.Kalandozás a festészet..képzelt és valós szigeteire.

.SÁRMÁNY ILONA..Kalandozás a festészet..képzelt és valós szigeteire. I. A VALÓSÁGOS SZIGETEK KÉPEI Bármilyen különös, de a fest k Európában viszonylag ritkán festettek képeket valós szigetekr l, és ha igen, akkor is inkább csak tudjuk, semmint érzékeljük, hogy szigetet látunk, hogy egy vízzel körülzárt földdarabról van szó. Vajon miért ilyen nehéz valódi szigetet festeni annak ellenére, hogy a karikatúra, illetve a jelzések szintjén mi sem könnyebb, mint szigetet rajzolni? (Gondoljunk az Óceán közepén árválkodó parányi földpúpra, egy szem pálmával és egy szem borostás hajótöröttel a hátán. Az egész olyan valószín tlen és abszurd, hogy eleve valamilyen tréfás, komikus példázatot várunk t le.) Európa igazi nagy kultúrszigetei, mint Szicília, Szardínia, Kréta, Ciprus, mi több, Anglia vagy Írország hiába szigetek, úgy megfesteni, hogy annak is látszódjanak, már méreteik miatt is lehetetlen, azaz csak annak lehetséges, kinek térkép a táj. Egy-egy jellegzetes részletük, például Dover fehér sziklái ugyan rögtön felkeltik a sziget-asszociációt (különösen a britek lelkében), de inkább tudjuk, mint látjuk, hogy szigettel van dolgunk. A XIX. század gazdagon illusztrált lexikonjai számára készült metszetek és litográfiák mesterei egy-egy jellegzetes látképét rajzolták meg ezeknek a nagy szigeteknek (páldául Szicíliát, Taorminát az Etnával vagy Cefalu kiugró szirtfokát). Ekkor születtek meg az els romantikus képek az északi, kelta világ vihar tépázta, zord és rejtelmes szikláiról, például a Hebridákról. De ezek a szigetek soha nem lettek annyira részévé a m velt ember fantáziavilágának, mint a görög mitológia képzelten valós tájai. Sok romantikus kismester vagy akár itáliai tanulmányúton járó fest örökítette meg a mediterrán világ egyre híresebbé váló turistaszigeteit is. Így született sok kép Capriról vagy Korfuról. Az egyik legszebb tanulmánysorozatot az angol Royal Academy kés bbi igazgatója, Lord Leighton festette a görög szigetekr l ifjúkorában, 1867-es útja során. A kicsi olajképek kivételes er vel idézik fel a látvány monumentalitását, egyben olümposzi der jét. Mivel a maga kedvére festette ket, ezek a briliáns ujjgyakorlatok, melyeken a fest tíz centiméteres méretben volt képes érzékeltetni a tenger végtelenségét, nem kerültek eladásra, alig váltak ismertté. Van egy különlegesen kitüntetett hely Európában, Velence, amely szintén két nagy és számtalan kisebb szigetre épült, de mégsem mint szigetre gondolunk rá, hanem mint egyszeri kultúrcsodára, az Adria királyn jére. Évszázadokon át festették fest k százai: Carpaccio, Antonio Canal, Bernardo Belotto, Francesco Guardi, William Turner, Edouard Manet, Claude Monet, James Whistler, hogy csak a legnagyobbakat említsük, de az képeiken sem az a lényeg, hogy szigetekre épült, hogy víz veszi körül a várost. Szinte mindüknél a vízen tükröz d paloták, templomok, hidak kivételes szépségének, már-már közhelyszer en agyonkoptatott fest iségének megragadása a cél az illet kor kliséinek és a mester optikai érzékenységének megfelel en Canalnál, Belottónál raj- 31

Sármány Ilona messzir l, egy teraszról mutatja éjjeli holdfényben, amint Szent Genovéva, a város véd szentje rködik felette. (Ez a csenddel és áhítattal teli freskó a Pantheonban van, és a múlt századi szimbolista mester, Puvis de Chavannes alkotása.) Talán itt érdemes megemlíteni a mi Margitszigetünket, amelyet csak a XIX. századi metszetsorozatok fedeztek fel a képz m vészet számára, miután már cseperedni kezdett rajta az angol stílusú park. E sziget szentjét, Szent Margitot Feszti Masa, Feszty Árpád Claude Monet: Le Grenouillère, 1869 zosan, Guardinál atmoszferikusan, vagy Turnernél fény porlasztotta, tündökl színlátomásként. Velence így kivétel a szigetek sorában. Ha makacsul rendszerezni