História 1989-03
História 1989-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl... 1 2.... 2 1. Szent István király temetése... 2 2. Képek... 4 3.... 8 1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában... 8 2. Képek... 10 4.... 14 1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás 14 2. Képek... 16 5.... 18 1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése... 18 2. Képek... 20 6.... 22 1. A török hódítók és a királysírok... 22 2. Képek... 23 7.... 25 1. Fõúri végtisztesség a 17. században... 25 2. Képek... 27 8.... 28 1. Rákóczi két temetése... 28 2. Képek... 29 9.... 33 1. Batthyány és az aradi vértanúk temetése... 33 2. Képek... 35 10.... 39 1. Kossuth temetése... 39 2. Képek... 42 11.... 45 1. Gyászszertartás Budapesten, 1956. október 6. Rajk László... 45 2. Képek... 47 12.... 53 1. Rajk László temetése... 53 2. Képek... 54 13.... 59 1. Csonka Bereg. Hozzászólás a Csonka Bereg címû filmhez... 59 14.... 64 1. A Petõfi Kör 1956 nyaráig... 64 2. Képek... 67 15.... 70 1. Javaslat az MDP Pártfõiskoláján, 1956. június... 70 16.... 73 1. 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzései... 73 2. Képek... 79 iii
1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl GLATZ Ferenc Temetés, újratemetés Jegyzetlapok 1989. június 16. Budapesten temetik az ország volt miniszterelnökét. Újratemetik. Kivégezték 1958-ban. Most márciusban is könnyű megbecsülni: százezrek vonulnak majd tiszteletadásra. Így lesz rendjén. Elmondják majd: törvénytelen volt a halálos ítélet. A kommunista mozgalom mártírja, aki szembe mert fordulni saját sztálinista múltjával, és a pártot megtisztítani kívánta a törvénytelenségektől, hatalomközpontúságtól, rossz hagyományaitól. Elmondják majd: a nemzet mártírja, aki szakítva a sztálinista, szovjet állampolgárságú múlttal, a magyar nemzeti önállóság érvényesítését kívánta. Elmondják majd: a nép halottja, aki a párt, a kormány vezető székeiben kiábrándult a korábbi politika néptől idegenségéből Mindenki azt fogja mondani: így van rendjén. Aki nem így gondolja, az hallgatni fog. 16-án legalábbis. De vajon elmondják-e: nem kellene-e szembenézni 16-án történelmünkben a szélsőségek között hányódás hagyományaival. Van-e Európában még egy nemzet, amelyik ily sokszor kényszerült kétszer temetni hőseit? S kényszerült utólag megkövetni nagy halottjainak emlékét?... 1988. február 14. Csepelen egyszerű embert temettek. Másfél évtizede beteg volt. Nem tudott visszajárni az öreg fiúk összejöveteleire. Zavarta mert a munkásotthonban nevelkedett, fegyelmezett munkás volt -, hogy nem képes teljes értelemmel részt venni a társalgásban. Tönkretette szervezetét, felőrölte idegeit, érrendszerét a huszonnégy-, a tizenhatórázás a rossz levegőjű üzemben, a forradalmi demagógiával űzött sztahanovista, élmunkásmozgalom. Áldozata per nélkül egy korszak politikájának. Egy munkásdinasztia temetkezett akkor. Ezrek tolongtak miniszterelnökök özvegyei irigyelhették a sort csendben, nem a feltűnés kedvéért, nem várva sajtófotókra, hogy majd egyszer történelmi hőssé emelkedhessenek. A művelt magyar munkásság, az öreg szakik utolsó hadoszlopa jegyezte meg lelki jó barátom. Középosztálybeli, nem is gondolta úgymond -, létezik nem neves emberek temetésén felvonulás. Csak a halottért, csak önmagunkért. Vert sereg jegyeztem meg, nagyhangú, reggeltől-estig forradalmár radikálisok áldozatai. Csak ők a szépet álmodók komolyan vették, amit az igehirdetők mondtak. Hogy azután a hirdetők köpönyeget cserélve újra és újra más eszmék szolgálatába álljanak. És a szakik maradtak a gépnél, a paraszt az ekénél, a tisztviselő a könyökvédőnél, a kiskereskedő a rőfnél... A temetés a Kozma utcában jelképes értelmű is. Rehabilitáció is. De vajon nekünk, akik ott fogunk gyülekezni, eszünkbe jut-e, hogy százezrek rehabilitációjáról kell gondolkodnunk. Perújrafelvétel nélkül. Újratemetés nélkül... 1
