Varga Tibor AZ ÖRÖK FÉNYŰ KERT Floky elköltözött az örök fényű kertbe. Amikor Tamás, a birtok hetenként visszatérő, szegődött kertésze megismerte, hátát, nyakát, fejét már lenyomta a rárakódott idő súlya. Életének utolsó heteit félig bénán pihegte át, Tamás tehát titkon számított arra, hogy a következő szerdán Mária asszony immár gyermekének gyászában fogadja. Együtt sétáltak le a kert alsó sarkába, az öreg diófa tövéhez, a sír lapos, formás terméskövekkel feldíszítve várta őket. Szomorú csend ült a vállukra, Tamás eközben szívében néma tisztelgéssel búcsúzott. - Isten veled, Floky, legyen neked könnyű a föld! A végső tisztesség megadása után a szerszámos kamra felé indultak, s Tamás, hogy oldja végre a gyászos hangulatot, a jövőt kezdte pengetni. - Majd egy újabb gyermek - Nem tiltakozott Mária, én ide kutyát már nem akarok, nem akarom, hogy aztán ő gyászoljon engem. Tamás kissé felnevetett. - Nem úgy tűnik, kedves, hogy egyhamar - Hát, tudja, nyolcvan felé már az ember mire gondoljon? - Az életre, kedves, mindig csak az életre. Szerette, tisztelte Tamás az idősödő asszonyt, a jó embereknek kijáró szeretettel, aki neki, az állástalan, hajléktalan kémikusnak rendszeresen munkát, megélhetést adott, hogy ne kényszerüljön koldulásra, tisztességét megőrizhesse. Egy hét múlva, mikor megállt a fehérre festett, kovácsoltvasból készült, rácsos kiskapu előtt, és becsengetett, a ház ajtajának nyílásából, Mária lába mellől egy dühödt jószág rohant feléje.
Nem volt kicsi, de nem is óriás. Felágaskodott a hátsó lábaira, nekitámaszkodott a kapunak, úgy szórta átkait az ismeretlen látogatóra, hangjára tán még a hetedik szomszéd is felkapta a fejét. Mária csak mosolygott, jött utána kaput nyitni. - Jöjjön csak nyugodtan, ismerkedjenek meg, barátkozzanak! Ám a kapun belül is hiába kísérelte meg a kölcsönös bemutatást, hogy ő Tamás, jó barát, a dühödt csaholás csak még dühödtebbé vált. A ház asszonya feladta a sikertelen közvetítési kísérletet, nyakörvénél fogva visszavonszolta a házba, és ott is tartotta egész nap, amíg a kertbeli munka tartott. A következő szerdán reggel minden ugyanúgy megismétlődött. A kutya a házban őrizte gazdáját, csak az ebéd és a kávézás utáni séta idejére mehetett ki az utcára pórázon. Tamás munka közben, egész nap a furcsa kis szerzeten gondolkodott. Nem hallgat a gazdájára, nem hajlandó tudomásul venni, hogy neki ide bejárása van, szerdánként ő is a házhoz no, nem egészen, csak a kerthez tartozik. Egy dolog, egy érdekes megfigyelés mégis szöget ütött a fejébe. Bármilyen indulat villámlik a két, mélybarna szemben, bármilyen fülsértő a hangja, csattogó fogaival nem kapkod a keze, bokája, ruhája felé. Mint egy vízbe dobott kő, úgy csobbant tudatába, és gyűrűzött tovább a felismerés; ez a négylábú leány gondolkozik. Ennek a csahos kis új családtagnak mondani valója van, és bármilyen dobhártyaszaggató módon is kiáltotta, ordította, üvöltötte eddig, ő és Mária nem figyeltek rá eléggé. A délutáni búcsúzáskor sem lehetett a házban tartani. Mária lába mellett, az asszony minden tiltó szava, gátló mozdulata ellenére kiszökött, és dühödten rontott Tamásnak. Mária hogy nyomatékot adjon szavainak rátette kezét a férfi vállára, kicsit közelebb is hajolt hozzá, hogy így adja a gyermek értésére;
