A SZERELEM SZÍNEI Felszabadulva

KATHRYN TAYLOR A SZERELEM SZÍNEI Felszabadulva ART NOVEAU

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kathryn Taylor: Colours of Love Entfesselt Bastei Lübbe Taschenbuch, 2012 Copyright Bastei Lübbe GmbH & Co. KG, Köln, 2012 Hungárián translation Farkas Tünde, 2013 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül, tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Könyvescéh Kft. Art Nouveau Kiadója, 2014 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Pais Otília Tördelte Merényi Tamás A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 615 5104 47 3

M.-nek, aki megszólaltatja a világomat.

1. Rettenetesen izgulok, még a kezem is reszket. Hogy senki ne vegye észre, már jó ideje összekulcsolom az ölemben, vagy a biztonsági öv csatjával játszadozom: csattogtatom ki s be. Mindjárt ott vagyunk. Már nem tart soká. Végre Miss, kérem, tartsa bekapcsolva a biztonsági övét. Megkezdtük a leszállást. A stewardess a semmiből bukkan fel. Magas és szőke, barnára sült és őrületesen karcsú. A fejünk fölötti konzolra mutat, az ott kigyulladó jelre. Hevesen bólogatok, és bepattintom a fémcsatot. Tudomást sem vesz arról, hogy elnézést kérek, az ablaknál ülő szomszédomra mosolyog, aki mint mindig, ahányszor csak a stewardess eddig erre tévedt felpillant az újságjából, és viszonozza a mosolyt. Aztán a nő folytatja az ellenőrző utat. A férfi utánanéz. Amikor észreveszi, hogy figyelem, szemrehányóan ráncolja felém a homlokát, mintha valami nagy gonoszság lenne felbosszantani a jó stewardesst, aztán visszatemetkezik az újságjába. Azt hiszem, mióta Chicagóban felszálltunk, most vett rólam először tudomást. Na, nem mintha ez zavarna, egyáltalán nem akarok tetszeni neki. Csak olyan idegesítő, hogy ha mondjuk mégis tetszeni akarnék, akkor sem lenne semmi esélyem a magas szőke lány ellenében, mert éppen az ellentéte vagyok: kicsi és sápadt. Tulajdonképpen én is szőke vagyok, sőt igazából vörösesszőke, de a hangsúly a vörösön van. Ez az egyetlen feltűnő rajtam, ám ettől az adománytól örömmel eltekintenék, lévén, hogy olyan 5

bőrrel párosul, amely a napon rákvörössé pirul, és soha az életben nem sül le szép barnára. Hope, a húgom mindig próbálja kidomborítani ennek az állapotnak az előnyeit: azt szokta mondani, olyan vagyok, mint egy angol rózsa. Ám valószínűleg csak vigasztalni szeretne, mivel ő maga az aranyszőke, gyönyörűen barnuló szépségek közé tartozik, akik az ilyenféle férfiakra, mint ez az én szomszédom, lehengerlő hatást gyakorolnak Titokban, a szemem sarkából meglesem a férfit. Tulajdonképpen nem is néz ki rosszul. Sötét haj, ápolt külső, jól szabott öltöny. Zakóját már induláskor levette, és amikor felemeli a karját, az arcszesz illata alól kiérezni a verítékszagát. Szerencsére már nem kell sokáig szagolnom, mert mindjárt megérkezünk. Kezem önkéntelenül visszatéved az övcsatra. A mellettem ülő férfiról már meg is feledkeztem, az előttem lévő ülés támlájának kékségét bámulom, és szívem egyre gyorsabban kalapál, annyira izgatott vagyok. Valóban Angliába tartok! Még mindig nem tudom elhinni. Életemben először leszek külföldön. Na jó, attól az egyhetes kanadai családi nyaralástól tekintsünk el, akkor még csak tizenhárom éves voltam. És ez most nem is csak pár napig tart, hanem három teljes hónapig. Nagyot sóhajtok. Biztos vagyok abban, hogy nagyszerű dolgokat fogok megélni, de mivel mindentől távol leszek, amit eddig csak megismertem, azért egy kicsit félek is. Nyugi, Grace, majd csak elrendeződik minden, nyugtatgatom magamat. Biztos csak az Jaj, kedves, hiszen hallotta, mit mondott a stewardess az imént! Tartsa csak bekapcsolva azt az övét. Egy kedves idősebb hölgy szólít meg a folyosón áthajolva, kiragadva a gondolataim közül. Kedvesen paskolgatja a kezemet, míg gyorsan összezárom a csatot. Kérdő tekintettel néz rám. Ennyire ideges? Ajkamba harapok, és bólintok. Legszívesebben még egyszer elmesélném neki az egész történetet, hová utazok és miért, meg 6