próbáljuk tehát a topografikus szigetábrázolásokat, nehéz a dolgunk. A kicsi, tavak vizébe vagy folyókba foglalt szigetek közül történetileg a híres városokban található szigetek bizonyultak képi megörökítésre leginkább méltónak. Így Rómában a Tiberis, azaz a Tevere szigete két antik hídjával. Tán a legpittoreszkebb vedutát egy Rómában letelepedett északi, holland fest, Van de Wittel (olaszossá formált nevén Vanvitelli) festette róla Guardi színvilágával rokon felfogásban. (A kép ma a bécsi Kunsthistorisches Muzeumban látható.) A párizsi l de la Cité a rajta magasodó Notre Dame-mal együtt különleges státusnak örvend, kétségtelenül a fény városának szíve. Sokfel l festették századokon át, és az utcai szuvenírgyártó piktorok ma is ontják a pittoreszk szögekb l láttatott képeit. Egyik legmegragadóbb és valóban poétikus ábrázolása mégsem az l de la Cité épületeit örökíti meg, hanem leánya festette meg különös, archaizáló íz, naiv hatású képen. Margit mint a naiv középkori mestereknél egy-egy helyi szent lebeg a sziget felett. A Biblia szerint Patmos szigetének jutott az a megtiszteltetés, hogy Evangelista Szent János ezen a helyen írta meg apokaliptikus látomásait. A középkori ábrázolásokon így gyakran felbukkan Patmos szigete, Szent János dolgozószobája, hol mint szobányi méret mez, hol mint tengeröböl a háttérben, de látványban soha nem idézi fel a valódi Patmos megkapó sziluettjét, monumentális er dkolostorát. (Pat- 32

Kalandozás a festészet képzelt és valós szigeteire mos egyébként egyike azon szerencsés görög szigeteknek, ahol a bizánci kereszténység kultúrája töretlenül megmaradt, egyszer sem dúlta fel ket se kalóztámadás, se keresztes hadjárat, sem a török.) A nagy európai folyók kis szigetei igazában akkor váltak a festészetben érdekessé, amikor az urbanizáció és az iparosodás következtében hirtelen felértékel dtek mint a városi élet el l a természethez való menekvés helyszínei. A Párizs környéki, Szajnaparti nyaralóhelyek az 1860-as években alakultak ki Jean Renoir: Le Grenouillère, 1869 és váltak szédít ütemben népszer vé, akkor, amikor kiépültek a rajtuk átvezet vasútvonalak. A hétvégi kirándulók tömegei mellett a modern városi élet avantgarde krónikásai, az impresszionista fest k is megjelentek a Szajna partján, hogy megfessék a víz csillogása és a napfény ragyogása mellett a szórakozó, kikapcsolódást keres polgárt is. Az impresszionizmus els krónikásai egybehangzóan két olyan festményt tartottak a stílus els valódi példáinak, melyeket 1869-ben ugyanarról a helyszínr l festett meg Claude Monet és Jean Renoir a La Grenouillère (magyarul Békás-tó, ami valójában az ottani vendégl neve volt). Ez a parányi sziget, melyen egy öltöz kabin volt és egy stég vezetett hozzá, kedvelt fürd és csónakázó hely volt a Szajnán. A két kép kissé eltér nézetb l ábrázolja a helyszínt, de míg Monet-nál a fény játéka, pontosabban a h s árnyék és a fürd z k sötét sziluettje kapja a f szerepet, addig Renoir képén az elegánsan öltözött kirándulók csoportja legalább annyira fontos, mint a vízcsillámok játéka. Renoir palettája világosabb, kompozíciója hagyományosabb, de mindkét festmény der t, életörömöt áraszt. A nyár színei, fényei ezeken a képeken olyan idillivé varázsolják ezt a kirándulóhelyet, amilyen már akkor sem lehetett. A kortárs grafikus, Jules Pelcoq fametszetén, a Le Journal Amusant -on ugyanez a hely elviselhetetlenül zsúfoltnak és kispolgárian közönségesnek van ábrázolva. Tizenöt év múlva a francia festészet élvonalának egy másik kiemelked személyisége, a pointillizmus megteremt je, Georges Seurat festette meg 26 éve- 33

