke ott fulladt vízbe, ahol az égerek és fűzfák közt egy kökénybokor is szárba szökkent, Hirac szerint elhalt gyermekének szelleme. Ne itt? kérdezte Galeth. Ez titok! kiáltott fel Camaban, majd felmutatott az égboltra. Nézd! mondta izgatottan. Galeth felnézett, és nem látott semmit. Az o-o-oszlop! dadogta Camaban. Az o-o-oszlop. Galeth újra felnézett. Az oszlop? kérdezte, aztán már emlékezett rá, hogy nemrég még állt a szellemház egyetlen megmaradt oszlopa. Ismerős tájékozódási pont volt, mely messze kimagaslott a mogyoróbokrok közül, ám mostanra elroppant. Alsó fele még mindig szálegyenesen állt ki a földből, de a felső része elszenesedett és üszkös darabjai szétszóródtak az aljnövényzetben. Villám csapott bele bólintott Galeth. Slaol mondta Camaban. Nem Slaol vetette ellene Galeth. Rannos. Rannos a villámlás istene. Slaol! erősködött Camaban dühösen. Slaol! Akkor legyen Slaol egyezett bele Galeth. Szánakozva nézett le a szurtos, elvadult fiúra, kinek arcát eltorzította az indulat. És mit tudsz még Slaolról? Ő be-be-beszél hozzám felelte Camaban. Galeth megérintette az ágyékát, nehogy magára vonja az isten rosszallását. Beszél hozzád? Éjjelente sokszor bólintott Camaban. És nagyon dühös, amiért Le-Le-Lengar visszajött, és e-eelvitte a kincset. Az a kincs Slaolé, tudod? kérdezte halálos komolysággal. Honnét tudod, hogy Lengar elvitte a kincset? kérdezte Galeth. Onnét, hogy-hogy figyeltem! Itt voltam. Meg a-a-akarta ölni Sabant, és nem látott. Itt voltam. Camaban megpördült, hogy újra eltűnjön a mogyoróbokrok között. Galeth követte a fiú által taposott csapást, míg el nem jutott a ruganyos faágakból szőtt apró kunyhóig. Itt élek közölte Camaban, és kihívó pillantást vetett nagybátyjára. Én va-va-vagyok a templom őre. Galeth kevés híján sírva fakadt, ahogyan a fiú szánalmas hencegését hallgatta. Camaban ölyvharasztból vetett ágyat magának, emellett feküdt kevéske tulajdona: egy róka koponyája, egy törött cserépedény, egy hollószárny. Öltözetként csak egy rothadó birkaprémet viselt, ami úgy bűzlött,

akár a cserzővargák gödrei. Senki se tudja, hogy itt élsz? kérdezte Galeth. Csak te. Most először csendült bizakodás a fiú hangjában. Még Sabannak se mo-mo-mondtam el. Ő hoz nekem ételt, de-de-de azt is a folyóhoz vitetem. Saban hoz neked ételt? kérdezte Galeth, egyszerre meglepve és elégedetten. És azt mondod, Slaol beszél hozzád? Mi-mi-mindennap hebegte Camaban. Galeth mosolyogva hallgatta ezt a képtelenséget, de Camaban ezt nem láthatta, mert elfordult és kutakodni kezdett a levelek közt, míg egy rejtekhelyről elő nem húzta az idegen rövid íját. Csak a Kintiek használtak ilyen íjat, és fogatták össze ínszalaggal a fa csíkjait és az agancsot. Le-Le-Lengar használta múlt éjjel mondta Camaban. Pe-pe-pedig az idegen már hal-halhaldoklott. Itt szünetet tartott, és az arcán aggodalmas kifejezés jelent meg. Mi-mi-mit akar tőlem Hirac? kérdezte. Galeth habozott felelni. Nem akarta elárulni Camabannak, hogy fel akarják áldozni, bár aligha lehetett más oka annak, ha Hirac érdeklődni kezdett utána. Meg akar ölni mondta Camaban nyugodt hangon igaz? Galeth vonakodva bólintott. Legszívesebben azt felelte volna számkivetett unokatestvérének, hogy meneküljön, induljon