BERNHARD SCHLINK A felolvasó

BERNHARD SCHLINK A felolvasó HELIKON KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Bernhard Schlink: Der Vorleser Copyright 1995 Diogenes Verlag AG Zürich Fordította: RÁTKAI FERENC A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette KAJTÁR MÁRIA Hungarian translation Rátkai Ferenc, 2000 Helikon Kiadó, 2000

ELSŐ RÉSZ 1. Tizenöt éves koromban sárgaságot kaptam. A betegség ősszel tört rám, és tavaszra szűnt meg. Minél hidegebb lett az idő, és minél rövidebbek lettek a napok az óesztendőben, annál inkább legyengültem. Állapotomban csak az új év hozott javulást. Enyhe volt a január, és anyám az erkélyen ágyazott meg számomra. Néztem az eget, a napot, a felhőket, és hallgattam az udvarban játszadozó gyerekek zsivaj át. Az egyik februári estén feketerigó füttyét is hallottam. Első utam a Blumenstrasséról, ahol egy századfordulón épült, hatalmas ház második emeletén laktunk, a Bahnhofstrasséra vezetett. Októberben, az egyik hétfői napon, az iskolából hazafelé menet itt kezdtem el hányni. Már napok óta gyenge voltam, annyira gyenge, mint még soha életemben. Minden lépés nagy erőfeszítésembe került. Odahaza vagy az iskolában valahányszor lépcsőn kellett fölmennem, alig bírt el a lábam. Enni sem tudtam. Ha éhesen ültem is asztalhoz, hamarosan émelygés fogott el. Reggelente kiszáradt szájjal ébredtem, s olyan érzésem volt, hogy belső szerveim elnehezülten és rosszul helyezkednek el a testemben. Szégyelltem, hogy ennyire gyenge vagyok. Különösen röstelkedtem a hányás miatt. Ilyesmi

sem fordult elő velem soha életemben. Teli lett a szám, megpróbáltam nyelni, egymáshoz préseltem az ajkaimat, tenyerem a számra szorítottam, de hiába: a hányás az ujjaim között lövellt ki a számból. A házfalnak támaszkodtam, lábam előtt láttam a hányadékot, és fehér nyálat öklendeztem. A nő, aki segítségemre sietett, szinte durván bánt velem. Karon ragadott, és a ház sötét kapualján át az udvarba vezetett. Odafent az ablaktól ablakig kifeszített zsinegeken fehérnemű száradt. Az udvarban fát tároltak; egy nyitott ajtajú műhelyben fűrész sivított, fűrészpor szállongott. Az udvarra nyíló ajtó mellett vízcsap volt. A nő kinyitotta a csapot, megmosta a kezem, aztán a tenyerébe engedett vízzel megpaskolta az arcomat. Zsebkendővel törülköztem meg. Fogd a másikat! A vízcsap előtt két vödör állt, a nő felkapta az egyiket, és megtöltötte. Én a másikat eresztettem teli vízzel, és a folyosón a nő után indultam. Ő a vizet nagy lendülettel a járdára zúdította, és a hányás eltűnt a lefolyóban. Kivette kezemből a vödröt, s annak tartalmát is a járdára loccsantotta. Fölegyenesedett és látta, hogy sírok. Fiúcska mondta csodálkozva, fiúcska. Magához húzott. Alig voltam magasabb nála, mellemen éreztem a keblét, az ölelés szorosságában megcsapott leheletem rossz szaga, verítékének frissessége, és nem tudtam, mitévő legyek a karommal. Abbahagytam a sírást.

Megkérdezte, hol lakom, letette a vödröt a folyosón, és hazakísért. Egyik kezében az iskolatáskám, a másikkal a karomat fogva lépkedett mellettem. A Bahnhofstrasse nincs messze a Blumenstrassétól. A nő szaporán lépkedett, és olyan határozottan, hogy nem esett nehezemre lépést tartani vele. A házunk előtt elköszönt tőlem. Anyám még aznap kihívta az orvost, aki megállapította, hogy sárgaságom van. Valamikor megemlítettem anyámnak azt a nőt. Nem gondoltam, hogy meg is fogom látogatni. Anyám azonban természetesnek gondolta, hogy mihelyt tudok, zsebpénzemből vegyek neki egy csokor virágot, mutatkozzam be, és mondjak köszönetet neki. Február végén így mentem el a Bahnhofstrasséra. 2. Ma már nincs meg az a ház a Bahnhofstrassén. Nem tudom, mikor és miért bontották le. Sok éve, hogy nem jártam szülővárosomban. Az új háznak, amit a hetvenes vagy nyolcvanas években húztak fel, öt szintje és beépített tetőtere van; erkélyei, illetve balkonjai nincsenek, vakolata sima és világos színű. Bejáratánál a sok csengő arra utal, hogy a házban sok a kis apartman, amelyekbe, illetve amelyekből be- és kiköltöznek a lakók, éppúgy, mintha egy autót bérelnének, majd visszaadnák. A földszinten jelenleg számítógépüzlet

működik, ami régebben drogéria, élelmiszerbolt és videokölcsönző volt. Az ugyanilyen magasságú régi háznak négy emelete volt: csiszolt homokkő kváderekből rakott földszintje és három vörös téglás emelete; balkonjait, ablakait homokkő foglalatok keretezték. A földszintre és a lépcsőházba fölfelé elkeskenyedő néhány lépcsőn lehetett feljutni, amelyet kétoldalt mellvéd szegélyezett, rajta vaskorlát, annak alsó része csigaformában végződött. A ház kapuját oszlopok díszítették, és az architráv sarkáról egy oroszlán tekintett fel a Bahnhofstrasséra, egy másik pedig le. A háznak az a bejárata, amelyen a nő bevezetett az udvarba a vízcsaphoz, a mellékbejárata volt. Már kiskoromban felfigyeltem erre a házra. Ez uralta az egész házsort. Arra gondoltam, hogy ha még tovább terebélyesedne, a többi háznak félre kellene húzódnia, hogy helyet csináljanak neki. Egy stukkókkal, tükrökkel díszített lépcsőházat képzeltem magam elé, amelyben a keleti mintázatú futószőnyeget csillogóan fényes rézrudak rögzítik a lépcsőfokokhoz. Úgy hittem, hogy az úri házban úriemberek is laknak. De mivel a ház az évektől és a mozdonyok füstjétől egyre sötétebb lett, úri lakóit is komorabbnak képzeltem, különös tulajdonságokkal: talán süketek vagy némák, púposak vagy sánták lettek. Évek múltán is újra és újra álmodtam a házról. Hasonló álmok voltak ezek, egyetlen álom és téma változatai. Idegen városban járok, és látom a házat. Egy ismeretlen

városrészben áll egy házsorban. Megyek tovább zavartan, mert csak a házat ismerem, de a városrészt nem. Aztán eszembe jut, hogy a házat már láttam. Ilyenkor nem a szülővárosombeli Bahnhofstrasséra gondolok, hanem egy másik városra vagy másik országra. Álmomban például Rómában vagyok, itt látom a házat, és emlékszem, hogy már Bernben is láttam. Megnyugtat ez az álombeli emlékezés, hogy a házat más környezetben látom viszont, csak annyit jelent számomra, mint idegen helyen egy véletlen találkozás egy régi baráttal. Megfordulok, visszamegyek a házhoz, és felmegyek a lépcsőn. Be akarok menni. Lenyomom a kilincset. Ha tovább tart az álom, vagy ébredés után jobban emlékszem a részletekre, akkor vidéken látom a házat. Autóban utazom. Jobbkézről látom a házat, és továbbhajtok, először csak az zavar, hogy egy ház, amely nyilvánvalóan egy városi utcához tartozik, a szabad mezőn áll. Aztán eszembe jut, hogy már láttam valahol ezt a házat, és még inkább megzavarodom. Ha rájövök, hogy hol találkoztam vele, megfordulok és visszahajtok. Az álombeli utca mindig néptelen, csikorgó gumikkal fordulhatok, és nagy sebességgel hajthatok vissza. Félek, hogy elkésem, és még sebesebben hajtok. Aztán meglátom a házat. Mezők veszik körül: repce-, rozs- vagy szőlőtáblák Pfalzban, levendulamezők Provence-ban. A vidék sík, legfeljebb enyhén dimbes-dombos. Fák nincsenek. Fényes nappal van, süt a nap, vibrál a levegő, fénylik az útburkolat a hőségben. Körös-körül látszanak a ház tűzfalai; ettől a ház leha-