1. Szent István király temetése KRALOVÁNSZKY Alán Szent István király temetése Akit eltemettek, és a szentté avatáshoz újra eltemettek Meghalt: 1038 Középkori írásos forrásaink közül a Szent István életéről, haláláról és eltemetéséről, majd különleges tiszteletéről szükségesnek ítélt tudnivalókat, az olvasni tudó egyháziak részére ajánlott három István legenda őrizte meg az utókor számára. Az ismeretlen szerzőtől 1077 körül származó ún. Nagyobbik Legenda szerint: láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott és seregének vezérévé nevezett ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet. A szöveg egyértelműen fejezi ki a fiú utód nélkül halni készülő király akaratát, végrendeletét, a temetésről azonban nem tudósít, mert azt nem tartotta lényegesnek. Felemelték : 1083 István király 1083-ban történt szentté avatása után, a fehérvári királyi bazilikában 1109 után írt ún. Kisebbik Legenda szerzője már erről is ír: Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, amelyet pazar munkával hozott tető alá. A tudós győri püspök, Hartvik 1116 előtti években írt ún. legenda-szerkesztményében még több ismeretanyagot rögzített: Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybemenetelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, miurunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében az örökszűz s az angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a szentséges szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván, a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak aztán adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította... Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott... Hartvik tehát már a halál napját augusztus 15. a fehérvári Szűz Mária egyházban lezajlott gyásztisztességet és a temetés módját igaz, hogy ellentmondásosan ( a testet a földnek csak azután [ti. a bazilika felszentelése után] adják át, ill. a szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték ) megadta, sőt tudomása szerint a boldog test ugyanazon a helyen 45 évig nyugodott, tehát az 1083. évi szentté avatásig. Régészek: 1862, 1937, 1965 Mivel a székesfehérvári bazilika a 16 18. század folyamán teljesen elpusztult, köveit széthordták, az írásos adatok elvben csak régészeti feltárás adataival vethetők össze. Erre legelőször 1862-ben került sor, amikor Henszlmann Imre végzett feltárást az egykori bazilika déli oldalhajójában. Ekkor annak keleti szélén olyan közvetett adatokat figyelt meg, amelyek alapján feltételezte, hogy István királyt (valamint fiát, Imre herceget is) itt temették el 1038-ban, ill. 1031-ben, és innen emelték fel földi maradványaikat 1083-ban. Felfedezni vélte azt a hatalmas kőlap -ot is, amelyet Szent László rakatott volna el István földbe ásott sírjának feltárásakor, s amelyről Hartvik püspök is megemlékezett. Mivel megtaláltnak vélte István király sírját, a bazilika főhajójában és szentélyében végzett későbbi feltárásai során azt nem is kereste azok közt a sírok közt, amelyeket különböző királyaink temetkezési helyéül igyekezett meghatározni. 2
Ugyanilyen indokot lehet feltételezni Szent István halálának 900 éves évfordulójával kapcsolatos, 1936 37 között végzett nagyméretű feltárás eredményeinek értékelésénél is. Lux Kálmán építész, Gerevich Tibor művészettörténész, majd az őket követő Dercsényi Dezső művészettörténész inkább azt az oltáros helyet kereste, ahol szent királyunk ereklyéit tisztelték évszázadokon keresztül. Ezt az egykori déli oldalhajó keleti végéhez délre kapcsolódó kisméretű, félköríves szentélyfallal rendelkező kápolna maradványaiban vélték megtalálni. Vagyis: nem a bazilikában, hanem a bazilika oldalfalához simuló román stílusú, külső épületben. Ennek hajójában, középen azonban egy törtkőből épült kripta került elő, benne ruhamaradványokkal és csontvázzal. Az 1965-ben