minden. Csak azért hallgatok, mert már előadtam neki az egészet, aludni sem hagytam szegényt. Persze megnyugtatott, hogy amúgy sem tud aludni a repülőgépen egy szemhunyást sem, de lehet, hogy ez is csak a híres brit udvariasság megnyilvánulása volt, és igazából teljesen kikészítettem, engem pedig valami idegbajos csirkének tart. Elizabeth Armstrongnak hívják, londoni. Három fia van, most a Chicagóban élőnél járt látogatóban, de már örül, hogy hazatérhet. És még többet is megtudtam róla voltaképpen mindent. Hogy hány unokája van három, és ezt nagyon kevésnek érzi, hogy nem szeret repülni na persze, ki szeret? És hogy már nyolc éve meghalt a férje, de neki még mindig nagyon hiányzik. Csak úgy elvitte a szívinfarktus. Edwardnak hívták. A repülőgépeken szűkös a hely, és hosszúak a tengerentúli utak. Elkerülhetetlen, hogy alaposan megismerjük az útitársainkat, már ha valamennyire is nyitottak vagyunk, és nem olyan magának való, szőkék után lihegő fajdkakasok, mint az én izzadós szomszédom. Nos, hát ezért tud Elizabeth Armstrong is gyakorlatilag mindent, amit csak rólam tudni lehet hogy Grace Lawson a nevem, hogy huszonkét éves vagyok, hogy a Chicagói Egyetemen gazdaságtant hallgatok, és hogy épp Londonba tartok, mivel az a hihetetlen, elképzelhetetlen, teljességgel felfoghatatlan szerencse ért, hogy legfőbb vágyam teljesült: elcsíptem egy forrón áhított gyakornoki helyet a Huntington Ventures vállalatnál. Elmondani sem tudnám, hányszor ellitániáztam a hosszú út alatt türelmesen hallgató útitársnőmnek a cég minden apró részletét, amit már kívülről tudok. Hogy már több mint nyolc éve működik, és hogy ez alatt az idő alatt világszerte az egyik legismertebb beruházó vállalattá fejlődött. És hogy ez a siker elsősorban a cég alapítójának, Jonathan Huntingtonnak innovatív és nagyon hatásos koncepcióján alapul, amelynek értelmében a technika, az ipar és a kereskedelem friss licenceit és ötleteit összehozza egymással, valamint a pénzforrásokkal, aminek révén jövedelmező termékek és projektek sora jön létre. 7

Őszintén szólva igencsak kíváncsi vagyok arra a férfira is, aki mindezek mögött áll: Jonathan Maxwell Henry Huntington vikomtra, a brit főnemesi sarjra, aki rendkívüli buzgalommal bővítgeti üzleti területeit, ráadásul az együgyű bulvárlapok szerint Európa legáhítottabb agglegénye. Hope-nak megmutattam a képét is, amire egy újságban bukkantam rá, ő pedig azt mondta rá, hogy igen jóképű fickó, de tök arrogánsnak néz ki. És ebben igazat is adtam neki. De lehet, hogy ezen sem szabadna csodálkozni. Ha én olyan sikeres lennék, mint ez a Huntington, talán én is arrogáns lennék. Jól emlékszem arra a képre. Két csodaszép, csillogó hölggyel fényképezték le, két aligruhás, tökéletes testű modellel, akik csüggtek a karján, és imádattal tekintettek fel rá. De ha a képaláírásnak hinni lehet, egyik sem a barátnője. Mert nincs is neki barátnője, és nem is házas. Ezen azért igazán elcsodálkoztam. Pedig a sötét hajával és a feltűnően kéklő szemével hihetetlenül csinos. Vajon egy ilyen szívdöglesztő fickó miért van egyedül? Felsóhajtottam. Hát, Grace, ez nem a te gondod, figyelmeztetem magamat. Valószínűleg messziről sem fogod látni. Hiszen ő vezeti a céget, és nemigen lehet ideje személyesen üdvözölni a gyakornokokat, még ha messziről érkeznek is Valaki magáért jön, kedves? Elizabeth Armstrong hangjában őszinte aggodalom csendül. Egy pillanatra szükségem van, hogy visszazökkenjek a valóságba. Nem. Metróval bemegyek a városba vagy taxizom. Azért, ha ez utóbbira szorulnék, az meglehetős űrt hagyna a pénztárcámban. Ez csak a B terv, ha ne adj isten, félresikerülne valami. Azért reménykedem benne, hogy gyorsan feltalálom magamat, a helyes vonalra állok, és pontosan oda érek, ahova terveztem. Különben marad a taxi. Nincs olyan sok időm. Az a gép, amelyre felültem, a legkedvezőbb járat volt Chicagóból Londonba; a rendes ideje szerint nyolckor vagyis negyedóra múlva leszáll Londonban, tízkor pedig már megbeszélésem van 8