- Ő barát. Jó barát. - Várjunk csak szólalt meg Tamás, próbáljuk megérteni a szavát! Figyeljünk rá! A kutya pedig mondta, mondta. Mária szeme tágra nyílt a hirtelen felismeréstől. Megértette a kutyanyelven elkiáltott szót. - Bizonyítékot akar. No, várj csak, te kis imposztor! Gyerünk befelé! Nyakörvénél fogva ismét bevitte a házba, majd nemsokára egyedül tért vissza egy kis darab édes keksszel a kezében. - Most újra kiengedem. Ezt a kekszet tegye a szájába. Ez lesz a bizonyíték. És a kutya jött. Amint a csemegét átvette Tamástól, megnyalta az orrához tartott kézfejet, csendben körbejárta a férfit, elraktározta szagát az emlékezetében. Aztán leült Tamással szemben, jobb mellső lábát parolára nyújtotta, és bemutatkozott. - Pepszy vagyok. Talán nemesi származás, mert ipszilonnal mondják. - Én meg Tamás. Nem tudok mondani nemesi ősöket. - Jól van hallatszott a halk, tudomásulvettemféle morrantás legyünk örök barátok, én megpecsételem ezt azzal, hogy a lábadhoz dörzsölöm az oldalamat, te pedig megsimogatod a hátamat. Ahogy túl voltak az ismerkedésnek eme rítusán, barátságuk szinte örökké tartott. Tamás szépen megtanulta Pepszy nyelvét, újra
meg újra rácsodálkozott, hányféle mozdulat, a fül, a farok, a test megannyi gesztusa, szemének csillogásai, a hangok megannyi változata alkotja ezt a nyelvet a halk morrantástól a magas frekvenciájú nyüszítésen át a hangos csaholásig. A következő találkozást már Pepszy is várta. Az előkertben, a juniperuszbokor alatt vájt magának éppen testre szabott, kis hűsölőmedencét, Tamás lépteit finom műszereivel már messziről érzékelte, s mire új barátja a kapuhoz ért, meghallván a hangos ugatást, amellyel a kutya a bejárati ajtót illette, tudta, hogy a csengő gombját meg sem kell nyomnia, Mária már előbb tudomást szerzett az érkezéséről. - Gazdim! Gazdim! Megjött a barátunk. Ettől fogva minden alkalommal együtt tették a dolgukat a kertben. Merthogy Pepszynek is megvolt ám ott a maga dolga. Kötelességének érezte, hogy felügyeljen a birtokháborító szomszéd macskákra. Ha a ház melletti, nyolcfokú lépcsőn lement, s csak egyet is meglátott a keskeny betonjárdán sütkérezni, nyílként suhant feléje, a macska meg inaszakadtából rohant előle, gyorsan a kerítés betonoszlopának tetején termett, mielőtt üldözője a farka végét elkaphatta volna. Nem is akarta elkapni, Tamás ezt is meglátta a szemében, kihallotta a morgásából. - Micsoda arcátlanság! Még összepiszkítják itt nekem a birodalmat. Ha pedig eközben meghallotta az utcáról egy-egy teherautó hangos motorjának búgását, nagy sebességgel rohant a kerítésnek, dühödt csaholással tanította őket móresre. Ahogy elült a motorzaj, visszatért Tamáshoz, szeméből sugárzott a büszkeség.
- Piszkos csendháborító! Jól odamondogattam neki. Miután se macska se teherautó nem volt már halló- és látóközelben, tréfát űzhetett Tamással, aki éppen a füvet nyírta. - Jaj, mennyire elfáradtam! ásított, halk, vékony hangot is hallatott, és éppen a gép útjában rogyott le a fűre. A férfi megértően kikerülte, összenéztek, és igen, nemcsak Tamás, hanem Pepszy is mosolygott. A múltja homályba vész. Fajtája meghatározhatatlan, életkora bizonytalan, pedigréje nincs. Mária sem tudja, a kedves barátnő sem beszélt róla, amikor először megjelent itt vele. Majd ő elmondja gondolta Tamás. Egyszer, amikor Mária lejött a frissen főzött kávéval, és magukra hagyta őket, rákérdezett. - Hol voltál azelőtt, Pepszy? - Hajléktalan voltam. Egy kennelben. Sokan voltunk. - Látod, én is az vagyok. És azelőtt? Volt családod? Biccentett a fejével, hangja most kissé morgós volt, lefelé hajlott. - Volt. - És milyen volt? Ütöttek? Vertek? - Nem. Nem mondhatnám. Nem panaszkodhattam. Megtanítottak hogy is mondjam? kommunikálni. - Aztán elhagytak? Kitettek? - Ki. - Engem is. De te most, itt végre otthon vagy. - Igen. Hálás is vagyok érte az asszonyomnak, amit tudok, megteszek érte. Vigyázok a kertjére átkozott macskák! tiltakozom az utcai csendháborítás ellen, ha reggelente bele akar lépni a papucsába, szépen a lába elé teszem.