végzett hitelesítő feltárásom során valóban megtaláltam az épített sírkamrát, sőt több, előzőleg fel nem tárt csontvázas sírt is. A rétegtani és egyéb régészeti megfigyeléseim alapján el kellett vetnem a negyed évszázaddal korábbi feltételezést. Úgy gondolom, hogy e Szent István kultuszhelyéül feltételezett kápolna a mellette újabban feltárt másik románkori kápolnával együtt olyan főúri (egyházi-világi?) sírkápolna lehetett, amelybe azok temetkeztek, akiknek nem volt helyük Szent István bazilikájában, de rangjuknál fogva annak szomszédságában igen. Újabb régészeti adat 1970 71-ben került napfényre, amikor módomban állt hitelesítő feltárást végezni a már feltárt bazilika különböző egységeiben. Ekkor a templom főtengelyében rátaláltam egy 210x270 cm belvilágú, mészkőkváderekből készült, és a bazilika román kori járószintje alatt 155 cm mélyen, terrazo padlóval rendelkező építmény maradványára. Az építmény helye, formája és szintadatai kétségkívül kriptára vallanak. A kripta északnyugati belső sarkánál elbontott lépcső ismerhető fel, itt eredeti helyzetben maradt meg a legalsó lépcsőfok, amely azonos minőségű, erősen meszes habarccsal volt bekötve az északi és a nyugati falcsonkba. A terrazzo padló ehhez a lépcsőfokhoz igazodott, egykorúságuk több mint valószínű. A kriptába vezető lépcsőfokok rekonstruált száma 6 7 lehetett. A kriptával nyugat felé egy 6x5 m nagyságú, U alakú kőépítmény alapozása volt egybeépítve. Ezen építmény alapozása, szélességi adatai az építészeti logika alapján felépítményt sejtetnek. A külföldi párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy egy beboltozott kripta feletti oltárhoz felvezető lépcsők alapozásáról lehet szó. Ugyancsak a hazai (pl. a Heves megyei Feldebrő), ill. a külföldi párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy a kriptában őrzött Szent ereklyéket kis ablakon keresztül tekinthették meg a zarándokok. A kripta és az oltáros kultuszhely kialakítása az 1083. évi szentté avatáskor történhetett. Egyházi írásos emlékek is ezt látszanak bizonyítani. Ugyanis Szent István testének felemeltetéséről az 1092. évi szabolcsi zsinat, a Hartvik-féle legenda, a 14. század eleji esztergomi karkönyv és négy középkori naptár augusztus 20-ánál emlékezik meg, míg István király testének megtalálását (inventio) az 1200 körüli években írt Pray-kódex és átvitelét (translatio) az 1341-ben írt esztergomi misekönyv október 11-re teszi. A két időpont közötti különbség elegendő lehetett a bazilika alapítójának, az új szentnek kijáró méltó kripta és kultuszhely építészeti kialakításához. A középkori európai gyakorlat alapján (pl. Fulda, Köln, Ravenna, Ringsted, Siegburg, Soro, Quedlinburg stb.) a templom közepén (in medio templi) amely mindig a kelet-nyugati főtengelyt, nem pedig a geometriai középpontot jelentette csak az alapító, vagy egy kiemelkedő szent teste nyugodhatott. A temetés Összegezve az írásos, a régészeti és az építés-művészettörténeti adatokat, az alábbiakban foglalható össze Szent István király 1038. évi eltemetése és 1083. évi felemeltetése: az augusztus közepi melegben elhunyt István királyt a templom közepén (in medio domus) olyan földbeásott sírba temethették el, amelynek alján fehér márványból, vagy annak minősített kemény mészkőből faragott lapokból összeállított kősírláda helyezkedhetett el ezt is joggal lehet sarcophagus -nak nevezni s e kősírládába tehették a feltehetően fakoporsóban Fehérvárra szállított testet (sarcophago candidi marmoris imponitur). Ilyen kőtáblákból összeállított vörösmészkő sírládába temették el az 1184-ben elhunyt Anna királynét, és az 1196-ban elhunyt III. Béla királyt, illetve egy ismeretlen személyt a 11 13. század folyamán ugyanebben a bazilikában. István király sírja fölé hatalmas márvány, vagy annak ítélt hatalmas kőlap (lapis ingens) került, amely kiemelkedett a padlóból (sublata tabula