Sármány Ilona sen a Szajna egy másik, kirándulóhellyé avanzsált szigetét. Ez a kép (ami a fest egyik leghíresebb m ve) a Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén, a fegyelmezett, jól nevelt polgári kikapcsolódás szenvtelen látlelete. Szinte minden egyes figurát frontális vagy szigorúan szabályos oldalnézetb l festett meg Seurat. (Ez alól csak egy távolabb, ugrálókötéllel játszó kislány és a kutyák képeznek kivételt: k még mernek szabadon mozogni.) Az emberek többsége olyan merev, szertartásos, mintha marionett figura, fabábu lenne. A pointillizmus technikája és Seurat egyéni kompozíciós módszere eleve a beállított, kimerevített fénykép hatását kelti. A fest i sziget helyett a bels bezártság és magány küls börtöne lett a nagyvárosi sziget. Nem csoda, hogy a Seurat-nál egy generációval ugyan id sebb, de nyughatatlanabb, fegyelmezhetetlen fest géniusz, Paul Gauguin is fellázadt a nyugati világnak az individuum szabadságát korlátozó értékrendje ellen, és a fény városának civilizációja el l elmenekült a mesés Déltenger vélt paradicsomába, Tahitire. Gauguin lázadásáról (az emberir l és m vészir l egyaránt) könyvtárnyi irodalom szól, itt csak egy különös aspektusára térnék ki. Az si, szinte és igaz emberi élet értelmét keresve menekült Óceánia törzsi kultúrájához, és emelte a törzsi Georges Seurat: Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén, 1886 technikai, stiláris újításon túlmen en a kép modernsége éppen abban a lélektani hatásban rejlik, amit ez a h vösen elemz, végletesen racionális stílus olyan meggy z en közvetít: a modern városi ember lelki nyomorúságát, természett l való elidegenedettségét. A kép mesteri elemz je, Linda Nochlin szerint a kompozíció a városlakó párizsi kispolgárok ritualizált vasárnapi szórakozásának lehangoló lélektelenségét, kiüresedettségét leplezi le. Paradicsomi életformát morális szempontból az európai civilizáció értékei, hagyományai fölé. Nézetei számtalan követ re találtak a huszadik századi avantgarde körében. A lázadás, a minden addigi európai m vészi és kulturális hagyomány elvetésének gesztusa és a kivonulás a szigetre nemcsak mélyen megélt sors lett egy-egy alkotó számára, hanem divattá is vált, id vel klisévé kopott. Gauguin lázadása mélyen hiteles volt, és gyümölcse az a sok remekm, mely Tahiti egzoti- 34

Kalandozás a festészet képzelt és valós szigeteire kus szépségét, paradicsominak látott világát, asszonyait jeleníti meg egy, a létezés si formáit görcsös elszántsággal kutató európai szemszögéb l. II. A KÉPZELETBELI SZIGET MINT A VÁGYAK, ÁLMOK VAGY SZORONGÁSOK SZIGETE Valójában a Sziget mágikus varázsa egykorú európai kultúránkkal, és utópiája rejtetten ott van minden ember szívében. Természetesen megint a régi görögök a felel sek érte, k teremtették meg a boldogság szigetének archetipikus álmát, éppen k, akik az Égei-tenger megannyi aprócska és esetenként kegyetlenül kopár szigetén éltek. Ki ne vágyott volna már legalább egyszer elmenekülni egy szigetre, lehet leg egy valóságos paradicsomi szigetre, valahol a Földközi-tengeren, vagy egy déltengeri paradicsomba, Balira vagy Tahitire, el a mindennapok zajától a védettségbe, az érzéki örömök rejtett édenkertjébe? A nyugati világ irodalma idestova háromezer éve, Homérosz óta alakítgatja, csiszolgatja ezt az si képzetet a csodákat rejt, vágyott, kincses szigetekr l, melyek többnyire összemosódnak a képzeletben a bibliai paradicsomkert álmával. Mert a m vészet leghíresebb és legnépszer bb szigetei igen ritkán topografikus tájak. Varázsuk évszázadokon át a fantázia teremtette szépségen alapult, a képzelet díszítette fel ket, az istenek lakhelyei voltak, de talán éppen ezért veszélyeket is jelenthettek az egyszer földi halandók számára. Az els nagy szigetjáró, bolyongó h s, Odüsszeusz példája mutatja, mi minden várhatott a hajósra a szigeteken. Végs soron éppen az Odüsszeia lett évezredeken át ihlet je azoknak a fest knek, akik Odüsszeusz némely kalandjának megfestésével szigeteket vettek ecsetjük hegyére, és formát adtak a csábos