- Igazán? - Igazán. Amikor Tamás erről a papucsügyről Máriát megkérdezte, az asszonynak elkerekedett a szeme. - Igen. Honnan tudja? - Tőle. Ő mondta el nekem. Mária hitetlenül felkacagott. - Na, ne mondja! Maga beszélget vele? - Persze. De látom, nem hiszi. Teltek az évek, Pepszy feje felett hetesével. Korban utolérte, majd el is hagyta gazdáját. Mária immár túl a nyolcvanadikon érezte, hogy fáradni kezd, arra kérte hát a kertészt, hogy legyen belátó, az ebéd utáni kávéval ne kelljen neki lejönni a lépcsőn, mert nehezére esik. A ház felső sarkánál majd a nevét kiáltja, Tamás pedig menjen fel érte. Ez lett tehát az új gyakorlat minden további szerdán, talán néhány percnyi eltéréssel mindig ugyanabban az időben. Pepszy pedig figyelt, és tanult. Az első alkalommal, amikor fent, a ház sarkánál felhangzott az éktelen csaholás, és Tamás az alsó sarok mögül kitekintett, látta, hogy a hangot a kutya fejének mozgása is kíséri, bal oldala felé integet vele. - Itt a kávé, Pepszy? - Igen, igen, igen. Tamás a szóra nyugdíj közeli korához képest fürgén nekiiramodott, s két lépéssel a lépcső tetején termett. Mária már kiáltásra készült nyitni a száját, mikor meglátta a ház sarkánál landoló férfit. Megtorpant, és elámult.
- Hát maga? Honnan tudta, hogy?... Tamás nevetve mutatott a kutyára. - Tőle. Ő már kiáltott nekem. Pepszy meg úgy nézett mindkettejükre, hogy meg kellett simogatni durva bundáját, amelynek sötétszürke alapszínét mintha melírozták volna, fehér kis szőrszálakkal volt tarka, csakúgy, mint a két felső ajkáról lelógó bajusz. Újabb esztendők teltek el. Pepszy egyre némább, egyre lassúbb lett, a macskákra ugyan még haragudott, de a teherautók már nem érdekelték. - Teljesen megsüketült mondta Mária, és a jobb hátsó lábára is sántít, fájdalmai vannak. Most Tamás ámult el. Érdekes, hogy Pepszy ezt neki még nem mondta. De hogy is mondhatta volna, ha egyszer nem hallotta meg, amikor szólították. Csak most értette meg az okát, miért rogyott le, és ült a földre, ha gyengéden végigsimította a hátát. A fájdalmat némán tűrte, az állatorvos mondta el helyette. Ezen túl már csak a szeme beszélt, Tamásnak meg kellett tanulni olvasni belőle. - Megöregedtem, Tamás, nemsokára el kell mennem, odafentről már jelezték. - Azért ne siess olyan nagyon! mosolygott rá a kertész.
Elérkezvén a hatvanadik esztendő, Tamás is megkapta a kémikusi nyugdíját. Közben hogyan, hogyan nem, új párra, új asszony szeretetére, mellette otthonra, nyugalomra, harmóniára, békességre lelt. Ezért aztán nagyon messzire kellett költöznie. Még egy utolsó munkanapra, egyben a búcsúzásra felkereste az asszonyt és a gyermekét. A nap végén Pepszy a juniperuszbokor alatti kis vackában pihent, amikor Tamás a rózsafa töviseitől óvakodva odament hozzá. Megfogta ernyedt jobb mancsát, megsimogatta a fejét. - Búcsúznom kell, Pepszy. - Tudom mondták a megtört szemek, tudom, hogy utoljára látlak. Értem nemsokára eljön a kutyák mennyországának angyala, hogy elkísérjen az örök fényű kertbe. Ott foglak várni, amíg eljön a te időd is. - Rendben van. Az örök fényű kertben újra találkozunk. Isten veled, Pepszy! Tamás már indult volna, amikor a kutya egy halk, rövid vakkantást hallatott. Megértette, hogy Pepszynek még mondani valója van. Visszanézett rá. - Azért ne siess olyan nagyon! mondta a kutya, és lehunyta a szemét, orrát pedig a két mellső lába közé rejtette.