marmorca, que pavimento preminebat). Ezt követően ugyanezen a helyen nyugodott 45 évig (quievit itaque corpus beatum eodem in loco annis XLV), tehát 1083-ig. Ugyancsak Hartvik püspök leírása szerint, ekkor lementek a koporsóig (ad tumbam perventus est), maga a koporsó (ipsa tumba) színültig volt vízzel (a feltárás során valóban a kripta alján ott volt a talajvíz!). Ezt követően történt a csodasor : a közlekedőedények törvénye szerint viselkedő folyadék (talajvíz) kimerése, majd visszaöntése. (Amely, mint rekonstrukcióm mutatja, a szemtanúk hitelességét bizonyítja.) Majd kiürítették a szarkofágot (evacuato sarcophago). (Hartvik az 1038-as temetésnél és az exhumálás ezen szakasza leírásában használja a szarkofág megnevezést!) Ezt követően befedték a sírt (sepulchro), végül pedig 3
a megtalált kinccsel... az örökszűz Máriának oltárához visszatértek (tehát a főoltárhoz). Majd az ünnepélyes felemeltetést követően kezdhették el építeni az új Szent István-oltárt. 2. Képek 4
5
6
7
1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában ENGEL Pál Temetkezések a székesfehérvári bazilikában A Szűz Mária tiszteletére szentelt székesfehérvári bazilikát Szent István király alapította, és megajándékozta azokkal a kincsekkel, amelyeket Bulgária ellen 1018-ban viselt hadjáratán zsákmányolt. Az új templom nem csupán egyike volt azon számos egyháznak, amelyet uralkodása alatt létesített, hanem a király eleve különleges szerepet szánt neki. Miután Fehérvárt választotta székhelyéül, a várban épült egyház arra volt hivatott, hogy a dinasztia különös bizalmát élvezze és az Árpádoknak mintegy magánkápolnája legyen. István ennek megfelelően ide temettette el 1031-ben elhunyt örökösét, Imre herceget, majd 1038-ban őt magát is a, még felszentelés előtt álló templom közepén helyezték örök nyugalomra. A Szűz Mária bazilika mellett 40 kanonokból álló társas káptalan szerveződött, amelyet István és utódai is hatalmas vagyonnal gyarapítottak. Ilyenformán a káptalan feje, a prépost presztízse közel állt a püspökökéhez, és később gyakran töltötte be a király mellett a kancellár vagy alkancellár bizalmi tisztét. A város végül is nem vált tartósan királyi székhellyé, kultikus és politikai jelentősége azonban megmaradt, és bizonyos értelemben mindig az ország közepének tekintették. Már a 11. század folyamán valószínűleg István halála óta szokássá vált, hogy a magyar királyokat Székesfehérvárott koronázzák meg, és amennyire meg lehet ítélni, a szertartás színhelye általában a Mária-bazilika volt. (Egyetlen kivételről tudunk: 1235-ben IV. Béla ismeretlen okból nem itt, hanem a közeli Szent Péter-templomban tétette fejére a koronát.) A Szent Koronát Zsigmond koráig (1387 1437) a káptalan kincstárában őrizték, és a testület legelőkelőbb tagja, a jelentős különjövedelmekkel rendelkező őrkanonok volt felelős érte. Tovább növelte a bazilika tekintélyét Istvánnak 1083-ban történt szentté avatása. A fehérvári egyház ezzel, mint az országalapító szent király ereklyéinek őrzőhelye, újabb különleges szerepet kapott. Legkésőbb pár évtized múlva már szokássá vált, hogy a király Fehérvárott országos gyűlést és törvénynapot ül István szentté avatásának ünnepe (augusztus 20.) táján. A szokást utóbb törvényként írta elő az 1222. és 1231. évi Aranybulla, s bár korántsem vált állandóvá, később is előfordult, hogy itt tartották meg az országgyűlést. Több módon kifejezésre jutott tehát, hogy a fehérvári bazilika a magyar királyság megkülönböztetett rangú egyháza, egy vonatkozásban azonban érdekes módon nem. Fehérvár nyilvánvalóan arra is hivatott lett volna, hogy miként például a Párizs melletti St. Denis apátsága a francia királyok számára az uralkodó és családtagjai állandó temetkezőhelye legyen. Ez a szokás azonban csak igen későn alakult ki. Szent István első utódaiban láthatóan fel sem merült még ez a gondolat, akkoriban