Kalüpszó nimfa vagy Kirké otthonának. A görög mitológia és irodalom szigetei lettek a festészet legtöbbet megfestett szigetei, de ne várjunk egyik képt l se konkrét, hiteles tájábrázolást. Ariadné Naxosa, vagy Vénusz Ciprusa (Cythera) éppolyan képzeletbeli táj lett a barokk, rokokó vagy romantikus-szimbolista fest k ecsetje alatt, mint az elíziumi mez k vagy az istenek Olümposza. Amikor a XVIII. század derekától az európai kultúrturizmus, azaz az antik emlékeket gy jtöget angol és francia arisztokrata utazók, kezdték felfedezni Görögországot, az ket kísér topográfus fest k még vagy egy évszázadon át dús erd kkel, ligetekkel borított bukolikus árkádiának festették meg az elkarsztosodott kopár tájakat, annyira a hagyományos irodalmi toposzok határozták meg látásukat, izzították képzeletüket. Ezek a fest i romantikus korrekciók éltek az otthon maradottak képzeletében is egészen addig, amíg a tömegturizmus ügyes irányítói színes posztereikkel, prospektusaikkal és a legel nyösebb szögb l felvett reklámfotókkal ki nem szorították a heroikus tájak poétikai hagyományát. SZIGET-UTÓPIA A sziget mint ideálisan jó emberi közösség, ideális állam utópiája szintén az ókori görögök találmánya. A boldogság szigetének a tökéletes emberi társadalom álomképével összekapcsolt mítoszát Platónnál találjuk meg el ször. Timaiosz és Kritiász cím m vében arról ír, hogy egyiptomi papok meséltek el Szolónnak egy si történetet egy háborúról, mely az athéniak és Atlantisz népe között dúlt. Atlantisz szigete Héraklész oszlopai mögött volt, valahol az Atlanti-óceánban, és a szép Clito lakott el ször ott, aki Poszeidón kedvese volt. Öt fiú ikerpárt szült a tengerek istenének, aki körbefutó er s falakkal és árokgy r kkel vette körül Clito lakhelyét. Legid sebb fiuk Atlasz volt, Poszeidón neki adta a sziget fölötti f hatalmat. Atlasz a sziget közepén emelked hatalmas hegy tetején lakott. Atlantiszt tíz régióra osztották, és a tíz fiútestvér, a tíz király ezek fölött uralkodott. A sziget rendkívül gazdag volt ásványokban, és gyönyör, dús növényzet borította. Virágzó városai kincses palotákkal, hidakkal voltak teli. El ször igen igazságos, jó uralkodók kormányozták népét, de id vel egyre g gösebb, nagyravágyóbb nemzedékek követték egymást, akik végül uralmuk alá akarták hajtani az egész világot. Az athéniak gy zték le ket 9 000 évvel Platón kora el tt. Kés bb (talán büntetésb l a hübriszért) egy iszonyú özönvíz elsüllyesztette Atlantiszt lakóival egyetemben. Az ókor óta sokan kísérleteztek azzal, hogy Atlantiszt valamely valóságos szigettel azonosítsák. A szájhagyomány szerinti geometrikus, körkörös alaprajz a közepén emelked hegycsúccsal vulkáni kúpra vall, és mivel a fáma szerint valami óriási kozmikus katasztrófa törölte el a tenger felszínér l Atlantiszt, a huszadik századi régészek sora Santorini szigetének krétai kultúrájában vélte felfedezni a legenda történeti magját. Ma már tudományosan elfogadott nézet, hogy a sziget 35

Sármány Ilona és a szerelem szigetének képzete a reneszánsztól kezdve egyre inkább összefonódott, s végül Jean- Antoine Watteau (1684 1721), a francia rokokó festészet legnagyobb mestere alkotta meg ideális szintézisét. Számos képe ábrázol Fète galante -ot, azaz gáláns ünnepélyt, amihez zárójelben érdemes hozzátenni, hogy gáláns szerelmi ünnepélyt értettek rajta, melynek koreográfiája, gesztusrendszere a Párizsban játszó, de onnan id nként kitiltott olasz komédiások darabjaiból származott. Antoine Watteau: Útrakelés Cytherea szigetér l, 1717 felrobbanása döntötte romba Kréta minoszi kultúráját, semmisítette meg fejlett bronzkori civilizációját. A szigetlegendák két fontos motívuma született meg Atlantisszal: a zárt, paradicsomi világ utópiája, és az elsüllyedt sziget titokzatos, hátborzongató víziója, mely egy egész világot visz magával a