Annie Frenchcsel, a Huntington Ventures alkalmazottjával, aki várni fog rám a cég recepcióján, mindent megmutat, és elmondja a tennivalóimat. A cég London Cityben, pont a város közepén van. Ha a csomagkiadást is beleszámítjuk, akkor igazán szűkös lesz az idő, és csak abban reménykedhetek, hogy a londoni délelőtti csúcsforgalom annyira azért nem kaotikus, mint ahogy mondják. Végül majdnem húsz percet késünk a heathrow-i leszálláskor, aztán egy örökkévalóság, mire a gép beáll a parkoló pozíciójába. Ujjaim nyugtalanul dobolnak a karfán, számolom a kezemből kihulló perceket. A csomagkiadóig is hosszú az út, és amikor megérkezünk, a bőröndjeink természetesen még nincsenek ott. A futószalag áll, fölötte villog a gépünk járatszáma. Elönt a forróság, amikor ráeszmélek, hogy ezt az időt kell kihasználnom, hogy felfrissítsem magamat és átöltözzek, ezért gyorsan beszaladok a legközelebbi női mosdóba, és kritikus pillantást vetek a tükörbe. Ezt az út alatt is többször megtettem, és mindig azt állapítottam meg: eddig minden rendben. Gyorsan besurranok az egyik fülkébe, levetem a farmert, ami eddig rajtam volt, és selyem harisnyanadrágot meg szűk fekete szoknyát öltök: ezeket végig a kézitáskámban őrizgettem. Ugyanez történik a zöld pólóval is: ezt fekete blúzra cserélem. Az egyetlen színes holmi egy tarka selyemsál, amely illik a hajam vörös árnyalatához. Gyorsan belegyömöszölök mindent a kézitáskámba, amelybe a mérete miatt akár az egész ruhásszekrényem is belefért volna ezért szeretem annyira, és visszalépek a tükör elé. Tökéletes. Anyám persze túl sötétnek mondaná, mindig azt akarja, hogy barátságosabban öltözzek, de nekem így tetszik. A vörös hajam épp elég rikító. Nincs szükségem még nagyobb feltűnésre. Jut eszembe a vörös hajról: a frizurám hullámai már nem olyan tökéletesen hullanak alá a vállamra, mint az út elején, de egy kis ráncigálással ezt még megoldom: éljen a szilárdító hajhab! Sminkemet is egyszerű felfrissíteni, amúgy is igen szolid: egy kevés púder, szempillafesték és ajakfény már kész is. 9

Zöld szemem fáradtan néz rám vissza a tükörből rövid volt az éjszaka, és ezt lassan már érzem is. No de mit nekem! Fiatal vagyok, szívesen bevállalom azt a kis alváshiányt, ha az olcsóbb repülőjegyen megspórolt kétszáz dollárra gondolok. Hirtelen Elizabeth Armstrong bukkan fel mellettem a tükörben, leváltva azt a nőt, aki eddig mellettem állt. Meglepetten és örömmel pillantok rá. Na, kedveském, még egy utolsó szépségretus? Pedig hát, velem ellentétben, magának nem volna szüksége rá kacsint rám, aztán nagyot ásít, és hideg vizet csorgat a kezére. Tudtam, tudtam! Fáradt, és ennek én vagyok az oka, mert nem hagytam aludni. Mégis mosolyog, amíg kezet mosunk, és nem tehetek mást: viszonzom. Egy kicsit Rose nagymamára emlékeztet, aki odahaza, az Illinois állambeli Lesterben él, abban a kisvárosban, ahol felnőttem. Persze a nagyi egészen másképp néz ki, egész életében a szabadban dolgozott, és össze sem hasonlítható ezzel a törékeny Elizabeth-tel, de neki is épp ilyen ironikus humora van. Jól kell kinéznem, hiszen mindjárt be kell mutatkoznom magyarázom teljesen fölöslegesen. Útitársam ezt nyilván kívülről tudja, miután az utóbbi órák során nagyjából háromszázhetvenszer kellett végighallgatnia, milyen fontos is nekem ez a szakmai gyakorlat. Bólogat. Talán mégiscsak kijön valaki maga elé mondja aztán, és átmegy a kézszárítóhoz, hogy a turbószéllel lefúvassa kezéről a vizet. Olyan hangosan tombol a műszél, hogy majdhogynem nem hallom meg a telefonomat. Persze rögtön bekapcsoltam, már amikor kiléptem a gépből arra az esetre, ha netán valami fontos értesítést kapnék a Huntington Venturestől. Ezzel azonban nyilvánvalóan túlbecsültem a cégnél betöltött szerepemet, ugyanis egyetlen sms-t kaptam csak, azt is a húgomtól. És most is ő az, aki beszélni akar velem, látom a kijelzőn. Gyorsan végighúzom a kezemet a szoknyámon, és felveszem a telefont. Szia, Gracie! Jó utad volt? 10