tárolt és időtlen. A tűzfalak bármely ház tűzfalai lehetnének. A ház nem komorabb, mint a bahnhofstrassei. Ablakait azonban vastag porréteg borítja, s emiatt nem látni be a helyiségekbe, még a függönyök se igen láthatók. Vak ez a ház. Megállok az út szélén, és az úttesten át a bejárathoz megyek. Nem látni senkit, nem hallatszik semmi, egy távoli motor, szélzúgás, madárfütty sem. Halott a világ. Fölmegyek a lépcsőn, és lenyomom a kilincset. Az ajtót azonban nem nyitom ki. Fölébredek és csak annyit tudok, hogy megfogtam és lenyomtam a kilincset. Aztán eszembe jut az egész álom és az is, hogy már volt hasonló álmom. 3. Nem tudtam a nő nevét. Kezemben a virágcsokorral tétován álldogáltam a kapu és a csengő előtt. Legszívesebben visszafordultam volna. Ekkor azonban egy férfi jött ki a házból, megkérdezte, kit keresek, majd Frau Schmitzhez irányított a harmadik emeletre. Se tükör, se futószőnyeg, se stukkódísz. Régen a múlté volt már a lépcsőháznak a homlokzat pompájához nem is hasonlítható, eredetileg is szerény szépsége. A lépcsőfokok vörös festése középen lekopott, kopott volt a lépcső

mentén vállmagasságban falra ragasztott, nyomott mintázatú zöld linóleum is, és a lépcsőkorlát hiányzó rúdjait kifeszített zsinórok pótolták. Tisztítószer szaga terjengett. Lehet, hogy mindezt csak később vettem észre. Mindig ugyanaz a kopottság, ugyanaz a tisztaság, és mindig ugyanaz a tisztítószerszag, némelykor káposzta vagy bab, sült hús vagy nagymosás szagával keveredve. A ház többi lakójából soha nem ismertem meg senkit, csak ezeket a szagokat, a lábtörlő rácsokat a lakásajtók előtt és a névtáblákat a csengőgombok alatt. Nem emlékszem, hogy a lépcsőházban valaha is találkoztam volna más lakóval. Mint ahogy arra sem emlékszem, hogyan üdvözöltem Frau Schmitzet. Rémlik, hogy kigondoltam kéthárom mondatot a betegségemről, a segítségéről és a köszönetemről, és valószínűleg ezeket mondtam fel. Frau Schmitz bevezetett a konyhába. Ez volt a lakás legtágasabb helyisége. Tűzhely és mosogató, fürdőkád és fürdőkályha, egy asztal és két szék, egy konyhaszekrény, egy ruhásszekrény és egy pamlag állt benne. A pamlagot vörös bársonytakaró borította. A konyhának nem volt ablaka. Fényt a balkoma nyíló, üvegezett ajtón át kapott. Nem sokat: csak akkor volt világos a helyiségben, ha tárva volt az ajtaja. Ilyenkor felhallatszott a fűrész sivítása az udvari asztalosműhelyből, és érezni lehetett a fa illatát. A lakásnak volt még egy szűk kis lakószobája is, benne egy pohárszék, asztal, négy szék, egy karosszék és

egy kályha. Ezt a szobát telente szinte soha nem fűtötték, és nyáron is alig használták. Ablaka a Bahnhofstrasséra nyílt, s kinézve rajta az egykori pályaudvar jócskán feltúrt területe látszott, amelyen már lerakták az új bírósági épület és a közigazgatási központ alapjait. A lakáshoz tartozott végül egy ablaktalan vécé is. Ha büdös volt a vécében, bűzlött az előszoba is. Arra sem emlékszem már, miről beszélgettünk a konyhában. Frau Schmitz vasalt; gyapjútakarót és lepedőt terített az asztalra, és egymás után szedte ki a fehérneműket a kosárból, kivasalta, összehajtogatta és az egyik székre rakta őket. A másikon én ültem. Az asszony vasalta saját alsóneműit is, és én nem akartam odanézni, de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Frau Schmitz ujjatlan, kék kötényruhát viselt, amelyet apró, halványpiros virágok díszítettek. Vállig érő, hamvasszőke haját csat fogta össze a tarkóján. Csupasz karja fehér volt. Lassú és összeszedett kézmozdulatokkal vette fel a vasalót, tologatta ide-oda és tette le, és a vasalt ruhákat is lassan, megfontoltan hajtogatta össze és rakta le, és mozgása ahogyan lehajolt, majd felegyenesedett szintén lassú és fegyelmezett volt. Akkori arcát elfedik emlékezetemben későbbi arcai. Valahányszor felidézem egykori lényét, mindig arc nélkül látom. Rekonstruálnom kell az arcát. Magas homlok, kiugró pofacsontok, világoskék szemek, telt, szabályos vonalú ajkak, erős áll. Széles, szigorú női arc. Tudom, hogy annak idején tetszett nekem ez az arc. Szépségét azonban ma már nem tudom magam elé idézni.

4. Várj még mondta, amikor felálltam és indulni akartam, nekem is mennem kell, egy darabig veled tartok. Az előszobában vártam. A konyhában öltözött át. Résnyíre nyitva volt az ajtó, s láttam, amint kibújik kötényruhájából, s ott áll világoszöld kombinéban. A szék támláján két harisnya lógott. Fogta az egyiket, és szaporán rolniba szedte. Fél lábon egyensúlyozott, felemelt lábának a sarkát térdmagasságban a másik lábához támasztotta, előrehajolt, a feltekert harisnyát lábujjhegyére húzta, lábujjhegyét a székre tette, felhúzta a harisnyát a vádlijára, a térdére, a combjára, oldalt hajolt, és a harisnyakötővel megfogta a harisnyát. Fölegyenesedett, levette lábát a székről, és a másik harisnya után nyúlt. Nem tudtam levenni a tekintetemet róla. Nyakáról és válláról, kebléről, amit a kombiné inkább csak eltakart, mint elrejtett, fenekéről, amelyen megfeszült a bugyi, amikor sarkát a másik térdének feszítette, és a székre tette, lábáról, amely előbb csupasz és halvány volt, aztán selymesen csillogott a harisnyában. Megérezte tekintetemet. Mozdulata, amellyel a másik harisnyáért nyúlt, elakadt, az ajtó felé fordult, és a szemembe nézett. Már nem tudom, milyen volt a tekintete: csodálkozó, kérdő, megértő, rosszalló? Elvörösödtem. Néhány pillanatig égő arccal álltam, aztán nem bírtam to-