mindegyikük olyan egyházat választott sírhelyül, amelyet maga alapított és így a személyes tulajdonának tekinthetett: Aba Sámuel a sári (abasári) monostort (1044), Péter király a pécsi dómot (1046), I. András a tihanyi (1060), I. Béla a szekszárdi bencés apátságot (1063), I. Géza a váci székesegyházat (1077) és Szent László a somogyvári bencés monostort (1095, innen utóbb a szintén általa alapított nagyváradi katedrálisba került). Az 1087 körül száműzetésben meghalt Salamon király vitatott hitelű sírja Pulában, az Isztriai félszigeten található. Kálmán királynak, amennyiben követi a hagyományt, az általa püspökséggé emelt Nyitrát kellett volna választania, azonban szakított vele, és elsőként István örökösei közül Székesfehérvárra temetkezett (1116). Fiát, II. Istvánt ugyancsak saját egyházába, a Nagyvárad melletti váradhegyfoki premontreiekhez temették (1131). Kálmán példáját különös módon épp az általa kisgyermekként megvakított II. Béla követte (1141). Az ő utódai közül Székesfehérvárra került három fia: II. Géza (1162), II. László (1163) és IV. István (1165), egyik unokája: III. Béla (1196) és ennek unokája, a gyermek III. László (1205), akivel hosszabb időre meg is szakad a fehérvári királytemetkezések sora. Állandó szokásról ekkoriban sem beszélhetünk, mert a sort megszakította 1172-ben III. István, akinek az esztergomi, és 1204-ben Imre király, akinek az egri székesegyház lett a végső nyugvóhelye. A 13. századi Árpádok végképp hátat fordítottak Székesfehérvárnak: II. Andrást az egresi ciszterci apátságba, IV. Bélát az esztergomi ferencesekhez. V. Istvánt a margitszigeti apácák kolostorába, IV. Lászlót Csanádra és III. Andrást a budai ferences templomba temették. Az Árpádokat követő két árnyékkirály, a cseh Vencel és a bajor Ottó külföldön hunyt el (1306 ill. 1312). A székesfehérvári bazilika az Anjou dinasztia alatt lett ismét királyi temetkezőhely, de még ekkor sem végleg. I. Károly (Károly Róbert), aki kétszer is helyreállította a tűzvésztől megsérült templomot, temetkezőhelyül is ezt választotta. Nagyszabású temetése (1342), amelyről részletes híradás tudósít, többek között arról nevezetes, hogy jelen volt rajta sógora, Nagy Kázmér lengyel király, valamint rokona, Károly cseh trónörökös, Zsigmond magyar király leendő apja. Károly fiát és utódát, Nagy Lajost abba a Szent Katalinnak szentelt pazar sírkápolnába temették (1382), amelyet maga építtetett a templom egyik oldalhajójában. Csaknem biztos, hogy itt 8
nyugodott már ekkor legidősebb leánya, a nyolcévesen (1378) elhunyt Katalin hercegnő is, és feltehető, hogy Lajos a kápolnát családi temetkezőhelynek szánta. Annál érdekesebb, hogy másik leánya, Mária királynő mégsem itt, hanem Nagyváradon, Szent László mellett kívánt nyugodni (1395), és évtizedek múlva szintén oda vitette magát hosszú életű férje, Luxemburgi Zsigmond (1437) is. Választásuk kétségtelenül összefüggött a lovagkirály ekkoriban különösen divatozó kultuszával, amelynek az udvar, a nemesség és a polgárság egyaránt hódolt. Az persze természetes, hogy a Visegrádon 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károlyt, akit Mária és Zsigmond pártja ellenkirálynak tekintett, nem az Anjouk közelében, hanem a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban helyezték nyugalomra. Székesfehérvár csak Zsigmond halála után vált végleg a magyar királyok állandó temetkezőhelyévé. Ez a tény bizonyára összefüggött azzal, hogy 1439-ben győzött a nemesség rendi mozgalma, ami együtt járt némely ősi vagy annak vélt hagyomány felélesztésével. Ilyennek volt tekinthető Székesfehérvár ősi kultikus szerepe, amelyről a koronázások élő hagyománya tanúskodott, s amelyre mint láttuk a rendek által mindenek fölé helyezett Aranybullából is következtetni lehetett, noha a fehérvári törvénynapok kora már réges-rég elmúlt. Ekkoriban, a 15. század közepén formálódhatott tehát közvéleménnyé, hogy Szent István utódainak örök nyugvóhelye sem lehet más, mint a fehérvári bazilika. 