Annyira jólesik Hope jól ismert hangját hallani, hogy nyelnem kell. Igen, épp most szálltam ki. A bőröndömre várok. Egy pillanat! A mellemhez szorítom a mobilt, és elköszönök Elizabeth-től, aki megveregeti a karomat, és sok szerencsét kíván, majd előhalászik egy rúzst a táskájából, és előredőlve nekilát áthúzni a száját. A tükörből még egyszer rám kacsint, én pedig intek neki, majd meglököm az ajtót, és már megint a mobillal a fülemen visszamegyek a csarnokba. Már jönnek a csomagok, és amíg várok az enyémre, amely persze utolsóként jelenik meg a futószalagon, beszámolok Hope-nak az útról. Élvezem, hogy beszélhetek vele, ő most egy darabka a normális életemből, és erre ebben az ideges állapotomban nagyon is szükségem van. És most mi lesz? kérdi épp abban a pillanatban, amikor leemelem a futószalagról a fekete monstrumot, amit anyutól kértem kölcsön, különben utazhattam volna három bőrönddel, csak annyiba fért volna ugyanennyi cucc. Amikor a hatalmas koffer előttem tornyosul, kihúzom a fogantyúját, hálát rebegek, hogy kerekes, de még így is majd kiszakítja a karomat a súlyával. Elszántan vonszolom magam mögött a vám felé. Most már igyekeznem kell, nehogy elkéssek. A fekete szoknyát és a fekete blúzt vetted fel? Igen. Miért? Hope kuncog. Pont ettől tartottam. Miért, nem áll jól? Egész elborzadok. Nem szólhatott volna korábban? Dehogynem, csak annyira jellemző rád, ahogy megpróbálod elrejteni magadat. Pedig hidd el, Gracie, egyáltalán nem volna rá szükséged! Nagyon is csinos vagy, meglátod, fel fog tűnni az angoloknak is! Ráadásul a fekete nem is mostanra való, egyáltalán nem tavaszi szín! Annyira szerettem volna hinni neki, tényleg! De hát Hope könnyen beszél az ő álomalakjával! Ha én lennék egyhetvenöt, 11

szőke kisportolt, hát én talán talán nem is vennék fel semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet, mint amennyit most. Nála valahogy átütöttek a család skandináv gyökerei. Én meg, úgy tűnik, kevéske ír felmenőm valamelyikének génjeit örököltem. Kellett, hogy legyenek ilyenek, a családunkban ugyanis senkinek sem vörös a haja, még az apámnak sem, ha jól emlékszem bár van már vagy száz éve, hogy utoljára láttam. És én vagyok az egyetlen, aki alacsony és kerekded formákat mutat. Na, kövér, az éppen nem vagyok, csak éppen gömbölyödök ott, ahol az olyan irigylésre méltó személyek, mint a húgom vagy a stewardess sportosan feszesek. A fekete karcsúsít, rendben? kibányászom a papírjaimat a táskából, mindjárt kérni fogják. Majd hívlak. Hope hangja egyszerre aggódónak tűnik. Vigyázz magadra, Gracie, jó? És ígérd meg, hogy este felhívsz, és mindent elmesélsz. De részletesen ám. Megígérem, és mosolygok magamon, miközben kinyomom a telefont. Ő a kishúgom, de úgy viselkedik, mintha az anyám lenne. De talán igaza is van. Sok tekintetben Hope tapasztaltabb, mint én. Sóhajtva teszem el a mobilt. De Angliában azért még sohasem járt. Ebben megelőztem. Az útleveles épp csak egy pillantást vet az iratokra, s a vámosok sem ellenőriznek mondom: ha a hajam nem számítjuk, teljesen hétköznapi vagyok, a kutyának sem tűnök föl, így aztán egykettőre kint is találom magam a reptéri várócsarnokban. Olyan rengeteg ember tolong odakint, hogy hökkenten megtorpanok, mire egy férfi hátulról belém gázol. Dühös pillantást vet rám, aztán továbbsiet. Kösz szépen, nem tesz semmit. Baromarc. Emberek áramlanak el mellettem, sietnek az integető rokonok, barátok körébe. Névtáblák emelkednek a magasba, emberek találnak egymásra, ölelkeznek, fogadják egymást. Elizabeth is elsiet mellettem, és egy fiatal férfi felé szalad, aki látható örömmel öleli át. Rám már ügyet sem vet senki. 12