vább, kiléptem a lakásból, lerohantam a lépcsőn, és kiszaladtam a házból. Később már lassan mentem, Bahnhofstrasse, Hausserstrasse, Blumenstrasse. Évek óta erre vezetett az utam az iskolába és onnan haza. Ismertem minden házat, minden kertet és minden kerítést, azt, amelyet minden évben frissen mázoltak, és azt is, amelynek fája annyira megszürkült és elkorhadt, hogy puszta kézzel el tudtam törni; ismertem a vaskerítéseket, amelyeknek rúdjain gyerekkoromban nagy zörgéssel egy pálcát szoktam végighúzni; és a magas téglakerítést, amely mögé csodálatos és rémséges dolgokat képzeltem, míg egyszer sikerült felkapaszkodnom rá, és megláttam az elhanyagolt virág-, zöldség- és eperágyások unalmas sorát. Ismertem az utcán a macskaköves és aszfaltburkolatú szakaszokat és a járdán a hullámvonalban lerakott bazaltkockák, valamint a járdalapok, az aszfaltozott és sóderrel borított részek váltakozásait. Minden ismerős volt errefelé. Sok idő telt el a konyhai és előszobai találkozás óta; akkor már nem vert szaporábban a szívem, és nem égett az arcom sem. Bosszús voltam. Elfutottam, akár egy gyerek, ahelyett hogy olyan felnőtt módon reagáltam volna, ahogy elvártam magamtól. Nem kilenc-, tizenöt éves voltam már. Az persze rejtély maradt előttem, hogyan kellett volna felnőtt módon reagálnom. A másik rejtély maga a találkozás volt a konyha és az előszoba között. Miért nem tudtam levenni a tekintetemet

róla? Nagyon erős és nagyon nőies teste volt, teltebb, mint azoké a lányoké, akik tetszettek nekem, és akik után meg szoktam fordulni. Biztos voltam benne, hogy ha az uszodában látom, föl se figyelek rá. Nem mutatkozott pucérabban sem, mint az uszodai lányok és asszonyok. Ráadásul sokkal idősebb is volt, mint azok a lányok, akikről álmodni szoktam. Több mint harminc? A nálunk idősebb életkorát mindig nehezebben becsüljük meg. Évek múlva jöttem rá, hogy tekintetemet nem egyszerűen az alakja, hanem mozdulatai, testtartása miatt nem tudtam levenni róla. Megkértem a barátnőimet, hogy húzzanak harisnyát a szemem láttára, de nem magyaráztam meg, hogy miért kérem ezt; nem számolhattam be a konyha és az előszoba közötti találkozás rejtélyéről. Így aztán kérésemet holmi harisnyatartók és csipkék iránti vágynak, erotikus különcségnek tartották, és ha teljesítették, kacérkodó pózban tették. Az én tekintetemet azonban nem ez kötötte le. Frau Schmitz nem pózolt, nem kacérkodott. És nem emlékszem rá, hogy valaha is így viselkedett volna. Úgy emlékszem, hogy teste, tartása, mozgása időnként nehézkesnek tűnt. Nem attól, hogy annyira súlyos lett volna. Inkább úgy látszott, visszahúzódik saját testének bensőjébe, átengedi magát annak és belső világa rációtól nem zavart, nyugodt ritmusának, s megfeledkezik a külvilágról. Ugyanez a világról való elfeledkezés tükröződött tartásában és mozdulataiban is, amikor felhúzta a harisnyáját. Ekkor azonban nem volt nehézkes, hanem könynyed, kecses és csábító a csábítást azonban nem a keblek,

a fenék és a lábak jelentették, hanem a felszólítás: a test bensőjében feledjük el a külvilágot. Akkoriban nem tudtam ezt. Most tudom, és ez nemcsak belemagyarázás. De miközben akkoriban azon töprengtem, mi izgatott fel annyira, újra elfogott az izgalom. Hogy megoldjam a rejtélyt, újra emlékezetembe idéztem a találkozást, és megszűnt a távolság, amit azzal teremtettem magamnak, hogy rejtéllyé minősítettem. Újra megjelent előttem minden, és újra lebilincselte a tekintetemet. Egy hét múlva megint az ajtaja előtt álltam. 5. Egy hétig megpróbáltam nem gondolni rá, de nem volt semmi, ami lekötötte vagy elterelte volna a gondolataimat. Az orvos még nem engedett iskolába járni, az olvasás hónapjai után ráuntam a könyvekre, barátaim időnként benéztek ugyan hozzám, de oly régóta voltam már beteg, hogy látogatásaik egyre rövidebbek lettek, és többé nem verhettek hidat hétköznapjaink közé. Sétálnom kellett, mindennap egy kicsivel többet, erőltetés nélkül. Pedig kellett volna a megerőltetés. Mindazonáltal a gyermek- és fiatalkori betegségek hetei, hónapjai varázslatos időszakok az ember életében. A külvilág zajai, az udvaré, a kerté vagy az utcáé csak tompa

zajként hatoltak be a betegszobába. Odabent azoknak a történeteknek és szereplőknek a világa burjánzik, amikről, illetve akikről a beteg olvasott. A láz, amely lerontja az érzékelést, és megélénkíti a képzeletet, újszerű, egyszerre Ismerős és idegen helyiséggé változtatja a betegszobát; torz ábrázatú szörnyek rajzolódnak ki a függöny és a tapéta mintáiból, hegyekké, épületekké vagy hajókká tornyozódnak a székek, az asztalok, a polcok és a szekrény, egyszerre elérhető közelségben és nagy messzeségben. A hosszú éjszakai órákon a toronyóra ütései, a néha-néha elhaladó autók zúgása és fényszóróiknak a falakon megjelenő visszfénye jut el a beteghez. Vannak alvás nélküli, de nem álmatlan órák, nem a hiány, hanem a teljesség órái. Vágyak, emlékek, szorongások, örömök rendeződnek labirintussá, amelyben elvész és eligazodik és megint elvész a beteg. Vannak órák, amelyekben minden lehetséges, a jó éppúgy, mint a rossz. Mindez alábbhagy, ha a beteg jobban érzi magát. De ha a betegség elég sokáig tart, akkor a betegszoba átitatódik, és a lábadozó, akinek már láza sincs, eltéved a labirintusban. Minden reggel rossz lelkiismerettel ébredtem, némelykor átnedvesedett vagy foltos pizsamanadrágban. Az álmomban megjelent képek és jelenetek nem voltak illendőek. Tudtam, hogy anyám, a lelkész, aki konfirmálandóként oktatott, és akit tiszteltem, és felnőtt nővérem, akivel megosztottam gyermekkorom titkait, nem szidnának meg ezekért. Inkább figyelmeztetnének szeretetteljes, gondos-

kodó módon, ami rosszabb, mint a szidás. Különösen helytelen volt, hogy a képeket és a jeleneteket nemcsak álmomban, passzívan, hanem ébren is előhívta a képzeletem. Nem tudom, honnan merítettem bátorságot, hogy meglátogassam Frau Schmitzet. Netán visszájára fordult volna valamelyest az erkölcsi nevelés? Ha a vágyakozó pillantás olyan rossz volt, mint a vágy kielégítése, ha az aktív képzelgés éppoly rossz, mint az elképzelt aktus akkor miért nem az a kielégülés és az aktus? Napról napra tapasztaltam, hogy nem tudok szabadulni a bűnös gondolatoktól. Ezért kívántam a bűnös cselekedetet is. Más megfontolás is vezetett. Odamenni kockázatos lehetett. Valójában azonban lehetetlen volt, hogy a kockázat realizálódjék. Frau Schmitz csodálkozva üdvözölne, meghallgatná szabadkozásomat furcsa viselkedésem miatt, aztán barátságosan elköszönne. Kockázatosabb volt nem elmenni hozzá; az a veszély fenyegetett, hogy nem tudok megszabadulni képzelgéseimtől. Vagyis akkor cselekszem helyesen, ha elmegyek hozzá. Normálisan viselkedik, én is normálisan viselkedem, és újra normális lesz minden. Így okoskodtam akkoriban, vágyamból valamiféle sajátságos erkölcsi számítás tételét megvonva és rossz lelkiismeretemet elhallgattatva. De a bátorságot, hogy elmenjek Frau Schmitzhez, nem ez kölcsönözte. Az egyik bátorítást az jelentette, hogy anyám, valamint az általam