1543-ig, amikor a város és vele a templom török uralom alá került, még öt királyt temettek ide: Albertet 1439-ben, Mátyást 1490-ben, II. Ulászlót 1516-ban, II. Lajost 1526-ban, miután tetemét felkutatták a mohácsi csatamezőn, végül Szapolyai Jánost 1540-ben. Ezzel a bazilika 37 magyar királyból összesen 15-nek adott nyugvóhelyet. 1437 és 1543 között csak ketten nem kerültek ide: I. Ulászló, aki a várnai csatában esettel (1444), valamint V. László, aki Csehországnak is királya volt, és miután Prágában halt meg, természetesen ott temették el (1457). 1543-ban I. Szulejmán szultán elfoglalta Székesfehérvárt. 1601-ben a császári hadak visszavették, de 1602-ben újból elesett s 1688-ig török uralom alatt maradt. Ekkorra már romba dőlt a bazilika, s bár a 18. század végén egyes részei még magasan álltak, köveit hamarosan széthordták, így ma már csak alapfalai láthatók. Az idők folyamán feldúlták és kifosztották a sírokat is, és a 19 20. századi ásatások alkalmával főként csak falmaradványok, meg széthányt és azonosíthatatlan csontok tömege került napvilágra. Egyetlen kivétel volt, az az 1848-ban talált, csodálatosképpen érintetlenül maradt kettős sír, amelyben egy király és egy királyné csontvázára bukkantak. A sírt sikerült meggyőzően azonosítani: III. Béla királynak és első feleségének, Antiochiai Annának maradványai voltak benne. Ebből az egyetlen leletből is következik, hogy a bazilikába nem csak királyokat temettek, sőt más forrásokból kitűnik, hogy nem is csupán a királyi ház tagjait. Az ásatások eredménye is ezt igazolja, mert a bazilikában és közvetlen környezetében több száz személy csontjait tárták fel. Kilétüket kevés kivételtől eltekintve örökre homály fedi. Teljes és megbízható adataink csupán a királyok temetkezőhelyéről vannak, családtagjaikéról csak elvétve. A már említett Szent Imre hercegen (1031) és Anna (Ágnes) királynén (1184) kívül még öt személyről tudjuk biztosan, hogy teteme a fehérvári bazilikába került. II. Béla 1137-ben ide hozatta Görögországból apja, a tíz évvel korábban elhunyt Álmos herceg földi maradványait. Krónikáinkban olvasható, hogy I. (Anjou) Károly ide temettette el második feleségét, Mária sziléziai hercegnőt (1317), valamint két kiskorú fiát, a csecsemő Károlyt (1321) és az ötéves Lászlót (1329). Végül a magyar udvarban tartózkodó velencei követek beszámol arról, hogy 1506-ban Fehérvárott helyezték nyugalomra Kendali (Candale-i) Anna királynét, II. Ulászló feleségét. E töredékes adatokból némi joggal következtetni lehet egy, a temetkezésekben követett elvre: ha valamely uralkodó úgy döntött, hogy Fehérvárt választja sírhelyéül, úgy a jelek szerint mellé kerültek mindazon hozzátartozói (felesége és gyermekei), akik az ő életében haltak el és így ő dönthetett tetemük sorsáról. Korántsem biztos, hogy ez így volt, de nincs olyan adat, amely a feltevést cáfolná. Ennek alapján még számba vehető néhány személy, akinek teteme elég nagy valószínűséggel a bazilikába került: Kálmán király ismeretlen nevű szicíliai felesége (1112 előtt), akit a korábbi irodalom egy olasz forrást félreértve Buzilla néven emlegetett; gyermekük, László herceg (1112); Predszláva, Álmos herceg orosz felesége, II. Béla anyja; Ilona királyné, II. Béla szerb felesége (1157 előtt); legkisebb fiuk, a gyermekkorban (1141 előtt) elhunyt Álmos herceg; Luxemburgi Margit királyné, Nagy Lajos első felesége (1349); a már említett Katalin, Lajos leánya (1378); végül Podjebrád Katalin, Mátyás király első hitvese (1464). A névsor semmiképpen sem tekinthető teljesnek, ha másért nem, azért, mert az Árpádok között biztosan voltak olyan zsenge korban elhalt királyfiak és királyleányok, akikről semmiféle híradás nem maradt ránk. Bár a fehérvári temetkezés kiváltsága elsősorban a királyi ház tagjait illette meg, kivételképpen mások is részesültek benne. Erre nézve a 15. századból maradtak fenn adatok. Egy oklevél szerint Zsigmond király 1427- ben Rozgonyi István fejéri ispán kérésére megengedte, hogy a maga, felesége, gyermekei, testvérei és nemzetsége számára a fehérvári Szűz Mária egyházban, annak azon szögletében és helyén, ahol óhajtja, 9