Nem akarom, hogy hatalmába kerítsen az elveszettség érzése, ezért összeszedem magam, és elszántan belekapaszkodok a kézitáskámba. Gyerünk, tovább kell indulni. Megrántom a bőröndöt, újra elindulok, hogy keressek egy táblát, amely a metrót mutatja egy másodperccel később aztán megdermedek, mert a szemem megakad egy férfin, aki kimagaslik a tömegből. Lazán áll ott, szemét gyanakodva a tömegen nyugtatja. Rajtam. A szívverésem elakad, aztán vadul nekiiramodik, amint észreveszem a mosolyt a férfi ajkán. Szinte észrevétlenül felém biccent. Jonathan Huntington. Nem, ez nem lehet igaz. Pislogok, de még mindig ott áll. Ő az, az tuti, még ha élőben sokkal jobban néz is ki, mint az újságbeli képeken. Most leereszti a karját, amelyet eddig összefont maga előtt, testtartása, mely eddig várakozó volt, most élénkséget mutat. Mintha mozogna, pedig egy helyben áll. Felém néz Ez engem vár. Ó. Te atya. Úr. Isten. A lábam magától indul meg. Alvajáróként közeledem hozzá. 13

2. Jó napot, Mr. Huntington állok meg előtte, kezet nyújtok. Grace Lawson vagyok. Végig engem nézett, amíg közeledtem hozzá. Ennek a szemnek a kékje már a fényképen is szédítő volt, de a valóságban más. Mély. Csillogó. Rábámulok, szívom magamba minden részletét. Magas, sokkal magasabb, mint amilyennek hittem, és hozzám hasonlóan teljesen feketébe öltözött. Fekete nadrág, fekete ing, fekete zakó. Viszont ellentétben velem, az ő bőre barna, ami még jobban kiemeli azt a világítóan kék szemét. Ezenkívül ma nyilván nem borotválkozott, mert arcára sötét árnyék ül. Mindezt abban a töredékmásodpercben figyelem meg, amíg kezem kettőnk között lebeg a levegőben, bár ő nem ragadja meg. Tekintetem a szájára siklik. A mosolynak, amelyet az előbb láttam rajta, már nyoma sincs, arcának üres kifejezése elbizonytalanít. Úgy néz rám, mintha nem értené, mit akarok tőle. Megköszörülöm a torkom, és ott hagyom a levegőben a kezemet: Örülök, hogy megismerhetem Sir. Vagy nem ez dukál a nemeseknek? Hogy kell szólítani egy nemesembert? A fenébe is! Nem is tudom, mit mondjak. Úgy értem, igazán nem számítottam arra, hogy értem jön. De nagyon örülök. A gyakorlatnak. Boldog vagyok. Számomra ez tényleg Az utolsó szavakat már csak darabosan nyögöm ki, mert érzem, hogy valami nem stimmel. 14

Jonathan! hangzik fel közvetlenül a hátam mögött furcsa akcentussal, amelyet nem tudok hová tenni, és amikor odapillantok, egy férfi áll ott. Egy japán férfi. Nem olyan magas, mint Jonathan Huntington, de van akkora, hogy kettőjük között kerti törpének érezzem magam. Mögötte két további alak áll, ők is japánok, valamivel alacsonyabbak: a kíséret. És csak most tűnik fel, hogy egy szőke óriás és egy kicsit alacsonyabb barna férfi, mindketten öltönyben, szorosan felzárkózott Jonathan Huntington mögé, mintha a segítségére akarnának sietni. És valamennyien egyformán zavart képet vágnak. Te jóisten! A hideg és a forróság felváltva fut végig rajtam, amikor rádöbbenek, micsoda hihetetlen kínos baklövést követtem el. Jonathan Huntington nem azért jött ide, hogy egy ismeretlen chicagói gyakornoklányt elszállítson. A mögöttem lépkedő japán üzleti partnerére várt, aki a sors kegyetlen játéka folytán éppen velem egy időben érkezett meg. Iszonyatosan leégettem magam. Az iszonyatosnál is iszonyatosabban. Kegyetlenül, megbocsáthatatlanul iszonyatosan. Kínos másodpercek telnek el, senki sem szólal meg, csak belülről vonaglom. Kétségbeesetten lehunyom a szemem, és szinte ugyanabban a pillanatban megérzem, hogy kezemet, melyet még mindig előrenyújtva tartok, egy kéz kulcsolja körül melegen. Amint felnyitom a szemem, Jonathan Huntington szemébe nézek. Az ő keze fogja az enyémet. Szilárdan. Kellemesen. Megnyugtatóan. Mosolyog, és meglátom, hogy az egyik metszőfogából hiányzik egy pirinyó darabka. Ettől mosolya kisfiússá válik erre nem számítottam, és egészen elgyengül a térdem. Vagy lehet, hogy csak azért nem akarnak engedelmeskedni az inaim, mert olyan végtelenül kínosnak érzik a helyzetet. Miss Lawson, nagyon örülök még mindig fogalma sincs, ki lehetek. De megment. Kezének melege az egész testemben szétárad. 15