nyugatnak vagy délnek a rengetegbe, de mi haszna lett volna egy ilyen tanácsnak? A gyermek mindenképp meghal, vagy a vadak kapják el, vagy a rabszolga-kereskedők, akkor már jobb, ha Lahannának áldozzák. Megtérsz az istennőhöz, Camaban felelte Galeth csillag leszel, és fentről nézel le ránk. Mikor? kérdezte Camaban, akit láthatóan nem indított meg a nagybátyja által felvázolt jövő. Holnap, azt hiszem. A fiú gúnyosan elmosolyodott. Me-meg-megmondhatod Hiracnak, hogy holnap re-re-reggel ott leszek Ratharryn előtt. Elfordult, hogy visszategye rejtekhelyére a drága íjat. Más dolgokat is rejtegetett itt: az idegen üres tegezét, egy kígyó lenyúzott bőrét, egy meggyilkolt gyermek csontjait, további csontokat, rajtuk apró jelekkel, és mind közül a legértékesebbet, a két kis aranyrombuszt, amit Camaban azalatt szerzett, míg Lengar Sabant üldözte. Most magához vette és szorosan az öklébe szorította az aranyat, de nem mutatta meg Galethnek. Azt hiszed, bolond vagyok kérdezte igaz? Nem felelt Galeth. Pe-pe-pedig az vagyok mondta Camaban. Slaol bolondja, aki az ő álmait látja. Csak épp senki sem figyel rá, mert nyomorék. S ezért meg kell halnia. Másnap reggel Neel két emberrel sekély sírt ásatott Lahanna templomában, éppen belül a legkülső körön. Az emberek egyetértettek abban, hogy kedvező nap ígérkezik az emberáldozathoz: a vihar nyomában járó felhők gyorsan ritkultak, és Lahanna is megmutatta sápadt arcát Slaol egén. Néhány sötétebb felhő is feltűnt, amint a tömeg összegyűlt a templom öt gyűrűje körül, és sokan attól tartottak, Hirac elhalasztja az áldozatot, ám a főpap bizonyára nem aggódott néhány felhő miatt, mert a kunyhójából nemsokára felbukkantak az első táncosok. A táncosok valamennyien asszonyok leveles kőriságakkal söpörték a földet, amint ott ugrándoztak a hét pap előtt, kinek mezítelen testét mésztejjel fehérre festették, majd a mészbe ujjaikkal cirkalmas mintákat rajzoltak. Hirac inakkal egy pár szarvasagancsot erősített a fejéhez, és a szarvak veszedelmesen imbolyogtak, amint a főpap tánclépésekkel az asszonyok után indult. A derekán csontövet viselt, még több csont függött alá csatakos-sárkérges hajából, a nyaka körül fénylő borostyán talizmán verdesett. Neel, a legifjabb pap sípon játszott, melyet egy hattyú szárny csontjából készített, és harsány dallamai az ugrándozás

ütemére emelkedtek-süllyedtek. Gilan, aki sorban Hirac után következett, a kezénél fogva vezette Camabant. A fiút erre az egy napra engedték vissza Ratharrynba, s amíg itt volt, az asszonyok virágot fűztek fekete hajába, melyet előzőleg gondosan kifésültek, így most egyenesen hullt alá keskeny csípőjére. Ο maga is mezítelen volt, és megsikált bőre természetellenesen tisztának tűnt. Lahanna vörös jele izzani látszott lapos hasfalán. Akárcsak Hengall két másik fia, ő is szálas termetű volt, bár valahányszor megnyomorodott bal lábára lépett, a teste görcsösen kicsavarodott. A papokat Hengall és a törzs vénei követték. Négy férfi a fából készült dobokat ütötte, amint a menet közeledett, és a templom körül összegyűlt törzs tagjai táncolni kezdtek. Eleinte csak ide-oda ingadoztak, ám amint a dobosok fokozni kezdték az ütemet, a nap haladásának irányában megindultak