tisztelt lelkész és felnőtt nővérem nem tartottak vissza, hanem éppen arra buzdítottak, menjek el hozzá. De valóban elmenni hozzá, az valami egészen más dolog volt. Nem tudom, miért tettem. Ám abban, ami akkor történt, felismerem a mintát, amely szerint gondolkodásom és cselekedetem egész életem során igazodtak vagy nem igazodtak egymáshoz. Azt gondolom, eljutok valami eredményre, az eredményt egy elhatározásban ragadom meg, és akkor azt tapasztalom, hogy a tett önmagáért való dolog, és követheti ugyan az elhatározást, de nem kell feltétlenül követnie. Életem során elég gyakran tettem még olyasmit, amit nem határoztam el előre, viszont sokszor nem tettem meg, amit elhatároztam. Ilyesmi mindig előfordulhat; ez vezet el a nőhöz, akit többé nem akarok látni, emiatt mondok ellent a főnöknek, akivel vérre menően tárgyalok, ezért dohányzom tovább, holott már elhatároztam, hogy abbahagyom, egyszer csak felhagyok a dohányzással, miután beláttam, hogy dohányzó vagyok, és az is maradok. Nem hiszem, hogy a gondolat és az elhatározás nincs hatással a cselekvésre. A cselekvés azonban nem pusztán úgy megy végbe, ahogyan előzetesen elgondoltuk és elhatároztuk. Annak is megvan a saját forrása, és éppúgy sajátos módon a cselekvésem, mint ahogy a gondolatom az én gondolatom, és ahogy a döntésem az én döntésem.

6. Frau Schmitz nem volt otthon. A ház kapuja csupán be volt támasztva, fölmentem a lépcsőn, becsöngettem és vártam. Újra csengettem. A lakásban tárva-nyitva voltak az ajtók, beláttam az üvegezett bejárati ajtón, és az előszobában jól kivehettem a tükröt, a ruhásszekrényt és az órát. Az óra ketyegését is hallhattam. Leültem a lépcsőre, és vártam. Nem éreztem azt a fajta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, ha valamely elhatározásakor bizonytalan érzése van, és tart a következményektől, majd miután megtette, amit elhatározott, örül, ráadásul a következményeket is megúszta. Csalódott sem voltam. Elhatároztam, hogy látni akarom, és megvárom, míg megérkezik. Az előszobában az óra negyedkor, félkor és egész órakor ütött. Megpróbáltam követni a halk ketyegést és számolni a két óraütés közötti 900 másodpercet, de valami mindig elterelte a figyelmemet. Az udvarban sivított az asztalos fűrésze, az egyik lakásból zeneszó vagy beszéd szűrődött ki, ajtó csapódott valahol. Aztán meghallottam, hogy valaki egyenletes, lassú, nehéz léptekkel jön fel a lépcsőn. Azt kívántam, bárcsak a második emeleten lakjon. Ha meglátna, mit mondanék; mit csinálok itt? A lépések azonban nem szűntek meg a másodikon. Közeledtek. Felálltam.

Frau Schmitz asszony volt. Egyik kezében egy adag kokszot, a másikban brikettet hozott. Egyenruhát viselt, zubbonyt és szoknyát, és rájöttem, hogy villamoskalauz. Csak akkor vett észre, amikor a lépcsőfordulóhoz ért. Nem nézett rám bosszúsan, csodálkozva és gúnyosan nem látszott rajta semmi olyan, amitől féltem. Fáradtnak látszott. Amikor letette a szenet, és zubbonya zsebében a kulcsot kereste, aprópénz csörrent a földön. Fölszedtem és odaadtam neki. Lenn a pincében van még két szenesedény. Teliraknád és felhoznád őket? Az ajtó nyitva van. Leszáguldottam a lépcsőn. A pincelejárat ajtaja nyitva volt, odalent égett a lámpa; a pincébe vezető hosszú lépcső végénél deszkafalba ütköztem, amelynek csak be volt támasztva az ajtaja, és a nyitott lakat a riglin lógott. A helyiség tágas volt, a felhalmozott koksz elérte a födém alatti pinceablak magasságát, amelyen belapátolták a kokszot az utcáról. Az ajtó mellett az egyik oldalon a gondosan felhalmozott brikett, a másik oldalon a szenesedények. Nem tudom, mit csináltam rosszul. Otthon is szoktam szenet fölvinni a pincéből, és soha nem volt semmi baj. Otthon persze nem állt ilyen magas halomban a szén. Az első edényt sikerült rendesen megtöltenem. Amikor azonban megfogtam a másik edény fogantyúját, és merni akartam a kokszot a földről, megindult a hegy. Föntről előbb kisebb-nagyobb darabok gurultak lefelé, lent megcsúszott a halom, és a szétguruló kokszdarabok beterítet-

ték a földet. Fekete por gomolygott. Ijedten álltam, potyogott rám a szén, és hamarosan bokáig álltam benne. Amikor megszűnt a hegyomlás, kiléptem a kokszból, megraktam a másik edényt is, kerestem egy seprűt, amellyel visszasöpörtem a pince folyosójára kigurult kokszdarabokat a deszkafal mögé, bezártam az ajtót, és felvittem a két edényt. Frau Schmitz már zubbony nélkül, kioldott nyakkendővel, blúzának felső gombját kigombolva, egy pohár tej mellett ült a konyhaasztalnál. Rám nézett, előbb visszafojtottan kuncogott, aztán tele torokból kacagott. Ujjával felém bökött, másik kezével az asztalt csapkodta. Hogy nézel ki, fiúcska, hát hogy nézel ki? Aztán én is megláttam szénporos arcomat a mosogató fölötti tükörben, és vele nevettem én is. Így nem mehetsz haza. Eresztek neked fürdővizet és kiporolom a ruhádat. A kádhoz lépett és kinyitotta a csapot. Gőzölögve zubogott a víz a kádba. Óvatosan bújj ki a ruhádból, nem szeretem a szénport a konyhában. Húzódoztam, levetettem a pulóvert és az inget, haboztam újra. A víz gyorsan emelkedett, már majdnem teli volt a kád. Cipőben és nadrágban akarsz fürdeni? Fiúcska, nem nézek oda.