Kérj elnézést, és takarodj, súgja egy belső hang keményen, de nem bírok mozdulni, mintha odafagytam volna, mintha meghipnotizáltak volna, csak nézem Jonathan Huntington arcát, és nem bírok betelni vele, mennyire jóképű. Aztán elengedi a kezemet, magamhoz térek. Rámutat a magas japán férfira, akiről meg nem tudnám mondani, hogy mennyi idős lehet. Hadd mutassam be önnek Yuuto Nagakót, japán üzlettársamat, aki épp most érkezett Tokióból. Megfordulok, és rápillantok a japánra, aki fura, értelmezhetetlen pillantással méreget. Jonathan Huntington megnevezi a másik négyet is, ezek szó nélkül biccentenek, de mindössze annyi marad meg bennem, hogy a szőke óriást Stevennek hívják. A többit azonmód el is felejtem. Az agyam nem képes megszülni egyetlen értelmes gondolatot sem. Ön pedig az új gyakornokunk, Miss Lawson? kérdezi Jonathan Huntington. Valahogy viccesen, felülről lefelé beszél, és ezzel felébreszti az ellenállásomat. Biztos tök arrogáns. A húgom mondta ezt, amikor együtt nézegettük a fényképét. Igaza lehetett. Másrészről azonban egyre inkább tudatosodik bennem, hogy nem pirított rám szörnyű tévedésem miatt, és amit mindenekfölött érezni kezdek, az a hála. Ha ez az a bizonyos angol tapintat, akkor ezért cserébe szívesen lenyelek egy cseppnyi arroganciát. Én igen. Chicagóból dadogok, mintha ugyan ez megmagyarázná, miért is viselkedtem olyan ostobán. A japánon látszik, hogy türelmetlen. Az érzésem azt súgja, hogy ezzel a fellépéssel nála nem úsztam volna meg ennyivel legalábbis a tekintete, amelyet még mindig rám szegez, ezt közvetíti. Lassan mintha ébredezni kezdene az agyam. Szerencsém volt, és talán nem kell életem végéig szégyellnem magam azért, mert olyan naiv voltam, hogy az már fáj. De ha még soká álldogálok itt, nem úszom meg. 16

Most már mennem kell. A metróhoz. Sietnem kell Jonathan Huntingtonra nézek, és annyira abszurdnak találom a helyzetet, hogy nem tudok elnyomni egy mosolyt. Önhöz. Hozzám? emeli meg csodálkozva a szemöldökét. Öööö persze nem úgy értettem. Az ön cégéhez. Megbeszélésem lesz. Tudja, a szakmai gyakorlat miatt. Már megint összerándulok belül. Jaj, istenem, Grace, csak vicceskedni ne próbálj! Ez után a belépő után Huntington valószínűleg felmondja a Chicagói Egyetemmel kötött együttműködési megállapodását, mert egy életre elege lesz az ütődött amerikai egyetemistákból, akik emiatt csődülnek az országába. Tűnj már el, mielőtt mindent elrontasz! Tehát akkor viszontlátásra! Megmarkolom a bőrönd fogantyúját, és továbbindulok. A férfiak azonnal közelebb lépnek egymáshoz, elfoglalva a helyet, ahol álltam, mintha már alig várták volna, hogy eltakarodjak Rögtön beszédbe is elegyednek. Még egyszer visszafordulok, és elkapom a japán fickó pillantását, aki Jonathan Huntingtonnak magyaráz valamit. Gyorsan visszafordítom a fejem, és szívből remélem, hogy az üzleti ügyeikről beszélgetnek, nem pedig rólam. Egy pillanatra lehunyom a szemem, míg az ormótlan bőröndöt húzva szinte kifordul a vállam. Hát ennyi volt a találkozás Jonathan Huntingtonnal. Remek volt, Grace, ügyesen csináltad. Ha még egyszer összefutsz vele a cégnél, reménykedj, hogy nem jegyezte meg a képedet vagy a legjobb lesz, ha három hónapig elbújsz egy iratszekrény mögött. Karomat egy kéz ragadja meg, és megállásra kényszerít. Rémülten fordulok vissza és megint csak Jonathan Huntington kék szeme az, ami a tekintetembe fúródik. Velünk jön, Miss Lawson jelenti ki, újfent abban a leereszkedő stílusban, amely nem tűr ellentmondást. Ha kapnék levegőt, biztos válaszolnék. Steven, a szőke óriás mögötte áll, és mielőtt még felfognám, mi történik, megragadja a bőröndömet, és elkezdi húzni, vissza, a japánok felé. Jonathan 17