hullámsírba. Mindkét képzet vezérmotívuma végigvonul az európai irodalomban, és id nként megihleti a festészetet is, de nem egyforma intenzitással. Míg az aranykor, a boldogság szigetének legendája a vágyakozás állandó tárgya, és a reneszánsz óta igen sok változatban minden korban megfestik, addig az elsüllyedt sziget, az elsüllyedt város képi megjelenítését els ként a szimbolista festészet kísérelte meg (például Fernand Khnoppf: Elsüllyedt város). A paradicsomi szigetek leghíresebbjei valamiképp mind szerelmi idillekkel függenek össze. Már az Odüsszeia óta hagyomány ez az irodalomban, a hajótöröttet Kalüpszó és Kirké várja, végül pedig a h Pénelopé. A legfontosabb szerelmi fészek mégiscsak Vénusz szigete, Cytherea volt, ahová a szerelemvágyó párok legalábbis a francia barokk irodalmi fikciók szerint elzarándokoltak. A szerelem kertje Watteau új képi m fajt teremtett azzal, hogy (miként ezt Thomas E. Crow úttör kutatásai bizonyították) a francia arisztokrácia egy sz k mecénási elitjének esztétikai elképzeléseit tudta kifinomult költ i látomássá transzponálni a fète galante képeken. A Versailles ízlésdiktatúrájával és XIV. Lajos uralkodásának kés i, egyre jobban megmereved m vészeti és morális nézeteivel szembeforduló, ún. Regencekor m vészi avantgarde-ját támogatta az az igen sz k párizsi kör, melynek Pierre Crozat bankár volt az egyik szellemi mozgatója. Crozat híres képgy jteményében Watteau megismerhette a velencei festészet számos XVI. századi remekm vét, de olyan híres 36

Kalandozás a festészet képzelt és valós szigeteire képeket is láthatott a kor Párizsában, mint a Giorgionénak tulajdonított Fète Champetre cím pasztorált vagy Rubenst l a Szerelem Kertjé-t. A kifinomult velencei kolorit és a sodró rubensi érzékiség olyan új szintézist ihletett, mely még ha valós jelenetek megörökítésének tekinthet is mint azt Crow könyve bebizonyította, azt a színek, formák, fények fest i eszközeivel olyan álomvilággá varázsolja, ahol az erotika megtelik melegséggel és melankóliával, és poézissá lényegül. A törékeny, magányos, zárkózott és neurotikus fest, aki a halál árnyékában alkotott (tüd bajjal küszködött, és harminchét évesen halt meg), hajlíthatatlanul elszánt ember volt, és els nek érte el a Francia Akadémia történetében, hogy maga válassza meg annak a vizsgaképnek a témáját, amely majd bizonyítja, hogy méltó az akadémiai tagságra. Heroikus történelmi vagy mitológiai kompozíció helyett Watteau székfoglalója egy gáláns ünnepély megjelenítése volt, az Útrakelés Cytherea szigetér l (1717). Korábban, tévesen megérkezésnek értelmezték a jelenetet, de a fest a búcsú, a távozás jelenetét választotta. Az arisztokrata társaság indulóban van Vénusz szigetér l, egy magas dombról ereszkedik le az öbölben váró aranyos hajóhoz. Jobbról balfelé, fölülr l lefelé f zi fel a szerelmespárok láncát a fest. Gesztusaik a piknikezés és a gondosan koreografált tánc közötti átmenet mozdulatfüzéreivel elevenítik meg a rokokó mesterkélt, de éterien könnyed, kecses szerelmi rituáléját. Lehetne a téma kevésbé heroikus? Flörtölés, kokettálás, gáláns udvarlás egy irreálisan megfoghatatlan, színpadszer tájon, de mindez annyi finom bels ritmussal, színharmóniával megörökítve, hogy méltán lett Mozart zenéjének képi párhuzama a kés bbi interpretációk során. A köré rakódott asszociációk, legendák és poétikus értelmezések aurájában ez a kép lett a rokokó életérzés leghitelesebbnek tartott megtestesít je, az életnek mint erotikával telített, m vészi fikciónak rejtett melankóliával teli álma. Szemben Watteau korával, a XIX. század fiktív szigeteinek leghíresebbje nem az élettel, hanem a halállal van eljegyezve. A német századvég szimbolista szigetét Arnord Böcklin (1827 1901), a német kultúrához tartozó, de svájci, bázeli születés fest festette meg, 1880-ban. A német kultúrában