a körben, s csak annyi időre álltak meg, amíg utat engedtek a papoknak és a véneknek. Miután a menet áthaladt, a táncosok gyűrűje újból szorosan összezárult. Csak a pap és az áldozat léphetett a körsánc hasadékán át a templomba. Hirac haladt elöl, és egyenesen a frissen ásott sírhoz lépett, ahol felüvöltött a fakó holdra, hogy magára vonja az istennő figyelmét, miközben Gilan elvezette Camabant a kör túlsó felére, és a többi pap ott szökdécselt a körön kívül. Egyikük magasra tartotta a törzs koponyafáját, hogy az ősök is láthassák, milyen fontos dolog készülődik Ratharrynban ezen a napon, míg a másik egy bölény jókora combcsontját hordozta magával. A csont egyik végének görcsös, bütykös tömegét vörös okkerra festették; ez volt a törzs Gyermekölője, és a gyerekek, akik a közelben táncoltak szüleikkel, csak félve mertek ránézni. Hengall a templom kapujában állt meg. Egyedül ő nem táncolt. A lábainál az istennőnek szánt ajándékok feküdtek: egy kőbuzogány, egy bronz öntecs, és egy Kinti cserépedény, melynek mintáit az agyagba préselt kötelekkel alakították ki. A papok, akik nem dolgoztak a földeken vagy neveltek állatokat, megtartották ezeket az ajándékokat, hogy később élelemre cseréljék őket. A törzs addig táncolt, míg bele nem fáradt, amíg a dobok és saját kántálásuk ütemére szinte révületbe lovallta magát. Most Lahannát hívták, míg a seprűsök, akik elűztek minden kóbor lelket, aki csak megzavarhatta a szertartást, elhajították kőriságaikat, és ütemesen ismétlődő énekbe kezdtek, hogy felébresszék a hold istennőjét. Nézz le ránk, kántálták, nézd, mit hoztunk neked, figyelj bennünket. Boldogság csendült ki hangjukból, mert tudták, hogy ajándékuk örömet szerez az istennőnek. Hirac lehunyt szemmel táncolt. A veríték vékony árkokat hasított a mész mintázatába, s úgy tűnt, hogy a főpap révületében beletántorodik a frissen megásott sírba, ám ekkor hirtelen mozdulatlanná vált, felnyitotta a szemét, és újra felüvöltött a holdra, mely opálos fénnyel izzott a fehér felhők között. Néma csend borult a templomra. A táncosok lelassítottak és megálltak, az ének elhalt, a dobosok megpihentették ujjaikat, és Neel is leemelte ajkairól a hattyúcsontból készült sípot. Hirac újra felüvöltött, majd kinyújtotta jobb kezét és megragadta a Gyermekölőt. A pap a koponyafával odahúzódott mögé, hogy az ősök jól láthassanak mindent. Gilan ösztökélni kezdte Camabant. Senki sem számított rá, hogy a fiú önszántából fog menni, ám a tömeg legnagyobb meglepetésére a mezítelen fiú habozás nélkül sántikálni kezdett a sír felé. Az összegyűltek megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Jobb feláldozni olyasvalakit, aki hajlandó az áldozatra, még ha hajlandósága ostobaságából is fakad. Camaban megállt a sír mellett, pontosan ott, ahol meg kellett állnia, és Hirac kipréselt magából egy mosolyt, hogy eloszlassa a fiú esetleges félelmeit. Camaban hunyorogva nézett fel a papra, de nem szólt. Egész nap nem szólt még akkor sem, amikor az asszonyok fájdalmat okoztak neki, és kifésülték a bogokat csapzott hajából. Camaban mosolygott. Ki szól a fiú nevében? kérdezte Hirac fennhangon. Én szólok mordult fel Hengall a templom kapujában. Mi a neve? A neve Camaban felelt Hengall.