Huntington még mindig a karomat fogja. És végre működésbe lép az agyam is. Hé! kiszabadítom magam a szorításából. Ne, ne! kiáltok a szőke után, aki azonnal meg is áll. Jonathan Huntington azonban int neki, hogy menjen csak tovább. Aztán megérzem, hogy kezét a hátamra téve ellenállhatatlanul tol előre. Az asszisztensem csak segíteni akar önnek a csomaggal mondja, és már megint úgy néz rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem. De lehet, hogy nincs is ki. Nem mehetek önökkel mondom, és megállok. Ez már csak logikus, beláthatja. Neki valami eszméletlen fontos megbeszélése van ezzel a japánnal, legalábbis gondolom, másképp minek jött volna ide külön Tokióból, én meg csak zavarnék. Ráadásul ez a parancsolgatás egyáltalán nincs az ínyemre. És azt sem szeretem, ha valaki csak úgy elviszi a csomagomat. Kérem, szólna annak a férfinak, az asszisztensének, hogy adja vissza a bőröndömet? Tényleg sietnem kell a metróhoz, különben elkések. Huntington szája sarka megemelkedik, nyilvánvalóan szórakoztatónak találja a cirkuszt, és megint meglátom a hiányzó kis fogcsücsköt. Vajon másoknál miért lenne ez zavaró szépséghiba, nála meg valami nagyon is vonzó jellegzetesség? Már megint elakad a lélegzetem. Lekési a velem való megbeszélést? kérdezi egyértelmű gúnnyal. Ettől mindjárt levegőhöz jutok. Dacosan előreszegem az államat. Nem. Lekésem a megbeszélést az ön cégénél. Mosolyától egy pillanat alatt dühbe gurulok. Most aztán kapok megint rendesen levegőt. Nem gondolom, hogy okos dolog lenne még tovább zavarni önöket. Nyilván fontos megbeszélésük lesz, én pedig nehezen viselném, ha továbbra is a terhükre lennék eszembe jut, hogy 18

voltaképpen kedves tőle, hogy nem égette rám a gatyát. És köszönöm. Mit köszön? Jaj, ne. Grace, az ördögbe, gondold meg, mit akarsz megköszönni, mielőtt kinyitod a szádat. Hiszen tudja. Az imént kevésbé barátságosan is kezelhette volna a helyzetet. Akkor miért hárítja el, ha továbbra is barátságosan felajánlom, hogy elviszem? Mert Ez össze akar zavarni? Mert ha igen, akkor sikerrel járt. Nem szeretnék elkésni nyögöm ki kétségbeesésemben. Akkor jöjjön csak velem. Kocsival még mindig hamarabb odaér, mint metróval. Még mindig berzenkedem, bár nem állok ellen a hátamat toló nagy, meleg kéznek. De itt a barátja, mármint az üzleti partnere. Biztosan beszélgetni akarnak. Higgye el, semmi kifogása nincs az ellen, ha velünk jön mondja. Az ironikus hangsúly, ahogy ezt mondja, zavar. Valami ott cseng a hangjában, amitől a hideg futkos a hátamon. De nem tudok eltöprengeni rajta, mivel ebben a pillanatban odaérünk a többi férfihoz. Miss Lawson velünk jön mondja Jonathan Huntington, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy ott tol maga előtt, nagytermetű asszisztense pedig a bőröndömet húzza. Elégedett a hangja. Nyilván mindig megkapja, amit akar. A japánok amolyan ázsiai módon bólogatnak, valahogy darabosan, míg Steven meg a barna fickó leplezetlen, de távolságtartó érdeklődéssel tekinget felém. Ahogy felfigyelünk egy katasztrófa képeire. Ami azt illeti, az is vagyok egy előre nem látott katasztrófa. Csendben indulunk útnak. Jonathan Huntington és a nagydarab japán mögöttem lépdel. Mintha érezném a hátamban a tekintetüket. Csendesen és 19