sírhelyet válasszon, ott oltárt emeljen és azt tetszése szerint birtokokkal és javakkal gazdagítsa. Arról a Rozgonyi Istvánról van szó, aki egy év múlva harcias feleségével, Szentgyörgyi Cicellével az oldalán, hősiesen harcolt Galambóc váránál a törökök ellen. Van nyoma, hogy a bazilikában valóban felépült egy Rozgonyi-kápolna, de arról sejtelmünk sincs, hogy az 1523-ban kihalt, igen népes családból kik és hányan temetkeztek oda. Kevéssel Rozgonyi előtt hasonló kiváltságban részesült Zsigmond firenzei származású hadvezére. Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipo, aki saját oklevele szerint sírkápolnát alapított maga és felesége számára a fehérvári bazilika oldalán az egyik romos torony tövében, amelyet kijavíttatott. 16. századi olasz életrajzírójától tudjuk, hogy márvány síremléke a kápolna oltára alatt volt, és latin nyelvű feliratát, mely szerint 1426. december 27-én halt meg, a város elestéig (1543) látni lehetett. Mátyás királynak is fennmaradt egy oklevele 1481-ből, amelyben egykori lovászmesterének, Buzlai Lászlónak engedélyezte, hogy családjával együtt a bazilikába temetkezzék. Egy sziléziai forrás pedig arról tudósít, hogy a király Fehérvárott temettette el kedvelt zsoldosvezérét, a Szabács viadalánál elesett Hag Ferencet (1475). A megtiszteltetésben, amelyről a fenti esetekben írott források tudósítanak, a régészeti leletek szerint mások is részesültek. A bazilika ásatásai során előkerült Druget Fülöp nádor (megh. 1327) pecsétgyűrűje, amire az a viszonylag legvalószínűbb magyarázat, hogy ott állt a sírja. Fennmaradt továbbá azoknak a vörösmárvány sírköveknek a töredéke, amelyek valaha a lengyel Stibor vajda (megh. 1414) és egy másik főúr, Marcali Miklós vajda (megh. 1413) tetemét fedték. Természetesen nemcsak világi előkelőket fogadott magába a bazilika, hanem egyháziakat is. Egy dalmát forrás arról tudósít, hogy 1170 körül Fehérvárott temették el Lombard Péter spalatói érseket, és van egy román kori sírkőlap, amely egy magát Apollinarisnak nevező, feltehetően egyházi személyé volt. Nemrég előkerült Bodó Miklós fehérvári prépost (megh. 1474) sírkövének egy darabja is, és bár más bizonyíték nincs, ésszerű feltételezni, hogy az egyház összes prépostjának itt volt a sírja. Mivel pedig a bazilika teljes területe még nincs feltárva, a fehérvári sírok fölötti szemlénket abban a hiszemben zárhatjuk le, hogy ismereteink bővülésére még van némi kilátás. 2. Képek 10
11
12
13
1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás E. KOVÁCS Péter Mátyás temetése 1490. április 6-án Bécsben elhunyt Hunyadi Mátyás, Magyarország királya. Az uralkodó itáliai történetírója, Antonio Bonfini aki Hungaricarum rerum decades IV et dimidia című munkájában a kezdetektől 1496-ig mutatta be a magyarok történetét miként az minden jelentős személyiség halálakor szokásos volt, égi jeleket vélt felfedezni, amelyek már hosszú ideje előre jelezték a szomorú nap közeledtét. (Hunyadi János haláláról Bonfini elődje, Thuróczy János például így írt: Az égboltozat magas csillagai előre jelezték halálát mert elhunyta előtt egy üstökös jelent meg a magas égen. ) Már az előző év január elseje után megdördült az ég. Halála után a Duna szokatlanul megáradt; sok part menti falvat és várost öntött el, hogy török betörés ellen megvédje Pannóniát, ha már az ország oltalmazója nem védelmezheti. A Budán őrzött oroszlánok a király halála napján kimúltak. Ekkor Budán a Corvinus-ház címerének madarát, a hollót egyetlenegyet se láttak, míg