Goethe és Winckelmann óta nagy hagyománya volt Itália mármár kultikus csodálatának. Az olasz táj, az ottani m vészi hagyományok még akkor is varázsuk alatt tartották a német fest k többségét, amikor már Európa más részeib l minden tanulni vágyó ifjú Párizsba igyekezett. A kés romantika és a szimbolizmus eszmevilága közötti összeköt volt Böcklin, a XIX. század második felének itáliai orientációjú német fest i között az egyik legjelent sebb mester, aki München mellett többször töltött éveket Firenzében vagy Rómában. Sajátos mitologikus témájú figuratív képein tagbaszakadt faunok, tritonok, nereidák testesítik meg a természet robusztus erejét. Konkrét mitológiai történeteket megelevenít képei közül az egyik lélektanilag leghatásosabb, és joggal a szimbolizmus femme fatale képeihez sorolható Odüsszeusz és Kalüpszó cím képe 1883-ból. Böcklin a nyolcvanas évekt l kezdett olyan tájképeket is festeni, amelyeknek nincs mitológiai analógiája, romantikus, északias érzelmekkel telített hangulati tájakat, zord tengeröblöket, melyeket vihar tépte ciprusok öveznek. Nyoma sincs bennük a mediterrán világ der jének: ami a heroikus tájból megmaradt, az az antik romok kliséje és a tájba hangulatilag tökéletesen beill figurák. Ezek a többségükben antik öltözet, magányos alakok rendszerint n k, akik mintha mind Iphigenia leszármazottjai lennének. Melankolikusak, magányosak, elhagyottak és rejtélyesek. Böcklin tájba simuló alakjai sohasem pusztán staffázsfigurák, mint Claude Lorrain vagy Camille Corot pásztorai voltak. Többek annál individuumok, akiknek sorsa összefonódott a tájjal. Rendszerint háttal vagy elt n profilból ábrázolja ket a mester, de testtartásuk, gesztusaik olyan szuggesztívek, beszédesek, mint a kor nagy tragikáinak színpadi játéka. Mivel nincs egyénített arcuk, könny a szemlél nek beleérezni magát a helyükbe, és átadnia magát a táj szellemének. Épp ez a hangulati szimbolikus képek lebilincsel hatásának a titka: könny beleérezni a sugallt hangulatba, amit elementáris er vel, koncentráltan közvetítenek a színek, a formák. Ekkor festi meg a Romok a tengernél cím képet, amelyet állítólag a nápolyi öböl egyik eldugott része ihletett, valamint a Halottak szigeté-t (els változata: 1880). Bár Velence temet je valóban szigeten van, Böcklin ihlet je a fáma szerint más, az Ichia szigetén lév Castell Alphonso volt. A fest mélyfekete égbolt alá helyezte a sötét ciprusok tömbjével a víztükör fölé magasodó szigetet, melynek rejtelmesen vörösl várszer falai és csak egy kapuja van. Magányos csónak közeledik felé, benne fehér lepelbe burkolt álló alakkal. A mitológián nevelkedett néz rögtön Kharón ladikjára asszociál, és a fehér lepelbe burkolt alakban az elhunyt lelket véli felfedezni. A hangulat komor, rejtelmes, már-már fenyeget. 37

Sármány Ilona A feltoluló kérdésekre (ki a fehér alak a csónakban, ha él, miért megy a szigetre, vagy talán csak egy lelket látunk?) nem kapunk választ. Minden válasz lehetséges, mindnyájan be fogunk szállni egyszer Kharón ladikjába, és belépünk ama kapun. A halottak szigete itt a megfellebbezhetetlen sors megtestesülése lett. Titokzatos és hatalmas, monumentális és szorongatóan sötét. Tudat alatti szorongások és félelmek felidéz je lett ez a kép, aki látta, nem tudta többé elfelejteni. A századvég komor el érzetei, félelmei visszhangoztak benne; a régi világ búcsúja személytelenségében is személyes volt. Összeolvadt benne az északi, titkos lelki tájak hagyománya a mediterrán antikvitás kulturális örökségével, és az Itália-centrikusság drámai kódáját jelentette a német kultúrában. Mindkét szigetet, a boldogságét és a halálét is az ókori görögökt l örököltük, nem csoda, hogy ma is vágyunk a szigetekre, legyenek azok valóságos, napfénnyel teli turistaparadicsomok vagy költ i álmok. Arnold Böcklin: Halottak szigete, 1880 38