japánul társalognak. Talán ez az oka annak, hogy velük mehetek úgysem értek egy kukkot sem. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Megőrültem én, hogy egy pillanatra is eszembe jutott visszautasítani ezt az ajánlatot? Úgy értem, Jonathan Huntington a következő három hónapban a főnököm lesz, nekem meg jobb dolgom sincs, mint hogy először rávarrjam magam, aztán meg szabódni kezdjek, mintha valami egyebet akarna tőlem. Te Grace, ereszkedj már le a földre, intem magamat. Több volt a szerencséd, mint az eszed. Most legalább élj a lehetőséggel, ami az öledbe pottyant! A kocsiban hosszú limuzin, a hátsó traktusban két egymás felé fordított, bőrhuzatos ülőpaddal visszatérnek a kétségeim, és már megint nem vagyok biztos abban, hogy jól tettem, hogy nem metrózom. Menetirányban ülök Jonathan Huntingtonnal és a barna hajú férfival, a főjapán pedig az egyik asszisztensével osztozik a szemben lévő ülésen. A másik előreült a hatalmas termetű Stevenhez, aki sofőrködik. A nálunk ülő japán asszisztens ölében egyensúlyozza az aktatáskáját, a barna férfi pedig sms-ezik, fél füllel azonban a két főnök beszélgetését hallgatja. Jonathan Huntington és Yuuto Nagako eszembe jutott, ez a neve nyugodtan, lazán üldögélnek, és még mindig japánul társalognak. El sem tudom képzelni, mennyi idős ez a japán. Amolyan ázsiai módon sima a képe, de a halántéka már őszül legalább tíz évvel idősebb lehet Jonathannál. Beszéd közben ez a Yuuto Nagako egyre-másra felém nézeget azon a nyugtalanító módon, néha már-már az az érzésem, hogy rólam beszélnek. De ez, persze, éppen annyira abszurd, mint maga az egész helyzet. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire kényelmetlenül. Nem vagyok a helyemen. Soha nem ültem még ilyen előkelő kocsiban, már ez meg a szokatlan bal oldali közlekedés is elég lehetne, hogy összezavarjon. De annyira lefoglal, hogy e nagy és fontos férfiúk között kicsinek és jelentéktelennek érezzem magam, hogy nem is jut időm 20

rácsodálkozni mindarra, ami körülvesz. Egyedül Jonathan Huntington arca ismerős, de mivel ez csakis azon alapul, hogy a húgommal még otthon megcsodáltuk egy újságból kivágott fényképét, ezért nem túlzottan megnyugtató. Egyszerűen túl sok ez nekem. A legrosszabb az, hogy annyira szorosan ülök mellette, hogy érzem az illatát. És a repülőgépes izzadóssal ellentétben az ő illata egyáltalán nem taszító. Sőt, nagyon is finom illata van, valami kellemes aftershave. Olyan kellemes, hogy azon kapom magam, mélyeket lélegzem, hogy minél több jusson belőle az orromba. Talán nem is aftershave. Talán neki magának van ilyen jó illata. Akármi is az, egyszerűen a fejembe száll. Ez pedig egyáltalán nem jó, mivel még inkább csak rá koncentrálok, és még idegesebb leszek. Szerencsétlenül kapaszkodom az ülésbe, és fohászkodom, hogy hamarosan megérkezzünk. Mert minden egyes alkalommal, amikor a nagy kocsi kanyarodik, Jonathan Huntingtonhoz préselődöm. Vagy legalábbis ez történne, ha nem küzdenek ellene minden erőmmel. Az üléssor nagyon kényelmesen párnázott, és két embernek rendkívül kellemes utazást biztosíthat. Mi azonban hármasban ülünk rajta, és az ülés horpadása meg a nehézkedés törvényei miatt egyre-másra veszedelmesen közel csúszom Huntingtonhoz. Tehetetlen vagyok. Teljes görcsben ülök ott, és kimeredek az ablakon, bízva abban, hogy így sikerül észrevétlennek maradnom. Amíg csak Jonathan Huntington az ülés támláján mögém nem helyezi a karját. Széles válla ezzel eltűnik az útból, és máris több helyem van. Ám ez a váll egyúttal ütközőnek is jó volt: legföljebb ekkora helyen érintkezett egymással kettőnk teste, ha éppen véletlenül nem kapaszkodtam elég erősen. Most azonban nincs köztünk semmi efféle védelem, s pár másodperccel később, a következő jobbkanyarban oda is csúszom hozzá. Olyan istenigazából. Teljes testi tapadás. Ott ülök szinte az ölében, és mivel a csúszáskor ösztönösen fékeztem a lendületet, kezem 21