Gogol,Tolsztoj,Csehov Szerzõ dezs Gogol: A köpönyeg, Tolsztoj: Ivan Iljics halála, Csehov: A csinovnyik halála Gogol: A köpönyeg, Tolsztoj: Ivan Iljics halála, Csehov: A csinovnyik halála Az orosz realizmus egyik legelsõ kiemelkedõ írója, az ún. kisember-irodalom megteremtõje Gogol volt. Az orosz irodalom az õ mûvészetével fordult erõteljesen a verstõl a prózai mûfajok, a regény és az elbeszélés felé. Hivatalnok-novelláiban az életet úgy mutatja be, mint ésszerûtlenségek kusza halmazát. Ezek a furcsa históriák többnyire a kisember tudattalan szorongásait ábrázolják, mint az 1842-ben írt köpönyeg is, melyet pályája tetõpontján fejezett be. A groteszk, mint esztétikai minõség, a komikumnak az a fajtája, melyben a legszélsõségesebben ellentétes elemek fonódnak egybe, s ez- által keltenek nevetséges hatást. Ezek közül az egyik minden esetben valamilyen torz, rút vagy általában félelmet, borzalmat keltõ vonás, amely a másik oldalon mulatságos, kedves, bájos vagy kicsinyességében komikus elemekkel ötvözõdik. A KÖPÖNYEG elolvasásakor egyre jobban az író stílusának hatása alá kerülünk. A humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki, nem a téma: ez önmagában nem is nevetséges. Az elbeszélés nyomtatott szövege mögött mintha egy színész rejtõzne, aki mimikával, gesztusokkal kíséri az elõadást. Hûvös, epikus tárgyilagossággal indul a novella, "Az ügyosztályon történt..." kezdetû mondattal. Ez a hangnem hirtelen megszakad, s a túlzott ingerültség, a maró gúny
hangja váltja fel. A rögtönzés benyomása keletkezik, az eredeti közlési szándékot kitérõk bontják meg: az író még semmit sem mondott, de már hallottunk egy sebtében, hanyagul odavetett anekdotát a sértõdékeny rendõrfõnökrõl. A pökhendi, izgága rendõrfõnök feletti gúnyolódó kacajt csak felerõsíti a vallás tízparancsolatára utaló nyelvi célzás: "az õ [ti. Isten] szentséges nevét hiába veszik". Ezután újra visszazökken az elbeszélés a kezdetben megütött hangnembe, de rögtön egy olyan mondat következi, amely sokszoros halmozásával annyira keresettnek tûnik, hogy az epikus tárgyila-gosságból semmi sem marad, s mindezt a végén csak fokozza egy logikátlan szókapcsolat: arcának színe - "aranyeres". A hatásszünet után, amelyet a három pont jelez, egy mimikai fintor következik: "Mit csináljunk?" s egy álszenteskedõ, képtelen indoklás: "A pétervári éghajlat az oka!" A Basmacskin névvel való szójáték után a bizonyító érvelés is kacagtató, különösen a hétköznapi logikával szemben álló túlzás miatt: nemcsak apja, nagyapja, -s most következik a logikátlan ugrás- hanem sógora is csizmát viselt. Különös, komikus hanghatása van a kereszt- és az apai névnek is: az Akakij Akakijevics nevet a "k" hangok sûrû közelsége teszi nevetségessé. S jön egy hosszabb, új anekdota a név keletkezésének körülményeirõl. Az anekdota kezdetén az író a mindentudó jólértesültség látszatát kelti fel: "Ez pedig így történt". De a következõ sorban már újra játszik, megkérdõjelezi elõzõ kijelentését: "ha emlékezetem nem csal" - írja. A fontoskodó tudálékosság ironikus illúziójában tetszeleg a teljességgel felesleges, jelentéktelen részletek aprólékos bemutatásával: hol állt a koma, hol dolgozott stb. A képtelenségek, kacagtató meglepetések folytatódnak: a gyermekágyas
asszonyról azt hihettük eddig, hogy fiatal menyecske, a végén kiderül, hogy öregasszony; a gyermek sírni kezdett a keresztvíz alatt, "mintha elõre érezte volna, hogy címzetes tanácsos lesz belõle". Henye ismétlésnek tûnik a végén ez a mondat is: "Szóval ez így történt." A jelentéktelenségek pedáns részletezésével ellentétben a fontos dolgokról hallgat az író, s gyakran megjátssza, hogy bizonytalan emlékezete ki-kihagy. Az elbeszélés olykor a bizalmas bõbeszédûség jellegét ölti, például a szabó jellemzésénél: az író az összes jellem pontos megrajzolásának kötelezettségére hivatkozik, mégis a jellemzés csak az iszákosság kiemelésébõl áll. A feleségérõl is csak annyit tudunk meg, "hogy Petrovics felesége, meg azt, hogy fõkötõt hord és nem keszkenõt", s hogy nem nagyon szép. Mindezek a tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek tûnik. Éppen ezért a lényegtelen kitérõkkel terhes élõszóbeli bizalmas rögtönzés hatását kelti. Ez az egész elbeszélést a valóságos történet illúziójával ruházza fel. A történteket az elbeszélõ olyan tényként tolmácsolja, amelynek nem ismeri pontosan minden részletét. A köpönyeg általános komikus stílusába néhány helyen váratlanul hatol be egy másik hangnem: a szentimentális-patetikus érzelmesség, az ellágyulás. Ezzel a megoldással érte el Gogol, hogy mûve egyszerû anekdotából groteszkké emelkedett. Az Akakijt gyötrõ bosszantások és gúnyolódások felsorolása után hangzik el az a sokat emlegetett "humánus" részlet, melyet többen az elbeszélés alapeszméjévé avattak. A mû korábbi fogalmazványában ez még nem szerepelt. Késõbb keletkezett, és ahhoz a második réteghez tartozik, mely az érzelmes szánalom elemeivel bonyolultabbá tette a kezdeti változatok merõben anekdotaszerû stílusát. Gogolnál a téma
csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerû: egy senkitõl meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában, ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tõle. Halála után egy ideig kísértetként még viszszajár a túlvilágról, s "rangra és címre való tekintet nélkül mindenkirõl leráncigál mindenféle köpönyeget". A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete is felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél. A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leírt esemény az élmények fantasztikusan korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék. Ennek szûk határai között az írónak módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei és arányai szerint az egyhangú, lélekölõ másolás a gyönyörûség forrása, boldogságot, lelki megnyugvást jelentõ szórakozás, egy új kabát készíttetése pedig nagyszabású esemény. Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, megnyomorodottságát nem érzékeli. Sõt: boldog, különös izgalom járja át lelkét, "szüntelenül a jövõbeni köpönyeg örök ideáját hordozta gondolataiban". A groteszk jellemzõ szélsõségei tûnnek fel a képtelen és eltúlzott takarékossági tervek, a "nagy" elha-tározások és az általuk kiváltott boldogság, lelki gazdagodás között. Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közötti ellentét: "Olykor tûz lobbant fel szemében, sõt a
legvakmerõbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?" Elégedett volt, elevenebb és szilárdabb jellemû lett, viselkedésébõl eltûnt az ingatag bizonytalanság. A kabát elsõ viselésekor "belsõ gyönyörûséget" érzett, "a legünnepélyesebb hangulatban baktatott a hivatal felé". "Ez az egész nap a legörvendetesebb diadalünnep volt Akakij Akakijevics számára." A helyettes irodafõnök estélyén a felnagyított boldogság lelkiállapota kezd a visszájára fordulni: vannak drágább, szebb köpönyegek is, s az övét valaki gondatlanul a földre löki, bepiszkítja. A köpeny elrablása és a tekintélyes személy durva elutasítása, sértegetése pedig Akakijt a sírba viszi. Újabb torz figura jelenik itt meg: a rendõrfõnök, aki az áldozat bûnösségét akarja bebizonyítani. A magas, tábornoki rangú hivatalnok bemutatása újra szójátékok tobzódásával indul. A tekintélyes személy alakja rávilágít arra, hogy Gogol mûvében az emberi jelentéktelenség, a "kisemberség" nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól, a hivatali beosztástól. A tábornok gondolat- és érzelemvilága épp oly fantasztikusan leszûkített, korlátolt, mint Akakijé. Ebben a világban az arányok éppúgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak. A tekintélyes személy s a közbeiktatott anekdota irodafõnöke "belsõ gyönyörûségét" a hatalmi téboly rögeszméje jelenti, az, hogy a képtelenségig eltúlozzák saját jelentéktelen fontosságukat. Életük értelme, vágyálmuk, hogy mások rettegjenek tõlük, s õk élvezhessék alantasaik fölötti hatalmukat, a hivatal adta tekintélyüket. Akakij Akakijevics halálát ugyanolyan groteszk módon meséli el Gogol, mint születését - váltogatva a
komikus és tragikus részleteket. Száraz tényközlésként jelenti be: "Szegény Akakij Akakijevics végül kilehelte lelkét." Majd az író váratlanul mindenféle apróságra tér át. Feleslegesen részletezve a jelentéktelen dolgokat, felsorolja a "hagyatékot". Ezután újra megjelenik az elbeszélés "humánus" hangneme, egy érzelmes-patetikus szavalás formájában: "Eltûnt, nyoma sem maradt annak a lénynek, akit senki se védett meg soha..." A befejezés is furcsa, groteszk játék; maga az író jegyzi meg tréfásan: "szerény kis történetünk váratlanul fantasztikus befejezést nyer." Az írói játéknak sokan hitelt adtak, s azt fejtegették, hogy itt a "romantika" váratlanul és érthetetlenül betört a "realizmusba". Voltaképpen ez a vég sem-miképpen sem romantikusabb vagy fantasztikusabb, mint az egész elbeszélés. Az elbeszélés végén elõadott anekdota az éjjeliõrnek öklöt mutató kísértetrõl, visszahozza a kezdeti komikus elbeszélésmodort, s a novella nevetésben oldódik fel. Gogol humora megkacagtatja, megnevetteti az olvasót, de nem vált ki igazi jókedvet, derût belõle: a kacaj összefonódik a megdöbbenéssel, a keserûséggel. Éppen ez a groteszk ábrázolás célja. Egy közhivatalnok élete alkonyának bemutatása révén fest képet a "kisemberek" világáról Tolsztoj is IVAN ILJICS HALÁLA c. kisregényében. Itt a központi kérdés: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A korábbi mûvek epikus hömpölygését ebben a mûben a tömörség váltja fel: hiányzik belõle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága; az író bátran szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével. A párbeszédeknek sincs már fontosabb szerepük ebben a kisregényben.