De mikor elzártam a csapot, és az alsónadrágot is levetettem, nyugodtan szemügyre vett. Elvörösödtem, beléptem a kádba, és belemerültem a vízbe. Amikor kidugtam a fejem, Frau Schmitz már az erkélyen volt a holmimmal. Hallottam, hogy összeveri a cipőm talpát, ki rázza a nadrágom és a pulóverem. Lekiáltott valamit a szénporról és a fűrészporról, lentről valaki visszakiabált, és az asszony nevetett. Visszajött a konyhába, ruháimat a székre tette. Csupán futó pillantást vetett rám. Itt a sampon, mosd meg a hajad is. Mindjárt hozom a törülközőt. Elővett valamit a ruhásszekrényből, és kiment a konyhából. Lemosakodtam. Piszkos lett a víz a kádban, friss vizet engedtem, és a vízsugárral tisztára öblítettem a hajam és az arcom. Aztán csak feküdtem, hallgattam a fürdőkályha duruzsolását, éreztem az arcomon a friss levegőt, amely a résnyire nyitott konyhaajtón áramlott be, testemen a víz melegét. Jól éreztem magam. Izgató élvezet volt ez, és megmerevedett a hímvesszőm. Nem néztem fel, amikor az asszony bejött a konyhába, csak akkor, amikor a kád előtt állt. Kiterjesztett karral egy nagy fürdőlepedőt tartott maga előtt. Gyere! Háttal felé álltam fel és léptem ki a kádból. Hátulról tetőtől talpig belebugyolált a fürdőlepedőbe, és szárazra törült. Ekkor hagyta földre esni a lepedőt. Nem mertem moccanni sem. Olyan közel lépett hozzám, hogy éreztem

hátamon a keblét, fenekemen a hasát. Ő is meztelen volt. Magához ölelt, egyik kezét a mellemre, a másikat merev hímvesszőmre tette. Hát ezért jöttél! Én Nem tudtam, mit kellene mondanom. Sem azt, hogy igen, sem azt, hogy nem. Megfordultam. Nem sokat láttam belőle. Túlságosan közel álltunk egymáshoz. Engem azonban lenyűgözött meztelen testének jelenléte. Milyen szép vagy! Ó, fiúcska, mit beszélsz! Nevetett, és karját a nyakam köré fonta. Én is magamhoz öleltem. Féltem; az érintkezéstől, a csóktól, attól, hogy nem tetszem neki, és hogy nem lesz megelégedve velem. De miután egy ideig így álltunk, és én éreztem az illatát, testének melegét és erejét, minden természetessé vált. Testének megismerése kézzel és szájjal, az ajkak találkozása, és végül fölöttem, szemtől szembe, mígnem elérkezett a pillanat, és szorosan behunytam a szemem és előbb megpróbáltam uralkodni magamon, de aztán olyan hangosan kiáltottam, hogy kiáltásomat szájamra szorított kezével fojtotta el.

7. Az elkövetkező éjszakán beléje szerettem. Nem aludtam mélyen, vágyódtam utána, álmodtam róla, azt hittem, őt érzem, de aztán rájöttem, hogy a párnát vagy a takarót szorítom. A csókoktól fájt a szájam széle. Újra és újra meredezett a hímvesszőm, de nem akartam az önkielégítéshez folyamodni. Soha nem akartam már élni vele. Vele akartam lenni. Azért szerettem belé, mert lefeküdt velem? Máig az az érzésem egy-egy nővel eltöltött éjszaka után, hogy a nő elkényeztetett, és ezért törlesztenivalóm van az illető nőnek, miközben mégis megpróbálom őt szeretni, és törlesztenivalóm van a világnak is, amellyel szemben állok. Egyik, kissé már halványodó kisgyermekkori emlékem egy téli reggel, négyéves koromból. A szobát, amelyben akkortájt aludtam, nem fűtötték, ezért éjszakánként és reggelente gyakran nagyon hideg volt. Emlékezetemben megjelenik a meleg konyha és a forró tűzhely, egy súlyos vasalkalmatosság, amelyben látni lehetett a tüzet, ha valaki egy kampós piszkavassal félrehúzta a tűzhelykarikát a platnin, és amelyen egy edényben mindig ott gőzölgött a meleg víz. Anyám egy széket tolt a tűzhely elé, én ezen álltam, miközben mosdatott, majd öltöztetett. Emlékszem a meleg jóleső érzésére és az élvezetére, amit ez a melegben való mosdás és öltözés okozott számomra. És arra is emlékszem, hogy valahányszor eszembe jutott ez a helyzet, mindig felötlött bennem a kérdés: miért kényeztetett

ennyire az anyám? Beteg voltam? Kaptak valamit a testvéreim, amit én nem kaptam meg? Hogy elviseljek valami kellemetlen, nehéz dolgot, ami a nap hátralévő részében várt rám? Azért is, mert az asszony, akinek gondolataimban neve se volt, délután annyira elkapatott, másnap megint elkezdtem iskolába járni. És érzékeltetni akartam megszerzett férfiasságomat is. Nem mintha hencegni akartam volna vele. Viszont erősnek és fölényben lévőnek éreztem magam, és azt akartam, hogy iskolatársaim és tanítóim vegyék észre ezt az erőt és főlényt. Frau Schmitzcel ugyan nem beszéltem róla, de elképzeltem, hogy villamoskalauzként gyakran dolgozik esténként és éjszakába nyúlóan is. Hogyan láthatnám mindennap, ha otthon kell maradnom, és csak lábadozó sétáimra indulhatok? Mikor hazaértem tőle, szüleim és testvéreim már vacsoránál ültek. Hol maradtál ilyen sokáig? Anyád már aggódott érted. Apám hangja inkább bosszús, mint aggodalmas volt. Azt mondtam, eltévedtem; úgy terveztem, hogy a dísztemetőn át a Molkenkurhoz sétálok, de sokáig nem találtam, és végül Nußlochba értem. Nem volt pénzem, és Nußlochból gyalog kellett hazajönnöm.

El is csavaroghattál volna. A húgom időnként elcsavargott, aminek nem örültek a szüleink. Bátyám megvetően fortyant fel: Molkenkur és Nußloch teljesen más irányban vannak. Nagyobbik nővérem fürkészve nézett rám. Holnap újra megyek iskolába. Akkor jól figyelj a földrajzra. Van az észak és a dél, és a nap kel Anyám közbevágott: Még három hét, az orvos annyit mondott. Ha a dísztemetőn át Nußlochba és onnan haza tud gyalogolni, akkor iskolába is mehet. Ereje van, sütnivalója nincs. Kiskoromban állandóan püföltük egymást a bátyámmal, később örökösen vitatkoztunk. Három évvel volt idősebb, és mindenben fölényben volt velem szemben. Egyszer aztán meguntam, hogy visszaadjam, amit kapok tőle, és hagytam, hogy harci kedve elenyésszen a semmibe. Attól kezdve csak piszkálódott. Neked mi a véleményed? fordult anyám apámhoz. Ő letette a kést és a villát a tányérra, hátradőlt, és öszszekulcsolta kezét az ölében. Hallgatott és elgondolkodva nézett maga elé, mint mindig, ha anyám a gyerekek vagy a háztartás miatt fordult hozzá. Mint mindig, most is fölme-

rült bennem a kérdés, hogy valóban anyám kérdésén gondolkodik-e, vagy saját munkáján. Lehet, hogy ő is megpróbált elgondolkodni anyám kérdés én, de ha egyszer elmerült a gondolataiban, képtelen volt mással foglalkozni, mint a munkájával. Filozófiatanár volt, és a gondolkodás volt az élete, a gondolkodás és az olvasás, az írás és a tanítás. Néhányszor az az érzésem támadt, hogy mi, a családja csak annyit jelentünk neki, mint a háziállatok. Mint a kutya, amellyel sétálni megyünk, és a macska, amellyel játszunk, amely odagömbölyödik az ölünkbe, és dorombolva tűri simogatásunkat mindez sok embernek kedvére való lehet, sőt bizonyos szempontból igényli is, de van, akinek tulajdonképpen már az is nehezére esik, hogy megvegye a macskaeledelt, eltakarítsa a macskapiszkot, és elmenjen az állatorvoshoz. Mert az élet másutt van. Örültem volna, ha apámnak mi, a családja jelentettük volna az életet. Némelykor örültem volna, ha nem ilyen piszkálódó a bátyám, és nem ennyire szemtelen a kishúgom. Ezen az estén azonban hirtelen mindenkit rettenetesen szerettem. A kishúgomat. Valószínűleg nem volt egyszerű dolog négy testvér közül a legkisebbnek lennie, és némi szemtelenség híján nem tudott volna helytállni. A bátyámat. Közös szobánk volt, ami neki biztosan nagyobb problémát okozott, mint nekem, ezenkívül mióta beteg voltam, át kellett engednie a szobát, és a nappaliban lévő pamlagon kellett aludnia. Miért ne akadékoskodott volna? Apámat. Miért nekünk, gyerekeknek kellett volna az életét jelente-