Fehérvárott, a magyar királyok temetkezőhelyén annyi holló károgott, hogy ebből már mindenki könnyen sejthette a király halálát. De a jósok és matematikusok is mondták, hogy meghal ebben az esztendőben írja Bonfini. Égi jeleket utólag természetesen sokkal könnyebb felfedezni, mint előre jósolni, de a király egészségi állapota annyira rossz volt, hogy közvetlen környezetének tagjai előtt nem lehetett kétséges: Mátyás már nem sokáig lesz Magyarország királya. Életének utolsó három esztendejében gyakorlatilag állandó orvosi kezelés alatt állt. A köszvény annyira elhatalmasodott rajta, hogy 1489 márciusától nem tudott a saját lábán járni, hordszéket kellett használnia. A súlyosan beteg Mátyást az 1490. év virágvasárnapján (április 4.) a szélütés végleg ágynak döntötte. Két nap múlva fekete lobogó jelezte: Magyarországnak új királyt kell választani. Kettős temetés A királyi tanács döntése értelmében az elhunyt uralkodónak kettős temetést szerveztek. Az egyiket jelképesen Bécsben, a másikat végleges nyughelyén, Székesfehérvárott. A királyt először a bécsi vár ebédlőtermében ravatalozták fel, itt az udvar tagjai róhatták le tiszteletüket. Bonfini szerint bíbor kerevetre fektették, mellétéve méltósága jelvényeit. Azután, minthogy a holttestnek, bár belső részeit kivették, már szaga volt, szurokkal lezárt koporsóba helyezték. A város lakossága a köztéri ravatalnál vehetett búcsút a magyar királytól. Ekkor mint azt Bonfinitől tudjuk kapitányai emelték a vállukra a koporsót, amely aranyos takarójának rojtjait főurak és a seregek hadnagyai tartották. A temetési menet a Szent István székesegyházba vonult, mögötte haladtak gyászöltözetben a főpapok és a város rendjei. Az itáliai szerző ugyan díszes temetési menetről beszél, de valószínű, hogy a bécsi ravatal nem volt valami pompás. Ez az egyszerűség tűnt fel Johannes Tichtel bécsi orvosprofesszornak is: naplójában feljegyezte, hogy ellentétben az ország szokásaival a ravatal dísztelen volt, semmiféle posztót és egyetlen egy trombitást sem lehetett látni. A tudós doktor figyelmét az sem kerülte el, hogy a király koporsóját csupán Korvin János herceg követte, Beatrix nem. Pedig ha királyoknak, hercegeknek vagy más előkelőségeknek adták meg a végtisztességet, a korabeli gyászszertartásokat Magyarországon is a pompa jellemezte. l476-ban például Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda ravatalát és temetését így írta le Hans Seybolt, aki Thoman Jud bajor úr megbízásából járt itt. A fent említett napon [december 28.] halt meg nagyméltóságú Pongrác erdélyi vajda, a király nagybátyja [helyesen: unokatestvére] is. Arannyal és gyönggyel gazdagon díszített süvegben feküdt a ravatalon. Szerzetesek és papok jöttek és énekeltek ravatalánál egészen hétfőig [december 30.]. Akkor hatlovas halottas kocsira emelték, és fekete lepellel leterítették. A lovak szerszáma is fekete bársonnyal volt bevonva. A kocsi elején és hátulján két-két barát ült, a kocsi előtt és mögött több mint száz szerzetes haladt mécsessel a kezében. A barátok után ment két ifjú mécsest vive. A mécsesben piros viaszgyertya égett. Mindegyik gyertyában száz magyar arany volt rejtve. Utánuk tizenhat ifjú lépkedett, mindegyikük két mécsest vitt, amely szintén aranyakkal volt tele. Az egyes mécsesekben huszonöt, összesen ezer arany volt, amelyet a papoknak szántak. De a magyarok tizenhat aranyat kiloptak belőlük. A mécsesek után két nagy ezüst tálban száz-száz magyar arany értékű fillért vittek. Ezután ismét több mint száz mécses következett, majd két ember olyan értékes áldozati ajándékot hozott, amit ők maguk is szívesen megtartottak volna. A koporsó előtt aranycímerű, fekete zászló lobogott. A szokásostól eltérő, egyszerűbb ravatalnak talán az lehet a magyarázata, hogy a végtisztességet a magyar királyok ősi temetkezési helyén, Székesfehérvárott kapta meg Mátyás. 14