Tolsztoj megbontja a hagyományos idõrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a gyászszertartással kezdi. Ennek a "formabontásnak" viszont lényeges szerepe van: mindenekelõtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye a barátokra, ismerõsökre, hozzátartozókra, s õk miképpen vélekednek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük. A bíróság épületében a kollégák az újságból értesültek arról, hogy Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró elhunyt. Halála nem volt váratlan, betegségérõl tudták, hogy gyógyíthatatlan. Most, hogy meghalt, távozása egybõl elindítja a találgatásokat: ki kerül a helyére, s miképpen léphetnek feljebb egy-egy fokot a ranglétrán. Még az özvegyet is csak a férje után járó pénz érdekli. A kisregény elsõ része nemcsak a kollégák, hozzátartozók mérhetetlen önzését, lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, hanem az olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket. Erre a nyugtalanító kérdésre kapjuk meg a választ a mû további részeiben."ivan Iljics élete egyszerû, mindennapi és iszonyú volt" - így foglalja össze az író hõse egész sorsát, s ezzel az ítélettel kezdõdik a múltnak, a hõs egész életének bemutatása - most már az idõrend hagyományos keretei között. A legelsõ mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság, kö-vetkezetlenség: hogyan lehetséges, hogy az egyszerû, mindennapi, tehát a megszokott erkölcsi normákhoz igazodó, semmi különös rendkívüliséget nem
tartalmazó élet iszonyú? Nyilvánvaló, hogy Tolsztojnak ez a megállapítása nemcsak a hõsre, hanem azokra is vonatkozik, akik a századvégi Oroszország-ban a hatalom részesei, végrehajtói voltak. Az író ezzel a feltûnõ magatar-tással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá, embertelenné teszi az életet. Ivan Iljics eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: mindig szigorúan teljesítette kötelességét, kötelességének pedig azt tekintette, "amit magasállású személyek annak tekintenek". Ez volt életének egyetlen értékrendje, sikeres pályafutásának titka. Mikor különösebb szerelmi szenvedély nélkül megnõsült, csak azt tette, amit magasállású személyek helyeseltek. A kisregény 4. részével kezdõdik a betegség kórfolyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszûkül, végül a színhely Ivan Iljics betegszobája, s a szereplõk is fogynak: a hõs magára marad szörnyû szenvedéseivel. Híres orvosok vizsgálgatták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának, s hozzátartozói sem értenek az egészbõl semmit. Praszkovja Fjodorovna meg egyenesn azt találta ki, "hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét boszszantja. "És egyedül kellett így élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna." Fájdalmai napról napra fokozódtak, ópiumot adtak neki, késõbb morfiuminjekciókat is. Mégis "gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugság, amelyben egyformán mindenki részt vett: hogy Ivan iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkejék nyugodtan, és kövesse az orvosok elõírásait, és akkor minden jól végzõdik." "Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát a helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak õ sajnálta." Az
író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény alakját. Egyszerûségét, õszinteségét, természetes jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki, derûsen, panasz nélkül szolgálta ki. S rajta kívül csak kis gimnazista fia sajnálta, akinek szemei alatt a kék karikák árulták el ezt. A kisregénybe ettõl kezdve egyre több lírai elem vegyül, s Geraszim jósága, elérzékenyülése, Vaszja õszinte riadalma szólaltatja meg a "lélek hangját" Ivan Iljicsben. Ez a belsõ, lelki vita lesz a mû további részeinek legfontosabb tartalma. Élete utolsó szakaszában Ivan Iljics hosszadalmas lelki vívódáson ment keresztül. "Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sejtelem". S a sír szélén a halál mércéjével méri meg "sikeres és hibátlan" életét. Hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermekkora idilljétõl távolodva nem felfelé haladt, ahogy mostanáig hitte, hanem lefelé a lejtõn, a fényességbõl a sötétségbe, az i-gazságból a hazugságba. "Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, amely néha feltámadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyek helyesnek tartanak, az az alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában - hátha az volt az igaz, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna!" Hazugság, csalás takarta el elõle az életet és a halált; egész életében kö-zömbös volt családja s a perek vádlottjai iránt, s most õt sem szeretik mások, vele szemben is
közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bûnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergõdött üvöltõ szenvedések közt, s közben folytatódott a belsõ dialógus. Halála elõtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics "meglátta a fényt", megvilágosodott elõtte minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvátette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, megesett a szíve rajtuk, s lekében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedõk iránt. Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani õket a szenvedéstõl. Erkölcsileg megtisztult: eltûnt a fájdalom, eltûnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg. "Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!" Ebben a mûben is a "vallásalapító", a próféta Tolsztoj szólal meg. A bûnös, erkölcstelen, hazug világban csupán a gyermeki ártatlanság és a természettel egütt élõ emberek jósága diadalmaskodhat a szenvedésen, a szeretet ereje által. Tolsztoj e sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún. tolsztojánizmus elsõ mûveitõl kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben és elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, a hazugságra épülõ társadalomról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha arisztokráciáról. Erkölcsi tisztaságot, emberséget csak az egyszerû muzsikban és a gyermekben fedez fel. A világ megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi forradalmat. "Nem szabad erõszakkal szembeszállni a Gonosszal" - hirdeti. Szerinte az ember feladata, hogy önmagát erkölcsi és szellemi tekintetben tökéletesítse. S ha minden egyes ember megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom
mások iránt, akkor a világ is jobbá válik, forradalom nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom. Az orosz realizmus harmadik kiemelkedõ alakja, Anton Pavlovics Csehov is hasonló hõsöket teremtett novelláiban: szereplõi észrevételen átlagemberek, magányos, tétova lények. Korai novellájának, a CSINOVNYIK HALÁLA c. elbeszélésnek a hõse, Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó is ilyen fõhõs, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkû kishivatalnok, de sajátosan leszûkített világában õ is megelégedett, jól érzi magát. Szinte Gogol groteszk elõadásmódja ismétlõdik meg a novella elsõ bekezdésében. Az elsõ mondat ironikus szóismétlése, s a színházi élmény képtelen eltúlzása kacagtató, humoros hatást kelt. Az írói közlés megszakítása, a hirtelen, váratlan meglepetésekrõl közbeiktatott elmélkedés után a megszokott, a mindennapi tapasztalatokkal merõben ellentétes, logikátlan folytatás következik: a váratlan fordulat ugyanis egy tüsszentés. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló közrendet, a kialakult erkölcsi törvényeket. Az író -a komikus hatást fokozva- mégis mentegeti Cservjakov tüsszentését, mégpedig úgy, mintha az nem csupán természetes é-lettani funkció lenne, hanem valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással: "Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendõrkapitány, sõt némelykor a valóságos titkos tanácsos is." Mivel mindenki tüsszent, nem történt semmi különös, Cservjakov is megnyugodhatna. De az õ értékrendje is hasonló Ivan Iljicséhez, a magasabb rangú tisztviselõvel szemben ezt hatalmas bûn-nek érzi. Többször is megpróbál bocsánatot kérni, annak ellenére, hogy az "áldozat" már rég megfeledkezett az ügyrõl, s a bocsánatkérést zaklatásnak veszi.
Míg Tolsztoj kisregényében a csinovnyik módon élõ Ivan Iljics a halála elõtti percekben megváltozik, újra megtanul emberként élni és gondolkodni, addig Csehov hõse, az öntudatától megfosztott kisember csak csinovnyik módon tudott élni és meghalni is. A novella tragikomikus csattanóval zárul, s nem érzünk különösebb megrendülést, bár lehervad ajkunkról a mosoly.