nünk? Fölcseperedtünk, hamarosan felnőttek lettünk, és kirepültünk a házból. Olyan érzésem volt, mintha utoljára ülnénk körül a kerek asztalt az ötkarú, ötégős sárgaréz csillár alatt, mintha utoljára ennénk a peremükön zöld inda díszítésű régi tányérokból, mintha utoljára beszélgetnénk ilyen bizalmasan. A búcsúzás hangulatát éreztem. Még itt voltam, de már eltávoztam. Honvágyat éreztem anyám, apám, testvéreim iránt, és arra vágytam, bárcsak annál az asszonynál lennék. Apám rám nézett. Holnap újra iskolába megyek így mondtad, ugye? Igen. Feltűnt tehát neki, hogy nem kérdeztem meg őt és anyámat, magamnak sem tettem fel a kérdést, hogy vajon kell-e már újra iskolába járnom. Bólintott. Mehetsz az iskolába. Ha fárasztó lesz, éppenséggel megint itthon maradsz. Örültem. Egyszerre úgy éreztem, most történt meg a búcsúzás.

8. Az elkövetkező napokon reggeli műszakban dolgozott az a nő. Tizenkettőkor jött haza, és én napról napra ellógtam az utolsó óráról, hogy a lakása előtti lépcsőfordulón várjam. Zuhanyoztunk, szerelmeskedtünk, és nem sokkal fél kettő előtt gyorsan felöltöztem és elrohantam. Fél kettőkor volt az ebéd. Vasárnap kettőkor ebédeltünk, de Frau Schmitz reggeli műszakja is később kezdődött és végződött. A zuhanyozást inkább elhagytam volna. Frau Schmitz kínosan tiszta volt, reggelente zuhanyozott és én szerettem a parfümből, friss verítékből és a munkából magával hozott villamosszagból álló illatát. De szerettem vizes, beszappanozott testét is; örültem, ha szappanozott engem, és én is szívesen szappanoztam öt, és megtanított, hogy ne szégyenkezve tegyem ezt, hanem természetes módon, a birtokbavétel alaposságával. Természetes módon vett birtokba szeretkezés közben is. Ajka birtokba vette az enyémet, nyelve játszadozott az enyémmel, megmondta, hol és hogyan fogjam meg őt, és amikor lovaglóülésben nehezedett rám, amíg csak a tetőpontra nem jutott, csak azért voltam ott a számára, mert velem szerzett magának Örömet. Nem mintha ő nem lett volna gyengéd, és ne okozott volna élvezetet nekem. De ezt saját maga játékos élvezetére tette, s végül én is megtanultam, hogy elvegyem belőle a magam részét.

Ez azonban később történt, és soha nem tanultam meg teljesen. Sokáig nem is hiányzott ez nekem. Fiatal voltam, gyorsan tetőpontra jutottam, és ha utána lassan újra magamhoz tértem, szívesen fogadtam, ha magáévá tett. Néztem őt, miközben rajtam volt, hasát, amely a köldök felett mély ráncot vetett; keblét, a Jobb oldali egy parányival nagyobb volt, mint a bal oldali, arcát, nyitott száját. Kezével a mellemre támaszkodott, és az utolsó pillanatban fölegyenesedett, felkapta a fejét, és csuklásszerű, gurgulázó, hangtalan kiáltást hallatott, ami első alkalommal megrémített, és amit később mohón vártam. Utána kimerülten feküdtünk. Gyakran rajtam aludt el. Hallottam a fűrész sivítását az udvarban és a fűrésszel dolgozó mesterek kiabálását. Valahányszor elnémult a fűrész, gyengén hallatszott a konyhába a bahnhofstrassei forgalom zaja. Amikor felhangzott a Játszadozó gyerekek zsivaja, tudtam, hogy megjöttek az iskolából, és egy óra múlt. A szomszéd, aki délben járt haza, madáreledelt szórt szét a balkonján, megérkeztek a galambok, és burukkoltak. Hogy hívnak? kérdeztem az asszonyt a hatodik vagy a hetedik napon. Akkor is rajtam aludt el és éppen felébredt. Addig nem szólítottam meg, nem tudtam, tegezzem-e vagy magázzam. Felült. Hogyan? Mi a neved?

Minek akarod tudni? Gyanakvóan nézett rám. Te és én tudom a vezetéknevedet, de nem ismerem a keresztnevedet. Azt is szeretném tudni. Mi van abban Nevetett. Semmi, fiúcska, semmi hamisság nincs benne. Hanna a nevem. Nevetett tovább, nem hagyta abba, nevetése rám is átragadt. Olyan furcsán néztél. Félig még aludtam. Téged hogy hívnak? Azt hittem, tudja. Iskolai felszerelésemet az akkori divat szerint nem táskában, hanem a hónom alatt hordtam, és amikor nála voltam, a konyhaasztalra tettem. A füzeteken és az erős papírba kötött könyveken, amelyekből tanultam, egy rájuk ragasztott címkén olvasható volt a könyv címe és a nevem. Hanna azonban ezt nem vette észre. Michael Bergnek hívnak. Michael, Michael, Michael próbálgatta a nevemet. Fiúcskámnak Michael a neve, egyetemista Tanuló. Tanuló, mennyi, tizenhét? Büszke voltam a tőle kapott két év többletre és bólintottam.

tizenhét éves, és ha nagy lesz, híres tétovázott. Nem tudom, mi akarok lenni. De szorgalmasan tanulsz. Hát igen. Azt mondtam neki, hogy fontosabb számomra, mint a tanulás és az iskola. Hogy szívesen lennék gyakrabban nála. Úgyis megbukok a vizsgán. Hol fogsz te megbukni? Fölegyenesedett. Ezt volt az első igazi beszélgetésünk. A hetedikes vizsgán. Az utóbbi hónapokban túl sokat mulasztottam a betegségem miatt. Ha le akarnám még tenni a vizsgát, hülyére kellene tanulni magam. Most is az iskolában kellene lennem. Bevallottam, hogy iskolakerülő vagyok. Kifelé! Visszahajtotta a dunyhát. Kifelé az ágyamból! És ne lássalak többé, ha nem csinálod a dolgod. Hülyeség a munkád? Hülyeség? Tudod te, mit jelent a villamosjegyet eladni és lyukasztgatni? Felállt, meztelenül állt a konyhában, és kalauznőt játszott. Bal kézzel felütötte a menetjegytömböt, ugyanennek a kezének a hüvelykujjával, amelyen gumigyűrű volt, lehúzott két jegyet, meglendítette jobbját, hogy elkaphassa a csuklóján lógó lyukasztó fogantyúját, és kétszer lyukasztott. Kétszer Rohrbach. Elengedte a lyukasztót, előrenyújtotta a kezét, átvett egy bankjegyet, felkattintotta a hasán lévő pénzestáskát, és az

oldalára szerelt aprópénztartóból visszaadott. Hülyeség? Neked fogalmad sincs, hogy mi a hülyeség. Kábán ültem az ágy szélén. Sajnálom. El fogom végezni a munkámat. Nem tudom, sikerül-e, hat hét múlva vége a tanévnek. Megpróbálom. De ha többé nem láthatlak, akkor képtelen leszek rá. Én Először azt akartam mondani: szeretlek. De aztán mégse mondtam. Talán neki van igaza, biztosan neki van igaza. Ahhoz azonban nincs joga, hogy megkövetelje: többet tegyek a tanulásért, és ettől tegye függővé, hogy találkozunk-e. Én én nem találkozhatom veled. Fél kettőt ütött az óra az előszobában. Menned kell. Hanna tétovázott Holnaptól nappali műszakban vagyok. Fél hattól aztán jövök haza, és te is jöhetsz. Ha előtte elvégezted a munkádat. Meztelenül álltunk egymás előtt, de az egyenruhájában sem tudott volna elutasítóbb lenni. Nem értettem a helyzetet. Énmiattam viselkedett így? Vagy maga miatt? Ha az én munkám hülyeség, akkor az övé igazán az ez sértette? Én azonban egyáltalán nem azt mondtam, hogy a saját munkám vagy az övé hülyeség. Vagy csak nem akart csalódni a kedvesében? De vajon én voltam a kedvese? Mit jelentettem neki? Öltözni kezdtem, húztam az időt, s abban bíztam, mond még valamit. Ő azonban hallgatott. Mi-

kor felöltőztem, még mindig meztelenül állt, és amikor búcsúzóul átkaroltam, nem viszonozta az ölelésem. 9. Nem tudom, miért vagyok annyira szomorú, ha az akkori időkre gondolok. Az elmúlt boldogság utáni vágy lenne? Az elkövetkező hetekben, amikor tényleg hülyére dolgoztam magam, és levizsgáztam az osztály anyagából, és úgy szerettük egymást, mintha ezenkívül semmi sem számítana a világon, nagyon boldog voltam. De most már tudom mindazt, ami azután következett, és azt is, hogy elkerülhetetlen volt. Miért? Mitől van, hogy visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el? Miért keseríti meg a boldog házas évekre való visszaemlékezést, ha kiderül, hogy a másik félnek egész idő alatt szeretője volt? Azért, mert ilyen helyzetben nem lehet boldog az ember? De hát boldog volt! Némelykor azért nem megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt. Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart? Mert fájdalmasan csak az végződhet, ami fájdalmas volt, tudattalanul és fel nem ismerten? De mi is az a tudattalan, fel nem ismert fájdalom? Visszagondolva azokra az időkre, magam előtt látom önmagamat. Viseltem az elegáns öltönyöket, amelyek egy

gazdag nagybácsi hagyatékából származtak és nekem jutottak, és hordtam hozzájuk a cipőket; a fekete és barna, fekete és fehér betétes, finom, vadbőrből készült cipőket. Túlságosan hosszú volt a lábam és a karom, nem az öltönyökhöz, amelyeket anyám rám igazított, hanem a mozgásom koordinálásához. Olcsó, filléres modell volt a szemüvegem, borzas mopszlifrizurát viseltem, és azt csináltam, amit akartam. Az iskolában nem voltam se jó, se rossz; azt hiszem, sok tanár észre se vett igazán, mint ahogy az osztály hangadó diákjai sem. Nem szerettem, ahogy kinéztem, nem tetszett, ahogy öltözködtem és mozogtam, amit csináltam és amennyit értem. De rengeteg energia szorult belém, és nagyon hittem, hogy egy napon majd szép és okos, tekintélyes és irigyelt ember leszek, és milyen nagy várakozással tekintettem az új emberekkel és helyzetekkel való találkozások elé. Vajon ettől vagyok szomorú? Akkori igyekezetem és hitem és az élet ígérete, amely soha, de soha nem teljesedett be? Némelykor ugyanezt az igyekezetet és hitet látom gyerekek és tizenévesek arcán, és ugyanazt a szomorúságot érzem, mint amikor önmagamra emlékezem vissza. Vajon ez a szomorúság lenne éppenséggel maga a szomorúság? Ez fog el bennünket, amikor visszatekintve darabokra törnek a szép emlékek, mert a felidéződött boldogság nem csupán a helyzetből, hanem egy be nem tartott ígéretből merített? Ő el kell kezdenem Hannának neveznem, mint ahogy akkor is elkezdtem Hannának szólítani, ő persze

nem egy ígéretből, hanem a helyzetből és csak abból merített. Múltjáról kérdeztem, és úgy éreztem, úgy keresi a választ, mintha egy porlepte ládában kotorászna. Erdélyben nőtt fel, tizenhét éves korában Berlinbe került, munkásnő lett a Siemensnél, és huszonegy éves korában a katonasághoz került. A háború vége óta minden lehetséges munkával megpróbálkozott. A villamoskalauzságban, amit néhány éve csinál, megtetszett neki az egyenruha és a mozgás, a képek váltakozása és lába alatt a kerekek kattogása. Egyébként nem szerette ezt a foglalkozást. Családja nincs, harminchat éves. Mindezt úgy adta elő, mintha nem is a saját, hanem másvalaki életéről mesélne, akit nem ismer jól, és nem is érdekli igazán. Arról, amit pontosabban meg akartam ismerni, gyakran nem is tudott többet, és azt sem értette, miért érdekel, hogy mi lett a szüleivel, volt-e nővére, hogyan élt Berlinben, mit csinált a katonaságnál. Hogy te mi mindent akarsz tudni, fiúcska! Éppígy volt a jövővel is. Házasságról, családról természetesen nem kovácsoltam terveket. Julien Sorelnek madame de Rénalhoz fűződő viszonya azonban jobban érdekelt, mint kapcsolata Mathilde de la Mole-lal. Felix Krullt a regény végén szívesebben láttam az anya karjában, mint a lányéban. Amikor nővérem, aki germanisztikát tanult, vacsoránál arról a vitáról mesélt, hogy volt-e szerelmi viszonya Herr von Goethének és Frau von Steinnel, én a család elképedésére elszántan védtem e kapcsolat létezését. Elképzeltem, hogyan alakul majd viszonyunk öt

vagy tíz év múlva. Kérdeztem Hannát, ő hogyan képzeli. Ő azonban legfeljebb húsvétig látta előre, amikor is közös kerékpártúrára szándékoztunk indulni. Azt mondjuk majd, hogy én az ő fia vagyok, így tudunk közös szobát kivenni és egész éjszaka együtt lenni. Furcsa, hogy nem éreztem kínosnak az ötletet. Ha anyámmal utazom együtt, akkor kiharcoltam volna, hogy saját szobám legyen. Az én koromban már nem éreztem illendőnek, hogy anyám elkísérjen az orvoshoz vagy új kabátot venni, netán értem jöjjön, ha egy utazásról térek haza. Ha együtt mentünk valahova, és útközben iskolatársakkal találkoztunk, attól féltem, hogy a többiek anyámasszony katonájának tartanak majd. De hogy Hannával mutatkozzam együtt, aki jóllehet tíz évvel fiatalabb volt anyámnál, akár anyám is lehetett volna, nem okozott számomra problémát. Büszkévé tett. Mai szemmel nézve egy 36 éves nőt fiatalnak tartok, és ha egy tizenöt éves fiút látok, azt gyereknek találom. Csodálkozom, mekkora biztonságot kölcsönzött nekem Hanna. Sikerem az iskolában fölkeltette tanáraim figyelmét is, és elismerésük biztonságérzetet adott. Észrevették és jó néven vették a lányok is, akikkel találkoztam, hogy már nem félek tőlük. Jól éreztem magam a bőrömben. Az emlékezet, amely pontosan és élesen őrzi az első találkozásokat Hannával, egymásba úsztatja a beszélgetésünk és az iskolaév vége közötti heteket. Ennek egyik oka találkozásaink, illetve azok lebonyolódásának szabálysze-

rűsége. A másik ok: annak előtte soha nem voltak annyira zsúfoltak a napjaim, soha nem volt annyira sűrű és sebes folyású az életem. Visszagondolva az azokban a hetekben végzett munkámra, úgy tűnik fel, mintha állandóan az íróasztalnál ültem volna, és mindaddig föl se keltem onnan, amíg be nem pótoltam a sárgaság miatt bekövetkezett összes mulasztásomat, amíg meg nem tanultam minden idegen szót, el nem olvastam minden szöveget, le nem vezettem minden matematikai bizonyítást, és meg nem értettem minden kémiai kötést. A Weimari Köztársaságról és a Harmadik Birodalomról már a betegágyban olvastam. Emlékeimben egyetlen hosszú találkozássá folynak össze találkozásaink is. Beszélgetésünk óta mindig délutánonként került sor rájuk; ha a késői műszakra ment Hanna, akkor három és fél öt, máskülönben három és fél hat között. Fél hétkor volt a vacsora, és Hanna eleinte sürgetett, hogy pontosan érjek haza. Egy idő múltán azonban nem értük be a másfél órával, és én elkezdtem ürügyeket keresni és kihagyni a vacsorákat. A felolvasások miatt volt az egész. A beszélgetésünket követő napon Hanna tudni akarta, mit tanultam az iskolában. Meséltem neki Homérosz eposzairól, Cicero beszédeiről és Hemingway öreg halászának a hallal és a tengerrel vívott küzdelméről. Hallani akart görög és latin szövegeket, mire felolvastam neki az Odüsszeiából és a Catilina elleni beszédekből. Németül is tanulsz?

Hogy érted? Csak idegen nyelveket tanulsz, vagy van még tanulnivalód saját nyelvünkről is? Szövegeket olvasunk. Amíg beteg voltam, az osztály elolvasta az Emilia Galottit és az Ármány és szerelem című művet és rövidesen dolgozatot kellett Imi róluk. Mindkét darabot el kellett tehát olvasnom nekem is, amit meg is tettem, amikor minden egyéb feladatomat elvégeztem. Ekkor már túlságosan késő volt, fáradt is voltam, és másnap már nem emlékeztem az olvasottakra, ezért újra el kellett olvasnom a darabokat. Olvass fel nekem! Olvass te, majd elhozom a szöveget. Olyan szép hangod van, fiúcska, inkább téged hallgatlak, mint magam olvassak. Ó, nem is tudom. Másnap azonban, amikor megérkeztem, és meg akartam csókolni, eltolt magától. Előbb olvass fel! Komolyan gondolta. Félóráig az Emilia Galottit kellett olvasnom neki, és csak azután engedett zuhanyozni, majd az ágyba. Most én is örültem a zuhanyozásnak. A felolvasás hatására elment a kedvem, amivel ideérkeztem. Egy színdarab felolvasása úgy, hogy a különböző szereplők bizonyos fokig megkülönböztethetők és életszerűek legye-

nek, megkövetel némi koncentrációt. Zuhanyozás közben újra megjött a kedvem. Felolvasás, zuhanyozás, szeretkezés, majd egy kis heverészés még egymás mellett találkozásainknak ez lett a rituáléja. Figyelmes hallgató volt. Nevetése, megvető felsziszszenései, felháborodást vagy tetszést kifejező felkiáltásai kétségtelenné tették, hogy feszülten követi a cselekményt, és hogy Emiliát, csakúgy, mint Lujzát, buta kislánynak tekinti. A türelmetlenség, amellyel néha továbbolvasásra nógatott, abból a reményből fakadt, hogy az esztelenségnek végül mégiscsak meg kell szűnnie. Hát ez nem lehet igaz! Némelykor magam is sürgettem a továbbolvasást. Ahogy hosszabbodtak a napok, hosszabbodtak a felolvasások is, hogy alkonyat felé az ágyban lehessek vele. Amikor elaludt rajtam, és az udvarban elhallgatott a fűrész, fütyült a feketerigó, és a konyhában a tárgyak színéből már csak a világosabb és sötétebb színárnyalatok maradtak, tökéletesen boldog voltam. 10. A húsvéti szünet első napján négykor keltem. Hannának korai műszakja volt. Kerékpárral negyed ötre ment a villamosremízbe. Odafelé, ahogy mondta, gyakran üres a villamos. Csak a visszaúton telik meg.

A második megállóban szálltam fel. A második kocsi üres volt, az elsőben állt Hanna a vezető mellett. Bizonytalankodtam, hogy az első vagy a hátsó kocsiba szálljak, végül a hátsó mellett döntöttem. Az ígért nyugalmat, egy ölelést, egy csókot. Hanna azonban nem jött. Látnia kellett, hogy a megállóban várok, és felszálltam. Ezért állt meg a villamos. De Hanna ott maradt a vezető mellett, beszélgettek, tréfálkoztak. Mindezt jól láthattam. A villamos egymás után haladt át a megállókon. Senki sem várakozott. Néptelenek voltak az utcák. Még nem kelt fel a nap, és a világos ég alatt sápadt volt minden a sápadt fényben: házak, parkoló autók, üdén zöldellő fák és virágzó bokrok, a gáztartály és távolban a hegyek. A szerelvény lassan haladt; a menetrendet valószínűleg a menet- és várakozási időkkel kalkulálták, és most el kellett húzni a menetidőt, mert a várakozási idő kiesett. Be voltam zárva a lassan haladó kocsiba. Eleinte ültem, aztán odaálltam a kocsi elülső peronjára, és onnan próbáltam lesni Hannát. Megérezhette rászegeződő tekintetemet. Egy idő múlva megfordult, és futólag rám pillantott, aztán tovább beszélgetett a vezetővel. Közben haladtunk tovább. Eppelheim után a sínek már nem az úttesten, hanem az út mellett, egy sóderrel borított töltésen húzódtak. A kocsi gyorsabban futott, s akár egy vasúti szerelvény, egyenletesen kattogott. Tudtam, hogy a sínek további helységeken át Schwetzingenbe vezetnek. Én azonban úgy éreztem, ki vagyok zárva, taszítva egy normális világból, amelyben emberek laknak, dolgoznak és szeretnek. Mintha egy cél

nélküli, végtelen utazásra lennék kárhoztatva az üres kocsiban. Ekkor megpillantottam egy megállót, egy várófülkét a szabad mezőn. Megrántottam a kötelet, amivel a kalauz jelzi a vezetőnek, hogy indulhat vagy megállhat. A villamos megállt. Sem Hanna, sem a vezető nem nézett felém a hangjelzésre. Mikor kiszálltam, úgy éreztem, mindketten mosolyogva néznek felém. Ebben azonban nem voltam biztos. Azután elindult a szerelvény, és én addig bámultam utána, amíg el nem tűnt először egy mélyedésben, majd egy domb mögött. Ott álltam a töltés és az út között, körös-körül mezők, gyümölcsfák, távolabb pedig egy kertészet, üvegházakkal. A levegő üde volt. Madárcsicsergés töltötte be mindenfelől. A hegyek fölött rózsaszínben játszott a sápadt ég. Az utazás a villamoson olyan volt, mint egy rossz álom. Ha az utójátékot nem őrizte volna meg oly élesen az emlékezetem, megpróbálnám tényleg rossz álomként számon tartani ezt az utat. A megállóban állva, a madarakat hallgatva és a napfölkeltét nézve amolyan ébredésfélét éltem át. A rossz álomból való ébredés azonban nem feltétlenül megkönnyebbülés. Lehet, hogy valósággá is válhat a szörnyűség, amit megálmodtunk, sőt a riasztó valósággal is találkozhatunk álmunkban. Hazafelé indultam, folytak a könnyeim, és csak akkor hagytam abba a sírást, amikor Eppelheimbe értem.